|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2023. október
Csecsemőszínházi előadásról a Spirin. Megálltam 30%-nál a Bánffy Miklós Erdély-trilógiájában, és félretettem kicsit. Tulajdonképpen azért, mert szerelmi szálak vannak, és azok annyira… hogyismondjam… lektűrszerűek. Belefogtam Steve Brusatte A dinoszauruszok tündöklése és bukása – Egy letűnt világ újraírt története című könyvébe. Fordította: Főzy István és Vasvári Tamás (szeretik a menazséria szót). Több mint 230 millió évvel visz vissza a tudós, a mezozoikumba, amikor az első dinoszauruszok még csak kis aprólék állatok voltak. A szerző igyekszik: Lám, egy váratlan fordulat a történetben. A dinoszauruszok felbukkanásuk után nem rögtön uralták el az egész Pangeát, mint valami fertőző vírussereg. Megmaradtak egy szűkebb területen, és nem azért, mert szétterjedésüknek fizikai akadálya volt, hanem az éghajlati viszonyok korlátai miatt. Évmilliókra a szuperkontinens déli részén ragadtak – mint a vidéki focista, aki arról álmodik, hogy egyszer majd világsztár lesz, és tényleg lehet belőle valaki, de csak akkor ha maga mögött tudja hagyni a kisvárost, ahol mindig is rúgta a bőrt. A könyv egyébként nyilvánvalóvá teszi, hogy a Jurassic Park című Spielberg-film jelentős progresszív hatást gyakorolt a tudományra. A negyvenes paleontológusnemzedéket a világon azok adják, akiket gyerekként elkapott a film, beleszerettek a dinókba – akkoriban minden gyereknek lettek gumidinói, emlékszem –, aztán dinóvadászok akartak lenni, és aztán valóban a dinoszauruszkutatás lett a hivatásuk. Ők fedeznek fel egyre újabb leleteket, fosszíliákat és néhai fajokat. Úgyhogy azt sem mondhatni, hogy a filmek által nem ment a világ elébb. Azért a Bánffy Miklós sem érdektelen, nem mondom. Az Erdély trilógia főhőse, Abády Bálint fiatal erdélyi gróf, az országgyűlés tagja, szemlélődő képviselő, aki nem csatlakozott egyik pártoldalhoz sem. Aztán van egy ilyen eszmefuttatás: …az, aki méltányosságra törekszik, aki a túloldal álláspontját is megpróbálja érteni az politikai harcban használhatatlan ember, aki már csak azért is gyanús, mert az ellenérvek jogosságát is számba veszi. Az „audiatur et altera pars” nem politikai jelszó. Mindenki higgyen a saját kizárólagos igazában, az ellenpártit pedig találja mindenben hibásnak. Ez az a parlament elv, melyet néha ritkán ideig-óráig föl lehet függeszteni, de mely az alapja minden nyilvános ténykedésnek. Ez mindenütt így volt, így lesz. De az akkori Magyarországban ez az elv tán még erősebben hatott, minthogy a ’67 óta felnőtt nemzedék a dualizmus folytán és a hosszú békekorszak hatása alatt mindjobban szem elől vesztett mindent, ami nem az országon belül történik és az ellenzék mindenkor ellenzék maradván, semmi kormányzati tapasztalást nem szerezhetett. Az addigi kormánypárt pedig ellenfeleiben csakis ellenséget láthatott, és minden figyelme már közel tíz éve csupán meddő védekezésre szorult. De hogy ne ragadjak le az ismerősnek tetsző politikai elemzésnél, jelzem, végül is azt fogom megjegyezni Bánffy Miklóstól, ahogy leír egy ülő férfit: „kalácsba font hosszú lábaival”. Gyorsan siettem nagyon örülni Karikó Katalin Nobel-díjának, még mielőtt a kormánypropaganda a zászlajára tűzné esetleg. Ez a díj igazán jó helyre ment, gondoltam, akárcsak az után, hogy elolvastam azt a tiszta, nyílt, bölcs beszédét, amelyet még a tavalyi Semmelweis Award átvételekor mondott. A Gólem Színházban jártam tegnap a Gólem Ifjúsági Társulat Lev Tahor (Tiszta szív) című előadásán. Ez egy dokumentumdráma alapú, játékosan groteszk előadás egy zsidó vallási vezetőről, aki 1962-ben a Lev Tahor nevű zavaros, de hathatós szektát megalakítván körbehurcolta az övéit a világon, jó okkal menekülve mindig az országos bűnügyi és gyámhatóságok elől. Valós eseményeket dolgoz fel a produkció, interjúk, újságcikkek, riportok, periratok, vallomások és színészi improvizációk alapján. Virgoncan festenek a fiatalok gúnyos tablóképet az ember súlyos manipulálhatóságáról. Az elnyúló első rész után a másodikban már fogyott ugyan a türelmem, de ez nem csökkentette elismerésemet a társulat minden fronton közös munkája iránt. (Tavaszi bemutató volt ez, és ahogy értem, az élet beleszólt a szereposztásba, mert volt résztvevő, akit felvettek az SZFE-re, és most elsős egyetemista, helyette pedig bevettek egy most harmadikos növendéket, aki a Nemzeti Molnár Ferencében is játszik.) Miután az előadás elején elhúzták a Brecht-függönyt (Aschertől tudom, hogy mi az, ez az), gyerekek mutatkoztak a színen. Reméltem, hogy mielőbb felnőnek majd, mert rettenetesen idegesítőnek találtam azt a gyerekmodort és gyerekbeszédmódot, amit a színészek felvettek, de ez aztán lényegében úgy maradt, jellemfestési okból. Bátran játszottak a fiatalok. Elrajzolva, túlozva, nem félve a sok(k)tól. Hopp, tegnap is egy magyar tudós kapott Nobel-díjat, hurrá! Lassan szurkolni kezdenék az irodalmi Nobel-díjért is, de talán jobb, ha nem, mert én általában Piszkos Fred-forma kontraproduktív drukkernek bizonyulok. A Nemzeti Színházba tartottam délután, és végig menvén az épülethez vezető sétányon, arra jutottam, hogy kellene már csinálniuk valamit azokkal a szobrokkal. Major Tamás például konkrétan le van szarva, de nagyon. Igaz, Bessenyei Ferenc, aki fa alatt áll, még sűrűbben. A soha véget érni nem látszó idei MITEM őszi programjában fedeztem fel egy bábos gyerekelőadást, arra igyekeztem. A Gulliver utazásai produkció érkezett Český Těšínből. Ez a város 1920-ban jött létre, amikor újrarajzolták a határokat. Csehszlovákiához került, de mai napig is fele-fele arányban cseh és lengyel a lakosság. Az 1945-ben alakult Těšínské Színház éppúgy kétnyelvű, mint a város: a cseh és a lengyel tagozat mellett a harmadik a gyerektagozat, a Bajka Bábtársulat, amely mindkét nyelven játszik. Ők adták elő – egy férfi, négy nő – lengyelül ezt a Gullivert Jiří Hajdyla rendezésében. (Szinkrontolmácsolás kísérte az előadást, és maga a szinkrontolmácsnő is nagy kedvvel játszott a hangjával.) Eléggé közepesnek találtam a produkciót, bár az rokonszenves volt – jól látszott –, hogy mit is akarnak evvel a gyerek- és felnőttnézők figyelmébe ajánlani az életből, életvitelből. De ezt, mint az várható tőlem, megtartom a Spirituszra. Veszem észre, hogy jobbára még mindig pótlok, vagyis nem idei előadásokat nézek, de most már majd beindulnak a premierek. Tegnap A férjemre mentem, amit már tavasszal szerettem volna látni, csak most került sor rá. Ezúttal Budán játsszák, a Keleti Károly utcában, egy Képező nevű helyen, amit nem ismertem. Inkább képzőművészeti hely, mint színház, de most játszóhely. A környék nem ismeretlen számomra – laktam egy ideig a Rózsadombon –, van ott a Mechwart liget fölött egy étterem, elegáns hely volt (egyszer egy neves ember elvitt oda vacsorázni), talán most is az, mindenesetre jelenleg Tiltott Csíki söröző és étterem a neve. Adnak csorbát és miccset. No, szóval A férjem Rumena Buzsarovszka macedón írónő novelláskötete alapján készült, Rajsi Emese fordította, Pass Andrea rendezte, Fajgerné Dudás Andrea a látványfelelős, mindenekelőtt pedig Levko Esztella és Száger Zsuzsanna játsszák. Női színház ez, női történetek – két férfinézőt vettem észre csukott szemmel nézni –, számosfélék a novellák, de mind ügyes, érdekes is, akár közhelyes, akár drámai, akár groteszk, akár humoros. Az alaptérben a kockás a vezérminta, és lóg néhány festmény a falon, az egyik olyan, mintha bekamerázott vadetetőben szelfizte volna éjjel egy szarvas. A másikon erős szőrzetű, dús szemöldökű, egyébként arctalan férfi, jól elmegy mindenférjnek. A két színésznő jelenetenként külsőt vált az újabb és újabb asszonyi monológokhoz, az átmenetekben kis balkáni zene. Száger Zsuzsanna alakjai mindig érzékenyek és mindig védtelennek hatnak, a színésznő világos szemének valahogy alaptartozéka az áldozatiság, úgy érzem. Levko Esztella figurái keménynek, élesnek tetszettek. Ő jól láthatóan állapotos – az egyik szoknyája derekán alighanem az eredeti kapcsolópatentet figyeltem ki, sokkal odébb kellett már varrni egy másikat –, és az egyidejű gyermekvárás a nézőben olyan benyomást kelthet, mintha kitágulna tőle az előadás. Mutat a sors fel és le, nemzedékről nemzedékre. Mintha azt mondaná bánatosan, vigasztalón vagy szarkasztikusan, hogy mindig voltak-lesznek elnyomott asszonyok, kijelölt korlátozott hellyel a világban. Suttogások és sikolyok az Örkény Stúdióban, Ördög Tamás rendezésében. Aki látta a Bergman-filmet, azt tudja, aki nem, az ne tőlem tudja meg. Kétoldali nézőtér, a harmadik oldal tükör, előtte nagy ágy. Csak egy takaró piros, meg néhány diszkrét folt fehér női ruhán. Úgy kezdődik az előadás, hogy Kiss-Végh Emőkének van egy remek monológja, amely egy ponton izgalmasan érinteni kezdi a művészetet mint olyat. Aztán elmondja Kiss-Végh Emőke, vagyis Ágnes, hogy méhrákja van, és lefekszik az ágyba. Különös ez, hogy addig nem látszott rajta, de mihelyst belekerült az ágyneműbe, azonnal úgy nézett ki, mint aki nagyon beteg, halálos beteg. Amikor Takács Nóradia Annája megetetni próbálta befőttel, láttam, hogy a végét járja. Ez már az, amikor az evés, a harapás, a rágás és a nyelés csak egy kényszerű kötelesség, amit tisztességes próbálkozással sem lehet teljesíteni. Csak hát ami ennyire naturalista, az színházban mégsem tud úgy hatni, mint filmen. Mivel az adott időpillanatban, a szemünk előtt készül a mache. Hiszen tudom, hogy szerencsére Kiss-Végh Emőke valójában nem fog meghalni a következő másfél órában a színen – bár igazán bámulatos precizitással imitálja, valószínűleg azt is kigyakorolta, hogy a kilégzés-belégzés ne legyen feltűnő –, és a fájdalmat sem kell elhinnem, amitől ordít. Úgyhogy én bizony magamban nevetgéltem néha, ha nem szép is tőlem. Megjegyzem, odakint az életben sem szeretjük látni ezt, hiszen épp ezért halnak az emberek zömmel kórházban és nem otthon. Volt hová mellékoncentrálnom, miközben csusszantunk ide-oda az időben a történetben. A színésznők – Bíró Kriszta, Csákányi Eszter, Takács Nóra Diána és Kiss-Végh Emőke, plusz a férfiak, főleg Terhes Sándor – igen komolyan, jelentőség- és erőteljesen játszották el a halmozott emberi drámát. Markánsan érzékeltették ennek a háznak a légkörét. A tehetetlen és tehetségtelen szeretés okozta gyötrelmeket. Az emberi közelség és az empátia deficitjét. Az irgalomtalanságot – talán ez a legpontosabb kifejezés, hiába nemlétező szó. Kísérteties füstös-hangos kép a felismerhetetlen Polgár Csabával – kopasz Major Tamás-fej, vesefájdalom, settenkedés – így kezdődött a Lidércek, Shaxpeare, Delírium premierje az Örkényben. Egy lerobbant elvonóintézet képe bontakozott ki vihar után, majd elkezdődött a rehabilitáción lévő függő betegek napirendje a csoportfoglalkozással. Ekkor úgy nézett ki, hogy Bodó Viktor voltaképp a 6szín A csoportjának lányelőadását vagy anyaelőadását rendezte meg itt. (Ahol Zsótér Sándor szerepét Hajduk Károly játssza önerőből.) De aztán úgy fordultak, vagy úgy húzódtak hajuknál fogva az események, hogy a társaság a minisztériumból másnap érkezendő delegáció tiszteletére, az anyagi dotáció megszerzésének reményében betanulja és előadja a Szentivánéji álom című Shakespeare-darabot. (Mint a charentoni elmegyógyintézet-beli kollégáik a Marat-t.) Ebben a vircsaftban aztán kitört a Bodó Viktor-rendezésekre jellemző bőkezű, lehengerlő színpadi őrület – ami úgy vicces, hogy szatirikus is, úgy könnyed, hogy átfogó és áttekintő is, és úgy laza, hogy szabatos és nem szabados. Csupa fricska, csupa meglepetés. Hol egy kép villan fel futólag, hol a szereplők változnak át hirtelen más kultúrműfajúvá, hol dalra fakadnak hirtelen. Ez utóbbi esetekben slágerek vagy musicalbetétek zúdulnak ránk, aminek külön szépsége, hogy a szereplők egy része – Borsi-Balogh Mátétól Józsa Bettinán át Zsigmond Emőkéig és tovább – tökéletesen helyt állna ebben a műfajban a Madáchban vagy az Operettben is, hogy nagyobbat ne mondjak. Azért külön adnék egy jelentős összegű költségvetési támogatást, ahogy Jéger Zsombor parodisztikusan előad egy musicalszámot. Azért viszont a családi kasszánkból fizetnék megemelt szervizdíjat, hogy Hajduk Károly elénekli a Viharként tombol már a messzi távol kezdetű örökzöldet. A Honfoglalás Emeséjeként érkező Hámori Gabi pedig odaadásban ismét felülmúlhatatlan. De mind a többiek is, egytől egyig. Kedv, humor, bohócéria, kitörő játéköröm. Színészt és nézőt felszabadító színpadi mulatság az előadás. Én legalábbis rég nevettem ennyit színházban. Mivel a Nemzeti Színház nincs közel, bőven időben elindultam a Comédie-Française Tartuffe-jére. (Egyszer jártam a Comédie-ben, Ármány és szerelemet láttam.) Amikor már tíz perce nem jött a kettes villamos, kiolvastam a megálló közleményeit, de semmi. Újabb néhány perc és rájöttem, hogy ha elővenném a szemüvegemet meg a telefonomat, talán megtudnék valamit. Megtudtam: 18.05 óta hatóságilag nem jár a kettes villamos, bármit jelentsen is ez. Ajánlják helyette a 15-ös buszt. Nos, az innen öt perc, negyedóránként jár, negyedórát megy a Boráros térig, onnan még negyedóra gyaloglás. Hát ez a Tartuffe durván le van késve, állapítottam meg szomorúan. Mit lehet tenni háromnegyed hétkor a Belvárosban? Ezt rögtön tudtam. Besiettem a Katona József Színházba, ahol premierhétvége zajlik, és megkérdeztem, hogy akár ide, akár a Kamrába beférnék-e. Kedvesen találtak nekem egy jó kis helyet az EMBTRAG-ra, Székely Kriszta Tragédia-rendezésére. Ahogy felment a függöny, majdnem felnevettem, annyira tetszett Izsák Lili díszlete. Az különösen, hogy talányosan ígéretes: nem lehet tudni, mit tud, fog-e változni és hogyan. Az előadás első tíz percét – amikor is a leendő szereplők az óriási tejszupermarketben mászkáltak minden lehetséges módon: kézen, lábon, hídban stb. – tulajdonképpen el tudtam volna nézni egész este. Lenyűgöz, hogy főleg a fiatal színészek mennyire jól mozognak, fizikailag kiműveltek, plusz még zenélnek is, sokoldalúak. De a történetre fókuszáltunk aztán, az emberiség történetére, a madáchi színek zöme nyomán, izgalmasan eleven, élő Madách-Nádasdy szöveg mentén. Edzőcipős korunk Úr-Lucifer párosa anya-lánya: Szirtes Ági és Pálmai Anna. (Láttunk már csaj-Lucifert, Elor Eminát.) Ádám felvonásról felvonásra korosodik (Lengyel Benjámin, Elek Ferenc, Bezerédi Zoltán), az Ádám-kosztüm pedig nagyjából EKG-mintás köntös. Csak ma lesz a bemutató, nem akarok sokat spoilerezni. Nekem eleget mondott az előadás, eléggé bírtam. Párizs lényegében csak egy dal: a Törd a kerítést, a falakat át! kezdetű polbeat szám. Ezt kábé a hetvenes évek óta nem hallottam és nem énekeltem. Úgyhogy kis híján énekeltem velük. Nem sikerült különösebben kellemesre a tegnap délután Dunaújvárosban, ahová a Máli nénit megnézni mentünk, többen kollégák. Mindenekelőtt (szó szerint mindenekelőtt) az első sor közepén ült az a néző, aki szétköhögte az előadást. Amikor nem köhögött, akkor hangosan dumált a partnerével. Ez közösséget teremtett a játszókkal: őket is, bennünket is rosszul érintett. Amit a színpadon láttam, az sem esett jól: lehangolóan szegényesnek és szedett-vedettnek találtam a díszletet, értelmezhetetlen mintás függönyök, más mintás falak, még másabb mintás paravánok. Tiszteletreméltó és kedvemre való vállalása a dunaújvárosi színháznak, hogy határon túli magyar színházakkal koprodukcióban állít ki bemutatókat, ezúttal a kassai színházzal, kassai színészekkel. Czajlik József rendezte Füst Milán darabját, aki már a Barta Lajos Szerelemjénél is elültette bennem azt a kényelmetlen érzést, hogy ő direkt ellene menni szándékozik a darab stílusának. Most is beleütköztem zavaró elemekbe. Mindjárt az, ahogy a kitűnő Kerekes Éva megjelent címszereplőként, csinosan, bíborba-bársonyba’, szőrmével, felsliccelt szoknyában, csíkos sapkakalapban, hippis eleganciával. Teljes képtelenség, hogy lenénizik ezt a nőt. Lényegében egyetlen figurát sem találtam helyénvalónak, mondjuk Varga Lívia Tildáján kívül. (Akiről persze élesen eszembe jutott, hogy milyen nagyszerű volt a szerepben Egri Kati, amikor a darabot megismertük, 39 évvel ezelőtt, Verebes István rendezésében, aki a Játékszínnek ama korszakában kifényesítette a századelsős polgári színművek érdemdús darabjait, az Erzsébetvárostól a Szabóky Zsigmond Rafaelig és tovább.) Ollé Erik Alfonza oly modorosan egzaltáltnak látszik, mint aki egy bohózatban keresi a helyét. Lax Judit Margit kisasszonyként jó irányt vett avval, hogy szolidnak és nyársat nyelten tisztességesnek mutatkozik, csak hát nem tud olyan, zsigerileg huncut fiatal nőnek hatni, aki után bomlik az összes férfi a környéken. (Anno Szirtes Ági!) Tildának túl nagy gyerek(szereplő) jutott – ahhoz képest legalábbis, hogy öt éve szereti a festőt –, de mégis nyertünk avval a helyes, fegyelmezetlen, értelemszerűen civil jelenlétű kisfiúval. Nézdigélt, elfoglalta magát, komolytalankodott – voltaképp rávilágított, hogy játék ez az egész, úgyhogy én is mi a csudának szigorkodom itt. A gyerekszínházban az egyik legrosszabb dolog az, hogy a nézőcskék milyen iszonyat hangosan ricsajoznak, míg várják az előadást. A másik legrosszabb, hogy miután végre elhallgatnak, amikor felmegy a függöny, akkor kalimpáló lábijukkal elkezdik rugdosni a széksorokat. Jó, nem haragszom én rájuk ezért – gondoltam tegnap délelőtt a Budapest Bábszínházban –, hiszen a gyerek az gyerek. Csak nehezen viselem. Úgyhogy tanulhatok én is a Péntek úr csodálatos barátai című előadásból: több türelmet, toleranciát. Varsányi Péter rendezésében mutatósan került színre Znajkay Zsófia darabja: kompakt, tetszetős a tévés és valós világ vegyülete a színen, a színpadkép struktúrája, a színészet, a figurák jól adagolt bája. Maga a történet eléggé kulimászos, és elképzelhető, hogy a színház még úgy is alulkalibrálta az ajánlott nézői életkort, hogy a próbaidőszak közben felemelték 3 éves fölöttiről 5 éves fölöttire. Abból gondolom ezt, hogy a remek L. Nagy Attila Mr. Izéjének felbukkanása ijesztően hathatott a gyerekekre. Meglehet, hogy a Péntek urat játszó Tatai Zsoltnak – aki az interjúnk szerint oly örömmel várta a gyerekek közé keveredést a szünetben – az lesz az előcsarnokban a dolga, hogy megnyugtassa és bátorítsa a nézőket. Véletlenül közeli szem- és fültanúja tanúja voltam annak a második rész kezdése előtt, hogy odaguggolt egy kisfiúhoz, akit a kísérő pedagógus kénytelen volt kihozni az első rész alatt, és nagyon kedvesen, együttérzőn megpróbálta meggyőzni a gyermeket, hogy nem kell félni, jöjjön vissza nyugodtan a nézőtérre. Ez esetben nem sikerült. Akik visszamentek, őrjöngtek végül a tapsnál, Még egyszer! felszólítást hallatva. Más. Bár már kifelé fordítottam a szekerem rúdját a rádióból, elmentem este a Tilos éves közgyűlésére. Tiszteletből, kíváncsiságból, valamint azért, hogy ott legyek a jelen lévő kábé negyven rádiózós között, amikor megválasztjuk az öttagú, szerkesztőség nevű vezetőség tagjait, köztük kedves kollégámat, Proics Lillát. Csináltunk Markó Róberttel egy kis zoomos beszélgetést a Spiritusznak abból az alkalomból, hogy a Kabóca Bábszínház igazgatója lett most. A frász jött rám a végén, mert azt hittem, hogy elszúrtam és nincs is meg a felvétel, de meglett. Este a Szkénében láttam a Szkéné és az Exit Generáció közös produkciójában a Perplex című előadást. Szenteczki Zita rendezésében, néznivaló színészekkel: Török-Illyés Orsolya, Simkó Kati, Farkas Ádám, Dénes Viktor. Színhely: egy otthon, vagy csak egy szobadoboz, vagy egy bemutatóhelyiség az IKEA-ban. Hőseink: egy pár, meg egy másik, vagy nem az a pár, hanem a másik, vagy inkább szülők egy gyerekkel és aupairrel. Mindenféle jelenetekkel próbálkoztak a különböző vérmérsékletű színészek, igazolandó a mű és az előadás létezését. De nekem sajnos nem sikerült rájönnöm a darab értelmére. Marius von Mayenburg írta, akit nem a humoráért szerettünk eddig, ha szeretjük. A nézők közül a nálam fogékonyabbak és/vagy fejlettebb humorérzékűek kétségkívül nevettek olykor. Sőt a végén elég meggyőzően tapsoltak is. Én viszont úgy jöttem haza, viszonylag könnyed nemtörődömséggel, mint akit átdobtak egy kisebb palánkon. Itthon rákerestem a neten a produkcióra, és az előzeteséből megtudtam, elolvasva a rendező nyilatkozatát, hogy „A polgári és kapitalista rend hanyatlásának krónikája. Könnyed fekete humorral.” Vagy úgy. Az e heti Fejfény vendége Máté Gábor. Vele jó néhány interjút csináltunk már, és egyrészt nem akartam, hogy ebből a műsoromból kimaradjon, másrészt okkal feltételeztem, hogy ha valakivel tudok nagyobb nekifutás nélkül elég jót beszélgetni, akkor az ő. (Mondjuk nem feltétlenül tudattam volna, hogy ez az adás nem élő, hanem felvétel, de hát egy ponton nem belemondta, hogy milyen magas a lakásom…? :-D) Aztán épp csekkoltam a számítógépen, hogy vajon hányra megyek este a Budapest Bábszínház kísérleti stúdiójába a Ponttól pontig.-ra, és kiderült, hogy délután 3-ra. Így aztán ez elmaradt nekem sajnos. Beugrással mentette az estét a Színház- és Filmművészeti Egyetem, a Babaház című előadás a Padláson. Zsótér Sándor és Szilágyi Bálint ötödéves növendékei, Ördög Tamás rendezésében. Olyan is pont, mintha a Trafó kistermében vagy az Örkény Stúdiójában ülnénk Ördög Tamás-rendezésen, egy-egy sorban a falak mentén. (Egy fiatalemberen Tilos-póló. Mármint nézőn.) A fehér játékszőnyegen odahányt ruhák, cipők, méghozzá vasalt orrúak és sarkúak, így aztán meg sem lepett az az egyébként teljesen váratlan fordulat, hogy a szereplők két jelenet között karként sztepptáncoltak rapszerű zenére. Nóra-Helmer kettőssel kezdődött a dolog, majd elágaztak róla másfelé, modern férfi-női kettősökig. Amikor az elején bejött a színre egyenként a három fiú és három lány, Ördög Tamás kérdezgette őket privátim. Hogy vagy, mivel telt a napod, ilyesmi. A válaszokból kaphattunk némi benyomást arról, milyen most végzősnek lenni a színiegyetemen. Az alkotók igyekeztek kicsit elmosni a határokat a szereplés és a személyes megnyilvánulás között. (Itt jegyzem meg, van ennek egy hátulütője: az, hogy ilyenkor ez a határ a beszédmódban is hajlamos elmosódni. Igen, nem mindig lehetett érteni őket.) Kicsit úgy éreztem magam, mintha nem is vizsgaelőadást tárnának elém, hanem a készülését. Mintha nem a végeredményt, hanem magát a munkát mutatnák meg. Érdekes volt látni. Ez lesz tehát vasárnap a Fejfényben. Megvárom a műsor első születésnapját – gondoltam –, november végéig tervezek. Az még három adás, pontosan tudom is, kikkel szeretném. Tegnap Kamra, Kedd. Fekete Ernő, Pelsőczy Réka, Fullajtár Andrea, Dankó István és Vizi Dávid egy kocsmában. Írta, rendezte Kocsis Gergely. Ha nem tévedek, akkor most debütál rendezőként a Katonában. (Ha tévedek, akkor majd valaki kiigazít, és megköszönöm.) Amikor vége volt ennek az eléggé szórakoztató bő másfél órának, azt az első reakciót észleltem magamon, hogy lehetne ez erősebb, merészebb. De majd még megfontolom az érzetet, annál is inkább, mert írok az előadásról. Most azt még idepötyögöm emlékeztetőnek, hogy Az eltűnt feleség című netflixes norvég sorozatból akarok majd előhozni valamit, amikor lesz rá hely s idő. Sepsiszentgyörgyön vagyok a Tamási Áron Színház miniévadán. Idefelé mostmár levontam azt a következtetést, hogy Románia nagyobb ország nagyobb természettel. Mármint hogy hegyek, völgyek, erdők, természeti tájak. Hosszasabban, tágasabban, mint otthon, úgy tűnik. Ráadásul most őszies a lombsereglet; csupa zöld, sárga, piros. Élvezkedtem szemmel. A miniévad még tegnapelőtt kezdődött a Gyévuskával, de mivel azt láttam tavasszal a Reflexen, így ráértem tegnap érkezni. Vannak vendégek, itteni kritikuskolléga, vajdasági színházi különítmény, megörültünk nekik (Papp Timivel). Ivan Viripajev Oxigén című darabja ment Pálffy Tibor rendezésében, Kónya-Ütő Bencével és Korodi Jankával. Nekem Viripajev – hogy mondjam csak – nem szerzőm, mindig is idegenkedtem kicsit az írói világától. Esetünkben is erős taszító hatást gyakorolt rám a szöveg az előadás első negyed-félórájában. A bibliai idézeteivel, a mesterkéltségével, a közhelyekkel, a sulykoló ismétlésekkel. Tulajdonképpen eleve erős gyanakvással fogadom az olyan darabot (vagy verset, vagy dalszöveget), amelyben ilyen soxor szerepel a szív szó. Nem is beszélve az oxigén szóról. De idővel sikerült felvennem a ritmust, és beleállnom, mint valami szélbe, a színpadról áradó, az érvényes színészeknek köszönhető erős hatásba. A produkció amolyan koncertszínháznak tekinthető, Kónya-Ütő Bence színész, zeneszerző, zenész, DJ, előadó és rapper jóvoltából. Ő ült a kereszt alakban elhelyezett nagy, áttetsző vetítőfalak baloldalán. A jobb oldalon pedig Korodi Janka, szintén valamiféle keverőpult mögött. Lehetséges, hogy ő volt a videólovas. Mindenesetre a zenélés mellett folyamatosan mentek, vetítődtek geometrikus ábrák, szövegek, éles fehér vonalak vonultak és olvadtak szét – láttunk továbbá egy éttermi randevút a két szereplő között felvételről, hah, Kónya-Ütő Bence archívban bajuszos, jól állt neki –, és ez a képi, hangi, zenei nyomulás majdhogynem pszichedelikus élménnyé állt össze. Jobb is volt így, kevésbé törődni a szöveggel, mennyire kamuszagú, és ennek ellenére hogy alá tudott menni az élet háborús, öldökléses vonatkozásban. Már ahogy jöttem, meg voltam fázva, úgyhogy tegnap reggeli után megittam egy coldrexet, azután estig ágynyugalom és cikkírás. Egy kis panzióban lakom, hálatelt szívvel, mert a szobám tökéletes: kényelmes, világos, meleg (mutatja a vekkerórám, hogy folyton 24 fok van, kedvenc fokom, jól ellennék vele télen-nyáron). Arra is gondja volt ennek a panziónak, hogy az ablak jól szigetelt, dupla üveges, az ajtó pedig párnázott kívülről, szóval szinte semmi zaj nem jön be. Az ilyesmire a hotelek nem szoktak ügyelni, itt tehát szokatlanul gondos, körültekintő a vendéglátó. Este a Tamási Áron Színház tánctagozata, a Studio M romeo@julia.com-előadása szerepelt műsoron, Frenák Pál rendezése Balázs Judith, Deák Zoltán, Veres Nagy Attila felléptével. Egy nagy, négyzetalakú műfüves szőnyegen állt egy műfüves kanapé, mögötte keskeny, magas műfüves fal. Én úgy értettem az előadás első jeleneteit – előbb a Rómeónak tételezett, félmeztelen, fekete kisnadrágos táncos szólóját, majd utána a fehér alsóneműs Júlia-lány magányos táncolását –, hogy a történetükben annak a napnak az estéjénél tartunk, amikor Rómeó ölt, és el kell szöknie a városból. Júlia is tudja már, mi a helyzet, és mindjárt következik a nászéjszakájuk, a búcsújuk. Ahogy táncoltak, azt hányaveti módon úgy nevezhetném, hogy fetrengtek a kanapén. De hát nem. Hanem folyamatos forgásból, tekergésből, hajladozásból állt a szereplők tánca, és el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyen csodálatosan harmonikusan lehet zaklatottságot kifejezni koreográfiával, mozgással. Annyira hullámoztak a testek, hogy sokáig nem is láttam, nem is tudtam kivenni Júlia és Rómeó arcát. Lenyűgözőnek találtam ezt. Később még történt a színpadon sok impresszív dolog, amit nem tudtam hová tenni, de nem számít, ez azon nem változtatott, hogy engem akkor már megkaptak. Van ez a rossz szokásom, hogy előtte nem, de utána megnézem a honlapot. Azt írják: A rendezőt a felszín alatt húzódó feszültség foglalkoztatja, a két egyén összeütközését mutatja be, akik a fogyasztói társadalom által eltorzított vágyaikba és illúzióikba vannak bebörtönözve. Hát ja, kösz. A tegnapi munkaszüneti napra és a verőfényes napsütésre való tekintettel sétáltam egy nagyot a városban. Csak úgy, cél nélkül, mindig felfelé, aztán lefelé. Szépek voltak az emberek, templomba menet vagy jövet, elegáns ünneplő vasárnapi ruhában. Egy dombtetőn fehér református templom tornya magasodott hívogatóan, körülötte várfal. Vártemplom tehát, alatta temető. A várfal mellett hosszan, sorban kopjafák, rengeteg, száz körül. Ezek az 1859-ben alapított Székely Mikó Kollégium növendékeiről emlékeznek meg. Az elsőt 1983-ban állították, az 1943-ban végzettek tiszteletére. Onnantól nincs megállás. Az összegző-ismertető táblán ezt írják: Számunkra a kopjafáknál van a térerő. Sem az Orange, sem a Vodafone nem tudja közvetíteni azokat a jeleket, amelyeket mi itt regisztrálni tudunk. A mikós lélek finom rezdüléseit csakis a Mikófon tudja továbbítani, s csakis az tudja igazán érzékelni, akár félévszázad messziségéből, akinek adó-vevő készülékét a Székely Mikó Kollégiumban rakták össze. (Zayzon Sámuel – 1961/62). De a pad is, amire leültem a templom kertjében, az is emlékpad: a 2023-ban konfirmálók emlékére, Sepsiszentgyörgy címerével, Légy hű mindhalálig felirattal. A színház előtti téren kézműves vásár tobzódott, ott kirúgtam a hámból, egy tejtermékesnél. Puliszkatúrót és medvehagymás füstölt sajtot vettem hazavitelre, az otthoni áraknál kedvezőbben természetesen. Az ebédemet is itt a piacon szereztem be, sajtos-tejfölös lángos formájában. Érdekes, hogy a lángosos-kürtőskalácsosnál milyen variációkat kínáltak: csokis lángost például meg sajtos kürtőskalácsot. Azért is ezt meséltem most el, mert este a Napraforgót láttuk a színházban, ami egyrészt megvolt nekem múlt hónapban Udvarhelyen, másrészt írva lészen a Revizornak. A Tomcsa Sándor Színházban a nagyszínpadon játszották az előadást, tehát messzebbről és kicsit alulról néztük. Itt pedig a színpadra felépített tribünön ülünk, így közelebbi és felülrőli a nézőpontunk. Mindkettőnek volt előnye. Udvarhelyen adott egy kontextust, hogy a térbe kivetve találtuk a sárgaszobát. Itt viszont fogni lehetett szemmel minden egyes színészi rezdülést. Az Olt bő húszpercnyi távolságra folyik (az ágyamtól). Gondoltam, odasétálok, meghallgatom, egy-e a hangja a Dunáéval. De nem lehetett hallani csak az autóforgalmat a hídon. A folyó kicsi, és a partja a híd környékén kiépítetlennek, parkosítástalannak, rendezetlennek hat. Illetve jelenleg épp építenek ott valamit. Délután vendégül láttam Pálffy Hobó Tibort, mert úgy találtam, hogy a csendes szobám teljesen alkalmas egy műsor rádiófelvételére. Hanem azt nem vizsgáltam be, hogy a két szék közül az egyik nyikorog, és pont arra ültettem. Az első zene helyén gyors székcserét vetettünk be. Az a benyomásom, hogy mióta a Fejfény abbahagyása mellett döntöttem, azóta mintha fesztelenebbül beszélgetnék. Ez például egész könnyen ment. Legalábbis jól éreztük magunkat. Este „off-programot” kínáltak vendéglátóink az Andrei Mureşanu Színházban, ahol fesztivál zajlik debütáns koreográfusok, táncművészek munkáiból. A Nexus című produkciót láttuk, koncepció, koreográfia: Andreea Vălean, I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetem, Bukarest. Gyönyörű volt a kezdőkép, füstből, ködből, homályból kiválva egy gullivernyi méretű gerincoszloprész a bordákkal. A belsejében négy táncos (három lány és egy fiú: Bianca Ardeleanu, Anastasia Preotu, Andreea Vălean, Daniel Alexandru Dragomir) alkotott bensőségeket finom mozgásokkal. Eleinte úgy tűnt, hogy ők voltaképp a véráram, majd nézhettem a két, hosszú lófarkánál összekötözött, szimmetrikusan öltöztetett lányt a két agyféltekének is, és csupa hasonló, anatómiai asszociációm támadt. Azután elkalandoztak a gondolataim, de végig kellemes zsongító érzést adott az előadás: a zene, a látvány, a mozgás, a fiatalok energiája. Ez volt tehát a zoomos beszélgetés Markó Róberttel. Délelőttre találtunk programot magunknak Papp Timivel, megnéztük a Cimborák Bábszínház előadásában Tamási Áron Szüntelen király című darabjának előadását 8+-os nézőkkel. Nem sok örömöt leltem benne, és olyan benyomást keltett, mintha talán a játszók sem lennének egészen biztosak abban, hogy mit lehet evvel kezdeni. (Ez lenne ama ital? – kérdezte egy ponton a Szüntelen király képében Dávid Péter /akiről máshonnan, máskorról tudom egyébként, hogy igen képességes színész/táncos/). Megrándultam erre, mert helyesen: „amaz ital”. Aztán csekkoltam itthon, látom ám, fejcsóválva, hogy maga Tamási írta így. Majd a Spirin. Este az Iráni konferencia Bocsárdi László rendezésében, bő két és félóra egyben. A plakát olyan, mint valami Banksy, a darab pedig az, amit a címe jelez: tudományos konferencia Iránról Koppenhágában. Magunk is résztvevőkként vagyunk fogadva, kapunk a nyakunkba zsinóros névkártyát, skandináv neveket. Véletlenül úgy alakult, hogy Papp Timivel mindketten Frederikke Thřgersen lettünk, csak én tudom is mondani a regisztrációnál, hogy Jeg er Frederikke Thřgersen, tak. Nemhiába tanulok dánul a duolingón. Bent a teremben nincs sötét, hadd jegyzeteljenek a konferenciarésztvevők. A szereplők az ezüstös-fehéres-feketés öltözékükről felismerhetők, ha esetleg nem ismerné őket valaki. Felkért tudós előadók: Pálffy Tibor, Szakács László, Gajzágó Zsuzsa, Erdei Gábor és így tovább. A moderátor konferenciaszervező, aki végig a színpadon áll, reagál fehér szájjal és nézi az óráját, Kónya-Ütő Bence. Kitettek a nézőtérre mikrofonokat, és elhangzott a felhívás, hogy kérdezzünk, szóljunk hozzá, bár számomra nem egyértelmű, hogy ez komoly szándék vagy szerepjáték. Csodálkoznék, amerre a konferenciatéma halad, ha lennének nézőjelentkezők beleszólni. A darabot Ivan Viripajev írta, és külön hangsúlyozandó, hogy nem most, hanem évekkel a háborús helyzet előtt, 2017-ben. Varsóban él már kilenc éve, távollétében az oroszok 12 év börtönre ítélték a véleménye miatt a háborúról. Csak hát az a helyzet, hogy én megint nem vettem meg Viripajevet. Érdekes a konstrukció, de az jutott eszembe közben, hogy ha ezt a darabot Ferdinand von Schirach írta volna, akkor nemcsak rövidebb lenne, hanem a felszólalásokban, eszmefuttatásokban szikárabb és szabatosabb. Az Iráni konferencia volt a szentgyörgyi miniévad utolsó előadása, utána Bocsárdi László hosszú megbeszélést tartott, így este már nem találkoztunk a büfében-büféudvaron senkivel a társulatból. Ezúti tehát az elköszönés részemről. Tegnap reggel indulás – végtelenül kedves búcsúajándékként dedikált példány Nemes Levente könyvéből, amelyet Nagy B. Sándor beszélgetett vele kötetté –, irány Gyergyószentmiklós. Ott ugyanis tegnap kezdődött a Nemzetiségi Színházi Kollokvium. Aminek első napját semmi esetre sem hagytam volna ki, mivel jött az Újvidéki Színház az Antigonéjával (Antigoné – Be szép dolog puhára esni, ez a címe). Romano Nikolić rendező szerzői előadása – így írja a színlap, láttam nyáron online, egy teljesen hasznavehetetlen felvételt, ami még úgy, majdnem nézhetetlenül is hatással volt rám. Ezért gondoltam, hogy ha itt játsszák 120 kilométernyire, nem mehetek haza a megnézése nélkül. A gyergyói Kollokvium különben is mindig izgalmas eseménysorozat, hiszen a kisebbségek színházának eleve lényegi jellemzője a tét komolysága és a kísérletező hajlam. A Kolli egyébként a legrégebbi magyar színházi fesztivál Erdélyben: 1978-ban rendezték az első kiadását, akkor még Sepsiszentgyörgyön, 2001 óta tartják Gyergyóban. Mivel a Figura Stúdió Színház épületét épp felújítják, ezért a színház néhány átmeneti évig a belül szép stúdiószínházzá alakított, kívül lepukkant volt öntödében játszik, nagyobb színpadot pedig, 200 fős nézőtérrel, Gyergyóalfalun, a Petőfi Sándor Művelődési házban kaptak. Az idei kollokvium azonban ennél is jóval tágasabb, mert lesz egy-egy szakasza Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában, tehát két hét alatt körbejárja a megyét, mindenhol más-más előadásokkal. Délután a bukaresti Giuvlipen Színházi Társulás Trauma kink című előadását láttuk. 2014-ben alakultak, független roma feminista csapat, provokatív performanszokat csinálnak. Ez a produkciójuk leginkább a szexualitással foglalkozik, elhajlásokkal vagy a konszenzualitással például. Nyugodtan lehetne kétfelől korhatáros: 14 éven aluliaknak és 54 éven felülieknek talán nem való. Én legalábbis azokat a szakkifejezéseket sem ismerem, amiket emlegettek (BDSM például), és amikor többször is azt énekelték a szereplők, hogy „Az engedékenység nem beleegyezés”, akkor mindig eszembe jutott futó bűntudattal, hogy én történetesen „az engedékenység a beleegyezés” jegyében éltem nemileg, sőt terhemre lett volna, ha intim helyzetben folyton a verbális igenemet forszírozzák és az igenem következményeiről tájékoztatnak – amint ez itt az előadás beleegyezés workshopján szabályként elhangzott. De nem állítom, hogy az én félévszázados gyakorlatom a követendő, csak azt, hogy nekem ez a normális, és nem torkolt soha semmilyen bonyodalomba. Az újvidéki Antigoné, amint azt előnéztem és előfeltételeztem, erős és formátumos. (Írok róla a szinhaz.netnek.) Utána barátságos kis közönségtalálkozó az ott maradó szakmai nézőkkel. Kérdezték a fiatal, horvát rendezőt a díszletről – rengeteg barna-fekete föld, árvácskákat ültet bele Banka Lívia –, azt mondta, ők posztháborús országok. A délszláv háború alatt rengeteg ember tűnt el, húsz év múltán is sokaknak ismeretlen a sorsa. Vannak helyek, ahol a rossz termőföld idővel jó termőfölddé vált – ez támpont, ott érdemes tömegsírokat keresni. A gyergyóalfalui (-alfalvai?) művházban nyílt egy csinos kiállítás Zayzon Ádám munkáiból, aki 38 éve kellékkészítője a sepsiszentgyörgyi színháznak. Bábok, maszkok, például az Alice-ból, vaddisznófej a Lear királyból, mindenféle szép és érdekes pepecsmunka-művészet. Délután kolozsvári színiegyetemisták léptek fel, Györgyjakab Enikő és Köllő Csongor harmadéves osztálya, öt lány, tíz fiú. Gemza Péter rendezésében egy kortárstánc-előadást láttunk tőlük. Elismeréssel néztem őket. Lendület, összhang, energia. Este udvarhelyi Leenane szépe Barabás Árpád rendezésében. Az üdítő talán nem a legmegfelelőbb kifejezés rá, de szívesen néztem végre egy olyan előadást ebből a darabból, amelyik nem a realista, koszlott, redves, világvégi ír környezettel jön. Hanem sárga-fekete színek közepette elrajzolta kicsit a világot, szögletesen szürrealisztikusra. Fincziski Andrea vízihullásra sminkelve, fogbetéttel, világító szemekkel, legörbülő szájjal szinte rajzfilmbe illő figura, karikatúraszerű öregasszony remek hangokkal és ritmusérzékkel. Egy dolog keltett csak ellenkezést bennem. Az, hogy anya és lánya viszonyát a rendező szakadatlanul tűrhetetetlennek láttatta. Albert Orsolya Maureenja az első perctől az utolsóig folyamatos indulattal, heves-hangos utálattal beszélt és viselkedett az anyjával. Tartok attól, hogy ha Maureen ennyire odavan, ha szünet nélkül fortyog és dühöng, akkor az előadás el sem kezdődhetne, mert vagy már a darab előzményében agyonütötte az anyját, vagy ő maga kapott gutaütést. Közben meghatottan, tisztelettel gondoltam a Tomcsa Sándor Színház tudós fodrászára. Olyan parókát adott Fincziski Andreára, amelynek hátulján középtájt ott a forgó. Ismerem ezt a forgót, anyukámnak, apukámnak is lett. Idős, beteg emberek hajában alakul ki, amikor már sokat fekszenek az ágyban. Elfáradtam, ideje is hazamenni. Tizenkét órás vonatút haza, volt idő kiolvasni Nemes Levente könyvét. Milyen impozáns ember! Nemcsak mint színész és mint jelenség a színpadon, hanem minden szempontból. A szakmai, emberi tisztessége, a méltósága, az életszemlélete, a nyitottsága, a friss gondolkodása. Szerintem majd idézek tőle színházcsinálói tapasztalatokat és elveket. Privátim ez a kedvencem, amit a feleségéről mond: „imponálhatott neki, hogy nem játssza meg magát ez a pasas, és egy ilyen múlandó lelki szépség miatt 1973-ban elvett férjül”. Akartam még mondani: amikor a kolozsvári egyetemisták léptek fel Gyergyóban a kollokviumon, érzékelhető volt, hogy az előadásra a szereplők számos rokona eljött nézőnek. Szemre főleg nagyszülők, akik az utánai közönségtalálkozót is végig állták, jól látható büszkeséggel az arcukon. Empatikus mosollyal néztem ezt. Magam is el tudom képzelni, hogy mondjuk egy nagy külföldi reptéren kedves férjemmel párás szemmel figyeljük, amint épp érkezik nagy csomagban egy turbina, aminek rendelését, logisztikáját Máténk intézte. Én csak tegnap vettem észre, oldalról ránézve a Radnóti Színház nézőterére, hogy itt nincs is emelkedése a széksoroknak! Inkább hogy süllyedésük van. Premier: 3tél. Tena Štivičić, horvát kortárs szerzőnő darabja, Falcsik Mari fordítása, Alföldi Róbert rendezése. So-so. Vagy talán inkább sobb, mint so. Felteszem, szeretni fogják a nézők: történet, „titok”, érzelmek, színészek. Emlékeztet a darab Marius von Mayenburg A kőjére: szintén egy család több nemzedéke, három különböző korszakban, majd’ hatvan év három időpillanatában, történelmi-politikai helyzetében, váltogatva. Megvan egyébként a famíliának a maga „Hábetler Janija” is, aki üt, amikor számon kérik. Három magángondolat: Az első jelenetben – amit kicsit fals hangúnak éreztem – az étkezőasztalnál a család, egy férfi, négy nő: László Zsolt, Tóth Ildikó, Bata Éva, Sodró Eliza és Pálfi Kata. Hogy felvillanyozta őket egy tálca kupica pálinka érkezése! Nahát. Megláttam László Zsoltot tömött bajusszal. No, gondoltam, úgy látszik, megint történelmi filmet forgat. Olyankor nem vágathatja le a bajuszát, pedig utálja. De aztán egy következő szakaszban bajusztalan volt – no jó, akkor mégse. Tóth Ildikó, ahogy egy másik estén ül az asztalnál. A többiek beszélnek, ő meg szalvétát hajtogat-göngyöl, maga elé nézve, réveteg mosollyal. Akkor olyan volt, mint az anyukám. Számomra egyébként is ez bizonyult kiemelkedően a legjobbnak ebben az estében: Tóth Ildikó és László Zsolt házaspárja, anyája-apája. (Plusz Sodró Eliza. Kováts Adél. Hay Anna tisztasága, egyszerűsége. Bodoky Márk öntudatos mosolya a Singer varrógép fölött.) De mindenekelőtt Tóth Ildikó és László Zsolt. Ez a két gyönyörű ember, két szépen korosodó, jelentős színész. Közben láttam őket magam előtt fiatalként is, 30-33 évvel ezelőttről ugyanezen a színpadon. Az udvarhelyi Ábelről (és Frédi kutyánkról). A következő hetekben esedékes fogépítkezés miatt előre dolgoztam a Fejfénynek: Sodró Elizát hívtam tegnap délutánra a konyhastúdióba. (A fügénkkel kínáltam, de nem nagyon ehetett, mert 3télt játszani készült, és abban az előadásban meg kell tömnie magát almáspitével. Úgyhogy csomagoltam neki. Mármint fügét.) Úgy tűnik, tartom a véghajrá egész jó formáját. Mondta, amikor elindult aztán a színházba, hogy jólesett. Mármint a beszélgetés. No és azt akartam felhozni Az eltűnt feleség című netflixes norvég sorozatból, hogy abban emberrablás zajlik. (Megtörtént események alapján forgatták, evvel aztán jártak olyan dramaturgiai fordulatok, amelyek filmben szokatlanok.) Volt egy levél az emberrablótól, névtelen üzenet, amit a nyomozónő számára analizált egy szakember. Azt mondta, hogy a szavak és szófordulatok alapján a levél írója 1960 előtt született. A nyelv olyan, mint a DNS – folytatta –, megmutatja, hol, mikor születtél, milyen az iskolázottságod. Lefogadom, hogy engem az írásaim alapján az 1960 előtt születettek közé sorolna be. Tessék, nem elég, hogy a BKK-ellenőrök meg a vasúti kalauzok öregbítenek engem, ráadásnak még a magyarul tudó norvég írásszakértők is. De én az utolsó csepp véremig tiltakozni fogok az ellen, hogy a filmesek teljesen eldobták a gyeplőt, és két és félórás filmet forgatnak, és magasról tesznek a dramaturgiai feszességre, és a film első tíz perce félóráig tart, és van szereplő, aki szinte csukott szájjal beszél, tehát alig érteni egy-egy szavát. Több most nem jut eszembe. (Két és fél óra! Ekkora darabhoz színházban általában jár egy szünet, és ott legalább nem fenyegetnek pattogatott kukoricák.) Reisz Gábor Magyarázat mindenréjét láttuk. Dacára a fenti bekezdésemnek, jó film. Fontos film. Korfestő film. Idővel gördülékeny is. Olyan értelemben is jó film, hogy amikor kijöttünk a moziból (hárman voltunk, mármint a társaságunk, a telt házas nézőtéren), akkor már az ajtónál vitatkozni kezdtünk azon, hogy ki mit hogyan értett, miről mit gondolt. Bizonyos értelemben magunk is leképeztük kicsit azt, amit a film: hogyan nyomjuk a szöveget a saját elő-ink (előélet, előítélet, előfeltevés stb.) mentén, és alig van bennünk hajlandóság, készség, képesség a kérdezésre, a megértésre, a megegyezni vágyásra. A film fő-, csúcs- és kulcsjelenete azonosította az ősbűnt. Másrészt felmutatta, mi lett a következmény: szétszakadt ország. A két fele között innen oda jár a düh, indulat, sérelmezés, gyűlölködés, és már szinte remény sincs nem hogy összefésülődésre, de még az érintkezésre sem a két világ között. Akadt egy ábrándos-örömös pillanatom az egyik jelenet alatt. Erre még sosem gondoltam, de az milyen nagyon klassz lehet, hogy egy mai középiskolás, ha szerelmes az osztálytársába, ha jár vele, akkor esténként az ágyából felhívhatja, belenézhet az arcába és jóéjszakát kívánhat neki! Znamenák István, Kocsis Gergő – kezdeném, ha színészi listába kellene fognom. Ráismerve Hatházi András atyai telefonhangjára, azonosítottam lányaként Hatháti Rebeka tervezőt. Na, az ő figurájának újságírói szerepe is megérne egy kockás lapnyi misét. Ezt csak annak, aki látta már a filmet: amikor Rusznák András rákérdezett a Julius Caesar tételt húzó gyerek kokárdájára, én azt gondoltam, hogy ez rávezetés: martius idusát akarja eszébe juttatni. És nem értem, hogy ez a lehetőség miért nem merült fel senkiben a filmben. Pedig lehet, hogy ez a magyarázat mindenre. Vagy legalábbis erre. Visszatérve még a Magyarázat mindenrére, a film teoretikus alapját 2007 karácsonyára fektette le Kis János filozófus az Élet és Irodalomban, Az összetorlódott idő című tanulmányában. A Horthy-korszakba visszavágyó jobboldali és a Kádár-korszakról leválni nem tudó baloldali gondolkodás anakronisztikusságát elemezte. És azt, hogy nem lehet politikai közösség olyan erők között, melyeknek identitása a másikkal való totális harchoz kötődik. 2013 májusában a Beszélőben megjelentette az írást második nekirugaszkodásként, kibővítve, folytatva, eljutva addigra a harmadik magyar köztársaság bukásáig. A 2007-es cikkből idézek, amelyben felhívja a figyelmet arra, hogy nem hárítható minden felelősség a politikai vezetőkre. Ott vannak még az írástudók is (és mindenki más – teszem hozzá). Hozzátesszük a magunkét a szellemi környezethez, melyben a politikusok cselekszenek. Szavaink ronthatják vagy javíthatják a demokratikus állampolgári közösség megalkotásának esélyeit. Egy-egy ember szavai nem sokat nyomnak a latban. A tét azonban óriási. Minden mondatot azzal a komolysággal kellene végiggondolni, mintha épp ezen a mondaton múlna az összetorlódott idő kiegyenesítése. Milyen mondatokra volna szükség? Először is, a saját oldalunk iránt kritikusabb mondatokra. Egyértelművé kellene tenni, hogy mi az, amit a másik oldaltól való félelem semmiképp nem igazolhat. Másodszor, a másik oldal iránt több empátiát tanúsító mondatokra. Igyekezni kellene pontosabban megérteni a túloldal törzsszavazóinak világlátását és indítékait. Harmadszor, olyan mondatokra, melyek felhívják a saját oldal figyelmét arra, hogyan észlelik megnyilatkozásait a másik oldalon. Negyedszer, a közös nevezőt kijelölő mondatokra. Gyűlést tartott a társasházunk közössége, de olyan titkosat, hogy el sem mesélhetem. Este elvittem Valakit a 6színbe, mert szereti Janikovszky Éva naplóját, és tudtam, hogy azt is szeretni fogja, ahogyan Sodró Eliza előadja. Így is lett. Érdekes, hogy most a közönség – zsúfolt ház és fullasztó meleg a nézőtéren – mintha lassabban és nehezebben talált volna rá a játékkal való harmóniára, mint amikor először láttam a Kizárólag az utókor számárát. (Ez a „számárát” egy szép darabja a hülyéntoldalékolás-gyűjteményemnek.) De azért idővel összejött. Milyen szépen megszólalt az előadás vége is. Én meg most… mintha a fogamat húznák. Tehát most vasárnap ez lesz a Fejfény. Talán különös, hogy egy színész verset ír. Talán nem. Nem tudom. (Az Újvárad folyóiratból.) Varga Balázs: Aztán reggel Csak még ezt, csak kicsit még, aztán felnövök, csak még egy felelőtlen hempergés, aztán reggel lemosom a húsomról a húsod szagát. Az ütközés, a csapódás, a becsapódás hangjait kiűzetem a fülemből. A paradicsom is elfogyott. Cicceg, serceg szemrehányón két tükörtojás. Néznek. A románok szemnek hívják, mi tükörnek. Akkor most melyik rosszabb nekem? És elindulok, megyek eleven hússal bőrt keresni. Hátha nem fáj majd az eső, a harmat, a köd, egy fuvallat, vagy akár egy pillantás. Elindulok, megyek megkeresni, felkutatni újra, saját hasonlatosságomat. Koradélelőtt az esőben a Váci úton slisszol előttem két babakocsis anyuka. Tudom is rögtön, hová igyekeznek: az Angyalföldi Gyermek- és Ifjúsági Házba, az egri Harlekin Bábszínház vendégjátékára, a Ciróka-marókára. Török Ágnes és Szívós Károly munkája, Mészáros Pancsa és Bankó Bence szereplése. Gondos, jóízlésű, kompakt kis csecsemő-előadás, megírom. Este Koldusopera Komáromban. Sebestyén Aba rendezése Orosz Ákos Bicska Maxijával. Az volt a benyomásom, hogy nem megy ma túl flottul ez a három és félórás előadás. Kis lelkifurdival gondoltam ezt, mert nem lehetetlen, hogy mi is ludasok voltunk ebben a puszta (ott)létünkkel. Mikor járt legutóbb Komáromban egy rakat színikritikus. Esetleg keltettünk némi izgulatot. A várakozásomhoz képest csalódást okozott nekem az előadás. Rosszul is viseltem ezt, úgyhogy kell majd fújnom egyet, mielőtt megírom. Olyasmiket latolgatva, hogy vajon a csupa tisztaság, érzelem és érzékenység Sebestyén Abának való szerző-e Bertolt Brecht, vagy inkább csak felel belőle jótanulósan. És hogy a nagyszámú színészgárdából ki milyen erősséget és gyengeséget mutatott, széles skálán. Éjféltájt (ez egy Agatha Christie-krimi címe) rácsodálkoztam, hogy nappali buszok már nem járnak a fővárosban, éjszakaiak pedig még nem. Ekkor háromnegyedórát sétálni Budától Pestig, embertelen. Úgy értem, egy fia embert sem láttam. Miskolcon a tegnap esti Csárdáskirálynő-előadásnak két különleges nézővendége volt. Az egyik Kálmán Imre lánya, Kálmán Yvonne, aki egy idős modern dáma, a másik pedig a mi kedves egri rokonunk, aki a városa színházáról leszokott, ezért elvittük őt egy jobb helyre. A két koros hölgy véletlenül viszonylag közel esett egymáshoz a nézőtéren. (Ezért feltehetőleg rajta vagyunk minden fényképen és videón. Csókolózzunk! – javasolta kedves férjem. Utóbb, még a kezdés előtt azt jegyezte meg, más vonatkozásban, hogy ő még sosem látta a Csárdáskirálynőt színházban. Mivel a Mohácsiéra a Madáchba nem őt, hanem a tízegynéhányéves Annamarit vittem el.) Ez a Béres Attila rendezte Csárdáskirálynő nagyon magasan indul. Olyan hőfokon zajlik a Szilvia belépője az orfiban – mintha egy rockkoncert közönsége tombolna őrjöngve –, gyakorlatilag azonnal felgyújtják a közönséget. Nem is adják alább az egész első részben. A második kicsit lengébb, de ott sem érheti sok szó a ház elejét. Az életkorilag tőlünk kevésbé távol eső szereposztáshoz volt szerencsénk, és nem volt ok bánni ezt. Mert például Szőcs Artur ha nem is könnyedén, de magabiztosan elénekli Edvint, és a citromba harapott arckifejezés nagyon megy neki. Márpedig Edvin ebben a bő háromórás operettben talán ha öt percig boldog összesen. Bordás Barbara korrekt Szilvia, Rózsa Krisztián mindent beleadó Bóni, Seres Ildikó pedig külön örömömre szolgált. Járt neki ez a szerep, a Cecíliáé, és példásan ki is teljesíti. Milyen szép a megrendültsége a Hajmási Péter hallatán. És akkor még ott van mindkét szereposztás páros gyöngyszemeként (mi az a páros gyöngyszem? Fülbevaló? Legyen.) Fandl Ferenc Miskája és Gáspár Tibor Kerekes Ferkója. Plusz az egész táncos-dalos gyülekezet, az ősz fürtű takarítónővel bezárólag. (Már-már Kit Kat klubosan szabados ez az orfeum egyébként, és briliáns a női alkalmazottak fodros bugyogós outfitje.) Ez az előadás az operettműfaj és az operettjátszás legjavát mutatja be. Friss, eleven, sziporkázóan játékos és még helyi érdekű is. Mert az egy dolog, hogy Jenbach Béla eredetileg a miskolci orfeumba helyezte a sztorit, de ott is van Miskolc az előadásban, az első rész egyébként mutatós díszlete feletti rozsdás csövekben, rácsos ablakokban, vagy a poénokban. Nézőboldogító este volt. Háromnegyed ház állva tapsolt a végén. Negyedház ülve. Az egész hétvégémet bearanyozta a tudat, hogy vasárnap este Titkainkat nézek Újpesten. Aztán egyszer csak szembejött tegnap, hogy este a Katonában közönségtalálkozó lesz az AT3 fedőnevű Ascher Tamás Háromszéken című előadás után. Hát ezt meg így hogy? Úgy, hogy eltévedtem a naptárban, és nem ebben a hónapban van jegyem a Titkainkra. De ha az én gyomrom (és minden másom) Pintér Bélára készült, akkor nem lehet csak úgy átállítani. Tehát elmentem a Katonába. Schell Judittal kerültünk egymás mellé a zsöllyében, aki szintén újrázott. Ez az előadás, dacára bakinak vagy elakadásnak, tökéletesen működik negyedszerre is, megbízhatóan haladva a felvillanyozó „röhög-röhög-röhög-sír”-tól a letaglózó „sír-sír-sír-röhög”-ig. (Kicsit fokozza, hogy Pintér Béla időközben Olga szerepéhez is hozzájutott a Kaposa készülő Három nővérében.) Tulajdonképpen hat év alatt sem szoktam hozzá ahhoz a tényálláshoz, hogy (egy) Ascher meg (egy) Máté Gábor mondjuk mászkálnak valahol az estében, a világban, és közben ott vannak a színpadon, véresen felmutatva, gyengeségeikkel és esendőségükkel. Jordán Adél megrendítően játssza most is a főszerepet, amelyért a legjobb női mellékszereplő díját kapta tőlünk színikritikusoktól. A darab vége pedig… hamarosan itt van, és akkor majd futhatunk el véle. A közönségtalálkozóra zsúfolásig megtelt a Sufni. Kiderült, hogy az itt maradt nézőknek nagyobb része nem először látta az előadást. Amennyire hátulról hallani lehetett az elöl lévőket, jókat is kérdeztek. De az estét végül a közös fájdalom és szomorúság uralta el a váratlan hír fölött, miszerint decemberben leveszik műsorról az Ascher Tamás Háromszékent, már csak kétszer látható addig. Pintér Béla – aki a saját színházában nem szokott semmit végleg levenni – azon gondolkodik, hogyan tudja az előadást, legalább kisrészt azonos szereposztásban megőrizni, átvinni a maga társulatába. Elképzelni is nehéz – máshol? másokkal? ezt? –, de színházban bármi megtörténhet. Ez benne a csoda. Amikor még kötelező volt a tüdőszűrés, jött behívó, mentünk. Amióta megszüntették (2014), azóta nemigen voltunk. (Egyszer. Miután Radnai Annamari beteg lett.) Kérte most a háziorvos, hogy menjünk el egy-két évente. Rendben. Hová? Hát… – mondta –, az V. kerületben nincs tüdőgondozás, a XIII. kerületbe mehetünk. Nézem az illető intézmény honlapját, írják, hogy bár a szűrővizsgálat törvényileg térítésmentes, de csak a XIII. kerületieket röntgenezik ingyen, a többieknek fizetniük kell. Felhívtam őket telefon, megtudni, hogy van ez. Elmesélte a hölgy, hogy az V. kerület is tartozott egy intézményhez, de összevesztek vele (!), így a belvárosi lakosok utcára kerültek, nincs hová menniük tüdőt szűretni. Végül ők, a XIII. kerület megszántak és fogadnak bennünket. Abszolváltuk tegnap. Azután a mammográfiának is nekifutottam. Úgy áll a dolog, hogy még II. kerületi lakosként kezdtem évtizedekkel ezelőtt a János Kórházban, ott is maradtam, oda jártam évente. (Ilyen-olyan okokból évente akarnak engem röntgenezni, ultrahangozni.) Hanem tavaly közölték, hogy mivel nem ide tartozom, végeztünk, menjek a lakhelyem szerinti rendelőbe. Rendben. Elkértem a kötetnyi leletemet, a háziorvos adott beutalót a belvárosba és ott csináltak tavaly tavasszal vizsgálatot. Most viszont közli a Belvárosi Egészségügyi Szolgálat honlapja, hogy a kerületi rendelőben csak diagnosztikai céllal végeznek mammográfiát. Szűrővizsgálat céljából forduljunk az NNK-hoz (bármi legyen is az). Felhívtam NNK-t, ám oda csak az mehet, aki kap tőlük (kétévente) meghívót. Szóval mindenhonnan el vagyok hajtva. Felkerestem tegnap a kerületi rendelőintézetet, és addig mentem ide-oda makacsul, emeletről emeletre, míg végül szereztem egy szakorvosi beutalót, sőt időpontot mammográfiára a jövő hétre! Ez most azért meséltem el, hogy lássuk: az állami egészségügyben nemcsak a gyógyítás ütközik nehézségekbe, hanem a megelőzés is, mert annak a rendszerét is leépítették. Meg azért is meséltem el, mert voltam este színházban, de arra passzt kell mondanom. Fáradt voltam, nemigen tudott lekötni, sajnálom. A magam kudarcának tudtam be.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
