|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2021. december
Victor Klemperer 1946-ban kiadott LTI – A Harmadik Birodalom nyelve című könyvéről (Lukáts János fordítása) hamar Heltai Jenő Négy fal között című 1944-45-ös naplójegyzetei jutottak eszembe. Mindketten zsidónak bélyegzett, jogfosztott, üldözött állampolgárként dokumentálták az életet tragikus időkben – Klemperernél értelemszerűen hosszabb a korszak, 1933-mal, Hitler hatalomra jutásával kezdődik. Mindketten szakmai szemmel (is) néztek az eseményekre, Heltai mint író, Klemperer mint filológus. Ő a művében arra fókuszál, hogy mi történt ekkor a német nyelvvel, miként használt fel és amortizált le különböző szavakat a náci retorika és propaganda. („A szavak lehetnek csipetnyi arzénadagok: észrevétlenül nyeljük őket, látszólag semmi hatásuk sincs, de egy idő után teljesen megmételyeznek bennünket.”) Fogok majd a nyelvi megfigyelésekből idézni, már csak a lokális rosszérzések miatt is, de most ez kívánkozik a kockás füzetembe, talán mert eleinte a korabeli Hírcsárdába illőnek érzi az ember: „A totalitásra való törekvés a szervezési lázat a kisgyerekekig, sőt egészen a macskákig levitte: a macskatartók állatvédő egyletében nem kellett többé adót fizetnem a macskáinkért, mert a Német Macskalétben (Deutschen Katzenwesen) – szavamra mondom, így hívták akkoriban az egylet pártlappá lett közlönyét – nem lehetett többé helye olyan fajukról megfeledkezett lényeknek, amelyek zsidóknál tartózkodtak. Később aztán elvették tőlünk a háziállatainkat: a macskákat, kutyákat, sőt a kanárimadarakat is – és megölték őket. Nem szórványos esetekben vagy egyéni aljasságból, hanem hivatalosan és szervezetten, és ez egyike azoknak a szörnyűségeknek, amit semmiféle nürnbergi per nem fog tudni elítélni”. Megkapta a Gábor Miklós-díj bizottság a miskolci Szentivánéji álom felvételét, azt néztem tegnap este. Rusznyák Gábor rendezésében SzentivánéjiÁ a címe a darabnak, jó okkal, mert a sztori megvan ugyan, de a szöveg elzarámbolt az eredeti Shakespeare-től, vagy mondjuk úgy: egészen friss és naprakész fordítás. A tobzódó szöveg hallatán sóhajtottam egy rövidet: számos rendezőnk Mohácsi János köpönyegéből bújt elő, pedig én már az eredeti Mohácsi-köpeny alatt is hánykolódom néha a nézőtéren. De ami nem akármi, az nem akármi. Így szólt Kokics Péter mint Pukk: És most római számokkal elszámolok öttől visszafelé. Mire egyhez érek, elalszol. Vé, i vé, i i i… Hát ettől kifeküdtem, de pozitíve. Fekete-fehér op-art oszlopok között forog és pereg a történet. Az előadás retró jelmez- és zenei világa kábé a hetvenes évekig, sőt talán a hatvanas évekbeli hippikorszakig nyúlik vissza. Nem meglepő, hogy itt is az amatőr színjátszó mesteremberek (tej)fölözik le a sikert, akik ezúttal görög futballcsapat. Elvégre a színészkedés tőlük sem idegen, be is mutatnak fetrengéseket. Mászkál velük, nagy hálós zsákban labdákat hordva Szegedi Dezső, pont mint annak idején a Fáy utcában Vinkovics gyúró. Simon Zoltán erőtől és energiától duzzadó, virgonc, szerephabzsoló Zuboly (mégiscsak ezen a néven a legkönnyebb azonosítani), Pyramusának halála méltó utóda Szabó Győző bő negyedszázaddal ezelőtti szerepelődjéének. Igen szerettem a Farkas Sándor játszotta sporttársat is, aki Thisbére született, és akinek minden mozdulatából természetes huncutság áradt jókedvűen. Ebben az ismeretlenül is ismerős görög demokráciában fontos szál az időmúlás, a fiatalok meg a fiatalságukat vesztett idősebbek tanácstalan és tanácsos egymás mellett működése. Gyönyörű betetőzése ennek az előadást záró szám. Látni nem láttam tisztán a líraian forgó kavalkádban, de úgy kellett annak lennie, hogy Kerekes Valéria énekelte el a Kész az egészt, akárcsak 34 évvel ezelőtt Tarr Béla Kárhozat című filmjében a titanik bárban. Hátborzongató, de szintén pozitíve. A Pendragon legenda 1974-ben készült, Révész György rendezésében. A port.hu azt mondja rá: thriller. Ezen nevettem először, mert igazán nem az a frászt hozós vagy körömrágós fajta film. Szerb Antal rafináltan írta meg, afféle ismeretterjesztő kalandregénynek. A korabeli magyar viszonyok között azonban egész nagyvonalúnak hat a képi megjelenítés. Szívesen elképzelem, milyen gonddal sminkelhették Darvas Ivánt, hogy díszesen eltemetett saját őseként a sírjából kelhessen ki. Nem nélkülözhető a meztelen Tordai Teri, aki az ágyjelenetben széttépi az inget Latinovits Zoltán hátán. Kedélyesen modorosnak mutatkozik Latinovits, festett hajjal, szemüvegesen, a sunyin nőhajhász Bátky professzor szerepében. A film úgy kezdődik, hogy a legelső képben Schütz Ila és Latinovits Zoltán csókolóznak. Szemmel láthatólag úgy, hogy mindkettejüknek szigorúan csukva a szája. Ezen nevettem másodszor. Helyesbítek, nem így kezdődik, hanem a főcímlistával, amelyen a vágóasszisztens szóból kimaradt egy z betű. Menjenek és csinálják újra – gondoltam. Tegnap Fehérváron jártam a Vörösmarty Színházban, tekintettel a Mozgó Világnak e hónapban leadandó kritikára. Még két (vagyis azóta már három) olyan előadást nézek decemberben, amiről írok. Ezenkívül egy határon túli színház pesti vendégjátékának nem tudtam ellenállni. De egyébiránt majd igyekszem elszántan itthon ülni már ebben a hónapban. Igaz, így vészes témahiány fog beállani a naplómat illetően, de ez legyen a legnagyobb bajunk, a kedves olvasóknak is meg nekem is. Fehérváron Agatha Christie-től Az egérfogót láttam, olyan bő háromnegyed háznyi nézővel, szinte csupa nővel. A produkciónak (számomra) körülbelül az az érdekessége, hogy Horváth Csaba rendezte. De nem fizikai színház. Bár előfordult benne olyan, hogy Krisztik Csaba már nagyon elgémberedhetett a sok nem tornázásban, mert kicsit nyújtózott, húzódzkodott az ablakkeretvázon. Varga Máriát meg az első rész végén megölték, aztán nem kísértett vissza a tapsrendben. Tűztelen este volt, olyan „nem történt senkivel semmi”-féle este. Akik októberben Svédországból néztek sokszor ide a honlapomra, novemberre átmentek Dániába (a Hídon, a Hídon?!), novemberben ugyanis Dániából történt a 3. legtöbb látogatás, Magyarország és az USA után. De még mindig Klemperernél járok – a sportvonatkozásra nem fogok kitérni, hogy úgy mondjam: ilyen magasra feladott labdát restellnék leütni. Azt viszont nem is merem elképzelni, milyen lehetett 1945 után holokauszt-túlélőként folytatni az életet az árja németek között. Már egy évvel a Harmadik Birodalom összeomlása után is hiteles bizonyítékunk van arra, hogy a „fanatikust”, ezt a náci kulcsszót, a túlzott mértékű használat egyáltalán nem méregtelenítette. Mert amíg az LTI töredékei elterjedtek a jelen nyelvben is, a „fanatikus” egy csapásra eltűnt. Ebből biztosan lehet következtetni arra, hogy a hitleri idők alatt a nép tudatában vagy tudatalattijában a valódi viszonyok érzékelése eleven maradt, és most teljesen tisztában vannak azzal, hogy egy elködösített, a betegséghez és a bűnözéshez közel álló szellemi állapotot tiszteltek tizenkét éven át a legnagyobb erényként. Erdős Virág Hősöm című kötetének szavait a Hős utcai szegregált nyomortelep lakói (gyerekek, felnőttek, fel nem nőttek) mondják. Részint a saját szájukkal, részint a költőével, az ugyancsak sokatmondó fényképek mellé. Hogy ezek az emberek a Hős utcában laknak, így hívják a helyet, már az is eleve… Énnekem hősöm Erdős Virág. Olyan, mintha ő lenne a versekben élő lelkiismeretünk. hass alkoss gyarapíts és ne hibázz itt már csak a szétvert elosztószekrény kitépve lógó berohadt fedelén a kis sárga áramütéses matrica súgja: vigyázz! Van egy kedves olvasóm, aki meg szokta kérdezni olykor, hogy erről vagy arról miért nem írtam a naplómban. Most például Wunderlich József és a Vígszínház esetéről. Hát, gyakorlatilag karanténéletet folytató személy vagyok. Kizárólag annyit tudok, amennyit a FB-n és a sajtóban olvashatni lehetett róluk, felőlük. Annak alapján pedig nincs mit mondanom, mert semmilyen szempontból nem értem a történteket. Most meg majd megkérdezi talán ez a kedves olvasóm, hogy miért nem említem itt Kóbor Jánost, aki nyugodjon békében. Nem kötődtem soha az Omegához egy picit sem. Dacára annak, hogy volt öt moszkvai év az életemben, amikor nem múlt el buli anélkül, hogy ne ordítottuk volna a „Dimitrij Lénáról mesél”-t. Na akkor ma megint nem írtam ide semmit. Kritikán dolgozom, meg Spiri-beszélgetésre készülök, és színházba is megyek ma, kettőször. Igaz, mindkettőből cikk lesz, tehát azokról sem fogok beszámolni holnap. Majd megnézem, van-e már gugli statisztika a múlt havi keresőkifejezésekről, mert olyan olvasó is van, aki szerint azok a legjobbak, a keresőkifejezések. Az Újszínházban jártam tegnap délelőtt, megtekintettem az Országjáró Mátyás király című előadást, amelyet 3-99 éves nézőknek kínálnak, és ebbe épp beleesem. Talán két éve néztem legutóbb gyerekelőadást az Újszínházban, azt is Kökényessy Ági rendezte, úgy látszik, az ő reszortja. (A magyar Jennifer Aniston rendez az Újszínházban! – ez egy cikkcím volt a delmagyar.hu-n.) Hanem ez a Mátyás királyost – eredetileg még Helyey Lászlóval a címszerepben mutatták be, az ő halála óta Dörner Györggyel megy –, ezt némiképp megrázónak találtam mint ízelítőt a nemzeti, keresztény színjátszásból. Annyi mondhatok, hogy az ott maradottak derékhadának nevezhető Almási Sándor és Vass György jó fizikai kondícióban vannak. Nincsenek elhízva, szétfolyva, lelakva – mintha készen állnának arra, hogy egyszer majd még valahol, valakikkel… Este a szatmáriak vendégszerepeltek a József Attila Színházban harmadház előtt az Illatszertárral, Khell Zsolt ismerős díszletében. Engem kicsit kellemetlenül érintett, hogy Márkó Eszter rendező megzenésített verseket tűzdelt az előadásba. Ez nem tett jót sem a – Molnár Ferenchez hasonlóan – biztos ritmust és gondos stílusjátékot igénylő színdarabnak, sem annak a nézőnek, aki én vagyok. Egyes embereknél és csoportoknál is megfigyelhetünk bizonyos jellegzetes vonzódást egyik vagy másik írásjel iránt. (Írja Klemperer, fordítja Lukáts János.) A tudósok szeretik a pontosvesszőt; logikai igényük olyan elválasztójelezésre vágyik, amely határozottabb a vesszőnél, de nem zár le teljesen, mint a pont. A szkeptikus Renan pedig kijelenti, hogy a kérdőjelet képtelenség túl gyakran használni. A Sturm und Drang korszak leginkább a felkiáltójelet igényelte. A korai német naturalizmus szívesen használta a gondolatjelet, és azokat a mondatokat, amelyek a gondolatsort nem aggályosan bürokratikus logikával követik, hanem szétszakadnak, burjánzanak, befejezetlenek maradnak, amelyek csapongó, ugráló, asszociatív jellegűek, megfelelően keletkezésük állapotának, mintha belső monológ vagy izgatott beszélgetés részei lennének, melyet két, módszeres gondolkodáshoz nem szokott ember folytat. (Ami engem illet, én javíthatatlan zárójeles vagyok.) Skandináv bódulatomban megnéztem a Szívek királynője című dán-svéd filmet, amelyben egy saccperkábé ötvenéves asszony, meglepetésemre, elcsábította a kiskorú mostohafiát. Majd csinált még ennél is rosszabbat is, talán ezt akarták mondani. Jó, hát bármikor találkozhat az ember olyan filmmel, amit nem ért. Aztán megy tovább. Megtörtént tegnap a második zoomos szakmai beszélgetés a Spirituszonline-hu portálra. (De ez még nem található meg az oldalon, csak az első, Kocsis Rozival). A tabu volt a téma, a gyerekszínház viszonylatában. Én még mindig elég béna vagyok, ám szerencsére ez nem sokat számít, mert ez alkalommal ott van/lesz mellettem a monitoron Gimesi Dóra író, dramaturg a Budapest Bábszínházból és Szívós Károly színész, rendező, tanár a Kolibri Színházból. (A Horvát mackók megtanácskozták és úgy döntöttek, hogy mindig más ül be közülük a lámpa alá.) A felvétel utáni jegyzetek magamnak: 1. a Bábszínház teljes neve Budapest Bábszínház. 2. A tabu nem ige, hanem főnév vagy melléknév. 3. A medvebocs szülőjének nem anyabocs a neve. Jó, hát aki ilyen fiatal, mint én, az előtt még rengeteg idő áll fejlődni. Mondta nekem nemrégiben kedves férjem (szeretettel), hogy gyors gondolkodású vagyok, csak néha kicsit későn szoktam elkezdeni. Hová is siessek. Nézem a youtube-on Helyey Lászlónál a Zsámbéki Gábor rendezte Az úrhatnám polgárt 1979-ből a Nemzetiből. Hát ez pont úgy kezdődik, hogy simán lehetne neki folytatása a Tarnóczi Jakab rendezte operaházi Az úrhatnám polgár 2021-ből. Spiri-cikk a Kolibri Tragédiájáról. (Majdnem olyan hosszan elfeküdt, mintha mások által szerkesztett portálokon várt volna a sorára.) A héten a Spirituszon örömöt és némi büszkeséget kiváltó meglepetés ért. Feltettem Papp Timi interjúját egy fiatal rendezővel, Halasi Dániellel, nincs még tíz éve, hogy végzett. A cikk tartalmaz 4 (négy) darab Spiri-linket, mindegyik Halasi-rendezés kritikájára visz, az elmúlt négy évből, különböző színházakból, különböző városokból, négy különböző, de egyként becses szerzőnk tollából. (Vagyis három, mert a negyedik én vagyok.) Egyebek közt erre vagyunk jók, hosszabb távon, folyamatosan dolgozhatva: báb- és gyerekszínházi alkotók pályájának követésére, dokumentálására. (Nem biztos, hogy jöttem volna ma itt evvel az önfényezéssel, de épp meg kell írnom a Spiritusz éves szakmai beszámolóját, úgyhogy benne vagyok a témában.) Elolvastam Mesterházi Mónika Nem félek című verseskötetét. Nem fogott meg. De ennyit azért tudok hozni belőle, a Vázlatokból: Mikor a fekete ruhákat válogattam a divatos üzletben, annyira nem az öröm sütött rólam, hogy a biztonsági őr azonnal, jelentőségteljesen megállt mögöttem, ahogy minden látható nyomor nyomába szegődni szoktak. Elvittük egymást Ildikóval az Opera Eiffel Műhelyházába a Veszedelmes éden előadására. Én őt azért, mert szereti a táncot, ő engem azért, mert bejön nekem Philip Glass zenéje. Ezt a darabot három zongorára írta: három zongorista ül szemben a karmesterrel a zenekari árokban. Összművészet zajlik Barta Dóra koreográfus rendezésében, minthogy Glass a fontos figurákat megosztotta két-két művész között: amelyik nem jeleskedik a táncban, az énekeljen és vice versa. Most vicceltem, de tényleg van mindegyik főszerepnek egy balettos és egy énekes megformálója. Cocteau-regény az alapmű, úgyhogy bonyolult belső folyamatokkal van dolgunk Tihanyi Ildi alapvetően szürke és szigorú, mégis nagyvonalúan dekoratív díszletében. Egy haldokló anya, egy árván maradó testvérpár és a hozzájuk csapódó barát és barátnő szenvedélyes-harcias története. Én naiv típus vagyok, de most mégis hamar gyanakodni kezdtem, hogy itt voltaképp egy erotikusan csúcsra járatott testvérszerelemről van szó, csak titkolják előlünk. A műbe a szerző okkal beiktatott egy prózai narrátort is (Szemenyei János ezüstlamé öltönyben), aki elmondja például azt, hogy a főhőst az iskolatársa súlyosan mellbe dobta egy olyan hógolyóval, amibe kődarabot rejtett. Ezt ugye viszonylag nehéz eltáncolni, a dalszöveg meg francia nyelvű. Talán úgy hatok, mint aki csúfolódik, de nem. Mondhatni, élveztem a dolgot. Sokat számított ebben a lányt éneklő Rálik Szilvia, akinek vannak eszközei a nyegleséghez, a csábossághoz, a fölényhez, az intrikához is. Itt jegyzem meg, hogy az Eiffel Bánffy-termében a legolcsóbb, 1500 forintos jeggyel lehet a legjobb helyen ülni. Nem annyira messze, mint inkább magasan, de a magasság direkt előnyös a feliratozás miatt. Egy nem könnyű léptű jegyszedő asszony körbejárta a nézőteret, az elszórva elhelyezkedő félháznyi (vagy annyi se) közönséget, és kérte a renitenseket a rendes maszkviselésre. Értékeltem ezt, bár biztos voltam abban, hogy sziszifuszi munkát végez a hölgy. Látszólag hajlottak ugyan a szavára, de a sötét beálltával azonnal szófogadatlanok lettek, mint a vásott kölykök. (Ez a Cocteau-regény magyar címe egyébként.) Az Eszenyi Enikő elleni nyilvános fellépés avval kezdődött, hogy Csáki Judit publikált egy cikket tavaly márciusban a Revizoron, a vígszínházi igazgatói pályázat kapcsán. Abból kiderült, hogy számos színész – ekkor még név nélkül – és dolgozó sérelmezi Eszenyi Enikő autoriter vezetői stílusát, és nem szeretnék, ha a következő öt év is ennek jegyében telne. Az írás eleje így szólt: ez „nem a Vígszínház elmúlt tíz évének a szakmai-kritikai értékelése, nem esztétikai mérlegre tevés. Ámbár annak is itt az ideje – meg is lesz hamarosan”. De én nem találkoztam azóta a Revizoron a szakmai-kritikai értékeléssel. Vagy elkerülte a figyelmemet, ha megjelent. (Ez itt a készséges helyesbítés helye, ha szükséges.) Most azonban, a Színház folyóirat decemberi számában olvasható Urbán Balázs idevágó, korrekt dolgozata. Örülök, hogy egy megfontolt, felkészült, alapos kollégám elvégezte ezt a munkát. Más. Bár az utóbbi években csak drámákat és tragédiákat éltem meg a kedvenc fehérfejű amerikai sasaimmal, idén újra belefogtam –- sérülékeny szívvel – a georgiai szaporodási időszak szemmel tartásába. A pár a sikertelen szezonok után szétvált – ez a szokás saséknál –, a sérült lábú idős tojó helyett egy egészséges fiatalabb költözött be a fészekbe a hím mellé. A napokban meglett a második tojás is, kezdődhet az üldögélés rajtuk. (Kábé 35 nap a kiköltés ideje.) Nagyon drukkolok, hogy idén végre minden jól menjen, sikerüljön fiókákat felnevelni és szárnyra bocsátani. A gyerekkorom óta eltelt évtizedekben egyszer valamikor újra láttam az 1961-es West Side Story filmet, és csalódást jelentett. (17 éve volt ez, nahát, megtaláltam, itt a kockás füzetben, a naplóm legelső hónapjában!*) Ahogy tegnap a Puskinban elkezdődött az új WSS vetítése, és az első képekben házromon pásztázott a kamera, összeszorult a szívem, hogy ez a World Trade Center, és 2001-ben vagyunk, a világ megváltozásának kezdetén. De nem, Steven Spielberg korban tartotta a darabot, az ötvenes években – tehát rácsinálta az újat a régire –, és a leromboltnak látszó, ám valójában épülő New Yorkot jó volt nézni mindenestül, házastul, tűzlétrástul, autóstul, emberestül. Ez felvillanyozott, készen álltam lelkesedni, de aztán kudarcot vallottam. Amikor Maria és Tony az utcán énekelték a Tonightot, akkor azon vettem észre magam, hogy szégyenszemre ásítozom. Mondjuk ebbe belejátszik, hogy a film zenéjét én már minden formájában (lemez, kazetta, cédé) rongyosra hallgattam életemben, úgyhogy tulajdonképpen unom. Nem vitatom, hogy vannak ebben részint lenyűgöző jelenetek – például az Amerika-dal, az a színházi előadásokban is mindig robban –, illetve megindítóak. De ahogy az eredeti, úgy ez sem tartóztatja meg magát a giccses képektől. Ami a szereplőket illeti: megható a Mariát játszó lány fiatalsága, bája és tehetsége. Tonyt is méltányoltam – magas. Riffen meglepődtem, mert az egész bagázsban ő a legcingárabb, ez a nagyfülű fiú. Talán épp azt akarják mondani vele, hogy nem a kigyúrtság kell a vezérséghez. Hogy az Anitát játszó színésznőé a legkirobbanóbb alakítás, az nem lep meg. Mindig is úgy gondoltam, hogy az a tuti színészi feladata a darabnak. A legszebb, a legfelemelőbb ebben a reprízben, hogy a régi film Anitáját, Rita Morenót tisztelgésül és életfolytonosságul betették az újba, Doc szerepébe. Itt van hatvan év múltán ez a neheztelő szemű, törékeny nő, akire természetesen nem lehet ráismerni. Kicsit furcsállottam, hogy az első csókot Maria kezdeményezte. Hát, talán erre fejlődött a világ az eltelt évtizedekben. * Váratlan visszaigazolást nyertem, rákeresvén a neten az 1961-es film főszereplőire. A Tonyt játszó színészt idézik a róla szóló angol nyelvű Wikipédia-cikkben, azt mondta egyszer, visszanézve, hogy ő abban a szerepben még nem tudott eleget a színészetről, és nevetséges volt. A havi Joker-bejegyzés: a legizgalmasabb novemberi keresőkifejezések, amelyek a honlapomra vezettek. Zsámbéki Gábor gyerekei vastaps jelentése Oleg Kosevoj fenthonol Kamarás Iván slicce hogy mondjam el a szüleimnek, hogy rossz jegyet kaptam ezzel itatjuk az egereket Szőcs Artur barátnője honnan tudom hogy lefényképeztek meddig él egy agyhalott Rudolf Péter magassága minek van cipzárja napok óta be van dugulva a fülem m.v. rövidítés színház töpszli jelentése Kállai Ferenc sírja kik hordják a jobb kezükön az órát fáj a térdem, ha leguggolok gülüszemű hal Tegnap elsütöttem a bármelyik napra jó, „nincs mit írnom” bejegyzésemet. Most aztán vakarhatom a fejemet. Várpalotán jártam, mivel a fogam még mindig nem problémamentes. Láttam a hét elején, hogy már a karácsonyi célegyenesbe fordult Budapest, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag közlekedhetetlen a város, kocsival épp úgy, mint békávéval, a kötött pályás tömegközlekedési eszközöket leszámítva. Úgy döntöttem hát, hogy ezúttal vonattal megyek. Nem is lenne avval semmi gond, most még pontos is volt mindkét irányban. Épp csak nem lehet olyan kocsit, fülkét találni, ahol ne ülnének olyan utasok, akik csak akkor húzzák fel orra-szájra a maszkot, amikor a kalauz jön. (Bemondják a vonaton a hangosbeszélőbe – milyen szó ez már?! itt ragadt gyerekkorom strandjáról vagy a műjégpályáról –, hogy pénzbüntetés és leszállítás jár a maszkos szabálytalanságért.) Gyakran az a benyomásom, hogy ebben az országban még a felnőttek sem nőttek fel, vagy legalábbis szeretnek úgy viselkedni, mint a csintalan gyerekek. Van még mára két válogatott mondatom Raymond Chandlertől, a Kedvesem, isten veled!-ből (ford. Molnár Miklós). Olyan erős kávészag szállt fölfelé, hogy garázst lehetett volna húzni a tetejére. Olyan nő, akiért egy püspök lyukat rúgna a templom oldalába. Házasság. Fővárosi nagykereskedő, keresztény, 23 éves, a legrövidebb idő alatt nősülni óhajtván keres oly csinosabb, intelligens leány avagy fiatal özvegyet feleségül, kinek 50.000 kor. hozománya van készpénzben. Láthatatlan hiba vagy megesett dolog megbocsátva. Aki hajlandó ajánlatomat elfogadni s igazán boldog akar lenni, az írjon sürgősen. Leveleket a kiadóhivatal „Boldogság 27/92543“ jelige alatt továbbít. Fényképet, ha lehet kérem mellékelni s leveleket a lapban jelezni. 92543 (Budapesti Hírlap, 1899. december 31.) Elképzelem a fiatalembert. Csak úgy tudom elképzelni, hogy kis kese bajusza van és mélységes kétségbeesése. Ha nem öregítette magát kicsit a hirdetésben, akkor most lenne 145 éves. Ez volt tehát részemről a Thália Színház Egy jobb világ című előadása. Este színházba vitt a munka, a Stúdió K-ba a Tigris premierjére. Ez lesz az év utolsó megírandó kritikája énnálam. (Napközben mondogattam magamnak: el ne felejtsek este színházba menni! Nagyon rákaptam az itthon levetelre.) Volt szerencsém júniusban Nagyváradon Gianina Cărbunariu darabjához a Szigligeti Színház társulatának előadásában, és emlékeim szerint akkor egészen más volt. Ez – a miénk. (Ahogy most nézem a színlapot, „nyomán” verzió készült Bíró Bence és a produkciót rendező Szikszai Rémusz tollából.) Jó munkát végeztek. Benne van ebben szinte minden, ami körülvesz bennünket itt és most. (Közvetve, a Kiskunhalasnál mintegy promóként grasszáló fekete párduc is.) Az előadás szellemes és szórakoztató, de fáj is. Ahogy kell. Végezetül még bevallom egy gyengeségemet: el nem tudom mondani, mennyire jólesett nekem ezeket a pasasokat – Fodor Tamást, Nagypál Gábort, Spilák Lajost – jól szabott, elegáns, három részes öltönyben látni. Proics Lilla kollegina megkísértett, és nem tudtam ellenállni, mentem Nyíregyházára Cseresznyéskertet nézni Czukor Balázs rendezésében. Rögtön eszembe is jutott a legutóbbi nyíregyi Cserikert, Ivo Krobot rendezése úgy harminc évvel ezelőtt. Különösen erős emlékem belőle Megyeri Zoltán Lopahinként és Ternyák Zoltán Petya Trofimovja. Annak a produkciónak két szereplője a mostaniban is benne van: Horváth László Attila Jásából Gajev lett, Tóth Károly pedig, ahogy akkoriban fiatal volt Firsznek, még most is az. A Krúdy Kamarában mutatták be (annak történetében a három másik nagy Csehov-darab megvolt már, ez hiányzott), és használják „kertként” az épület mögötti szűk szabad teret, ahol egykor Bede-Fazekas Szabolcs biciklizett, megérkezvén a Kicsengetés című darab iskolájába, tantestületéhez (r.: Verebes István). És a Ványa bácsiban is játszott ez a kültéri sáv (r.: Szász János). Na de hagyjam a múltat. (Most látom, Horesnyi Balázs tervezte a díszletet. Szemre nem identifikáltam.) Elégedett voltam a színészek munkájával, sok erős, szép pillanatot teremtettek. Horváth László Attila tekintetében a jeges utálat, ahogy Lopahinra néz az első felvonásban. Tóth Károly Firsze a múlt ködéből előjövő mosolyával. Széles Zita meztelen hátú Ranyevszkajájának remegő felindultsága. Nagyidai Gergő (Lopahin) billegése az értetlenség és az ellágyulás között egy sétapálcás táncjelenetben. (A sétapálcás táncjelenet megfogalmazás megtévesztő, ne úgy képzeljük el, mint valami Fred Astaire-számot.) Kosik Anita, amint valamennyi fegyelmezett porcikájával tökéletesen és élesen kifejezi Várja reménytelen életét. (Jut eszembe, nehezen értem, hogy miért pont Petya jelenlétében fedi fel az érzéseit – ezt nem ide, hanem Csehovhoz.) Fridrik Noémi (Dunyasa), a mindenkire kiterjesztett, csábítgató nevetésével, Zakariás Máté (Jása) a nyílt, bicskanyitogató mosolyával, Jenővári Miklós szűk zakós, tág aurájú Petya Trofimovja. És folytathatnám. Ami a rendezést illeti, ígéretesen indultunk a vetített előzménnyel, de aztán azt tulajdonképpen nem fogtam fel, hogy mit akar Czukor Balázs. A megvalósítást tekintve túlságosan egytónusúnak hatott a játék ebben a lecsupaszított, fekete közegben. Az energiákat nem láttam kisülni, még a drámai gyúanyagokban gazdag harmadik felvonásban sem. Ettől aztán kicsit hasonlított az előadás ahhoz, amit a nézők „hagyományosan unalmas Csehov”-nak szoktak nevezni. Nem is egy Gábor Miklós-díjat nyertem én az elmúlt években tulajdonképpen, hanem kettőt. Az első doktor Kinga volt, a Gábor Miklós Alapítvány ügyvédje, az ő barátsága. A második pedig Eszter. Eszter a Gábor Miklós-díj plakettjét készítő néhai képzőművész özvegyének a lánya. Vele intéztem az öt újabb plakett elkészíttetését és megvásárlását két éve, amikor mélyen tisztelt adományozók pénzéből lehetővé vált. Eszter kedves, rokonszenves nő, ráadásul van egy csodálatos vonása: Chicagóban él. Évente többször hazajön – járványidőben is – meglátogatni az édesanyját. Úgyhogy az utóbbi években Chicago-Budapest küldeményezés viszonylatban nekünk a Magyar Posta piha és smafu. Annamariék kis karácsonyi csomagja tegnap landolt Chicagóban. Részünkről tehát kezdetét vette az idei karácsony. Még az történt tegnap, hogy éjfélkor járt le a diplomamunkák beadási határideje. Kedves férjemnél mint konzulensnél három hallgató írt szakdolgozatot, azokat olvastam és korrigáltam, ETSI ITS G5 V2I járműkommunikációs infrastruktúra hálózati csatlakoztatása tárgyában. Szövegben biztonsággal mozgó, jószemű személy vagyok, és van már annyi szakmai gyakorlatom ebben a témában, hogy rögtön észreveszem, ha elütés van mondjuk a backhaul hálózat kifejezésben vagy a szenzoradatráta szóban. Nem téveszt meg egyeztetési szempontból az interfészek sem, bár fogalmam sincs, mi az. De tudom, hogy nem nemzetközi madárlakóhely, hanem egy műszaki valaminek a többesszáma. Peter Shaffer Black Comedy című vígjátéka szerintem kábé annyi ideig vicces, ameddig az ember elmondja az alapötletet: az áramszünetet. Az írói találmány az, hogy a színpad addig tök sötét, amíg ég a villany a szereplőknél, és csak akkor kapnak világítást, amikor már sötét borult rájuk, onnantól kezdve látjuk őket. Ezután avval a mulatsággal telik az este, hogy a színészek látszólag vakon tapogatóznak, isznak, bútorokat hurcolnak, lepleznek, lebuknak, veszekednek, ilyesmi. Nem könnyű feladat ez sem nekik, sem személy szerint nekem, a nézőnek. A Veres 1 Színház előadásában láttam tegnap távszínházilag a darabot, Rövidzárlat címmel. Úgy tűnt, „karanténosan” játszottak, közönség nélküli felvételen, ami a színészek helyzetét külön nehezíthette. Tisztességesen dolgoztak. Ez egy jól szabott, muzeális társalgási komédia a hatvanas évekből (magyarországi ősbemutató: 1968, Madách Színház, Vámos-rendezés, szereplők: Márkus László, Vass Éva, Psota Irén, Kiss Manyi, Körmendi János, Lőte Attila), úgyhogy csodálkoznék, ha akár az eredeti szövegben, akár a korábbi fordításban sok trágár kifejezést használtak volna hőseink. Baráthy Györgyöt jegyzi fordítóként a színlap, bizonyára a 2012-es centrál színházi bemutatóhoz készítette a szöveget, de nem emlékszem, hogy már akkor is ilyen piszkos szájú volt-e az összes szereplő. Nem esett ez jól nekem. Azon nagyot nevettem, hogy az online előadás elé betettek egy pár perces beszélgetést, amelyben a színház igazgatója, Venyige Sándor kérdezte a produkció rendezőjét, Nagy Sándort. Erre alkalmasint azért volt szükség, hogy tudassák: az elején csak hallani fogjuk a játékot, látni nem, és ez nem véletlen. El is képzeltem rögtön, hogy az első jelenet alatt a közönség ütögetni kezdi otthon a tévét, hogy mi van már?! Vagy csalódottan kinyomja a monitort, a laptopot, ehh, úgyis elment a kép. Tegnap napközben, váratlan hirtelenséggel, a takarítást felfüggesztve elmentem a Puksin moziba. A sorban előttem álló lány valami bérletet vagy ajándékkártyaféle dolgot vásárolt. Miután végeztek és megkapta, mondta az őszhajú pénztáros asszonynak, hogy bocsánat, de 2020-at írt rá. Kezdhették elölről. Majdnem elhagyta a számat az az epés megjegyzés, hogy ennél én azért jobb lennék. (Ugyanis jelentkeztem egy-két hónapja a Puskin jegypénztárosi álláshirdetésére, de ahogy az velem történni szokott, nem is reagáltak.) Na, aztán megvettem a járványidőszakra kibérelt helyemet a kisteremben, a 10. sor 1. széket, mert ott sem előttem, sem mögöttem, sem balra mellettem nem ülhet senki. A Legjobb tudomásom szerint című filmet láttam, a debütáló Lőrincz Nándor és Nagy Bálint munkáját. Kitűnő film, igazán kitűnő! Az elejétől a végéig a markukban tartották a torkomat és a gyomromat. (Fel sem tűnt, hogy 123 perc.) Örömmel mutatom be az anyaországi közönségnek Bodolai Balázst, a kolozsvári színház tagját, akire már marosvásárhelyi kezdő színész korában is fogadtunk volna a Papp Timivel. Modern minimalista színjátszást ad itt elő, csak egyszer tört ki, akkor is a szemeteskukával verekedett. Mellette Hámori Gabi mint kontrapunkt, az ő arcán minden ott van, a boldogságtól a feszültségen át a tönkremenésig és a maga összekaparásáig. (Talán ha valamit hiányolok: nem látszik, milyen ez a férj-feleség kapcsolat, milyen az érzelmi kötése és a praxisa.) A film egy pontján kis híján felugrottam és rákiabáltam Bodolai Balázsra a vásznon, hogy NEM! Ilyet nem csinálunk! Nemcsak helytelen és felelőtlen, de érthetetlen is! (Bár lehet, hogy ebbe a kétség nélküli reakciómba belejátszik az, hogy volt dolgom egyszer egy jogi eljárásban pszichológus szakértővel.) Kerülném a spoilert, úgyhogy már csak annyit mondok: ha nem féltek látni a bármelyikünkkel megeshető emberi mulasztásokat, tévedéseket, bizalmatlanságokat, rossz helyzetmegítéléseket, akkor menjetek, nézzétek a Legjobb tudomásom szerintet. Többen szolidan a szememre hányták, hogy nem voltam a Katona új bemutatóin. Mentegetőzésként: épp máshol jártam színházban. Tegnap mentem az Apák és fiúkra, reményekkel. Ascher és Turgenyev (közvetve). (Színpadon Turgenyev szokott kicsit hasonlítani Csehovra.) Szerettem ezt az előadást, jól bele tudtam ülni. A rendezői gazdagság színészi gazdagsággal párosult. Az egész első rész alatt csendes, göcögős nevetéseket hallattunk, közönség. Koromnál fogva szerencsére nem tisztem, hogy Vizi Dávid feketébe öltözött, demonstratívan udvariatlan, nihilista „dühöngő ifjú”-jával, Jevgenyij Bazarovval együttérző és egyetértő legyek. Ahelyett inkább amolyan nagymamásan gyönyörködtem Tasnádi Bence nagyra nőtt kamasz Arkagyijában. Roppant mód szeretett volna bálványozott barátjának imponálni, és bájosan duzzogott, amikor nem sikerült. Aztán idővel bátrabbá, nyíltabbá vált. Ahányszor elkezdte kimondani Bazarov nevét, nem lehetett tudni, nem bazmeg lesz-e belőle. Pálmai Anna kacagós Dunyasájában ott láttam Szirtes Ági Tonkáját a Galóczából, 35 évvel ezelőttről. Fekete Ernő nagyvilágias Pávelje csupa mélyen átérzett elegancia, Jordán Adél pedig épp beleért itt a nagy nő karakterbe. Máté Gábor figurájának meghitt a joviálja, és egyszer mondott egy pont olyan persze-persze-perszét, mint amilyet Mészáros Máté az AlkalMátéban, amikor épp Ascher Tamást alakította. (Milyen kár, hogy Máté Gábor ritkán játszik. Orgon volt a legutóbbi szerepe, két éve.) Sok a szereplő, s mind pazar, a focistafrizurás Lengyel Benjámintól Ujlaki Dénesig, aki már önmagában avval teljes figurális élményt nyújt, hogy bejön mint szolga, letesz valamit az asztalra, vagy leül és a lábát gyúrogatja. Azt hiszem, amit játék közben itt-ott hallottunk, az vagy zene volt, vagy légyzümmögés, vagy légyzümmögészene. Egy nyári estét töltöttem el a télben. Beugrottam ide boldog karácsonyt kívánni minden kedves olvasónak! Egyszer egy régi decemberben – valószínűleg 1985, mert abban az évben váltam el az első férjemtől, és kezdtem bele új életembe a Múzeum körúti elváltasszonylakásomban – karácsony előtt pár nappal elmentünk Péter barátommal fenyőfát venni nekem. (Péter barátom, aki tavaly tavasszal meghalt, mert a járvány lefoglalta az egészségügyet, és másra nem maradt kapacitás.) Ő segített hazahozni a fát, belefaragta a talpba, felállítottuk a hallban, majd elment. Nézegettem aztán este az ágyamból a csupasz, sötét fát, és hirtelen megvilágosodásom támadt: ez lesz az első egyedülkarácsonyom – a moszkvai, diákkollégiumi karácsonyokról azt igazán nem lehet mondani, hogy egyedülkarácsonyok lettek volna –, és a világon senkinek nem tartozom számadással róla. Úgyhogy fogtam magam, felkeltem, pizsamában rögvest feldíszítettem a fát tetőtől talpig és meggyújtottam. Emlékszem a hirtelen támadt felszabadító érzésre: önálló, független, saját lábra állt felnőtt vagyok, akkor tartom a karácsonyt, amikor akarom! Azért én is tudok programot választani karácsonyra, mondhatom. A Teremtményeket néztem meg a Kamrában tegnap, Mary Shelley Frankenstein-történetének színpadi változatát Tárnoki Márk rendezésében. Sok bejglit kellett ennem utána otthon. Szeretem azt a Kamrában, hogy mindig meglepetés, milyen játéktér és milyen nézőtér vár ott ránk. Most befelé menet, első pillantásra szürke, füstködös hodálynak tűnt, de aztán kitisztult fehérre. Akik az előttem lévő szakaszban ültek, a Kamra közepén, ők úgy festettek hátulról, mintha egy busz utazóközönsége lennének, jobbra-balra kinézegethetve az ablakon. Később annyiban átrajzolta őket az északi-tengeri helyszín, hogy inkább egy hajó utasainak hatottak. Tartom szerencsémnek, hogy hátrábbi ülőhelyen bizonyos távolságba kerültem a színészi játék testközelétől. Érdekes ez, hogy fiatal rendezők – előbb Hegymegi Máté a Jeanne d’Arcban, most pedig Tárnoki Márk – visszahozzák Rába Rolandot a Katonába. Szép színészi bravúrral jelentkezik: világra jön a tudós Frankenstein teremtményeként csupasz, védtelen, drabális testtel, gorilloid testtartással, állatias mozgással, és emberi társra vágyik nyüszítve, kegyetlenül. Különös kontrasztot képeznek mellette Bányai Kelemen Barna és Pálos Hanna, akik a figurájukkal akár Jane Austen-teremtménynek is elmennének. Az alkotók hatásosan és áldásosan röviden felvetik ezt a kétszáz éves, klasszikus horrort, és a kozmikus emberi magány magját igyekeznek felfedeztetni benne. Nekem személy szerint a történet azt mondta, hogy óvakodjunk. Egy percig se bízzunk meg az ilyen pasasokban, mint Bányai Kelemen Barna Frankensteinje. Vonzó és átszellemült, nagy emberi célokról beszél, elszántságot és harcot prédikál még a földre kerülve is, de semmiféle felelősséget nem vállal senkivel szemben a tetteiért. Nem is sejtettem annak idején, hogy egészen precíz voltam, amikor Denevér Ernőt elneveztem, és az „alsó- és felső pincehelyi” nemesi előnévvel láttam el. (Mondjuk ha tudtam volna akkoriban, hogy ő egy patkósorrú denevér, akkor lehet, hogy máshogy hívnánk.) Azóta már szert tettem némi denevérismeretre, például a téli, méretarányos „elvándorlása” tárgyában. Ennek fényében volt olyan feltevésünk, hogy talán hideg időben sem megy messzire az ismert albérletétől, a pincelejáratunk sarkától. Amikor kedves férjem legutóbb odakint járt, lábhegyen lesettenkedett a pince mélyébe borosüvegekért. Leérve megpillantotta hátul Ernőt, erre azonnal visszavette a tempót és fokozta a lábujjhegyét. Mivel a téli álmát megzavarni kész életveszély a denevérnek. Például úgy riadhat fel, hogy a tájékozódási képessége még alszik, falnak megy és összetöri magát. Vagy egyáltalán nem képes visszaaludni, aztán éhen pusztul, mert vadászni nincs mire. (Én is pont ilyen vagyok – mondta Annamari együttérzőn szkájpon, már ami a visszaalvást illeti. Én is.) Megnyugtató arra gondolni, hogy nem üres a ház a Dunakanyarban. Jó érzés, hogy valaki tőlünk otthon van ilyenkor is. (Elaludtam ma reggel, mert éjjel fél 3-ra lett kész a kocsonya.) Puskin mozi, dugig megtelt a kétsoros szobácskájuk a Külön falka című filmre. Nem sok minden kívánkozik ki belőlem róla. Nehéz és nyugtalanító filmnek találtam, amely semmilyen reményt nem kínált a hőseinek és a nézőinek. Méltányolom a debütáló Kis Hajni bátorságát, érdeklődését, határozottságát, társadalmi érzékenységét, szaktudását. Csak valahogy filmművészetileg maradt számomra túlságosan talajmenti az élmény. A főszereplő tízegynéhány éves nagyszerű kislány, Horváth Zorka messze jobb színésznek bizonyult, mint az apját játszó férfi (Dietz Gusztáv), aki egyébként súlyos, erős karakter, és érdekelt volna a szövege is, csak általában nem értettem, mit mond. Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, eldöntötte a kettejük sorsát (a magáét meg a kislányáét) filmileg tipikusnak mondható módon. Ha érzelmet váltott ki belőlem az alkotó, akkor az ezen a ponton történt: hálás voltam, hogy nem a kézenfekvő megoldást választotta. Ahogy a Legjobb tudomásom szerintben, úgy a Külön falkában is többször buszra szálltak a szereplők, és meghökkentő volt a látvány: a maszk nélküli utazóközönség. Mivel jószerével csak a Puskinba járok, eszembe szokott jutni, hogy lassan száz éve mozi ez az épület. 1926-ban nyílt Fórum Filmszínház néven, itt játszottak először hangosfilmet. Ez volt a Hyppolit, a lakáj bemutatójának helyszíne 1931-ben, és ugyanitt tartották a Hyppolit digitálisan felújított változatának premierjét 2008-ban, a Terkát játszó Fenyvessy Éva jelenlétében. A színésznő szép, nagy, 77 éves kört írt le a mozijától a mozimig. Karácsony előtti napon jött postán a meglepetésküldemény, Szalóczi Géza Gyere kicsi életösztön című új kötetének 45. számú példánya, Falcsik Mari szerkesztésében. Igen megörültem neki. bércucca hányszám múltlomolás lesz aztán égetés ha minden igaz lángol is már csodafürge láng ez kékjén seremény rőtjén sevigasz mindende minden kihajigálva csak turkálok itt körbemagamban és hogy melyik melyikünk kukája kérdezem kissé összezavartan hovalett az vagy én hovatettem együtt találtuk tudod az a kő maradna valami éghetetlen ha úgyis minden elégethető Ha már rászoktattak az utóbbi években a színházi lapok, akkor idén is áttekintettem a színháznézői évemet – amelynek csak a második felében volt jelenléti színház –, és megtoplistázom. 183 előadást láttam, abból 97-et online. Levonva a 30 külföldi előadást – amelyek közül a Schaubühne Woyzeckje és a Metropolitan Opera Szatjágrahája volt a személyes csúcsom –, 13 produkcióból állt össze a legjobb színházi estéim (délelőttjeim, délutánjaim, éjszakáim) jegyzéke: Vas Laci (Vojtina Bábszínház, online) Don Carlos (Radnóti Színház, online) Parasztopera (Újvidéki Színház, Nagyváradon) Roletti (TÁP Színház) Producerek (Miskolci Nemzeti Színház) Fekete Péter (Szabadkai Népszínház) A kis boszorkány (Kövér Béla Bábszínház, online) Káli holtak (Katona József Színház) Babaróka (Budapest Bábszínház) Meg se kínáltak (6szín Teátrum) Isten, haza, család (Katona József Színház) Az úrhatnám polgár (Magyar Állami Operaház) Az örökség (Jurányi Ház, 2019-es bemutató) Mindenképpen jövök egy névsorral is azokról a színészekről, akik a legtöbbet adták nekem idén az alakításukkal. Kiss Mari (A rendes lányok csendben sírnak) Kerekes Éva (Elem) Balázs Áron (Kis Magyar Pornográfia) Harsányi Attila (Hazatérés) Szőcs Artur (Producerek) Pámer Csilla (Fekete Péter) Mészáros Béla (Káli holtak) Rujder Vivien (Isten, haza, család) Mészáros Máté (Az úrhatnám polgár) Thuróczy Szabolcs (Meg se kínáltak) Radnay Csilla (Szerelmek városa, Bella Figura) Sütő András (Csirkefej) Jenővári Miklós (Cseresznyéskert)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
