|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2023. február
Egy kritikus meg egy színész is mondta nekem, hogy A Mester és Margarita a Nemzetiben jó előadás. Főleg annak, aki nem kéri számon rajta a regényt. Az vagyok én. Mivel a jónak szívesen vagyok nézője, elmentem rá tegnap. Félfüllel vagy félfejjel úgy tudtam, hogy orosz rendező munkája, de menetközben rájöttem, hogy az a macedón Aleksandar Popovski rendezte, akitől láthattuk az Újvidéki Színházban a Borisz Davidovics síremlékét. Abból lehetett is tudni, hogy vizuálisos rendező. Mutatós előadás, valóban. Aleksandar Popovski élt a színpadtechnikai lehetőségekkel. Még a nézőteret is behálózták itt; egy zsinórrendszeren fények futottak, amikor szállt az idő. A színpad fényes, fekete borítást kapott, ettől misztikusan visszatükröződő lett az egész, sötét, fehérből feketébe hajló világ, és igen szépen mutatott rajta például az, amikor egy fehér hálóinges lány balettozott a háttérben. Javára írom a rendezőnek, hogy nem tévesztett arányt. Bár nagy hangsúlyt helyezett a látványos képekre, a teátrális akciókra (Kristán Attila megcsinálta azt, amit annak idején Rába Roland az Esterházyban: elvesztette a fejét) és az erőteljes zenei egyvelegre, mégsem takarja el mindevvel a színészeket. Van lehetőségük játszani és jónak lenni, Bordás Roland Wolandjától Szász Júlia Margaritáján át Barta Ágnes Hellájáig és tovább. Például milyen átütően tisztának, egyszerűnek és szépnek hatott Berettyán Sándor* Jesuaként a pilátusos jelenetben. És még azt is bevésem, hogy az előadás elején, a temetésen Trill Zsolt énekelt oroszul, és mennyire jólesett nekem magyar színésztől autentikus oroszt hallani. Zsúfolt ház volt ezen a sokadik előadásos, hétköznapi estén. A balkon végében pótszéken jutott nekem hely, ezúttal tehát tartottam szerencsémnek, hogy mikroportosak, kihangosítottak a színészek, mert anélkül nehezebb lett volna hallani-érteni őket onnan. Nagy, bravózós sikert arattak a végén. *Ahhoz messze ültem, hogy magam állapítsam meg, de utóbb megtudtam, hogy Berettyán Sándor helyett ezúttal Wettstein Márk e. h. játszotta a szerepet. Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él s mint fán se nő egyforma-két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék” Nincs, fiam. Tudod, mibe kerül még az Anikó meg a köménymagos is, ami azelőtt az olcsóbb sajt volt?! A Tíz eszkimóról. A vasárnapi Fejfénybe Lestyán Attilát várom. Másodika volt, kikerestem délután, ami eszembe jutott egy Vas István-versből: S a férj és feleség, ki reszketve, totyogva, Egymást karolva jött – miért van, hogy kibírják? Ki életnek, halálnak egyszerre lesz a foglya, Mért vánszorogja végig a minden testnek útját? A tegnapi színházam – az Utazás az éjszakába a Stúdió K-ban – betegség miatt elmaradt. Így aztán most íratlan marad az estém. Én a tegnapi időjárásban ugyan nem ültem volna kocsiba, de ültem mikrobuszba. (Mikorbusznak írtam véletlenül). Felszállván megkérdeztem a sofőrt, felkészült-e például arra, hogy ami odafelé leesik, az az éjjeli visszafele útra rá is fagy. Nem adott határozott választ. Viszont amikor Budapestről kifele menet egyszer csak megállt egy zebránál, kiszállt, és átkísért előttünk egy vak nőt az egyik oldalról a másikra, akkor megnyugodtam, hogy rendes ember. Aztán öt órán vitt minket különös utakon Nagyváradra a Szigligeti Színházba. A Magyarosaurus Dacus premierjét végül nem késtük le (pár perccel hét előtt estünk be), csak az igazgató Czvikker Katalin által sütött fánkokat (sajnos). A sofőr meg ott maradt, a színház háta mögött, ahol mondtam, hogy itt kiszállunk, és durván megbüntették 1000 lejre. Gianina Cărbunariuval dolgozott a nagyváradi társulat (akinek Tigrisét láttam velük talán legutóbb) – Boros Kinga kolleganőnk fordítói és dramaturgi közreműködésével –, egy olyan előadáson, amely az erdélyi Nopcsa család nagyon szerteágazó tagjainak élete és munkássága kapcsán beszél történelemről, monarchiáról, soknemzetűségről, egymás mellett élésről, dinoszauroszokról, színházi viszonyokról és még mi mindenről. Többet nem mondok itt erről, mert megy majd a Mozgó Világnak. (Nem lesz könnyű munka, azt már tudom.) A színházból kijövet hófehér Nagyvárad fogadott bennünket. Igazán szép látvány volt, csak ne kellett volna utána még a hóban hazaautózni. De sikerült. Az eszínház.hu-on látható ezen a hétvégén A vágy villamosa fehérvári járata. Vagyis saját verziója, A Vágy nevű villamos, Bagó Bertalan rendezésében. Nem láttam élőben, örültem a pótlás lehetőségének. Kicsit mondvacsináltnak tűnik ez a kitalálás, hogy áttelepítették a darabot Magyarországra, a siófoki Jó reménység lakóparkba, a kilencvenes évek közepére. Ezt onnan lehetett megtudni, hogy a külföldről hozott autókkal seftelő, kockapókerező férfitársaság olajszőkítést emlegetett. Még azt is mondták, hogy ’98-ban majd a Fidesz nyer és rendet tesz. Nem bizonyult zökkenőmentesnek ez az áthelyezés a konkrétumok szintjén. Például amikor a Józsi nevű Stanley azt mondja, hogy a mi országunkban örökösödési jog van, és ami a feleségé, az a férjéé is, akkor nem jól tudja, hiszen nem ilyen az örökösödési jog nálunk. Az meg egyenesen vicces, hogy ő itt egy Siófok-Székesfehérvár buszjegyet vesz jövő hétre Blanche-nak, amikor meg akar szabadulni tőle. (Azért becézteti magát így a nő, mert az apjának megtetszett a név, amikor látták színházban A vágy villamosát.) Mindennek ellenére biztosra vehető, hogy ez az előadás beszippantja a nézőt. Mivel a színészek túllépnek a döccenőkön, és nincs semmi, ami jobban tudna érvényesülni a színpadon, mint a hatékony színész. Kádas József, ahogy hideg malacszemekkel fürkészi a mórikáló sógornőjét. Kricsár Kamill Kóróvá magyarított Mitche, akiről lerí az érzelmi éhség, amitől az orránál fogva lehet vezetni. Varga Lili egyszerű, biztos szívű, két lábbal a földön álló Stella-Csillája. No és mindenekelőtt Tóth Ildikó. Gondoltam előre, hogy ebben a szerepben kivirágozik. Úgy is van. Tárgyilagos és gazdag az alakítása*. Nem ítélkezik, nem sajnáltatja ezt a nőt, hanem kifejezi tartalmas érzékenységgel. Már-már zavarbaejtő a végén, hogy mennyire nem billenti maga felé a mérleget. Mintha férfiszemmel szűrnénk át a történetet. Tóth Ildikó Blanche-a szépen, méltósággal veszít és távozik. A néző hajlamos megkönnyebbülten felsóhajtani: túlvagyunk rajta, a nőn, aki elrontott itt mindent, még azt is, ami eleve sem volt jól. *Hogyhogy nem játszott ez a Blanche a kritikusdíjban? – kérdeztem magamtól. Kikerestem: májusi bemutató volt, 2019-ben. Hát úgy. Négyen vagy öten szavaztak rá. Felteszem, mind, akik látták a júliusi voksolásig. Mentem a Tilos Rádióba, amely a Groupama Arénával szemben székel a volt csendőrlaktanya, majd pénzverde egyik épületében. Ilyen még nem fordult elő, de most egybeestem egy Ferencváros-focimeccsel. Már a buszon zúgott a mocskos Újpest kórus. Még láttam leszállás előtt, hogy a stadion bejárati kapuinál törékeny diáklányok állnak zöld dzsekiben, kettesével. No hiszen. Az aluljáróban harsány Szebb jövőt!-tel köszönt drukker a drukkernek. Kedves férjem hallgatta otthon a műsort, és szerinte ez most jó lett, ennek örülök. (Ide akartam linkelni, mert tegnap már ott volt a helyén, de most épp nem jön be a Tilos oldala. Majd később. Most.) Utána együtt mentem a két méter magas Lestyán Attilával a buszhoz. – Milyen szép telihold van! – Hol? – Ja, bocsánat, innen fentről látszik. A Minden egér szereti a sajtotról. Amikor Gina Lollobrigida nemrégiben meghalt, kitűztük, hogy megnézzük az emlékére a Jó estét, Mrs. Campbell! című filmet. Én csak arra emlékeztem gyerekkoromból, hogy volt ilyen című film a Lollóval, kedves férjem viszont alaposabban, mert nagyon szerette annak idején, amikor bemutatták nálunk 1970-ben. Meg is néztük aztán a minap, és igen jól szórakoztunk rajta. Ez voltaképp a Mamma Mia ősverziója, csak még ABBA nélkül, egyáltalán, zene nélkül. Ritka, hogy egy vígjáték ötven éven túl is megőrizze az üdeségét, de ennek szerintem sikerült. Ráadásnak nem hagyott kétséget afelől, hogy Gina Lollobrogida nemcsak szépség, sztár és szexbomba volt, hanem színésznő is. (Nem linkelem ide, videán és youtube-on is fent van, ha esetleg valaki próbát akar tenni vele.) Épp nem járt délelőtt a kettes villamos, úgyhogy bele kellett húznom lábbal és bármi mással, végül 11.03-ra estem be a Nemzetibe a Don Juan sajtónyilvános főpróbájára. Akik lassabban futottak, késtek 4-5 percet, és így lemaradtak az első jelenetről-képről, amitől leesett az állam. A Mester és Margaritát színre vivő Aleksandar Popovski rendezte a produkciót, és mintha egy templombelső feküdt volna a színen. Vastag, hússzínű, szögletes oszlopok, hátul freskós mennyezet. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a mennyezeten fehér inges ember mászkál. Előre dőltem, hogy hol van a tartózsinórja, de nem látszott. Beletelt néhány másodpercbe rájönni, hogy a mennyezetet tükör teszi teljessé hátul fenn – később, ferdén lejjebb engedve a nézőteret is mutatja, hadd gondoljunk, hogy rólunk van szó –, és időnként olyan képet nézünk a magasban, amit a színpadon állítanak elő a szereplők, csak azt ott lent nem látjuk a fekvő díszletoszlopoktól. Bordás Roland játssza a címszerepet. Inkább izgága ál-Petőfinek néztem, mint filozófiával bíró entitásnak. Ott keltette fel a figyelmemet, amikor némán hallgatta az apja (Rubold Ödön, milyen jól tartja magát!) szidalmait. A női szakasz markáns: Szász Júlia, Barta Ágnes, Katona Kinga. De nem zárom ki, hogy Bordás Roland már ma is többre jut. Ezen a főpróbán egy szövegelakadás az elején mintha megzavarta volna. (Nincs fordító feltüntetve. Illyés Gyuláéra hasonlít a textus, bár abban seggfej aligha lelhető fel.) Rácz József otthonosnak mutatkozott Sganarelle szerepében. Nagyon látványos, viccelős – bár a humora nem igazán zsánerem –, és üres. Ezt gondoltam jó ideig erről a két óra húsz perces (egyben) előadásról. Hanem aztán váratlanul radikális dramaturgiai fordulatok álltak be. A vége pedig – amit természetesen nem spoilerezek el – elég meghökkentő. Avval tudom magyarázni, hogy a Nemzeti Színházban talán elmulasztották tájékoztatni a macedón rendezőt a magyar kormány családpolitikájáról. A napokban lejár a Netflix-előfizetésem, de előtte még nézegettem kicsit: a Philomena Cunk szerint a világ című áldokumentumfilm-minisorozat öt részét. Vagy talán inkább paródia ez, amelyben az emberi civilizáció történetét mutatja be egy ellenszenvesnek, vagy legalábbis idegesítőnek található műsorvezető-riporter, aki könnyed nyegleséggel és gátlástalanul beszél elragadó baromságokat. (Diane Morgan játssza.) Hangos röhögésem verte fel az utóbbi éjszakák csendjét. Bezzeg a meginterjúvolt brit tudósok, akár beavatva, akár beavatatlanul, de kibírták (általában), hogy röhögés nélkül válaszoljanak! Mondjuk lehet, hogy ott történtek a vágások a filmben, ahol a brit tudósok nem bírták tovább. A sorozat legszebb pillanata az volt számomra, amikor hősnőnk elkeseredett a nukleáris fegyverek jelenléte miatt, és inkább másról szeretett volna beszélgetni. Imádom az ABBA-t – mondta a vele szemben ülő hadtörténész, prof. Ashley Jackson. Imádtam a pasast. Istenem, ha így tudnék kérdezni, mint ez a nő…! Vagyis tudok kicsit, de csak tizedennyire. Márpedig ez csak ezen az emelt szinten parádés. Kedves vendéglátásban részesültünk tegnap – három kritikusok – Debrecenben. Ottília néni büszkén feszített a nagytemplom mögött, kiemelt helyen egy Vojtina parkolókártyával a szélvédője mögött. (Különben nem ott játszik most a bábszínház, hanem a Kossuth utca 1-ben, ami lakóépület, tehát lakossági áramfogyasztó.) Belenéztünk a mindjárt bemutatandó, afrikai népmesén alapuló Mese a madárfészekről című, szép előadásba, majd két óvodáscsoporttal bevonultunk a kisterembe az Állatbarátságokra. Ez az állatmesékből összefűzött, Láposi Terka írta-rendezte játék amolyan összművészeti produkció kicsiben, kicsiknek: zene, tánc, képzőművészet. Engem leginkább az utóbbival fogott meg: a festmény méretű és kidolgozottságú síkbábokkal, amelyeknek egy-egy rácsavarozott része mozgatható. Fekete-fehér, grafikus oroszlán, vagy a picassós szemű medve, róka, gusztusosak. Délután a pláza Csokonai Fórumban a Makbettet láttuk Alekszej Zolotovickij rendezésében. Mondjuk bennem van az a csököttség, hogy sosem voltam vevő a hatvanas-hetvenes évekből ránk maradt abszurd drámákra. Nem emlékszem egyetlen olyan Ionesco-előadásra sem, amit ne untam volna. (Na, talán a kolozsvári oda-vissza menő A kopasz énekesnő. Párizsban láttam, talán az is belejátszott.) Ez a debreceni előadás dolgos, ambiciózus, energikus, bár szerintem hiba volt a végét gyerekszereplőre bízni. Mindenesetre ritkán, de örömmel látom például Kiss Gergely Mátét, Mészáros Ibolyát vagy Bakota Árpádot. A nap kapcsán volt módunk átérezni, milyen lehet debreceni színháznak lenni, energiaáraktól sújtva, küszködve, költözködve, régi épületben, újban, átmenetiben, még el nem készült felújított színházzal, futó évaddal, tervezendő évaddal és Deszka fesztivállal, a város által a továbbiakban egyszer csak már nem kívánt színiigazgatóval, szervezve a Vidnyánszky-féle színházi olimpiát. Amelynek négy vagy hat vagy hány milliárdjából konszolidálható lenne az ínség közepén az összes magyar színház. Tábori György Mein Kampfját ritkán játsszák a színházak, de én már többször láttam – innen is tudhatom, hogy öreg vagyok. Ez a nekem való abszurd dráma egyébként, ami nem műfajilag vagy formájában az, hanem alaphelyzetében. Vagyis abban sem, hanem inkább a humorában. Vagyis abban sem. Jó, akkor nekem a nemabszurd a jó abszurd. Arról van szó, hogy a fiatal, csóró Adolf Hitlert Bécsben egy menhelyen befogadják. Schlomo, a zsidó könyvárus lesz a pártfogója, segítője, barátja. (Első pillantásra felismerem a potenciális öngyilkosokat – mentegetőzik Schlomo.) Tábori szerint a darabja a szeretetről szól. „Ha a Szentírást komolyan vesszük, akkor világossá válik a zsidó és a keresztény Biblia mondanivalója: szeressük ellenségeinket, mint önmagunkat” – mondta –, ami nem is esik oly nehezünkre, hiszen önmagunkat sem igen szeretjük.” (Touché.) A Harmadrosta Csoport mutatta be Szigeti Balázs rendezésében a Mein Kampfot még ősszel, most láttam a B32-ben. (Fiatalok, és a nevükből arra következtetek, hogy talán sikertelenül felvételiztek a színiegyetemre.) A darabot kicsit tömörítették, megrostálták, szereplőket szelektáltak, de azért megvan a Halál is, Mici tyúk is. És megvan a lényeg. Az ív, az íven egy-két fontos, pontszerű jel. Mint például az egy pár fekete zokni által majdnem kiadott horogkereszt, vagy a zsáknyi papírszelet, amitől a végén megképződik bennünk a holokauszt. A szereplők úgy álltak helyt, ahogy kell: némelyikük azonnal, másikuk pedig fokozatosan vétette meg magát velem. (Bár olyan is akadt, bevallom, aki nem győzött meg.) A Lobkowitzot játszó Szatmári Alízt helyből figyelemreméltónak találtam, Borköles Bence (Schlomo) pedig lassan melegített fel. A Hitlert megformáló, karakteresen magas, sovány Kardos Tibor kapcsán rögtön feltűnt, milyen pontosan, érthetően, jól artikuláltan tud nagyon gyorsan nagyon sok szöveget elmondani. Szakmailag felkészült csapatot láttam egy üdítően tiszta, jól működő, életrevaló előadásban. Kiolvastam a nyomtatott Színház folyóirat utolsó számát. (Kértek tőlem is visszaemlékezést bele. 1986-ban jelentem meg először a Színházban, azóta többé-kevésbé rendszeres szerző voltam, legyek is csak benne az utsóban – gondoltam. Megírtam a kis búcsúmat, de nem fért be a lapba, úgyhogy majd online sorozatban közlik.) Számos érdekes olvasmányt tartalmaz a hattyúdal lapszám. Például Trencsényi Katalin tanulmányát a kritika múltjáról, jelenéről és feltehető jövőjéről. (Kis sóhajjal megörültem annak, hogy tőlem, az én élemedett koromban már aligha várható el radikális műfaji váltás és a régimódiból újmódiba fordulás.) Vagy például csemege a színháztörténeti dokumentum, a közgyűlési jegyzőkönyv 1973-ból. Hogy a Pályi-cikkben kétszer is rosszul írták Lukáts Andor nevét, azt úgy tekintem, mint egyfajta mementót. Igen, a nyomtatott újságba mindig csúszhat be hiba, és nem lehet többé már kijavítani. Csaknem mindenkit ismertem, vagy legalábbis találkoztam még vele, aki a szerkesztőségben dolgozott. Aminek az olvasása most lehangolt, az néhány régi szerkesztő visszaemlékezése. Sérelmek, panaszok másokra. Az jutott eszembe erről, amit már régóta gondolok tágabb közegünkről, a magyar társadalomról. Politikusokról, közéletről, színházi szakmáról, kritikusszakmáról. Hogy ha nem tiszteljük egymást, akkor hogyan várhatjuk, hogy a többiek tiszteljenek bennünket? Ferdinand von Schiracht/ot a Terror című darabja kapcsán ismerjük, amely a Katonában ment. Annak az előadásnak a végén azt szavazhattuk meg, hogy elítéljük vagy felmentsük a vádlottat. Most az Örkény mutatta be az Isten című művét, amely gyengébb dramaturgiai lábakon áll és kevésbé színházias formájú; szikáran vitaest, magyar jogi környezetre átírva, színészek által szerepből kifejtett különböző álláspontokkal. Ezúttal arról van szó, hogy Gálffi László Kertész urának szabad-e engedéllyel megölnie magát, ha nem akar élni, mivel három éve elvesztette a feleségét, és nélküle már nincs értelme semminek. (Kerekes Éva volt alkotmánybírónőjének van aurája. Csákányi Eszter MOK-elnökségi doktornője megsértődik, úgy vonul vissza – ez is egy színészi megoldás a szűk lehetőségek között. Vajda Milán gyógyszerész figurája kapott az írótól a legkevesebb konzisztenciát.) A közönségszavazás eredménye – amely a Terrornál mindig felmentés volt, itt pedig, megjósolom, mindig igen lesz – arra utal, hogy a szerző feltehetőleg nem képes eldugni a saját véleményét, vagy legalábbis nem tud elég hatásosan érvelni ellene, a szembenálló oldalról. (Pedig egyébként talán itt is lehetne. Például ha nem csak az isteni parancsot emlegetnék. Mittudomén, felmerülhetne mondjuk az is, hogy nálunk nincs halálbüntetés, egyebek közt azért, mert egy téves ítélet értelemszerűen jóvátehetetlen. Na most mi van, ha egy párhuzamos valóságban, amiben Kertész úr az öneutanázia helyett tovább élne, másfél év múlva valami váratlan örvendetes esemény kapcsán elmosolyodna: mégiscsak jó, hogy ezt megértem?! Vagy a következő karácsonykor rájönne, hogy az unokáinak szüksége van nagypapára?) Mindazonáltal számomra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy empatikus igennel fogok voksolni. Talán azért is, mert elkaptam Hámori Gabi vehemens ügyvédnőjének egy elkalandozó, párás szemű pillantását. Tudtam, mire gondol, arra gondolt ő akkor, kicsit romantikusan, hogy igen, milyen szép is ez, hogy valaki tényleg utána akar halni a szerelmének. Gondoltam egyet és megnéztem a Thália Színház Télikertjében a Rettenetes szülőket Jean Cocteau-tól. (A huszadik századi franciákról az jut eszembe, hogy 1986-ban, amikor Camus Caliguláját játszották a Madách Kamarában Cseke Péterrel a címszerepben, elmentem az előadásra egy szakma környéki, elvont gondolkodású palival, akivel kerülgettük egymást. (Így udvaroltam neki, hogy színházba vittem.) Ott aztán majdnem sor került köztünk testi érintkezésre, mert olyannyira untam az előadást, hogy kis híján elaludtam és belezuhantam az ölébe. Nem lett aztán köztünk semmi.) Cocteau-tól való egyébként az egyik kedvenc mondásom, amit újságírói kérdésre válaszolt: ha az égő házából csak egy dolgot menthetne ki, akkor ő a tüzet vinné. Szóval a Rettenetes szülők, a majd’ százéves bombasiker botránydarab, amit annak idején a kétszázadik előadása után tiltott be a párizsi városi tanács mint erkölcstelen művet. A fiú szerepében a fiatal, ismeretlen Jean Marais lépett fel, aki aztán negyven évvel később eljátszotta az apát is. Tavaly tavaszi bemutató volt ez a Tháliában, Kelemen József rendezte Csarnóy Zsuzsával, Rancsó Dezsővel, Udvarias Annával (friss keletű rajongásom tárgya színésznő), Ember Márkkal és Jenei Luca egyetemi hallgatóval. Kicsit meglepően úgy adják elő a darabot, mintha francia bohózat lenne. E nemben szakszerűen csinálják: ritmusban, túlzások nélkül, bizonyos lendületes eleganciával. És volt egy olyan kettős, amelyben sikerült érzékeltetniük a bizarr anya-fiú viszonyt, hirtelen egyszerre látszott irigylésreméltónak és viszolyogtatónak. Rövid, flott este. Telt háznyi közönség ült a Télikertben, és a nézők megnyerve, csujogatva tapsoltak a végén. Bevallom, tegnap rossz nézői teljesítményt nyújtottam. Talán eleve nem kellett volna elmennem a Stúdió K-ba az Utazás az éjszakábára, mert ha valaki tudja, hogy nem bírom az O’Neill-féle vekengést, az én vagyok. Ez a darab nemcsak avítt, de bosszantóan túlírt – még azt is tartalmazza szerzői instrukció, hogy mely írók mely kötetei álljanak a könyvespolcon –, viszont minden szereplőnek csak egy tulajdonsága van, egy rossz. És a hősök nagyjából ugyanazt ragozzák három hosszú felvonáson át. Mivel a Stúdió K kis méretű stúdiószínház, szerintem nyugodtan nézhettünk volna ott közelről ezt a művet. Nem látom be, mit nyertünk avval, hogy Fehér Balázs Benő rendező átvitte az előadást egy Ráday utcai lakásba, ahol egy hozzávetőleg berendezett szobában fogadják a 35 nézőt, két és negyedóra egyben jelleggel. Ha háttal ült nekem egy szereplő, vagy pláne ha valamelyik másik helyiségből beszélt, nem hallottam vagy nem értettem, mit mond. Fura, hogy bár a James Tyrone-t játszó Spilák Lajos és a fiát játszó Lovas Dániel színészek, mégis azt lehet a legkevésbé elhinni a figurájukról, hogy színészek. Bár mást se nagyon. Egyáltalán, ahogy elkezdődött, a reggeli beszélgetéssel, a Vas István-fordítás irodalmias stíljében, annyira mesterkélten hangzott, szinte hasogatta a fülemet. A játszók is érezhették, hogy verbálisan nem működik ez a lakásszínházi életszerűség, úgyhogy hamar elkezdtek a férfiszereplők trágárkodni. („Átdolgozta: Laboda Kornél”.) És még ráadásul rágyújtottak. Nem folytatom, nem akarom túlírni. Annyit még, hogy a 35 nézők az elvárhatónál hosszabban tapsoltak, ami talán arra utal, hogy nálam hálásabbak voltak. Mozgót leadtam, de a másik munkával megakadtam. Ugyanis beígértem Szűcs Katinak a Criticai Lapokba két Don Juant együtt. Azt terveztem, hogy múlt pénteken a délutáni pécsi előadásra valahogy valakivel eljutok, de nem sikerült. Most tehát csak a Nemzeti Don Juanját tudom megírni egymagában. Elolvastam azonban Gabnai Kati kritikáját róla a szinhaz.neten, és az olyan gyönyörű, olyan tökéletes, hogy most akkor én minek írjam meg hozzávetőleg ugyanazt kevésbé szépen vagy kevésbé találóan. Ez a helyzet. Jut eszembe, Karinthy Frigyes Madách-paródiájában, a Tragédia New York kávéházi színében az Álhírlapírók kara (a távolból): Zúg a tenger, zúg az élet, Ez nem véletlen, ez vélet, Zúg az által, zúg a főleg, Ó előleg! Ó előleg! Téged isten hol ver, hol ver, Ó, revolver! Ó, revolver! Akadna egy tutis talán, Ó, átalány! Ó, átalány! Lapot kéne alap'tani! Ó, Hatvany! Ó, Hatvany! Kedden már nem voltam egészséges, de azt a stratégiát választottam, hogy ezt a megfázást vagy influenzát lábon hordom ki. Vannak muszáj-színházak a héten, és én színházban úgyis maszkot viselek, csak most akkor nem magamat védem vele, hanem a többieket magamtól. Egyelőre nem végeztem evvel a lábon kihordós projekttel. Elmentem délelőtt a József Attila Színházba a Bagó Bertalan rendezte Koldusopera sajtós főpróbájára. Eszembe is jutott, hogy legutóbb itt Szinetár Miklós rendezésében játszották a Brecht-darabot, kinéztem: 1987-ben. Andorai, Iglódi, Galambos Erzsi – olvasom –, de az előadás vége volt emlékezetes, amikor is cekkeres angyalföldi nyugdíjasok tömege jött be a színpadra statisztaként. Volt ennek ütőereje. Aztán beugrott az is, hogy Bagó Bertalan rendezte már a Koldusoperát Zalaegerszegen, abból Szegezdi Róbertet őrzöm mint dekadens, gótikus alkatú Kocsma Jennyt. Ebből a mostani előadásból azt szűrtem le, hogy úgy játsszák, mintha operett vagy zenés vígjáték lenne. Az egyetlen ambíciónak az tűnik, hogy jól elénekeljék Kurt Weillt. Ez sikerül. (A legjobban persze Szulák Andreának, aki mindenesetre odaállít egy erős színpadi személyiséget Kocsma Jenny elé-mögé.) Zöld Csaba Bicska Maxija sokáig avval van elfoglalva, hogy mélyebb hangon beszéljen. Horváth Csenge Pollyja pedig mintha kottát követve nyafogna és affektálna. A dalokhoz vetített grafikus illusztráció dukál a hátsó falra, a zenekar fölé. A koldusfináléknál a munkaruhás koreografált tánckar vonul elénk. A szexuális szolgaságról szóló balladát is ők kísérik mint korabeliszerű utcalányok. Különben a korabeliség futó benyomás, mert a játék semmikor/bármikor játszódik, kamásli épp úgy van benne, mint laptop. Kitartóan vártam egészen az utolsó pillanatig, hogy talán majd szól valamiről az előadás. Ezen a hétvégén a szabadkai Kosztolányi Színház vendégszerepel a Bethlen Téri Színházban, mindhárom estén egy-egy különböző produkciójával. Erről egyrészt írok cikket, ami szűkszavúságra int itt, másrészt megismerkedem az egyik fiatal színésznővel, Fülöp Tímeával a Tilos Rádió Stúdiójában. Elsőként tegnap Lovas Ildikó Amikor Isten hasba rúg című művét adták Urbán András rendezésében. Csáth Gézáról szól, életéről, haláláról, övéiről. Kicsit meglepődtem (pozitíve), hogy Urbán András milyen költői (is) tud lenni. (Eszembe jutott utána Koltai Tamás, ahogy olykor eszembe jut előadások kapcsán: vajon milyennek látná, mit írna róla. Ezt szerintem becsben tartaná.) A történet végén, a történeten túl Csáthék árván maradt, zárdában felnőtt lánya elmeséli a sokkot, ami őt hetvenévesen, a Napló nem engedélyezett kiadásakor érte. (Az itt elhangzottak szerint Csáth Géza /pláne mint Brunner József/ nem szándékozta publikálni, legalábbis száz évig, amíg él a család, biztosan nem. Átéreztem a Banka Lívia által szépen elénk állított asszony felbolydulását. Megvettem akkor, 1989-ben azt a vékony kötetet, elolvastam, és utána határozottan tudtam, hogy én ezt nem szerettem volna elolvasni. A Kosztolányi Színház előadásai nem szoktak hosszúak lenni, úgyhogy tudtam, a Bethlen térről távozván még lesz érkezésem célszerűen bemenni a Gogolyához. Vagyis a Baross téri Sparba. Annak helyén gyerekkoromban is élelmiszerbolt volt, egy közért. Gogolyának hívták az üzletvezetőt. Február 18. volt a napja annak, hogy a fürdőszobai radiátorunk melegedni kezdett ebben a fűtési szezonban. Sok éve így van ez, hogy amikor elkezdődik a fűtés, ő hideg marad, és kisebb-nagyobb késéssel indul be a többi radiátorhoz képest. Mondjuk ekkora lemaradást még sosem produkált, de lehet, hogy valamilyen titkos összefüggésben áll a sebesedő ujjaimmal, amelyek szintén a szokásosnál jóval később kezdtek rá idén. Fülöp Timi a mai szabadkai előadásban benne van, tehát előtte, a rádióadás idejében próbálnia kell, ezért most élő helyett felvételben beszélgettünk tegnap, az élős stúdió melletti félreeső kis stúdióban, Proics Lilla kollegina technikai segítségével. Itt nem volt óra a falon. Ez kicsit zavart, úgyhogy meglehet, a lehetségesnél hamarabb befejeztem. De ami belefért, abban Timi jól beszélt. Este a Bethlenben Az Úr nevében, ami a tegnapinál direktebben „urbános” produkciónak mutatkozott. Zavarba ejtő, durván provokatív előadás migránsok/muzulmánok tárgyban. Alcíme szerint politikailag brutálisan inkorrekt, és így is van. Megadóan viseltem. Ilyenkor azért néha felmerül bennem, hogy vajon találnak-e ebben valamiféle élvezetet, játékörömöt a színészek. Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek, Nagyabonyi Emese. Vagy az mindegy. Elég, ha a néző nem talál. (Tréfa.) Vagy csak az olyan talál, akinek van humorérzéke. (Ez is.) A szabadkai színház vendéghétvégéjének utolsó előadásán mutatkozott a legnagyobb szakmai érdeklődés, ami nyilván összefügg avval, hogy A föld fia című svéd drámát Hegymegi Máté vitte színre. (Érdekes ez, hogy Hegymegi Máté a legspécibb alkotók extrém igénye: Bocsárdi László hívta, Urbán András hívta, és jó, hogy megy is hozzájuk rendezni.) Eljött nézőnek Mészáros Máté is, akit Fülöp Timi a rádióban említett mint pozitív hősét annak a szemeszternek, amit újvidéki akadémistaként a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen tölthetett 2015-ben. Furcsa darab, történet egy félig földbe született gyerekről és a családjáról. Nő írta, Gunilla Elisabeth Boëthius. Szeretetről szól, felelősségről, kötelességről, önzésről, bűntudatról, szerelemről (a szerelem a feleslegből él – mondta Verebes Andrea mint lányos anya). Játssza a teljes társulat, vagyis a legutóbbi öt tagszínész: Fülöp Tímea, Verebes Andrea, Kucsov Borisz, Búbos Dávid és mindenekelőtt Mészáros Gábor, deréktól felfelé, fekete szemcsés talajba ágyazva. Igaz, állapotban is voltam, de felkavart az előadás. „Lelkem mélyébe fordította szemem”, és nem tetszett, amit ott láttam. Amikkel ebben a hónapban a honlapomra találtak emberek. Áthidaló keresőkifejezéses nap. Mit vegyek fel színházba télen Ahoj poplacsek Kapafog Popeye felesége Boldogtalan vagyok Pucuka jelentése (!) Lili butik Mohács Miről szól az Advent a Hargitán Visszafele tüsszentés kutya Fehérfejű rétisas szemből Öröm költőien Vajon van egy lista valahol, amin valakik elégedetten kihúznak neveket? Most például azt, hogy Tünet együttes? Gyászolom őket. Értékteremtő alkotócsapat. Vezetője, Szabó Réka minden elismerésem mellett még külön, titkos szakmai magánemberi megbecsülésemmel is bír azóta, hogy volt egy közös kritikusdíj-átadónk céhelnök koromban. Este az Ördögi kozmetika című előadást volt módom megnézni a Karinthy Színházban. Misztikus thriller, írja a színlap. Belga írónő kisregényéből készítette Ilja Bocsarnikovsz, játsszák Mészáros András és Mészáros Béla. (Vajon támogatta a produkciót a Mészáros és Mészáros Zrt? – kérdezte Papp Timi.) Két fekete öltönyös férfi egy repülőtéren, az egyik nagyon beszélgetni akar, a másik meg nem. Az egyik Mészáros Béla. Fogyott szerintem, mióta nem láttam, szépen visszafoglalta a fazonját. Megvan a svungja és a svádája is ehhez a szerephez, és Mészáros András is jó, főleg abban a részben, amikor a figurája még fegyelmezett, visszafogott és tűrőképes. Hogy miről esik szó kettejük között, abba kicsit sem megyek bele, mert ha bármi keveset elárulnék, ugyan mi maradna a leendő nézőknek. Hiszen a szavak mögött semmi nincs, a világon semmi, űr ásít. Ilja Bocsarnikovsz sem tud ehhez romantikus mélabús zenéknél és színes fényeknél többet hozzátenni. De nem akarom én leszólni ezt a dolgot, hiszen bizonyára betölti hivatását. Rövid szórakoztató előadás. (Hetven, legfeljebb hetvenöt perc. Ez meg milyen, hogy a színház csak ennyi ideig tart, a filmek meg már két és fél órásak?) A színészek kicsit furcsán fürkésződtek a tapsnál, míg a közönségből többen hujogtak, rikoltoztak. Eseményfüggetlenül kedvem támadt két szolid sikkantást hallatni. Mindenesetre megnevettettem vele Papp Timit. Egy-két éve észrevételeztem az interneten egy MMA-ösztöndíjast, aki valahány színházi előadás megnézésére vállalkozott. (No, gondoltam, én meg, balek, ingyen megyek. Mármint szerencsés esetben, amikor nem fizetek érte.) Azóta az illető úgy szerepel mint színházi elemző. E minőségében írását olvastam az MMA honlapján, és egy kulturális portálon hallottam is, amint színházi előadásokat ajánlott. Egy produkciót a bécsi Operából, Pintér Béla Az imádkozóját, valamint az Új Színházat, Nagy Viktor rendezéseit. Utóbbiakat az MMA honlapján A fény csiholója címmel is népszerűsítette, így fogalmazva az Újszínházról: „A kétségkívül színes, változatos műsorban mindenki megtalálhatja a neki tetsző darabot, számára szimpatikus színésznőt, színészt, vagy rendezőt. A nézőt pedig mindez a gourmet szellemi táplálékkal megkínált kiválasztottság jóleső érzésével töltheti el.” Jó, gondoltam, ha már színházba járatjuk ezt az embert, én nem ignorálom az ajánlásait. Felvettem a mail-kapcsolatot az Újszínházzal: szeretnék nézni. (Kedvesek voltak, és azt is megértették, hogy a félárú szakmai jegy nem jön szóba.) Így hát tegnap délelőtt sajtós főpróbára mentem, Vajda Katalin Se itt, se ott című kétfelvonásos vígjátékára. Nagy Viktor rendezte, igyekezvén némi esztétikus misztikussággal ellátni a darabot, amely enyhe Macskajáték-reminiszcenciát kelt, Esztergályos Cecíliát tételezve Orbánnénak és Tordai Terit Gizának. (Kvázi-Szkalla kislányok is belibbennek rendre.) Nem tudom, mennyire hat majd ez közönség előtt komédiának, de annyit a javára írok, hogy van a cselekménynek egy érvényesnek tetsző, drámai eleme. Ez a felnőtt gyermekek bonyolult kapcsolata az elviselhetetlen anyával, amit egy jelenet kibont valamelyest. Még azt szívesen elárulom, hogy Verőce pozitív szereplő a történetben. Azon tűnődtem közben: ritka áldás és szerencse, ha a színésznek idős korára megmarad, ami kell: látása, hallása, hangja a színpadi beszédhez, memóriája a szöveghez, fizikai fittsége, mozgáskészsége, energiája, koncentrációja, partneri nyitottsága. És milyen nehéz játszónak is, nézőnek is, ha ezekből már hibádzik. És mekkora teljesítmény a hibádzáson átlendülni. Este a Forte Akár Akárkiját láttam a Szkénében, avval jövök holnap. Sajnálattal olvastam Dunai Tamás halálhírét. Intelligens színész és kellemes ember volt, egy-két találkozásunk alapján. Legutóbb akkor beszéltem vele, pár éve, amikor az 50 éves Szentendrei Teátrum tanulmánykötetébe írtam. Ami a Forte legújabb bemutatóját, az Akár Akárkit illeti – itt van a Füziben a darab szövege, a file neve az, hogy akarakarki –, olvastam és láttam is korábban, mégis meglepett most kicsit a bölcs, játékos humora. Talán csak azért, mert énbennem valami elfogódott komorság veszi körül Borbély Szilárdot. Minden jelenetben egy holttest, minden sorra egy rím. Horváth Csaba rendező kellékeknek ezúttal közlekedési tereptárgyakat választott – passzív forgalomtechnikai eszköz a nevük, mint megtudtam a műszaki szakértőmtől –, és Horkay Barnabás használja a legvirtuózabban, amikor a Szkéné színpadának oldalában lévő csőhöz felugorva a fejére húz egy narancssárga-fehér színű terelő kúpot. Élvezet nézni ezeket a színészeket, Horkay Barnabáson kívül Fehér László, Krisztik Csaba, Pallag Márton, Widder Kristóf és egyetlen nőként Földeáki Nóra, akit talán a legjobbnak találtam ezúttal. Lesz ugyebár hatmilliárdért vagy mennyiért a Vidny. Attila színházi olimpiája. Izgalmas, csak teljességgel követhetetlennek és áttekinthetetlennek látom. Megpróbáltam összenézni, hogy mikor, hol, mi, de belefulladtam mint tengerbe. És mit csinálnak erre/ebből a kedves, okos, ügyes bábosok? Egyeztetett, egységes, világos koncepció mentén kitalált bábművészeti világtalálkozót, amelyben 12 vidéki bábszínház vesz részt, szerepel, hív meg, workshopol, kiállít összehangoltan. Csodálatosak. Erről kérdeztem tegnap a Spirinek zoomon a békéscsabai Napsugár Bábszínház igazgatóját, Lenkefi Zoltánt. De most haladéktalanul elmegyek franciskázni. E-Mancikat néztem az RS9-ben, a Verslábak HAZAfelé című új előadásukat, Sipos Vera rendezésében. (Nézd, ki tudja, meddig nézheted. Úgy tűnik, hatalmi szinten az idei évet jelölték ki a független színházi alkotócsapatok teljes kivéreztetésére.) Bejött a négy színésznő – Dobra Mara, Sárközi-Nagy Ilona, Szirmai Melinda és Tarr Judit –, népi hímzésben (legalábbis felül, mint a home office-ban), népdalolva. Volt négy különböző székük, zongorájuk, gitárkájuk, vetítőjük, és verseket, szövegeket mondtak hazánk tárgykörben, klasszikusoktól kortársakig. Lágyan, nőiesen és gondolkodón. Örkény István Nézzünk bizakodva a jövőbe!-jével kezdődött. Meghallgatván most ezt avval kellett szembesülni, hogy a megírása óta eltelt 55 év alatt soha olyan távol nem kerültünk ettől a biztató utópiától, mint jelenleg. Miközben Petőfi 1847-es Magyar vagyokja fájón egybecsenghet mai érzeményekkel. A kortárs művek közül nem mindet ismertem, de amit igen, azt el is vártam, itt volt a helye. (Talán Erdős Virágot hiányoltam.) A végén Kölcsey Husztja olyan volt Szirmai Melindától, mint egy ziccer leütése. A Nem tudhatomot – ami a magyar irodalom legszebb verse szerintem – Sárközi-Nagy Ilona mondta el. De úgy, hogy le kellene ülnie minden 13 éves magyar gyerek ágya mellé és elmondani neki. Azoknak, akiket életükben már lezsidóztak, lecigányoztak, lemagyaroztak, lekínaiztak, lemigránsoztak vagy lebrüsszeleztek. És persze azok mellé is, akik életükben már lezsidóztak, lecigányoztak, lemagyaroztak, lemigránsoztak vagy lebrüsszeleztek valakit. Szép, szomorú este volt, agyat-szívet érintő. A Gólem Színház gyerekelőadásáról. (Kedves férjem azt javasolta, legyen a címe Máté a liftben. Kettőnkön kívül senki nem értené – vetettem ellen. De most, hogy ideteszem a kontextuális naplóbejegyzést, az olvasók máris érthetik. Mindazonáltal nem azt adtam címnek.) A Kettőspont tavalyelőtt nyitott a Ráday utcában, amolyan off-(off)-Broadway jellegű játszóhely és közösségi tér, Formanek Csaba a vezetője. (Az előadásból kiderült, hogy független színháznak nincs igazgatója, vezetője van.) Barátságos, családias hely, kocsmaszínháznak is elképzelhető, a magas támlájú, fachosított, bordóvörös nézőterével pedig szolid revüszínháznak is elmenne. A győri RÉV Színház Jókedvvel, bőséggel! című produkcióját láttam, írta-rendezte Fábián Péter. Az ő személyét nyugodtan tekintsük biztosítéknak arra, hogy nevetni fogunk, ha néha kicsit keserűen is. A cím nem véletlenül utal a Himnuszra: szereplőink egy szavalóverseny szakmai zsűrije (járvány alatt). A Magyar Szavalatért Egyesület Kárpát-medencei versmondó versenyének regionális fordulója keretében fogják online meghallgatni tizenkétszer a Himnuszt, plusz a szabadon választottat, hogy két továbbjutó és egy különdíjas versenyzőt válasszanak. Ihaj. Árvai Péter, Balla Richie, Bársonyosi Dávid, Kiss Tünde játsszák úgy, hogy a műkedvelés és a szakszer ízeiből együtt keverik ki ezt a vacsorát. Akadtak a nézőtéren olyanok (Gabnai kollegina, Regős János), akik maguk is úgy ismerik a hasonló zsűrizéseket, mint a rossz pénzt vagy a jót, de ez nem szükséges az élvezethez. A mulatságnál több is van a dologban persze. Például átérezheti az ember a „bal sors akit régen tép” univerzalitását: hogyan feslik fel három ún. szakember ún. szakmai vitájában és értékelésében, ad hoc tetszések, érvek és érdekek mentén. Csáki kollegina kedvesen elvitt magával tegnap este a Lóvasútra, megnézni Márfi Márk Telik – egy óra az életedből című előadását, szívesen éltem a lehetőséggel. (Több mint egy óra egyébként.) A Lóvasút, amennyi este, csinosan kivilágítva látszik belőle, szép épület, de hogy színháznak alkalmas-e, az kérdéses. Bementünk egy hosszú hodályszerű, a tetőgerendák felé nyitott terembe, ahol a nem kis játékteret ellipszis alakban vette körül egy sornyi szék, úgy hatvan néző számára. Középen hat szalmabála, műanyaglavór, lavórállvány, oldalt fehér hokedli. Bejött ez a rokonszenves fiatalember: kisportolt alak (úszott, mint megtudtuk), rengeteg, zabolázhatatlan haj, ékszerek, menő ing-nadrág-bakancs. Hozta magával vékony kötetben az Istálló című SZFE-szakdolgozatát. A családjáról szól, a gyerekkoráról egy Vas megyei pulykafarmon, ezt formálta egyszemélyes előadássá Tóth Péter rendezésében. (Kicsit meglepődtem, hogy felsőoktatási intézményben szakdolgozatot írhatunk az életünkről, anélkül, hogy abban akár csak érintőlegesen foglalkoznánk leendő szakmánkkal, az arra való felkészültségünket igazolandó.) Egy szakdolgozatnak nem muszáj irodalmi értékű szövegnek lennie, de ha színházi produkció készül belőle, akkor nem árt. Valamilyen drámai magja is előnyös, ha van. Ezen kívül igényli azt is, hogy megtalálják a színházi formát, amelyben a leghatásosabban szólalhat meg. Amellett, hogy a személyessége bizonyára mindenkit megérint. De én itt nem sokra jutottam az előadással. A színész mintha nem vett volna tudomást a játszóhely adta nehézségekről, arról, hogy a hangja elszáll felfelé a semmibe. Nem fordított kellő figyelmet arra, hogy gondosan, jól artikuláltan beszéljen. Pedig ez sem lett volna elég, hiszen bejárta a játékteret, hol erre a szalmabálára ült, hol a túloldalira, igyekezett mindenki felé játszani kicsit. Tehát senki meg nem úszhatta, hogy amikor Márfi Márk épp neki háttal ült és beszélt, akkor nem hallotta, nem értette, mit mesél. Sajnálom. A Színház folyóirat utolsó számának vezető anyagában, Trencsényi Katalin Színház, kritika és elmélet – avagy a nézés formái című kritikatörténeti tanulmányában szó van arról, hogy az online sajtó és a színházi blogok megjelenése milyen következményekkel és vitákkal járt a briteknél. Az írott sajtó kritikusai számos kifogást emeltek a „hobbikritikák” ellen, és felvetették, hogy „ha a kritika kiszorul a standard médiafelületekről, és a sokszínű, sokhangú, ám többnyire rövid életű csatornákon folyik tovább (nincs tudomásom két évtizednél hosszabban működő színházkritikai blogról), milyen formában folytatódik a színielőadások dokumentációja.” Ezen eltűnődtem a magam vonatkozásában, mint egy 19 éve működő színházi blog írója. Dokumentálni dokumentálok, hiszen minden előadásról hagyok nyomot, amit láttam. De vajon ebben a kockás füzetben érzékelhetők-e valamelyest alkotói pályák, ívek, fejlődések, megtorpanások? Talán igen, talán nem. Nem tudom. Mondjuk jobban lehetne látni, ha lenne itt célzott keresés, kulcsszavak – lehet, hogy egyszer ennek a munkának nekilátunk és megcsináljunk. A weboldalam statisztikájában kerestem valamit, és közben véletlenül rábukkantam arra az adatra, hogy az utóbbi öt évben melyik volt a legtöbb látogatót hozott hónap. 2020 márciusa. Amikor kitört a vész és bezártak a színházak. Vajon miért jöttek. Információért? Olvasnivalóért? Vigaszért? Együtt szomorkodásért? Online színházi tippekért? Nincsenek további napok februárban.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
