Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2021. október

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

        1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. péntek

     Nem tudtam korábban jönni, mert vittük ki a gyerekeket Ferihegyre. De késedelmi díjat fogok fizetni magamnak.

     A Budapest, Te! – zenés városnézés egy nyári Orlai-bemutató, most került be a Belvárosi Színházba. Könnyed, dalos városidézés egy karusszelszerű forgószínpadon, amely a BKK teljes eszközparkjaként (is) működik. Pelsőczy Réka rendezésében hét színész és egy muzsikus kering: sanzonokat, slágereket, szövegeket, etűdöcskéket előadva. Mondta előtte egy forrásom, hogy szerethető produkció, és nem is tudnám ezt sem tagadni, sem cáfolni. (Miért is tenném.) Mondjuk olyan lelkesedést belőlem nem váltott ki, mint a nézőtársakból, a végén a tapsnál. (Vegyes – ahogy Térey János Káli holtak című regényében mondják párszor a színháziak a látott előadásra.) De én is leltem benne örömöt. Ott volt például Gombó Viola griberlis mosolya. Vagy Börcsök Olivér mozgása. Vagy Járó Zsuzsától egy tompa feleség a gangon. Vagy Radnay Csilla kieresztett énekhangja. Vagy Péter Kata. Ő cakumpakk.

     Megnéztem az Anyáim történetét, Dér Asia és Haragonics Sára érzékeny, alázatos dokumentumfilmjét, amit a napokban feljelentés nyomán kizártak valamilyen hazai filmfesztiválról. Javasolnám, hogy mindenki nézze meg ezt a filmet, aki törvényt hoz, engedélyt ad, akin bármi múlik. Továbbá azok is, akiknél csak a gondolkodásuk, a véleményük múlhat rajta. Hadd lássák, hogy ha egy azonos nemű pár gyereket fogad örökbe, az belülről is milyen nehéz, felelősségteljes, bonyolult, grandiózus vállalás. És a végeredménye önmagáért beszél: felnő szerető családban egy magyar gyermek. Ha végül is nem a mi intoleráns országunkban, azt csak sajnálhatjuk.

vissza a lap tetejére

2. szombat

     Bodó Viktor-rendezésre menni mindig izgalmas, mert ott bármi lehet. De szó szerint bármi. Az Örkényben most létrehozott 33 álom egy bő másfél órás lendületes őrület. A felütés remek; a darabkeresés kavalkádja, amelyben felvillan a fél dráma- és musicalirodalom meg a fél színházi élet. Van ebben a szkeccsparádéban humor, horror, szex, zene, bohócéria, duhajkodás, töménytelen gyorsöltözés, talán utalások filmekre, klipekre, amiket nem ismerek, és benne van a bolond világ mindenfajta bolond emberrel. A részleteket, a részegységeket felidézni-felsorolni – hát az nem egyszerű feladat, mert egy ilyen roham, mint ez a produkció, hajlamos könnyen és gyorsan keresztülmenni rajtam.

     A díszlet olyasforma, amilyennek egy tengerjáró üdülőhajó vonalait és kabinsorát képzelem. (Emlékeztet kicsit a FEKETEország díszletére, csak ez íves.) A szereplőcsapat nagy létszámú és változatos összetételű: az Örkény színészei, vendégtáncosok és egyetemisták. Hogy ez nem akármilyen szakmai tanulmánymunka a résztvevők számára, abban biztos vagyok. (Igen kedvemrevaló növendékre is találtam hamar, a magas, szőke, táncosnő alkatú, Helen Hunt karakterű Kádár Kinga e. h.-ra.) Az elején még benne voltak a játékban számosan olyanok, akik aztán elfogytak az előadásból – esetleg átmentek a párhuzamos bemutatóba a Stúdióba. Znamenák István vagy Csákányi Eszter például, aki egy csodálatos kis jelenetben kereste az övéit a FEKETEországból.

     Bíró Kriszta és Hámori Gabi azonban maradtak, ők végigfutották a teljes távot a fiatalokkal. Színészi alázat, az az, ami a felsorolt összetevőkön kívül van még a 33 álomban.

vissza a lap tetejére

3. vasárnap

     Eszembe jut a szerkesztő, aki Prágában aláírásokat gyűjtött, hogy közkegyelmet harcoljon ki a politikai foglyoknak. A szerkesztő jól tudta, hogy ez az akció nem segít a foglyokon. Igazi célja nem az volt, hogy kiszabadítsa a foglyokat, hanem hogy megmutassa, vannak itt még emberek, akik nem félnek. Amit csinált, az színház volt.

     De más lehetősége nem adódott. Nem választhatott a tett és a színház között. Kétféleképp dönthetett: vagy színházat játszik, vagy semmit sem tesz. Vannak helyzetek, amikor az emberek arra vannak ítélve, hogy színházat játsszanak. Harcuk a néma hatalommal (a folyó túlpartján levő néma hatalommal, a falba szerelt, néma mikrofonokká változott rendőrséggel) egy színházi társulat harca, mely nekirontott a hadseregnek.

     (Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége, 1984, fordító: Körtvélyessy Klára)

vissza a lap tetejére

4. hétfő

     Kicsit nem figyeltem oda, máris hét előadást láttam múlt héten.

     László Miklós színdarabjához, az Illatszertárhoz meghitt vonzalom fűz 35 éve; akkor mutatta be az MTV a Hajdufy Miklós rendezte tévéjátékot belőle. Csábított a Thália Színház előadása – főleg Szervét Tibor Hammerschmidtje személyében –, de ellene szólt a prekoncepcióm a szereposztást illetően. Szinetár Dórát elfogadhatom Balázs kisasszonynak, ám csak középkorú Asztalos urat tudok elképzelni mellé, nem huszonéves színészt, mint amilyen Ember Márk, aki küllemileg, alkatilag inkább a nőcsábász Kádár úr szerepébe illik bele, mint a morcos, magányos, alázatos Asztalos úréba. No de innen szép nyerni – gondoltam, és mentem délután.

     Hát, talán a félház látványa is belejátszott, hogy kietlennek, kedélytelennek hatott az első felvonás. „A 30-as évek nyüzsgő, színpompás Pestje” – írja a színlap, de nyüzsgés, az a legkevésbé. Hűvös és poros, a ritmus, a stílus sem meggyőző. Némiképp olyannak láttam a Béres Attila rendezte játékot, mint a Hammerschmidt drogéria kirakatába kitett karácsonyfát, amelyet durván közönséges vastag vörös boával és vörös csillag csúcsdísszel ékesítettek. Idegen ettől a világtól. Nem azonos vele. A második felvonás már felélénkült, vagy legalábbis feljebb. Sokat szaladgált és hangoskodott ennek érdekében Nagy Viktor mint Sipos úr. Általában szépen, kötelességtudón dolgoztak a színészek. Most vettem észre, amikor Szinetár Dóra az arcot és a mimikát kiemelő, rövid hajat hord, hogy hasonlít az anyukájára. Ember Márk kapcsán nem értettem: hogy lehet, hogy a nadrágjára az első felvonásban rákerült paszta foltjait az előadás végéig nem szedték le róla, pedig két szünet is rendelkezésre állt. Vagy miért nincs cserenadrágja?

     Súlyos aggodalommal töltenek el egyébként a színházi nézőterek feltűnő foghíjai.

     Este a Káli holtak – ott nem volt hiány nézőben –, másodszor, megírás előtt. Igen, ez az előadás rendben van.

vissza a lap tetejére

5. kedd

     Line Knutzont ismerjük még az új színházi Közeleg az idő révén a kétezres évekből. De mostanában értesültem egyrészt arról, hogy nő, másrészt arról, hogy az apja kormánytag volt a Borgenben, vagyis színész a papa, és a miniszterelnöknő legrégebbi harcostársát játszotta a sorozatban.

     A Katona Line Knutzon Mesteremberek című kissé bizonytalanul: komédiáját mutatta be tegnap Máté Gábor rendezésében. De nemigen tudok most írni róla, mert sürgőséggel vidékre kell mennem fogorvoshoz a lengő hidammal a számban. Mondjuk vannak a témába vágó tapasztalataim 25 évvel ezelőttről, mert akkor alakíttattuk át és újítottuk fel a lakást, sajnos már olyan régen. Tudom, hogy az ilyesmi egyre nyúlik, egyre drágul, és veszélyes lehet a házasságra. De azt gondoltam az előadás végén, hogy dacára a jó színészeknek – Bányai Kelemen Barnától Keresztes Tamáson át mindenki másig –, egyszerűen nincs ebben a villámtréfányi dologban egy két és félórás színházi este.

     Igaz, már akkor is fájt a fogam.

vissza a lap tetejére

6. szerda

     A híd és négy derék fog hullott el. Holnap következik újabb rombolás. Az alsó fogsorom végjátéka megkezdődött. Elkeseredett volt Józsi doktor, vigasztaltam: végül is ezek a fogak kezdettől arra voltak predesztinálva, hogy elvesszenek. Évtizedekig vigyázta, építette, gyógyította, szép teljesítmény, hogy ilyen sokáig kitartottak.

     A maszk nagyszerű találmány, gondoltam, talán rá is hímezem most úgy tíz napra, két hétre, hogy fogászati kezelés alatt a szájnyitogatás szünetel.

     Más is olvassa a Magyar Teátrumot, olykor mintegy helyettem. Ezt találta a címlapon:

     Jó részt egyetemi színészképzésben résztvevő hallgatók szereplésével állította színpadra a Kvártélyszínház Szabadtéri Színház Dés László, Geszti Péter és Grecsó Krisztián darabját, A Pál utcai fiúk című zenés játékot, Tompagábor Kornél rendezésében. A diákok mellet a Hertelendy Attila, H. Horváth Gyula és a pár éve Laposváron végzett Ticz András lépett színpadra, a táncosok a Zalai Táncegyüttes tagjai voltak.

     Az a tippem, hogy talán felvettek végre egy korrektort. Akkor még nem tudták, hogy troll. Vagy az is lehet, hogy ahogy én önkéntes korrektora vagyok a Katona József Színháznak, úgy Pintér Béla meg a Magyar Teátrumnak dolgozik be. Akárhogy is, ez a Laposvár telitalálat.

vissza a lap tetejére

7. csütörtök

     Akartam megnézni a szatmári Raszputyint, Szőcs Géza darabját Sardar Tagirovsky rendezésében. Már a járvány előtt akartam, majdnem el is mentünk Papp Timivel Szatmárnémetibe ezért, de aztán nem jött össze. Szőcs Géza-darabbal egyszer volt dolgom eddig, akkor a fülem kettéállt tőle. Sardar Tagirovsky mindig elég érdekes színpadi formákat használ, különös eszközöket, erős hatásokat, bár én azt nem mindig tudom, hogy mi van mögötte, van-e mögötte bármi.

     Hanem amikor egy ügyintézős, végig rohangált nap után kókadtan ültem a villamoson, a Nemzetibe tartva, akkor gondoltam arra, hogy talán nem ideális a találkozás most evvel a majdnem négyórás művel. Elterültem aztán a nézőtéren a székemben, s hamarosan mardosni kezdett, hogy reggel óta nem ettem. Az első szünetben megvizsgáltam a büfé kínálatát, de semmi olyat nem árultak, amit jelenlegi foghelyzetemben képes lettem volna elfogyasztani. A második szünetben hazajöttem és tejbegrízt főztem, bocsánat.

     Ami addig történt: Rappert Gábor mint csudálkozógyerek-szemű Raszputyin egyfolytában beszélt, hogy lebeszélje az európai uralkodókat az első világháborúról. Az persze kérdéses, hogy ha valaki halálpontosan látja a jövőt (mivel látnok), akkor tehet-e bármit ellene. Hiszen ha meg tudná előzni, akkor máris nem azt a jövőt látná, ami lesz. Ez a Raszputyin sem lett sikeres a prevencióban. Volt jó zene, misztikus női figurák, fény a nézőtéren, gyönyörűen szállingóztatott hó, sok hulló színes papírdarab, valamint rendszeresen kínálgatták a szélen ülő nézőket. Hol kávét kaptak, hol vodkát, a legszerencsésebbeknek pedig vörös rózsa jutott. (Kivetítették ismeretterjesztésül, hogy az oroszok kovászos uborkát esznek a vodkához, de szerintem ez nem helytálló információ. Ecetest*. Kicsit idegesítőnek találtam, hogy kivetítve meglábjegyeztek szinte mindent, ami elhangzott.) Egyet még: láttam egy fiatal színésznőt felszolgáló szerepben – majd kikeresem a nevét*, de vonaton ülve túl bonyi –, akinek igen szép, fölöttébb stílusos volt minden mozdulata.

* A „szerintem úgy értendő, hogy az én időmben soha nem találkoztam vodka mellett kovászos uborkával, csak ecetessel, sós vizessel. De Oroszország nagy a Szovjetunió meg még nagyobb volt –, az évtizedek múlnak, a világ tágul, úgyhogy én se tegyek kategorikus kijelentéseket.

** Bogár Barbara (hiszen őt láttam is már a szatmári Bernarda Alba házábanban.)

vissza a lap tetejére

8. péntek

     Spiri-cikk.

     Most nem jól gazdálkodom naplóilag, mert ma három előadást nézek, tegnap meg nem néztem egyet sem, viszont megváltam újabb három fogamtól. Tulajdonképpen örömteli meglepetés, hogy nekem ennyi sok hasznos fogam volt, nem gondoltam volna. És még maradtak is, amikhez lehet kapcsolódni.

     Ez most sehogy sem jön ide, ez a vers, de olyan, hogy mindenkinek van kire gondolnia, amikor elolvassa.

     Várady Szabolcs: Trezor

     Az országútról mennek a hegy felé,

     volt egy hetük, el kell búcsúzni tőle.

     Az utca erdő, egy kis ház a végén,

     zene dől ki az ablakon belőle.

     Ami volt, megvan, őrzi egy trezor,

     örökre ott van, te sem veheted ki.

     Akit szerettél egyszer, nem lehet

     visszaható hatállyal nem szeretni.

vissza a lap tetejére

9. szombat

     Ifjúsági nap volt. A Jurányiban zajló kétnapos tantermi színházi szemléből két előadást sikerült kifognom, és igazán nem volt rossz fogás. A Manna bábos produkciója, A halhatatlanságra vágyó királyfi, Maróthy Anna Zorka rendezése tehetséges dolognak látszott. Nekem úgy tűnt, hogy ezúttal nem is annyira a halál és a halhatatlanság küzdelméről szólt – mondjuk mivel mindig a halál nyer, viszont a halhatatlanságnak megvan az élet vize, avval mindig überelni tud, így ez eléggé lefutott meccs: patt –, hanem a párválasztási mulasztásról. Alakulhat úgy az élet, hogy elmegyünk az igazi mellett, pedig ott van, tudható. Két szép lány, a szőke meg a barna sakkjátszmája zajlott egy karikalábú bábfiú rovására. A barna lányra láttam rá a helyemről, Cseri Hannára. És bár az arcjátékát sok-sok-sok-rengetegnek találtam, de a hangjával, a beszédével teljesen lefegyverzett.

     A k2 Benkó Bence rendezte Hamletjét mindössze hárman adják elő, három, rájuk hasonlító báb segítségével. Borsányi Dániel, Piti Emőke és Formán Bálint. Térül-fordul, pörög a darab, számos játékos megoldással (Polonius felhúzza arcára a garbója nyakát, így már nincs is ott, nem látják). Az egérfogó-jelenet a csúcs, amikor Borsányi Hamletje megkérte az egyik nézőt, figyelje Claudiust, és az a lány le nem vette gyanakvó szemét Formán Bálintról. A középiskolás közönség külön élmény: nézni a fiatalok kezdeti tartózkodását, majd belefeledkezését: az elnyílt szájak látványa.

     Este a Budapest Bábszínházban a Tasnádi István írta Helló, Héraklész!, Tengely Gábor rendezésében. Görög mitológia maira fordítva, színesen, lendületesen. Különös módon mégis kiválóan beleillettek Michac Gábor nagy, mozgékony, több emberes bábjai a különböző legyőzendő szörnyek szerepében. A leghangosabb sikert az a jelenet aratta, amikor az erős, energikus, virgonc címszereplő, Barna Zsombor valami videójáték* hőseként rombolt. Éreztem azért, igen, hogy az ifjúságom hibádzik ennél az ifjúsági előadásnál. De az tagadhatatlanul.

* De lehet, hogy ma már nem így nevezik, hanem akkor hívták így, amikor én nem játszottam ilyet. 

vissza a lap tetejére

10. vasárnap

     Sokszor láttam a Kabarét. Béres Attila rendezésében minimum kétszer: Szombathelyen, Tatabányán. Most harmadszor tőle, tegnap a Vígben. A műben való járatosságom ellenére értek meglepetések, úgy mint: új szövegek, sőt, ismeretlen szereplő és még nem hallott dal is. A dalszövegek sem a régiek, ami bajos, amikor a gyorsabb ritmusú számoknál sajnos nem érteni, mit énekelnek a színészek.

     Vannak komoly előnyei Béres Attila tapasztaltságának, például meg tudja rendezni úgy a holnapot annektáló ifjúnáci programindulót, hogy ne jöhessen utána taps. (Fájni szokott nekem a taps, amit az a szám kivált.) Hatalmas, zegzugos, jól bejátszott díszlet – Cziegler Balázs munkája –, bár jobb elöl jegy esetén a Kék Angyalnak átkeresztelt, bordélyháznak ható Kit Kat klub vendégei viszonylag sokat kitakarnak a színpadon lévő színpadon zajló számokból. De megvan még a híd is, a filmből, ami alatt Liza Minnelli kiabált – és amit megkerestünk Berlinben, kiabálás céljára –, a tetején kis vonat jár körbe, kivilágított ablakú kupékkal. A zakatoló vonat rögtön szült bennem egy kis idevágó rossz érzést. És valóban, amikor a záróképben önként felnéztem – mert nem volt ez különösebben aláhúzva, kihangsúlyozva –, akkor már marhavagonok vesztegeltek a sínen, azt hiszem.

     Szilágyi Csengére mentem direkt, bár nem látom őt Sally Bowles-nak, de a színészi személyisége miatt. Sallyje vesztes típusnak tűnt, és egyébként akarta azt a gyereket, kezdettől fogva. Brasch Bence súlyos, drámai alkatú Cliffnek bizonyult.

     Kulcsjelenetként zárult rám Seress Zoltán Konferansziéjának majmos száma. A füstös, zűrös lokálban fent, bizarr ikonosztázként három táncosnő nem hall, nem lát, nem beszél pózt tart ki. (Utóbb beállnak horogkeresztes tánckarnak.) A szám végén bejön a színpadra Horváth Szabolcs Ernst Ludwigja, és elmondja azt az ismerős szöveget, miszerint nem érti a hisztit; ez az előadás is azt bizonyítja, hogy Seress Konferanszié szabad és a művészet szabad.

     A premierközönség tapsa sikert jelzett. De nem egy jóleső este.

vissza a lap tetejére

11. hétfő

     Nem találták a jegyemet a József Attila Színház pénztárában, úgyhogy várnom kellett. Míg vártam, a pénztároshoz járultak a sorban mögöttem állók, és valamennyien egy-egy színészre hivatkozva vettek át jegyet. Ezen nevettem, végül is Tasnádi István Szibériai csárdás című darabjában sok a hadifogoly, és úgy tűnt, az összes rab katona megvendégel valakit. Bejutottam aztán én is, és ránézve a színpadra, amelyen egy pirosas-narancssárgás, cizelláltan megrajzolt színpadi portál és egy patinásra festett szép színpad állt, azonnal gondoltam, hogy Horesnyi Balázs munkája lesz ez. A kezdés előtt bejött a színpadra Hargitai Iván rendező, és elmondta, hogy a díszletrendszer egy órával a tegnapi bemutató előtt lefagyott. Úgy döntöttek, hogy megtartják a premiert, amely nagy sikert aratott. Eljátsszák ma is, bár a díszlet még mindig nem működik. De végül is ez a színdarab pont arról szól, hogy nincs ami megakadályozhatná, ha színházat akarnak csinálni.

     Rendben, csak azon csodálkoztam kicsit, hogy erről a malőrről egyetlen sem szót sem ejtettek sem a színház honlapján, sem a FB-oldalán. Márpedig ha nem gondolják úgy, hogy az előadás csökkent értékű ebben a formájában, akkor vajon mire tartják a díszlettervező munkáját?

     Lehet, a színészcsapat kicsit rá is tett a játékra, kárpótolandó a közönséget. Abból gondolom, hogy a produkció nem felelt meg ama nézői elvárásomnak, hogy egy szórakoztató előadás ismerjen mértéket és érjen véget tíz óra előtt. (Illetve esetünkben: hat előtt.) Ám az tagadhatatlan, hogy a vasárnap délutáni őszhajú közönség nagy tetszéssel fogadta, a számok alatt ütemes tapssal kísérte a művet, amely ügyes újrahasznosítása a Csárdáskirálynőnek. (Találkoztam már vele.)

     Többet már igazán nem írhatok róla itt, mert ezt fogom taglalni a következő Mozgó Világban.

vissza a lap tetejére

12. kedd

     Rákpástétomkák. (Előétel.)

     18 deka lisztből, 18 deka rákvajból, 2 tojás sárgájával, 2 kanál borral, sóval és megfelelő tejföllel tésztát készítünk és pihenni hagyjuk, azután kinyújtjuk és mint a vajastésztát szokás, összehajtogatjuk. Azonnal kisodorjuk késfoknyi vastagra, fánkszúróval kitűzdeljük, teszünk az egyik felére rákvagdalékot, a szélét tojással megkenjük, a másik tészta felével befödjük, fölül rákvajjal megkenjük és közepes tűznél sütőben megsütjük.

     Bárány polgári módon.

     A bárányt szép darabokra vágjuk, leforrázzuk, megsózzuk, megborsozzuk, kevés liszttel meghintjük és sütőben zsírban megpirítjuk. Ha megpirult, metéltre vágott sárgarépát, petrezselyemgyökeret és negyedrészekre vágott burgonyát és paradicsomot teszünk bele. Vízzel felengedjük és puhára pároljuk.

     Magyar Uriasszonyok Lapja, 1930. január 1.

 vissza a lap tetejére

13. szerda

     Tegnap este 6szín Teátrum, áldásos pótszéksor, békés üldögélés. Bödőcs Tibor Meg se kínáltak című kocsmaáriája szerepelt műsoron, előadja Thuróczy Szabolcs, rendezte Keresztes Tamás.

     A legeleje: festékes ruhában, derekára gumipókolt vödörrel ül egy hokedlin Thuróczy Szabolcs. A fejénél keresztben kétágú létrát tart, két foka között kinéz zötykölődve, mert ő itt buszozik, feje az ablakban. Már ekkor látszik, azonnal, hogy ez jó.

     Nem sok színész jut hirtelen eszembe, akinek el lehetne hinni ezt a Magyar Oszkár szobafestőt és a kicsit háyjános-hősös sorsát. Thuróczy Szabolcsnak el lehet hinni, mivel ő csupa életszag. A hétköznapiforma fizimiskája, az egész alkata, az őszinte kopaszodása, a rekedtes hangja, a henye beszéde, a humora, a lendülete, minden színészi eszköze természetes és valóságos.

     Mondjuk a sztendap-szerű sómen-betétet a magam részéről szívesen elengedtem volna, már csak azért is, mert talán attól érezte magát feljogosítva a közönség – sok-sok fiatal néző – arra, hogy akkor is nevessen, amikor szerintem nem kellene nevetni.

     Ebben a produkcióban minden el van találva. A hangnem, az arányok, a titkokat rejtő díszlet, a zene, az ivást vagy a cigarettázást jelző szellemes gesztusok. Amikor pedig Thuróczy Szabolcs énekelni kezdett az apja övéről, az övcsatjáról, akkor maga a költészet volt az, ami beköszönt az előadásba.

vissza a lap tetejére

14. csütörtök

     A várpalotai Faller Jenő Technikum és Szakképző Iskolában abszolváltam tegnap az előválasztás második fordulóját. Kellett már igyekeznem a szavazással, mert félő volt, hogy ha még hallok egy-két nyilatkozatot a rivalizáló ellenzéki politikusoktól, akkor végképp elmegy a kedvem, hogy voksoljak valamelyikre. Úgyhogy gyorsan megtettem fegyelmezetten, amit szerintem kell.

     Megnéztük a Puksinban a Kedves elvtársak! című Andrej Koncsalovszkij-filmet. Kiderül belőle, hogy Sztálin vagy Hruscsov vagy alighanem bármelyik másik szovjet vezér – mindegy. Amilyen korú és ahonnan jövő személy vagyok, érthető módon megrázóan hatott rám az egész. Természetesen soha életemben nem hallottam erről, ami Novocserkasszkban történt 1962-ben. Az elégedetlen munkások sztrájkba léptek, majd több ezren vörös zászlókkal és Lenin-képekkel vonultak a városi pártbizottság épülete elé, ahol aztán rájuk lőttek. Le is kellett utána rögtön aszfaltoztatni a teret, mert nem tudták a kirendelt csapatok teljesen lemosni, eltüntetni a vért. Az esetet olyan szinten hallgatták el a hivatalos szervek, hogy mindenkivel titoktartást írattak alá, büntetőjogi fenyegetés mellett, és a halottak többségét nem Novocserkasszkban temették el, hanem közeli települések temetőiben helyezték el mások sírjában jelöletlenül.

     A film fekete-fehér, és minden elemében – a környezet, a figurák, a fejek – teljesen korabelinek hat. A legerősebb déjŕvu-élményem a vécé volt, ahová a főhősnő bezárkózott a pártbizottságon. Az a korhadozó ajtó a görbe fémkampó zárral, a hámló fal, a tető nélküli vécécsésze, az ótvaros ablakkeret. Emlékszem ilyen vécékre, amely vécék egyébként esetünkben akár fejlődésnek is tekinthetők, mert simán lehetett volna ez az 1962-es szovjet vécé még ún. guggolós is, amiben csak lyuk van és a kijelölt hely a két lábnak.

vissza a lap tetejére

15. péntek

     A Káli holtak előadásáról. (Megjegyzem, a cikket jócskán előbb adtam le, mint hogy megjelent a Revizoron a kritika, amelyben nem írták meg, mi a nevük.)

     Megnéztem a Toxikoma című filmet a Puksinban. Mondjuk így utólag nem tudom, miért néztem meg. Nincs közöm a témához, se Szabó Győzőhöz, nem olvastam a film alapjául szolgáló könyvét sem. Valószínűleg azért néztem meg, mert egy új magyar film. Profi munka – viszont hosszabb a kelleténél szerintem –, és jók benne a színészek. Sokkal többet nem is igen tudok ehhez hozzáfűzni. Van egy kis alkalmátés stichje, amennyiben egy színész magánéletéből játszanak el egy fontos szakaszt, úgy, hogy a szereplők valósak és lehet is tudni, ki kicsoda. (Szabó Győző későbbi életét, Rezes Judittal, színházban láthattuk, a Loveshake című előadásban, csak azt sehogyan sem találom a naplómban, pedig benne kell lennie.)

     Nyilván a rendező Herendi Gábor is tud egyet s mást erről a történetről, ezt abból gondolhatjuk, hogy a filmbeli Szabó Győző (Molnár Áron) a Valami Amerika forgatókönyvét olvassa a pszichiátrián. Szolidan és jogosnak nem mondható büszkeséggel beinteget a filmbe a világszínvonalúnak mondott magyar egészségügy, a kórházi képekben.

     Hogy Molnár Áron jó színész, avval kábé a főiskolás vizsga-Lopahinja óta tisztában vagyok. Így próbálom ellensúlyozni azt a hiányosságomat, hogy dr. Csernus Imrét viszont nem ismerem, illetve legfeljebb plakátról vagy könyvcímlapról. De azt látom, hogy az őt megformáló Bányai Kelemen Barna hibátlanul játszik. A fölényes, az unott és a lapos pillantások különösen jól mennek neki.

vissza a lap tetejére

16. szombat

     dRAMkonf – ilyen feliratú jelvényt kaptam tegnap a Radnai Annamária emlékkonferencián, amelyen dramaturgi kérdésekről és személyes szakmai tapasztalatokról volt szó (és van még ma is). Legalábbis azon a kábé fél vagy harmad napon, amit ott tudtam tölteni. Radnóti Zsuzsát (őt csak részben), Szabó Székely Ármint, Boros Kinga kolleginát, Török Tamarát és a drámaíró Kovács ikreket hallgattam meg érdeklődve és elégedetten.

     Este Budaörs, Székely Csaba Öröm és boldogság című darabja Alföldi Róbert rendezésében. Ez a mű az erdélyi magyar melegekről szól – láttam már –, vagyis általában a melegekről, csak ott kicsit rosszabb, mert ők kisebbség a kisebbségben. (Az egyik szereplő valahogy így mondja: ennél rosszabb akkor lenne, ha csak egy lábam volna és az is cigány.)

     Tökös dolog a budaörsi Latinovits Színháztól, hogy bemutatta ezt a darabot (a törvény szerint 18 éven felülieknek nyilván). Zömmel idősek ültek a nézőtéren, akadtak, aki előadás közben távoztak, és akadtak, akik bátortalanul feltették a kezüket, amikor arra került a sor. Szóval teljesen normális este. (Én meg sokáig vártam a kedvenc jelenetemet, aztán közben rájöttem, hogy az nem is ebben a darabban van, hanem a MaRóban.)

     Nem sok mindent használnak: öt népies párna, egy népies hegedűs, egy vaskos asztal, egy szék. Az utóbbit remekül felturbózzák, amikor Spolarics Andrea mint feldúlt, frusztrált, rettegő iskolaigazgató foglal rajta helyet. Már a nő ülése is bizonytalanul billegő, és nem ér le a lába a földre. Csoda, ha kirúg?

     Alföldi Róbert valami forszírozott, lassúdad, megemelten népies beszédmódot hívott elő a színészekből. Stilizáltságnak ez elmegy, de a vontatottsága – főleg a repetitív dialógusokban – erősen ellene hat a kívánatos ritmusnak. És szerintem nem kedvező, ahogyan ez rányomja a bélyegét az előadásra.

     Mindazonáltal nem vitatom el sem a produkció színvonalasságát, sem a fontosságát, sem a közönség alapos tetszésnyilvánítását. De lehetne ez jobb, na.

vissza a lap tetejére

17. vasárnap

     Néztem délután a konyhaasztalon heverő esti színházjegyet a Pintér Béla-premierre, rajta az előadás címe: Marshal Fifty-Six. Gondolkodtam kicsit, mit jelenthet ez, mire vonatkozhat. Talán valami ital, jutott eszembe, alighanem arról, ahogy a Sötét ruhás fiú rendel mindig a Jó estét nyár, jó estét szerelemben: szkácsviszki, vatsziksztinájn.

     Álltunk aztán kint az Újpesti Rendezvénytér teraszán, és behízelgő hangján Kautzky Armand mondta, hogy az előadás hamarosan kezdődik, foglaljuk el ülőhelyünket. (Vagyis nyilván ülőhelyeinket mondott, de spontán kijavítom úgyis.)

     A széksorunkon látszott, hogy ez a kritikussor; csak kollégák ültek benne, ameddig elláttam. Úgyhogy amikor bejött Adorjáni Bálint középre, meg is kérdeztem tőle, hogy nem játszik-e véletlenül kritikust ebben az előadásban, ha már itt ül a kritikussor közepén. Mondta, nem, és visszakérdezett, hogy akkor most neki írnia kell-e kritikát. De ennyire azért nem durva a helyzet.

     Elhivatottnak érzem magam arra, hogy ne spoilerezzek el egy új Pintér Bélát a premier másnapján. Meg is tehetem, ez itt nem újság (mint orgánum). 110 perc szünet nélkül, ez van kiírva. Tegnap közelebb állt a 2 órához, azt hiszem.

     Én a Titkaink óta mindig a megrázó, lesújtó, röhögtető és felemelő élményt várom Pintér Bélától. Ez nem az. Elfogadom az ilyen színházat, a létjogosultságát, a fajtájának nagy múltjával, ősi jellegével. Csak keveslem. Van egy archetípusos vagy archetipikus mese – volt pillanat, amikor úgy nézett ki, hogy talán A Mester és Margarita lesz ez, de aztán más klasszikussá kerekedett –, és abba belesző Pintér Béla mindent, pici részlettől nagyig, ami a mára jellemző.

     Távoztunkban a metróhoz baktatva elmentünk egy fényképész üzlete mellett, a kirakatában ott lóg Dózsa László (1942–) portréja, aki némely források szerint az Újpest Színház művészeti vezetője és főrendezője. Genius loci.

vissza a lap tetejére

18. hétfő

     Reggel fél 8-kor szolgálatra jelentkeztem a szavazatszámlálóknál Budán. Egy kilencórás műszakra voltam jó, mert utána vidékre mentem színházba. Pártdelegáltak és civilek közösen számoltak, minden asztalhoz jutott ilyen is, olyan is, négy emeleten, több száz asztalnál. Én (mint civil) egy civil informatikus férfival és egy jobbikos fiatalemberrel kerültem egy csapatba, és hamar optimalizáltuk a munkafolyamatot. Az első urnánk a Kálvin téri szavazósátor egyik napjáról származott, közel ezer voksot tartalmazott, és abból majdnem hétszer annyi volt M-Z Péteré, mint D. Kláráé. Kicsit meglepődtünk ezen az eredményen, vagy inkább az arányon. De a következő urnákkal – két zuglóival – is kábé erre jutottunk. Mielőtt eljöttem, egy csepeli urnát számoltunk, és az volt az első, aminél a tenyérmintavételemen D. Klára állt jobban. (Mivel én szortíroztam két halomba a miniszterelnök-jelöltek voksait, és amikor lenyomtam a tenyeremmel, akkor érzékeltem, melyik mekkora. {A fiúk bontogattak mert pechünkre, szeretik a szavazók össszehajtogatni a prapírt és csippantottak.}) Akadtak Karácsony-pártiak, akik a kihúzott név mellé szomorgót vagy szívecskét rajzoltak, őket is meg tudtam érteni. Közben megállapítottam, hogy még mindig él a mozgalmi tegeződés szokása.

     Este Veresegyházon a Miss Daisy sofőrje, Egri Mártával és Kálid Artúrral, Dicső Dániel rendezésében. Lett forgószínpada a Veres 1 Színháznak, és mint gyerek az új játékot, lelkesen használatba vették, folyton forgatták az áttetsző plexi házfaldíszletet. Láttam ezt a darabot úgy harminc éve a Radnótin a fantasztikus Koós Olgával, és az volt a benyomásom tegnap, hogy mostanra kissé passzénak hat a mű. Nincs vele baj, nem rossz Kálid Artúrt nézni mint jóravaló fekete sofőrt, Egri Mártát mint szúrós amerikai úriasszonyt. De nincs ennek se izgalma, se mélysége, se tétje. Az utolsó jelenet, az mintha meg is lenne úszva. A végső leépültség helyett bájos egyem-begyemet látunk a két öreg között.

     A közönség láthatóan örült az előadásnak. Néhányan fel is álltak állva tapsolni.

vissza a lap tetejére

19. kedd

     Lassan én leszek korunk Barabás Tamása – gondoltam –, mivel mostanában gyakran nézek ún. szórakoztató előadásokat. (A Mozgó Világ is ezt igényli.) Barabás Tamás idős kritikus kolléga volt az Esti Hírlapnál, szavazott is mindig, főleg a Vígbe, a Pestibe, a Játékszínbe, a Vidám Színpadra szeretett járni és Budapestről ki sem tette a lábát.

     Tegnap a Játékszínben a Nagyvárosi fények megtekintésére voltaképp azért került sor, mert a Vad nyomozók elmaradt a Radnóti Tesla Laborjában. Már az eleje meglepetés: a bejáratnál hőmérő kapufélfára kell tenyerelni, majd átmenni egy párakapun, ami fertőtlenítőt fúj. Izgi.

     Az előadás, Szente Vajk rendezése nem győzött meg engem arról, hogy érdemes egy fekete-fehér némafilmet színpadra vinni. Végig zenével, kivetített dialógusokkal (nem mindig lehet látni és elolvasni a szöveget, mert olykor kitakarják a színészek), gyorsöltözésekkel. Különösen az első részt éreztem nehézkesnek, nem utolsósorban azért, mert ha volt egy poén, azt általában megismételték. Pedig én zömmel már elsőre is lehasználtnak találtam. Bár ugyanezt nem állíthatom a többi nézőkről, akik jól szórakozni látszottak.

     Méltányolom, hogy fölöttébb munkás produkció ez, ahol mindenkinek nagyon pontosan, gyorsan, koncentráltan, erős fizikai igénybevétellel, ritmusra kell dolgoznia, a Chaplin csavargóját alakító Nagy Sándoron kívül a többieknek több szerepben is. A hét játszó személy közül táncos az egyik (Túri Lajos Péter), ez jól látszott a mozgásán, és kívánatossá tette azt, hogy bár több táncos lenne köztük. De evvel nem a többieket akarom leszólni, mert például Kovács Gyopár is igen jó benyomást tett rám, a szürkés-szőkés szépségével és a figurája elmélyült vakságával. Csonka Andrást is bírom, Nagy Sándor pedig igazán szépen teljesít. Kicsit hálátlannak éreztem magam, hogy egyetlen mosolyt sem* arattak nálam egész este. Hanem az igazán tetszett, hogy a tapsnál mindenki kihozta magával az öltöztetőjét is, aki szintén keményen melózik az előadásban.

*Vagyis egyszer nevettem, jut eszembe. Amikor Gáspár Kata odadobta a gumibotját a rendőrkollégájának, hogy szabad keze legyen bilincseléshez. De a sebesült kollégájának egyetlen szabad, be nem kötözött keze sem volt, hogy elkapja. 

vissza a lap tetejére

20. szerda

     A tegnapi lett volna a vasalós szabad estém a héten, de délben hirtelen észrevettem, hogy TÁP-előadás megy este a Trafóban, A Menedék, Hajdukkal, Józsa Bettinával. Úgyhogy szaladtam odarohanni. Noha tartani szoktam már kicsit a kortárs amerikai színdaraboktól, mert többször előfordult, hogy ilyen-olyan díjazott mű, aztán csak húztam a szám, nem értettem, mit ettek rajta. Ez esetben azonban úgy találtam, hogy Jennifer Haley drámája igazán érdekes. Disztópia a praktikusan akár már nem is olyan távoli jövőből, amikor a világ már eléggé kietlenné és kellemetlenné vált, a járványok távol tartják egymástól az embereket, és digitálisan zajlik az élet. Akad leleményes ember – Hajduk Károly játssza, és nem is igen tudok elképzelni nála hihetőbb komoly intellektust a színen –, aki létrehoz egy idilli múltbeli közegbe helyezett virtuális világot, aminek sajnálatosan az a mozgatórugója, hogy inkább itt élje ki pedofil vágyait, valós következmények nélkül, mint kint a való világban. Ezt törvénytelennek minősítik, úgyhogy Józsa Bettina nyomoz utána, akinek a figurája először szép és okos, aztán felfeslően érzékeny, aminek oka van.

     Egy nagy, szögletes tömb áll a színpad közepén, recésnek ható lepelborítással. Caligula szobra is lehetne alatta, gondoltam, de azt a színesre vetített kockát rejti, amiben láthatjuk a szereplők virtuális valóságát, hátborzongató zenékkel kísérve. Fokozzák a hatást a Trafóval szembeni játszótéren mindig ugató kutyák. Krimiszerűen izgalmasra, egyben kicsit nyomasztóra rendezte ezt Vajdai Vilmos, közben szolidan bejelezte a maga joggal mellőzhetetlen humorát is.

     Amikor az utolsó jelenetben Hajduk Károly és Terhes Sándor bent ültek nevetgélve a titoktalanított kockában, felmerülhetett a nézőben, hogy talán az egészet ők fantáziálták maguknak. Én meg arra gondoltam, hogy ott voltam, amikor Hajduknak tíz éve Jászai Mari-díjat ítéltek – de aztán utánanéztem, és nem, 2011-ben már értelemszerűen nem voltam ott –, azóta érdemes művésznek kellene lennie. Persze csak virtuálisan, átadás-átvétel nélkül.

vissza a lap tetejére

21. csütörtök

     Meglátogattam azt a háromgyerekes családot, amelyik a szüleim házát felújíttatta, átépítette és lakja. Igazán mindent kihoztak az épületből! Gyönyörű lett és zegzugos.

     Este a Stúdió K-ba menet elhaladtam a Ráday utcában egy konditerem mellett. Minden ablakát-ajtaját kitárták, így jól lehetett látni, milyen zsúfolt, mennyi sok a vendég. Nem sokkal odébb aztán én is belefutottam három futópadba, mármint a színházban, mert ez a Hegymegi Máté rendezte Heilbronni Katica alapdíszlete. (Kleist és Hegymegi Máté, a Kohlhaas után újra, eleve!)

     Amikor az alkotók ilyet találnak ki, mint a futópad, annak lehet szimbolikus értelme és praktikus jelentősége is. Célozhatja a színészek állapotba hozását, speciális helyzetek teremtését. (Mindenesetre megvolt a kilométerük.) Néha humorral is jár. De dinamikához mintha nem segített volna. Két párjelenetet éreztem kiugrani: a heilbronni Katica és Sugár grófja, Vihar Friderik között. Az egyikben a lány levelet hozott, a másikban pedig jóslatálmot egyeztettek.

     Nagypál Gábor hámló arany dzsekiben csupa férfias tisztesség és jóindulat, kicsit lefelé. Nem tudom, egy ilyen pasast hogyan tud Homonnai Katalin Kunigundája az orránál fogva vezetni. Katicát Pallagi Melitta játssza, és olyan, mint egy fekete erdei manó. Egyelőre egyáltalán nem sikerült összeegyeztetnem a Katica-képemmel. Kicsit kelekótyának és mamlasznak látszik. Nem sugárzik benne az a fűtőelem, ami hajtja Sugár grófja után. Békésnek, nyugodtnak és határozottnak gondolnám Katicát a megmásíthatatlan szerelme miatt. Ha úgysem tehet egyebet, mint hogy szeret, akkor nincs oka bizonytalanságra. Pallagi Melitta Katicája azonban nem ilyen. Annyira nem, hogy kétségbeesetten el is fut a boldog, felemelkedést jelentő vég elől. Hiába, mert a futópad nem viszi messzire.

     Nem tudom, talán arról szól az előadás, hogy van szerelem, aminek nem szabad beteljesednie.

vissza a lap tetejére

22. péntek

     Egy csepp mézet néztem volna, ha nem marad el.

     A statisztika alapján a honlapomon szeptemberben kezdett emelkedni az olvasók száma, aztán októbertől még erősebben. Amiből azt a pozitív következtetést vonom le, hogy mégiscsak a színház érdekli az ide látogatókat.

     Megjegyzem: egyszer régebben egy színigazgató (isten nyugosztalja) a praxisomban nem ismeretlen „nem kötelező a színházamba járni” tartalmú mailjében úgy reflektált a bemutatóját illető naplóbejegyzésemre, hogy azt bezzeg nem írtam meg, milyen nagy sikere volt a produkciónak. A kézenfekvő „nem kötelező a naplómat olvasni” válasz helyett azóta általában kitérek a közönség reakciójára az olyan esetekben, amikor a nézők láthatóan sokkal kedvezőbben fogadták az előadást, mint én. Már csak azért is, mert úgy gondolom, hogy a mellettem ülő ismeretlen néző eltérő véleménye ugyanolyan legitim álláspont, mint az enyém. Írjon csak ő is naplót.

     Kedvenceim keresőkifejezések, amelyekkel hozzám jutottak olvasók szeptemberben:

     Balsai Móni miért nem

     Mit mondjak az osztálytalálkozón

     Apát meddig kell gyászolni

     Trokán Nóra önkéntes tűzoltó

     Ócseny harasó mit jelent

     Honnan tudom hogy lefényképeztek

     Most még ideírom, hogy interneten rendelt AMI bútor kiszállítása Prágából, semmiféle prapír; szállítólevél, nyugtaadási tömb nincs a futárnál, akinél fizetni kell, négy kartondobozban ágy és ágyneműtartó részei, összeszerelés: 2 óra 45 perc. Csak hogy erre is idetalálhasson majd valaki.

vissza a lap tetejére

23. szombat

     Délelőtt Budaörsön megnéztem A kis herceg űrkorszaki bemutatóját Varsányi Péter rendezésében, Ivanics Tamás és Szőts Orsi szereplésével, de erről majd a Spirin. Ovis közönség vett körül, előttem egy kis szöszi – „kis herceg” típus – csinos maszkban.

     Yasmina Reza kortárs drámaírónővel úgy vagyok, hogy amit a Művészettel épített, azt Az öldöklés istenével le is bontotta nálam, és a romokon találkoztam az Egy élet háromszorral, amit azért hozzávetőleg rendben találtam, különös tekintettel Ördög Tamás rendezésére a Rózsavölgyi Szalonban. Mivel egy új, ismeretlen színdarab mindig hívogató, ott volt a helyem tegnap a Pesti Színházban a Bella Figura élőszínházi premierjén. A cím, a Bella Figura egy drága étterem, amelynél egymásba botlik két pár, az egyikkel ott az anyós is, az ő születésnapját ünnepelik. A szerző nagyjából felismerhető az ügyes dialógusaival, a párkapcsolati helyzetre felskiccelt szereplőivel. (Fordító: Bognár Róbert.) A színészek körülbelül annyit hoznak ki a dologból, amire közepes várakozással számíthatunk. (Rendező: Török Ferenc.) Stohl András ahogy áll magát nagyvonalúnak vélő szeretőként, zsebre dugott kézzel, nekitámaszkodva az autójának – ugye már látjuk is? Kovács Patrícia színészetében minden megvan az elegáns, fölényes, akaratérvényesítő, felső kategóriás barátnőhöz. Wunderlich József – hát az ő szerepébe jutott talán a legkevesebb írói töltet. Az édesanyját Halász Judit játssza. (Mondjuk én inkább Kútvölgyi Erzsébetre bíztam volna ezt, de hát vagyok én egy szereposztó dívány vagy mi? Nem vagyok.) Mint most megtudtam, Petrik Andrea ismét babát vár, ezért Radnay Csilla állt be a helyére. Ő volt nekem a bónusz. Nem pusztán az, hogy jó, hanem hogy ennyi minden van benne, ennyi mindenre jó színésznő, például erre a (bella) figurára.

vissza a lap tetejére

24. vasárnap

     Annyi bajom van, hogy inkább ki is kapcsolom a számítógépet. Amit tegnap este láttam – Isten, haza, család a Kamrában –, arról úgyis kritikát kell írnom.

     Azok a kollégák mentek nézni most, akik egy hete a Pintér Béla-premieren jártak. Nyilván jó korán elindultak, mert tudták, amit egyébként én is megtapasztaltam tegnap, hogy sem kocsival, sem békávéval nemigen lehetett közlekedni a városban. Én persze, közel lakó lévén, akkor léptem ki az utcára, amikor ők már rég a színházban voltak, így jószerével utolsónak kellett beállnom a sorba. Mivel elkerülte a figyelmemet, hogy a Kamra színházjegye ezúttal befutóra szól, nem helyre. Meg is ijedtem kicsit, mert nem vagyok egy messzelátó, de végül kifejezetten jó helyet sikerült fognunk Ildikóval, és aztán úgyis felvonásról felvonásra újra rajtolt a mezőny.

     Hosszú előadás, hosszan élvezetes. Bár lehet, hogy nem is az élvezetes a megfelelő kifejezés – ha például a nézőtéren ülő Pálmai Anna megrendült arcára gondolok a végén a tapsnál. A nyolc remek színész közül Rujder Vivien volt a favoritom ezúttal.

     Venczel Vera halálhíre fájdalmas. (Jó, hogy sikerült vele rádióműsort csinálnom 2014-ben, még ha a beszélgetés vége – úgy rémlik – lemaradt is a felvételről.) Bizonyos kor fölött – de lehet, hogy alatt is – mindenkihez tartozott ő az Egri csillagok Vicuskája óta. Azután eltöltött fél évszázadot csendben, háttérben a Vígszínházban, ahol talán sosem kényeztették. 35 éven át csodáltam őt azért a finomságért, halkságért, szembeötlő lelki nyugalomért, amivel szeretetteljes és szeretnivaló maradt egész életében.

vissza a lap tetejére

25. hétfő

     Kocsis Ágnes Éden című filmjével találkoztam. Hát nem nagyon szoktam lelkesen fogadni a rendezőnő munkáit – lásd itt –, de ezt most egész jól vettem. Igaz, meg vagyok győződve arról, hogy nem szabadna több mint két és félórásnak lennie. Biztosan beférne két óra alá. Elnéztem a horvát színésznőt a világtól elzártan élő, mert mindenre allergiás főhősnő szerepében, és azonnal Sárosdi Lillát láttam meg benne. Nyugodtan játszhatta volna ő szerintem. A férfi főszerepet adó embert – kikerestem: belga zeneszerző az illető – Kardos Róbert szinkronizálta. Arra gondoltam, hogy a belga zeneszerző helyett nyugodtan játszhatta volna ő ezt a pszichiátert. Igaz, ő maga – Kardos Róbert – egy orvos szerepében bukkant fel többször is a történetben, és nyilván mert a hangja már foglalt volt, Znamenák István szinkronizálta őt. Arra gondoltam, hogy nyugodtan játszhatná Znamenák István ezt az orvost. De itt most már abbahagyom, mert ki tudja, hová lyukadnék ki végül.

vissza a lap tetejére

26. kedd

     Mit nézel ma este? – kérdezte kedves férjem. – Játék a kastélybant a szabadkaiaktól a József Attilában – feleltem. És van esély, hogy olyan lesz? – kérdezte. Ezen aztán eltűnődtem. Van esély arra, hogy olyan lesz, meg arra is, hogy nem olyan, de helytáll a másmilyenségéért. Mezei Kinga érzékeny, formátumos rendező, és ott lesz hozzá/neki elsősorban és többek között Pálfi Ervin, Pámer Csilla, Ralbovszki Csaba. Megbízom bennünk.

     A díszlet korrekt olasz kastély megfelelő bútorzattal, hátul vetített tengerrel. A felső szint áttetsző falúvá válik az ominózus pillanatban, hogy lássunk valamit az Annie szobájában zajló kettősből, miközben odalent a többiek csak hallják. Jobbra középen egy kék fémlépcső vezet egy fekete lyukhoz, a levegőben véget érő kék cső támasztja. Bizarr látvány. Gyakran ránézek, tényleg ott van-e, olyan fura, oda nem illő elem a szalonban. Biztos nem véletlen, nyilván akarnak vele valamit. A szmokingos férfiszínészek többségén rémes paróka vagy rögtön hamisnak látszó arcszőrzet. Biztos nem véletlen – gondolom ismét –, nyilván akarnak vele valamit.

     Nehézkesen indult és hosszan nehézkes is maradt az első felvonás. Kicsit talán elbizonytalanított engem afelől, hogy tényleg olyan jó-e még mindig ez a darab, mint ahogy én szeretem makacsul. Utóbb belelendült az előadás, a harmadik felvonás már-már összecsapottnak hatott. Az nem derült ki, mit akarnak avval, amiről gondoltam, hogy valamit.

     A fémlépcső enyhén kilengő oszlopából annyi jött ki, hogy azon a lépcsőn az Almádyt játszó Ralbovszki Csaba tériszonyosan járt-kelt. Őt találtam a legjobbnak. Vicces is volt – valami kisbajuszos, balázspéteres küllemmel –, ugyanakkor a méltóságát is megőrizte, minden megalázottsága dacára.

     Örült a félháznyi néző szolidan az előadásnak, és én is örülök, hogy láttam.

vissza a lap tetejére

27. szerda

    

vissza a lap tetejére

28. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

29. péntek

    

vissza a lap tetejére

30. szombat

    

vissza a lap tetejére

31. vasárnap

 

     

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra