Kifulladástól befülledésig

K:ortárs sorozat a Katona József Színházban. Garaczi László: Végre egy kis csönd. Rendező: Máté Gábor. Szereplők: Rezes Judit, Mészáros Béla, Kocsis Gergely, Szirtes Ági. Szécsi Noémi: Egyformák vagyunk. Rendező: Székely Kriszta. Főszereplők: Jordán Adél, Pálos Hanna. Háy János: Szavalóverseny. Rendező: Tárnoki Márk. Főszereplő: Kocsis Gergely.

Az íróknak viszonylag könnyű. Ugyanúgy ülnek most is a billentyűzetüknél – szélsőségesebb esetben a fehér papír fölött –, mint eddig. Utalnak jelek arra, hogy a járvánnyal járó otthon tartózkodás többüknél növelte a munkaintenzitást. Feltűnően és örömtelien termékeny például Háy János, akinek az elmúlt egy év alatt két kötete jött ki, emellett jelen van folyóiratok hasábjain – itt nálunk is –, továbbá túlnyomó alkotója a Katona József Színház K:ortárs sorozatának.

*

A jobb színházak bezárva is igyekeznek gondoskodni kiéhezett közönségükről. A Katona nem pusztán a korábbi előadásai közvetítését kínálja, hanem egyedi vállalást tett, mai magyar írókra alapozva. Tavaly novemberben meghirdetett pályázatukra olyan alkotásokat vártak, amelyek színházi formákkal, műfajokkal kísérletezők és online térben feldolgozhatók. A beérkezett húsz pályamű közül négyet választottak ki, ezekből készültek pandémiás premierek. A szerzők: Garaczi László, Szécsi Noémi, Háy János és Tasnádi István. A rendezők: Máté Gábor, Székely Kriszta, Tárnoki Márk és Ascher Tamás. Háy János Szavalóverseny című munkája háromrészes sorozattá iperedett – háromfogásos menü házhoz szállítva –, míg Tasnádi István Tapasztalt asszonya csúszni kényszerül: a járványhelyzet romlása miatt fel kellett függeszteni a próbákat.

A négy mű közül legalább kettőről megállapítható, hogy nem ebből az alkalomból született, hanem átdolgozta a szerző, hozzáformálta a speciális igényekhez. Szécsi Noémi a 2018-ban megjelent Egyformák vagytok című regényéből két főszereplőnőt és 24 órát vett ki, hogy érzékletesen átragozott címmel, Egyformák vagyunkként tárhassa Székely Kriszta a közönség elé. Tasnádi Istvántól a Tapasztalt asszony szintén nem mostani alkotás, e sorok szerzője vihogva-laholva szerette, amikor 2012-ben a szerző maga rendezett belőle előadást a szabadkai Népszínház magyar társulatával. De nem is várhatjuk el az íróktól, sőt a társadalomtudósoktól sem, hogy azonnal átlássák, felmérjék és rögzítsék a koronavírus hatásait az emberekre. Az például valószínű, hogy a fiatalok számára – mondjuk a 15-20 éves korosztályoknál – szocializációs szempontból is meghatározó lehet a mostani bezártság. Ők alighanem megsínylik az izolációt; az iskola, az osztály mint referenciaközeg hiányát, vagy a közösségi élmények elmaradását a gólyabáltól az osztálykiránduláson át a szalagavatóig. Ennek remélhetőleg ők maguk adják majd (szép)irodalmi feldolgozását 5-10 év múlva.

Visszatérve a Katonában formát öltött pályaművekre, a három elkészült bemutatóból Garaczié a leginkább filmes, Szécsi Noémié a leginkább színházi és Háyé a legirodalmibb. Mind közül Garaczi László Végre egy kis csöndje az, amelyik reagál a vírushelyzetre. Garaczi gyorsan kapcsolt, hiszen már tavaly nyáron írt poétikus karanténdarabot Veszteg címmel a Trip WebSzínháznak a litera.hu pályázatára. Hasonlót, mint amilyen a Végre egy kis csönd: párkapcsolati utórezgés-monológokat. Garaczi szofisztikált szövegén olyasmik hullámoznak át, amiket az elhúzódó karanténban magunk is megtapasztalhattunk. Álmosság és álmodozás. Begubózás és kitörőrohamok. Bambulás afölött, hogy az idő lustán kifolyik a kezünk közül. „Űrrel töltöd ki az űrt” – ahogy az egyik szereplő mondja.

A főhősnő, Hajni (Rezes Judit) nappalijának falán bekeretezett fénykép a Kifulladásig című filmből: Jean-Paul Belmondo és Jean Seberg. Hajni monológot mond, inkább magának, mint nekünk. Ebben a tűnődő kibeszélésben szó esik az érzéseiről, az emlékeiről – egy szerelmi kapcsolatáról, amelynek vége ugyan, de érzelmileg nincs lezárva. Körülötte különös képi világ kavarog: premier plánok váltakoznak az elmosódó helyszínek stilizációvá élesedő részleteivel. Rezes Juditot olyan közelről figyelhetjük meg, hogy egy szakember néző simán felmérhetné a fogászati státuszát. Kifigyelhetjük a fülbevalóját, amin babrál az ujjaival. Főként pedig látjuk a szemén, hogy nem azt látja, amit néz.

Ezenközben egy gangos bérház folyosóján Hajni volt kedvese, Brúnó fújja a füstöt, Mészáros Béla ráncaival a homlokán. Csibészes és fölényes, s szintén visszatekint a múltra. A nő és a férfi elkülönült magányába egy-egy figura ékelődik be: az egyik Szirtes Ági Nemeszisz istennőre emlékeztető, pongyolás, kendőturbános szomszédasszonya a konyhaasztal mellől. Belebámulhatunk szépséges, viseltes arcába, ahogy megállapítja: a betegség és a művészet arra kényszerít, hogy másképpen gondolkozz. Egyébként világéletében tévébemondónő szeretett volna lenni. A másik alak szintén szomszéd: a Kocsis Gergely játszotta ezermester, aki Rezes Judit Hajnijának unalmas hétköznapját teszi még unalmasabbá. Dugulás ügyében érkezik kalapáccsal a kézben, s hamar ráérez, hogy karantén idején főnyeremény egy facér nő a házban. Talán esélye lehet nála, ha épp olyan hangulatában találja. Kocsis Gergely figurája csak téblábol a karakteres képeken, nem szól semmit. (Ahol senki nem látja, szaxofonfutamokat hallat.) Rezes Judit a mi elbeszélőnk, aki az elrendelt boldogtalanság tárgyszerűségével adja elő ezt a melankolikus sorstöredéket. Óvatosan belepillantva: a mélyén sűrű, sötét magány.

*

Míg Máté Gábor modern tévéjátékot (-szerűséget) formált Garaczi művéből, addig Szécsi Noémi jeleneteinek során Székely Kriszta rendezésében újra és újra a színházba botlunk szívesen. A helyszínek jobbára a színpadon forognak, de amikor hőseink betérnek a női vécébe, heuréka jelleggel ismerem fel a Katona mellékhelyiségét. Utána kocsiba ülnek, ekkor illúziókeltő képkivágat látszik szélvédővel, ablaktörlővel, esővel. Megmutatják azt is, ami a képen kívül esik: a csapót, vagy épp a két színésznő instrukcióváró kinézését a rendezőre. Olyan leszek a monitorom előtt, akár egy kíváncsian tébláboló idegen a más munkahelyén. Úgy pásztázok néha körbe, mintha a szemem lenne itt a biztonsági kamera. Épp csak villanásnyira tűnnek fel a forgószínpadi buli kavargásában nagyágyú segéderők: Bányai Kelemen Barna vagy Rujder Vivien.

Szécsi Noémi művében két különböző vérmérsékletű, negyven körüli nő, Elza (Jordán Adél) és Em (Pálos Hanna) zakatol bele az éjszakába. Barátnők, más-más habitussal, eltérő életstratégiával. Jordán Adél az, akinek nagy és szabad a szája – a színésznő tévedhetetlenül tudja ezt a stílust. Pálos Hanna kevésbé szangvinikus, neki a flegma áll különösen jól. Mindkettejükben a barátságuk tudata, érzete a legerősebb alap. A napot végül a gyerekkori babaházukban végzik alva. Mint két fél Nóra. (Fél Nóra pihenés.)

Három hétvégén ismerkedtünk költészettani kérdésekkel Háy János Szavalóverseny című műve jóvoltából egy fiktív alanyi költő társaságában. Talán a Nemzeti dal című szövege adta az ötletet Háy Jánosnak – amely a Mozgó Világ márciusi számában olvasható –, hogy folyammá bővítse a líráról szóló lírai szösszenetet. De a Kik vagytok ti?-nek, Háy esszékötetének is része lehet abban, hogy igény támadhatott benne valamiféle kurzusra, amely egyszerre foglalja magába a versírást, az ahhoz fűzött szakmai útmutatást és a befogadás, illetve a tananyag ízű verselemzés kiskátéját. Mindez kapott a Katonában Tárnoki Márk rendezésében egy Kocsis Gergelynyi barátságos befogadóhelyet: részint lakásrészletet, tipikus értelmiségi zugot, részint pedig a némi öniróniával ábrázolt költőszemélyiséget. Tulajdonképpen semmi más nem hiányzik a helyenként sziporkázó szóömlenyből, mint maguk a költői művek. Amelyeknek megszülésén rutinos poétánk kissé fádul dolgozik ebben az ihletetten megteremtett filmes/színházas alkotói közegben. Magát az anyagot mintha túlságosan átitatná az írói vállalás kötelességtudata. Benne bujkál a szövegtestben a játékosság, de csak ritkán dugja ki a fejét.

Mindenesetre a néző otthon érzi magát Kocsis Gergely szobájában, ahol rozoga konyhaasztal szolgál íróasztalként. A könyvek rég kinőtték a polcokat, amelyek egyébként is tele vannak tárgyi emlék jellegű csetreszekkel. Itt költ a költő. Kicsit megfáradtan, talán enyhén frusztráltan és meglehet, hogy sértetten is. Perfekt a pikírtje. Vakaródzik, mélázik, kortyolgat, ÉS-t lapoz, molyol, cigizik, nézi a szobateknősét. Közben beavat bennünket a gondolati líra, a hazafias vers, az avantgárd, a tájleíró költemény, az öregkori líra, a szerelmes vers szakmai titkaiba. Néha olyan, mintha szkájpolnánk vele: a feje mögött elmosódik a háttér. Aztán időről időre felbukkan a szobában egy-egy színész, illusztrálni a tárgyat. Csak úgy beúszik vagy behajol a képbe, hogy elmondja valamelyik régi nagy költőnk idevágó műfajú versét.

Talán meglepő, de a K:ortárs sorozatnak épp azok lettek a katartikus pillanatai, amikor nagy formátumú színészek izgalmas képi formában költőóriások klasszikus verseivel jöttek. Döbbenetesen erőteljes hatással szólaltak meg ezek. Amikor Vizi Dávid lakhatási válságot panaszolt fel Bornemisza Péter Cantio optimájával. Amikor Bezerédi Zoltán előadta az Előszót oldalfekvésben a szőnyegen. Vagy ahogy Takátsy Péter huncutul nézve ránk elmesélte, hogy Itt van az ősz, itt van újra. Vagy amikor Fekete Ernő (Kossuthom-díjasom színész) egy tükörképből kibontakozva megosztotta velünk Csokonai Rémítő s vídító kétségeit. Az ütött. „Hallottuk a szót. Mélység és magasság / Viszhangozák azt.”

Stuber Andrea