|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2023. április
Szívesen megyek a Gólem Színházba, egyrészt mert kellemes hely, másrészt mert eddig még nem részesítettek emlékezetesen rossz színházi élményben. A Szorítsd meg a kezem című tegnapi bemutatójukban három tényezőt találtam hívogatónak. Egyrészt Marianna D. Birnbaum a szerző, aki ugye kiadott egy nagyszerű beszélgetőkönyvet Esterházy Péterrel. (És mivel darabjában – amely egy forgatókönyvön és egy elbeszélésen alapszik – említi is Esterházyt, ebből megérthettem, hogy önéletrajzi ihletés esete forog fenn.) Másrészt Egri Márta, harmadrészt Péter Kata. Két szeretem színésznő játssza a két szerepet, Borgula András rendező tehát nekem eleve jól választott. Fehér textiles fehér kórházi szoba, fehér ágy – ez a díszlet, egyszerű a külalak. Egyszerű a belalak is, nem nagyon vastag anyag. Az anya kómában, haldoklik, a lánya naponta látogatja. Beszélnek, de nem egymással beszélgetve, hanem mondják a magukét, összepasszított monológban, ki-ki a saját emlékeit a családról, az apáról, a múltról a távoli Magyarországon. Orlai-forma produkciónak hat, csendes, néha mosolyos, néha könnyfacsaró, enyhén melodramatikus, halvány pasztell színekben. Javára írom az előadásnak, hogy nem tupírozza fel magát: rövid. Egy órácska csupán. A problematika – szeretési képességek és viszonyok családon belül, szülők és gyerek között – talán nem ismeretlen egyetlen néző számára sem. (Noha nekem személy szerint sosem okozott fejfájást a Ki kit szeret jobban? kérdés). A szülők eltemetéséig is eljut minden gyermek (jobbik esetben), úgyhogy lehet számítani a közönség érintettségére. Bár én azt egyébként nem helyeslem, hogy Egri Mártának mostanában ilyen halálba hanyatló asszonyokat kell játszania. Éljen Egri Márta! A Jurányiban jártam a Tapasztalt asszonyon, amely darabot/előadást a magam részéről imádtam a szabadkai változatában, úgyhogy most is kedvvel készültem rá. (Azt is Tasnádi István írta-rendezte, ezt is. Ja, látom, írtam is róla.) Nem terítem ki a kártyáimat, mivel kritikát vállaltam róla. A közönség elégedettnek látszott, én kicsit csalódottan jöttem haza, azt megmondom. De hát nem írhatok összehasonlító elemzést egy tíz évvel ezelőtti előadással. Avval a bejelentéssel tartozom, hogy lett ebben a szezonban egy együttműködés a HVG és a Színházi Kritikusok Céhe között, amelynek jegyében ősz óta havonta egy kritikus elmeséli az előző havi színházi élményeit. Mármost az április nekem jutott – pont az április, pesti bemutató-hétvégével, tavaszi fesztivállal, MITEM-mel, színházi olimpiával* –, és nem tudhatom előre, miről akarok majd beszámolni a cikkben. Nem szeretném több példányban publikálni ugyanazt, ezért úgy döntöttem, hogy az áprilist naplóilag kihagyom. Nem biztos, hogy egyáltalán nem fogok írni. Talán majd ritkábban, vagy csak nem színházról. Vagy színházról, de épp csak jegyzetelve. Vagy nem tudom még. De biztos, hogy ez az áprilisi hónap a naplómban nem olyan lesz, mint szokott, a kedves olvasóktól megértést kérve. *Gondolom, a színházi olimpiát fogom érinteni a legkevésbé, mert azt egyszerűen feladtam. Annyira követhetetlennek, áttekinthetetlennek és elérhetetlennek tűnt. Pláne hogy érdekes dolgok vidéken lesznek, ahová úgysem tudok elmenni önerőből. Kaptam egy futó ajánlatot egy szakorgánumtól kettő hónappal ezelőtt, miszerint szeretnének három embert, aki megnéz 12-15 előadást a programból, aztán leül beszélgetni egy anyagnyit, benne lennék-e. Rövid, pozitív átgondolás nyomán feltettem öt-hat kérdést a konkrét megvalósításra vonatkozóan. Itt tart a dolog. Amikor a rádióműsorom vendége (vagy én) megy vasárnap délután a Tilosba, akkor először, mint tegnap például, átvágja magát az aluljáróban a meccsre készülő Fradi-drukkerek cigifüstjén, műanyagpoharas sörének szagfelhőjén és a hangzavaron. Aztán bemegy egy rohadó gyártelepre, keresztülbaktat az udvaron, belép egy lepukkant házba. Kidobott ez-az között felklaffog az emeletre, ott a cigiszagú folyosón végigsietve belép a konyhába, ahová a rádiós munkatársak, akik itt valamennyien ingyen dolgoznak, kedvesen összehordtak mindenfélét, ami kellhet (és személyükben is kedvesek mind, akikkel ott találkozni lehet). Majd bemegy a stúdióba, ahol valahogy mindig sötét van, de most már legalább kihúztuk ott a telet különösebb fűtés nélkül. A vendég arcán látni, mennyire megdöbbenti ez az egész, deprimáló környezet, pláne ha idősebb, és mondjuk járt még a Bródy Sándor utcában. Leülünk a mikrofonos asztal két oldalához egymással szemben, és minden adott ahhoz, hogy mondjuk a remény színházáról vagy színházi olimpiáról beszélgessünk. Peremartoni Krisztinával így sikerült. (Betelefonált valaki az élő műsorba. Haláli volt. Mivel erre nálam még nem volt példa, azt sem tudtam, milyen telefon csörög itten és hol.) Tegnap este: Trafó, Kelemen Kristóf Niké, szabadságunk szobrája (hm, ezt a címet jól hátbaragoztam). Ajánlom. Aláírás s.k., pecsét. A Trafó pincehelyiségében, a klubban zajlott, streamelt séta Pécsről, és én voltam a legidősebb néző. Uhhh. És minden bizonnyal én voltam az egyetlen, aki ismerte az elhangzó verset, Ladányi Mihály Leninjét. Mit ismertem? Meglepetésemre szó szerint tudtam. Duplauhhh. Még tavaly nyílt az egyik új házban egy Starbucks. Mivel külföldi utazásaink során, főleg Amerikában előszeretettel üldögéltünk, neteztünk, kávéztunk és citromoskalácsoztunk Starbucksokban (itthon pedig még soha – nem árulnak citromos kalácsot), ezért úgy gondoltam, hogy egyszer majd kipróbálom. Oda megyek interjúbeszélgetni vagy valamilyen más alkalmat megragadva. Most vasárnap reggel bizonyos megfontolás nyomán lementünk Ottilia nénit másik parkolóhelyre átvinni. (Mert 15-20 perc időveszteséget is jelenthet, ha csúcsforgalomban Budára indulva nem a Kossuth Lajos utca irányában áll, hanem az Engels Erzsébet tér felé lehet csak indulni vele.) Hazasétálva megálltam a Starbucks előtt: menjünk be, vegyünk valamit reggelire. Nem volt még nyitva, 8:57, egy lány bent már pakolászott. Mindjárt kinyit, várjuk meg. 9 órakor már öten álltunk az ajtónál, de a lány csak 9 óra 2 perckor nyitott ki. Bent a pult előtt egyméteres víztócsa, belegyalogoltunk véletlenül mind az öt vendégek meg egy kutya. Képzelhetni, hogy néz ki majd az üzlet nyitás után egy órával (meg a kutya). Egy croissant-t kértem elvitelre az eladófiútól. Megmelegítsem? – kérdezte. Ebből érthettem, hogy nem most sütötték. Otthon a reggelinél kettévágás után úgy festett, mint két összegyűrt papírlap. Jaj, de jó, akkor kipróbáltuk a helyi Starbucksot, erre sem köll már költeni! Tegnap: Szombathely, Kivilágos kivirradtig. Az első rész alatt arra jutottam magamban, hogy talán kezdek én belefáradni, -fásulni Horváth Csaba művészetébe. Óhajtoztam-sóhajtoztam kicsit a miskolciak néhai Kivilágosa után. De aztán a második részben már olyan régóta, annyira hosszan, fegyelmezetten és elszántan csinálták a szombathelyi színészek (a többségük), hogy felmorzsoltak, vagy bedaráltak, vagy meghódítottak. Úgy lett, ahogy Horváth Csabáéknál szokott: megmásztam velük a hegyet. Ezenközben most jött el az ideje; megvettem Gyulai-Zékány Istvánt. Tulajdonképpen ő volt ezúttal a Pallag Marci. Kirívóan jól, lehengerlően jól csinált mindent: mozgást, táncot, beszédet, kedélyt, habitust. Más. Lassan, szakaszosan ment, mintha minisorozat lenne a netflixen, de megírtam végül a két Don Juan-előadást. Hozzájutottam László Feri kolléga (becses alkalmi Spiri-szerző) Honi bestiárium című könyvéhez, most azt olvasom (végig). Konstatálva közben, hogy ezek az íróportrék nekem megvoltak az eredeti megjelenésükkor a MaNcsban. Egyik kedves olvasóm mondta, hogy amikor belinkelek a naplóba egy-egy régi bejegyzést, akkor ő mindig el szokta olvasni a teljes hónapot, azt a régit. Én is így jártam most el, és ezt találtam. Megjegyzés 1.: évekig láttam, amikor arra jártam, hogy semmi nem történik a házzal, csak pusztul, de aztán végül az új tulajdonos hozzáfogott, felújította és átalakította. Miután elkészült a munka, beköltözött egy háromgyerekes család, meghívtak nézőbe. Csodálatos, hogy milyen szép, hangulatos, praktikusan kitalált otthont csináltak abból a kis házból. Büszke voltam a szüleimre, hogy ilyen kiváló alapanyagot biztosítottak hozzá. Megjegyzés 2.: „Valamilyen módon megőrizzük az értékét” – bruhaha. Mi még csak őriznénk, de a kormány teljes erőből inflálja el. Olyan idők ezek, amikor a gazdagok gyors ütemben gazdagodnak, akik pedig nem gazdagok, ugyanabban az ütemben szegényednek. Az idei Gábor Miklós-díjat Takács Katalinnak ítélte a kuratórium, aki tavaly nyáron Kőszegen játszotta el a Szentivánéji álomban Pukk szerepét a Dicső Dániel kezdte, majd Hegedűs D. Géza folytatta rendezésű előadásban. (Ebben a ciklusban a szokásosnál némiképp szűkebb volt a Shakespeare-előadások mezőnye – színházi szénszünetek, bemutatóelmaradások, csúszások –, de a legjobb alakítás az legjobb alakítás.) Mivel nyári produkció volt ez a Szentivánéji, így azt az alkalmat kellett megragadni, amikor Gábor Miklós (mai) születésnapja környékén Ascher Tamás elnök úr – hagyományosan – a színpadon, előadás végén adhatja át a díjat. A Budaörsi Latinovits Színház az ideális helyszín ehhez, ahol Kati otthon van, és ahol tegnap Az eprésző kislány előadása ment, amely – plusz kedvességként – a Gábor Miklós alapítványt Vass Évától öröklő Alföldi Róbert rendezése. A titkos előkészületekben Bognár Éva barátom volt a segítségemre. (Az eprésző kislány körülbelül ugyanazokat az érzéseket keltette bennem, mint amikor először láttam, csak a meglepetés erejének hiányában most kicsit nagyobb súllyal estek latba a gyengeségek.) A díjátadót mindig igyekszünk úgy szervezni, hogy meglepetés legyen a díjazott számára. Nyolc éve veszek részt a bizottság munkájában, és a díjátadóknak van bizonyos változatossága. Volt csoportos ünnepség, és volt, hogy egy feleség képes volt teljes diszkrécióval közreműködni. Feltehetően előfordult olyan is, hogy minden igyekezetem ellenére idő előtt kiszivárgott a díj híre, és akadhatott, aki örömében rögtön el is árulta a díjazottnak. Mondjuk az a szerencse, hogy jó színészeknek adjuk a díjat, akik, ha esetleg így adódik, akkor is teljes meggyőző erővel el tudják játszani a meglepetést a színen. De ez részletkérdés. A főtétel az, hogy éljen Takács Kati! Kipirult arccal jött ki a díj átvétele utáni tapsra, megosztva velünk, közönséggel a látható örömét. Amikor Máténk itt van, mindenféle finom harapnivalót tartogatunk neki, kényeztetjük. Kábé fél nap után elkezdenek a fiúk fociról beszélgetni. Hallgatom én azt, de mindig olyan gólt taglalnak (vagy László Feri szavával élve: tárgyaznak), amit nem láttam. Noha talán néztem is az illető meccset kedves férjemmel, ám hihetetlen érzékkel tudok pont akkor kimenni, hosszút pislogni vagy máshová figyelni, amikor gól esik. Egy-egy ilyen eszmecserében kedves férjemnek néha nem jut eszébe valamelyik régi játékos neve. Kedves bizalommal tőlem kérdezi meg. Ha olasz fociról van szó, akkor annyit mondok, Ravanelli. Ha spanyol, akkor annyit, Mendieta. És aztán ilyesmiről tovább már nem kérdeznek engemet. Pótoltam tegnap, a Sufniban a Télt. Illett egy hideg áprilisi naphoz, és mintha a Katona is stílszerűségből nem fűtött volna. (Szaladgáltunk, nézők, miután bementünk és leültünk, inkább kimentünk mégis a kabátért.) Nem most írta a kortárs orosz szerző, Jevgenyij Griskovec (rémlik is, hogy láttam valaha a gyergyóiaktól), de nyugodtan lehetne mai a darab. Azt hiszem, hogy két orosz katona fagyhalálba torkolló delíriumát láttam a nagy fehérségben. Tóth Zsófia volt jelen mint Hópelyhecske, valamint Lengyel Benjámin és Béres Bence, Dankó István rendezésében. Főleg Béres Bencére haraptam rá, az életességére. Volt aztán egy pillanata, amikor összeillesztette a két mutatóujját és hullámoztatta. Rögtön akadt rajtam kívül még néző, aki azonnal kipróbálta, hogy utána tudja-e csinálni. Nekem nem ment. A darabról is jut eszembe, a Mozgó Világ márciusi száma közöl egy anyagot, amelyben Hetényi Zsuzsa irodalomtörténész és műfordító körkérdést intézett az orosz irodalom 16 nemzetközi kutatójához. Arról, hogyan érintette őket az orosz agresszió Ukrajnában, miként hatott ez a munkájukra, a közegükre. Ez nyilván sokezredik szempont, és eszembe sem jutott volna, de kézenfekvő, hogy komoly trauma lehetett a háború híre az orosz irodalommal, művészetekkel foglalkozó szakemberek számára. A másik rendkívül érdekes cikket a legutóbbi Magyar Narancsban olvastam, „A szörnyű, végtelen sértettség” című interjút Grigorij Jugyin orosz szociológussal, közvéleménykutatóval. (Most azt talán hagyjam is, hogy amiket mond, abból mennyi minden ismerős magyar viszonylatban.) A helyzetelemzése érzékenynek, elkeserítőnek és rémisztőnek hat. Mégis ott van benne a bizalom és a remény is, lényegében épp az orosz kultúrára alapozva.
A Thália Színház két bemutatójáról. Máma már azért írtam volna ide valamit, de elmaradt este a Liliom-vizsgaelőadás (HDG–ifj.Vidny. osztály), így a tegnapi program elesett. Mondjuk annyiból jól jött, hogy erősen szorítom össze a fogamat, ne menjek ebben a beszámolós áprilisban többet színházba, mint amennyit szoktam (havi 20-25-öt). Az átlagot szeretném futni, csak hát nem könnyű, mert annyira zsúfolt ez a hónap, jószerével minden színházi estém mellé oda lehet majd írni, hogy ezért az előadásért melyik másik előadásról kellett lemondani. Szeretettel búcsúzom magamban Bárány Frici bácsitól, akivel nem tüntették ki a Kossuth-díjat. Most ez sehogy sem jön ide, de eszembe jutott Nádasdy Ádám Szentivánéji álom-fordításából: „Tompor álma olyan magasröptű lesz, hogy nem lesz semmi teteje”. Novemberben jött felkérés, írjak búcsúcikket a papír-Színház utolsó, decemberi számába. Bizony írok, gondoltam, benne akarok lenni az utsó prapírújságban. Aztán úgy alakult, hogy a szerzői visszaemlékezések már nem fértek be, így azokat a neten közlik sorozatban. (Jó, 55 év alatt 1494 szerzőjük volt.) Most került sor az én kis memoáromra. Úgy voltam vele már úgyis, hogy ide írtam. Tavaly ősszel „a telken” elmulasztottuk a zöld hulladék elvitetését, ott maradt nekünk egész télre rengeteg zsákban a diófalevél és hasonlók. Alig vártuk, hogy tavasszal beinduljon újra az elszállítás. Ma kezdik. Tehát mentünk kipofozni és kipakolni a zsákokat. Kedves férjem jóvoltából idén nem lesz szükség haszontalan kaszáló felfogadására, ő maga rendezget, ápol, füvet nyír. Most a kert szép, most bent a házban van teljes felfordulás. Azután temetői járat: Cinkotán Péter barátunk sírjára nárciszcsokrot vittünk, Saroltának Rákoskeresztúrra tulipánokat. A saját virág mégis más. (Péter egyébként ismerte a házat, az udvart. Egyszer régen, majdnem négy évtizede, kajakkal lejöttünk ketten Pestig a Dunán, a Batthyány téren kötöttünk és szálltunk ki. Emlékszem, evezés közben hosszan és részletesen mondtam neki, mihez kezdenék Donald Sutherlanddal, ha egyszer Pestre jönne. Kedves türelemmel hallgatta.) Este a Három Hollóban a Szeretettel: a család című előadás. Írta dr. Herczegh Máté. Nézem az alkotókat, érdekes csapat. A rendező Nagy Johanna (kaposvári Vidny.-osztályban végzett színésznő), szereplők György Zoltán Dávid (bábszínészként ismertem), Boros Ádám (Turay Ida Színház) és Kőszegi Mária, független színházi színésznő, fő vonzerő. Apa, anya, gyerek, nagyapa. Mondjuk: a Pepita família. A félresikerült családi ünnep mint szindróma. Nem is tudom, lehet, az ember talán nem is arra van kitalálva, hogy szorosan együtt éljen hosszasan másokkal. Egy órácska. Nem vállalnak nagyot, és nem csinálják rosszul. Az e heti Fejfény vendége Sebestyén Aba lesz. A freeszfes Bagossy Júlia Sirály vizsgarendezése a Pinceszínházban készült, és utána is műsorra tűzték, telt házzal ment tegnap. Az volt a benyomásom, hogy ez egy jó színészválogatott, érdemes lenne velük ennél jobban elmerülni a darabban, ennél jobban kiérlelni az előadást. Így is érdekes persze, de mintha mindenki csak a szerepéig jutott volna. A negyedik felvonás elfurcsul. Ott úgy tetszik, talán az egészet Szécsi Bence idegesítő Trepljovja írta és rendezte, és most vette csak észre, hogy rosszul sikerült. Gellért Dorottya Nyinája. Tehetséges a zárt szájú mosolyával, a libbenő hajfürtjeivel, a csípőre tett kezével és a védtelenségével, amit a rövid pulcsija alól kilátszó meztelen hasa sugall. Rezes Dominika Másája. Nagyon nehezére esik nézni a tóparti premiert. Nyilván úgy gondolja, hogy neki kellene játszania Trepljov darabját. Tudja a szöveget is. Tenki Réka Másája volt ilyen, ő is jobb színésznőnek tartotta magát Nyinánál. Látványosan sejtetik egyébként, hogy Másának valójában Takátsy Péter vonzó, ironikus Dorn doktorja az apja. Simkó Kati Polinája. Eleve, Simkó Kati. Az orgánuma, a hangja, a finomsága. Ez a Polina tud mosolyogni és nevetni, bár inkább csak kínjában. Kétórásra húzott, redukált Sirály. Kimaradt például az a mondat, hogy Arkagyina öltözködni mindig tudott. Joggal hiányzik, mert Szamosi Zsófi lenge kezeslábasa szerintem rémes. Plusz még az otromba blézere és cipője. A visszahódítási jelenetben Arkagyina itt különösen marcona, szinte ijesztő. Az is egy lehetőség, hogy Bányai Kelemen Barna Trigorinja egyszerűen fél ettől a nőtől. BKB-ről most először gondoltam, hogy talán nem is olyan ember van belül, mint amilyen kívül. De ezt nem tudom megmagyarázni. A kecskeméti Ciróka Bábszínház János vitézéről. Hónapok óta terveztük, hogy elmegyünk a Kiscelli Múzeumba. Nagyon rendes hely igazán, mert kedvesen és türelmesen, hosszabbításokkal kivártak bennünket úgy a Mácsai István-gyűjteménnyel, mint a kutyakiállítással. (Mármint a Vaú! A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete című tárlattal.) Ez utóbbi végigmegy a kutyatartáson körülbelül az emberiség és a kutyaság történetétől napjainkig, és röviden ugyan, de sok mindent érint, kutyás versektől kutyaszobrokon át tévékabaréig és ki tudja meddig. Nem nagyon terjedelmes kiállítás, végig élvezet. A Mácsai-munkák (tényleg elmozduló falakkal) abban az impozáns romos térben vannak elhelyezve, ahol valaha Athéni Timont láttam. (Hopp, megvan, 1992, Csiszár-rendezés.) Főleg a pesti képei nyűgöznek le – nem tudtam, hogy a mi terünket is megörökítette 1968-ban! –, jó elképzelni is, ahogy áll az ablakában vagy nem tudom hol, és hosszan, aprólékosan festeget egy kábelfektetést a XIII. kerületben. Filmezett is – ezt tudhatjuk az Örkény Solness-előadásából –, és órákig el lehet nézegetni a felvételeit a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji Budapestről. Fent a hídon túl felfedeztem, hogy ő készítette (Kass Jánossal) azt a részletes, házakra lebontott Budapest-térképet – ezt –, ami 1995-ben fél évig egy párizsi nappali falán lógott, amikor mi laktunk abban a bérelt lakásban. A tegnapi napot zömmel Bartha Bendegúz társaságában töltöttem. Késődélután A katona történetében játszotta a főszerepet a Trafóban, Gardenö Klaudia rendezésében. Négy katona beszéli el a mesét derekas koreográfia közepette. Elöl ültem, választani kellett közülük a nézéshez, Lestyán Attilát választottam, de Hevesi László pompás mozgása is több mint feltűnő. Az Ördög Mácsai Pál. Arra gondoltam közben, a közönség talán teljesen ahhoz van szokva, hogy ő komoly színész, rendező, igazgató. Annyira nevetgéltek mindenen, amit csinált, azon, hogy hülyéskedik itt. Aztán kantáros rövidnadrágot, térdzoknit és mackós pulóvert adtam kedves férjemre (noha a mackós pulcsit Ascher a múltkor lekolinförszözte, pontosabban lebridzsitdzsonszozta), kézen fogtam és elvittem a Budapest Bábszínházba. (Ahogy Bartha Bendegúz, úgy mi is odaértünk időben.) A Dekameron 2023-at néztük meg, mivel a bemutatónál még nem tudtam, hogy írom a Mozgó Világnak. Most meg már írom is. Délután felhívott Misi technikus, hogy autóval lerobbant vidéken, nem tud jönni a műsorba. Szerencsémre a kedves Proics Lilla kollegina ráért, és beugrott. A két műsor közötti váltás kicsit zavarosra sikeredett, de aztán eligazodtunk, és ez lett. Hazafelé a buszon Abával még beszélgettünk a tanításról. Rendezőosztályt visz most, trianoni osztálynak hívják, mert van benne vajdasági, felvidéki, magyarországi magyar és egy erdélyi növendék. Öt lány és egy fiú. No, gondoltam, ha netán úgy áll a dolog, hogy fiúk már nem akarnak színházrendező lenni, akkor az arra utalhat, hogy csökkent a foglalkozás ázsiója, a presztízse és egzisztenciálisan sem elég ígéretes. Este egy rakparti vendéglátóipari hely pincéjében voltam színházban, a Teatro di fragilában, ahol a Trojka Színházi Társulás játssza a Dogville-t Soós Attila rendezésében, Eke Angéla főszereplésével. Hideg pincefolyosó, illő a darabhoz. A szereplők sokat futottak hosszú egyeneseket, éreztem a menetszelet. Testi-lelki tortúra a darab színésznek, nézőnek egyaránt. Szépen csinálják, rendes gyötrődéssel és gyötörtetéssel. Az előadás végén pont benne ültem a pisztolylövések útjában. Fel is merült bennem egy pillanatra, milyen effekt lenne, ha lefordulnék a székről. A hónap fele eltelt, úgyhogy most megismétlem, amit az elején bejegyeztem: májusban beszámolót fogok írni a HVG-nek az elmúlt színházi hónapomról, ezért a mondandómat a látott előadásokról igyekszem arra tartogatni. A Tapasztalt asszonyról. Nem tudom, hogy a Kolibri Színház miért a Győri Nemzeti Színházban rendezett egyhetes nemzetközi gyermek- és ifjúsági színházi fesztivált Patchwork címen a színházi olimpia keretében, de ha így, hát így. Lemondtam a MITEM esti Nóráját és elmentem Győrbe az első napra, két előadást megnézni. Történetesen mindkettő beszéd nélküli, táncos, állatos mese volt. A litvánok Fehér altatója után úgy éreztem, hogy ezért nem volt érdemes, de aztán az olasz Piroska és a farkas mentette a napomat. (Úgyhogy majd arról írok a Spirituszra.) A második előadás a nagyszínpadon zajlott (gyenge félháznyi gyerekközönség előtt), úgy kezdődött, hogy a Kolibri színésze, Nizsai Dániel megtanította a nézőcskéknek a tapsos Kezdődjön!-kiabálást. Kocsis Rozi, a Vaskakas Bábszínház igazgatója mondta magában: kösz szépen! – felteszem. Aztán egy hölgy, aki a Nemzeti Színházból érkezett a színpadra, tolmácsolta Vidnyánszky Attila és Kulcsár Edit üzenetét, üdvözletét, köszönetét. Aztán a Győri Nemzeti Színház igazgatója, Bakos-Kiss Gábor beszélt, elmesélte a Színházi Olimpia megnyitóját, és hogy mi minden lesz Győrben. Aztán a győri önkormányzat kulturális bizottságának elnöke emelkedett szólásra – az ő nevét nem tudom –, tusakodott a színen, hogy amikor háború van, akkor ilyen időkben van-e létjogosultsága a művészetnek, a fesztiválnak. Arra jutott, hogy van. „Lemosni a lelkünkről a mindennapok porát.” Aztán Gyevi-Bíró Eszter szervező megnyitotta a fesztivált, jöhetett a farkas. A farkast az előadás egy pontján négy vadász hajtotta, űzte, üldözte. Ki is lőtték. Éltem a gyanúperrel, hogy ezt a verziót speciálisan nekünk játsszák. Utóbb a farkas a leterítése ellenére annak rendje és módja szerint megette Piroskát. Azt hiszem, a cím vonzott eleve. Én itt fogok ülni szerintem – freeszfe-s produkció az Auróra pincéjében. Gondoltam, én is ott fogok ülni szerintem. A színészek improvizációi alapján és saját szövegeket használva a szöveget összerakta: Hámor Anna (ő a freeszfe-s, dramaturgnövendék). Egy lány, Berkó Bogi és két fiú, Szabó Zsombor és Vatamány Atanáz, ha jól raktam össze a háromszöget. Plusz még ketten, főleg zenélni. Dobozos sörök, párkapcsolati válság, bulimásnap-hangulat szűk egy órában. Nem akarok úgy tenni, mintha azt gondolnám, hogy ez valami. Ráadásul a bennem rejlő konzervativizmus is rögtön felfeslik, amikor elvárom, hogy bármilyen pincében, körül ülve harminc nézőtől, a színész úgy beszéljen, hogy halljam és értsem, amit mond. Szóval: egy etűd ez, színházi palántáktól, ismerjük meg őket. Más. Harry herceg Tartalék című könyvét olvasom, erősödő tartózkodással és gyanakvással. Mit akar ő evvel, most komolyan. Olvasom, olvasom, lippiti-klippiti (mert így írják a Rémusz bácsi meséiben, bár én fül után mindig azt hittem, hogy lippitik-lippitik, többes számban mégis több értelmet tulajdonítottam neki), és ott ejtettem a fiút, már az elején, amikor a bátyja kopaszodásáról ír, amely „előrehaladottabb állapotú, mint esetemben”. (Fordító: Németh Anikó Annamária, Szepes András.) Erre mentem tegnap este. Tudom, ez nálam már-már aberráció, de eleve meg lettem véve kicsit a színlap csillagos megjegyzésével. (Jut eszembe, nyílt szemben, az új házban egy láthatólag elegáns, exkluzív prosecco és coctailbar – bármit jelentsen is ez. A bejárat melletti falon üvegvitrinben kitéve az itallap, fölötte hívogató ismertető reklámszöveg. Két napja vívódom, bemenjek-e, keressek-e illetékest, akinek elmondanám: a szöveg sajtóhibát és nyelvhelytelenséget is tartalmaz, tipográfiailag igénytelen, minthogy a betűtípus nem ismeri a magyar hosszú magánhangzókat, összefoglalva: ez a közlemény egyszerűen nem méltó a hely feltételezhető színvonalához.) Tehát az Isten, haza, konyha az Artusban. Minden szempontból érdekes lánynak találtam Tózsa Mikoltot, aki a freeszfe első végzős színház- és performanszosztályának tagja. Egyszemélyes előadásában van szellem és fantázia. Még ha olykor nehezemre esett is nézni/hallgatni. (Főleg amikor nem ő beszélt, hanem a miniszterelnök.) Az éles politikai tartalmon és egy szakításon túl finom hártya az egészen a melankólia és a szkepszis. Fogékony voltam rá. Úgy kezdődött, hogy Tózsa Mikolt az exbarátja kiköltözése után a lakásban maradt különböző felesleges tárgyakat kisorsolta a nézők között, akik a bejáratnál mind tombolajegyet kaptunk. (A konyhai gyűjteményt találtam a legvonzóbbnak, különös tekintettel az éles késre.) Az utolsó tárgynyeremény a főhősnő nagy, fekete, kapucnis pulcsija volt. Amikor a nyertes odament hozzá, felemelte a két karját, hogy levegye róla a ruhadarabot a nézőlány, aki azonban félreértelmezte a mozdulatot, és vetkőztetés helyett megölelte Tózsa Mikoltot. Talán ez volt a legszebb pillanata ennek az estének. Valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy ez megjelent még a múlt héten a sepsiszentgyörgyön látott Reflex-előadásokról. Négy estén játssza a kolozsvári színház az Ifjú barbárokat a MITEM-en. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése, Bartók Béla és Kodály Zoltán életéből inspirálódva, Vecsei H. Miklós szövege és a társulat improvizációi alapján. Izgalmasan indult, A kékszakállú prológusával akcentussal. Aztán a kétajtós szobarészletbe zsúfolódott szereplőgárda hamarosan azt a nagy kedvű, mértéktelen, rohangálós színpadi nyüzsgést hozta létre, ami mindig lenni szokott a rendezőnél. A közönség egy része sokat nevetett, én semmit. (De. Egyet igen. Amikor elmesélték, hogy Kodály és Bartók mindketten udvaroltak Emmának, aki Kodályt választotta, és Bartók nem neheztelt ezért. Szegedy-Maszák professzor interpretációjában ezt úgy ismerem, hogy az asszony először Bartók nyakába szerette volna varrni magát, ám vele nem boldogult, mert Bartók nem volt annyira mulya, de végül a magánál 19 évvel fiatalabb Kodállyal sikerült elvetetnie magát.) A második részben meg- vagy legyőztek. Összeállt. Elkezdett az élet rettenetes mivoltáról szólni az előadás. A Bartókot játszó Imre Éva fantasztikus színésznő. Ez a Rosmersholm láttán is világos volt, de az a feladat egészen mást követelt tőle, mint ez. Tökéletes. És egy felvonásnyi némaság és sutaság után egyszer csak kiderül: hát hogy táncol ez a színésznő?! Gedő Zsoltról akarom még bejegyezni, hogy csodálatosan megújította az „úgy teszünk, mintha lemennénk egy lépcsőn” geget. Mert ő úgy ment le, egy tojástartó-hangszigetelő mögött, mintha nem is menne azon a képzeletbeli lépcsőn, hanem ügetne. Volt nézőfogyás a szünetben. Talán az is szélsőséges lehet, mert úgy képzelem, hogy például Kiss József más okból hagyhatta ott az előadást, mint mondjuk Berettyán Nándorék. (Persze lehet, hogy látták már, és a különböző kedvenc jelenetüket jöttek még egyszer megnézni.) Utóbb megtudtam, hogy a rövidre nyúlt szünet miatt sokan nem értek vissza időben a nézőtérre. Számosan később jöttek be, és akadtak – például Berettyánék –, akik nem a helyükre ültek vissza, hanem felmentek a karzatra.
(Kiegészítettem a tegnapi bejegyzést.) A nyilvános szerepléstől tudottan ódzkodom (én tudom), de most ez volt a deal: ha elvállalom a beugrást a tegnapi Jó kérdésbe, a Magyar Színházi Társaság szakmai beszélgetéssorozatába, akkor így eljutok Miskolcra és megnézhetem a zürichi Schauspielhaus A sírás című, Christophe Marthaler rendezte előadását. Szerettem volna megnézni. A Jó kérdésben a Miskolci Nemzeti Színház előcsarnokában egy kis válogatott közönségközönség előtt Seres Gerda kérdezte Béres Attila igazgatót, Temesvári Évát, a miskolci Csodamalom Bábszínház igazgatóját és engem. Nem volt egy problémakonferencia, de legalább szembeméltattuk egymást. (Pontosabban: a Csodamalom Bábszínházat illetően ellene vetettem a „vissza a paravános, kesztyűsbábos bábszínházhoz, mert a szülő is azt szerette gyerekkorában” programhirdetésnek.) Az előadás előtt félórával bementem a Spárba venni valamit, és ott egy külföldi lány megszólított, aki tanácstalanul álldigált a kék, zöld és rózsaszín ásványvízüveges halom előtt. Kiolvastam a címkéket és segítettem neki választani. Na de meg is lepődtem aztán a színházban, amikor bejött a színpadra az öt gyógyszertári alkalmazott szereplőnő egyikeként. (Az ásványvíz nem volt nála.) Az előadás egy szép, tágas, precízen realista patikában játszódik – az elején a fali monitoron pedikűr ment közelről, legalább megtudtam, hogy az milyen, mert sosem jártam még pedikűrösnél –, és erősen nyelvében él. Értettem én, mi ebben a jó, csak nem éreztem át. A politikusokat láttam tegnap a Sufniban Dohy Balázs rendezésében. Wolfram Lotz darabját, amelyben saccperkábé ötszázszor elhangzik a politikusok szó, minden lehetséges árnyalattal és indulattal. Mintha direkt így illesztettem volna össze a programomat, a zürichi Marthaler-előadás másnapjára ezt, egyiket a másik után. A darab, a szövegfolyamság, a zenei értelmezhetőség szintjén hasonlítanak egymásra. Mindkettőben keveredik a költői az abszurddal. Az a svájci mű idegen volt számomra, ez a magyaros adaptáció pedig otthonos. Különös tekintettel Rajkai Zoltán József Eszter keresésére, vagy az engedményes betétre, a frenetikusan röhögséges tüntetésjelenetre. (Irodalmi munkatárs: Nemes Z. Márió, dramaturg: Komán Attila) Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Lengyel Benjámin, Rajkai Zoltán, Tóth Zsófia és Vajdai Vilmos szép színészi munkája ez a szextett. Pontosak, koncentráltak. Egyszer sem beszéltek egymásra, és még a saját kis örömeiket is megtalálni látszottak. Vajdai Vilmos, ahogy megijedt tőlünk, amikor felment a fény. Vagy Fekete Ernő, ahogy annak a szomszédjának is meg akarta fogni a kezét, aki nem állt mellette. Mindösszesen: bravó! Délelőtt a Jurányiban a Mese habbal sorozat újabb bemutatóját láttam, A legcsinosabb óriást. Kedves, jól sikerült munka Bánki Gergelytől és Fekete Anna tervezőtől, megtartom magamnak a Spirituszra. Annyit mondok, az alkotóknak vigyázniuk kell a gyönyörű kislányukkal (aki egy-két másik lurkóval egyetemben bebóklászott a játéktérre), mert az anyukája hiába hívta vissza többször is, ő nyíltan megtagadta a színpad elhagyását. Egyébként Fekete Péter nagypapával is vigyázniuk kell, mert ő meg füttyszóval hívogatta a mese (báb)kutyaszereplőjét, amikor az állatnak akcióba kellett lépnie. Délután a Vigadóban néztem a Karády zárkáját Bartha Boróka előadásában. Mert ha egy gyergyói színésznő, akit becsülök, meghív a budapesti fellépésére, megyek. Eleinte fennakadtam ezen-azon. A darabot törmelékesnek találtam, a díszletet túlgondoltnak és körülményesnek, a hangosítást feleslegesnek – sípoltak tőle az s hangok. De ahogy Bartha Boróka elkezdte a Mindig az a perc a legszebbel, a mesterkéltségével tökéletesen megidézte Karádyt. Később elhagyta a mintát, és lett egy színésznő, aki küzd az életéért és a pályájáért, Karádyként a Gestapo fogságában. Megvett időközben az energiáival. Különösen szép dühvel énekelte a Tanulj meg, fiacskám, komédiáznit. Az estét aztán az Örkény Színházban töltöttem A várományoson, röviden, mert rövid. Kortárs francia darab Ascher Tamás rendezésében. Jól szórakoztam, dacára a dacárandóknak. Eleve az Örkény Színházat folytatja maga a díszlet. Egy kultúrintézményben járunk, ahol épp a vezetőváltás ünnepélyes aktusa zajlik. (No hiszen, milyen kultúrintézmény lehet ez. Maguk az ott dolgozók szemetelnek.) Ennek a 17 szereplős darabnak a tömeghangulatában van benne a mai Magyarország. Az idegesség, az intolerancia, a tisztelethiány. Úgyhogy létszükséglet Terhes Sándor parádés magánszáma: a minisztériumi fejes, aki sűrű ööözések közepette értelmetlen beszédet mond, és néha konkrétan bekapja a mikrofont, csak hogy ne vegyük észre az ásítozását. Kalamazoo-ról nem tudtam, micsoda, hát egy település Michigan államban. Az most sem tudom pontosan, hogy is jön címnek ahhoz a kétszemélyes Broadway-darabhoz, amely Orlai Produkcióként került színre a Belvárosi Színházban, de mindegy. (Valami köze van a flamingókhoz, általában a madarakhoz – a madárimádat egy felesleges és indokolatlan fityegő a főhősnőn –, Floridához, Tampához. Megjegyzem, rosszul esett kicsit, hogy a darabban leszólják Tampát, vőnk urunk ugyanis ott született és nevelkedett, és éltek is ott néhány évig Annamarinkkal, sőt Szusi kutya is onnan származik.) A lényeg a lényeg: két idősebb ember, későhatvanas nő, hetvenes férfi társkeresőn megismerkednek, szomorú özvegyként, szerény igénnyel, és annak rendje-módja szerint egymásba szeretnek. Nevettem annak teljes életszerűségén, hogy ha két ilyen korú ember találkozik, beszélget, akkor hamar az egészségügyi problémáknál meg a nyugdíjnál lyukadnak ki. A Sebestyén Aba rendezte előadás pont olyannak látszik, mint máskor is, amikor Hernádi Judit és Kern András játszanak együtt. Remek páros, egy húron pendül a humoruk. Hernádi színessége mindig szépen kiegészíti Kern szárazabb, fádabb poentírozását. Ráadásnak ott van Hernádi Judit hervadhatatlan, vonzó nőiessége, és Kern András is megőrzött bizonyos férfias sármot. Rendkívül élvezte a zömmel időskorú közönség a darabot, az előadást, hatalmasakat nevettek. (Csak azt nem értem soha, miért ad okot ilyen hallványos nézői örömre, ha azt mondják a színpadon, hogy baszás, vagy hogy picsába.) Én sajnos nem vagyok járatos a nemzetközi színházi életben. Amikor van egy ilyen MITEM, akkor tudok egyet-kettőt, amit akarok látni, azon túl pedig a megbízhatóan tájékozott Jászay kollégához fordultam, mit nézzek meg. Mondott párat, és hozzátette, hogy ő Suzukit nem látott még, de fontos rendező. Így kerültem tegnap a Nemzetibe a SCOT – Suzuki Társulat Elektrájára. Írja a 83 éves rendező a színlapon, hogy kórház az egész világ, melyben fogoly minden férfi és nő, a drámaíró mindig betegeket ábrázol, ezért neki számos rendezése kórházban, elmegyógyintézetben játszódik. Hát ööö… – gondoltam. És valóban, ebben az Elektrában öt ápolónő játszik némán, öt kerekesszékes férfi a kar, és csak az ádáz arcú Elektra járóbeteg, a többieket kerekesszékben tolják be. (Plusz van egy idős ütőhangszeres nő, ihletett arccal, ő egy élmény.) Érdekes volt ez és idegen. Minden színész iszonyatos lefojtott szenvedélyeket jelzett hörgő, férfiasra mélyített hangon kiabálva, ez bizonyára része a szertartásosságnak. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a kerekesszékes kar egyik fiatal tagja nagyon álmos. Többször nyelt el ásítást, láttam a szája remegésén meg az ádámcsutkája mozgásán, és olyan hosszú laposakat pislogott, mint… mint én. Hálás voltam neki tulajdonképpen, lekötötte a figyelmemet, hogy nézzem és drukkoljak neki: le ne essen a feje és le ne maradjon, amikor meg kell szólalniuk kórusban. Sikerült. Vannak színházak, amelyektől nem a premierre, hanem a délelőtti főpróbára szoktam meghívót kapni. Például a Nemzeti vagy az Újszínház vagy a Centrál. Én nem bánom, legalább nem foglalja az előadás az estémet. Ugyanakkor megengedem, hogy a premierre még javulhat a produkció. Az Újszínház Bubik István Stúdiójában tegnap délelőtt látott Királyi vadászat című Hernádi Gyula-darabról tudok, bár meglep, ha az a vége, ami itt a vége. Elbír egy estét ez az 1921-es fiktív történet az utolsó magyar királyról, viszont kicsit öreges a bőbeszédűség és a lassúság, ahogy eljutnak a dialógusok a kezdőponttól a végpontig. Nagy Viktor rendezte – aki ugye nem a Thália színházi Nagy Viktor, csak már egyikük sem elég fiatal ahhoz, hogy megjelölgesse a nevét. Igényes a díszlet, a forma, a színrevitel, élő zenével (is). (Ketten zenére, koreográfiával és felmosófával felmossák a vért, pont mint annak idején a János királyban a Várszínházban.) Azt rovom fel a rendezőnek (is), hogy a színészi alakítások felületesek, súlytalanok. Nincs megágyazva semminek, egyetlen jelenet sincs igazán szituációba helyezve. (Szituáció a nézőtéren: megszólít a mögöttem ülő nő. – Egy bálna farka van a fülében? – Igen. – A bálna erő.) Este a Szkénében a Táncos a sötétben, Szkéné-Forte-SZFE produkció, Horváth Csaba fizikai színház szakos osztályának közös munkája. (Rendező Csáki Benedek e. h., főszereplő Gálhidy Gizella e. h.) Felismerszik a Horváth Csaba-iskola. Nem láttam a Lars von Trier-filmet Björkkel, és most már nem is akarom látni. Szép, erős előadás ez. Az jutott eszembe közben, milyen jó folyton nézni a mindig újakat. Az e heti Fejfény vendége Gardenö Klaudia. Már több mint féléve járok a munkaügyi központba havonta, azért az igazolásért, amivel ingyen válthatok BKK-havibérletet. (Most azt ne kérdezzük, miért nem lehet online intézni. Állítólag az visszaélésekre ad lehetőséget.) Tudom, hogy hétfőn és pénteken nem szabad menni, mert akkor van a legtöbb kuncsaft, a leghosszabb sor. Tehát a keddet vagy a szerdát lövöm be, de az utóbbi hónapokban azt tapasztalatom, hogy olyankor is igen sokan vannak, több órába is telhet ügyintéző elé jutni. Nem tudom, hogyan viszonyul ez az észlelésem a hivatalos statisztikához és a magyar gazdaság hasításához, de azon a ponton, ahonnan én látom, úgy tűnik, hogy egyre több a munkanélküli. Köszönöm, hogy meghallgattak. Két kolléganővel is kétszer találkoztam tegnap, vagyis mindhárman dupláztunk: délelőtt a Centrálban Az ártatlanság vélelmét láttuk, este a Nemzetiben a temesváriak A doktor című előadását. Női áldozatok jutottak nekem tegnapra. A Centrál egyszemélyes darabja Martinovics Dorinával, Puskás Samu rendezésében profi és minden vonatkozásban trendi. Eleinte zavart a színésznő színpadias szabatossága, de aztán vagy megszoktam, vagy sikerült feltöltenie szenvedéllyel. Kamatozott, hogy kicsit illusztratív jelleggel bár, de szépen megkoreografálták a szöveghez társított cselekvéseket. A történethez érdemben nem szólnék hozzá, mert én már nem ennek a mai korszaknak a gyermeke (nője) vagyok. A temesváriak Andrei Şerban rendezésében nem A Bernhardi-ügyet játsszák, hanem annak Robert Icke általi adaptációját. Sajnos. A színházi este sötétjében bő könnyel visszasírtam az Örkény előadását, amelyben nemcsak kontúrosak voltak a hősök, de mindegyiknek motivációja volt, sőt igaza a maga szempontjából. Itt azonban kuszának és értelmezhetetlennek hatottak a kórházi viszonyok. A nagyszerű B. Fülöp Erzsébet professzor-igazgatója eleve nem látszott megkapni a kollégáitól azt a tiszteletet, ami vezetőként és kiváló szakemberként az orvosi hierarchiában járni szokott. Mondjuk én már azt sem értettem, hogy Bandi András Zsolt papja hogyan dughatja oda provokatívan az orrát a professzor asszonyéhoz, mintha valami balhés futballista lenne. Maga a konfliktus nemtelen kakaskodásnak tűnt fel. Mi nézők a zsöllyében azt sem tudtuk, ki férfi, ki nő, ki fekete, ki fehér. (Leszámítva a fehér műtősruhás súgót az első sorban.) Így ültünk a harcban a címkézés ellen. A második részben rosszabbra fordult a helyzet, mert ott aztán lapáttal hordta be az író a divatos probléma- és allúzióhegyeket. Mondvacsináltság és újrahaszontalanítás – evvel vádolom a szerzőt. Nemzeti Színház, MITEM, A vihar, torinóiak (Teatro Stabile di Torino – Teatro Nazionale). Fordítás, adaptáció, díszlet-, fény-, hang-, jelmeztervező, rendező: Alessandro Serra. Ennek az előadásnak mindene szép. Eleve a címszereplője gyönyörű, mármint a vihar, rögtön az elején. A sötétből kijelöli a fény a négyzet alakú, padlós faszínpadot, azon táncol Ariel. Kavarja a vihart, körülbelül a tenger fenekén. Fölötte hatalmas, sötét lepel hánykolódik, dagadozik, háborog, az azon felülről átszűrődő fény játszik a színpadon, mintákat rajzol, akár a napsugár a víz mélyében. Szépek a szereplők: ősz hajú, jókiállású Prospero szinte vívóruhában, fehérben, délceg Ferdinánd, kecses Ariel, a fekete Caliban a bennszülötti szólójával, a gumicsontú Gonzalo. Többen közülük mozgásművésznek is látszanak. Szépek a hangok, a maszkok, a zene. Szép a látvány, egyszerű, koncentrált: a faszínpad, lepel, függönyök és a világítás, vagy talán inkább a sötétítés (fekete reflektorokkal). Kész is, komplett világ. Van ebben a másfél órában valami rajongó vallomás a színházhoz, vagy talán inkább az esztétikumhoz. Kicsit bele is hal az előadás a szépségbe. Nincs is ilyen nap.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
