|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2021. november
Várkonyi Zoltán 1963-as Foto Háber című filmje. Egy kémbanda működése a korabeli Budapesten, egy fotóműhely álcájában, amelyet Háber, vagyis Szakáts Miklós vezet. (Aki, mint tudjuk, ez idő tájt ügynöki jelentéseket ír Cyrano fedőnéven.) A csapat új fiúját Latinovits Zoltán játssza. Meglep kicsit ez a fiatal arca, mert bennem az ötvenes színész él, ami annál is furcsább, mert 44 évesen halt meg. Nagy Attila, Ruttkai Éva és Csákányi László ügyködik még a csapatban. (A szereplők közül hárman élnek: Lehoczky Zsuzsa, Bárány Frigyes és Lőte Attila.) Nem vicces a film, hanem krimiszerű, a korabeli szerény módon, de van egy kis epizód – a 42. perc körül –, amin nagyot nevettem. A kémbrigád betör egy professzor (Szabó Ernő) villájába, ahonnan az R100 nevű nemtudjukmi titkos anyagait akarják ellopni. Keresnek, kutatnak. Csákányi a plafonig érő könyvespolcokat vizsgálja át alaposan. Érdeklődő olvasóként levesz egy könyvet, mire Nagy Attila rászól, hogy ez nem kölcsönkönyvtár. Csákányi szófogadó képet vág, de aztán stikában betesz a zakója zsebébe egy vékony kötetet. Mi az, mit tett el? – dörren rá Nagy Attila. Erre Csákányi: Rozsdatemető! Teljesen elfogyott, nem lehet kapni… Még csak ki sem írták alulra, hogy Termékmegjelenítés! Más. Kántor Péter utolsó verseskötetét olvastam az ágyban este, a könyökömre támaszkodva. A könyv utolsó négy sora: A könyökére támaszkodva olvas, néha eszébe jut valami, és összerándul a gyomra. Olvas tovább. „És akkor hazatalál minden leesett gomb és elveszett szemüveg.”* – Mikor? Mikor lesz az? * Ő Marilynne Robinson Háztartás című regényét olvasta, ha jól értem. A budaörsi A kis hercegről. Az 1989-es kaposvári Hegedűs a háztetőnt, Bezerédi Zoltán rendezését nem láttam annak idején. Most néztem meg egy elég rossz minőségű, amatőrnek ható felvételről, amelyen a kamerát kezelő embert úgy vonzotta a színpadon elhelyezett revülámpasor fénye, akár egy lepkét. Szóval az előadás milyenségét, összminőségét nemigen lehetett megítélni. A dalszövegek ismeretlen voltak, gondoltam rögtön, hogy Eörsi István készítette számukra. Eltűnődtem a Tevje három nagylányát adó színésznőn, mi történt velük a bemutató óta eltelt 32 évben. Cejtelt, a legidősebbet Magyar Éva játszotta, aki angliai magyar színész és mozgásművész lett, és a londoni Nemzetiben lépett fel főszerepekben. Hódel, vagyis Varjú Olga Jászai-, Domján- és Ostar-díjak birtokában egyszer csak abbahagyta a pályát. Chava Csákányi Eszter, aki Kossuth-díjas nagy színésznőnk ma. A többi sok szereplőből egy különítmény Pécsre ment aztán (Lipics Zsolt, Gráf Csilla, Ottlik Ádám), és ott van a karban fiatal anatevkai oroszként a szőke Anger Zsolt. Helyey László igen jó Tevjének bizonyult Molnár Piroska minden értelemben szépséges Goldéja mellett. Néha ugyan úgy ordított éneklés gyanánt, hogy a végére kicsit be is rekedt, de mégis. Meggyőző és megnyerő alakítást nyújtott. Nagyon tudott összenézni az istenével. Láttam tegnap Herendi Gábor Bűnös város című filmjét. Nem kellett volna. Most aztán arra gondolok, hogy ha ez ilyen kínosan gyenge, akkor milyen lehet az Elxúrtuk?! (Amit tegnap néztem volna, az az előadás elmaradt.) Száz évvel ezelőtt, 1921 novemberében az Incze Sándor szerkesztette Színházi Élet hetilap vagy tíz oldalon keresztül foglalkozott a Magyar Színház legfrissebb Molnár Ferenc-bemutatójával. Sok fotó, szövegidézetek, leírás, méltatás. A Színház címet viselte a produkció, három új egyfelvonásosból állt össze: Előjáték Lear királyhoz, Marsall, Ibolya. (Ezek most is mennek néha, bár ma már talán inkább csak kettőt fűznének bele egy estébe.) Mindháromban Törzs Jenő játszotta a főszerepet, akiről így írnak a lapszámban: A három darab előadása örök büszkesége nemcsak a Magyar Színháznak, hanem a magyar színészeknek is. Törzs Jenőről külön tanulmányt, verset, értekezést, novellát és minden írásművet kellene írni, hogy kellőképpen méltányolják, megrajzolják az ő művészetét, amely túlzás nélkül felülmúlta minden színészi lehetőség határát. Szinte nem is színész már, valami ennél sokkal több. Általa és benne teljesedik be az a hit, hogy a színészet alkotóművészetté válhat a színpadi zseninek azon a magaslatán, ahol Törzs Jenő áll. Nem lehet részletezni azt, amit csinált, csak meghatottan és büszkén tisztelettel meghajolni a zsenialitása előtt. Pár oldallal később kérdezz-felelek, Törzs Jenővel. Egyebek közt ilyen válaszokat ad az újságírónak: Melyik a legkedvesebb szerepe? – Amelyiket már rég elfelejtettem. Mit szeretne eljátszani? – Semmit. Hol? – Sehol. Szereti a kritikát? – Nem. És a kritikusokat? – Még kevésbé. (…) Mi a kedvenc itala? – A tea. Mi a kedvenc étele? – Kritikus sülve, szaftban. Így van ez, barátaim, szaktársaim. Sosem volt és sosem lesz másképp. Ami előadást ma este néznék, az már tegnap is elmaradt. Így nehéz lesz. Pedig olyan szép fellendülésbe fogott most ősszel a naplóm. A statisztika szerint októberben Magyarországról jött a legtöbb látogató a honlapomra, mint általában. A második legtöbb az USA-ból. (Ez nem mindig van így.) A harmadik legtöbb pedig Svédországból. Ez még sosem volt így. Nem tudom, talán azért történt, mert rákattantam a skandináv filmekre. Érkeztek néhányszor a Seychelles szigetekről is, amit ki sem tudok mondani. Ki jöhet onnan? Valami NER-lovag vagy NER-lovagina? Látva a járványadatokat, önmérsékletet léptettem életbe. Várpalotáról jövet nem látogattam meg Stuber Franciskát – akit a nagymamája névadása nyomán Cukorborsónak hívunk –, végtére is egy fogorvosi rendelőben jártam, ahol levettem a maszkot, és nem szeretnék fertőzést hozni-vinni. Útközben megfigyeltem tegnap, hogy az autópályán 140-150-nel kizárólag fekete Audik előztek meg. Gondolom, mindegyikben ült egy Magyar Tehetségekért Határtalanul alapítványi elnök vagy ilyesmi. Egyetemista koromban olvastam utoljára az Isteni színjátékot, ami az én esetemben nem évtizedekkel ezelőttöt jelent, hanem pár évet. (Vagyis… ha jobban megnézem, az a pár év is van már nyolc-tíz.) De az még Babits Mihály fordítása volt. Most meg Nádasdy Ádám. Milyen más ez! Öles léptekkel jött közelebb a szöveg. Gyabronka József maszkban ül a Sufniban, vár és néz bennünket. Fekete cuccokat visel, a kívül hordott inge alatt piros póló, a nyakánál látszik ki. Megnézném a zakója bélését is, mert az a benyomásom, hogy nem közönséges. Amikor elcsendesülünk a nézőtéren, leveszi a maszkját és mesélni kezdi a Pokolt. Úgy hat, mintha Dante ezt az egészet álmában látta volna, pontosan és részletesen, annyira élő, vizuális leírás. Persze ehhez az is kell, ahogyan Gyabronka előadja. Egy széket vesz igénybe, néha nekitámaszkodik, idemegy, odamegy. Meglepően közelinek tetszenek a pokolban bűnhődők is, egészen ismerősek. Fölöttünk kalapálnak, ütemesen vernek valamit. Talán a Mesteremberek mennek a nagyszínpadon – gondolom. De annyira illik a zajhoz a szöveg, amit Gyabronka a fölöttünkről mond, a szemével jelez is, hogy hirtelen az a gyanúm támad: ez is benne van, egy alkotótárs direkt kalapál neki fentről. Otthonos este. Színházi otthonos. – Milyen volt? – kérdezte aztán kedves férjem otthon. – Úgy volt Dante, hogy beleillesztettek modernebb poklokat is, nagyjából hézagmentesen. – Milyen poklokat? Pokoli torony például? – Az nem. Bár érdekes lett volna. Amit meg kell írni, azt gyorsan meg kell nézni, ez világos. Mármint színházi előadást. Ahogy a helyzet áll. A naptárom e heti* lapján négy áthúzott előadáscím szerepel. A tatabányai színház és környéke különösen szép ilyenkor ősszel este, bágyadt lámpafényben avarszőnyeg, elsárgult levelek mindenütt. A Teljesen idegenek előadását megtekintve azt nem értettem, hogy Szikszai Rémusz rendező miért játszat el előre mindenfélét, ami a cselekmény fordulatait tekintve meglepetés lehetne a nézőnek, ha nem világítanának rá a színészi játékkal már korábban. Késő este, Papp Timit viszve hazafelé, a Kőbányai úton egy csapat rendőr nyüzsgött. Minden autót megállítottak, szondáztatták a sofőröket. Még soha életemben nem ellenőriztek, hogy fogyasztottam-e alkoholt! Nagyon izgi volt. Azt sem tudtam, hol kell belefújni. De sikerült. 0,00-t mutatott. *Mert így kell írni, hiába hogy mostanában szinte mindenhol eheti szerepel. Holott az nyilvánvalóan mást jelent. Eheti, nem eheti, újabban nem kap mást. Kicsi, csendes, napos volt a Duna tegnap. Nagy Gombacsek a kertben. Megjegyzem, elolvastam aztán én is, Kántor Péter után (lásd: hó eleje), a Háztartás című regényt. Ezt hozom belőle: Számára a még el sem érkezett idő – amely már maga is egy rendellenesség – a legádázabb valóság volt. (Szabadkai Bernadett fordítása.) A Spirit Színház – amely több szempontból rejtély számomra – tavaly Lear király-bemutatót tervezett, aztán idénre Macbeth lett belőle. Az évadismertetőkor még Boris Lijesevic rendező és Oroszlán Szonja neve hangzott el, aztán Czeizel Gábor és Cseke Katinka lett belőlük. Ez vagy az, így vagy úgy, a címszereplő mindenképpen Perjés János, és a darab a Gábor Miklós-díj bizottság érdeklődésébe vág. Tehát ott volt a helyünk tegnap este, Ascher elnök úrral. Elsőként az a meglepetés ért, hogy ebben a színházban sem a közönség, sem a színházi személyzet nem hord maszkot. Buzdítottak is kedvesen, hogy vegyük le, ha akarjuk, itt nem kötelező. Nem akartuk. Kamaraméretű, dísztelen és díszlettelen fekete teremben adják a drámát, thriller 2 részben alcímmel, fordító nélkül. A vészlényfiúk arcfestése kicsit nagyszínpadinak hat. Fiatalemberek játsszák ugyanis a banyákat, valamint az összes többi férfit, aki nem elöljáró. (A király Tóth József, Banquo Mészáros Tamás.) Az egyetlen kellék egy nagy, sötét, lurex köpeny, amely részint titokzatos lepel bujkáláshoz, másrészt a hatalom, a rang és a gazdagság szimbóluma annak, aki felveszi. (Kicsit mint az öreg Karamazov bundája egy másik, másból feldolgozásban.) Jut eszembe, nem ez az egyetlen kellék, véres késeket is láttunk, meg van Macduff kisfiának egy műanyag játékkardja (?), amin nevettem, mert gyerekkoromban az ilyenbe golyós rágógumit töltöttek. Nem lehetett könnyű a sok, középiskolásnak látszó fiatal nézőnek, mert a szereplők többsége több szerepet is abszolvált, és nem feltétlenül volt mindig világos, hogy ki kicsoda. Macbeth összetéveszthetetlen, annyi biztos. Perjés János fejkendőben, modern gerillaharcosként, kis szoknyában a nadrágon, magányosan, vagyis el nem mélyült színészpartneri kapcsolatokkal. A végén, amikor Malcolm lett a király, akkor Lady Macbeth – akit Cseke Katinka élesen mai hangokkal játszott, és felmerült a gyanú, hogy már a legelején őrült kicsit – az új uralkodó köpenye alá is bebújt. Valószínű, hogy ő akkor nem az elhunyt Lady Macbeth volt, de mindenképpen Cseke Katinka. Most ősszel nyílt a Gólem Központ a Csányi utcában, új színház, éljen!, tegnap jártam ott először, Az utolsó velencei kalmár Borgula András rendezte előadásán. A műnek a címe a legjobbja. A színházterem illik a darabhoz, amelyben a szereplők azt mondják, hogy próbálnak egy ócska pincében. Elárulhatom a nézőtérről azt a jót, hogy van emelkedése, és azt a rosszat, hogy a világ legkeskenyebb drapp székeit tették le, annyira szorosan, hogy még az egymás mellett ülő sovány embereknek is összeér a válla, ami járványtalan időben is kellemetlen szerintem. A drámát Németh Virág írta, akinek Szalonkláráját láttam online, és az volt a futó benyomásom róla, hogy elsőkörös gondolatok tárháza. Most ugyanezt éreztem hosszabban: fáradt-passzív közhelyekből építkezünk a jelenetek és a karakterek szintjén is. Az egész darabkonstrukció műlábakon áll. Hacsak nem tekintem abszurdnak. Amire talán okot ad a sztori: a seprűgyárban dolgozó zsidó társaság 1944-től 1989-ig minden évben előadja egyszer A velencei kalmárt. Elképzelhetetlen az eleje is, a közepe is, a vége is. (A létező szocializmus idején nem volt előadható ez a Shakespeare-darab, pláne nem úttörőközönségnek. És mire 1989-hez érünk, addigra az asszonyokat már nem lehet kirúgni a gyárból, hiszen túl kell lenniük az /akkori/ nyugdíjkorhatáron.) Arról nem beszélve, hogy vajon a nézők mennyire ismerik A velencei kalmárt? Mit kezdenek a nem friss fordításban előadott részletekkel? (Hol van Vinnai András? Nézői igényt jelentenék be rá.) Öt fiatal – többségükben színinövendékek – és négy idősebb színész váltja egymást és az idősíkokat. Nem könnyű nekik, de legalább együtt vannak, összedolgoznak, bár nem keveredhetnek. Kaszás Gergő számára nincs lehetetlen, ő a semmiből, a Shakespeare-idézetekből és szikár öntestéből előállított egy markáns alakot. Zsurzs Kati menekülőútvonalát a mérhetetlenül sok mimikai gesztus szegélyezte, és ezek némelyikében visszaköszönt az anyukám. Bár a többi nézőnek nyilván nem, csak nekem. Visszajöttem lejegyezni, hogy volt a fiataloknak egy szép színházi perce az első rész végén, a gettóban, a padon elaludtukban. Egyszer régen láttam már az Amy Világa című színdarabot – nagybetűvel írandó, mert egy újság neve ez a cím –, Vári Éva játszotta és Verebes Linda. Azért is emlékszem rá, mert ennek kapcsán ismerkedtem meg Vári Évával, beharangozóféle interjút készítettem vele bemutató előtt a Népszabadság hétvégi magazinjának. És aztán most meglepetésemre kiderült, hogy ez az egyszer régen 17 évvel ezelőtt volt, és benne van ebben a kockás füzetben, 2004-ben. A Belvárosi Színházban adják, Valló Péter rendezésében, Hernádi Judittal és Gombó Violával. Kardos Róbert is játszik benne, öt nap alatt harmadszor látom színpadon (Tatabánya és a Gólem után), valóságos Kardos-napok. A mű persze nem lett jobb az elmúlt esztendők alatt, de egy estét kitöltő, érzelemgazdag történet és színészi alakítások. Lelkes tapssal fogadta a publikum a szokatlanul hiányos nézőtéren. Az első részben egy drámai jelenetben a Dékány Barnabás játszotta rendkívül ellenszenves fickó, egy szemüveges nyikhaj a maga tévéműsorral bíró hatalmi helyzetéből nekitámadt a Hernádi Judit játszotta színházi színésznőnek. Jól kiosztotta, mondván, hogy elege van a magas művészetükből, utálja, az embereknek nem ez kell, a színház halott, meg ilyenek, még a kuka szót is használta.
Mindezt arra lehet vélni, hogy a
színház már csak ilyen izgalmas, élő műfaj. A színházban akármikor történhet
valami, a legváratlanabb pillanatban alámehet az élet. Már ha nem az a
helyzet, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója – aki pozícióját tekintve
kétségkívül megengedhetetlenül nyilatkozik, ámbár a pozíciója nélkül meg
teljességgel érdektelen és szóra sem érdemes lenne a véleménye – egyszerűen
promotálta ezt az Orlai Produkciót. Mondhatni, a NER egy független
magánszínházba kerülőúton betette a Fekete Ernő mellett Bánki Gergely az a másik kedves színészünk, aki félsötétben, háttal ülve is azonnal megismerszik a haja állásáról – gondoltam tegnap a Jurányiban, A Negyedik első képénél. Aztán elkezdődött az előadás, ugyanazokkal a költői sorokkal, mint amikkel Gyabronka József indult a Sufniban a napokban, amikor ott láttam a Dante Pokolját. Érdekes egybeesés, hogy Hegymegi Máté rendezése is evvel a művel foglalkozik, ebből indul ki, és Garai Judit, Peer Krisztián, valamint a színészek írói-dramaturgi-történethozói segítségével a mába viszi. Akárcsak Gyabronka, ők is felőlünk nézve értelmezik, illusztrálják, taglalják a klasszikus kalandot az alvilágban. Hogy Bánki Gergő és piros sapkás magabiztos kísérője, Hajduk Károly egy nagy gumicsónakban utaznak, ez bennem azonnal menekültképzetet keltett. Volt pillanat, amikor az összes szereplő részvételével ez kiteljesedni is látszott. Vannak még szereplők ugyanis, annyian, ahány a fő bűn/jellemhiba, és zenélnek szépen. Plusz még az állatvilág kivetített epizódjai is hozzáteszik a témához a magukét. (Bár enyhe sértődöttséggel meg kell jegyeznem az orkák nevében, hogy ők nem a harag jegyében intézik el a közönséges delfineket.) De itt abbahagyom. Egyrészt mert nem akarom elspoilerezni a történetet, másrészt mert itthon felejtettem este a színházi szemüveget. Ez avval járt, hogy nem láttam egész tisztán, élesen a színészi arcokat, meg idővel elfáradt a szemem. Kábé egy és háromnegyed, vagy talán két óra múltán úgy kellett csinálnom, mint aki alszik: ülnöm kicsit lehunyt szemmel. 11. 11. 11 hákor elmentünk Erzsi barátnőmmel a Ludwig Múzeumba, a még két napig nyitva tartó magyar filmtörténeti kiállításra. (Ámbár nem szándékosan halmoztuk a tizenegyeseket.) Akik ott ezt a szép és hatalmas munkát végezték, nagyon sokat markoltak, nagyon sokat is fogtak. Gyakorlatilag lehetetlen egyetlen látogatás során mindent végignézni és végigolvasni. (Pláne a magamfajtáknak, akiknek közben még folyton cserélgetniük is kell a kicsitnéző meg a nagyotnéző szemüvegüket.) De bele is kaptak száz dologba – a plakátoktól a forgatókönyveken át a kamerákig vagy a külföldön befutott sztárokig –, túl a magyar filmgyártás kronológiáján, és könnyű úgy érezni, hogy a zömének nem jutottak a végére. Vagy mondjuk így: sok mindenből adnak ízelítőt. A legérdekesebbnek talán a cenzúrarészleget találtam, ahol egy csomó olyasmi is van, amiről sosem hallottam. (Mert a Keserű igazság, vagy A tanú, vagy a Bástyasétány, vagy az Álombrigád – ezekről tudtam.) De hogy például Makk Károlynak 1949-ben az úttörőkről kellett filmet forgatnia… Csak sajnos túl realista lett. A tekercseket elkobozták, Makk Károlyt pedig átnevelő tanfolyamra küldték traktorosnak. Láthatóak a kiállításon a legkomolyabb díjak: dupla vitrinben a Saul fia Oscarja, meg néhány Ezüst/Arany Medve Berlinből. Hát azok a medvék nagyon globális válságkori medvének látszanak: mintha soványan, éhesen épp nekirontanának valami ember lakta tanyának kajáért. Nem tudtam, hogy a sok dioptriás szemüvegű Kellner Sándor László filmkritikákat írt Sursum Corda (Emeljük fel a szívünket) név alatt, s ezért lett aztán Korda Sándor, majd Sir Alexander Korda belőle. Hazafelé a kettes vilcsóval jöttem, ugyanazon a sínen, amelyen száz éve a régivágású 16-os villamos járt, láttam a kiállításon egy kisfilmben. Várkonyi Mihály hollywoodi magyar színész hazalátogatása alkalmából forgatták, ott sétált a havas korzón az elegáns feleségével 1929. december 4-én, amikor az apukám épp 12 napos volt. Ha a Nézz vissza haraggalról / Dühöngő ifjúságról van szó, mindig vissza szoktam menni az 1992-es kályhámig, úgyhogy most is (linkben a link). A 6színben látható előadás – Pigler Bence rendezésében, a Jimmy Portert játszó Barna Zsombor fordításában – úgy kezdődik, hogy az összes szereplő a mobiltelefonjába merül. Ó igen, gondoltam, változott a világ. Kaptunk a kezünkbe egy eszközt, amivel jobban megvagyunk a real többiek nélkül. A mobiltelefon megágyaz a békétlen közönynek. Az mindig kérdés Osborne darabja kapcsán, hogy ennek a fiatalembernek, Jimmynek tulajdonképpen mi baja magával és az övéivel. Barna Zsombor alakításában hitelesnek hat a diszfunkció: be van szorulva ide, erős testtel, sok energiával, és vakon csapkodva keres kitörési pontokat. Már a hangja is nyers, karcos, és olyan dúvad tombol benne, amely nyomokban gyerekességet is tartalmaz. Do not provoke the beast within me! feliratú pólót visel – nem mondhatni, hogy nem szólt. Alisonja azonban, akit Pájer Alma Virág alakít (Che Guevará-s* pólóban), korántsem látszik szenvtelennek. Sokat hallgat ugyan, de az arcáról lesír minden könnye, megbántottsága és felháborodása. Ez számomra új helyzetet teremt a darabban: ha Jimmynek van szeme, akkor nyilvánvalóan szadista, bár lehet, hogy mazochizmussal kezdte. Szépen, alaposan dolgoznak a színészek, a Cliffet játszó Tzafetás Benjámint is ideértve. Egyáltalán – gondoltam –, milyen jó az, hogy a Budapest Bábszínház művészei a NESSZ Alkotócsoport keretében avval foglalkoznak, hogy kortársilag próbára tesznek színpadon egy bő hatvan évvel ezelőtti, nyugdíjas kortársi drámát. A mű természeténél fogva nem volt felemelő az este a 6szín hideg nézőterén. Hanem leemelő. De nem hiszem, hogy elégedetlenek voltunk, kislétszámú nézők. *Úgy döntöttem, hogy a San Franciscó-i mintájára így kell írni. Nem említettem múlt hétvégén, hogy jártam a Jurányiban egy gyerekelőadáson, de akkor most ilyenformán megemlékezem róla. A filmtörténeti kiállításon szerepelt Szőts István rendező, akinek két filmjét közismerjük a negyvenes évekből, az Emberek a havasont és az Ének a búzamezőkrőlrőlt. Aztán csend. 1957-ben egy Jókai-novellából (Melyiket a kilenc közül?) készített egy filmet, amely ment a júliusi velencei filmfesztiválra, és ott második díjat nyert a gyermekfilmek második csoportjában, a 6-10 évesek nézőknek szólók között. A filmet saját költségén elkísérhette Velencébe a rendező. Egykori lapom, a Film Színház Muzsika ekkoriban még csak az első évfolyamánál járt. Tudósító kiküldésére pénzük nem lévén felkérték Szőts István, hogy írjon nekik az eseményről. Írt is onnan egy nyílt levelet a filmje gyerekszereplőihez, majd beszámolót a fesztiválról. A végén pedig nem jött haza. El tudom képzelni, milyen kínos lehetett ez a szerkesztőségnek. Ha tehették volna, biztos tíz körömmel kaparták volna ki a megjelent újságból a disszidens művész sorait. Októberben egy olvasói levélre válaszul azt írták, hogy „Szőts István filmgyári rendező külföldön tartózkodik hivatalosan”. Pedig akkor már biztos beszélték, hogy lelépett. Aztán nemigen fordult elő Szőts István neve a szaksajtóban. 1960-ban a Filmvilágban a velencei kisfilmfesztiválról tudósít Simó Jenő (akkor az Európa Könyvkiadó igazgatója, később nagykövet Bécsben, majd az SZFE rektora). A „hibás elképzelések, kiábrándító próbálkozások” között említi a „disszidált magyar rendező”, „von Szőts (mert most így hívják)” munkáját. Osztrák rövidfilmeket csinált a magyar rendező a további két évtizedben, úgy egy tucatot. Nem tudni, mi lett volna, ha másképpen van. Annyi biztos, hogy Szőts István jócskán túlélte a rendszert, valamint az 1990-ben megszűnt Film Színház Muzsikát, majd jött a MMA és filmművészeti díjat nevezett el róla. A 33 változat Haydn-koponyára című darabját Esterházy Péter a Bárka Színház számára írta, Göttinger Pál rendezte, de itt véget is ér a felemlegetés, mert az Örkény Színház mostani bemutatója kapcsán csak a párelőadást lehet szóba hozni, a 33 álomot a nagyszínpadon. (Jó, meg minden egyebet, amihez a produkcióban szereplőknek köze volt esterházylag, akár Gothár Péter közbeiktatásával.) Hogy összebeszéltek az alkotók, Bodó Viktor és Kovács D. Dániel meg a dramaturgok, az már az első pillanatban nyilvánvaló, amikor ugyanolyan őrült színpadi kavalkád indul a 33 koponyában, mint a 33 álomban. Szerencséje Bodó Viktornak, hogy ő nyerte a nagyszínpadot, mert Kovács D. Dániel munkájának is kicsi a stúdió – már-már szorongatóan, fullasztóan, a közönségre ráömlően kicsi –, szívesen szétfeszítené a kistermet. Bő egy hónapja láttam a 33 álomot és most az ikerprodukciót megnézve szeretném felidézni. Hamar rájöttem, hogy semmire nem emlékszem belőle. Vagyis egyre: amikor a színinövendék panaszkodott, hogy őt nem ilyesmire képezték. Itt is volt egy hasonlócska betét. Ettől persze rögtön eszembe jut, hogy ebből az előadásból vajon megmarad-e bennem valami. Znamenák István lelkileg megérintett Haydnjának sírós arca? Csákányi Eszter magabiztos színészi tudása? Ahogy a szemével, a hangjával, a nevetésével, a ritmussal bánik? Józsa Bettina éneklése a büntethetővé és/vagy nevetségessé tételről? A szemet gyönyörködtető, életnagyságú Esterházy-báb? Esetleg. Nem biztos. Az elején feltűnt az egyik bábszínésznövendék, Bartha Bendegúz e. h. a ramazuri szélén. Ahogy ő ott szűken, visszafogottan, kecses mozdulatokkal táncolva vett le magáról ruhadarabokat, az olyan volt, hogy álló este elnéztem volna. Mármint nem a vetkőzését, hanem a mozgását. Ha 169 perces filmre ülök be moziba, akkor bizarr módon eleve majdhogynem visszasírom a két-, két és félórás, szünet nélküli színházi előadásokat, noha azokat is nehezményezem. De azt mint tényvalóságot lejegyezhetem, hogy nem untam egy percig sem Enyedi Ildikó filmét, A feleségem történetét. Olyan egy és negyedóra vagy másfél óra múltán néztem csak az órámra, akkor, amikor Hamburgban kicsit lelassulni és ellelkisedni látszott a történet. Érdekes, hogy olvastam Füst Milán regényét évtizedekkel ezelőtt, de nem egészen így él bennem, mint ahogy a filmben megteremtődik a világa. Vagy nekem túl bizonytalanok az emlékeim, vagy felstilizálódott a vásznon. Az például konkrétan kiesett, hogy a megpróbáltatásokat elszenvedő, „fájdalmasan becsületes” Störr kapitány félrelép, ahányszor csak felkínálják neki ezt a lehetőséget a nők. Az előzetes információk birtokában egy hangyabokányit talán megsértődtem azon, hogy nem magyar színészek játsszák a főszerepeket. (Sőt egyáltalán, alig bukkan fel magyar színész a filmben. Mondjuk amikor Störr meghívott egy fiatal tengerészt egy italra, és leültek az asztalhoz, akkor profilból azonnal felismertem, hogy ennek a fiatalembernek Funtek Frigyes fiának lennie, és tényleg.) De aztán a csöpp durcomat elfújta a film, mivel maximálisan igazolja a színészválasztást. Gijs Naber és Léa Seydoux szemmel láthatólag jó színészek, és tökéletesek mint figurák. Mondjuk a Lizzyn még gondolkodnom kell, mert úgy emlékszem rá, mint titokzatos asszonyra. Ezt az izgalmas csinos lányt viszont elsősorban nyeglének, másodsorban lustának láttam. Szóval szép film. Tűnődtem azon, hogy Hajduk Károlyt vajon miért szinkronizálja Keresztes Tamás. Hacsak nem ő valamelyik külföldi szereplőnek a magyar hangja. És richtig. Írtam valamikor egy ilyet a Katona Isten, haza, családjáról. Tegnap a Kolibriben jártam Az ember tragédiája Novák János rendezte előadásán. A véleményemet megtartom magamnak, a Spirire. Annyit azért megjegyzek itt, hogy nekem Horváth Péter az 1980-as Ballagás című film óta színész, akkor is, ha évtizedek óta nem láttam játszani. Tehát örömmel fogadtam a hírt, hogy ő Lucifer. Zöldhajú, Joker-szerű, kedélyes alak. Hát nincs könnyű dolga, ilyen hosszú kihagyás után, 70 évesen ennyi szöveggel, három órán át végig a színpadon. De majd máshol folytatom. Elolvastam Bödőcs Tibor regényét – nagyszerű humoristának és megnyerő személyiségnek látom őt –, a Mulat a manézs címűt. Azt éreztem, amit már az első könyvénél is; szeretném megfogni a karját és azt mondani neki: Nyugi, fiú, nyugi! Jó ez! Nem kell ennyit beletolni, ennyire agyonpakolni! Hozok egy részletet Bödőcs Tibortól. (Már csak azért is, mert úgy látom, talán lesz áttételes kapcsolódása ahhoz a könyvhöz, amit most kezdtem olvasni. Victor Klemperer: LTI A Harmadik Birodalom nyelve – Egy filológus feljegyzései.) A nyelv stukkóinak átfestése, a szintaxis kariatidáinak felöltöztetése bombasztikus álrevolucionizmussal már sok-sok éve megtörtént. Az e szemantikai csíny után születettek már nem is nagyon tudnak másképpen gondolkodni a polisz ügyeiről, ha egyáltalán, csak így: rikoltón! A politika nyelve egyik napról a másikra megtelt puskaporral. Egyszer csak már egy buszmegálló átadásához is hadiszerencse kellett. Komoly harcértéke lett a Haza legutolsó fűszálának is. Ha gyermekek kirándultak, az csapatmozgás, ha sorban álltak, az hadrend volt. Ahogy jövök-megyek mostanában az M7-esen, mindig elgyönyörködöm az útmenti növényzet színeiben. Egyúttal sajnálkozom afelett, hogy ez az ősz kirándulástalan múlt el. Egészségügyi okai vannak, hogy egyetlen hegyet vagy várat sem tudtunk megmászni hónapok óta. Különös ez, a 60 év betöltésével egyszercsak mindenféle jelentkezik egymás után, mintha lenne valami lista, amin ki kell pipálni, hogy előbb-utóbb az összes a testrésszel kell lennie valami gondnak. Mindazonáltal még bőven úgy vagyunk, hogy ezek legyenek a legnagyobb bajaink. Tegnap megnéztem az Egy jobb világot, David Mamet darabját a Thália Télikertjében, amely nagyon kompakt kis színházi helyiség, tetszik nekem. Csak azt nem értem, ott miért nem érzi úgy minden néző, hogy most már igazán maszkot kell viselni. Az előadásról írva lesz, úgyhogy csak egy mellékszálat érintek itt. Láttam ezt az eredeti, Oleanna címén 1994-ben az Asbóth utcai stúdióban. Elég távol esett tőlünk akkor. Aztán láttam tavaly Horváth János Antal Kicsi című darabját, és bár észleltem, hogy az alaphelyzet ugyanaz – egy egyetemi tanár a szobájában egy diáklánnyal –, és annyi év távolából nem ismertem rá azonos vagy hasonló mondatokra, de a tegnapi este után meg kell állapítanom, hogy a két darab lényegileg elválik egymástól, Mameté egészen másról szól, mint Horváth János Antalé. Ettől még persze illendő jelezni a Kicsi színlapján, hogy David Mamet műve volt a szerző kiindulási pontja, amelyről aztán más útra tért. A Télikertben Mentes Júlia Virginia és Zayzon Zsolt ülnek a tanári szobában, Valló Péter rendezésében. Julcsi szinte sosem Zajzit nézi, hanem a falat, amit történetesen mi nézők helyettesítünk. Végig előttünk van a tágra nyitott szeme, a kipirult arca. Látjuk, ahogy magabiztosságra és elvi alapokra tesz szert, ahogy felismeri és megragadja a hatalmat. Azt hiszem, értem Valló Pétert. Az volt a terv, hogy ősztől rendszeres online beszélgetéseket csinálok a Spirituszon báb-, gyerek-, ifjúsági színházi alkotókkal, tematikusan, Papp Timi szerkesztői segédletével, két-három emberrel konferenciázva egy-egy alkalommal. Az első nekikezdést a szeptemberi családegyesítés vitte el, a másodikat a fogkálvária, de most már csak hozzá kell látni, mindjárt itt az év vége, és ki tudja, mi lesz az orgánum sorsa jövőre. Annyira cidriztem a feladattól, egyrészt a szerepléstől, másrészt a technikától – a zoomot eddig nem használtam, nem ismerem –, hogy elsőre kedveztem magamnak: indulásnak legyen mindössze egy partner. Mégpedig a győri Vaskakas Bábszínház igazgatója, Kocsis Rozi, mert kedves ember és mert szeret engem. Mondjuk ez utóbbit „szemérmetlenül” bele is mondta a zoomba a beszélgetésben, alig győztem megvagdosni azt a részt :-) Megnéztem este a Becsúszó szerelem című romantikus (?) vígjátékot (?). Tulajdonképpen szégyellem, hogy nálunk ilyen filmet lehet vagy kell csinálni. Töröm a fejem, mi jót írhatnék róla ide (mert igyekszem találni valami jót mindenben, amit látok, remélem, ez már kiderült a kedves olvasóknak). Van egy jelenet, amelynek bármely valamirevaló filmben helye lenne: a rasszista, agresszív futballdrukker (Ötvös András) ül a kocsiban az intézetis roma lánnyal (Gombó Viola Lotti) és egymásra licitálnak, hogy kinek milyen durva sérülése volt már. Most még kaparom magam alá a színházi előadásokat, hogy minden körülmények között legyen miről írnom decemberben. Tegnap A Szerb Antal-kód avagy a Pendragon legenda a Budapest Bábszínházban. Ez tartalmilag igazán kellemes, csak formailag szenvedelmes. Mármint hogy az Ország Lili Stúdióban adják, a Bábszi negyedik emeletén. Az a stúdióterem nem arra való, hogy több mint egy órán át üljünk benne, elfogy hamar a levegő. És amikor kijövünk szünetre, ott a szűk lépcsőházban se hely, se ájer. Le kell trappolni négy emeletet, hogy szabad levegőhöz jusson az ember. Aztán a második részre mászhat vissza. Nem is tud ily módon 40 percnél rövidebb lenni a szünet. Nem mentünk le, találtam a női vécében egy ablakot, amit ki lehetett nyitni, kihajtani középen. Az üveg két oldalán levettük a maszkot Csáki kolleginával és ott élveztük az édes életet egész szünetben. Az előadás – amiről majd a Spirin – Fábián Péter szerzeménye és rendezménye, tehát kákettős fíling. A miskolci Elza-trilógiára emlékeztet kicsit. Játékos, okos, ismeretterjesztő, időben talán kicsit túlhabzó, de a színészek is láthatólag élvezik. Spiegl Anna és Tatai Zsolt lényegében helyszínelőket játszanak, és jó érzéssel töltött el, hogy végre egy populáris műfaj, amiben otthon vagyok! Úgy értem, nézek a Coolon helyszínelős sorozatokat, így ismerem a nyomozónők öltözködését, jelvényét, szövegét, pózait, akciózását, fegyverfogását. Tehát Spiegl Anna Mersz Ineze az én emberem, nőm, bizonyos értelemben. 11 há előtt 5-10 perccel kidugtam a fejem, kinéztem a Petőfi Sándor utcára, hogy vajon a Katona előtt tekereg-e a sor vége, mint régen, a nyílt próbás délelőttökön. De nem. Ezen kicsit sem csodálkoztam, a járvány jelen időszakában nyilván csak a függők mennek nyílt próbára. De így is összegyűlt belőlük bő félháznyi a nézőtéren. Ascher Tamás az Apák és fiúkat rendezi, a Turgenyev-regényből készült angol színdarabot. Brian Friel művét, akinek a nevét vagy Frílnek, vagy Frájelnek kell mondani, nincs egyértelmű döntés ez ügyben. (Fehérváron láttam pár éve, és a darabról tulajdonképpen kedvezőbbek az emlékeim annál, mint amit bejegyeztem akkor ide róla.) Tartott Ascher egy kis bevezető ismertetőt, majd megnéztük, mi van Bazarovéknál (Kocsis Gergő – Szirtes Ági), amikor a fiuk (Vizi Dávid) meglehetősen kedvetlenül hazamegy és viszi magával a barátját, Kirszanovot (Tasnádi Bence). A két fiú – még ott tartunk, hogy olykor keverjük a nevüket, Jevgenyijt Arkagyijjal – nihilista, lázadó és megvető, legalábbis egyelőre. Nem könnyű ilyenkor a gyerekek szüleinek lenni, az biztos. Kocsis Gergő mint katonaorvos papa, csupa igyekezet, Szirtes Ági mint centrális anyuka, csupa kíváncsiság, aggodalom és nyomulás. Ízelítőnek ízletes volt. Letornáztam a Turgenyevet a polcról, kicsit visszalapoztam, még a családlátogatás elé. Hogy is volt Ogyincovánál? (Áprily Lajos fordítása.) Arkagyijt bántotta Bazarov cinizmusa, de – ahogy ez gyakran megesik – nem azt hányta a szemére, ami nem tetszett neki benne… – Miért nem engeded meg a nőknek, hogy szabadon gondolkozzanak? – kérdezte meg halkan. – Azért, testvér, mert megfigyelésem szerint a nők közül szabadon csak az eltorzultak gondolkoznak. Beszélgetésük ezzel véget ért.
Stuttgartban élő rokonaimat készültem
vinni az Operettbe, ahol kedvesen fogadtak. De mivel Németországban vörös
Ez a mű összeforrt Bessenyei Ferenccel. Ő játszotta Tevjét először a 70-es évek elején az Operettben, aztán miután megint engedték a darabot, a 80-as években, majd a 90-esekben is. Azon tűnődtem, hogy ha az Operettszínház akart volna utánaküldeni Bessenyei Tevjéjének egy másik, hasonló kalibert, az Haumann Péter lehetett volna, szintén hosszú időre. De csak idén mutatták be a musicalt, Bozsik Yvette rendezésében, négyszeres szereposztásban. Ez óhatatlanul gyanút kelt; ahol négy Tevje van, ott talán egy sincs. Homonnay Zsolt lépett fel tegnap, és előre örültem neki. Komoly hang, tud énekelni, színészként is méltányolom. Ám ahogy rákezdett az elején a Hagyományra, azonnal rájöttem, hogy ez tévedés. Ő bonviván. Bonviváné a hang, az éneklés, a tónus. Hát ki tudja elképzelni bonvivánnak az anatevkai tejesembert?! (Van különben történeti folytonosság: Oszvald Marika Tevje különböző lányait játszotta már, most a házasságközvetítő Jentét. Csere László meg a rabbi fiából lett a rabbi.) Fura az előadás. Új a magyar szöveg; stimmt helyett gut, Ha én gazdag lennék helyett Ha én gazdag volnék, vagyon helyett suska, ilyesmi. Így mindjárt más. Az összes poénmondat helyébe lépett egy kevésbé jó poénmondat. Hogy különbözzön. (Ó, most nézem: Orbán János Dénes a fordító. Hacsak úgy nem.) A díszlet hangsúlyos eleme egy magas falétra, lehet Jákob lajtorjája, de őrtoronyra is emlékeztet, mögötte a falak lágerszerűen hatnak rám. A jelmezek is különösek, a zsidó lányokon-asszonyokon olyan fejfedők, mintha extrém divatbemutatóról jönnének. Bozsik Yvette a legtöbbet a koreográfiába tolta, még a ló-öszvér vitát is eltáncolja egy lóhátú lány. Jellemző rafinált odafigyelés, hogy az oroszok táncához tökéletesek a könnyű, bő nadrágok. Profi az egész. Szerintem üres és lélektelen is. A számok hosszú tapsra rendezve. Kilenckor, az első rész végén, az esküvőn az oroszok csak a kommunista Percsiket verték el. Aztán Tevje bezárt, kilépett a rivaldához és talányos felszólítást intézett a közönséghez. Magamra vettem és eljöttem szünetben. Mondjuk ebbe belejátszott, hogy a zsúfolt nézőtéren a körülöttem ülő nyolc néző közül négy az orra alatt hordta a maszkját. Át kell gondolnom megint a színházba járási gyakorlatomat. Azért azt ne várjuk tőlem, hogy drasztikusan, egycsapásra lejövök a színházról. Van négy előadás az e heti programomban. Tegnap a Marczibányi téren jártam, ahol a FreeSzfe mutatta be a Caligula helytartóját, Samudovszky Adrián rendezésében. A Marcipánról elnevezett teremben ültünk, a szoba három fala előtt egy vagy két sorban, úgy ötven-ötvenöt néző. A negyedik fal tükrös, ez jól megoldotta, hogy azt is láthassuk, akit épp nem látunk a helyünkről. A színészek a szoba négy sarkában tartottak üléspontot, onnan sétáltak be középre a színtérre, ahol egy nagyobbacska, sárga, stilizált kacsa formájú műanyag hintalószerűség alakította Caligula szobrát. (Lehetséges, hogy az a tárgy egy valami, csak én nem tudom pontosan, mi.) Petroniust Major Erik játssza, ez a sűrű fiú. A magas, könnyed Csákvári Krisztián fiatalos észjárással vezette le Barakiás gondolatfutamait. Néhány apró, színes játékötlet: hírolvasó szemüveg, rágógumi, lehallgatható mobiltelefonok – és szikáran ment minden úgy, ahogy mennie kell ott a római provincián. A darabhoz, a témához, a hatalom kérdéseihez, a Székely János hőseinek helyzetéhez és problémáihoz nyilvánvalóan köze van ezeknek a fiúknak. Koruknál fogva a figurákhoz, a szerepekhez nincs még elég közük. Egyfajta meghatottsággal néztem őket. Olyanformán, mintha mindegyiküknek én lennék a nagymamája. Akartam már tavaly is megnézni a Gózon Gyula Kamaraszínház Csirkefej-előadását, egyszer majdnem neki is vágtam a XVII. kerület XV. utcájának, ahol az a színház található. De aztán az elmaradt – mármint a menésem –, úgyhogy tegnap pótoltam a 6szín Teátrumban. Gusztálva kezdés előtt a díszletet, jelzésszerűnek mondanám, ha a festett téglaleplen nem lett volna nagyon is konkrét a Tiszta udvar, rendes ház felirat, valamint az ajtó nagyságú Chaplin-figurák rajzolata. Később aztán henyén szerepelt a díszlet: a falak lengedeztek, az ajtók viszont nemigen akartak kinyílni. Eléggé meghúzták itt a Spiró-darabot, mégsem érződött hiányosnak. Árkosi Árpád rendezésében talányosnak bizonyult, hogy mikor is vagyunk. Egyfelől a rendőrök a korabeli, magyar népköztársasági tányérsapkát viselték és a személyi is a régi, barna könyvecske volt. Másfelől viszont a fiatalok mai öltözködésdivat szerint igyekeztek menőzni, a hivatalos nőszemély pedig az önkormányzattól jött, nem a tanácstól. Mindegy, így is, úgy is a színészekre hagyatkozhattunk, mi másra. Jól indult a játék, a szürreál enyhe fuvallatával, akár egy megemelt ballada. Ez a fajta stilizálás a legjobban talán a Törzsöt játszó Stubnya Bélának állt: megfeszített rendőrarc, patronáló nézés, elmosódó bazmegek. Feltűnő volt, hogy a Srác szerepében Sütő András rendkívüli érzékkel kapta el a fonalat. Úgy beszélt, káromkodástól káromkodásig, hogy valahonnan mélyről felzengett a szöveg zeneisége. A lelkiállapotot is igen szépen építette, egyre csak gyűlt és gyűlt benne a szeretetéhség. Amikor megállt a folyton illuminált apjával szemben (Menszátor Héresz Attila), nagy erőfeszítéssel nem mozdította a karját, nem merte, de kitaláltuk, hogy ölelni szeretné azt a rémes alakot. Horváth Zsuzsa játssza a Vénasszonyt, aki életszagú színésznő. Melegítőgatya, hátizsákban hozott, csöpögő csirkefejek. Nagyon szép egyszerűséggel fedezte fel és mondta ki az asszony frissen támadt érzéseit, felforgató gondolatait. Nem bántam meg, hogy elhagytam az otthon biztonságos övezetét erre az estére. Olyan jól ment tegnap a munka, hogy a nap végén jutalmul színházat érdemeltem. Az örökséget még a 2018-19-es évadban mutatta be a Jurányiban Schwechtje Mihály (írta-rendezte), akkor nem jutottam el rá. A darabot elolvastam, és emlékszem, hogy szavaztam rá mint legjobb új magyar drámára a kritikusdíjban. Szocio-doku-krimi-dráma-szatíra – talán így jelölhetném meg a műfaját. Életvaló egy cigányteleppel övezett borsodi faluban, ahol az elhunyt körzeti orvosnő a Németországban dolgozó orvosfiára hagyta a négy falut magába foglaló praxisát. Polgár Csaba ez az örökös. Az összes többi férfiszerepben Molnár Gusztáv fregolizik, a nőket pedig Mentes Júlia Virginia adja. Tehát három kedves színészemmel találkoztam. Polgár Csabához alkatilag tartozik egyfajta imponáló, fölényes, lezser elegancia, és senki olyan hidegen, rendreutasítóan nem tud nézni, mint ő. Cserébe viszont huncutságban is páratlan a világos szeme. (Vagyis nem páratlan, mert kettő van belőle, de most már mindegy, ez kicsúszott.) Molnár Gusztávot körülbelül azóta tartom átütően igazinak, két lábbal a valóság talaján álló színészetűnek – jó, legyen ez a képzavarok napja –, amióta radiátort akart szerelni a MU Színházban a Majdnem című előadásban. Mentes Júlia Virginia pedig friss rajongásom tárgya. Először a szemöldökét vettem meg, még tavaly vagy tavalyelőtt, azóta cakumpakk az egész színésznőt. Nyers, kétségbeejtő, életes, reménytelenségszagú előadás. Közben meg élvezetes színház. Felteszem, örömjáték a színészeknek és örömnézés nekem. Volt egy hármas jelenet a polgármesteri hivatalban, amit – nem jellemző rám, restellem is, de bevallom – szétröhögtem. Valamelyik ez évi mozgó világos – rövid gondolkodás után: így kellhet írni, a nemzeti színházi mintájára – cikkemben írtam valami olyasmit, hogy azt majd szociológusoknak, pszichológusoknak és egyéb -lógusoknak kell feldolgozniuk, hogyan hatott a fiatal, iskolás nemzedékekre a járványügyi hosszú zárlat. Közben megtaláltam, nem is ezt írtam. Hanem ezt: „Az például valószínű, hogy a fiatalok számára – mondjuk a 15-20 éves korosztályoknál – szocializációs szempontból is meghatározó lehet a mostani bezártság. Ők alighanem megsínylik az izolációt; az iskola, az osztály mint referenciaközeg hiányát, vagy a közösségi élmények elmaradását a gólyabáltól az osztálykiránduláson át a szalagavatóig. Ennek remélhetőleg ők maguk adják majd (szép)irodalmi feldolgozását 5-10 év múlva.” Színházilag (vagy talán pontosabban: dokumentaristán, verbatim színházilag) már itt is van, tessék! Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogonon – Z generációs pandémia paradigma a címe, a SzínMűHely produkciója, Pass Andrea rendezése, a Három Hollóban, tegnap. Végzős gimnazisták írták a monológokat, jeleneteket. Többen közülük fel is lépnek az előadásban, ifjú színészek egyenrangú partnereként. Persze kiütközik a differencia profi és amatőr között, különös tekintettel a beszédtechnikára, főleg ebben az akusztikailag nem igazán színházi térben, pláne a rendező térhasználatában: a szereplők olykor a nézőtér mögött vagy mellett beszélnek. Egy jelenet szíven ütött. Hét fiatal szülinapot tart zoomon. Isznak, táncolnak, buliznak, ki-ki magánál otthon, egyedül, zoomkockák társaságában a monitoron. Ez azért betesz a bakfiskornak, elismerem, együttérezve. Szolgálati közlemény: a Galériában látható Gerhard Richter-kiállításról a beszámolóm csúszik, de biztatnám a kedves olvasót, hogy ne hagyja ki. Vasárnapig tart nyitva. (Az ő életén alapul a Mű szerző nélkül című film.) Soha ennyire nem emlékeztetett az Örkény fekete színházterme ravatalozóra, mint tegnap este, amikor még hideg is volt a nézőtéren. A Mácsai Pál rendezte A szecsuáni jó ember premierje zajlott, telt ház előtt. Úgy fog bevonulni a közbeszédbe vagy a színháztörténetbe, mint a piros raklapos Brecht. Eszembe jutott róla egyfelől a konzervdobozos Lót ugyanebben a színházban, másfelől az autógumis Kaukázusi krétakör Miskolcon. Sokfelől jött a szöveg, és az elegáns, hivatali feketét viselő istenek öten voltak, mintha nem is isten, hanem istenség lennének. (Mármint az elnök – elnökség mintájára.) Némelyikük másik szerepbe is bújt, aminek még keresem a praktikus okát vagy a mélyebb magyarázatát. Nincs, amire rácuppanhatnék, egy naplóbejegyzésnyire. Takács Nóra Diána Sin asszonyának örökké fürkésző, gyanakodó tekintete – azt eltettem magamnak. Nem nagyon éreztem át az előadást. Ez a kudarc főleg a hosszúnak tűnő első rész alatt okozott nyomott kedélyt bennem. Azonközben eszembe jutott, hogy amikor Tenki Rékát még főiskolásként először láttam színpadon, arra gondoltam, hogy ha ennek a lánynak Tóth a vezetékneve, akkor biztosan a Jányi az apukája. (Ezt most nem magyarázom meg, mindenesetre kalandoztam gondolatban.) A második résszel jobban elvoltam. A vége szép, a nagyszerű Znamenák Istvánnal mint Vang vízárussal és a kariatida címszereplővel. Az különösen tetszett, ahogy az együtt meghajlós tapsnál Pogány Judit mindig előre löködte Tenki Rékát. Kalandosan jutottam el a Galériába a Richter-kiállításra. Először hosszan álltam a 16-os busz megállójában, mire rájöttem, hogy a 16-os busz nem is jár erre, amióta lezárták a Lánchidat. Átmentem metróval a Moszkva térre (nekem már csak az marad a neve), de ott sem találtam meg a 16-os megállóját a régi helyén. Erre felszálltam egy irányban megfelelőnek tetsző buszra, és a Budai Vár hátuljához érve leszálltam róla. Elindultam felfelé gyalog, és hamar kiderült, hogy van itt egy teljesen hagyományos személylift, ami felvisz a palota épületébe. Erről én egyáltalán nem tudtam, pedig nyilván nem a múlt hónapban építették bele a hegybe. Mindenesetre ott termettem a színhelyen gyorsan. Sajnos nemigen értek a képzőművészethez, és Gerhard Richterről szégyenszemre csak a Mű szerző nélkül című film óta tudok. (Egy falon róla készült fényképsorozat; megállapítottam, hogy szemre 1984 és 1987 között öregedett meg.) De most végignézve az életén és a művein, láttam, hogy nagyszabású, lenyűgöző művészi teljesítmény az övé. Nyilvánvaló, hogy minden tudásnak birtokában van, amivel különböző korok képzőművészei jelentőset alkottak, és maga is megalkotta a jelentőseket ezekben a műfajokban. Az absztrakt festészethez aztán különösen nem értek, de úgy jártam most, hogy félrebillent fejjel nézegettem egy képet, fehér, fekete, szürke szögletes maszatok rendszerét. Közelebb léptem, elolvastam a címét: Ivó nő. És egyet hátralépve rögtön láttam rajta az ivó nőt mint megfejtést. Ilyen ivó nő voltam ott magam is, ettem, ittam ezeket a műveket. Bár a Birkenau című festménysorozatánál összeszorult a nyelő- és légcsövem. Azt a sonderkommandósok néhány titokban készített fényképe alapján készítette a festő. A terem, a képek elhelyezése és társasága – a kiállítás egyik csúcspontja, azt hiszem. Az is figyelemreméltó, amiket Richter mond (a szájával). Egy riportfilmben, amely a ki-bejáratnál lévő vetítőzugban megy. Ma estig. A múlt héten sugározta a tévé a zalaegerszegi Közellenség-előadást 2015-ből, Sztarenki Pál rendezését. Látszott rajta, hogy ez egy jól sikerült, erőteljes, stílusos produkció volt. Kolhaas Mihály története a lovai (Madák Zsuzsanna és Barsi Márton – milyen egy szép orgánum az övé!) által elmesélve, ötfős zenekar adta eltalált zenével (Máriás Zsolt), értékes koreográfiával (Gergye Krisztián), revüjelleggel. Érezhetően hittek benne a színészek, átjött az energiájuk. Farkas Ignác Kolhaas Mihállyal ellentétben nem fiatal oroszlán már, de ha kicsit talán késlekedve is, meg kellett történnie ennek a méltó találkozásnak színész és szerep között. Örülök, hogy legalább ilyenformán a tanúja lehettem. Eszembe jutottak Kolhaasról Pilinszky János sorai. A házatok egy alvó éjszakán mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? hogy pusztulj ott és vesszenek veled kiket szerettél. Együtt vesszetek! A Ne félj című versből. Még nem írtam ide, de talán észre lehetett venni: a járványadatok fényében átmenetileg felfüggesztettem a „l’art pour l’art” színházba járást. Esténként az elmúlt napokban a dán Q ügyosztályból néztem egy-egy filmet. Nikolaj Lie Kaast először valami kis szerepben láttam néhány éve, és kiszúrtam akkor, hogy ő egy jó színész. Azóta ezt számos főszerepben igazolta nálam. (A nézési sorrendem nem kronologikus.) Több borgenes és hidas színész is felbukkan mellette a Q ügyosztály nyomozásaiban. Amikor meg David Dencik (stockholmi Miskin) neve szerepel az elején a stáblistában a főbb szereplők között, azonnal arra tippelek, hogy ő lesz a gyilkos. A negyedik filmnél jött el az ideje, hogy Nicolas Bro is előkerüljön. Szerintem ő a legjobb színész, akit az elmúlt esztendőkben skandináv filmekben szemügyre vehettem – de evvel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy Mads Mikkelsen a kanyarban sincs –, márpedig a dán színésztársadalom színe-java alighanem felvonult már előttem a monitoron. Az ötödik Q-s filmre egyszer csak lecserélték a főszereplőt (és a rendőrtársát). Kétségtelen, hogy a beugró Ulrich Thomsen sem akárki, de ő Carl Mřrck nyomozó akkor sem lehet soha, úgyhogy vérig vagyok sértődve Nikolaj Lie Kaas helyett. Inkább meg sem néztem az ötödik Q-t. Hanem rátaláltam a csereszínészek egyik közös filmjére, A második esély című Susanne Bier-rendezésre. Hát ez meg olyan ütős dráma, hogy a fordulatokat hangos jajaj!-okkal kellett kísérnem. Aztán fél éjszaka nem aludtam tőle. Na kösz szépen. (Úgy értem, tényleg kösz.) Nincs ilyen nap.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*