|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2023. május
Én vagyok az, aki mélyen fájlalja, hogy a Katonában elmaradt Az istenek alkonya. De az is én vagyok, akit szépen meg lehet vigasztalni egy Cseresznyéskerttel. Az is én vagyok, aki még akkor sem képes unni Csehovot, ha unalmasan játsszák. De az is én vagyok, aki kifejezetten harapós lesz attól, ha egy Csehov-előadás azt az alaptalan nézői előítéletet erősíti, hogy Csehov unalmas. Egyszerűen avval, hogy egyszínűen, monoton és monokróm módon tart Tarnóczi Jakab rendezése a mondandója felé. A széltében-hosszában-mélytében lecsupaszított, feltárt színpadon szinte folyamatosan forog lassan a forgószínpad. Igen, látjuk, érezzük, hogy megy, hogy múlik el. Miközben szinte végig idegesítő, alattomos, fenyegető, alapzaj szintű zene szól. Jók a színészek. Főleg Ónodi Eszter mint Ranyevszkaja, a Lopahint játszó Vizi Dávid, vagy a finoman részletező Pálos Hanna Dunyasa, vagy Pálmai Anna, akinek munkamániás Várjája úgy táncol a buliban, mintha az is munka lenne, vagy Pásztor Dániel e. h. ízes, kétségkívül máshová való, Párizsba húzó Jasája. De végig úgy éreztem, hogy gazdagabb teret kapva lehetnének jobbak, szabadabbak, árnyaltabbak, teljesebbek is. (Hegedűs D. Géza volt tegnap a meglepetésvendég, aki átment a színen az állomás felé.) A negyedik felvonás alatt aztán összeugrott a gyomrom. Ahogy a kiköltözéshez végképp kinyitották a színház terét és ránk kapcsolták a villanyt. Ekkor megérthettük, mit játszanak; már nem tarthat ki sokáig ez itt. Tegyük fel, a Katona József Színháztól kell búcsúzniuk, -nunk. A közönség tudta, hol van és mit lát. Itt senki nem fogott vége-tapsba az elutazáskor (ellentétben a moszkvai Művész Színház nézőivel), megvártuk Szacsvay Lászlótól Firsz zárószövegét. Arra gondoltam, hogy ha lett volna szünet, talán eljöttem volna, legalább ezt a letaglózó véget ne lássam. Súlyosan elmarasztalható vagyok, amiért ez jutott eszembe, nem pedig az, hogy mit kellene ellene tennem, -nünk. Örömmel jelentem, hogy hétvégén elkészült a honlapomon a rádióműsorok fül alatt a Fejfény oldala, a Tilos archívumával. (A Tilos archívumban elkódorgott Nagypál Gábor-beszélgetést is megtalálható ott.) Azt vetítettem előre az áprilisi napló elején, hogy nem lesz szó színházról, de ez egyáltalán nem így lett. Jó, hát nem vagyok jós. Mindenesetre írtam közben folyamatosan és párhuzamosan a beszámoló HVG-cikket, már szinte kész is. Tegnap a Trafóban jártam a Stereo Akt Remény panzió című előadásán. Lényegében hasonlít ugyan az Örkény Színházban készült nagyszerű és méltánytalanul elfeledett Kiváló dolgozók-előadásra, de szerintem számottevően elmarad attól, jóval kevésbé áll össze. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az itt fellépő négy színész és a hat aktivista szerepléséből nem kerekednek ki szép pillanatok, vagy hogy ne lenne érdekes, tanulságos, megrázó, amit mesélnek a munkájukról, az életükről, a tapasztalataikról. De Boross Martin rendező és alkotótársai ebbe a produkcióba mintha nem fektettek volna színházilag, színházcsinálásilag annyit, mint abba a korábbiba. Ugyanakkor a közösségi hatása és haszna vitathatatlan. Egy ilyen előadást látva a néző belegondol és beleérez abba, amit a szereplők elmondanak – esetünkben hat civil aktivista, a nőjogitól a roma jogin és a melegjogin át a társadalmi igazságosságért, a fenntarthatóságért vagy a lakhatási jogért küzdőig. Amikor Messaoudi Emina – aki meghökkentő történetet mesélt a felvételijéről a kaposvári egyetem színész szakára –, szóval amikor Emina odaállt a Remény panzió recepciós pultjához, akkor felötlött bennem, hogy én is voltam recepciós, a menekülteket fogadó Nyár utcai szálláson tavaly. Számláltam szavazatokat, jártam segíteni idősotthonba, még műsort is csinálok a Tilosban, akárcsak az egyik szereplő. Hogy aktivizmus – ez így sosem jutott eszembe. Talán mert inkább látom magam passzivistának, mint aktivistának. Eredetileg úgy volt, hogy a Legközelebbi embert a többedik előadáson tudom megnézni, és esetleg becsempészem az áprilisba. De aztán úgy alakult a Radnóti Színházban, hogy ez lett a premier, amit láttam tegnap. A függöny felmenetele után a helyszínt rögtön képes voltam azonosítani: ez a jelen állapot a nyári lakunkban. És tartok attól, hogy magam is hasonló serénységgel fogok nekilátni ott a lomtalanításnak mindjárt, mint ahogy itt a szereplők. Két párt ismerünk meg. A fiúk, Porogi Ádám és Baki Dániel testvérek, Sodró Eliza és Berényi Nóra Blanka meg nem testvérek. Hajdu Szabolcs a katalizátorszerű messziről jött ember, a furcsa fekete kovboj. A párkapcsolatokba beüt a mennykő. Aztán kiüt. Hajdu Szabolcsról eszembe jut olykor Háy János, amennyiben mindketten hihetetlenül jól tudják a dolgokat férfi és nő között. Tökéletes pontossággal írják le/meg a helyzeteket, a dialógusokat, az egyszemélyes menekülő útvonalakat. Sodró Elizától egyszerűen kész voltam. Elsőrangú színésznő. Olyan részletes teljességgel játssza el a jószándékú, egyben veszélyes nőt, hogy tényleg tanulmányt lehetne írni ennek az Elvirának a személyiségéről. Hosszú snittek, köztük rövid sötétek. Arra gondoltam, majdnem olyan ez, mint egy film. Csak éppen élőben látom a szereplőket, élvezettel megbizonyosodva arról, hogy mégiscsak ez az igazi. Arról beszélgettünk a reggelinél, hogy ma egy Három nővérben hová helyeznék át a dandárt, ha nem az ukrajnai frontvonalra. Na, majd meglátjuk a következő szezonban a kecskeméti Nemzeti Katona József Színházban, ahol Szente Vajk a Meseautón kívül ezt a Csehov-darabot fogja színre vinni. (Most csak részlegesen vicceltem. Úgy értem, tényleg Három nővért rendez Szente Vajk jövőre Kecskeméten.) Dimitrisz Papaiannou görög táncművész világszám, és soha senki nem tudta és fogja tudni meghívni fellépni Magyarországra – mint hallottam. Ha a MITEM a soha vissza nem térő alkalom a találkozásra, az INK című előadás, akkor rajtam ne múljon, gondoltam. Még életemben nem írtam tánckritikát, nem is tudnék, most sem fogok. Szeretem különben, amikor kápráztatják a szememet: ahogy felfelé ment a függöny, és a padlón csillogva potyogott valami, rizsnek néztem, de aztán kiderült, hogy víz. Ami pedig vízfüggönynek látszott eleinte, az sötét fólia. A vízzel játszik az előadás. Egy forgós kerti locsolócsap a díszlet alapeleme, és meglehetős a vízfogyasztás. Egy fekete, vizes férfi ül a színen – azt írják, a sötétségbe borult univerzum őrzője –, aztán egyszer csak előkerül a föld, vagyis a víz alól egy meztelen férfi (Šuka Horn). Mint egy ebihal. Amikor elfogta őt a fekete fickó (ő maga Papaiannou), úgy vergődött, mint egy rendes hal szárazon. Ilyenből volt több. Megharcoltak egymással a két férfiak. A tárgyak néha meglepően viselkedtek. Amikor a fekete férfi szoptatni kezdett egy csecsemőt, az előttem ülő négy néző kiment. Elemi kegyetlenség volt az egészben. Minden nemértésem ellenére ez valami, az biztos. Leadtam a HVG-cikket, Kalamazoo helyett Karamazoo-t írtam benne véletlenül, jellemző. Javítottam még időben. Most meg sietek el, várnak a lomok. Tegnap egy prognosztizálható sikerszéria bemutató előtti előadását láttam, a Játékszínben a Csodálatos vagy, Júlia!-t. Németh Ákos alkalmazta Maugham-ot a Játékszín színpadára, érezhetően avval a szándékkal, hogy személyességet teremtsen Julia Lambert és Eszenyi Enikő között. (Vagy legalábbis a személyesség látszatát keltse az előadás, Szikora János rendezése. Eszembe jutott, amikor először dolgoztak: Szikora az egri színházában Csongor és Tündét rendezett 1985-ben, rangos vendégszereposztással, írtam róla az Új tükörben.) Rögtön úgy kezdődik az előadás, hogy a színésznő épp fellép, és Rosalinda epilógusát mondja az Ahogy tetszikből, ahogy annak idején Eszenyi Enikő is. Később bejátssza a fiatal szeretővel a Sirály visszahódító jelenetét is, ami a Vígszínházban már nem az övé lett, hanem Nagy-Kálózy Eszteré. Kicsit rendezget is egy ifjú színésznőt, és nagy hangsúllyal adatik elő a Színésznő vagyok, szívem-dal – először egy zongoraágyról kel fel hozzá, Zoób Kati tervezte aranyruhában –, aztán amikor utóbb ráismétel, azt már tagadhatatlanul soknak tartom. Nem vitás, hogy passzol hozzá ez a csupa szerep szerep. Persze lehetne ebben a nőben fanyarság és maró önirónia is, de az egy másik Julia Lambert lenne. Eszenyi Enikőé ilyen: kékes-zöldes hajú, bájos, lendületes, túlzó hevű. Jól áll neki a szeleverdi kislányosság, a humora, a vígjátékokon edzett, hatalmas, betonbiztos félrék. Egy már-már megrendült, kétségbeesett charlestonban felvillan az arcán a drámája is, ahogy fiatalabb próbál lenni a fiatalabbnál. Nyílt színi tapsot ér ez a futó pár pillanat, de azért ne higgyük, hogy valaha is meg fog öregedni. Nem írtam itt most a többiekről. Nem mintha bármi gond lenne velük, de ez a bemutató Eszenyi Enikőről szól. Cikk a Győrben látott előadásról. Múltkor a rózsasoron kicsi kék virágokat találtam. Tudtam, hogy gyom, de tetszettek, keretezzétek csak a rózsatöveket, gondoltam. Azonban elkanászodtak teljesen, a fejére nőttek a földtulajdonosnak, úgyhogy tegnap végeztem velük. Közben fűnyírás is zajlott, amire mindig előjönnek régi ismerőseink, feketerigóék. Egy pár, Rigó János és dr. Rigó Jánosné. Színük alapján dr. Rigóné (zenéből van doktorátusa) csak tortabevonóval van bevonva, Rigó viszont étcsokival. Annyira otthonosak nálunk évek óta, hogy gátlástalanul mennek egy lépéssel a füvet nyíró kedves férjem mögött. A gyomolásom különösen tetszett nekik, ott sertepertélt Rigóné körülöttem, és büszkén mutogatta a csőrében a gilisztákat, amiket én hajtottam fel neki. Denevér Ernő miatt viszont megint aggódom kicsit, mert nincs nyoma. Remélem, nem állt odébb, egy boldogabb országba. A pakolás-lomtalanítás fizikailag és szellemileg nehéz munka. Mást ne mondjak, most döntöttem úgy, hogy a munkásmozgalmi szakirodalmat nem tartjuk tovább. Megszabadulunk a szüleinktől ránk maradt Lenin-, Sztálin-, Mao Ce-tung-összesektől, Révaival bezárólag. Na, talán egy-egy kötetet elteszünk kuriózumként. A Lenin Magyarországról című könyvet el is hoztam, az nem túl vastag, és hátha lesz benne valami hasznos és élvezetes, vagy legalább meglepő és mulatságos. Na ugye. …Minket áthat a nemzeti büszkeség érzése, és éppen ezért különösen gyűlöljük saját rabszolga múltunkat (amikor a nemesi földesurak azért vitték háborúba a muzsikot, hogy vérbefojtsák Magyarország, Lengyelország, Perzsia, Kína szabadságát), és gyűlöljük rabszolga jelenünket, mikor ugyanezek a földesurak, a tőkések támogatásával, háborúba visznek bennünket, hogy megfojtsák Lengyelországot és Ukrajnát, hgy elnyomják a demokratikus mozgalmat Perzsiában és Kínában, hogy erősítsék a Romanovok, Bobrinszkijok, Puriskevicsek, Hruscsovok, Putyinok nagyorosz méltóságunkat meggyalázó bandáját… (Lenin művei, 21. kötet, 95. oldal) Tegnap délelőtt az Egy kupac kuflit láttam a szatmári Brighella társulattól a Bethlen Téri Színházban, este pedig Fekete Ádám Hat medúza egy tepsibenjét az Örkény Stúdióban. No, ez utóbbi meghaladt engem. Nehezen ültem végig a majdnem két óráját. Jó volt benne nekem Bajomi Nagy György, a kedves s hangjaival és Kókai Tünde a tenger alatti mintás fehér ingével.
A számítógépemen szervizben dolgoznak. A telefonomat ellopták. Kirekedtem az ismert világból. Azon vagyok, hogy visszatérjek. Addig füstjelekkel üzenek. Még mindig nincs megnyugtató megoldás sem Füzi laptopra, sem az odalett telefonomra. De közben egy új gond ütötte fel a fejét, meg egyébként is be kell fejeznem ma a hosszúcikket a szolnoki A fösvényről, amit tegnapelőtt láttam, és nem késztetett lelkesedésre. Úgyhogy további türelmet kérek a kedves olvasóktól. Különben most a Budapest Bábszínházba vagyok járandó, az Abstract fesztiválra. Tegnap láttam a holland Duda Paivát egy egyszemélyessel, két bábbal. Nagyszerű pasas, minden fronton: a hang, a mozgás, a színészet, a bábozás. Nem láttam még senkit, aki ennyire tudja nézetni a bábját. Mármint hogy ennyire kifejezően tudna nézni a bábjával. A Fejfényben pedig ez lesz vasárnap. Gondokkal nem akarok traktálni. Közben meg bele vagyok gabalyodva különböző fesztiválokba, már szinte veszítem el a fonalat. A héten még tartott a Jurányiban a CSET feszt, azon néztem a Kutyabaj című darabot. Angol fiatalkorú bűnözők magyar börtönszettben, különórákon. Horváth János Antal rendezése, végzős színészhallgatók közösködése szombathelyi színészekkel. Elnéztem őket hosszasan (a kelleténél lassabban telt az idő), Kuttner Bálint e. h. tetszett legjobban. De László Gáspár e. h.-n is látszott, hogy lesz ebben a fiúban sűrűség, drámai erő. (Édesapja csak a testalkatából ismerszik meg, egyébként az édesanyjára hasonlít ez a gyermek.) Percekig tűnődtem, hogy a rövidujjú inget hordó fiúk könyökére úgy sminkelték-e rá a pikkelysömörgyanút, és akkor az vajon jellegzetes rabbetegség-e. Tart még az Abstract fesztivál a Budapest Bábszínházban, ahol egy angol varázsló, Stephan Mottram egyszemélyes bábszínházát néztem tegnap. Alig lehetett elhinni, hogy valóban egyetlen ember játszik ott a sötétben – néha halványan fény villant a szemüvegén –, esküdni mertem volna, hogy ha tényleg csak egy ember, akkor annyi karja van, mint a polipnak (nyolc). Fekete paravánszínházában elindult egy kicsi pingponglabdaember – öt világító, vagyis inkább fényvisszaverő labda alkotta: egy a fejet, kettő a kezeket, kettő a lábakat adta –, egyre nagyobb lett; jött közelebb. Aztán tudott ez az ötlabdányi ember táncolni, korcsolyázni, húzódzkodni, kézen állni, és még mit nem. Szerelembe esni, csókolózni, családot alapítani, leélni az életet. (Az előadás végén Stephan Mottram kedvesen megmutatta a sétáló pingponglabdaember-szerkezetet.) A PlayOn! ifjúsági fesztivál a Kolibriben meg csak most fog kezdődni. Ma három előadásra megyek. Mondjuk, írjuk a gyerek- és ifjúsági előadások javára, hogy nem olyan hosszúak, mint a felnőttekéi. (Talán egyszer majd így szűnik meg a naplóm. Hogy rákapok a nemírásra.) Délelőtt a Bábszínházban a marosvásárhelyi Ariel Bábszínháztól körülbelül azt a tisztes munkát láttam, amire számítottam. Gondoltam is előtte, hogy ezt írom meg a Spirire, az ő Gabi és a repülő nagypapa-előadásukat, de közben rájöttem, hogy Turbuly Lilla kollegina már megírta nekem tavaly. Délután a mexikói Idiotas Teatro Szenzáció című előadása fölöttébb kellemetlen élményként ért. Már jól befészkeltem magam egy olyan fesztiválba, ahol minden szakmai ínyencségnek bizonyult, amit láttam, erre ez a produkció durván ellökött engem az egész műfajtól. Ha bejönnek színészek kitömött ruhában, fejükön kivájt tökkel vagy vállig húzott cilinderrel, vagy más hasonló, teljes fejet és arcot takaró, festett maszkkal, akkor annak nem tudom, mi értelme. Ez a fajta bábjáték mit ad ahelyett vagy ahhoz képest, hogy láthatnám helyette a színész testéhez tartozó arcot is? Ezen túlmenően is az előadás minden elemét – vicceit, trükkjeit, nyüzsgését – használtnak és másodlagosnak találtam. Este a FüSziben (független roma kulturális tér) jártam, ami egy kis otthonos pincejátszóhely a Józsefvárosban. Ott adja elő a Független Színház Balogh Rodrigo rendezésében a Rothadó madarak című punkoperát. (– Mit nézel még meg ma? – A Rothadó madarakat. – Ööö... de jó neked.) Valós történet az 1970-es évek végéről: íróper, amelyben a szerzőt a nagyapja beperelte, amiért regényében rossz színben tüntette fel őt és családját. Egy bármire jó tárgy (szószék, kocsmapult, karosszék, tulipános láda), néhány vetített háttérkép és két színész, prózában és énekbeszédben, dalban. A nagyapát (és másokat) adó Balogh Orsolyát hamar megvettem. Minden megvan benne: a karakter, a keménység, a józanság, a sodródás, a határozottság, a belső gyengédség. Ő a földközelibb, ízig-vérig Pintér Béla-darabba illő szereplő. A másik játszó a zenét szerző Varga Dávid. Jól szabott, szakértőn kordában és stílusban tartott produkció. 45 perc, amiből süvít a fájdalom és a reménytelen. Olyan, mint egy bizarr igazságóra az életiskolában. A Kolibri Színház PlayOn! nemzetközi fesztiváljának tegnapi két előadása láttán több hasonlót is gondoltam. Az egyik, hogy milyen szépen felfelé húzzák a célközönség korhatárát. Voltaképp felnőtt szint, felnőtt tematika, ami helyénvaló is, hogyha kamaszokat akarnak látni a nézőtéren. A lengyel előadás a Ludowy Teatrtól – Orwell nyomán, 1984: Szeretet-minisztérium, természetesen misztériumnak olvastam – egy disztópia tárgyilagos, tárgyalásos leírása, amelybe a közönség „beavatkozhatott”, legalábbis bizonyos pontokon szavazhatott a mobiljával. Már akinek volt ehhez telefonja persze. Nekem nem volt, viszont támadtak rossz érzéseim a színpadon látott riasztó jövő némi helyiérdekűségét illetően. Az olasz Elsinor Centro Di Produzione Teatrale Frankensteinje szintén nyomán-előadás, Mary Shelley írásai által inspirálódva. Nem annyira a teremtményről szól, vagyis annyiban igen, hogy Mary Shelley a főszereplő, és amit alkotott, az a Frankenstein című könyv. Az alkotás gyötrelmein túl a női élet gyötrelmei, anya, gyerek, halál, ilyesmi. Egyetlen színésznő szerepelt az előadásban, további partnereit artisztikusan köré vetítették, amitől költőien borongósan látványos látomásos színház kerekedett ebből. Mindkét produkciót nő rendezte. A magyar fordítást kivetítették a színpad fölé, a sok beszéd miatt meglehetős tempóban. Mindkét esetben erősen szószínházzal volt dolgunk (az egyszemélyes Frankenstein is az, dacára a dekorativitásának), úgyhogy nézőpróbáló feladat elé állították a közönség túlkorosabb, fáradtabb, lestrapáltabb részegységét. Nem olyan gyakran rendez nemzetközi színházi fesztivált a Budapest Bábszínház és a Kolibri Színház, hogy ne lett volna érdemes egyeztetniük az idejét. Több nap egybeesett az Abstract és a PlayOn! fesztiválon. Nem is értem. Tegnap délután a Kolibri portugáljai (Nomádok) és a BB olasza (Apró öngyilkosságok) között kellett választani. Eredetileg a Kolibri portugáljaira tartottam, ám kiderült, hogy az előadás szövegének magyar fordítását le kell tölteni telefonra, ami nálam szóba sem jön, úgyhogy elszaladtam a Bábszínházba. Fel a negyedikre az Ország Lili Stúdióba, közben Gimesi Dóra Mindentlátó királylányát idézve számoltam: első emelet… második emelet… harmadik emelet… negyedik emelet. A színházteremben a színpadon egy asztal, fölötte mélyen belógatott lámpa. Olivia Molnar fiatal nő, bejött, kabátot vett, begombolta, egy nyakmozdulattal eligazította a kabát nyakát a nyakán. Közölte (angolul), hogy két öngyilkosságot fog elkövetni, aztán elmond egy rövid verset az időről. Leült az asztalhoz és játszani kezdett. Úgy, mint egy gyerek. Elővett ezt-azt, szaloncukrot, pezsgőtablettát, Pita nevű brazil babszemet, Jorge nevű svéd gyufaszálat, nem tudom mit. Motyorászott, rötyörészett, megszemélyesítette a tárgyakat, hangot adott nekik, kommunikált velük. Egyszerű, jól szabott, vicces történetei voltak. (Mint olvasom: Olivia Molnar három emblematikus tárgyanimációs etűdöt értelmez újra, melyeket édesapja, Molnár Gyula alkotott meg a nyolcvanas években.) Nem volt ez a szellemes játék se túl sok, se túl kevés. Éppen libegett. Némiképp olyasminek hatott a lány, mint egy stand upos. Sit downos verzióban. Este a Trafóban Dézsi Fruzsina kollegina darabja, A helyzet ura a TÁP Színháztól, Polgár Csaba rendezésében. Innen folytatom holnap. Céhelnök koromban kitaláltuk, megszerveztük és lebonyolítottuk (kedves férjemmel) a Koltai Tamás kritikapályázatot, és azóta is szolid büszkeséggel örülök a győztesek előmenetelének. Öt éve zajlott az az egyéves „versengés”. A első helyezett Gergics Enikő azóta gyakorló orvos és gyakorló színikritikus lett. A másik két díjazott közül Dézsi Fruzsina szintén publikál – nem akármilyen kritikát írt például a szombathelyi Kivilágos kivirradtigról a minap –, de ő közben színházcsinálóként, producerként és drámaíróként is teljesedik ki. (Kollár Zsuzsi pedig kisbabázik.) Dézsi Fruzsinának ez a Polgár Csaba rendezte A helyzet ura már a második pesti premierje, és jöttek is ebbe a bemutatóba hárman a stúdió k-s Vid napjából: Homonnai Katalin, Nyakó Juli, Jankovics Péter. (Jankovics Péter színpadi színészi eleganciájának nincs párja – és nem a gyűrött, rózsaszín vászonöltönyére gondolok –, vagy ha van, hirtelen nem jut eszembe.) Volt erős felütésként egy érákon átívelő polgármesteri győzelmi beszéd, de azután mégsem indult be könnyen a dolog, jóllehet halmozzák a műfajokat és a stílt. (Zenés is a mű, Szécsi Pál vonalán.) Az alapötlet briliáns – nem fejtem ki, maradjon meg a nézőknek. Egy mélyfalusi, biblikusnak is mondható történet, amely mondjuk tengelyesen szimmetrikus a mennyek országára, Istenhonra, vagy nem is tudom pontosan, mi a neve Isten lakhelyének. (Isten: Kaszás Gergő.) Nem állítom, hogy mindent fogtam, vettem, vagy teljesen betöltöttük volna egymást, a darab, az előadás és én. Ám egy idő után mégis jól érzékelhetővé vált a tehetség, a formátum, amiből valami valós, életteli, fájdalomtól lüktető világ kerekedett ki. Volt egy kép: Kaszás Gergő mint pályaelhagyó pap, mint húsfeldolgozó gyári munkás keringőzött a figyelemreméltóan debütáló Baranyi Emmával. Megrándult a szívem, mert mindig is szerettem volna egyszer az életben keringőzni, egy keringőzni tudó és jól vezető férfival. De ez már alighanem kimarad. Verőce is jól kezdődött. Beléptem a Vitamintanyára, mi a helyzet, van-e valami kedvező zöldség vagy gyümölcs. Zöld alma, 240. Zöld almát szoktam venni pesti piacon, amikor és ahol 350-ért adják kilóját, tudom, hol. Elvettem két darab verőcei almát. 480 forintot fizettem érte. Na, kösz. A háznál ilyenkor mindig meglepetés, hogyan áll a kert. Hát a fügefa le van maradva a fejlődésben, még csak zöldülget. A virágsor szépen alakul, Denevér Ernő pedig épségben és egészségben lóg a pincelejáró falán, a szokottnál közelebb a kapuhoz. Mint aki átköltözött a másik hálószobába. (Itt jegyzem meg, a kis patkósdenevérre jellemző, hogy a többi fajtól eltérően, a szárnyával betakarózva alszik. Kivéve Ernőt, aki nem szokott betakarózni.) A tegnapi pakolásból kikaptam egy 1946-os kis verseskötetet. Együgyű program, Szilágyi Tibor újabb versei. Érdekes. Mint az egyik versből kiderül, az alanyi költő keretlegény volt. A kötet egyharmada szenvedélyes jajongás a zsidók, a szenvedők, a mártírok sorsa felett. Ez a primer reakció a következő években társadalmi szinten mintha elült volna. Megnéztem az e-szinházon a Katona József Színház Rozsdatemető 2.0-ját, Vizi Dávid kiugrását (egyebek közt). Jó volt nekem. Még jobb is, mint amire számítottam. Több oka lehet ennek. Nyilván a premiernél későbbi felvétel ez, abból az időből, amikor már összeért az előadás. Másrészt emlékszem a nagy várakozásomra a bemutató előtt, és arra, hogy a Tasnádi István írta folytatás csak mértékkel váltotta be a hozzá fűzött reményemet. Ebben a tudatban fogtam most hozzá a nézéshez, és ehhez képest meglepett, mennyire működni látszott az is. Egyébként is nyomós okom volt a nézésre, hogy ne mulasszam el látni Elek Ferencet, amint Seres elvtárs képében képzeletbeli főttkukoricát eszik. (A levegőt ették és itták a szereplők jóízűen. Leszámítva Szirtes Ági Pék Máriáját, aki kapott igazi almát pucolni. Járt neki a kivételezés.) Mint megtudtam, én voltam az első a HVG színikritikusos sorozatában, aki a kért határidőre, hó ötödikére leadta cikkét. Felteszem, nem számítottak erre. Meglepetésükben talán félretették az anyagot. Aztán elfeledkeztek róla. Így lettem elsőből utolsó – korai teljesítőből későn megjelenő szerző. Valamelyik nap szükségesnek találtam áttekinteni, mely színházakról, mely előadásokról írtam a Mozgó Világba az elmúlt két és fél évben. Volna nekem ehhez egy jó kis összefoglaló oldalam a honlapomon, a Cikkek – újságonként fül alatt, hanem azok a táblázatok sajnos úgy maradtak, ahogy 2004-ben összeállítottuk őket; nem frissítettem, nem aktualizáltam azóta. De most nekiültem és megcsináltam a Mozgó Világ táblázatát, valamint hozzáfogtam kiegészíteni azoknak az orgánumoknak a cikklistáját (Kisvárdai Lapoktól Complex Magazinon át Criticai Lapokig és Színházig), amikbe 2004 után is írtam. Majd azokig is eljutok, amik 2004 után lettek egyáltalán (kultura.hu-tól Revizoron át Spirituszig. Bár úgy tűnik, hogy a Spirituszban 2002-ben jelentem meg először egy Holle anyóval, akkor még papírújság volt az.) Így mégis könnyebb bogarászni. Kiszámolhattam például, hogy a Kisvárdai Lapok fesztiválnapilapjába 14 év alatt negyven cikket írtam. (Az oldalon feltüntetett cikkek szövege aztán a dátum nyomán megtalálható a Cikkek – évenként fül alatt. Legalábbis tavalyig, mert az aktuális évet nyáron szoktam elkezdeni feltenni.) A MITEM egyik sztárelőadása: Bros, Romeo Castelluccitól. Kutya is szerepel benne, kisgyerek is – biztos siker, mondhatnám, de nem mondhatom, csak viccelek. Füstben állt már szinte az előcsarnok, a nézőtéri bejárat, amikor bementünk. Tudtam, hogy helyi jelentkezők közül szerződtettek a vendégszerepléshez vagy kéttucat férfit (mindenhol így játsszák ezt a produkciót), akik egy-két napi próbát követően rendőrök lesznek a színpadon, és alá kellett írniuk, hogy minden parancsot teljesítenek, amit menetközben fülesen kapnak. A legjobb társaságban voltam szerencsére, Proics Lilla kollegina ült mellettem, akinek igazán van tapasztalata az olyan helyzetben, ha netán rendőrökkel keveredik összetűzésbe az ember. Az elején előderengett a sötétből egy öreg, ősz szakállú próféta. Gondoltam, erre a szerepre HDG-t is kasztingolhatták volna. Aztán jött a rengeteg, fekete egyenruhás rendőr. Kettejüknek kutyája is volt, fekete. Ők – a kutyák – felteszem, nem írtak alá semmit. Az egyik kutya öregnek látszott. Remélem, már süket is, mert akkor talán nem zavarták az erőteljes hanghatások. Megterhelő másfél óra volt. Egy hosszan tartó, brutális jelenet alatt többen kimentek a nézőtérről. Fegyverdörgés, művér, palackokból feltörő vízfelhők – mint egy hamvasztásos szórásos temetés –, dulakodások, rángatózások a földön. Kiszolgáltatottság, erőszak, szenvedés. Láttam Castelluccikat, tudom, hogy szívesen provokálja a közönséget, feszíti a húrt. Néha talán egyenesen azt akarja, hogy ne nézzünk oda. Esetleg azt, hogy álljon ellen, avatkozzon közbe új szereplő vagy néző. Precíz, kirafinált a rendezés, a koreográfia, nagyszerűen odaadók, pontosak és fegyelmezettek a beállt szereplők. Csak úgy éreztem, ennek a művészetnek én alatta állok, mint Ranyevszkaja a szerelemnek. Reggelinél kérdezett kedves férjem a Castellucci-előadásról. Mondtam, olvastam a Nemzeti honlapján a felhívást a szereplőválogatásra, statisztagázsit kínáltak. Ezen megütközött és csodálkozott. Kevesled, hiszen nem is statiszták, hanem csoportos szereplők? – kérdeztem. Ellenkezőleg, úgy gondolja, nem kellett volna pénzt kapniuk. Mert mi a részvételi színház, ha nem ez? Annak, hogy ott vannak a színpadon önkéntes civil szereplőként, az az értelme és indítéka, hogy pont olyanok, mint mi a nézőtéren. Érezzük úgy, hogy akár mi is lehetnék ők. Mit csinálnánk rendőrként, ha fizikai erőszakot kell alkalmazni, könnygázt fújni vagy ilyesmi. Mondjuk innen nézve „nekünk ezért nem jár csokoládé”, ahogy a Pásztor mondta. Mentem megint pakolni, selejtezni a Dunakanyarba, ami elég strapás. Hazafelé a vonaton kirándulásból jövő kamaszok visítoztak és mobiloztak körülöttem, míg én belemerültem egy elsárgult levélbe. Apukám írta és küldte anyukámnak a tüdőszanatóriumba, kereken hetven évvel ezelőtt. Elsiettem aztán még a József Attila Színházba a salgótarjáni színház vendégszereplésére, a Horváth János Antal rendezte Buborékokra. Ez talán nem kellett volna már nekem a tegnapi napra. Az előadás rózsaszín-pink-magenta színvilága rögtön taszított kissé, és aztán egyszer sem tudtak felderíteni egy felvonás alatt. Sem Csiky Gergellyel nem érintkezett a dolog, sem a jelennel. Leginkább talán egy tévés komédia világát idézte, de abból is kilógott a szépen, finoman játszó Bozó Andrea Solmaynéjának dekoltált, ujjatlan, csillogó estélyi dresszében a tetovált felkar. Az e heti Fejfény miatt kicsit izgulok. John Cleese Elszabadult professzor című érdekes könyvét olvastam (Lázár A. Péter fordításában). A Cornell Egyetemen tartott egyik előadása különösen jólesett, mert azt fejtegeti, hogy nem feltétlenül előnyös tulajdonság gyorsan és határozottan dönteni. (Mondanom sem kell, én lassan és körülményesen döntök.) Ennek kapcsán elmeséli, hogy az 1920-as években egy oxfordi és egy pekingi professzor évekig leveleztek egymással, majd egyszer a pekingi professzor Oxfordba látogatott. A vendéglátó valami különleges élményhez akarta juttatni a kínai kollégát, ezért elvitte egy atlétikai versenyre. Amikor az egyik versenyszám után hatalmas ováció tört ki, a kínai prof megkérdezte, hogy minek örülnek ennyire. – Annak – válaszolta oxfordi professzorunk –, hogy az a vörös mezes pasas egytized másodperccel gyorsabban futotta a 100 yardos távot, mint bárki ebben az évszázadban. – Értem – felelte a kínai professzor. – És mihez szándékozik kezdeni a megtakarított idővel? Kedvelem azt a gyerekelőadás-sorozatot a Jurányiban, aminek ez volt a legutóbbi darabja. 2020-ben zajlott le az SZFE ún. modellváltása, és utána rögtön tágas anyagi és fejlődési lehetőségek nyíltak az intézmény előtt. Ebből arra következtetnék, hogy ma már nem feltétlenül jelent fulladásos-hőgutás halált az Ódry Színpad Padlás játszóhelyen megnézni májusban egy vizsgaelőadást, mint azelőtt. De de. (A Várkonyi Zoltánról készült fa dombormű le van téve az előtérben a fal mellé egy oszlop mögé.) De ez volt az utolsó lehetőség megnézni az utolsó Zsámbéki-osztály utolsó vizsgáját, a Merre jársz? címűt, úgyhogy nem hagytam ki, és nem is bántam meg. (Pontosabban: június végén játsszák kétszer a Kamrában.) Ez egy tehetségekben bővelkedő színészosztály, amelyik láthatólag tud magára hagyatkozni. Egy bombasikerű kortárs francia regényből (Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?) maguk írták a darabot, közülük rendezte Szécsi Bence, és maguk játsszák el klasszik főiskolás modorban: sziporkázva, telezsúfolva játékkal, gegekkel, lendületesen, energikusan, szélviharosan, noha három órában. Bámultam, kókadtan, lehengerelve. Gloviczki Bernát vonzóan reszelős hangja. A kicsattanó Kanyó Kata teli humorral rendőr például, a pályakezdő Lovas Rozit idézi. Kuttner Bálint, aki mindenki fölött álló férfiként tud hatni. Kádár Kinga humora arckifejezésben, mozgásban, karakterben. Mosolygó Sára megnyugtató szépsége. A vagy 190 centis László Gáspár gyerekszeme. És folytathatnám. Csak annyit én már nem fogok élni, hogy megszoknám és elviselném a látványát egy női lábon a magassarkú, csillámló, ezüst szandálnak vastag fekete bokazoknival. Az előcsarnokban fejeztük be az előadást. A taps előtt a 12 játszó kint az utcán, az üvegajtók mögött összeölelkezett, ha jól láttam. Micsoda öt év jutott nekik, felkészülésül a pályára... Jó utat, sok sikert! Nem akartam az apukámmal egy évben született Gyurkovics Zsuzsát kitenni részint a Tilos Rádió zordnak mondható környezetének, főként nem a megmászandó egy emeletnek, ezért úgy döntöttem, hogy az e heti műsort a vasárnapi élőből áthozom szombati felvételnek a konyhastúdiómba. (Kaptam kölcsön a segítőkész szomszédasszonyomtól három széket, mert a mi székeink már tíz éve is belenyikorogtak a rádiózásba.) Fullajtár Andrea kedvesen rugalmas volt a megvalósításban. Kedves férjem ment el kocsival Gyurkovics Zsuzsáért, és induláskor avval szembesült, hogy a téren álló autónknak letörték a visszapillantó tükrét. Megpróbálta az elkövető visszanyomogatni a helyére, de az a megoldás csak az első megmozdulásig tartott, ajtónyitásra rögtön leesett a tükör és lógott a zsinórján. Mondjuk elegem van abból, hogy a belvárosba autózók nem tudnak vagy nem akarnak rendesen parkolni, és emiatt túl gyakran Ottíliánkon csattan az ostor. No megérkezett Zsuzsika – így vette fel a telefont, amikor kerestem: itt Zsuzsika, illetve az első alkalommal aki felvette, azt mondta, hogy ő Gyurkovics Zsuzsa első menye –, kicsi, törékeny, mégis teherbíró asszony, beszédes, közvetlen, belátó. Ő feketében volt, Fullajtár Andrea fehérben jött, jól mutattak, kár, hogy nem tévéműsor voltunk. Délután elém került valahogy, hogy este a Gyilkosság az Orient expresszent adják a Tháliában. Kedvem támadt hozzá – 2020-as bemutató volt, azóta biztos rendesen összeért –, úgyhogy bejelentkeztem gyorsan, és fogadókészségbe ütköztem. Pünkösd vasárnap este, 98-99%-os ház, körülöttem – 8900 forintos helyeken –, teljes családok, kamasz gyerekekkel. (A szünetben 50%-os kedvezményes jegyvásár.) Szirtes Tamás rendezte profi mód, a díszlet a lényegi találmány. Az elején és a végén megmutatják csupaszon: egy nagy, fekvő doboz az egész mint vetítési felület. Ebből lesz a vasúti kocsi. Alul kinyíló fiókjai vannak, ezekből megfogható díszletelemek állíthatók elő: kerevet, bárpult, ilyesmi. Így keveredik folyamatosan, igen látványosan a vetített díszlet a valóssal. Volt, hogy percekig fixíroztam két cserepes növényt, amelynek levelei még együtt is mozogtak ingva-bingva a zakatolással. Nem tudtam eldönteni, hogy ők filmen vannak vagy konkrét kellékek. Ez a fajta színpadkép kifejezetten precíziós munkát követel a színészektől: a lehető legpontosabban kell dolgozniuk, például takra nyúlni oda becsapni egy ajtót, amely csak kép a falon. Zömmel elégedett voltam a szereplőkkel: stílusérzék és megfelelő hang, hangnem kell ide, ami többeknek jól ment, Mórocz Adrienntől Udvarias Annáig. A második rész némiképp leül, eleve mert egy krimi a színpadon sosem tud eléggé felgyorsulni. Hercule Poirot-t Szervét Tibor játssza, és nincs is ez ellen semmi kifogásom. (Ámbár mi jobban el tudnánk képzelni Poirot-nak Csákányi Lászlót vagy Feleki Kamillt, dehát hiába.) Szervét Tibort módfelett megnyugtatónak találtam a szerepben. Olyan volt, mint egy papucs. Mármint nem úgy, hogy teszetosza, hanem kényelmes és otthonos. Egyáltalán nem hatott annak a gőgös, fölényes és magabiztos Poirot-nak, akit a könyvekből ismerek. Azt külön szépnek találtam, hogy a végén valami melankolikus megtörtséget mutatott. Nem volt ő ugyanis meggyőződve arról, hogy helyesen tette, amit tett. (Illetve nem tett.) Alan Rickman Őrülten, szenvedélyesen címen kiadott naplóit olvasom. (Nem angolul, annyi biztos, ám sehol, még a könyv kiadójánál sem találom azt az információt, hogy ki fordította magyarra.) Szeretek a könyvében lenni. Azt különösen bírom, amikor színházba megy. Este 8-kor Marvin szobája a Hampstead Színházban Allan Cordunerrel és Daliával. Egy újabb amerikai darab, amely ragaszkodik ahhoz, hogy az ember érezzen valamit. Nem hiszem, hogy dühre és csalódásra gondoltak. Az agyam tökéletesen lezárt az élmény hatására. Alison [Steadman] és több más kiváló színész kompromittálódott a csapnivaló rendezés miatt. Elvitt engem a barátnőm színházba tegnap. Az ÖrkényKÖZben láttuk a Hát figyelj ide, csillagom… című, közös főzés és gyúrás Dragomán György Máglya című regénye alapján előadást. Nem pontosan értettem ezt a műfajt. Az világos, hogy az Örkény Színház égisze alatt működő színházi nevelési és részvételi színházi műhely Kaptár nevű részlege szabadiskola és közösségi színházcsinálás, Neudold Júlia irányításában. De úgy képzeltem volna, hogy ha kilenc tizenéves lány – nem feltétlenül a színészetre teremtve, legalábbis a hadarások és az enyhe beszédhibák alapján –, szóval ha ők itt a közösségvezető színházcsinálók segítségével előadást hoznak létre, akkor a saját nagymamáikról meséljenek. (Ez esetben tudnám irigyelni őket, hiszen nekem semmilyen személyes emlékem nincs nagyszülőkről.) Szóval hogy hogy jön ide Dragomán György, ezt kérdeztem magamtól a lelki számmal. Mindazonáltal tökéletesen értem, hogy ez a munka nagyon jó lehet azoknak, akik részt vesznek benne és megélik ennek a fajta együttműködésnek minden örömét, nehézségét, izgalmát. Valamint nagyon jó lehet azoknak a rokonoknak, barátoknak is, akik megnézik. Csak én voltam hátrányos helyzetű, túlterhelt néző. De azért megérte ez a barátságos este a ráfordított időmet. Hanem a tészta… Gyúrtak a lányok a színen, és miután bábot csináltak a tésztából, szétszaggatták, majd a darabokat a nézők kezébe nyomták. Vissza sem vették, tehát tapsolnunk is úgy kellett, ragacsos tésztával az egyik tenyerünkben. Nem mondanám telitalálatos ötletnek.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*