|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2021. augusztus
Amikor 2006-ban a Madách Színházban megismerkedtünk a Producerek című, meghökkentően atipikus, már-már abszurd Broadway-musicallel – zsidó, náci, meleg szereplők színházi alkotócsoportjával –, az igen jól sikerült találkozásnak bizonyult. A Szirtes Tamás rendezte meggyőző produkció elnyerte a színikritikusok díját a legjobb zenés előadás kategóriában, és emlékszem, hogy a díjátadón jószerével a teljes alkotógárda megjelent. 15 év elteltével most került újra közönség elé a darab, Miskolcon, Béres Attila rendezésében. Meg kell mondanom: abszolút sanszos a kritikusdíja ennek a bemutatónak is, bár lehet, hogy ahhoz vendégszerepelni kellene vele Budapesten a Vígszínházban (kábé oda fér be a díszlet. Esetleg a Nemzetibe… Hö.) Mert az kétséges, hogy nagyobb csoportnyi kritikus beülne manapság autóba, mikrobuszba és a zsúfolt nézőtérre. (Nyár közepén pláne.) Nem írhatok itt most sokat, mert taglalni fogom a Mozgó Világban a népszórakoztatásnak ezt a különleges esetét és estéjét. Annyit talán, hogy az előadás minden egyes alkotója a maga területén bevetette kreativitása és energiái legjavát. Meglepetésszerűen kirobbanóak a színészi erők is. (Szőcs Arturt jó darabig meg sem ismertem. Briliánsan játszik. Bár nem ezért nem ismertem meg.) A miskolci Producerek nagyszabású, nagyszemélyzetű, nagylélegzetű zenés produkció, csúcsprofi kivitelezés egyfelől, másfelől pedig tökéletes összefonódás az előadás és a közönség, a csillogó bulvár és a jelen idejű, kortársi színház között. A vajdasági Magyar Nemzeti Tanács elnökének nem való, azt határozottan éreztem. Élmény volt látni azt is, ahogy a szabad szellemű, öntudatos közönség – egyik fele ülve, másik fele állva tapsolt a végén – a magáévá tette az előadást. Olyan utalásokat fogtak, amiket én talán nem feltétlenül értettem, ám nekik közös ügyük: miskolci nézőké és színházcsinálóké. Ilyen az, amikor egy városnak színháza van és a színháznak városa. Kálmán László: Verőce. Mint bűvös báli lampion, úgy leng a hold a kert felett; körülcsodálják vattaszínű szeszélyes, táncos fellegek. A kerítésnél könnyű pár tenniszruhában andalog, lesik őket a dáliákon hintázó, pöttöm angyalok. Menyecske jő az úton át, rengőjárású amazon, hallgatja Toscát meg-megállva: grammofón zeng a terraszon. A rózsafák fülébe tán valami forrót súg a szél? Mint fortyogó gyümölcsszirup, oly sűrű, sűrű ez az éj! Bár élhetnék örökre itt gőgös hegygerinc alatt, a csillagporos dunavízben nézném tűnődő arcomat, de fütty szól, mozdony sistereg: géppel és gonddal hív a kor s nehéz leplével elsodor a patkányszürke pesti por… (Új Idők – irodalmi újság Herczeg Ferenc főszerkesztésében, 1941) Közben lezajlott az idei zamárdi találkozó a moszkovitákkal. Idén újszerű témák vetődtek fel. Például hárman-négyen összevetették tapasztalataikat arról, hogy milyen online tanítani; órát, előadást tartani. A legjobb az a barátnőnk, aki tánctanár egy iskolában, és szintén online oktatott. Tegnap a Jordán Adél bemutatójával lezárult az AlkalMáté Trupp tizennégy éves nyári sorozata az osztálytársakról. Ezúttal szabadtéri produkció lévén fenyegette az időjárás – háromszor áztam el az egésznapos futkosásos ügyintézésem közepette –, de végül megkegyelmezett neki. Fájdalom, Gál Kristóf hiányzott a szereplők közül, nem tudom, miért. Hát mit is mondjak… túl azon, hogy majd írok. Énnekem ez most színházilag nem adta azt a színességet, változatosságot, mélységet, általános érvényre jutást, rétegességet és élvezetet, mint amit (talán túlságosan felfokozottan is) vártam tőle. Privátim pedig úgy éreztem magam, mint a sorozat elejefelé egyik-másik bemutatónál, hogy én talán nem is szerettem volna ennyire beavatódni a főhős és hozzátartozóinak magánéletébe. Ilyen értelemben számomra szinte keretes lett a szerkezete ennek a nagyszerű, egyedülálló színházi kalandnak. Egy sorban ültem Lázár Katival, aki sokat nevetett (velem ellentétben). Az előadás vége nagyon szép. Abban a dalban, ami eredetileg Cserháti Zsuzsáé a Gothár Péter rendezte és Lázár Kati főszerepelte Idő van című filmben, abban a dalban ezer szál ért össze. Ez tehát a cikk a kecskeméti Ciróka Bábszínház Állatfarmjáról. Az előadás kapcsán, évtizedek múltán újra elővettem Orwell művét, és kissé csalódottan nem találtam benne irodalmi értéket. Azon nevettem, hogy utána épp olvastam Rajk László könyvét, A tér tágassága című életinterjút. Meséli benne, hogy kiadták szamizdatban az Állatfarmot. 1982-83-ra már nagyjából ismerték a piacot, és Demszky Gábor dobta be, hogy rukkoljanak elő evvel karácsony előtt, lesz rá kereslet, ez kicsit helyrehozza őket anyagilag. Ő – Rajk – nem értett egyet, „gyatra fércműnek tartotta”, de a többiek ragaszkodtak hozzá. Már csak azért is nevettem, mert megvan nekünk otthon a szamizdat Állatfarm, bár fogalmam sincs, miként jutottunk hozzá, hiszen nem volt érintkezésünk a demokratikus ellenzékkel. Nagyon jó olvasni Rajk László könyvét. Egy világlátott, művelt, széles látókörű, politikus, morális művészember gondolatait és mindazt, amit megélt, a drámai gyerekkorától kezdve mondjuk Nagy Imre temetésének megszervezéséig és tovább. Egyet idézek: Az új [cseh] húszkoronás a megszállás után, 1968 decemberében jött ki. Jan Žižka volt rajta, a husziták legendás, félszemű hadvezére, és ha a bankót az orra mentén kettéhajtottad és fejjel lefelé fordítottad, akkor az egyik oldalán egy összeégett férfiarc volt, Jan Palach, a másik oldalán pedig egy női arcot lehetett fölfedezni, akiről mindenki úgy tartotta, hogy azt a fiatal lányt ábrázolja, akit Pozsonyban a megszálláskor lelőttek. Volt még egy nagyon apró, csak nagyítóval látható vízjel is a pénzjegyen, amelyre az volt írva, hogy SOS. Amikor a kocsmákban húszkoronással fizettek, akkor a kocsmáros kitűzte a falra, és úgy adott vissza. Ezt valaki kitalálta, megtervezte, megszerkesztette, és nyilvánvalóan nagyon szigorú konspiráció mellett átment. Lehet, hogy a grafikus egyéni tette volt, lehet, hogy egy kis köré, vagy az egész csak népmese, nem tudom. De a politikai művészetről szóló előadásaimon vagy tanításnál meghajtogatom az akkori húszkoronást (…), és mindig megmutatom ma is mint a művészi ellenállás elképesztő példáját. Egoista szempontból tulajdonképpen hálás lehetek a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács elnökének, mert ha ő nem állíttatja le a Tanyaszínház idei turnéját, akkor talán sosem láttam volna Kavillót. Eddig ugyanis mindahányszor a turné valamelyik állására mentünk a nyári előadást megnézni, de a kavillói székhelyükön, ahol egyébként a bemutatót szokták tartani júliusban, még nem jártunk. (A tiszaszigeti határátkelőhelyet választottuk, jó érzékkel, mert Ottília néni volt az egyetlen autó, amikor átkelésre jelentkeztünk. A hosszasabb sorállást ugyanitt a hazatérésre tartogattuk. Az ember sosem úszhatja meg egészen.) A Tanyaszínház otthona igen csinos tanya pár utcasaroknyi falu végén, kedves udvarral, tornyocskákkal, egy házsornyi közös helyiséggel, csűrszerű büfével, a másik oldalon szobák – mert a mindenkori színiakadémisták táborszerűen itt laknak a turné idején. Hátul pedig szabad tér a színházi előadásnak: szalmabálák sora a nézőtér elejében, mögöttük lehasznált színházi széksorok, balra tágas naplemente az előjáték az előadáshoz. (A Tanyaszínház turnéjának nézői általában hoznak magukkal ülőhelyet, kinyitható széket, sámlit, bármit. Csak ma jutott kedves férjem eszébe, hogy mi is elhozhattuk volna magunkkal az Örkény színházi kiszuperált ülésünket, ami az előszobánkban áll otthon. Bár ketten lettünk volna rá.) A nézőtér, ahogy a turné lemondatása óta minden este, zsúfolásig megtelt. Az előadás – Ödön von Horváth Kasimir és Karolinéjéből Lénárd Róbert rendezésében – teljesen rendben van. Ha amolyan nyári vizsgaelőadásnak fogom fel, úgy is fölöttébb jó benyomást tett rám. Többet most azért nem írok erről, mert cikkfelkérést kaptam a Szabad Magyar Szó című független vajdasági közéleti portáltól. Mivel előadás után az éjszaka is működő határátkelőhelyeknél kétórás várakozásról tudósított az internet, ezért a Tanyaszínházban aludtunk. Így aztán ma nem korán értünk haza, emiatt késlekedtem a mai naplóbejegyzéssel, amiért is megértésüket kérem. (Ez a MÁV dumája késés esetén: nem elnézést kér, hanem megértést.) A múlt hétvégén művészeti napokat rendeztek falunk Gorka múzeumában. El is slattyogtam oda délután, amikor bábelőadás szerepelt műsoron. Ültem a kertben a családok között, ránéztem a kopott kis díszletszerűségre meg a fellógatott bábokra, és elfogott az érzés, hogy én ezt már láttam, és még csak jó sem volt. Gyorsan rákerestem a nálam okosabb telefonomon, és tényleg, nemcsak láttam, de meg is írtam szenvedelmesen a Spirire. Az előadás még nem tudott elkezdődni, a játszóknak gondjuk akadt a mikroporttal, én pedig megragadtam az alkalmat a gyors távozásra, mint aki otthon felejtette a gyerekét. Ez a rémálmom egyébként, hogy egyszer majd cikket rendelek szerzőtől olyan előadásról, amiről már jelent meg kritika nálunk. (Pontosabban: még egyszer. Mert egyszer már előfordult ilyen, de korrigáltam.) Azt még nem említettem, hogy a Nemzeti Kulturális Alap idén újjáalakult, dr. Rihay-Kovács Zita, Szabó Ágnes, Ráckevei Anna, Nagy Viktor, Dörner György, Oberfrank Pál összetételű színházművészeti kollégiuma ülésezett június végén a színházi folyóiratok támogatása tárgyában, július végére jóváhagyta a miniszter a döntésüket, azután nyilvánosságra hozták a pályázatok eredményét. A Spirituszonline.hu kapta a legtöbb pénzt a színházi orgánumok közül. Jól meglepődtem. Rögtön felhívtam telefonon a Spirituszt kiadó Csák Györgyöt, tud-e valami magyarázatot erre. De ő azt sem tudta, hogy ez lett a pályázati eredmény. Mondta aztán nekem egy kolléga, hogy biztos jó kapcsolataink vannak. Az lehet, de olyan titkos, hogy sejtelmünk sincs, ki az vagy kik azok. Szóval lehet dolgozni, azonnal sűrítettem a megjelenést. Remélem, szeptembertől felpöröghetünk, és lesz mit, lesz kikről-mikről és kiknek írni. Így kétnaponta muszáj koncentráltan naplózni, ezért nem fért bele ebbe a bejegyzésbe a Castellucci salzburgi Don Giovannija. Most akkor vagy még tartok majd egy misét róla, amit megér, vagy már nem. Mi elég korán megkaptuk a Szputnyik oltásainkat, több mint öt hónapja. Úgyhogy amikor meghirdették a 3. oltás lehetőségét, azonnal nézegetni kezdtem a jelentkezéses oldalt, nyugati vakcinára kacsingatva. Láttam, hogy a budapesti oltóhelyeknél mindenhol azt írják: az oltó orvos dönti el, mit lő be a kedves kuncsaftnak. Rögtön el is képzeltem, hogy kínai vakcina annyi van, mint a szemét, biztos azt akarják majd ránk oktrojálni. Addig nézegettem a lehetőségeket, míg megtaláltam a fehérvári kórházat, ahol minden időpontnál jelzik, milyen oltást preferálnak. Oda jelentkeztünk szinkronszám gyanánt két számítógép mellett kedves férjemmel. Csütörtök délutáni volt az időpontunk, de azt tudtuk már a korábbi oltások tapasztalatából, hogy az időpont mindegy, az a lényeg, hogy az ember neve a napi listán rajta legyen. Megjelentünk tehát délben. A kórház kertjében sátor alatt legalább tizenöt asszony ült, ők adminisztrálták a regisztrációt. Volt még két fiatal doktornő, dokumentumot nem kértek, csak a hozzájárulási nyilatkozatot, aztán küldtek fel mindenkit a második emeletre, ahol a különböző oltópontszobákban különböző fajta oltóanyagokat nyomtak. 10 perc alatt végeztünk, még 15 percet ültünk lent a kertben, majd távoztunk. Mindenhol papírral dolgoztak, számítógépet egyet sem láttunk. Emiatt kicsit aggódtunk: vajon mikor fog a mi Pfizer-oltásunk a hivatalos rendszerben felbukkanni? De estére már ott virított az EESZT-ben, a 3. uniós igazolvánnyal együtt, amelyben már a Biontech Manufacturing Gmbh Comirnaty oltóanyaga szerepel. A magunk részéről elégedettek vagyunk a fehérvári kórházi szervezettséggel, a beoltottságunk menetével és tényével, még ha ez sokkal inkább ad hocnak tűnt is, mint rendszerszintű megnyugtató megoldásnak. Tegnap Csenger felé vettük az irányt, hogy megnézzük az Eszenyi Enikő vezette CSAK! (Csengeri Alkotó Központ) Sirály-jelenetekből tartott bemutatóját. Péntek volt, 13. és Fekete Péter. De erről majd legközelebb. Semmi, csak nem lenne igazságos, ha a szünnap miatt nem jönne ki frissen a tanyaszínházas cikk. A terjedelmet tekintve átlagolni kell a tegnapi és a mai naplóbejegyzést. Nézem, mit írtam tavaly tavasszal. Azóta is úgy gondolom, hogy Eszenyi Enikő a Vígszínház vezetésénél valamit nagyon elrontott. Lehetséges, hogy az igazgatás nem való neki. Viszont kiemelkedő képességű színházi alkotó, színész és rendező, akinek a pályán a helye. Tehát elvitt a kíváncsiság Csengerbe, hogy lássam, milyen szakmai munkát végez most. Két évvel ezelőtt a város használatba adta Eszenyi Enikőnek az egykori zsidó iskola épületét. (A szomszédos zsinagógát 1957-ben lebontották.) Itt alakult meg Csengeri Alkotó Központ, ahová először tavaly nyáron jöttek fiatalok színházi emberektől tanulni és alkotni. Az udvarban álló lepukkant kisüzem épületét a város mostanra szépen felújíttatta. Már van öltöző, irodahelyiség, hátsó színpad, 100-150 férőhelyes játszóterem, minden friss festékszagú. (Nem tudom, miből. De Fekete Péter államtitkár jelenlétét és virágosztogatását a tapsnál én úgy értem, hogy ez a projekt központilag /is/ támogatott.) 12-13 fiú és lány alkotja a csapatot, zömmel határon túli magyar fiatalok, nemcsak a szomszédos Kárpátaljáról és Erdélyből. Lényegében egy egyhetes workshopon vettek részt, ennek eredményét, egyik munkabemutatóját nézte meg kábé 100 néző, helyszínről helyszínre vándorolva, bejárva a Makovecz-épületekkel bőségesen ellátott Csenger központját, Szent István-szobortól múzeumkerten és művházudvaron át templomkertig és buszállomásig. (Ilyen a templomi negyed.) Rokonokból, barátokból, csengeriekből, plusz fővárosi érdeklődőkből állt a közönség. A Sirály Nyina-Trepljov jeleneteiből adták elő hozzávetőleg ugyanazokat a részeket többször, változó szereplőkkel. Trepljov az anyjáról és a színházról monologizál, megjön Nyina, fellép Trepljov drámájával. (Mire vége lesz, megtanuljuk a darabot – nevetett sétáltunkban egy idős helyi nézőnő –, hazamegyünk és elmondjuk a konyhában.) Maguk a jelenetek persze akkor is ugyanarról szóltak, ha Nyina hol biciklivel, hol autóval futott be. Mégsem csak a mindenki szereplehetősége kedvéért ismétlődtek a szcénák, hanem azért is, mert olykor sikerült új nézőpontot, eredeti megközelítést találni. A CSAK! házban Trepljov darabja – amelyet részben ukránul mondott el Nyina – a természeti katasztrófáról szólt, vagyis a fenntarthatatlanságról. A tavat teli ásványvizes flakonok „játszották”, lehet, hogy e nemben az utolsók. A templomkerti előadás volt még revelatív, ott ugyanis Oláh Tania és Hajós Szilárd teljességgel meggyőztek arról, hogy Trepljov darabja kortárs opera. Kaptunk még egy szép, 4. felvonásbeli Nyina-monológot, mialatt buszon utaztunk a városban. Nem tudom, ki volt az a Nyina, de tudom, melyik néző volt az apukája, mert az egyik helyszínen megbökött és jogos büszkeséggel odasúgta: Ez az én lányom! Mondások. Bogdán Zsolt, egy interjúban: „akkor is a színészetet választanám, ha egy lakatlan szigeten élnék”. Ezt nagyon érdekesnek találtam. Csákányi Eszter. Nekem életemben egyszer szólalt meg színházi előadáson a mobilom, halkan, rezgőn. De az pont a Krétakör Siráján történt a Fészekben. Új volt a telefonom, nem is ismertem a hangját, ezért azt sem tudtam, hogy tőlem származik a zümmögés. Nagy Zsolt-Trepljov közölte, addig nem folytatjuk, amíg ki nem kapcsolja a telefonját az illető. Meséltem ezt nemrég Csákányi Eszternek, töredelmesen megismételve a sok évvel ezelőtti, helyszíni bocsánatkérésemet. „Nem baj – mondta –, ahhoz az előadáshoz minden csak hozzáadott”. Ascher Tamás. Pintér Béláról beszélgettünk. Ő már nyár elején látta a szeptemberi új bemutatót és nagyon… (ezt nem mondom meg, de abszolút pozitívan nyilatkozott róla). Aztán szóba került a két katonás Pintér-darab, kereste a címét, és azt találta, hogy Ascher Tamás Bátaszéken. Írások. A Rajk Lászlóé után Komoróczy Géza vaskos életútinterjújába fogtam, akinek történészi/történeti, főleg a zsidó tárgyú munkái nem ismeretlenek számunkra. Hargittai István: Jeremiás nyomában – Beszélgetések Komoróczy Gézával, ez a könyv. Különösen érdekes Rajk László után olvasni, akinél Komoróczy professzor 12 évvel korábban született, ám előbb-utóbb ugyanazokat a történelmi korszakokat élték meg, máshol, máshogy, de a témák időről időre összefutnak. (Néha az események is, mondjuk a Charta77, vagy a szamizdat, aztán majd a rendszerváltáson túl is.) A legnagyobb jóérzésemre és megelégedésemre az a konklúzió szolgál, hogy nem kell ahhoz zsidónak születni, hogy valaki normálisan, felelősen gondolkodjon a Holocaustról (megmagyarázza, miért írja mindig ebben a formában a szót), antiszemitizmusról, jobboldaliságról, kereszténységről, nemzeti szellemről, egyebekről. Heteken át nem találtunk foglalható időpontot egyik váci kormányablakba sem. (Három van.) Végül a héten ügyesen megcsíptem egy negyed hármat, így mehettünk jogosítványt hosszabbítani kedves férjemnek. A szokásosat tapasztaltuk: dacára annak, hogy a neten minden perc foglaltnak látszik, a hivatal teljesen üres, az asztaloknál csak néhány dolgozó ül, ügyfél sehol. Ráadásul az ügyintézés végén kiderült, hogy a jogosítvány érvényességének meghosszabbítását online is el lehetett volna intézni az ügyfélkapun keresztül. Bár erről ott, az ügyfélkapun, ahol az ügyet megjelölve időpontot kérhetünk, nem láttunk semmilyen információt. Mindazonáltal nem baj, hogy személyesen intéztük, mert így legalább láthattuk, hogy a váci okmányirodában Nemzeti Színház Magazint kínálnak a várakozóknak. Igaz, nem a legutóbbi számot, hanem az utolsóelőtti-előttit, de ez akkor is fegyvertény. Tegnap feltúráztunk a nagymarosi Julianus kilátóba. De csak mert elfelejtettem, hogy már egyszer feltúráztunk, és akkor biztos azt mondtam, hogy még egyszer soha. Ezúttal Zebegény felől mentünk, mert az lankásabbnak ígérkezett, aztán fölöttébb meredeknek bizonyult. Kábé másfél órába telt felkapaszkodni, és mire odaértünk, már épp kezdett életbe lépni a többnapos ünnep eleje: viszonylag sok látogató nyüzsgött/pihegett a toronyban. A visszafele út sem telt kevesebb időbe, mert másfelé jöttünk le, hogy elkerüljük a veszélyes csúszkálást lejtmenetben. Hosszabb, de enyhébb utat választottunk, feketeszederbokrok mentén. Azért lehet, hogy a hegymászásos időszakot néhány évtizeddel korábban kellett volna beiktatni az életünkbe. Ahogy tavaly, úgy idén is az most a dolgom, hogy a Fidelio kiadványa számára ismertető/méltató cikkeket írok idei Junior Prima-díjas színházművészekről. (Akik kapni fogják a díjat.) Ez egy szeretemmunka.
A héten megnéztem három filmet.
Történetesen az az összefüggés lett köztük, hogy az idős főszereplő magyarhangja
mindegyikben Fodor Tamás. Ez örömre szolgált. (Hirtelen kihallottam az idős
hangjából a fiatal hangját is, mert sokat szinkronizált ő a hetvenes években, és
még akkor beleszerettem a hangjába. Hogy mást ne mondjak: Janek a Négy páncélos
és a kutyában. Szinkronrendezőként dolgozott akkoriban. Talán azért is őrzi sok
film a vonzó hangját, mert úgyis arra járt.) A most látottak közül az egyik
filmben, A hazugság színe
címűben Donald Sutherlandet szinkronizálta, a másikban Ian McKellent (A
hazugság művészete), a harmadikban Tom Courtenayt ( De aztán éjjel felébredtem – többször is felébredek éjszakánként, de most egyre jobb idővel tudok visszaaludni –, és hirtelen rájöttem, hogy mi volt a megfejtésem az őszintétlen férjre. Ha akkor nem árultam el, már megtartom magamnak. A walkür 2016-ból az Operából (M. Tóth Géza rendezi és vizuálisan koncepcionálja a teljes Ringet), ezt az előadást adta a televízió hajnalba nyúlón az ünnepnapok egyik estéjén, megnéztem. Első pillantásra felvillanyozott a plázavetítés, a színek kavalkádja, ami a jelmezekre is kiterjedt. Idővel aztán levillanyozott, egyszerűen besokalltam a képorgiától meg az összes túlzástól, Sieglinde csiricsáré szettjétől kezdve Siegmund kéjences arckifejezésén át addig, hogy a dalszövegbe foglalt cselekményt külön szereplők koreografikusan el is játszották az emeleten. (A walkürök lovai beleillettek volna az augusztus 20-i felvonulási menetbe.) A Wagner-opera tele van kegyetlen mesei elemmel, annál inkább felüdülés A walkürnek az a nagyon is életszerű jelenete, amikor Fricka bemegy a férjéhez, Wotanhoz, hogy rávegye: a házasság szentsége és az ő becsülete érdekében ne pártolja a Siegmund-Sieglinde testvér- és szerelmespárt. Ha kicsit viccesebb lenne a szövegkönyv, akkor ez akár egy Molnár Ferenc-vígjátékban is elmenne: a feleség érzelmileg odaható, szofisztikált dialógusban érvényesíti akaratát. Mármost a Frickát éneklő Németh Judit itt igazán komoly színészi teljesítményt nyújtott, tökéletesen meggyőzött a személyiség erejéről. Sütött róla a méltóság és a megbántottság, nem lehetett kétséges, hogy eléri, amit akar. Tegnap este egy Paulo Sorrentino-filmet találtam, amit nem ismertem: A szerelem következményei címűt. Már az első percekben világos volt, hogy pont olyan, amilyet vártam, boldogan fogok ejtőzni benne másfél órát. (A film első mondata: A legrosszabb, ami egy embert érhet, aki sok időt tölt egyedül, az a fantázia hiánya.) Mondjuk Toni Servillo annyit cigarettázott, és úgy fújta a füstöt, mint akinek élete központi eleme ez, így többször is el kellett kapni a szemem róla, nehogy azonnali hatállyal visszaszokjam 22 mentes év után a dohányzásra. Tegnap, amikor a boltba mentem délután, szembejött az utcánkon egy fiatal pap. Kezét csókolom – mondta. Jó napot kívánok – feleltem hangyányi nyugtalansággal, hogy ez vajon helyénvaló köszönés-e. Az utca végén szokatlanul sok parkoló autó sorakozott, ami arra utalt, hogy temetés van. Aztán már hallottam is a temetőből kiszűrődő zenét, amelynek jellegéből arra következtettem, hogy fiatal embertől búcsúznak. Utóbb rá is jöttem, hogy K. Zsófia lehet, a falu FB-csoportjából tudok róla, 18 éves rákbeteg lány, a nővére be is írta a temetést. A nővérrel találkoztam tavaly nyáron, amikor becsöngetett, mert a kisfia a háromkerekű biciklijével nekihajtott Ottília néninek, amitől széttört az egyik lámpaüveg. Mondta, hogy kifizeti. Mondtam, adja meg a telefonszámát, nemsokára megy a kocsi szervizbe úgyis, majd kiderül, mennyibe kerül ez, és ha szükséges, hogy beszálljon, felhívom. Innen tudom, hogy ő K. Dóra. A lámpát megcsinálták, nem telefonáltam neki. Örülök most, hogy nem. Biztos volt helye a pénznek abban a családban, ahol K. Zsófi életéért küzdöttek. Hiába sajnos. Felfoghatatlan az a sok fiatal élet holtan a temetőben. Ámbár lényegében az idősek is. Felültünk Ottília szánra, és nyárvégi Mr. és Mrs. Mikulásként fügecsomagokat helyeztünk el Budapest különböző pontjain, címzetten, becses személyeknek. Berobbant a fügefabokrunk ugyanis: terem és terem. Kaptam egy mailt Mrs. Indah Johantól: 이 메시지가 당신에게 서프라이즈로 왔다면 죄송합니다. 제 이름은 인도네시아에서 온 Mrs. Indah Johan이고 남편은 코트디부아르 출신의 미망인입니다. 저는 현재 혈액암과 파킨슨병으로 병원에 입원해 있습니다. 나는 살 날이 몇 달 밖에 안 남았고 ($ 5,500,000) 미화 금액을 당신의 계좌로 이체하고 싶습니다. 그래서 당신이 저를 도울 수 있습니다. 내 기금을 귀하의 국가에 있는 자선 단체에 분배하십시오. 귀하의 응답을 받는 즉시 자세한 내용이나 전체 이야기를 알려 드리겠습니다. 기금이 은행에 입금됩니다. 인다 요한 부인을 축복합니다 Rögtön felismertem, hogy koreaiul ír nekem a nő. Azt is láttam, hogy i-betűvel kezdődik a szöveg – i az egy függőleges vonal. Azért van előtte karika, mert szótag nem kezdődhet magánhangzóval. De mivel a koreai észjárás is csavaros, nemcsak a magyar, ezért első betűnek odatették a karikát, ami egy néma mássalhangzó, szóval szerencsére nem kell kiejteni, így mégis szótag és mégis i-vel kezdődve. Mivel kiugrik a textusból egy név meg az öt és fél millió dollár, máris mindent értek. Nem is kell kibogarásznom a hangult, a koreai abc-t. Úgyse szoktam beugrani az ilyen Mrs. Indah Johanoknak. Kenjék a hajukra az öt és fél millió dollárjukat! Csányi Vilmos Drága barátaim, kedves majmok című könyvén túl most azt hiszem, hogy ez az a Csányi-könyv, amit elolvastam, a többit meg már valószínűleg nem fogom. Hozok egy részletet, amin erősen meglepődtem, mert egyáltalán nem tudtam róla. Arról ír a természetpusztítás kapcsán, hogy ha az emberek döntései túlságosan összetett rendszerre vonatkoznak, akkor nem igazán bölcsek a lehetőségek megítélésében. Ezért irtjuk ki például az esőerdőket, eregetjük a levegőbe a szén-dioxidot és a folyókba a sok mérget. Semmiféle hátránya nem volt az effajta mentalitásnak az ősidőkben. Kevés ember volt, szinte végtelen terület, és a jövő horizontja is alig néhány hónap. Ha a környéken minden állatot kiirtunk, majd továbbmegyünk és újabbakat találunk. Amikor úgy húszezer évvel ezelőtt néhány derék mongol megjelent az amerikai partokon, hogy az indián őslakosságot megalapítsa, a vadászatnak egy igen hatékony formáját gyakorolták, felgyújtották az erdőt, és összegyűjtötték a megégett állatokat, hétről hétre, lépésről lépésre, szépen, lassan, óceántól óceánig, így keletkeztek a nagy amerikai prérik. Az erdő azóta sem tud ott regenerálódni, érdekes nagy testű állatfajok tucatjai tűntek el hirtelen, nyomtalanul. Szóval az emberiség úgy fejlődik, hogy visszafelé is.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
