|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
A szombathelyi színház Pogánytánc-előadásába fogtam bele este. Szerény drámai érték Brien Friel műve, amely aligha született volna meg, ha Csehov nem írta volna meg a Három nővért és Brien Friel nem fordította volna le angolra. Megihletődve írt aztán egy öt lánytestvéres darabot, 1936-os ír vidékre helyezve. Ez a mű az elmúlt négy-öt évtizedben végigsöpört a világ színházain: lelkiismeretes színházigazgatók munkaköri kötelességüket komolyan véve nyilván igyekeztek szerepet biztosítani egyszerre öt színésznőjüknek. Szombathelyen Valló Péter rendezte meg a darabot a Márkus Emília teremben, maga tervezett hozzá díszletet, kétoldali nézőterest. Kihagyásosan ülő, maszkos közönség. A két tribün közt a színpadon házfal, veranda, széna, szalma, nádszerű sövény. Meg a sok nő. Szépen dolgoztak a színésznők, megadóan néztem egy darabig, de közben lassan cseperedett bennem az érdektelenség. Hát nem, most ez így nem megy, ilyen semmitmondó, sehová nem érintkező dolgot nézni innen a semmiből. Amikor Herman Flóra és Lábodi Ádám megkoreografált táncszámot mutattak be a kertben, akkor úgy éreztem, ez az a pillanat, hogy könnyű szívvel távozzam. Gyors mozdulattal átlibbentem Ascher Tamás és László Ferenc R(evizor)-beszélgetésére, Ascher élvezetes színházi memoármonológjára. Egyebek közt Gábor Miklós-alakításokat (és írásokat) is emlegetett, amiről eszembe jutott az egyik Gábor Miklós-könyvből, 1972-ből ez: Vannak jóindulatú és elfogulatlan kritikusok – de ezek többnyire ártalmatlanok is, kihúzzák saját méregfogukat –, márpedig méregfog kell! De az én koromban már a méregfog is fáj. Gyakran vásárolok a Spárban. Van egy fiatal pénztárosnő, aki az utóbbi időben rendre Andrea! felkiáltással fogad, amikor nála kerülök sorra. Zavarba ejtett ez engem, úgyhogy tegnap, amikor a tejespult mellett látott meg és hallatott Andrea!-t, megkérdeztem: Jó napot kívánok, ismerjük egymást? Mire azt válaszolta, hogy ja nem, de olvasta a nevemet a kártyámon, és szereti néven szólítani a törzsvendégeket. Nem, nem volt lelkierőm kifejteni, hogy szerintem mi nem ismerjük egymást. De lehet, hogy a maszkomról lesírt, mit gondolok, mert azt mondta: elnézést. Mondtam, nincs semmi baj, csak nem tudtam ezt hová tenni. (Az is valami, hogy legalább nem tegez, mint trendi boltokban és reklámokban szokás.) Tegnaptól egy hétig zajlik a moszkvai Arany Maszk. 2014 áprilisában jártam ezen a színházi fesztiválon, az volt a moszkvai kámbekem, és azóta nem terveztem megújrázni az odautazást. De örömmel vettem, hogy az idei fesztivál online. Miután regisztráltam, mindent megnézhetek, amikor csak akarom*. A programot Marina Davidova kolléga válogatta, akinek adok a véleményére. Amikor orosz előadást látok és utána megnézem a kritikagyűjteményt (csupa-csupa nő!), akkor szinte mindig az ő írását tartom a legmeggyőzőbbnek és a legjobbnak. Már túl is estem két előadáson. Érdekes, hogy mindkettőben résztvevővé, sőt alkotótárssá tették a nézőt. Az egyik produkciónál kikötötték, hogy az önként vállalkozó nem lehet színész, rendező vagy kritikus. De alig tudom elhinni, hogy nem tégla volt a színpadra lépő fiatalember, annyira higgadtan, összeszedetten és jól blattolva szerepelt. Lehet, hogy az orosz néző született színész. *Félreértésre adtam okot, bocsánat. A fesztivál nem nagynyilvános; szakmai regisztráció volt, amely még márciusban lezárult. Sokfélét olvasok mostanában, olyasmit is, amiről sosem gondoltam, hogy olvasni fogom. Különböző történészi szakmunkákon túl például egy kortárs számítógépes szakember memoárját: a Rendszerhibát. Nem mentegetőzésképpen mondom ezt, de egyrészt Edward Snowden jól ír, és evvel félig-meddig már nyert ügye van nálam. Másrészt ahogy könyvében elmeséli a gyerekkorát, amely egybeesett az internet hajnalával, csipkésen felidézte bennem ugyanezt az időszakot. Az Magyarországon egyrészt 8-10 évvel későbbre esett, másrészt az én életkoromat tekintve pedig sokkal későbbre, de mégis: emlékszem arra az időre, amikor az internet csoda volt, ismeretekkel és ismeretlen emberekkel való virtuális találkozás, buli, új kapcsolatok tárháza. Nem pedig üzlet, globális áruház, vevő- és adathalászszerző világhálózat. Bekövetkezett 2001. szeptember 11., és azt követően Snowden a legautentikusabb helyen, az amerikai hírszerzés kompjutergurujaként érezte és értette meg: mostantól a digitális korszak minden résztvevőjéről minden tudható. Megállíthatatlan a hatalom által jóváhagyott, törvénytelen tömeges adatgyűjtés. Van egy pont, ahol azt írja: ha a kormányom érdekelt ebben, akkor azt is tudja, hogy én most éppen ezt a könyvet olvasom. Amennyiben letöltöttem, vagy megvettem, vagy bármilyen elektronikus nyomot hagytam evvel kapcsolatban. Meredtem éjjel az ágyban az olvasgára gyanakodva, és csak azért nem csuktam be azonnal, mert be voltak krémezve az ujjaim. Jaj, de jó, hogy tavaly januárban volt egy kis Berlin! Meg hogy tavaly februárban-márciusban töltöttem néhány napot Székelyudvarhelyen, majd Újvidéken, aztán Marosvásárhelyen! És hogy tavaly Tihanyban ünnepeltük a születésnapomat! Azóta az utazásnak lőttek. A két sarokra lévő Párisi Udvar Hotelnél tovább nem jutottunk turistaként az elmúlt egy évben. Ámde most Annamariék kocsit béreltek és elindultak egy hosszú hétvégére a Tennessee állambeli Füstös hegyekbe, természetbe, faházba, Nemzeti Parkba. Izgultam napok óta, mert kicsit olyan, mintha mi is mennénk velük. Egyrészt mert már hetekkel ezelőtt végignéztem az összes bungalót, amit ott ki lehet venni, másrészt mert Annamari a megérkezésük után szkájpon megmutatta a környéket és a házat. Fekete medvés vidék – kellett is vinni medvesprét medvetámadás ellen, és nem szabad a házon kívül hagyni a szemetet –, odabent pedig, a gerendákból készült tágas, nagy házban minden medvemintás, a lábtörlőtől a bútorhuzaton, a konnektoron, a falidíszeken át a bögrékig. Este a hátsó teraszon a jakuzziból nézhették, ahogy a nap lemegy a szemközti hegycsúcs mögött. Jaj, de jó!
Más. Megörültem, hogy a hétvégén adják
neten a Gólem Színház Lefitymálva című előadását, amelyet nagyon bírtam, amikor
láttam
9 évvel ezelőtt. Mivel jövök egy kritikával a Revizornak, utánaböngésztem, hogy
vajon írtak-e már náluk erről a produkcióról. És nem. Így rögtön beajánlottam –
kezet rá. Majd talán avval fogom kezdeni a cikket, hogy ez egy 2011-es bemutató,
de gondoltuk, megvárjuk, míg elül a botrány. (Picit filmesítették a produkciót
ez alkalomra. De most a közönség nagyon, nagyon Írja Hatos Pál az 1919-ről szóló, Rosszfiúk forradalma című könyvében, hogy „a proletárdiktatúra kapkodó vallásellenessége a húsvéti tojásfestés nevetséges tilalmától az úrvacsorai bortilalomig számos abszurditást produkált”. De ahogy ráfókuszáltam erre a kérdésre, nem egészen pontos ez így. A húsvéti tojásfestés tilalmáról még 1916-ban rendelkezett Tisza István miniszterelnök – háború esetére szóló különleges intézkedés gyanánt, az élelmiszerhiányra tekintettel –, aztán a rendeletet évről évre megújrázták. 1920-ban is, túl a proletárhatalmon. Színházi beszámoló: Az eltört korsó az Arany Maszk fesztiválon. A moszkvai Nemzetek Színháza előadása, Tyimofej Kuljabin rendezte, jónevű alkotó, nyugat-európai színházakban is dolgozik. Heinrich von Kleist darabja ezúttal egy modern hivatali helyiségben játszódik. A falon terrorveszélyre figyelmeztető plakát és Európai Unió-térkép, bár nem egészen stimmel, hiányzik néhány az embléma csillagjai közül is. Arabul beszélő, fekete abaját viselő nő jön nyitni, ekkor derül ki, hogy Adam bíró alszik európai uniós zászlóval letakarva az íróasztalon, mellette egy tyúk (vagy kakas, ebben bizonytalan vagyok) csipeget. Hamarosan megérkezik Walter, a revizor, egyenesen Brüsszelből. Elegáns nő férfias kosztümben, a haja balról fekete és rövid, jobbról fehér és hosszabb. Amikor beszél, úgy hallatszik, mintha ő egy egész kórus lenne. Adam bíró titkára viszont feltűnően feminin; erős smink, sötét körömlakk. (Esetleg a kiegyensúlyozottság jegyében.) Jönnek az eltört korsó ügyében zajló per résztvevői. Korrekt vígjátéki jelenetek, markáns színészi karakterek. A perben Adam bíró ugyebár lebukik – ő maga járt a fiatal lány szobájában éjjel, s távozván ő törte össze a korsót –, de nem lelép, hanem késsel agyonszúrják a jelenlévők. Walter, a brüsszeli főhivatalnok döbbenten nézi, majd eleget tesz a gyilkosok követelésének, hogy megmenekülhessen. Ha jól értem a moszkvai színrevitel elnagyolt állítását: az Európai Uniónak annyi. Nem esett jól az előadás. Gorbacsov című előadás, Alvis Hermanis rendezése, szintén a Nemzetek Színházából. Pontosabb lenne a Gorbacsovék cím, mivel itt Gorbacsov és a felesége, Raisza életét játsszák el, nyilván önéletrajzi könyvek és dokumentumok alapján. (Nem tudtam, hogy a Lomonoszovon tanultak, ott ismerkedtek meg. Azt sem tudtam, hogy Raisza később tanított is valamilyen marxista tárgyat, amikor odajártam.) Az előadás kezdetén a színpad hátterére vetített térképen hatalmas, vörös színnel jelzett ország: a Szovjetunió. A végén a helyén sok kisebb, színes ország. Lehetséges, hogy a nosztalgia enyhe fuvallata átfúj a nézőtéren. Az SZKP utolsó főtitkárának 1991-es lemondóbeszédén pedig azt érezni, hirtelen ellátva egészen Putyinig, hogy nem, azért Gorbacsov nem így képzelte a továbbiakat, a jövőt. Két kiváló színész nagy estéje ez. A Nemzetek Színházát Jevgenyij Mironov vezeti 15 éve (láttam őt a Hamlet összes szerepében), ő alakítja Gorbacsovot. Az asszonyt Csulpan Hamatova játssza. Ketten a nagyszínpadon, amelyre mindent odahordtak – ruhák, parókák, néhány bútordarab –, amire szükségük lesz a szereplők fiatalkorától az asszony haláláig. Öltözői tükör áll a rendelkezésükre, annál készítik ki magukat a hősök gyarapodó éveihez. Az elején még színészből próbálgatják a szöveget, a közismert személyek hangsúlyait, nevetését. Aztán idővel a sajátjuk lesz, vagy azok kebelezik be őket, mindenesetre egybeolvadnak. Ez a folyamat a legszebb az előadásban. Színészi diadalmenet. A végén idős Gorbacsovként Mironov már a maszkjáért tapsot kap. 10 perccel később, a végetapsnál láthatjuk a páholyban az eredeti Gorbacsovot, aki 90 évesen pont ilyen, legfeljebb azt nehéz eldönteni, hogy melyikük meghatottabb, a színházvezető színész vagy a maszkos nyugdíjas politikus. Ha nem láttam is mindent a tegnap zárult Arany Maszk fesztiválon, de sok mindent. Harmincéves sztárszínész, Nyikita Kukuskin egyszemélyes akrobatikus művészetét Kirill Szerebrennyikov rendezésében. Csehovtól A medvét, pástszínpadon, gyászruhás kamarazenekarral, hibátlan Csehov-színésznővel és szakállas férfi szobalánnyal. A mai Oroszországba helyezett A félkegyelműt, amelyben Miskin herceg mobiltelefonjának 0000 a kódja. Szintén mai Borisz Godunovot, ahol a kardigános bojárok Puskin-verseket szavalnak a cárnak, és amikor nincs jelenésük, akkor a színpad holt terében röplabdáznak. (Nem klasszikus színházépületben történt ez, hanem tágas kibelezett helyiségben. Sok előadás játszódott nem klasszikus színházi térben. Evvel összefüggésben nem dúskáltam vizuálisan gazdag produkciókban. Eszembe is jutott, hogy amikor vagy tíz évvel ezelőtt Marina Davidovával egy POSZT-on beszélgettem, szóvá tette, hogy színpadi látvány szempontjából mennyire semmit nem kínál az az évi program.) A legszínházibb élményem a Mese az utolsó angyalról című előadás volt, Andrej Mogucsij rendezése Roman Mihajlov művei alapján. Poétikus, álomszerű, romantikus road movie az 1990-es évek elején. Nem akármilyen pillanat volt 25 perc után, amikor a főszereplő fiú – aki egy nagy tyúk nagy tojásából kelt ki az előadás elején – krétával felírta a fekete falra a következő helyszínt: kórház. (Vagyis persze azt írta: больница. Amikor később ennek a krétarajznak a felét letörölték, akkor még mindig maradt annyi, hogy боль – fájdalom.) Szóval írt a fiú a falra, aztán felhúzták a fekete falat, mögötte sorakoztak a kórházi ágyak. Azok mögött fekete fal, amire épp írta fel egy fiú, hogy kórház. Befejezte, megfordult, és kiderült, hogy ez ugyanő! Nahát! Egypetéjű iker színészek egy társulatban! Gondolhatni, hogy ebből milyen pompás színházi lehetőségek adódtak. Egyikük benne volt a jelenetekben, a másikuk pedig narrálta. Helyes volt a srác. Vagyis helyesek voltak. Jobb félni, avagy Egység Kétség Háromság – ezt az online premiert néztem este a Fészek Klub kerek kupolájából. Felismertem a helyet, ezen az emeleten láttam valaha a Krétakör Siráját és Pintér Béla Jubileumi beszélgetéseit. Ide vették be magukat öten a járvány és járulékai – úgymint fosztogatók, TEK, egyebek – ellen. Két nő, három férfi, mindnek megvan a maga lökete, az egyik fertőtlenítőmániás és csakracentrikus, a másik frusztrált álzsidó székely, a harmadik egy cezaromán manipulátor, a negyediknek a heppje eleve meghaladja a technikai-természettudományos felkészültségemet (sok alufóliát használ hozzá). Az ötödikről az jut főleg eszembe, hogy folyton bazmegezett, és nőknél az a halálom. Ezekkel az egydimenziókkal indulnak a szereplők, azután alakulnak, durvulnak a viszonyok. Fekete komédiának nevezik műfajilag az alkotók, és ha már nem nevettem, akkor szívesen hinném, hogy inkább afféle disztópiát láttam. Kovács Dániel Ambrus írta és rendezte, Ballér Bianka, Messaoudi Emina, Lestyán Attila, Vizi Dávid és Martinkovics Máté játsszák. Elfogadom, hogy nem muszáj mindig mindenből nekem, a nézőnek élvezetet vagy hasznot húznom. Előfordul, hogy valaminek az a fő érdeme, hogy az alkotók együtt lehettek és dolgozhattak – újra együtt, öten, a három éve végzett Zsámbéki-Fullajtár osztályból. Gondolom, felemelő és felszabadító érzésként élték meg a közös munkát ezekben a kietlen időkben. A 88 éves Szinetár Miklós 88 című könyve meglehetős csalódás számomra. El tudnék képzelni olyan Szinetár-könyvet, amit hallatlanul élvezek. Amiben mondjuk anekdotázik, mesél régi nagy öregekről, művekről és/vagy alkotókról, akik/amelyek fontosak neki, ilyesmi. De hát ebben a kötetben zömmel nem különösebben magasszintű életokosságokat oszt meg. Lelombozott engem, hogy szinte csak a fejezetcímeket találtam jónak. Rontja a helyzetet, hogy a Noran Libro Kiadóban nem akadt senki, aki elvégezte volna a szükséges szerkesztői/lektori/korrektori munkát: elütéseket javítani, beletenni a szövegbe a hiányzó vesszőket, visszavenni a fölösleges nagy kezdőbetűket, pontosítani neveket és idézeteket. Valamint meggyőzni a szerzőt, hogy egy 349 oldalas könyvben (kiszörcsöltem a végösszeget:) 231-szer olvasni az arány szót – ráadásul szinte mindig kurzívval írva, bár néha bolddal –, hát az aránytalan. Plusz fárasztó is. Közben végigolvastam, és tudok azért idehozni figyelemreméltót. Tiborc monológját taglalja Szinetár Miklós, avval a feltevéssel, hogy Tiborc nem igazán mond igazat itt: túloz, ferdít nagy panaszkodhatnékja közben. (És párhuzamot von a szerző a máig.) Ahogy sorról sorra cáfolja Tiborc szavait, az állításai vitathatóak ugyan, de a gondolatmenet koherens. „Érdekes el mélet” – ahogy a Balaton-tagadók szokták mondani a Facebookon. A tegnapi kirándulónapon az apci (egészségemre) tengerszemet céloztuk meg. Ez a művészneve. Valójában bányató, de magas, természetes falak határolják, ettől tengerszemnek néz ki. Költségtakarékosságból elkerültük, hogy autópályát kelljen fizetnünk, anélkül is odaértünk szűk másfél óra alatt. Tudtam az internetről, hogy Apcnál majd egy útmenti keresztnél kell jobbra fordulni, de az első még fake-Krisztusnak bizonyult, tévútra vezetett bennünket. Vissza, előre, és eljutottunk a kiindulópontra. Nekivágtam először kocsival a földútnak, de aztán rémülten kihátráltam, mert félő volt, hogy Ottília néni tengelytörést szenved, inkább leparkoltam. Bő félórát kaptattunk felfelé az erdőben, és amint azt megtanultuk mostanában, kirándulókkal összetalálkozva köszöntünk. Az köszön előre, aki lefelé jön, nyilván neki több a levegője. Jobbról fenyves, balról fenyvetlen. Illatos ibolyamezők és sárga virágocskák. Szép út. A tónál, úgy tűnt, búcsúztathattak nemrégiben, mert sok kis mécses szegélyezte a partot, a tó sarkában pedig szál virágok gyűltek-úsztak össze a vízen. Egyfajta síremléket is összehoztak ott egy nagyobb sziklakövön a fiatalember (1987-2021) tiszteletére. (Néhány klikk után már azt is tudom, hogy tapasztalt extrém búvár volt, itt lelte halálát.) Felmásztunk a tavat ölelő hegyre, körbesétáltunk a kitaposott ösvényeken, leültünk megenni az elemózsiánkat, amivel készültem. A tavon, a hullámain vízitűzijáték-szerűen csillogott a napfény. Pont úgy nézett ki, mint amilyen az a fajta tűzijáték, aminél nem virágok nyílnak az égen, hanem pontszerűen villannak-szikráznak fel a fények. (Mutatom a két kezemmel, hogyan.) (Ahhoz hasonló mozdulatokkal mutattam, mint ahogy Kerekes Éva Egérke eljátszotta a Macskajátékban a fánkok ugrálását a vízsugárban, amikor Orbánné lehúzta őket a vécén.) A magyar kulturális (?) kormányzat által elhajított Budapesti Tavaszi Fesztivál tavaly őszi stuttgarti bemutatót streamelt az este, Az öldöklő angyalt Bodó Viktor rendezésében. Nagy, kerek, o betű forma asztal egy konferenciateremben, itt ültek össze különböző országok képviselői, hogy a válsághelyzetről tanácskozzanak. (Az egyik résztvevőt a többiek semmibe vették és tolvajnak gondolták magukban. Tuggyukkit.) Ebből alakult ki aztán Az öldöklő angyal című Buńuel-film szituációja: senki nem tudja elhagyni ezt a helyet. Az előadás elején a két szinkrontolmács szakszerűen végigellenőrizte az asztal összes mikrofonját. Miután befejezték, ültek külön-külön az üvegfülkéjükben, és a nő munkatónusban megkérdezte a férfit, hogy mikor viszi el a könyveit. Szerdán – felelte a pasas. Több szót nem intéztek egymáshoz az este. Szeretem Bodó Viktort. A németek szintén szeretik, meg is értem. Gondolom, például a gátlástalan humoráért, vagy amiatt, hogy nagyon rajta van a jelenen. Utána megnéztem a Vígszínház A rendes lányok csendben sírnak című előadását. Durica Katarina könyvéből, Paczolay Béla rendezésében. Élet az 1990-es években a dunaszerdahelyi maffia árnyékában. Kicsit elkámpicsorodtam a gondolattól, hogy a járvány esetleg teljesen elterjeszti a monológ műfaját a színházakban. De különben nincs panaszom az előadásra. A kompozíció olyan, hogy egy térbe kopírozva mozog/él három eltérő korú nő, egy panelház három különböző emeletéről. A lakásdizájn inkább ’70-es évek vége, ’80-as évek eleje, de hát lehet, hogy úgy maradt. Néha némán reagálnak egymásra, de csak mint ahogy nő a nővel szolidáris (néha). A szálak láthatatlanul is összeérnek, ezt rögtön sejtjük. Szépen dolgozik a három színésznő. Márkus Luca a gimnazista lány, Balázsovits Edit a középkorú nő – meglepően elégedett voltam vele is –, és különösen örömöm telt Kiss Mariban. Nagyon pontosan játszott. Fogni lehetett minden gondolatát és érzését a szavai mögött. Az apci tengerszem kapcsán felmerült a hét törpe neve franciául. Mondjuk magyarul sem sikerült összeszednem, bár eleinte jól ment és ki is tudtam osztani kettőnk között, miszerint Tudor, Morgó, Szundi és Vidor, Kuka, Hapci, de aztán lendületet vesztettem. Hetediknek Hubát tippeltem, ám ő egy másik csapatban játszik, a vezérekében, így legfeljebb idegenlégiós lehet a törpék között. Ennek mentén akadtam bele ebbe a filmrészletbe. A 15. másodpercnél megálltam a puffancs törpére meredve, annyira ismerősnek találtam az arcát és a mosolyos fejmozdulatát. Két megnézés után rá is jöttem, hogy ez voltaképp Szőke Szakáll a Casablancában, 1 óra 6 perc körül. Akkor, amikor Rick pénzt nyeret a bolgár fiúval a rulettasztalnál. Kikerestem aztán a születési időket, és sajnos nem, nem az a helyzet, hogy a Hófehérke Disney-filmben Szőke Szakállnak ezt a pillanatát és mimikai gesztusát mintázták volna meg. Mivel a Hófehérke 1937-es, a Casablanca pedig 1942-es film. Akkor tehát ez egy véletlen szál. De annak szép szál. Többször is megszerveződött az a kritikusprogram, hogy visznek bennünket Tatabányára a Ha elállt az eső előadására, csak mindig közbeszólt a vírus. Most megnézhettük online. Nagyon nem mozgatott ez meg engem. Összevetve a mostani élményt a darabbal való korábbi találkozásommal, megerősödött az az érzésem, hogy mache drámával van dolgunk, amely magasművészetnek kívánja eladni magát. De Guelmino Sándor hozzáértőbben vitte színre; segítőbb, néző- és színészbarátabb módon, arra is lehetőséget adva a szereplőknek, hogy akár melodrámáig elmenve kiélhessék a játékkedvüket. Két igazi örömöm volt az előadásban. Az egyik Honti György, aki megkapó és megható odaadással alakította a szerelmes férjet. De már a legelején, amikor még csak labdákat dobáltak, már akkor érződött, hogy ő a legmegbízhatóbb ember itt, önmagában véve a labdadobálást tekintve is. A másik Ráckevei Anna. Debrecenben ritkán láttam őt színpadon, azt sem tudom, hogy játszik-e még Debrecenben. Most mindenesetre itt van ebben a tatabányai bemutatóban. Talán Szakács Hajnalka ajánlotta be őt, hogy jó lesz erre a feladatra. Ráckevei Anna olyan kedves bolondossággal adja a beteg asszonyt, hogy meg lehet érteni a Honti György férjet, amiért évtizedeken át kitart mellette. E hónap végén a Magyar Posta 174 év után megszünteti a táviratfelvétellel és táviratkihordással kapcsolatos szolgáltatását. (Erősen politikainak, választásinak ható döntés nyomán napilapot és szóróanyagot sem visz ki többé. A kormánypropagandának nyilván lesz pénze saját terjesztésre. Mit is csinál még a Magyar Posta? Hirtelen nem jut eszembe. Küldeményeket szállít ki? Ha sikerül. A nem könyvelt leveleket címzéstől függetlenül dobálja be különböző postaládákba. A könyvelteket esze ágában sincs kézbesíteni. Legfeljebb az értesítést ládábasítja.) Erzsi barátnőm javaslatára Gittával hárman, egykori gimnazista diákmunkás táviratfelvevők, egy perces néma csenddel adóztunk messzendzseren a távirat emlékének. A rendszergazdám biztonsági előírásainak megfelelően nem használok zoomot. (Ha konferenciázni kell, akkor más linket teremt nekem hozzá, mint a tavalyi Gábor Miklós-díjátadó esetében :-) De most a tegnap kezdődött kétnapos Molnár Ferenc-konferencia ELTE-esemény annyira vonzott, hogy megkértem, legyen engedékeny, így beóvakodhatott Füzibe a zoom-ördög. Meglepett, hogy nem szabadon beszélnek az előadók, hanem felolvasnak, de aztán megbarátkoztam evvel. Gyorsabb, szabatosabb, célirányosabb így a közlésük. Hasznomra váltak, például P. Müller Péter alapos és kompakt előadása Wodehouse és Stoppard Játék a kastélyban-fordításáról/átírásáról, amiről én semmit nem tudtam. De a legizgalmasabb persze az volt, amikor rendezők beszéltek a tapasztalataikról. Máté Gábor a Játék a kastélybanról – milyen kár, ha az a fiaskó talán egy életre, az én életemre legalábbis, elvette a Katona kedvét Molnártól! –, Szabó Máté pedig Az ördögről. (Ráadásul lehetett közben főzni, mosogatni és biciklizni.) Este a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében Shakespeare / 37, Magács László rendezései. Jó gondolat: kortárs írók engedik el művészi fantáziájukat egy-egy Shakespeare-darab részlete vagy helyzete vagy szereplője kapcsán. Tasnádi István a Szeget szeggel Angelo-Izabella-Claudio hármast helyezte multicéges vállalati környezetbe, Ódor Kristóffal, Hartai Petrával és Kovács Mátéval. A Kovács ikrek Lear középső lányát és férjét képzelték el a vár nagyüzemi konyháján, ahol nyúzni készülnek. A király vejének lenni király! – mondta vigyorogva Mészáros Béla, ránk sandítva Láng Annamária Reganja mellől. Színészek mindenütt. De a legerősebbnek azt találtam, hogy a Capulet és a Montague szülők álltak a ravatal mellett egy agyonfirkált, romos, földszintes kőkupolában – amely egyébként emlékeztetett a turisták által összefirkált veronai ún. Júlia-sírra –, és Erdős Virág a szájába adta a Tóth Ildikó-László Zsolt és a Györgyi Anna-Szikszai Rémusz párnak az összes lehetséges közhelyet, amit egy szülő a gyerekének mondhat. A Molnár-konferencia tegnapi napján adott elő Mohácsi János. Amint azt tőle várni is lehetett, nem fért bele az idejébe, de persze – nagyon helyesen – nem állították le, hanem vállalták a félórás csúszást. A legjobban az tetszett Mohácsitól, hogy azt mondta: ő a Játék a kastélyban Gálját is szereti annyira, mint Turait, ezért a rendezésében megengedte neki, hogy a harmadik felvonásban rájöjjön arra az aljasságra, amit Turai itt elkövetett. Aztán különösen élveztem Gintli Tibor előadását A hattyúról. (Gintlihez nem jártam az egyetemen, de egyszer vizsgáztam nála valamiből mint helyettesítő vizsgáztatónál.) Ez a kétnapos konferencia teljes mértékben igazolta önmaga létét. Aztán a Katonából E(gy)P(ercesek) – Esterházy-fragmentumok Máté Gábor előadásában, vargadramviktor összeállításában (micsoda név), ma estig nézhető az e-színházon. Ült ott Máté Gábor barátságos barna zakóban, esterházys forma fémkeretes szemüvegben, irigyletesen rendezett fejjel (én megsínylem a fodrász hiányát), és tisztán, értelmesen felolvasott. Kicsit odébb Lukács Miklós cimbalomművész cimbalmozott bele-hozzá, átélt arccal. A cimbalomütői úgy festettek, mintha egy lánybáb lábai lennének kék papucsban. Esett szó Örkényről, Mészöly Miklósról, Nádasról többek közt. Kedvencem, amikor elvitte Esterházy Péter a fiát magyar-brazil meccsre. (Eszembe jutott mintegy inverzül Spirótól az Apámmal a meccsen.) Jóleső program volt. Esterházy Péter születési évfordulója alkalmából a Magyar Televízió adta, azt hiszem, ott láttam. Ja, nem. Estére Lengyel Anna. Csodálatosan bátor, nagy harcos volt minden vonatkozásban, azt gondoltam, bármit legyőz. Reggelre Törőcsik Mari. Halál és halál. Már ezt egészségesen is alig lehet kibírni. Visszatetszett, hogy mintha számos politikus úgy gondolta volna, sok klikket-lájkot hozhat a megemlékezés Törőcsik Mariról. (Talán nem szép dolog, hogy kétségbe vonom őket. De tőlük tanultam, hogy a propaganda a mindenük.)
Én most inkább némán gyászolok. A lefelé görbülő, „nem tudni,
sírás vagy nevetés lesz belőle” mosolyát látva magam előtt. Gondoltam,
meghallgatom a A „nincsenek szavak” szófordulatot utálom a legjobban, de amúgy tényleg nehéz a szavakkal. Például aligha lehet leírni a színészlegenda szót azután, hogy nemrégiben egy bulvárújság ilyen címmel közölt cikket Tímár Éva Kossuthom-díjasom színésznőről: „A mi kis falunk Joli nénije fiatalon Bujtor István szerelme volt; tíz évig volt a színészlegenda párja”. Rendes ország rendes állami televíziója tegnap este a Nemzeti Színház Galilei élete című előadását tűzte volna műsorára. Itt jegyzem meg, mert ezt a nekrológok konkrétan nem említik, de hadd mondjam el én, bármily tartózkodóan viszonyulok is Zsótér Sándorhoz, hogy ő az utolsó évtizedben sokat tett hozzá egyrészt Törőcsik Marihoz és a pályájához, másrészt mihozzánk, nézőkhöz és a múlhatatlan Törőcsik Mari-élményünkhöz. Amikor tegnap Verőcén a Borbély-hegyre akartunk felmászni, akkor kicsit mintha beleestünk volna a Lefitymálva című előadás pompás kezdőjelenetébe. Mentünk már derekasan felfelé ugyanis, amikor egy kertben dolgozó asszonyt megkérdeztem, hogy erre feljutunk-e a kilátóhoz. Mondta, hogy nem, hanem arra kellene elindulnunk felfelé, ahol a cigányok laknak. (Hát tudom én, hol laknak a faluban a cigányok?! Kedves férjem azt mondta, ő tudja ötven éve, hol laknak, ez itt irányjelző mondás. Arrafelé van egyébként az elhagyott zsi… zsiráftemető is, de azt nem említette.) No, elindultunk aztán máshol felfelé, ami elég meredek és járatlan útba torkollt, úgyhogy meglehetősen lestrapálódtunk már, mire egy harmadik útvonalon, a Botond utca felől felstrapálódtunk a kilátóhoz. (Az a tapasztalat, hogy a hegyre lábbal közlekedés esetében a gugli-térkép nagyjából hasznavehetetlen.) De szép erdei ösvényútnak bizonyult ez, és a fákon szakaszonként madárodúk voltak kihelyezve, amelyekre házszámot is festettek. Így nyilván könnyen odatalál a postagalamb, amikor viszi a leveleket az erdőbe. A kilátóról szép a Dunakanyar – bár érdekes lenne most már egyszer úgy látni a Dunát, hogy ne mindig ugyanarra kanyarodjon, vagyis hogy ne ugyanabból a szögből mindig. Láttuk odafentről a háztetőnket is. Épp csak a kertben a virágok nem virultak el odáig. Este néztük az Örkényből a monstre Józsefet, élvezettel. De annyira fáradtak voltunk, hogy a második felvonás végén úgy döntöttünk, ez most kétestés kaland lesz, és a szünet után, ma este folytatjuk az előadást. A Molnár-konferencián hallottaknak utánakeresve: 1938 áprilisában nyújtotta be a parlamentnek a Darányi-kormány az I. zsidótörvényt. Május 5-én kezdték tárgyalni a képviselők. Aznap jelent meg a sajtóban 59 magyar értelmiségi, írók, tudósok, művészek (keresztények) kiáltványa a zsidótörvény ellen. Illyés Gyula nem szerepel az aláírók közt. Viszont a Nyugatban ugyanebben a hónapban publikált naplójegyzeteiben ezt írja: „A lakáj-drámaíró, a limonádé szerző, a tőzsdés, a közgazdasági zsarolásból élő »zughírlapíró« s unokatestvére, aki a közgazdasági pausáléból él, a posvány-zsurnaliszta, a ponyva-kiadó, a producer, a filmíró, a színházi vállalkozó, akikre már nincs is jelző, a görl-menedzser, sőt a lánykereskedő, mind-mind kultúrajajt bömbölnek és minket biztatnak, hogy haljunk hősi halált értük, hisz mi is a kultúrát, a demokráciát, a szabad sajtót, a gondolat szabad terjesztését emlegettük. Nem tudom felsorolni mindazokat, akik elvárják tőlünk, hogy mi, akik eddig ő ellenükben kényszerültünk védeni a kultúrát (sajnos, eredmény nélkül), most őket védjük. Hisz ők is e kultúrának köszönhetik létük, mondják, megfeledkezvén arról, hogy csak úgy, ahogy a vasúti tolvajok, az ópium-csempészek is. Vigyázzunk magunkra; nehogy új ellenségeink előtt szövetségesül kínálkozó régi ellenségeink veszejtsenek el bennünket. Megtörténhetik, hogy fel kell áldoznunk magunkat. Méltó mód végezzük, a magunk ügyéért. Ha tenyerünk bőrét tisztán tartottuk tőlük, csontjainkat ne egy gödörben találja az utókor e dögökéivel.” Ó, hát hová lett Illyés Gyula? Hogyhogy a mostani kurzus még nem emelte fel őt? A K:ortárs-sorozatról írt cikket leadtam múlt héten a Mozgó Világnak, már a következő havi témát keresem. Nem is túl egyszerű. Öreg vagyok ahhoz, hogy kedvem lenne 8-10 ezer leütésben simfelni. Tehát olyat szeretnék, ami jó, vagy legalább bőven van mit gondolni/írni róla. De visszatérve még a József és testvéreihez, aminél én kicsit talán félreértettem az online premier megjelölést. Azt gondoltam, hogy csináltak az előadásból az Örkényben egy olyan felvételt, ami már a technikailag felturbózott távszínházi korszakban készült. De nem, ez a széria tavalyi utolsó előadásának felvétele volt, nézők előtt, sok kamerával, korrekten. Az én félreértésem persze semmit nem vont le az előadás eszmei és élvezeti értékéből. Egyvalami feltűnt, amit Patkós Márton kiugrása annak idején kicsit elhalványíthatott, de ezúttal szembe ötlőnek találtam: hogy Polgár Csaba milyen nagyszerű. Belülről fakadó személyes irónia a segédeszköze, avval emeli az előadást és viszi, viszi a folyamatos jelenidejűségbe. Megütötte a fülemet egy mondat, Gálffi-Jákob szájából, kikerestem az egész, húzatlan részt a regényből: Szép az élet és a szeretet, de megvannak előnyei a halálnak is, mert a szeretett lényt magába rejti, s biztonságban tartja a múltban és távolban, és ahol egykor a boldogság gondot és félelmet okozott, most nincs más, csak megnyugvás. Van a Petőfi Sándor utcában egy kirakat. Nem is tudom, milyen cégé, valami med van odaírva vagy biztosítás talán. Az egész portál egy nagy plakát, azon az előtérben egy idős pár mosolyog – ősz hajú nő és ősz hajú férfi, inkább bő hetvenesek, mint hatvanasok – egyik karjukkal átölelik egymást, a másik kezével ki-ki a maga biciklijét tartja. Mögöttük homok és hullámzó tenger. Ahányszor beléjük akad a tekintetem, mindig elfog az aggodalom. Remélem, hogy a fotózás végeztével nem pattantak fel a biciklijükre (már ha tudnak még pattanásszerűen biciklire pattanni), mert akkorát tanyázhattak vele a homokon, hogy utána talán rögtön szükségük lett medre meg biztosítóra. Márciusra elszántam magam, hogy letészem a papír számlakönyvet; átállok online számlázásra. Mostanra már meg is született a 2021-1. számú számlánk. Látom ám, hogy az eladó rubrikájában – amit a NAV magától tölt ki – a BT-nk teljes, hosszú neve szerepel, mégpedig hibásan. A hosszú ó-k helyén rövid o-k állnak, mind a négyszer. Nézem, hogy tudom-e javítani, de abba a részbe nem lehet belenyúlni. Írok erre a NAV-nak. Azt válaszolják, hogy ők a cégbíróság adatai alapján tartják nyilván a cégünket, és nem változtathatnak a néven. Nézem erre a cégbíróság honlapját, ott az adószám alapján rá lehet keresni a cégre, ki is jön a nevünk, helyesen. Kifényképezem ezt és írok újra a NAV-nak, mutatom, hogy a cégbíróság adatai szerint ez a helyes név. Visszaírják, hogy ők a cégbíróság adatbázisa alapján dolgoznak, és nem írhatják át, amijük onnan van. Ekkor a cégbírósághoz fordulok. Megnézik az adatokat és megállapítják, hogy a cégünk teljes neve mindig is az volt, ami, és semmi nyoma rövid o-s változatnak. Akkor legyenek szívesek erről dokumentumot küldeni a NAV-nak! De hát ők nem tudnak küldeni semmit – mondják –, mivel amikor a családi BT-nk alakult (negyed százada!), akkor még nem volt internetes egyablakos rendszerük az adóhivatallal összekötve. Ez idő tájt papíron ment a cégalapítás (teknős vitte a papirusztekercset az APEH-be, pechemre), ám azok a papírok már nincsenek meg. Kérjek egy cégkivonatot, és vigyem el a NAV-nak. Az már kiderült – mondom erre –, hogy a NAV engem nem fogad el hitelesnek. Akkor a NAV hivatalosan kérjen tőlünk cégkivonatot – mondja a cégbíróság. A NAV erre vállat von; ő azt várja, hogy a cégbíróság maga javítsa ki az adatot a NAV által emlegetett közhiteles nyilvántartásban. Patt. Két állami szerv egymás között elveszejtett négy ékezetet. Egyik sem tesz semmit azért, hogy kijavítsa a nyilvánvaló hibát. Engem zavar a cégnevünk rossz helyesírása, de nekem nem áll módomban korrigálni. Azt hiszem, visszatérek a papír számlakönyvhöz. Ott legalább én írom be az eladó nevét, ahogy kell. Most csak annyira futotta, hogy Budára kiránduljunk, de az is élménydúsnak bizonyult. Eleinte onnan fentről is eltakarták előlem a Városháza tornyát, ám aztán kicsit odébb sétálva meglett. Azt eddig nem tudtam, hogy a Halászbástyáról ellátni a Dunakanyarig szinte, legalábbis a sapkás híd és a Naszály hegy tisztán látszott. A Tóth Árpád sétányon épp erősen fújt a szél, amitől valóságos sziromvihar támadt a rózsaszín virágú díszfák között. Záróakkordként jött egy szép, fehér pointer, barna folttal a fülén és a popsiján. Azonnal felvettük vele a szemkontaktust, el is indult volna felénk érdeklődve, de a gazdája visszafogta. A Várszínházzal és a Sándor palotával szemben zászlók lobognak, felteszem, régi történelmi famíliáké, nagyuraké. Gondolom is, hogy a középső zászló egy olyan, játékos családé lehetett, ahol szerettek amőbázni. Az elmúlt egy hétben három egymás utáni estén megnéztük A keresztapa három részét. Részről részre kuszább és kisebb szabású, de ez valószínűleg megfeleltethető a korszakok változásának is. Nemrég tudtam meg – Fáy Miklósnál –, hogy a második részben Michael Corleone egyik testőrét Amerigo Tot játssza, felkérte Coppola, mert olyan jó olaszos feje van. És tényleg, fekete ruhát hord, nem beszél, öl és ölik. Közben úgy döntöttem egyébként, hogy a soron következő Mozgó Világba megírom Törőcsik Mariról a magamét. Inspirációnak és kíváncsiságból esténként most Törőcsik Mari-filmeket nézek. A szokásos hétvégi dúskálás tegnap: három előadásra vettem/kaptam jegyet, azt kellett elosztani. A marosvásárhelyi Ariel színház Volt egyszer egy című produkciója jóhírű, díjnyertes gyerekelőadás, amit többször is majdnem láttam, de most végre tényleg. Bartal Kiss Rita rendezésében egyedi színpadi világot alkottak itt, hét fehér ruhás színészmanóval. A játék minden eleme ihletett: a zene, a színpadkép, a bábok – a kartonházából kivágott kislányfigura síkbáb, egyben árnyékbáb főszereplő –, a kifeszített fehér textil lehetőségei, a vetítés takarékossága, a közösségi koreográfia, mondom, minden. (Egyedül Máté Angi poézise túl sok nekem, evvel már máskor is voltam így.) Rómeó és Júlia a Magyar Színházból, Eperjes Károly rendezésében. Láttam élőben – baja van a reneszánsz életörömmel, erre emlékszem –, most azért néztem meg, hogy a másik szereposztás szerelmespárját is megismerhessem. Nos, megértem, hogy ezt nevezik első szereposztásnak. A fiúnak, Góg Tamás e.h.-nak nem minden megy jól, de megvan benne az a könnyedség, az a szeles lazaság, amit nekem egy Rómeó ne nélkülözzön. A lány, Kelemen Hanna impozáns jelenség: sudár alak bongyor vörös fürtökkel, vízkék szemekkel. Ránevettem Soltész Bözse Dajkájára, amikor Júliát idegelte avval, hogy oly nehezen számolt be a Rómeóval történt tárgyalásáról. Itthon már megebédeltetek? – valami ilyesmit kérdez elterelőleg, és ezenközben épp felemelte az ölében dajkált lányt, ebből jutott arra, hogy az ebéd már lement. (A második felvonás mára maradt.) A Trafó e-Nézőjeként a Dollár Papa és gyermekei Torkig című kisfilmjét láttam aztán Ördög Tamás rendezésében. Úgy veszem, hogy ez a karanténkorszak zoomos interjúinak pazar paródiája volt. Ült Kiss-Végh Emőke a gyerekszobában, száradó ruhák árnyékában, full sminkben, flitteres ujjatlanban, és bohókás művészi elmélyültséggel válaszolt Szemere Katalin riporteri kérdéseire. De Kata is nagyszerűen csinálta. Én a helyében tízszer elröhögtem volna magam. Hússzor. Spiritusz-cikk. Nemrégiben szóba került a szomszédasszonnyal (Aki Csicsókát Akaszt A Kilincsünkre), hogy szeretik a thai konyhát. És mivel tegnap kedves férjem Annamari-féle tengeri herkentyűs levest főzött, meghívtuk őket ebédre. Úgy valósítottuk meg, hogy tálcára tett edényekben átadtuk neki a lépcsőházban a kész leves minden részét – lé, herkentyű, hajdinás tészta, friss zöldségek és csírák, a levesre szórandók –, aztán nekiültünk, ki-ki magánál, és a fal két oldalán megebédeltünk. Este rabul ejtett a Szatjágraha a Metropolitanből. Mahatma Gandhiról és az ő erőszakmentes ellenállásáról szóló kortárs történelmi-politikai opera. (Plusz Tolsztoj a kisablakban, majd Martin Luther King.) Philip Glass zenéje tavaly júniusban az Akhnatennél már bejött nekem. Most is. Olyan, mintha mindig ugyanazt játszaná a zenekar és sosem lenne vége, de nem is lehet ám abbahagyni a hallgatását! Gandhit Richard Croft adta tartásosan, karakteres mozgással. (Ó igen, Loge volt ő a Robert Lepage-féle A Rajna kincsében, ott is kifejezően mozgott és szépen járt a falon.) Különleges vizuális fantáziával vitte színre a darabot Phelim McDermott és Julian Crouch. Nem gondolná az ember, milyen látványos lehet például celuxszal keresztbecsíkozni a színpad terét. (Az egyik szalag botrányosan elszakadt.) Örömteli felfedezés számomra, hogy az operaműfaj és az óriásbáb milyen nagyszerűen összepasszolnak. Pláne hogy olykor a bábokat ott rakták össze a színen, a szemünk előtt, gólyalábról vagy levegőben lógva („mintázd meg levegőből”). Mintha a színház istene, Thaleia egymásnak teremtette volna az operát és az óriásbábot. Lengyel Menyhért író 1920-ban elment fél évre Amerikába, aztán 1922-ben megjelent az Amerikai napló című könyve. (Lenyűgözte őt New York, a nagyváros és az amerikaiak. Ezt mondja New Yorkról: amerikai város, de tulajdonképen a megtestesült internacionálé. Ez egyik legfőbb érdekessége és sikerének egyik titka. A világ minden emberfajának energiája itt fut össze: amerikai vezetés alatt. Kiáltó bizonyíték arra nézve, hogy a háborúk indítóoka nem a nemzetek s fajok egymás iránti gyűlölete {ezt csak ügyesen szítják s felhasználják a politikusok}. Mert ha a nemzetek – mint a háború fanatikusai állítják – valóban gyűlölnék egymást, akkor nem férhetne meg egy város falain belül görög a törökkel, német a franciával, magyar a csehvel, jenki a japánnal és így tovább. De alapjában véve nem ezt akartam most idézni tőle.) Sokat járt színházba és olvasta az újságokat. (1937-ben ment aztán vissza az USA-ba, és sikeres hollywoodi forgatókönyvíró lett, lásd pl. Ninocska.) Ezt mondja, ismerkedvén a viszonyokkal: Azt látom, hogy a cikkírók – mint mindenki ebben az országban, nagyon sokat dolgoznak. A drámai kritikusnak a szezonban hetenként öt-hat premierről is azonnal kell referálni, azonfelül ellátja a rovatát s még ráadásul a vasárnapi számba külön nagy cikkben foglalja össze a hét színházi eseményeit, s még egyszer elmondja jobban kialakult véleményét. Öööö… Az idei Oscar-díjas filmek közül kettőt láttam. A nomádok földje nekem túlértékeltnek tűnik, a Még egy kört mindenkinek viszont nem. Az aztán valamirevaló! De most a Kölyök című magyar vígjátékról akarok írni. 1959-ben készült Szemes Mihály rendezésében, a 24 éves Törőcsik Marival a címszerepben. Dunaújvárosban, vagyis az akkori Sztálinvárosban játszódik – jól felismerhető az az épület is, amelyben ma a színház működik –, a Vasmű dolgozói a szereplők. Bessenyei Ferenc remek, ő adja az igazgatót. Törőcsik Mari a Vasmű árvája, és talán túl sokat bíztak az alkotók az ő hamvasságára és bájára. (A színészek mostanra mind meghaltak, egy kivétellel. Az érzelmes epizódot játszó Békés Itala él!) Természetesen a szocializmust építi a film lelkesen, és van ehhez egy elképesztő helyszín, a Vasmű munkásszállója. Úgy néz ki, mint egy luxushotel. Recepciós, bálterem, tágas szobák – igaz, többen laknak benne –, és nem hogy emeletes ágyak nincsenek, de a heverőn rászabott, fodros ágyterítő, modern bútor, falidísz, és fürdőszoba nyílik a szobából. Ez a helyszín nem eredeti; a Gyarmat utcai stúdióban építették fel. Mint az 1959-es Esti Hírlapban olvasom (Bernáth Laci bácsi, néhai rovatvezetőm tollából), a helyieknek nagyon tetszett a film, azt kifogásolták csak, hogy Törőcsik Mari keresztülmegy a parkban a gyepen, márpedig „aki a fűre lép, az nem idevalósi”. (A film egyik jelenetének hátterében látszik, hogy a sztálinvárosi mozi a Kölyök című új magyar filmet hirdeti. Épp véget érhetett a vetítés, mert sodródik ki vidáman a tömeg, amely láthatta a Kölyökben, hogy a moziban épp véget érhetett a Kölyök vetítése, és sodródik ki vidáman a tömeg, amely…) A film suttyomban elszakadt a valóságtól, és alternatív Sztálinvárost mutatott be, azt kommunikálva, hogy ott a munkások fantasztikus körülmények közt élnek. Nyilván sokkal többen voltak azok a nézők, akik életükben nem jártak abban a városban, mint akik láttak már ott munkásszállást, így könnyű lehetett a hamisítást igaznak eladni. Várjak csak, honnan is ismerős ez a technika… Amikor a mai magyar politikában vagy közéletben bárki hazaárulást emleget, azt csak afféle zengzetes, anakronisztikus pufogásnak szoktam érteni. De most meglett a releváns jelentése. Tegnap a parlamentben a képviselők konkrétan kiárusították a hazát, amikor a nemzeti vagyon irdatlan nagy részét ellenőrizhetetlen és érinthetetlen alapítványoknak adták át. Ahogy kiárusították, azonnal meg is szerezték maguknak. (Indoklás: hogy „ne lehessen idegeneké.”) Rákerestem Ady Endre cikkeiben a hazaárulás szóra. Beszéljünk szárazabban. Az imádott hon egy idő óta különös reformokat hoz. Mivel rájött arra, hogy a szabadság kenyér nélkül úgy sem ér egy fabatkát s mivel kenyeret nem tud adni – lassan-lassan fölfogyasztja azt a kevés szabadságot is, ami jobb időkről, véletlenül maradt ránk. Minden új reform szabadságot konfiskál. A gyülekezésnek, írásnak s beszédnek jogait már sikerült nagy részben elszedni. Most már rákerült a sor a szabad mozgás jogára. A nyomorult százezreknek ma már csak egy joguk van: fölfordulni. Előbb-utóbb ezt is csak az e célra szolgáló, kijelölt szemétdombokon lehet megcselekedni. Elfog bennünket a keserűség és a düh, mikor látjuk, mennyire nem akarják és nem tudják megmenteni ezt az országot a teljes elzülléstől s mint játsszák ki a milliókat néhány száz ember kedvéért. Hogy ebben az országban élni is lehessen, arra nincsen gond. Nagyváradi Napló, 1902. november 7. A. E. Sajó László: Idős, krónikus ballada A karanténban, köszönöm, elvagyok. Mint mások, kik az életüket élik. Tiszta időben követem a napot, Reggeltől estig, a naplementéig. Onnan nehezebb, az ég elsötétit, Tévéfény, nézem a halálhíreket, Emberek, kik életüket nem élik, Többségében idős, krónikus beteg. Nem jön senki, vigyáznak rám, csomagot Hoznának, ételt, mit szeretnél?, kérdik, Még tudok mozogni!, és a megadott Idősávomban az első közértig Húzom kiskocsim, nem kérnek személyit, A maszkban is látszik, 65 felett, Bent az áruk szavatosságát nézik, Többségében idős, krónikus beteg. Eszem, iszom, alszom, hugyozok, szarok, Rohadék tavasztól a rohadt télig, Odakint, idebent, mindenütt a sok Alien láthatatlanul tenyészik, Rövid út a lélegeztetőgépig, Kómában, élet-halál között lebeg A test, a lélek, még nem ott és még itt, Többségében idős, krónikus beteg. AJÁNLÁS A húsvét elmaradt, Krisztus nem halott, És nem támadt fel, mert meg se született. Isten neve: Aki nincsen, az vagyok. Kihunyt fénybe dermedt örökmécsesek Örök adventben várják a kisdedet. Gondoljatok rájuk, kik helyettetek… Többségében idős, krónikus beteg. A Lefitymálva előadásáról. Máriássy Félix 1957-es Külvárosi legenda című, elég gyenge filmjében Törőcsik Mari a folyton távol lévő matróz, Sinkovits Imre feleségét alakítja. Egy munkásbérház fél lakásában lakik, ahol csak egy ágy van, abban kell együtt aludnia az öreg, meggárgyult anyósával, Kiss Manyival. Beleszeret az asszonykába a fiatal, vonzó, bájos Tordy Géza játszotta villamoskalauz a házból. A történetet az 1930-as évek Budapestjére helyezték. Nem tudom, ez-e az oka – mármint a kinézett korszak – annak, hogy a film meglehetősen kedvezőtlen képet mutat hőseinek emberi minőségéről. Az 1958-as Vasvirág, Herskó János filmje szintén ezekben az években játszódik, itt a munkanélküli Avar István a Törőcsik partnere. Ez sem hat acélos forgatókönyvnek. A lányszerep a leginkább megíratlan, tehát a fiatal színésznőnek kell feltöltenie avval, amije van. Az 1957-es, Keleti Márton rendezte Két vallomás úgy kezdődik, hogy egy férfit leütnek a Gellérthegyen. Jön a mentő és a rendőrség, és mivel Molnár Tibor a rendőr, rögtön ki lehet találni, hogy ez a film már a népi demokráciában játszódik. A szereplők deklasszálódott, karrierista, illetve lelketlen szülők gyermekei, akik Őze Lajos vezetésével tolvajbandaként működnek. „A munkáslányt játszó Törőcsik Marika halk és okos játékával meghatóan mutatja be a magárahagyott fiatal lélek vágyódását szeretet után” – írja a korabeli kritikus kolléganő. Ideje tovább lépnem az ötvenes évekből a következő évtizedek Törőcsik Mari-filmjeibe. Úgy fest egyébként, hogy nagyjából ugyanazok a színészek filmeztek, mondjuk Barsi Bélától kezdve Gera Zoltánon és Máthé Erzsin át Rajz Jánosig. De még az „és sokan mások” is zömmel ugyanazok. Közben néztem mást is: Asghar Farhaditól az Elly történetét. Az iráni rendező az emberi kapcsolatok iránti szokásos érzékenységével forgatott egy tengerparti hétvégéről. Talán az nála a legkülönlegesebb, ahogyan bemutatja az asszony helyét a családban, a férfiak között, amikor a nő már modern, ugyanakkor kötik ősrégi vallási szokások is. Azt hittem, hogy ismerem már a palit és tudom, milyen lesz a filmje vége. De nem lett igazam, és ezt külön érdemének tekintem. Nincs ilyen nap.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
