Fogd a pénzt és tus

Producerek – Miskolci Nemzeti Színház

Broadway-musical általában avval a céllal születik, hogy minél hosszabban, minél több néző előtt, minél nagyobb jegybevétellel fusson. De mi van, ha egy kreatív könyvelő rájön, hogy az anyagilag megrendült producer sokkal több pénzhez juthat a bukással, mint a sikerrel? Hiszen a haszonnal el kell számolni az adóhivatalnak, a veszteséget viszont csak a befektetőknek kell beadni valahogy. (Innen, mifelőlünk nézve még ennél is nagyobb ötletnek bizonyult a TAO-t kitalálni, majd nemlétező fellépések kamujegyeit dokumentálva kimaxolni a törvény által felkínált lehetőséget a százmilliós állami támogatások befogadására.)

Ha nem sikerprodukciót kell összehozni, hanem ellenkezőleg, akkor a feladat adott: a fellelhető legrosszabb darabot megtalálni és a legtehetségtelenebb színházi alkotókra bízni a színrevitelét. Hogy a producer és a könyvelő zsidó – jó. Hogy a kudarcra kiszemelt rémes darab, a Hitler tavasza egy rohamsisakos, bőrkabátos manhattani náci műve – jó. Hogy a kiválasztott rendező meleg, és egy melegháznyi társalkotót hoz magával – jó. Minél őrültebb a katyvasz, annál jobb. A színházcsinálásban persze mindig ott bujkál a titok, a csoda lehetősége. Ahogy a siker nem jósolható meg előre, úgy a bukásra sem érdemes mérget venni. Akármelyik projektnél beüthet a krach. Melléfogni bárki tud, a nézőt is ideértve, a kritikusról meg nem is beszélve. Mármost aki ebből a bizarr színházi ügymenetből fényes szakmai és üzleti sikert hozó Broadway-musicalt kerekített, arról kétség nélkül megállapíthatunk egyet s mást. Például hogy az észjárása csavaros, a humora szemtelen, a vénája szatirikus – vajon ha Fradi-meccsre menne, kimutatná a vénaszkenner? –, a kisujja pedig teli van szakmával.

Mel Brooks az illető, amerikai veterán komikus, filmrendező, forgatókönyvíró, zeneszerző és producer, aki lehengerlő humorához a lényegre tapintó paródia műfaját választotta. Elsőre, 1963-ban rögtön egy olyan animációs filmecskét alkotott A kritikus címmel, amelyben a lila művészfilmtől kettéállt fülű néző értelmezési kísérletét adta elő. Ez Oscar-díjat ért. Az 1968-as Producerek című filmje nem egykönnyen jött ki – mivel a nagy stúdiók elképedve elutasították a fentebb összefoglalt forgatókönyvet –, de miután egy független terjesztő művészfilmként placcra dobta, Oscar-díjat kapott a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában. Bő három évtizeddel később jutott el Brooks ahhoz a műfaji abszurditáshoz, hogy a balfék musicalproducer sikertörténetét megzenésítette; musicallé írta. A hosszú szériát megért zenés bemutató rekord számú, 12 Tony-díjat nyert. Miközben ez a színházi kaland Mel Brooksnál tulajdonképpen inkább melléktevékenység az olyan filmvígjátékok írása és rendezése mellett, mint az Űrgolyhók, Az ifjú Frankenstein, A báránysültek hallgatnak vagy a Drakula meghalt és élvezi.

 A Producerek című musicalt a Madách Színházban láthatta először a magyar közönség. 2006-ban Szirtes Tamás rendezésében, Haumann Péter, Gálvölgyi János, Szerednyey Béla, valamint Nagy Sándor, Sándor Dávid, Szente Vajk hármas szereposztásában (plusz Alföldi Róbert) a mű szépen helyt áll magáért és igazolta, hogy a körúti teátrum immár magas szinten műveli a musicaljátszást. Az azóta eltelt 15 évben nem tűzte műsorra egyetlen színházunk sem a darabot. Bizonyára nem függetlenül attól, hogy pénzt, paripát, fegyvert és komoly humán erőforrást igényel a Producerek színrevitele. Most azonban minden szempontból itt volt az ideje annak, hogy a jelenlegi legjobb vidéki színház – a miskolci Nemzeti – bemutassa igazgatója, Béres Attila rendezésében.

Hogy mitől lett nemcsak szórakoztató, hanem boldogító és felszabadító este a miskolci Producerek-előadás? Alapjáraton attól, hogy szakmailag kifogástalan teljesítmény. Külön-külön is emlékezetesnek hat minden alkotó munkája: Cziegler Balázs nagyvonalú, elegáns, jólesőn art deco New Yorkot idéző díszlete éppúgy, mint Pilinyi Márta jelmeztervezőtől például a csillogó piros táncosnőszettek, vagy Barta Dóra szellemes, dinamikus koreográfiái, a könyökvédős könyvelők ülve táncától kezdve a szexéhes öregasszonykar járókeretes számáig. Béres Attila rendező eddigi pályája során alaposan kitanulta a zenés színházi szakmát. Tud teret szervezni és betölteni, tömeget mozgatni, gördülékenyen intézni az átkötéseket, üldözni az üresjáratokat, lendületet adni, fokozni, hatásos fináléra kifutni. Nem kevésbé ért ahhoz is, hogy mederbe terelje a színészi játékkedvet. Persze kiváló társulata van – de hát ez is az ő érdeme, meg a miskolci rendezőtársaié. Jóképességű, személyiségerős színészek állnak a rendelkezésére, köztük sok az izmosodó fiatal tehetség. Ezt a társulatot erősen és kíméletlenül megdolgoztatták a járványidőszak alatt és annak elmúltával. Miskolc mondhatja magáénak a legrövidebb nyári szünetet: július 31-én zárták az idei szezont és augusztus 15-én kezdték a következőt. De meleg nyári estén sem látszik a mozgalmas előadáson, hogy a színészeket kimerítené a komplett öltönyt átizzadtató, három és fél órás kemény munka. A producer szerepében Lajos András igazi meglepetés. A negyvenéves, mostanra elegánsan őszülő színész tíz évet töltött el a Vígszínházban nagyjából észrevétlenül. Azután hat év Miskolc felbátorította, kiszínezte, megemberesítette, és most magabiztosan cipeli a terhet. (Plusz még hogy énekel…!) A legnagyobb dobás Szőcs Arturé, aki a meleg rendezőt játssza szinte szolidnak mondható nőies gesztusokkal, estélyiben, hibátlan érzékkel és poénkészséggel, ráadásnak talán palócos, de mindenképpen tájnyelvi á hangokkal. („Maosodik vilaoghaoború”.) Nem tudtam, hogy Szőcs Arturban lesben áll egy elsőrangú színpadi bohóc.

A legfontosabbról még nem ejtettem szót: a miskolci előadás a műfaji követelményeket, a dekoratív kiállítást és a sziporkázó lebonyolítását tekintve megfelel egy Broadway-musicalnek, de lényegében mégis hic et nunc magyar. Az alkotók úgy bántak az alapművel, ahogy annak idején a klasszikus időkben az operettek játszói bántak az operettel. Belebeszélnek, beleviccelnek, a képükre formálják és szabják – a maga honosított formájában eresztik össze az aznap esti közönséggel. Ilyenformán ebben a Producerekben előkerül mindenféle az életünkből, anélkül, hogy ez különösebben erőltetettnek vagy túlzónak hatna. Végtére is semmi meglepő nincs abban, ha egy frusztrált, gátlásos kis könyvelő (Rózsa Krisztián) nyunyókát hord magánál, vagy ha a svéd „Marilyn Monroe” (Czvikker Lilla) „nem beáll a kapuba s véd”, hanem IKEA-s sárga-kékre festi az irodát. Vagy ha olimpiai ötkarika fejlődik Hitler mögött, aki nem tudja átdobni rajta a labdát, bár abban erős, hogy szivárványszín húsklopfolóval püföljön oroszt, angolt, amerikait. Vagy ha rendőrök kapcsolják le a hátizsákos, csatornadarabot markolászó, menekülő meleg rendezőt. Vagy ha… de vége-hossza nem lenne a felsorolásnak. Minden tíz kiugró poénra esik másik tíz bujtatott, némelyik kifejezetten a miskolci színház és a miskolci közönség meghitt ügye. Mondjuk egy-egy szellemes utalás a korábbi Hegedűs a háztetőn-bemutatóra, vagy a diósgyőri futballcsapat kiesésére az első osztályból. (Önmagában az is vicces, színházon kívül, hogy az NB II-ben DVTK-Vasas rangadót játszanak, az NB I-ben pedig Felcsút-Paks rangvevőt.) Ritkán látni és érezni ilyet színházban, hogy a közönség és az alkotók teljesen egy hullámhosszon vannak: értik és becsülik egymást.

Egyik kedvenc szereplőm volt a kavalkádban a Bodoky Márk játszotta asszisztens: a meleg rendező odaadó partnere. Látványosra sminkelt nőarccal, kisportolt férfitesttel fekete, ujjatlan necc felsőben, nadrágban, tűsarkúban lejtett fel-alá. („Mutatom a járást” – vonaglott a döbbent producer előtt.) Amikor a Hitler tavasza premierjének napján a címszereplő – nem a tavasz! – lábát törte, akkor őneki kellett rávennie ódzkodó főnökét, hogy beugorjon Hitlernek. Én tudom, hogy menni fog – mondta neki. Ő is tudja, hogy menni fog – mutatott a szerzőre. Aztán kifordult a nézőtér felé, és halkan, meggyőzően így fejezte be: Ők is tudják, hogy menni fog.

Az ilyen pillanatok a legszebbek a színházban. Nem nevetett fel senki, semmi heves reakció. Csak úgy belesimult ez a pillanat a közös levegővételünkbe. Finoman, mint egy gyengéd, ígéretes simogatás.

Producerek. A Miskolci Nemzeti Színház előadása. Főszereplők: Lajos András / Salat Lehel, Rózsa Krisztián, Czakó Julianna / Czvikker Lilla, Farkas Sándor / Béres Bence e.h., Szőcs Artur / Papp Endre, Bodoky Márk. Zenei vezető: Cser Ádám. Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Piliniy Márta. Koreográfus: Barta Dóra. Rendező: Béres Attila.

Stuber Andrea