Stuber Andrea naplója
© netrights: Stuber Andrea
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Néztem itt magányomban a héten a meccseket, miután kisangyal módjára megírtam napi egy cikket, vagy legalább egy felet. Amikor az összesen 14 gólos két mérkőzés ment, akkor kicsit csodálkoztam, hogyan tudnak ilyen gólokat kapni/adni, de hát tudtak. Közben olvasom Rényi Pál Dániel Győzelmi kényszer című könyvét. Elég lesújtó így egyben látni, hogy mindennek alfája és ómegája a futball. Fájdalmas sóhajjal gondolok arra, hogy ez az ember, aki a miniszterelnökünk, miért nem inkább szövetségi kapitány vagy MLSZ-elnök lett. Hiszen tulajdonképpen arra vágyott. Ez esetben tőlem akár meg is nyerhetné most a foci Európa-bajnokságot a magyar válogatottal. És akkor talán nem lenne az országunk teljes egészében alárendelve az ő futball- és hatalommániájának meg az aktuális politikai és egyéb érdekeinek. Amikor már nehezemre esett olvasni, mert viszolyogtam kicsit, akkor megnéztem egy filmet. Mondjuk én sem vagyok normális, mert a Kosok című izlandi filmet néztem meg, amelyben két idős juhtenyésztő a főszereplő. Testvérek, de 40 éve nem beszélnek egymással. Amikor surlójárvány miatt az összes birkát le kell vágni, akkor az egyikük elrejt a pincéjében egy kisebb nyájat. A végén jól megfagytak, azt hiszem, a birkák is meg a fivérek is. Jaj, de jó unalmas vagyok nyáron! Mindenesetre értékelem, hogy a falu mindig gondoskodik nekem gyerekelőadásról a Spirituszonline.hu számára. Tegnap a Kámfor Bábszínház előadását láttam. Egy kackiás bajszú fiatalember kis marionettbábokkal és két zenésszel. Aztán focimeccsek lusta nézése online. Kevesen, elszórtan ültek a nézőtéren. Arra gondoltam, hogy hullámzást nemigen tudnak játszani, legfeljebb valamiféle csöpögést. Valaki felugrik és lesétál a tribün lépcsőjén. Aztán valaki más. Már nem tudom, hogy Svájc-Spanyolországon volt az az olasz-belgán, de mindkét csapatban szerepelt 23-as számú játékos. Mikor a két csapatban együtt is csak 22-en vannak. Érdekes. Egyszer a szögletzászlóról ment ki a labda. De egy szögletzászló evvel nem tud mit kezdeni. Ha odaszaladna hozzá a másik szögletzászló, akkor ketten együtt már egy taccsdobást meg tudnának csinálni. Már ez a mai bejegyzés bőven kimerítette magát, de mint nosztalgianéző még idehozom Witzelt, aki világoskék szemű, afro-amerikai származású belga középpályás, és az egész alkatával, fazonjával, frizurájával úgy néz ki, hogy tökéletesen beillene 1970-es évekbeli focistának. Mint ismeretes, a 2 000 000 000 forintos idei költségvetéssel ellátott Déryné programot azért hozták létre, hogy minőségi színházat vigyen olyan helyekre, ahol az emberek nem jutnak színházhoz. Eljött a nap, amikor a verőcei művelődési házba is megérkezett a Déryné program. Olt Tamás Szájon lőtt tigris című Rejtő-estjét hirdették meg a faluban, művészeti napok keretében. A produkció a Nemzeti Színházban született 2017-ben, most az Országjáró alprogram révén rövidebb változatban ért el mihozzánk. A művház kiállítótermében kapott helyet, világosban zajlott, festmények és kerámiák elé állították fel az öltözőtükrökre emlékeztető, ablakkeretszerű díszletet. Egy zongorista, egy mikroportos színész, Rejtő-szövegek, Rejtő-figurák, sanzonok. Nos, meg kell mondanom: ez így nem színház. Nem színház a körülményeket, a feltételeket és a művészi értéket tekintve. Nem színházi a közönség sem. Ingyen adják, annyit is ér – gondolhatták. A széksorok zöme üresen állt, talán 20 néző ült bent, amikor az előadás elkezdődött. Menetközben még bejöttek tíz-tizenöten, többek kezében papírtálca tortával meg pohár ital, aztán ki is mentek hatan-nyolcan a játék alatt. Akik ott maradtak a lehangolóan kongó teremben, kevéssé reagáltak, és ha én a végén nem kezdek tapsolni, akkor még mindig ott ülnénk.
De a másik fél tromfolt. Ugyanis Olt
Tamás Rejtő-estjét Olt Tamás nélkül láttuk. Erre semmi nem utalt, sem az
előzetes programban, sem a helyszínen nem jelezték, és el sem hangzott az
információ. (Sőt a Déryné program honlapján sem találok adatot arról, hogy
Igyekeztem tárgyszerűen tudósítani a tegnapi estéről. De nem hallgathatom el, hogy feldúlt az élmény. Miután magamban kihápogtam magam, használtam éles és erős szavakat, amikor 20.30 tájban a Dunában úsztunkban beszámoltam kedves férjemnek. Ha kétnaponta, hát kétnaponta. Ámbár így most csúszások esnek a színházi estékben. Képtelen voltam ellenállni annak a csábításnak, amit az Újvidéki Színház jelent. Úgyhogy lejöttem Pestre, megnézni a Bethlen téri Színházban a Kis Magyar Pornográfia-előadásukat. A Harmonia caelestistől a Javított kiadásig terjedő időszak Esterházy Péter életéből, voltaképp erről szól. Eljutni az írónak egyiktől a másikig, mert szembesül az édesapja ügynökmúltjával és elolvassa jelentéseinek százait. Amikor az elején a szemüveges, szakállas, garbós, bársonyzakós, farmernadrágos Sirmer Zoltán Esterházy Péterként avval a jellegzetes vajdasági ízzel szólalt meg, azonnal elgyengültem. Sirmer Zoltán alakításán egyébként amatőr stichet éreztem, de ezt mondjuk tudjam be annak, hogy maga Esterházy Péter is civil szereplő lehetne egy színházi előadásban. A többiek viszont profik. Hát például Ferenc Ágota hogy tud egyetlen selyemkendőből (amit a fejére kötött) haszontalan irodai nőt figurázni hibátlanul?! Mészáros Árpádról, Elor Emináról nem is beszélve. Fogalmam sincs, hogy nézett ki Esterházy Péter édesapja. De mostantól végérvényesen úgy néz ki, mint Balázs Áron. Olyan elgyötörtnek, zártnak, dacosnak, impozánsnak, súlyosnak, vonzónak, kétségbeesettnek, szélesen nevetőnek, arisztokratikusnak, integernek. Nikita Milivojević szövegezte, tervezte és rendezte az előadást. Szembeötlően képességes művész. Bár lényegében szószínházat, szövegszínházat csinál itt, mégis főleg képekben és koreográfiákban fejez ki. Kicsi, nagyobb és legnagyobb íróasztalokkal, a csecsemőmérettől a szobányi nagyságúig. És a szereplők csoportos mozgatásával. Korszakos kép, ahogy apa és fia ülnek az íróasztal két felén. Egyikük írja a jelentéseket, a másik vele szemben olvassa. Hónapokig jelentéseket olvasni a Történeti Hivatalban, az már önmagában kész depresszió, emlékszem az érzésre. Esterházy esetében pedig minden sort magára és a családjára venni… Az előadás engedi átélni ezt az iszonyatot, de mégis valahogy emberséges velünk. Az Elem előadásáról. Siettünk jelentkezni a főváros antitest-vizsgálatára a hét elejére. Meg is jött aztán az igen megnyugtató eredmény. Kedves férjem Közép-Európa legszebb antitestje. Nekem meg többszöröse van az övének, talán mert feleakkora vagyok és bennem jobban tömörödik. Na jó, legalább ez rendben van. Ha már Bécsbe sem mehetünk el a klassz Szputnyik-oltásunkkal, Covid-tesztes felár nélkül. Jerry Mayer Keresztül-kasul című darabja pont illik a Rózsavölgyibe: mai, „hétköznapi” és romantikus. Olyan szakember munkája, aki imponálóan biztos kézzel ír valóságot imitáló, vagy talán inkább lányregényesen (ill. asszonyregényesen) fantáziáló élvezetes dialógusokat. Egy negyvenes nő és egy harmincas férfi találkozása, ismerkedése a hajnali vonaton. (De azért ne a MÁV-ot képzeljük el. San Franciscóból indul a járat.) Dicső Dániel rendezésében voltaképp csak a két, elegáns ülés a díszlet, amit a szereplők a kapcsolati dinamikájuknak megfelelően, variábilisan tologatnak. Király Dániel a férfi. Kellemes meglepetés számomra a játéka. Eddig mindig súlyosnak és egy tömbből faragottnak láttam. Itt most könnyed, színes, huncut, virgonc. A nő pszichológus. Erős ellenállást keltett bennem maga iránt. Semmi pénzért nem fordulnék egy ilyen szakemberhez, aki ennyire merev, érzéketlen a humorra, és büszkén tele van előítéletekkel, azokat használja munkaeszközül. Szerencsénk, hogy ezt a szerepet Pokorny Lia játssza, mert őt mégis lehet szeretni. (Volt az elején egy pillanata: amikor Király Dániel felviharzott a vonatra, akkor Lia egy feltűnésmentes mozdulattal beledugta a kezét az ülésen maga mellett lévő táskája vállszíjába. Így előzve meg egy olyan akciót, hogy a férfi netán felkapja az ő táskáját és elszaladjon vele. Ebbe belepirultam.) Voltaképp végig annak drukkoltam, hogy ne fejlődjön szerelmi líraféleség, ne ilyesmi legyen köztük. De a többi nézőnők valószínűleg ellenem drukkoltak és túlerőben voltak. A Boldogkői vár nagyszerű hely. Már messziről széplik, ahogy áll egy kisebb hegy tetején, hegyekkel övezve. Igazi vár, falakkal, bástyával, őrtoronnyal. Bármelyik francia városba beleillene château-nak, de a miénk. (Olyannyira, hogy a vár előtti rövid bazársor egyik árusánál fekete pólókat kapni Nagy-Magyarország képpel, vagy Vesszen Trianonnal, vagy Putyinnal.) A vár eredete a XIII. századra nyúlik vissza. Sokszor lerombolták, újjápítették, toldották, elfoglalták, rengeteg tulajdonosa volt a Tomaj nemzetségtől a Zichy családig, és most az a funkciója, hogy kis- és nagygyerekes családok boldogan bóklásszanak benne. Este Miskolcon arra gondoltam: nem normális dolog ez. Júliusi nyári estén sötét, meleg színházban ülni. Színészek és nézők, akikről egyként folyik a víz, próbára teszik egymást egy darabbal (Harold Pinter: Hazatérés), amely szerintem agyon van beszélve, mégis milyen keveset mond. Nincs egyetlen rossz szavam sem a színészekről, sőt. A Sam bácsit játszó Harsányi Attilát ki is szeretném emelni, annyira tökéletesnek találtam mindenét: mondatát, mozdulatát, rezdülését, nézését. Titkokat hordó, szikár embert játszik – egyáltalán nem képzelhető el elhízottnak, amire pedig a jelmeze betoldásai utalnak –, egyfajta Gelley Kornél. Gelley Kornél óta nem láttam ilyen jó Gelley Kornélt. A miskolci közönségről mindig csak pozitív tapasztalatokat szereztem, és most is ez történt. A sorunkban ülő örkényes különítményt – Pogány Judit, Csákányi Eszter, Ficza István – érezhető szeretettel, tisztelettel fogadták. Legyezőt adnak Pogány Juditnak, és elmondják büszkén, hogy itt Miskolcon kitűnő színészek vannak. A taps végefelé színre lépett az előadást rendező Ascher Tamás, és a Gábor Miklós-díj kuratórium elnökeként átadta Görög Lászlónak A velencei kalmár Shylock-alakításáért a Gábor Miklós-díjat, hiszen ezt tavaly a karanténban csak szkájpon tudta megtenni. Nagyon érdemes Görög Lászlónak díjat adni, akár többször is ugyanazt a díjat, mert őszintén, érzelemgazdagon, meghatóan tudja kifejezni a gondolatait. Ez magasra emelte az estét. Állva tapsoltunk, hogy fölérjük. Széthúzás volt nálunk vasárnap este, mert én az angoloknak drukkoltam. Amióta az eszemet tudom, mindig azt láttam, hogy jó csapatuk van és mégis mindent elbuknak. 1998 júniusában elnézegettünk egy londoni kirakatot, amelyet fikciósan és fickósan berendeztek életképnek: a játékosöltöző a júliusban esedékes vb-döntő estéjére: a kupa, üres pezsgős üvegek szanaszét, Beckham-mez lehányva (nem úgy) a földre: tájkép csata után. Aztán ez másképp alakult Franciaországban, mert az angolokat hamar kiverték az argentinok, Beckhamet meg ki is állították azon a meccsen. A mostani angolok is tetszenek, ott van például Harry Kane, aki úgy néz ki, mint egy úriember, ami eleve abszurd, hiszen kisgatyában szaladgál egy labda után. De neki tényleg nem focistafeje van, hanem intellektuális feje, még 100 percnyi heves játék után is. Gareth Southgate szövetségi kapitánynak pedig kifigyeltem a nyakkendőjét már az elődöntőn: letörött a hegye. Nyilván nem volt nála nyakkendőhegyező, mert a döntőre sem hegyezte ki. Súlyosan vádolom őt egyébként. A tizenegyespárbaj annyira va banque dolog, hogy érett játékosokra kell bízni szerintem. Biztos nem korszerű az álláspontom, de az lenne a legfontosabb, hogy ne egészen fiatal és/vagy a rendes meccsbe be sem küldött focistának kelljen viselnie majd sok éven át a nyomasztó terhet, ha rajta ment el a győzelem. Persze egy magára adó nemzet számára az Eb-döntőn is vannak az eredménynél fontosabb dolgok, például ez. Denevér Ernő, amikor benézek hozzá a pincelejáróba, mindig pofákat vág: mozgatja a kis patkóorrát és a füle botját, plusz még forog is hozzá lógtában. De azt nem tudom, hogy direkt nekem csinálja ezt, vagy olyankor is, amikor nem néz be hozzá senki. Futrinka elérte kedves férjem legnagyobb magasságát, a 196 centit. Ennél feljebb már nemigen tudunk futópályát építeni neki. Jelenleg 12 darab paradicsomkezdemény számolható meg rajta, különböző méretben. A legkisebb a borsónyi, a legnagyobb pedig már komoly koktélparadicsomnyi. Úgy történik ez, hogy sárga virága van neki. Amikor az elszárad, akkor fölötte megjelenik a pici zöld bogyócska és nőni kezd. Van olyan időszaka, amikor alul még ott lóg rajta az elszáradt virág egy része mint szakáll – ezt nevezem a fejlődés kínai lampion fázisának. Kíváncsi leszek nagyon a végeredményre. A fügebokor széltében és magasában is annyira elterebélyesedett, hogy tulajdonképpen ellehetetlenítette az áttekintését, átvizsgálását, noha sajnos nyilvánvalóan készülődnek rajta nemcsak a fügék – sok kicsi és már nagyobbacska –, hanem a lepkekabóca meg a levélmoly is. Remélem, a füge nyer. Az idei Major fesztivál sorsa egy ponton elbizonytalanodott, mert elmaradtak a támogatók, de végül mégis megtartják ezen a hétvégén. A program viszonylag gazdag, csak a nagyszínpadi koncertekről mondtak le. Tegnap tettük tiszteletünket, tekintettel elsősorban a Ciróka Bábszínház felléptére, a Vidovszky György rendezte Állatfarmra, amit épp csak nem pajtában adtak elő, hanem csűrben. Arról írok a Spirire. Ahogy tavaly, úgy zömmel most is fiatalok, gyerekek és kutyák a fesztiválközönség a szép, zöld, tágas szabadtérben. Amikor odaértünk, épp pécsi művészeti középiskolások folytattak zenés énkeresést. Nagyrészt megnéztem aztán Szatmári Attilát, amint A bor filozófiája című szellemes Hamvas Béla-szöveget mondta vonzóan. Este pedig a TÁP Színház tartott előbemutatót a Vinnai András írta-rendezte-zajzörejezte Roletti, avagy Jakab és János legendás barátsága című darabból. Különleges élmény volt. Nem kis nyári viccelés, hanem igen komoly munka. Jankovics Péter és Szabó Zoltán játsszák. A briliánsan mozgó, nyurga profi és a zömök, szőrös, mosolygó szemű, akinél talán senki nem tud szívszorítóbban esendő lenni a színpadon Ez a remek páros voltaképp egy előre felvett hangjátékot „szinkronizált” a színen, az első ajtónyikorgástól a liftgombnyomáson át az utolsó zuhanásokig. Kicsit hosszú az előadás, gondoltam is a szünetben, hogy talán nem kellene már folytatódnia. De végül is kellett, mert a második rész fontos fordulatokat hozott hőseink életében. Némiképp véletlenül láttam most ezt az előadást – ez esett az Állatfarm napjára. Valószínű, hogy megnéztem volna vagy megnézném Pesten, de nem egészen biztos. Márpedig veszteségként élném meg, ha kimaradt volna az életemből. Azt nem tudni pontosan, hogy volt-e színházi évad vagy lesz-e a következő. De nem vitás, hogy az évadom legszebb jelenete, amikor Szabó Zoltán egy kocsmában, ahol már elhallgatott a zene, tehát nem kell kiabálva túlharsognia, de ő még mindig ordít, úgy meséli el, hogyan járta be a világot madarak nyomában az Ildikó nevű ornitológus nőjével. Engem itt lenyűgöztek. Egy Spiri-cikk. Szombaton bemutatkoztam a ma háromhetes Stuber Franciskának. Örömömre szolgált az együttlét vele a kedves nagymamájánál. Nem kisebb, mint amekkorának lennie kell, de azért első látásra meglepően kicsi lány. A rózsaszín csíkos zoknijából mindössze öt vékony csík esik a talpára. Nincs benne érdemem, úgyhogy mondhatom: mindene szép. Egy miniatűr remekmű. Ráadásul tud olyan féloldalasan mosolyogni, mint Harrison Ford. Kiválóan teljesíti a jelenlegi két feladatát, az evést és az alvást. Jómagam pedig eredményes visszaaltatónak bizonyultam, a Máténkon kifejlesztett hátsimogatás módszerével. Mivel az én időmben 14 éves korunkban kaptuk az első személyi igazolványt, ezért eléggé meglepett, hogy neki már van. Még a kórházban, egynaposan lefényképezték, felvették az adatait a hivatalos szervek és már küldték is a plasztikkártyát. Mondjuk szerintem háromévesen utálni fogja ezt a fényképét, de ki kell várnia, hogy négyéves korában lejárjon a személyije és majd akkor mehet újat csináltatni. Már hétfőn nem volt Duna-part, itt az ár, fent lögybölődik a víz az Ybl Miklós tervezte támfalon. Gyors sodrással hoz a folyó mindent, ami az útjába került. Ilyenkor sem az úszás, sem a vízre szállás nem aktuális. De tegnap úgyis Pesten volt dolgom, mivel a Revizor rendelt egy Máté Gábor-interjút az esedékes AlkalMáté-premier elé. Márpedig vele sosem akarom és tudom röviden elintézni. (Igaz, más interjúalanyokkal sem.) A felkészülés keretében elolvastam – egyebek közt – az összes kritikát, amit alkalmátés bemutatókról írtam, tizenötöt. (Mert már a róluk szóló sorozat előtt is csináltak együtt néhány produkciót Zsámbékon nyáron.) Legtöbbször, talán ötször, a szívszorító jelzőt írtam le. Második helyezett a frappáns. Harmadik a markáns. Érdekeseket mondott Máté Gábor. A Szandtner Annáról például azt, hogy…. A Czukor Balázsról meg azt, hogy… A Péter Katáról meg azt… De ezeket majd tessék az interjúban elolvasni! Este jövet az út mentén egyszer csak ott állt a félsötétben egy őzike. Nyugodtan, békésen, barátságosan. Ilyenkor nyáron sok mindent olvasok, most például Romsics Ignáctól a Honmentők / honvesztőket. De amellett ponyvát is, például a Megtorlás című könyvet, amely annak az izraeli titkos különítménynek a küldetéséről szól, amely terroristákat ölt szerte Európában az után, hogy az 1972-es müncheni olimpián izraeli sportolókat öltek terroristák. Nem nagy élmény, úgyhogy már abba is hagytam volna menetközben, amikor egyszer csak Rómában a Leonardo da Vinci hotelben szálltak meg, és ez pont a mi római szállodánk, úgyhogy emiatt kénytelen voltam tovább olvasni. Váci kirándulás. Sajdik-gyűjteményt néztünk volna, de épp nem lehetett látni, mert költözködött – bár ezt sem a honlapon, sem a helyszínen nem jelezték. Maradt így néznivalónak a szép zöld kisváros, a két új Kolodko-szobor, a váci börtön hátuljában pedig 56-os emlékmű, az aljában egy ott hagyott kis könyvecske. Régi Molnár Ferenc-kötet, Az Ördög, rajta az elázás nyomai, lapjai között némi termőföld, valamint lelkesen mászkáló apró bogarak, talán irodalmi érdeklődésűek. Mindenesetre a könyv haza lett mentve, bár még karanténban van a nappali raktárban. Általában soha semmi nem olyan, tudjuk. Ez néha jó. De többször nem. (Fájó szívvel) Kántor Péter: Túl-világ Elutazom. Behunyom a szemem. Azt gondolom, narancssárga esernyő alatt egy szamárháton heverek, s két kézzel rázok egy drótszitát, amiből só pereg. Azt gondolom, ez már a túl-világ. S hogy nem ilyennek képzeltem magamban. Nem ilyen szamárhátat. Nem ilyen drótszitát. Azon gondolkodtam a müncheni operából közvetített Marthaler rendezte Lear után – amely egy természettudományi múzeumban játszódott, ez csodálatos gondolat, még az is látszott a tágas, aprólékos díszletben, a liftben lógó információs táblán, hogy a dinoszauruszok a második emeleten vannak! –, hogy korfüggőek a kiakadásaim ezen a shakespeare-i történeten. Fiatalabb koromban Lear borított ki, hogy miért csinál ilyet, ennyire rosszul ismerve a lányait és saját magát is. Azután sok évig inkább Cordelia zavart. Hogy milyen kellemetlen perszónának látszik. Amikor a király apuka haragja láttán Kent gróf a legkisebb lány védelmére kel, azt mondja, hogy Cordelia halkszavú és zárkózott. De látjuk, hogy ez mennyire nem így van. Cordelia túl sokat is jártatja a száját a jelenetben. Minősítget, pikírtkedik, beszólogat a nővéreinek. Nyilván mindeddig ő volt a papa kedvence, akár Goneril és Regan rovására is. Lehet, meg van sértődve amiatt, hogy most itt egy igazságos, testvéries harmadolás készül. A bajor opera-előadásban a rovargyűjtő Lear úgy mászkált a bogártálcás kis zsúrkocsijával, mintha az gurulós járókeret lenne. Regan és Goneril – kik mögött elszabott öltönyös férj hurcolta az asszony ridiküljét – fél-fél országra szert téve parfümök vásárlásba fogtak. A Bolond szerepében színészileg teljességgel értelmezhető alakítást nyújtott egy sovány, hosszú vörös hajú, hobó külsejű, éltes operaénekes*. A következő, akire pikkelni fogok, Edgar figurája lesz. Nem szeretem, ahogy hülyíti az apját a Dover szikláival. Sose szerettem. Az ember ne csapja be a szüleit, csak végszükség esetén. Bár félő, hogy definiálnom kellene a nagyon is pontos végszükség szót, szavat. * A bolondot játszó illető nem egy éltes operaénekes, hanem Marthaler állandó színészei közül a legállandóbb, legfontosabb munkatársai egyike: Graham F. Valentine, egy skót fickó. Marthaler sok darabjában csak kis szerepben bukkan fel, énekelni nagyon tud, kvalitásos hang, de nem operaénekes alapvetően. (Ascher Tamás közlése.) Olvasom ezt a névtelen színikritikát egy 1947-es, A reggel című újságban… A Doktor úr a Medgyaszay Színházban A 24 éves Molnár Ferencnek, aki az „Éhes város“ című pesti regényével egyik napról a másikra híres íróvá lett, első színpadi művét a „Doktor úr‘‘-at láttuk viszont a Medgyaszay Színházban. A viszontlátás örömteljes volt, taps és ujjongás, jókedv és elragadtatás kísérte. Még a vígjáték öt év híjján félszázados társadalomkritikáját sem lepte el az idők pora, Molnár alakjai ma is élnek. Csak újabb idők divatjában, ruhájában és egyenruhájában. A nagyon tehetséges Kellér Dezső frissítette a szöveget — zenés vígjátéknak, az új népszerűségében sütkérező örökifjú Zerkovitz melódiáival. Az előadás lelke két remek művész: Honthy Hanna (Csillag Teréz legendás lipótvárosi ügyvédné szerepében) és Bilicsy, aki a régi vígszínházi előadás emlékeit idézte, a békeévek huszártisztet játszó rendőrfogalmazójának, Fenyvesi — szerepében. A sokat fejlődött és méltán népszerű Feleky Kamill Puzsérjában minden benne volt, csak Molnár Ferenc Puzsérja nem. Ez a szerep a Hegedűs Gyuláé volt. Az iskolatárs szerepében ellenben meglepő Mátray György; kitűnő jellemszínész, akire szép jövő vár, talán a — Nemzetiben is. Kellemes jelenség Szapáry Gabi. de ezt a pesti bakfist Varsányi Irénnek írta Molnár. Hibátlan Apáthy a címszerepben. (Sárkány dr-t Góth Sándor játszotta a Vígben.) Nagyon mulatságos Somogyi Nusi és Verebes Károly. A Doktor úr az idény egyik legnagyobb közönségsikere lesz. …és azon mosolygok elnéző megértéssel, hogy itt van az éltes kritikusnak egy sikeres Doktor úr-előadás, de látta 45 évvel ezelőtt az ősbemutatót és abból nem enged. Azt hiszem, nem is akar már másik Doktor urat látni. Nem mondhatni, hogy rajta lennék az olimpián, elvétve klikkelek oda. Épp lövészetet adtak. Érdekesnek találtam a sportolók fegyverét, ahhoz hasonlított, mint amilyet a filmekben állítanak össze a bérgyilkosok járókeret csövéből vagy fém sétabotból vagy ilyesmiből. Volt rajta egy szájharmonika is, bár nem fújtak bele. A versenyzők úgy hatottak, mintha a küzdelem előtt halvért ittak volna literszám. A közvetítés gyakorlatilag követhetetlennek bizonyult, de idővel rájöttem, talán azért is, mert nem élő adás ez, hiába van ráírva a live, hanem ez az a szám, amelyben a hányatott sorsú magyar versenyző ötödik lett, mint azt már tudtuk. Lőttek, lőttek, nem is hogy tízeseket, hanem 10.4-et, 10.6-ot, 10.8-at és így tovább. Tök tízest nem lőtt senki – legalábbis így hallottam, de aztán pontosította a fülem az elnevezést: szög tízesnek hívják azt, amikor valaki a céltábla legeslegközepébe talál. Egy idő után az összesítettben leghátul álló kiesett, és ilyenkor oly lassan, nehézkesen, töredezett járással hagyta el a lőállást, mint aki védőruhát hord röntgensugarak ellen. Éljen-éljen az ötödik helyezett Péni István, de hovatovább a 16 éves tüskehajú, faarcú kínai fiúnak szurkoltam, aki végül ezüstérmet szerzett. A hegyikerékpár versenyen eléggé meglepődtem. Azt hittem, ez olyan, mint egy kiemelt kategóriás hegy a Tour de France-on: durva emelkedőn tekernek. De itt mi minden van még, ami nehezítés: sziklák, kidőlt fatörzsek, és direkt hegyeznek a bokáig sárra is. Kérdezték magyar riporterek a női győztest, egy szép szőke svájci nőt. Válaszolt, majd visszakérdezett, hogy hová valósiak. Mondták, hogy magyarok, mire az olimpiai bajnok a mi hallatlanul bájos negyedik helyezettünkről kezdett beszélni: hogy Blanka milyen tehetséges, mit csinált eddig és hogyan ment ma. Arra gondoltam, milyen távol áll tőlünk ez a mentalitás: nyilván magabiztosság és nagyvonalúság egyszerre kell hozzá. De aztán olvastam, hogy az ifjú Vas Kata Blanka hazai riválisa a rutinos, már két olimpián versenyzett Benkó Barbara volt, aki az olimpiai kvalifikációt szerezte. Nem őt küldték Tokióba, ám minden elképzelhető és elképzelhetetlen segítséget megadott a sporttársnőjének a sikeres szerepléshez. Ez nálam helyrebillentette a nemzeti önérzetet. Az interjú Máté Gáborral. (Nem korábbi interjúinkból állítottam össze, bár egy ideje gondolok erre a lehetőségre… ;-) A Tanyaszínházról nemegyszer írtam ebben a füzetben. 1978 óta minden nyáron egy hónapon át járják a Vajdaságot, viszik a magyar nyelvű színházat, az évi bemutatójukat, amelyet az Újvidéki Művészeti Akadémia aktuális színinövendékeivel hoznak létre. (Mondhatni, a Déryné Program spontán felfedezői, pénztelen előfutárai.) Idén Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című darabjából készítettek előadást, de ezt a turnéjukat leállíttatta a Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Túl az elképedésen az jutott eszembe, hogy a politikusok igazán semmit, de semmit nem fejlődtek fél évszázad alatt. Egy színházi előadás ellen kikelni, pozícióból fellépni, megakadályozni a játszását, mert „hugyoznak a színpadon” és „trágárul beszélnek” – hát pont ugyanezért és pont ugyanígy zajlott ez az 1970-80-as években is. A tanyások a turné helyett most eljátsszák esténként a darabot a székhelyükön, Kavillón. Mivel én a szakmai munkát meg a tevékeny szolidaritást hasznosabbnak és előbbrevalónak tartom a nyilatkozatoknál, ezért azon leszek, hogy eljussak augusztus 12-ig Kavillóba. (Akadnak akadályok. Itt jegyzem meg, ha valaki menne és vinne Szerbiába, boldogan csatlakoznék.) Még az van – a kerti híradót majd máskor –, hogy tegnap Fehérváron kihúzták egy fogamat. Azt lehetne hinni, hogy az én számból már nincs is mit kihúzni, de a családi/baráti fogorvos famíliában meg lehet bízni, mindig talál valaki kihúznivaló fogat.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|