|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Éjjel jött a kedves hívás, Vacok-bemutató Budaörsön 10-kor. Volt ugyan sok dolgom tegnapra, de gondoltam: visznek, hoznak, a babaszínházi előadás mindig rövid, persze, szívesen elvacogok oda. Hát az időjárási és közlekedési viszonyok ennek betettek: a fél napom ráment, ráadásul kicsit el is késtem az előadásról, nem láttam az elejét, ami ugye rögtön elejét veszi annak, hogy megírjam a Spirire, hacsak nem megyek el még egyszer. Viszont amit láttam, arra rácsodálkoztam, és fel is melegített. Németh Nikolett és Szőts Orsi és Fröhlich Kristóf produkciója olyan, mint egy emelt szintű csecsemőszínház. Azokhoz az előadásokhoz képest, amikben zene, rigmusok, egyszerű tárgyak és egyszerű képek vannak, ez komplexebben színházi. Nem zenélnek, nem szavalnak, a cselekmény majdhogynem dramatikus, noha fragmentált – egy gyerek játszik, voltaképp –, a közeg részletgazdag, az ötletek nem kézenfekvőek és mindenre kiterjednek. Például amikor Szőts Orsi kimegy a színről, és úgy hallatszik, mintha kocsiba vágná magát és elmenne, akkor rezegni kezd „a startjától” a színpadi sátor. Az egész dolog életközeli. Három dobozból egy nagy, harapós szájú kockafejű lény áll össze, amely mindent eszik, főleg papírt, valóságos fénymásoló vagy szkenner (a megfelelő géphanghatással). Épp csak első sorban ülő kisfiút nem kap be, bár talán volna rá igény. Elképzelhető, hogy a hathónapostól 3 évesig megcélzott gyerekeknek nem mindegyike fog minden apróságot észrevenni, érteni, értékelni, de az élmény színessége és gazdagsága egészen biztosan eljut valamennyiükhöz. (Mondjuk lehet, a nézőcske nem absztrahál odáig, hogy Szőts Orsi voltaképp a piros labdát alakítja színészileg. De az is lehet, hogy neki ez azonnal világos, csak nekem kellett pár másodperc ahhoz, hogy leessen.) Boldogan és büszkén tudatom, hogy a szerző engedélyével részt vehettem tegnap délelőtt az Opera Eiffel Műhelyházában Eötvös Péter Valuska című új operájának házi főpróbáján, amelyre minden szempontból odakívánkoztam. Már eleve azt is élveztem, hogy a zenekar színes volt, mivel nem ünneplőt viseltek, hanem mindenki a hétköznapi ruháját. Ha így is maradnának, szerintem illene a darabhoz. De az előadásról most nem beszélhetek – ez a deal –, csak majd a ma esti bemutató után. Szóval engem a Varga Bence rendezte Valuska-előadás már az első jelenetben lenyűgözött. A színpadon villanyoszlop, egy férfi Népszabadsággal a kezében, egy nagymamacipős, kardigános nő a retiküljét szorongatva, és fent a magasban hatalmas, láthatatlan óra kerek ingája jár jobbra-balra, az ingán magával az óralappal. És még ezután jött a vasúti kocsi tribünje, a dupla üléseken rázkódó utasokkal, legfelül hajtányoló két munkással és betolható, vagonvégi vécével. A rivaldánál sorakozó kis házak ablakain végigsuhant a fény, míg a vonat képzeletbelileg haladt! És amikor fekete ruhás férfiak némán, sorban átvonultak hátul a színen, egyszer csak megálltak, és megállt velük a kabátjuk röppenő szárnya is! Vagy a kocsmajelenet első pillanatai, amikor minden és mindenki inogni és dülöngélni látszott! Odavagyok ezekért a plasztikus képi ötletekért. (Haja Zsolt Valuskája majdnem úgy, mint egy Szirtes Ági, eldőlt a biciklijével.) Valuska János nekem korábban krasznahorkailag és Tarr Béla-ilag a szívemhez nőtt. Mintha egy ismerőst mentem volna megnézni az Eiffelbe. Történetesen kortárs opera a mű, amihez engem egyébként épp Eötvös Péter vitt el, a Három nővérrel, a Vértelenüllel. A zenéhez én ugye nem értek. De mondta mellettem Ascher a végén, hogy mindenki jól énekelt. Mondjuk azt észrevettem, hogy voltak olyan nehéz részek, amiket nem is bírt egy énekes egyedül elénekelni, kettő kellett hozzá vagy még több. Színészileg főleg a nőket értékeltem nagyra. Miksch Adrienn finom, kifejező kis reacióit, ellentételezésül pedig az enyhén önironikus asszonyi túlzásait. Szabóki Tünde tetőtől talpig pink polgármesternője úgy kerek, egész karakter, ahogy van. A narrátor-kocsmáros Szalontay Tünde tiszta, pontos beszéde. Végeredményben pedig beleférkőzött ebbe az előadásba, ebbe a tönkrement városba a mi jelenvalónk. Az elviselhetetlenség melankóliája. Tegnap este megnéztem, kik azok, akik a Valuska világpremierje helyett inkább a Nemzeti Színházban jelentek meg A revizor bemutatóján. A revizor 2023-ban a Nemzetiben! Izgalmasan hangzik, ugye? Csak hát egy grúz rendezőnagyság tette elénk a tíz évvel ezelőtti tbiliszi Gogoljának alkalmazott replikájaként. Előbb le kell higgadnom, majd aztán mesélek róla. Ezt a bejegyzést az utóbbi napokban a színházi előadások rendre leelőzték. Ami a Katona József Színház ügyét illeti. Napokig oda sem figyeltem, mert tudatosan ignorálom a puszta propagandát. (Hogy például az origót kinyissam, az teljeséggel kizárt. Apropó, az origó főszerkesztője jelen volt A revizor premierjén.) Közben megmutatta nekem valaki a levelet, amit a DK-sok küldtek a kedvezmény tárgyában az övéiknek. Hitetlenkedtem, mert Máté Gábor mindig aggályosan távol tartotta a pártpolitikát. Felmerült bennem, talán nem is tudott róla, vagy egyszerűen beugratták őket. Aztán ahogy a sajtó duzzasztotta, dagasztotta a dolgot, körbeolvastam, mi is történt a Katonában, mik a tények és mik az interpretációk. Úgy vélem, hibáztak. Rosszul tették, hogy párt alapon adtak kedvezményt. Szerintem színház ne boltoljon párttal, egyikkel sem. Ami történt, avval politikai támadásoknak tették ki magukat. És bár sokkal jelentéktelenebb ügyről van szó, de a kommunikáción körülbelül ugyanaz kérhető számon, mint a Nemzetin: a gyors, rövid, egyértelmű nyilvános reakció. Nem a Magyar Nemzet olvasói vagy szerzői és szerkesztői számára (akik úgyis „elfelejtik” publikálni a színház prompt válaszait, és aztán utóbb „helyesbítést” közölnek), hanem a többieknek, mondjuk a Katona egyszerű, pártkedvezménytelen nézőinek. Negyednapra kiadtak egy közleményt, amelyben elismerték a hibát, és tájékoztattak arról, hogy házon belül levonták a munkaügyi konzekvenciákat. Részemről ezt elfogadom, abban a reményben, hogy a működési zavart, ami ezt a hibát lehetővé tette, elhárították. Ahogy feltehetően azt is el fogom fogadni, ha majd Vidnyánszky Attila a hivatalos vizsgálatok eredményeként tárgyszerűen ismerteti, mi történt a Nemzetiben, hogyan, ki(k)nek a hibájából, és mik az intézkedések részint a felelősség, részint a prevenció terén. No nézd csak, politikusoknak meg most hirtelen eszébe jutott számonkérőleg, hogy egy színigazgató felelős azért, ami a színházában történik. Hiszen régóta keresik a fogást. Mármint a Katonán, természetesen. Még nem dőlt el, hogy miről írok e hónapban a Mozgó Világnak (A revizorról, a Skorpióról vagy másról, ami a héten előttem áll), ezért csak jegyzetelek most ide az utóbbi színházi estéimről. A revizor első jelenetében Gogol ezt adta Ammosz Fjodorovics Ljapkin-Tyapkin járásbíró (itt: Szarvas József) szájába: Oroszország háborút akar. Azt hiszem, nem létezik még egy színpad Európában, ahol ezt 2023-ban úgy lehetne elmondani, ahogy a budapesti Nemzeti Színház premierjén: mintha sem a színpadon, sem a nézőtéren meg nem hallotta volna senki. A darab fülét-farkát egyébként keresgélni kell a produkcióban, mert az sem feltétlenül világos, hogy ki Hlesztakov, ki Oszip, és hogy ők ketten angyalok-e vagy istenek A szecsuáni jólélekből. Mivel az Avtandil Varszimasvili rendezte előadás játékstílusa, humora, repetitív gegjei leginkább a 1980-90-es évek gyerekelőadásaira emlékeztettek engem, ezért egy idő után kicsit pirultam a színészek nevében, helyett. (Kivéve Trill Zsoltot és Szűcs Nellit. Nekik van szerepük és tudnak is mit kezdene vele.) De amikor már harmadszor szaladt keresztül az egész társaság magas térdemeléssel a színpad középi sáros pocsolyán, akkor megkeményedett a szívem és arra gondoltam: ezt még tízszer kérem megismételni a (köz)pénzünkért! A Belvárosi Színházban a Kerékgyártó István írta, Máté Gábor rendezte Skorpió című Orlai Produkció is sóhajtozásra késztetett. Értem, értem, persze, valós társadalmi-gazdasági tájleírás ez, de Lear király-parafrázisnak és önálló vígjátéknak/drámának is sovánka. Rövidebben talán frappánsabbnak hatna. Mészáros Máté szépen kihasznált, kivirágoztatott szereplehetősége a legfőbb érdem. Bár engem egyébként a Pataki Ferenc játszotta Kent-szerű figura érdekelt volna legjobban, de róla tudtuk meg a legkevesebbet. (Hat színész, négy közülük Máté Gábor-növendék volt, három különböző osztályból, ez klassz.) Molnár Piroska mellé kerültem a nézőtéren. Beszélgettünk. A keze közben a karfán, és egyszer csak azt vettem észre, hogy rajta van a kezem a kezén, és simogatom, mint az ismeretlen nézőnő a Trafóban. Örülök, hogy vannak olyan kollégáink, akik komoly színháztörténeti dokumentációs munkát végeznek. Például Sándor L. István, aki legutóbb megírta a Stúdió K történetét, és feleségével, Szűcs Mónikával kiadták két vaskos könyvben. Tegnap volt a Színváltozás című második kötet bemutatója a Stúdió K-ban, számos régi Stúdió K-s részvételével. (Fazekas István például. Jó karban lévő, őszülő hatvanas férfi, és voltaképp most is ugyanolyan angyalarcú csibész feje van, mint 45-50 éve.) Levetítettek egy félórát a legendás, 1977-es Woyzeckből, amit én persze nem láttam annak idején, de a felvételből elég pontosan kiderül az előadás milyensége. A nézők körülállták a játszókat, időnként talán kicsit odébb is kellett lökni őket, hogy ne legyenek útban. Nyilvánvalóan iszonyatos ereje lehetett a Woyzecknek ebben a valóságosnak tetsző közelségben, pláne úgy, hogy a szereplőket – Székely B. Miklóst mondjuk – nagy beleélés fűtötte. Hirtelen elképzeltem magamat: ott állok 17 évesen a falnál, kicsit megsértődve, hogy alig látok valamit az előttem állóktól, és kicsit megdöbbenve, hogy így is lehet színházat csinálni. Sándor L. István a beszélgetést vezetve forszírozta a váltások kapcsán a régi konfliktusokat, szakításokat, feszültségeket. Megérthettük, hogy nem volt ez fuvolázó békekor a csapat tagjai számára – talán túlságosan közel is voltak egymáshoz –, és ahányan vannak, annyiféleképpen látják és emlékezik a múltat. Bizonyára őriznek sérelmeket is, de úgy tűnik, hogy akik otthagyták a Stúdió K-t, voltaképp ezt a fajta színházcsinálást keresték a későbbiekben, és nem is igen tudtak vagy akartak integrálódni az intézményes kőszínházba. (Ellenpélda: Tamási Zoltán, Thália Színház.) Hosszúra nyúlt az este egyben, nem is bírtam végig. Még láttam a felvételeket az Elektra-próbából, ahol a szakállas, hosszú hajú, homlokpántos Fodor Tamás instruált. (Ha ez 1986, akkor nemsokára jövök, 1987-ben, lámpalázasan az Angelika presszóba, hogy interjút készítsek Fodor Tamással a Film Színház Muzsikába.)
Kellett mennem a munkaügyi központba a
negyedéves kötelező Kecskemétre mentünk volna pár kollégával színházba tegnap, de az időjárás miatt elálltam az úttól, mivel nincs téli gumink. Viszont a Jurányiból azt válaszolták kedvesen, hogy nincs ugyan egy jegy sem a Medea gyermekeire, de az időjárás miatt biztosan lesz, aki nem jön el, úgyhogy szeretettel várnak. És tényleg, dupla helyem is lett az utolsó sorban, ami kiváló alkalmat teremtett arra, hogy szemüvegpróbát tartsak. Az utóbbi négy-öt évben – de most kikerestem itt a naplómban, „Takács Nóra Diával” nyomán, hogy 9 éve csináltattam az első távollátó szemüveget – lett három működő távolos szemüvegem, és ki kellett már vizsgálnom, hogy melyik mire jó: színházba, vezetéshez, vagy egyszerű tévénézéshez az ágyban. Úgyhogy a Medea gyermekei első 10 percében cserélgettem a szemüvegeimet, hogy megállapítsam a helyes sorrendjüket. Közben az előadást is befogadtam és érzékeltem, hogy igen erőteljes Pető Kata–ifj. Vidnyánszky Attila kettősöket tartalmaz. De erről majd holnap, mert most mindjárt el kell indulnom a messzeségbe egy vonzó gyerekelőadásra. Mint egy Van Mersze expedíció, mentünk reggel Papp Timivel a Vigyázó Sándor Művelődési Központba Rákosvalamire (ezt nem tiszteletlenségből írtam így, hanem mert nem egyértelmű a térképen, hová tartozik a Pesti útnak ez a szakasza*). Ott vendégszerepelt ugyanis a szombathelyi Mesebolt Bábszínház, és én nem szívesen hagytam volna ki őket, bárhogy viseli is a budapesti autóbusz-közlekedés a havazást. Lázár Ervinből összeírt Manógyárat adtak Veres András rendezésében, és noha a nagyteremnyi kis közönség úgy fogadta, ahogy kell, én mint túlkoros néző, nem találtam kifejezetten szerencsésnek sem a produkció ritmusát, sem a megoldásait, például az előadáskezdést a főszereplővel, aki egyetlen szemüvegben különbözött a saját gyermeki énjétől. A képi világ pedig messzire lökött el: az arctalan színészek, a tetőtől talpig manónak öltöztetett szereplők úgy hatottak rám, mintha mondjuk valami amerikai cukorkareklám rajzfilmfiguráit látnám színpadra téve. Kőmíves Csongor lila Bákászát szerettem, mivel neki három lába volt, és a színész a bal zsebéből remekül kezelte a harmadik lábát. Visszatérve a Medea gyermekeihez – amely több szerző Médeia-drámájához nyúlva igyekszik eljutni hozzánk – bólintottam egy közepeset arra, hogy Hegymegi Máté a maga hidegen határozott formaérzékével mindig megtalálja a módot, az esélyt a színházi felmutatásra vagy a megérzékítésre. Örökös kutyaugatás, határkerítés kongó-zengő fémlapjai, szélfútta sátor. Itt próbál jutni valamire egymással a menthető Iászon és a menthetetlen Medea. Fehér és vörös, szenvedély és lefegyverző józan ész (az utóbbit, mint mindig, ha arra jár, Hajduk Károly képviseli), és két rövidnadrágos, nyakigláb színinövendék fiúgyerek, akinek jobbára csak a gitározás jut, szülők helyett, szerep helyett. Távolról sincs minden rendben ebben az előadásban – például Barna Lilla kedves, vonzó Kreuszájának szörnyű halálát talán jobb lett volna a szavakra bízni –, de amit Pető Kata és ifj. Vidnyánszky Attila eljátszik egy teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott házasság kétségbeejtő végstádiumából, az olyan erős és olyan igaz, mint a… mint a bogyiszlói paprika. *Rákoskeresztúr. Köszönöm. Bemutató a Jurányi kamaratermében, Tyúkdráma. Tulajdonképpen csak menetközben realizáltam, hogy ez nagyobbgyerek-előadás vagy ifjúsági, mondjuk. Azt írják az alkotók, hogy „A Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon című előadásnak {itt láttam}, amely Z generációs szerzők (Z Paradigma) jeleneteiből állt össze, sikerült eljutnia azokhoz a fiatalokhoz is, akik általában maguktól nem, vagy csak ritkán járnak színházba. Az előadás népszerűsége hívta életre a Dante Casino színházi szerveződést. Megálmodói a jövő nézőit keresik, a jövő színházi alkotóival együttműködve kívánják formálni a jelenünket leginkább leképező színházi nyelvet.” És hogy a Tyúkdráma is egy újabb, egy éven át tartó írói kísérlet eredménye a Z Paradigma szerzőivel. Nos, annyi biztos, hogy én nem a jövő nézője vagyok (hanem a jövő játszóit néző néző), meg nem is az a fiatal néző, aki magától nem, vagy csak ritkán jár színházba. Szóval nem nekem készült ez a kis opusz, amit Gajda Anna, Terecskei Alíz, Tóth Klarissza, Tóth Kata, Papp Mátyás írt és Georgita Máté Dezső rendezett. Ács Petra, Hrisztov Toma, Martinkovics Máté és Szalay Bence játsszák. Éreztem is ezt, hogy mit keresek én itt, miközben kedvemre való színészeket néztem. Egy tyúkról van szó, aki egy nyugdíjas néninél lakik panelben, és a kakashiány a problémája, valamint a tojási nehézségei. Lehetséges, hogy a fiatal nézők szórakoztató életvezetésitanács-előadást kapnak itt, nem vagyok egészen biztos ebben. Mindenesetre nem jöttem üres kézzel haza. Volt ugyanis egy jelenet, amikor a sztárkakasként is viruló Szalay Bencét szólították, így: Morzsa! És ekkor ő előre jött kicsit, és a fején, a mozgásán, a jövésén teljesen tisztán láttam, hogy ő egy fekete spániel. Ez volt az én pillanatom. A tegnapi napnak nincs visszhangja. Cselekménye is csak annyi volt, hogy a Mackóalsót (négyszemélyes túrakenunkat) be kellett tolni a Téli Palotájába, mert valahogy kint maradt a füvön. Vagyis mostanra már nem füvön, hanem havon. A csupasz fügére ránézni sem merek, nehogy észrevegyem, hogy fázik és fel kellene öltöztetni, mert attól tartok, hogy az már nem megy nekünk, a felruházás. A Dunakanyar egyébként mindig tovább fehér, mint a főváros. Eszembe is jutott (lényegében nosztalgikusan) a telünk itt, még anyósommal (illetve nélküle) és a kiskutyával. Annak is 15 éve már, uristen. Nem gyakran megy az ember új Presser-premierre a Vígszínházba, hanem kifejezetten ritkán. Úgyhogy részemről megadtam a módját: a Pinokkióhoz mackós nyakkendőt kötöttem, ami nem is tudom, honnan van, hiszen kedves férjemnek elefántos nyakkendőkből van szerény gyűjteménye, ezt a mackósat talán Máténak vettük valaha. Régebben volt a Vígben egy rendje annak, hogy a kritikusokat kábé hová ültetik, 6-7. sorba, mostanában azonban csupa meglepetés számomra a Víg-bemutató, a múltkor eléggé hátra szólt a jegyem, most pedig az első sorba. A számtani átlag stimmt. (Az első sor nem kifejezetten előnyös, egyrészt mert jobb a színészekkel nem látnunk egymást, másrészt mert onnan túlságosan feltűnő a színpadi munka, mármint a munka jelleg.) Előzetesen két érzés fogott el. Az egyik, hogy Dzsepettó szerepe nyilvánvalóan Borbiczki Ferencé. Kétségtelen, hogy azért szerződött harminc évvel ezelőtt (Veszprémből menekülvén) a Vígszínházba, hogy eljátssza Dzsepettót, csak sokat kellett várni arra, hogy megőszüljön hozzá. A másik, hogy amikor a főpróba után láttam az előadás fotóit, kicsit visszahőköltem a csiricsáré benyomástól, amit a kollekció keltett. De aztán élőben nem hatott rám taszítóan az előadás képi világa, sőt a víz alatti szakasz egyenesen varázsos. A rendező Keresztes Tamást látnivalóan megihlethette, inspirálhatta az a munka, amit a Budapest Bábszínházban végzett a Frankenstein rendezésekor. Nekem ez a darab már nem tud egy új Padlás lenni. De ettől függetlenül nincs kétségem, hogy siker lesz. Valószínűleg mindenki találhat benne magának szeretnivalót. Én mondjuk Hegyi Barbara csupa élet Rókáját, aki egyébként úgy néz ki, mint a Hair Sheilája, a film vége után harminc évvel. Azért csak ez és csak ennyi most itt, mert írom az előadást a Spirire persze. A Gólem Színházba mentem az ifjúsági társulat Rómeó és Júliáját nézni, már csak Gábor Miklós miatt is. Picit tartottam én ettől, mert a színlapon az ismert szerepnevek mellett ismeretlenek is szerepelnek, és ez azt a gyanút ébresztette, hogy itt átigazítás vagy adaptáció forog fenn, de nincs erről szó. Elég jelentős mértékben, arányban a Shakespeare-művet játsszák. Ráadásul klasszikus vagy félklasszikus fordításban, és a capella angol nyelvű dalokkal. A Mészöly Dezső-féle költői szöveg ad egy érdekes kis feszkót az egésznek, hiszen maga a közeg, enyhén stilizáltan, de körülbelül a játszó fiatalok közege. Lőrinc barát itt voltaképp egy homályos szándékú, sötét ruhás, sötéten néző közös barátnőlány, Capulet pedig nem apja Júliának, hanem a sógora, talán hogy a Capuletnét adó Dajka Szúra Szerénának egyelőre mégse kelljen anyaszerepet játszania. Van a csapatban, akit még nem láttam, és úgy is tűnik, hogy aki újonc, az még az elején tart ennek a színjátszás dolognak. Noha a színpad adottságai szerények, szép képekre is futotta az alkotók fantáziájából, a tisztaság fehér és a vér vöröse közötti színskálán, lufi-útburkolattal. De a lényeg persze az, hogy szoros sorsközösségben hogyan elevenítik meg a fiatalok a tragikus szerelmi történetet. Ügyesen, érvényesen, mai mód. Németh Virág rendezésében új gondolatot is ad a darab – például Júlia és Tybalt testvéri kapcsolata révén –, és akadnak erős színházi pillanatok. Szépségesen drámai az a jelenet, amikor Falusi Csenge cserfes-bohókás Júliája kétségbeesett ütlegeléssel fogadja a nászéjszakára érkező, késelő gyilkossá lett Rómeót, aki Mach Máté nagy mosolyával írható le. Teljes egyetértésemmel találkozik az a megoldás, hogy Júlia ezúttal életben találja Rómeót, amikor felébred (mégsem volt talán oly derék a vegyész – kivel ezúttal nem találkoztunk –, akitől a méreg származik), úgyhogy még csókolózhatnak kicsit, mielőtt Rómeó végleg lehunyja a szemét. Az előadás végén, a taps után Hanuka-gyertyát gyújtottak a játszók, a nézők pedig egy-egy égszínkék Hanuka-süteményt kaptak távoztukban. Ezt írtam tehát a MILF-ről. Délután a Kolibri Pincében a Kék órák című ifjúsági előadás, amelynek címét én okvetlenül Kék rókának nézem. Eva Rottmann írta (Zürichben élek, két gyerekemmel és néhány akváriumi halammal – mondja magáról a honlapján), Kiss Márton rendezte, aki már bevackolt ide, és a forgószínpados, kútszerű díszlet is emlékeztetett egy korábbi munkára, vagy nem tudom, mire, mert olyan öreg vagyok, hogy már minden emlékeztet valamire. Kiskamaszok története, figyelemreméltó előadás. Talán didaktikus némiképp, de nagyon is jellemző és találó. Húszéves kor felett valószínűleg mind ismerjük ezt a tinédzser-életszakaszt, amikor az ember kizárólag a saját referenciaközegében akar megfelelni, sőt, ha lehet, akkor egyenesen menő lenni. Ehhez simán hozzátartozik a csajozás, fiúzás. Nem szabad nagyon lemaradni a többiek mögött, mert az ciki. A Nyirkó Krisztina játszotta bájos lányfőszereplő elmeséli, hogy az első csókot száraznak és kutyatápszagúnak találta. Rögtön eszembe jutott, hogy amikor eljutottam az első csókig, kellemetlen meglepetésként ért, hogy milyen nyálas. Nyilván nem számoltam a száj berendezésével, amikor kisebb koromban az ajtófélfán próbálgattam a csókolózást. Van a két gyerek mellett (a fiú: Csernák Norbert) két felnőtt szereplő. Ruszina Szabolcs súlyosbításként olyan apa, aki egyfolytában fiatalos stílben jópofáskodik a fiával, és evvel sajnos nem jut többre, mint hogy menthetetlenül infantilissá válik. Grisnik Petra figurája kissé mondvacsináltnak hat, de kell az egyenlethez. Egyetlen probléma jelentkezett tegnap, az is a nézőtéren. Nevezetesen, hogy 10 és 20 éves kor között pár év differencia is sokat számít. Tehát ha a nézőtéren nem 14-16 éves diákcsoport ül, hanem (saccra) 12 évesek, akkor őket a „mikor kezdjük a szexet?” kérdés élesben még aligha érinti, viszont zavarukban rém idétlenül tudnak röhögni és dumálni szakadatlanul. Este az Amadeus a Pesti Színházban. De azt csúsztatom holnapra. (És nem sok jót ígérek.) Szóval szubjektíve úgy éltem meg az Amadeust, hogy elég unalmas és tartalomtalan estét töltöttem színházban. A produkció nem tett semmit sem hozzám, sem ehhez az ugyancsak elhasznált kommersz darabhoz. A színpadon csupa aranyszínű függöny. A gazdag, dús, drága anyagokból készült jelmezeket tekintve sérelmeztem, hogy összemossák az extravagánst az ízléstelennel. Hegedűs D. Géza rendezte az előadást, ifj. Vidnyánszky Attila és Ötvös András játsszák a bravúr kategóriába sorolt főszerepeket. Korrekten kiszakmaizták. A remek ifj. Vidnyánszky Attila magabiztosan adja Mozartot, helyenként szinte ismerős hangokkal, már azt sem tudom, hogy Keresztes Tamás vagy Tasnádi Bence Mozartjával ér össze bennem. A szintén remek Ötvös András, úgy tűnt, egyetlen árva, igazi, belülről jövő vonást sem talált magában Salierihez. Mivel II. József Wunderlich Józsefnek jutott, ezért bővítették a szerepet – őneki meséli-játssza el Mozart szokatlanul ingergazdagon a Figaró házasságát –, és rendre lelkes on y va!-kkal távozik a színről. A többiek pedig nemritkán állnak az aranyfüggöny mögött és rázzák, hogy jól mutasson a kelme hullámzása. Ki kell emelnem a megnyerő Telekes Pétert, aki láthatóan úgy érezte, hogy az ő báró hőse gondol és érez ezt-azt, amit ő szívesen és apróra eljátszik. Az előadás béna befejezését – amely kissé meghamisítja az eredeti darabét, valamint a főhős karakterét – hagyjam is. Hanem volt egy pillanat! A Figaró házassága premierje zajlott éppen, és a mi Mozartunk a színpad közepén egy lyukban állt, gyertyaégőben végződő bottal a kezében. És ahogy ott ifj. Vidnyánszky Attila hiperaktívan fészkelődött, láttam, mert közel ültem, hogy észrevett maga körül röpködni egy legyet. Leszállt a mellére, az ingére. És a színész elkapta! A bal markában tartotta egy-két percig, míg Salieri (vagy ki) szövegelt. Megértettem, hogy tartogatja valamire, ha már így alakult, hogy feltűnés nélkül szert tett egy légyre. Aztán amikor később Ötvös András irányában szétnyitotta az öklét, nem észleltem, hogy kirepült volna belőle valami. Alighanem odalett a légy és leesett. Ezek szerint sajnos nem volt elég erős a légy művészi vénája ahhoz, hogy tevőlegesen részt vegyen a két zeneszerző áldatlan vetélkedésében. Írtam ide nemrégiben – de, régiben: idén februárban –, hogy minden idők leglátogatottabb hónapja a honlapomon a színházak bezárásának hava, 2020 márciusa volt. Sem előtte, sem utána nem tapasztaltam olyan mértékű olvasóözönlést, mint akkor. Ezt a rekordot – szintén mintegy a semmiből jőve – megdöntötte a múlt hónap, 2023 novembere. Hogy mi kellett ehhez? Kétség nem fér hozzá: két színész színpadi balesete és másik két színész halála. Azt meg is értem, hogy egy megrendítő halál, egy fájó veszteség után az ember keresi a mások szomorú szavait. A gyász érzése szívesen fonódik össze a többi gyászolók érzéseivel. De jobb’ szeretnék kevésbé látogatott lenni. Füst Milán: Emlékezetül Nincs ereje a lábatoknak többé, Hogy a József-körúton sétáljon. Rég meghaltatok. És veletek halt el a nevetés barátaim s a szív Ezernyi íze, bája, – Hogy bugyborékolt tőletek az utca! – mindig is úgy képzelem: Hogy lejjebb hajoltak a háztetők s a vén Csókák is, ötvenévesek felültek fészkükön az éjben. S nevettek rajtatok, – A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva, Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt, E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben Egy tréfakedvelő lotyónak, – S amott hányt cigánykereket Frigyes, a Hős S a langy Dezső emitt panaszra ment Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt És éppen én, ki legbúsabb valék, – Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt, De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett S a könnyetekből őszi felhő, – Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek, De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben. Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok? Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenűl? Bujósdit játsztok-e s félszemmel néztek éppen engem? Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve S oly hosszan néz utánatok? Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elagott ember ő, A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel, De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt. És jobbról is, meg balfelől A hiábavalóság dalát zengték a kórusok. Helyet foglalva a Katona József Színház nézőterén az Extázis premierjén, rögtön úgy látszott, hogy Tarnóczi Jakab a Magányos emberek után belelépett másodszor ugyanabba folyóba. (Miközben egészen a közelben csörgedezik még az Isten, haza, család is.) Úgy ugyanaz a folyó, hogy most hosszabb és szélesebb, a medre pedig bizonytalabb. Vagyis ez az előadás még tovább tart, mint a Magányos emberek, nagyszínpadi, tehát a játéktér messzebb esik és jobban elkülönül a nézőtértől, mint a Kamrában, és nincs olyan erős alap, mint amit ott a Hauptmann-dráma adott. De a színházfajta, a forma, a stílus, az eszközök hozzávetőleg azonosak, ahogy a szereplők zöme is. Ezek a rokonszenves, képességes fiatal színészek nagyszerűen tudják ezt a színjátszást; érzékenyek, sallangtalanok, természetesek, és egy pillanat alatt átváltanak profi énekesbe, zenészbe, táncosba, ha kell. A Katonában nem kockázatos közéjük vegyíteni az idősebbeket, mert hát például Bányai Kelemen Barna is milyen csodálatos, a kamera közelijeiben épp úgy, mint rendes színpadi távolságból. Úgy kezdődött, hogy a főszereplő, a kallódó-nyüglődő Béres Bence épp látogatást tett a pszichológusánál, Dankó Istvánnál. Ültek egymással szemben, de nem láttam az arcukat, mert takarta őket a két operatőr, aki kamerázta őket. A képet kivetítették a színpad két oldalán nagy, függőleges kivágatban. Azon kellett néznünk a párjelenetüket, miközben a kép és a hang persze elcsúszott egymástól. Ekkor felmerült bennem az alapvető nézői kérdés: Ennek mi értelme? Aztán vagy akklimatizálódtam, vagy szerencsésebben alakultak a színpadi helyzetek, de elült a berzenkedésem. Azt is megértettem, hogy ennek ilyen hosszúnak, céltalannak és tehetetlennek kell lennie. Hiszen erről szól a darab, a hősök élete. Hogy rossz, rossz, rossz az egész, és amikor kicsit jobbnak érződik, az sem igaz. Ráadásul el sem múlik, és talán vége sem lesz soha. Amikor lehetett, a közönség egy része felment a színpadra körülnézni, bulizni, enni, táncolni. Én persze maradtam a zsöllyében, mert nem hinném, hogy sokat adna számomra, ha bejárnám a színpadi lakás tereit. Persze más lenne a helyzet, ha ott is lehetne maradni valamelyik nem látható térben, nem látható módon. Akkor bevackoltam volna a bolt egyik sarkába és ott kucorogtam volna egész este, hogy lássam Mentes Júlia lila szemhéjú angyaldíler eladóját. Mivel rabja vagyok Mentes Júlia színésznői varázsának. A RAM-ba mentem délután, Misi mókus családi musicalt nézni a Propeller Teamtől, amely, ahogy értem, az Operettszínház tagjaiból alakult szabadcsapatként hoz létre zenés produkciókat. A szerzők: Peller Károly, Nyitrai László, Cseh Dávid Péter. Akik játsszák, szintén avatott előadói a műfajnak. Nem mondhatok az előadásra semmi különösebben rosszat – na, hát a díszlet, az azért úgy néz ki, mintha az erdő és a forgószínpad közepére EU-pénzből és maradékfából építettek volna egy másfél méteres kilátót –, megfelelt a dolog a műfaj követelményeinek: a zene, az ének, a tánc, a leegyszerűsített dramaturgia, a dalszövegek, a világítás. Mondjuk a mese jelleggel és a szereplők kilétével az is járt, hogy Mókus papa a hasán fekete övet viselt, amiből hátul dróttal hajlított mókusfarok ágaskodott, a fejére meg kis szőrös füleket kapott, hogy felismerjük az állatfajtát. Ezt egyetlen szereplő sem úszta meg, csak hogy Misinek legyen módja a farka színével különbözni a többségtől. Az előadás vitathatatlan szakszerűsége ellenére arra jutottam, hogy ha én kisgyereket igazgatnék, biztosan megkímélném védtelen korában attól, hogy musicaleket kelljen néznie, pláne velem, aki az ő egy kis kezén meg tudnám számolni, hány musicalt szeretek. Este a Jurányiban a TÁP Színház produkciójában Kizlinger Lilla előadása, a Mit csináljak, hogy jobban érezd magad. Utolsóként bemenve a kamaraterembe az első sorban megmaradt hely jutott, és onnan azonnal olyan benyomást keltett a játék, mintha jóféle Hajdu Szabolcs-os lakásszínházban ülnék. Hajdu Szabolcs volt ugyanis a férj és apa, Rába Roland a súlyosbítás, Kizlinger Lilla pedig a megéri a pénzét asszony. A takarásban a csecsemő Kizlinger Lilla oázott, de ezt csak később tudtam meg, amikor kiderült, hogy családtörténeti előzményt ábrázoltak itt érzékletesen. Ezután filmre és jelenre váltottunk, egy más típusú férfi-nő kapcsolatra. (Amelyben már nemcsak a férfi beszél trágárul, hanem a nő is – jegyzi meg a bennem élő konzervatíva.) Kizlinger Lilla és Bagossy Bálint adták itt, improvizációk alapján, magukat. (Amikor azt firtatták, hogy melyikük kire emlékezteti a másikat, rögtön eszembe jutott, ha engem kérdezne Bagossy Bálint, hogy ő kire emlékeztet, rá is vágnám: a harminc évvel ezelőtti apádra, amikor jött Nyíregyházára vizsgarendezni, kordzakója zsebében asztali vekkerórával.) Érdekes és tehetséges dolog volt ez. Este Budaörs, a Latinovits Színházban a Kovalik Balázs rendezte Liliom Alföldi Róberttel a címszerepben. Én vagyok az a néző, aki több Molnár Ferencet igényelne bele. Periférikusnak érzem ilyenképpen konkretizálni a darabot, egy művész magánéleti (esetleg magánéleti plusz szakmai) kudarcára szűkítve. De belefáradtam már a reklamációimba. Úgyhogy maradjunk most annál, amit méltányoltam vagy élveztem ebben a produkcióban, amely kétségkívül formátumos alkotók szabatos munkája. Az előadás vizualitása. Összefoglalóan és nyomatékosan megteremti a képi világot egy ravatal, egy mozgékony műkonténer és a vetítővászon. A temetés mint keret, a hivatásos gyászoló Bregyán Péter hibátlan méltató-felsoroló szövegével. A vásznon futó szellemes, gondosan kivitelezett díjazottfilm-bejátszások, a darab szövegeinek felhasználásával. Hartai Petra Julijának szerelmes arca. A halál megdicsőült pillanata fehér estélyi dresszben a konténer aljában. Amilyen szépen öregszik Alföldi Róbert, és amennyire érzésgazdag tud lenni a viseltes arca. Spolarics Andrea megragadó mivolta minden szerepben és minden tekintetben. Mostanában ne nagyon számítsunk rám, mert ráfordultam az ünnepekre – legalább a takarítás szintjén –, és erősen megritkítottam az év hátralévő részében a színházi esték számát. (Bár az bármikor előfordulhat, hogy egyszer csak meggondolom magam, és megyek.) De még befejezendő és leadandó cikkem is van kettő. Tegnap zoom útján kérdezgettek Boros Kinga kollegina és marosvásárhelyi teatrológus növendékei a Három nővér-fordításról és mindenféle Három nővérekről. Teatrológus hallgatónak lenni érdekes lehet. Már eleve a neve is szép. Ha az ember egy ügyvéd-orvos baráti párral vacsorázik, akkor azért rendes dózist kap az aktuális nagy magyar valóságból. Bele sem fogok az ecsetelésébe. Viszont az ádventi imákat meghallgatta az Úr, és eltörölte Vidnyánszky Attila harmadnapra felismert felelősségét a Nemzeti Színházban történt balesetért, amelyről az ismeretlen tartalmú és lefolyású belső vizsgálat* megállapította, hogy nem tehet róla senki. A rendőrségi vizsgálat még folyamatban van, a miniszter az ügyet lezárta: „egyszemélyi felelősség senkit nem terhelhet”. Nincs felelős, nincs tanulság, nincs teendő. Nincs ott semmi néznivaló, haladjunk tovább. *annyit tudhattunk meg, hogy a színház nyolc alkalmazottja végezte, köztük két beosztott színész Tegnap az SZFE-n az ötödéves Zsótér-osztály Színész, szegény című darabkáját láttam, amit Vilmányi Benett írt és rendezett nekik. A Padláson történt ez, ahol változatlanul ott hever a földön, a fal és az oszlop között a Várkonyi Zoltánt ábrázoló képzőművészet, ahogyan tavasszal. Mindig is úgy láttam egyébként, amikor még a helyén volt a falon, hogy Várkonyi karját az alkotó elég bénára csinálta, túl hosszú és túl görbe. Most úgy van a dombormű letámasztva, hogy mögé tettek kartonpapírt, talán hogy Várkonyi keze ne érje a falat, nehogy elkezdje kaparni. Az előadásról – amely egy filmforgatást ábrázol és ragoz – az jutott eszembe, hogy nekem ez a próba dolog megvan a színházból, még Nyíregyházáról. Konkrétan ennek a munkának a végeérhetetlennek látszó mivolta, amitől már-már unalmasnak is hathat. Láttam színházi próbán olyat nemegyszer, hogy a színész belefog a jelenetbe, aztán a rendezői instrukciók nyomán előadja így is, úgy is, és valahogy előbb-utóbb mégis mindig pont ugyanolyan lesz megint, mint amilyennek az elején magától csinálta. Ilyennek találtam tehát az operaházi István a király juniort. Amikor este bementem a Kamrába, azonnal tudtam, hogy a lehető legalkalmatlanabb partnerrel jöttem a Pekingi őszre: nyakfájással. Ugyanis össze-vissza irányban kell nézni az előadást. De felejtsünk el engem. Vagyis annyiban ne, hogy töredelmesen bevallom: nem olvastam ezt a regényét Boris Viannak, lehet, hogy most majd elolvasom. A Vian-fan Fehér Balázs Benő rendezte az előadást a rá alighanem jellemzőnek mondható élénk, vad színekben. Vicces, lendületes, forgatagos, sziporkás, álomvalós, kicsit abszurd, kicsit blaszfém. Némi könnyedség még jól állna neki, mondom, mert a produkció markáns vonásának tűnt az erőfeszítés is. Pazar szereplőgárda: Vizi Dávid – becses élmény őt főszerepben látni –, Tasnádi Bence, Rujder Vivien, Koós Boglárka, Takátsy Péter, Kocsis Gergő (ki ne hagyjam!), Biró Kristóf e.h., Molnár András e.h. Vajdai Vilmos sivatagi Jézus betétje TÁP színházi csúcsokat ostromol, Elek Ferenc keresztmintás melegítős papja pedig nyilvánvalóvá teszi – pláne amikor eltemet egy halott széket –, hogy (ha valaki nem tudná) Elek Ferenc nagy komikus. Normális világ normális televíziójában volna neki egy közimádatnak örvendő show-műsora, amelynek ő lenne egyszemélyben minden szereplője. Pusztulnánk a nevetéstől. (Ami talán nem is állna nagyon távol a kormányprogramtól, legalábbis az én generációmat tekintve.) Részemről a vígszínházi Pinokkió. Most aztán olyan nagy tisztaság van nálunk, hogy alig lehet elférni tőle. Írjuk fel ide mint kéménybe, hogy tegnap olyat csináltam, amit még soha: póréhagyma-krémlevest. Meglepően gyorsan és jól sikerült. Ma sztrapacska lesz, mint a régi időkben, amikor ketten voltunk 24-én. A gyermek és a sonkástészta holnapra várható, az egri rokon, a húsleves és járulékai holnaputánra. Az ünnepi jellegű kis kínai karácsonyi fényláncokban alig dolgoznak az elemek, így aztán pislákoló, álmos, meleg karácsonyunk lesz, valamelyest még fehér tetőkre néző ablakok mögött. Kívánok szép napokat, minden egyebet kizáróan. Meglepetés kategóriában az a három szál sárga tulipán nyert, amit kedves férjem hozott karácsony előtt. Az egyik szálon volt egy apró, zöld, kezdetleges bimbócska is. A két ablaküveg között helyeztem el a vázát, és a kis Jézus hozott egy kis tulipángyereket. Spontán karácsonyi ajándék gyanánt belebotlottam egyik este ebbe az Időtlen hősök: Indiana Jones és Harrison Ford című riportfilmbe. Mindig igen kedveltem és nagyra tartottam Harrison Fordot, körülbelül az összes filmjét láttam. Legtöbbször A szökevényt, bár a Csak egy lövés, vagy az Őrület is sokszorosan megvolt, de Az elnök különgépéről, a Zuhanásról vagy a nem különösebben jól sikerült Sabrináról és Az ördög magáról sem kapcsolnék el, ha épp menne a tévében. (De sőt: a ’80-as években, amikor színház helyett csak filmes feladatokat kaptam a Film Színház Muzsikában, duzzogva írtam A kis szemtanú* és a Dolgozó lány című filmjeiről. Most megtudtam, hogy a karrierje addigra már ott tartott, hogy A kis szemtanúhoz maga választhatott rendezőt, Peter Weir személyében, biztos kézzel.) Élmény számomra ez a retrospektív összeállítás róla, különös tekintettel az utolsó Indiana Jones-film forgatására. Aki ezt a másfél órát végignézni, megtudja, hogy Harrison Ford kicsoda és mit jelent. *Kikerestem, azt írtam, hogy férfi a javából, és néha még érzelmek is látszanak az arcán. És hogy tanulékony, mert ugyanúgy fullasztja gabonába ellenfelét, mint Belmondo Omar Sharifet egykor. Tegnap sztrájkhangulat lett úrrá a naplóíró énemen. Pedig voltam színházban előző este, a Radnótiban az Istentelen ifjúság előadásán. (2008-ban a Bárka Színházban találkoztam evvel az Ödön von Horváth-adaptációval.) A Radnóti bemutatóját Nagy Péter István rendezte, úgyhogy a kamerázást, vetítést nem nélkülöztük. Szokatlanul sokat volt csukva a szemem, nem mintha aludtam volna, csak mert rendszeresen elvakították a nézőket a lámpákkal, és akkor spontán behunytam. A színészek derekasan dolgoztak – egy csapat uniformizált szőke diák a fasizálódó Németországban, ahol Kőszegi Ákos hangján szólnak a rádióból a haza védelmében indított háború hírei –, talán Schneider Zoltánt emelném ki, akinek, úgy tűnt, megvan az öröme a játékban. Azt éreztem az előadás gondjának, hogy a rendező mintha nem találta volna meg a kellő distanciát. Az elején túlságosan hozzánk közelítették az egészet, utána viszont túl távolra került tőlünk. Az utolsó jelenet, az utolsó kép – hopp, ott, igen, ott lehetett találkozni. Aztán véletlenszerűen ráhúztam még egy lapot erre az iskolai problematikára: egy kellemes kis körúti moziban (a Mátra mesemozi volt ez valaha) megnéztük pár másik néző társaságában az Elfogy a levegő című filmet. Milyen érdekes, hogy kábé egyidőben készült a két munka, a Magyarázat mindenre és ez! Párhuzamosak is, eltérőek is. Moldovai Katalin rendezőnél jóváírom egyebek közt azt, hogy a direkt politikát nem engedi beúszni, anélkül is éppen elég szomorú, elkeserítő és nyomasztó ez a történet. Hát hogyan élünk? Mit képviselünk? Mire nevelünk? Mire figyelünk egyáltalán? Érzünk-e? És kivel? Nagyszerű találat a főszereplő Krasznahorkai Ágnes, és élveztem nézni az erdélyi színészek sorát is. Egy pici humor még jól jött volna. Nem gegekre vagy viccekre gondolok, hanem az olyan képre, mint amikor a gimnázium folyosóján a tanárnő útjába álltak a kitömöttmedve-szállítómunkások. Vagy amikor a busz oldalára festett Ádám teremtése képben eltávolodott egymástól a két mutatóujj, mivel a sofőr kinyitotta az oldalsó csomagtartót. Idén is jártam cirka 230 színházi előadáson – plusz számos online felvétel jött hozzám –, tehát összeállítottam az évvégi totólistáimat (kb. 13+1-esek), ha már rákaptam erre az elmúlt években. A számomra legjobb / legizgalmasabb / legmegfogóbb, legfeldobóbb előadások és színészi alakítások, látásrendben. (Érdekes, hogy közülük mindössze négyről írtam kritikát, noha egyébként a szokásosnál több cikkem jelent meg idén, több a heti egynél, átlagban.) Dekameron 2023 (Budapest Bábszínház) Mein Kampf (Harmadrosta Csoport) Kivilágos kivirradtig (szombathelyi Weöres Sándor Színház) Isten, haza, konyha (Tózsa Mikolt, Freeszfe, Artus) Bruce Marie (Duda Paiva Company) Élőhomok (Zentai Magyar Kamaraszínház) Csongor és Tünde (szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat) Lidércek, Shaxpeare, delírium (Örkény Színház) Napraforgó (sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház) Antigoné (Újvidéki Színház) EMBTRAG (Katona József Színház) Csárdáskirálynő (Miskolci Nemzeti Színház) Vacok (Budaörsi Latinovits Színház) Valuska (Magyar Állami Operaház) Köszönetnyilvánítás színészeknek: Hartai Petra (Az eprésző kislány, Budaörs) Balsai Móni (magyartenger, Centrál Színház) László Lili (Redőny, Orlai Produkció) Bálint Natália (Szutyok, stuttgarti Tri-bühne) Czakó Julianna (Ványa bá, Thália Színház) Gyulai-Zékány István (Kivilágos kivirradtig, Szombathely) Imre Éva (Ifjú barbárok, Kolozsvár) Balogh Orsolya (Rothadó madarak, FüSzi) Simon Zoltán (A „K” ügy, Miskolc) Varsányi Szabolcs (Napraforgó, Sepsiszentgyörgy) Sodró Eliza (Kizárólag az utókor számára, 6szín) Elek Ferenc (Pekingi ősz, Katona József Színház) A Thália Színházban láttam a Beckham című darabot. Az első felvonás végeztével a mellettem ülő ötvenes házaspár férfitagja azt mondta a feleségének: Olyan dolgot nézünk, amit szívből utálok. Nem mondott erre semmit a nő, meg én se persze, de együttéreztem az emberrel. A mű az üzleti alapú bulvársajtó működéséről szól, bár pontosabb megnevezés talán a szennysajtó. A szerzőnek, Petr Zelenkának bűnpártolást rovok fel. Többet nem mondok, mert vállalásban vagyok. Kovács András Ferenc (1959-2023): Kosztolányi Vásárhelyen Ezerkilencszáz- harmincnégyben, április kilencedikén, a Köteles Sámuel utcában, Molteréknél jártában megállt egy pillanatra, beállt fényképezkedni fáradt, szürke kabátban a Bolyai-ház elé, enyhén gyűrötten, elég megviselten, épp egy orvosprofesszortól jövet, egy fontos kivizsgálás után, egy rendelést követően ott állt a híres Bolyai-ház előtt ő, ahogy írta utóbb, még stockholmi útját megelőzően, akkor már a végtelenséggel kacérkodott a Bolyai-ház előtt ő, a végtelennel szembenéző, s mögötte látni a ház kapuját, s a kacskaringós, szecessziósan ívelt kapurácsot is: indák vonaglását a vasban, szinte művészi hajlításokat s a tér görbületeit, s túl, benn, tavaszt, falombot, egy darab udvart, s a vasvirágos rácson át egy új, egy más teret, midőn itt állt a Bolyai-ház előtt ő, egy új, más végtelenre rácsodálkozó – s a rács, a kapurácsot, csak azt láthatni most is.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
