Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2019. március

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

        1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. péntek

     Különösképpen kötelességemnek éreztem, hogy példákkal illusztráljam a ’Diplomácia története’ harmadik kötetének zárófejezetét, amelynek címe: ’A burzsoá diplomácia módszerei’. Amikor ezt a fejezetet írtam, úgyszólván minden egyes oldalon sajnálkoznom kellett, hogy nyugaton olyan meglepően gyér az igazán tudományos diplomáciatörténeti irodalom, mivel fejezetemnek minden egyes tételét egyenesen arra vonatkozó monográfiára való utalással szerettem volna alátámasztani.

     Az említett fejezet végső konklúzióját idézve: a szovjet diplomácia magasrendű hivatásának betöltését megkönnyíti az a körülmény, hogy a szovjet diplomácia a társadalomfejlődés törvényeiről szóló marxista tanok képében olyan hatalmas fegyverrel rendelkezik, amelyhez foghatónak vetélytársai nincsenek birtokában. Ebből pedig azt az egyenes következtetést vonhattam le, hogy a szovjet diplomáciának e megbízható elméleti fegyverrel kezében sikerül nemcsak helyesen tájékozódnia a nemzetközi élet folyó jelenségei között, hanem ezenfelül még előrelátnia a fejlődés eljövendő irányát is.

     (Jevgenyij Tarle: Talleyrand, Előszó, fordító: Szőllősy Klára, Franklin Könyvkiadó Nemzeti Vállalat, 1949)

vissza a lap tetejére

2. szombat

     Olvastam Hajnal Márton kollégát a kutszelistilus.hu-n a Médeiáról. Ő is szerette az előadást – ami szép dolog egy fiatal férjtől –, és a kritikai megjegyzései zömével egyetértek. Ott van pl. a láthatási probléma. Marci átellenben ült, ő Urbanovits Krisztát nem látta szemből, én meg Száger Zsuzsából kaptam zömmel hátsó félprofilt.

     Itt kitérek a nézői komfortérzetemre és az ebből adódó nehézségekre. Helyfoglalásnál a be-kijárathoz közel eső, legszélső széket választom a 2-5. sorban. Kell, hogy legyen menekülő útvonalam (amit persze sosem veszek igénybe). Ha nagyszínházban egy hosszú sorban belső székre szól a jegyem, oda eleve fojtogató érzés bevonulnom. Ha egy kisszínház nézőterének szélére ültem le, és székeket tesznek mellém a lépcsőre, eltorlaszolva a járást, akkor is bajban vagyok, mert simán elfog fizikai rosszullét, pánik a beszorultságtól. (Van alkotó, aki egy négyoldalas nézőtéren teljes biztonsággal megtippeli, hogy én hová fogok leülni ;-)

     Mármost a Médeia kezdése előtt szólt Czukor Balázs, hogy ez nem jó hely, ahol ülök, menjek inkább át ide vagy oda. Nem mentem. Itt is nézők fognak ülni – mondtam neki. Kikeveredvén általános érvényre: énszerintem jogos elvárás, hogy a rendezők, akik tudják, honnan mi és mennyi látszik, úgy rendezzék meg az előadásukat, hogy ne hozzák nagy, behozhatatlan hátrányba azokat a nézőket, akik ugyanannyit fizettek a jegyért, viszont nem verekedtek meg a folyosón a mielőbbi bejutásért és az előnyös hely választásáért.

     Este a Baal premierje a Pesti Színházban. Értékelem, hogy Eszenyi Enikő odahívta a fiatal csapatához Horváth Csabát. Remélem, jól dolgoztak. Jött Antal Csaba díszlettervező lengő-lógó kartondobozokkal és hűsugárzó-szerűségekkel, Benedek Mari pedig mintha ugyanolyan csillámló meg csiricsáré retró ruhákat tervezett volna, mint a kecskeméti Baalhoz. Van a dologban munka, valamint Wunderlich József szép erőfeszítése és Bach Kata Annájával a kettősüknek sötét lírája. Hanem a közönség a szünetben nagyobb veszteséget szenvedett, mint a szövetségesek a normandiai partraszálláskor.

vissza a lap tetejére

3. vasárnap

     Hajnóczy Péter köteteit moszkvai egyetemistaként vettem meg a Druzsba könyvesboltban (0 rub 95 kop), tehát egyidejűleg olvastam, mialatt ő ivott. Kicsit idegenkedtem a műveitől, talán mert mindig féltem az alkoholizmustól, pontosabban az alkoholistáktól. Jó, hogy valaki elővette most A halál kilovagolt Perzsiábólt. Illetve nem most, mert még az előző évadban mutatták be (szavazták is kollégák), csak én akkor nem láttam, de jobb későn, mint soha.

     A Trafó ad széles, hosszú teret hozzá, hogy körbevehesse a nézőt a produkció, amely minden fronton, összműfajilag támad. Szenteczki Zita színházrendező, Juhász András intermédia-művész, a DoN’t Eat Group, Sőrés Zsolt zeneszerző – ők hozták létre ezt az ütős estét, amely filmszínház, werkfilm, vizuális looperorgia, koncert és kavalkád egyszerre, és valószínűleg nem találtam meg a legmegfelelőbb meghatározást. Mindenesetre a színpadon a színészcsapat és minden más közreműködő azon dolgozik, hogy képek kerüljenek a vászonra, olykor a valósággal megegyezőek, máskor ismételtek, torzítottak vagy összeszerkesztettek. A legszellemesebb pillanatokban a csalásokat is látjuk: hogy ami a színen függőlegesen zajlik, azt a film vízszintesen mutatja és fordítva, úgyhogy nem csoda, ha a hősünk kitöltött söre nem a saját poharában landol, hanem könnyedén átfolyik az asztal felett a szemben ülő nője poharába.

     Ilyen színház nem volt régen, az biztos – mondom öregesen és elégedetten egyébként –, de azért engem nem lep meg, ha valahol ebben is a színész a legjobb, vagyis hogy alapvetően múlik rajta a végeredmény minősége, formátuma. Jankovics Péter egyszerre szenvtelen és finoman ironikus színészi modora nélkülözhetetlen. Vagy Rainer-Micsinyei Nóra. Bírom ezt a színésznőt. Sok benne az élet.

vissza a lap tetejére

4. hétfő

     Ascher Tamás tegnap lett 70 éves. Bár tudom, hogy ellenszenvvel viseltetik a születésnap intézménye és velejárói iránt, nem álltam meg, hogy amikor színházba indultam és a Katona előtt elhaladva megláttam bent bóklászni a Kantinban, berontsak, megöleljem, kirontsak. Az Ódryra tartottam az Octopus bemutatójára. A celldömölki Soltis Lajos Színházból ismerős, fiz-kor szakos Nagy Péter István rendezte majdnem rendszerváltás-történet címszó alatt, a színpadmélyi dobfelszerelés mögül.

     Vannak múlhatatlan dolgok, Törőcsik Mari madárkaszerű Ingangája ilyen a Katona 2001-es előadásából. Itt most Krisztik Csaba játssza az anyakirálynőt, azt a benyomást hagyva az emberben, hogy egy nagy színészt látunk. Weöres darabját egyébként, azt hiszem, legutóbb is a főiskolán játszották, bő tíz éve. (Most nézem, hatszor mutatták be, háromszor Zsámbéki Gábor rendezésében. Ó-ó! Ascher is csinálta a Nemzetiben, 1979-ben, Sulyok Mária vendég-Ingangájával, nahát!)

     Új rendezőnemzedékek új divatokat hoznak – gondoltam a műanyaghordók, narancsok-citromok és Giorgio lovag puttyonyos permetező-fegyvere láttán. A vége csend. Hiszen itt mindig csend a vége.

     Ez a bejegyzés most azért csak ennyi, mert megfáztam, nyűgös vagyok, alig aludtam éjjel a takonytól.

     Visszaszaladtam ide: az Isbelt játszó Ténai Petrát nem hagyom említetlenül. Van abban a lányban valami.

vissza a lap tetejére

5. kedd

     Olyan nehéz a szavakkal, mondatokkal – gondoltam a Jó kérdés beszélgetéssorozat tegnapi, Erőszak a színházban című eseményén, amikor Veiszer Alinda Létay Dórát, dr. Bánki Györgyöt és Máté Gábor kérdezte. Tekeregnek, siklanak, cikáznak a szavak, mondatok a levegőben, mint kis halak a vízben, nehéz összeszedni őket és ugyan hová, mire lehet jutni velük.

     A hová jutás aztán este is eszembe jutott, amikor az Alelnök című filmet néztük a Puskinban. Adam McKay rendező ügyesen, szórakoztatóan használja és működteti a filmes műfajt, miközben mindaz, amit elmesél, végtelenül kiábrándító. Már ha lehet kiábrándulásról beszélni annak az országnak kapcsán, ahol Donald Trumpot választották elnöknek. De él bennünk illúzió és/vagy tapasztalás, hogy az ott egy működő demokrácia, komolyan veszik a dolgot, törvényesség, jogállam, fékek és ellensúlyok és satöbbik. Aztán ebben a filmben meg azt látni, hogy lehet ott is mindent semmibe venni, hatalmat szerezni pusztán a hatalomért meg a menetközben kitermelt pénzügyi haszonért.

     Nixonnal kezdődik a korszak, aztán végigmegy az utána következő elnökökön – és amilyen öregek vagyunk, mindegyikre emlékszünk –, illetve feltűnt, hogy Clinton kimaradt, neki a neve sem hangzik el ebben a 130 percben. Ez kicsit elbizonytalanított engem. Úgy értem, ha lehet ilyen szelektíven előadni a történelmet, akkor felmerül, hogy de vajon mennyire hiteles Dick Chaney dokumentaristának ható ábrázolása? Más vonatkozásban pedig ugyanazt nem értem, mint amit Sor. meg Junck. fényképének kiplakatírozása láttán: ezeknek az élő, eleven embereknek nincsenek személységi jogaik? Lehet őket (felteszem) a beleszólásuk, az engedélyük nélkül terjeszteni, kiállítani?

     Nemcsak a szavak, mondatok, hanem a képek is milyen veszélyesek tudnak lenni.

vissza a lap tetejére

6. szerda

     A demokratikus átalakulás programjának is sajátos volt a paraszti recepciója. Károlyi Mihálynak keserű iróniával kellett tudomásul vennie, hogy parádi kastélyát a heves megyei szegényparasztság már a legelső napokban kifosztotta éppúgy, mint reakciós apósának, Andrássy Gyulának tiszadobi kastélyát, és ugyanezt tették a liberális iparbáró, Hatvany Lajos báró hatvani kastélyával és cukorgyárával is. Ady Endre, a forradalom költője is szomorúan értesült felesége, Csinszka csucsai kastélyának kirablásáról. Az úrgyűlölet váratlanul lobbant fel. Korábban rejtettebb volt: az írástudatlan máramarosi vidékeken például a templomok falára, a purgatórium lángjai közé pingálták az alispánt, a szolgabírót és a nép által nem kedvelt többi tisztviselőt. Most azonban az apolitikus paraszti ellenállás, amelynek a háború utolsó éveiben a terméselrejtés, a katonaszökevények rejtegetése, az adók alól való kibújás volt a fegyverzete, szemmel láthatóan lázas szakaszába lépett. Ősi, de legalábbis évszázados mintákat idézett a gyújtogatás, a rablás, a talált pénz széjjelszórása vagy az úri kúriák értékes bútorainak vandál összetörése. Ha nem akadt kastély vagy árukkal rakott vasútállomás a környéken, akkor az urak és az állam helyett a szomszéd lett az ellenség.

     (Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság – Az 1918-as összeomlás és forradalom története)

vissza a lap tetejére

7. csütörtök

     Az Apró mesék sajtóbemutatója utáni konklúzióm: ezek az emberek, Szász Attila és Köbli Norbert, megtanulták ezt a szakmát, a műfaji filmet. Minden elemét profi módon gyakorolják. A forgatókönyv (ki lehet találni a történet végét, de nem muszáj), a zene (amit túl hollywoodiasnak találtam), a képi világ (hát milyen az a panoráma Bakos Éva ablakából a szétbombázott Budapestre? És az is tetszett, hogy a főcím, a stáblista a régi filmekét idézte), a színészválasztás (az összes arc erőteljes volt közelről, Tamási Zoltánt az epizódjában különösen drámainak találtam), a színészvezetés – biztonsággal kipipálható valamennyi összetevő. Reméljük, közönség is lesz.

     Este a Vénusz premierje a Hatszín Teátrumban. Szeretem azt az Orlai Produkciós Irodában, hogy legtöbbször olyan darabot mutat be, amit nem ismerünk. Még ha az ismeretség után azt gondolom is, hogy jobbnak kellene lennie a darabnak. Ez a Vénusz ezernyi snittből áll, látszik rajta, hogy filmből íródott. (Vagyis színpadra írta Török Tamara.) Két idős színész a főhős, esetünkben nem egy korosztály: Bálint András és Gyabronka József játsszák. Melléjük csöppen egy nagyon fiatal és nagyon más világú lány, László Lili. Egy inadekvát szerelem szökken szárba. Deák Krisztina rendezte az előadást, és nyilván szándék volt a személyesség. Ezt kell gondolnom például abból, hogy Gyabronka egy meghitt kettősben említette a hetvenes években általa játszott Tévedések vígjátékát (valóban játszotta). Vagy hogy Bálint András és a volt feleségét játszó Takács Kati nézték kicsit a tévében magukat, az évtizedekkel ezelőtti Vonzások és választások tévéfilmben, amit természetesen Deák Krisztina rendezett annak idején.

     A személyes vonatkozások ellenére pont azt nem éreztem, hogy sikerült volna ezt a darabot idehozniuk, közel magukhoz és közel hozzánk.

vissza a lap tetejére

8. péntek

     Annyi a bemutató, folytonos a lemaradás, úgyhogy délelőttöt is beiktatok. (Bár kicsit zavar, hogy milyen szépen beleillek a délelőtti nyugdíjas főpróbaközönségbe.) A Karinthy Színházban Mika Myllyaho Káosz című darabját adják. A kortárs finn szerzőt már ismerhetjük a Pánik kapcsán, ez most az ellenkező nemű mű, három nőről szól. Az a fajta igyekezet mozgatja, hogy szeretne a bulvárnál mélyebbre menni. Horgas Ádám rendezte, és kezdéskor rögtön arra gondoltam, hogy ha én Horgas igazgatója lennék, azt mondanám neki: kölcsön adtam erre az évadra a vetítőt, úgyhogy most egy évig nem tudsz vetíteni a díszletekre, találj ki mást. Játékosan piros és fehér a produkció színe, bár a szereplők fehér jelmeze gyakran látszik koszosnak-foltosnak attól, hogy folyton vetítenek rájuk. Három jó színésznő áll rendelkezésre, ez a biztosítékunk. Botos Éva, Bozó Andrea és Szávai Viktória. Bár az előbbi kettőt nemegyszer láttuk már ilyennek, mint amilyenek itt, viszont Szávai Viktória váratlanul nagydarab, recsegős, mélyhangú és vonzó tud lenni, amikor férfit játszik. Az öregasszonyok meglepően jól fogadták az előadást, úgyhogy felteszem, nem lesz gond.

     Este a Vígszínházban a Kozmikus magányt láttam a Házi Színpadon. Mint azt a Baalnál is említettem, Eszenyi Enikő derekasan meghív mindenkit a Vígbe, aki felbukkant érdemlegeset produkálva a magyar színházi életben. De miért van az, hogy a vendégek aztán nem csinálnak itt olyan jót, mint máshol? Most a k2 fiúk jöttek, és Király Dániellel együtt írtak egy sci-fit, amit a színész vitt színre fiatal kollégáival. Kis nosztalgiával gondoltam közben a miskolci Emberek alkonyára, különösen a holografikus üzeneteknél. A színészek munkáját azért méltányolom, Csiby Gergely androidja még imponált is.

     Lenyűgözve néztem egy halvány cipőlábnyomot a szerény űrhajódíszlet „üvegfalának” magasában. Vagy a súlytalanság, vagy egy gondatlan díszletező.

vissza a lap tetejére

9. szombat

     Felteszem, már többször beleírtam ebbe a füzetbe, hogy gyerekkoromban főként a Bethlenbe jártunk moziba. Ezért amikor a Bethlen Téri Színházba megyek, mindig rámosolygok a helyre, már csak azért is, mert hasonlít a régi önmagára. Például a falon bekeretezett színészfotók láthatók, és arra megesküdnék, hogy a fiatal Feleki Kamill kicsit bárgyú mosolyú, kicsit vizenyős tekintetű portréja ott lógott 45 évvel ezelőtt is, akárcsak most. (Na, azt talán nem írtam még a szűkebb „pátriárkámról”, hogy a Nefelejcs utca és a Baross tér sarkán volt egy nagy, modern Közért. Csemege. Bele is szédültem, amikor Moszkvából először hazajövet bementem csak szemet legeltetni. Az üzletvezetőt Gogolya elvtársnak hívták.)

     Az utolsó tűzijáték című kétszemélyes darab ment tegnap a Bethlen Téri Színházban a Találkozások tehetségprogram keretében. (Jens Christian Grřndahl és Alex Broun művei alapján – írom kötelességtudón, de nekem ezek a nevek nem mondanak semmit. Nem társszerzők, hanem az ő(k) két, össze nem tartozó művük lett itt egybeapplikálva.) Csábi Anna rendezte, aki fiatal színésznő-rendező Temesváron. Földes Eszter és Udvaros Dorottya játsszák, tárgy az anya-lánya viszony. Biztosra veszem, hogy ebben az előadásban is sok a személyesség – hiszen színészszülője és gyereke is van mindkét színésznőnek. Nyilván megélték-megélik ezt a problémát az egyik végéről is meg a másikról is. És bár találtam szép pillanatokat – például ahogy Földes Eszter körbefutott, vagy a türkizes színek a füstködben –, de összességében épp úgy hidegen lettem hagyva, mint a Vénusz esetében. Illetve hát… szívszorultan néztem Udvaros Dorottyát. Mióta is csinálja a Nemzetiben, amit? Hány éve már? És most ebben a kis térben milyen hangos, milyen színpadias, milyen felfokozott…

vissza a lap tetejére

10. vasárnap

     Amikor hétvégenként Annamarival szkájpolunk, jó idő esetén kutyasétáltatás közben hív fel bennünket a telefonjáról, és ilyenformán beszélgetve-közvetítve sétálunk vele és Szusival a Michigan partján. Látjuk az ő fejét kicsit alulról, a fákat, az eget, néha a partot, a vizet, a belvárosi felhőkarcolókat távolról, az előrerobogó Szusit, más kutyasétáltatókat. Ha Annamarinak közben ki kell fújnia az orrát, átmenetileg becsusszant bennünket a kabátzsebébe, akkor ott kicsit szeppenten megbújva várunk a kutyakakizacskó mellett, hogy újra előkerüljünk.

     A Katona tegnapi Rozsdatemető 2.0 bemutatójáról lennék beszámolandó, de hirtelen visszafog az a gondolat, hogy ha most írok ide az előadásról, akkor kiteszik a mai naplóbejegyzés linkjét a Katona honlapján a Rozsdatemető kritikai visszhangjához, és ez esetben minden érdeklődő színháznéző elolvashatja, hogy Annamari zsebre tett bennünket és ott lapultunk (halkan viháncolva) a kutyakakizacskó mellett. Úgyhogy inkább nem is írok most a premierről.

     Na, legalább annyit; örülök, hogy Pék Mária él. Nem olyan, mint… mint… Olyan, mint Szirtes Ági. (Tudni vélem, mit mondana Fejes Endre az előadásról. Nem nehéz tudnom, mert nem emlékszem, hogy hallottam volna valaha is vitriolmentes jó szót ejteni színházi produkcióról, alkotóról.) Én elképzelni sem tudnék Bezerédi Zoltánnál idősebb Hábetlerebb Jánosabb alakot. Vizi Dáviddal most kötöttem alaposabb ismeretséget, hathatós ifj. Hábetler-alakítása láttán.

     Vannak a produkciót illetően kétségeim is, de most megint a személyességgel jövök. Hogy az alkotóknak ügyük van a Rozsdával mint meghatározó irodalmi művel, mint magyar múlttal, félmúlttal (valamint a továbbíró Tasnádi István jóvoltából a jelennel) és a saját (család)történetükkel is. Gondoltam ezt például a rendező Máté Gábor gyerekkorában szerepet játszó és az előadásban felbukkanó piros és kék Tibi csokik miatt. (Plusz a műsorfüzet megindító vallomáscsokra. Bár az még nincs fent a honlapon, most korrigálom.)

vissza a lap tetejére

11. hétfő

     Már épp öltözködni kezdtünk, hogy mindjárt indulunk a Kamrába a Platonovra, táska, cipő, elő vele, aztán levettem a színházjegyeket a hűtőszekrény oldaláról, és akkor láttam döbbenten, hogy erre nem 19 óra van írva, hanem 15 óra.

     Azt tudom mondani, amit XII. Gergely lemondott pápa a halálos ágyán: Nem értettem meg a világot, és a világ sem értett meg engem.

     Viszont már régóta meg akartam mutatni, hogy ugyanis az én bálnámnak, Horvát Nalának szobra van az általa oly kedvelt Hervey öbölben! Mellszobra.

vissza a lap tetejére

12. kedd

     Késtem, bocs, de hajnalban a közös képviseleten kezdtem, lakógyűlés-előkészítő ülésen, mert tagja vagyok valamilyen bizottságnak.

     Debrecen saját orosz rendezőre tett szert, Ilja Bocsarnyikovszra, aki először egy francia darabot vitt náluk színre, aztán a Három nővért, most pedig a Leart királyt. Nos, én az ellen alapjában véve nem tiltakozom, ha egy előadásban sok az olyan rendezői gesztus, amit nem tudok értelmezni. Végtére is nem muszáj mindig mindent érteni, az is egy lehetséges út, ha más szervekre hatnak, érzékekre, nem az agyra. Márpedig az orosz rendező olyan, hogy nem sajnálja tőlünk az effekteket: erős zene, szélgép, mennydörgés, ördögszekér, egy díszletben, amelyben egyetlen egyenes vonal sincs, csak ferde. De azt problémaként éltem meg, hogy számos jelenetet a rendezés inkább csak álcázott, mint megoldott volna, és azt sem érzékeltem, hogy Bocsarnyikovsz munkája a színészi alakítások kibomlását és kivirágzását segítette volna (elő). Nem is igazán bomlottak és virágoztak.

     Ráckevei Anna játssza Leart. Nem úgy, hogy királyt játszik, hanem úgy, hogy királynőt. Ez jelentőséggel bír, mert más viszonylat egy apa és a három lánya, mint egy anya és a három lánya. Úgy fogtam fel Bocsarnyikovsz kétségkívül eredeti és érdekes elképzelését, hogy az ő pszichologizáló megközelítésében egy hatalmon lévő, nyilván mindig elfoglalt, sőt talán diktatórikus anyát mulasztásos gyereknevelés miatt marasztalhatunk el. Ilyenformán a drámai konfliktushelyzetek a lányok kiskori lelki sérüléseire vezethetők vissza. Legalábbis volt két szép, színházilag érdemes álom- vagy múltjelenet a játszadozó kislányokkal és az anyukájukkal.

     Már egyszer mondtam azt, hogy Mészáros Ibolya, de most megint mondom. Oswaldot adja, és mint egy gonosz Puck, mint egy hétpróbás gazember, úgy játékmesterkedi végig az eseményeket. Szeretném már nagy szerepben látni őt.

 vissza a lap tetejére

13. szerda

     Miskolci cikk és Holle anyó.

     Nyilvánosságra hozták tegnap az idei POSZT programját. Nem kívánom minősíteni. De azt határozottan helytelenítem, hogy nincs benne független színházi előadás. Ha azt mondják a válogatók, hogy nem láttak elég független előadást, azt nem fogadom el. Ha azt mondják, hogy nem láttak köztük beválogatnivalót, azt sem fogadom el, mert akkor nem láttak eleget. Persze van a programban néhány produkció, amit nem láttam, és azok közül többet (főleg a határon túliakat) szeretném majd megnézni, úgyhogy ha hívnak, megyek a POSZT-ra.

     A Ványa bácsiért speciel elutaztam volna Vácra, néztem is a múltkor a műsort, de nem leltem előadását. Általában a váci Dunakanyar Színház igen keveset játszik, havi 6-8 alkalommal, és abból is több a befogadott vendégprodukció. Ez azért meglepő, mert kiemelt színház státuszban van, ami évi 50 millió forint állami támogatást hoz nekik. Vagyis nem az a meglepő, hogy keveset játszik, hanem hogy kiemelt státuszt kapott tavaly. Egy olyan színház, amelynek nincs saját repertoárja és társulata, nem játszik sokat és folyamatosan. A kiemelt minősítésű színházak közé mondjuk például a budapesti és a kecskeméti Katona József Színház és hasonló teátrumok tartoznak.

     Persze van még kirívóbb eset. Mert a Dunakanyar Színház meg azt reklamálhatná, hogy a náluk is kevesebbet játszó, vajdasági Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház mire fel kap miniszterelnöki rendelettel évi 300 millió forintot, négy éven át, tehát összesen 1,2 milliárdot. Összehasonlításul: a teljes magyarországi független színházi szféra éves támogatása kevesebb, mint az udvari színháznak odatolt elképzelhetetlen és értelmezhetetlen 300 millió.

     Az idei érdemes és kiváló művészi lista meg olyan, hogy belenézvén a szemérmesebb emberek elpirulnak.

vissza a lap tetejére

14. csütörtök

     Rögtön kötök is a tegnapi bejegyzéshez. Jászai Mari-díjat kapott Kis Domonkos Márk színművész, a Váci Dunakanyar Színház igazgatója. Kis Domonkos Márk 10 éve végzett a színiegyetemen. 15 darabban szerepelt, talán a Katharina Blum a legjelentősebb közülük, abban a Londinert játszotta. Egyébiránt Vérfarkas volt A dzsungel könyvében, Hébehó a Mumusban, Laurent az Őrült nők ketrecében, ilyesmi. Aztán megalapította és igazgatja a tegnap említett, moziból lett váci Dunakanyar Színházat. Nos, övé az első állami művészeti díj abból az évfolyamból, amelyben Petrik Andrea, Bata Éva, Rusznák András, Klem Viktor, Józan László és a két Trokán lány végzett. Gratulálhatunk.

     Pár éve jelentősen megnövelték a Jászai Mari-díjjal járó pénzösszeget, és most több mint a kétszeresére emelték a kiadott díjak számát. Minthogy idén 16-an kaptak elismerést, így a Lőrinczy György, Hegedűs D. Géza, Horváth Lajos Ottó, Huszti Péter és Takács Kati alkotta szakmai bizottságnak a dupláját, 32 nevet kellett felterjesztenie. (Ezt is a Fidesz-kormányzat találta ki, hogy szemezgethessen az általa összeállított szakmai bizottság javaslataiból.) Úgy hallom, a mostani 16 díjazott között mindössze 5 olyan személy akad, aki rajta volt a szakmai bizottság 32-es listáján. Szerintem a bizottság felvehetné Ságvári Endre nevét. Csak mert nekik is 32 nevük volt, és őket is lelőtték.

     Mivel a Jászai Mari-díjjal jelenleg nemcsak adómentes 1,39 millió forint jár, hanem 65 éven felül havi 121 ezer forint művészjáradék is, ezért várhatóan tovább fog emelkedni a fiatal tehetségek elismerésére alapított Jászai Mari-díj jutalmazottjainak átlagéletkora. Pedig már ezen az idei listán – énszerintem minden idők legkínosabb listáján – sem szerepel egyetlen fiatal tehetség sem.

     De megígérem, hogy állami művészeti díjakról ebben a világban többé szót nem ejtek.

     Voltam tegnap színházban is (kétszer), arról majd holnap.

vissza a lap tetejére

15. péntek

     Szóval megnéztem a marosvásárhelyi Ariel Színház vendégjátékát a Kolibriben, Háy János Völgyhídját adták Vidovszky György rendezésében. Magával a darabbal már akkor is kicsit zavarban voltam, úgy emlékszem, amikor Bagossy László vitte színre a Kolibriben*. Látok értékeket ebben a mostani előadásban is. (Pitypang. Megírom.)

     Azután elmentem a Szkénébe, mert mindenkitől azt hallottam, hogy a tatabányai Macbeth-előadás itt került igazán a helyére. Ezt igazolom. Tény, hogy sokkal inkább megél itt Szikszai Rémusz rendezése, mint a nagyszínpadon. A gurulós ágykeretek is kevesebb kilométert mennek. Érdekes különben, hogy most úgy láttam, nem is Danis Lídia Ladyje őrül meg, hanem Nagypál Gábor Macbethje. Lidi reakciója következmény, visszavonulás, befelé menekülés. Nagy tapssal, érzékelhető lelkesedéssel fogadta a közönség az előadást.

     Tegnap a Trafóban jártam, a Soharóza és Halasi Dóra és Nagy Fruzsina és Bartha Márk és Fekete Ádám Az Ügy című előadásán. Címük és tárgyuk – kanosszaturizmus a hivatalban – tulajdonképpen nem véletlenül egyezik meg a Katona Ascher rendezte Az Ügy-előadásáéval. Kodály Székelyfonója a falusiak életét mutatja be, ez a mű meg a városiakét. Népi zenére, briliáns dalszövegekkel (enyhe Pintér Béla-fíling), leleményes kosztümökkel (pl. a sárgacsekk-komplék gazdag választéka). Láttam az alkotócsapat korábbi előadását nemrég, az is tetszett. De ez kompaktabb, ez valami pazar. Végtelenül szellemes és benne van az életünk. Azt például, amikor négy gurulós bevásárlókocsi – ismertebb nevén: banyatank – dalban igényeli vissza az elmúlt 29 évét, azt felírom a kéménybe az évad legnagyszerűbb pillanatai közé.

* Óvatlanul továbbolvastam azt a régi májust. Nem kellett volna...

vissza a lap tetejére

16. szombat

     Tisztelt Miniszter Úr!

     Ez úton tájékoztatom, hogy nem kívánok tovább részt venni a Munkácsy-díj bizottság munkájában, mert számomra elfogadhatatlan, hogy aki minden szavazatot megkapott a bizottságunktól, az kiesik, ugyanakkor aki fel sincs terjesztve, az megkapja a díjat, és még nem is említettem a szavazat nélküli díjazottakat. Ezek szerint a bizottság munkája puszta látszattevékenységgé vált, amihez a továbbiakban nem akarok hozzájárulni.

     Üdvözlettel:

     Krajcsovics Éva, festőművész

     Budapest, 2019. március 14.

     Erről van szó.

     Adyt idézem (nem először), 1905-ből.

     Milyen jólesik az embernek e lármás, léha s a dolgait nagyon rosszul folytató országban itt is, ott is találkozni emberekkel, kik nem akarnak a lelkükből lealkudni. Írják, dalolják, festik, faragják s beszélik azt, amit igaznak éreznek és vallanak.

     Ez mégiscsak azt jelenti, hogy egyszer csak majd lesz még itt jobban is.

     De Ady talán túl optimista volt. Vagy legalábbis túlértékelte a haladás sebességét.

vissza a lap tetejére

17. vasárnap

     Nem sok jót hallottam a Pesti Színház John Gabriel Borkman-bemutatójáról, de a beszámolók nem kalkuláltak avval, hogy én igen szeretem Ibsent. Ezt a darabját csak olvastam, látni sosem láttam. (Koltai Tamás, emlékszem, hiányolta a magyar színpadokról. Bár most elbizonytalanodtam. Lehet, hogy a másik B betűs, a Brand volt, amit hiányolt. Itt jegyzem meg, ez a John Jonnak ejtendő.)

     Valló Péter rendezte, és ránézve a színlapra, rövid fejcsóvával konstatáltam – csak most konstatáltam –, hogy már nem Szlávik István díszlettervezővel és Szakács Györgyi jelmeztervezővel dolgozik. Más is a világ, amit teremt itt. Horváth Jenny díszlete kimérten hideglelős látvány. Néhány különleges formájú vagy díszítésű tárgy, mintás falfelületek: egyszerű, szigorú, stílusos és enyhén szürreálisba hajló az egész. Ez a színpadkép meghatározó eleme az előadásnak, kicsit mintha még a játékstílus is próbálna illeszkedni hozzá. Van benne valami bizarr, már-már az iróniával kacérkodó. És közben talán rá is épül valamelyest Hegedűs D. Géza mérhetetlenül modoros és mesterkélt Borkman-alakítására. (Jan Kott szerint a Borkman a legnagyobb Ibsen-férfiszerep.) Benedek Mari úgy öltözteti a címszereplőt, mintha nem is börtönviselt bankigazgató lenne, hanem mondjuk festőművész vagy költő, esetleg Hegedűs D. Géza egyetemi tanár. Rója a színpadot, libbenő hajjal, zsebre dugott kézzel, a piros bélésű zakójában, akár egy el nem ismert zseni. A végén, amikor kimegy a hóviharba és beletartja fejét a rivaldánál a szélgép irányába, hadd repüljön a haja az aurora borealis zöld fényei előtt, azt nevezem iróniába hajlásnak.

     Hegedűs D. Géza és Hegyi Barbara fiát Vecsei H. Miklós játssza. Szép, szőke összeállítás, fölöttébb jól mutatnának egy családi képen, bármely életkorukban.

     Börcsök Enikő adja a pozitívabb nőalakot. Ella is van olyan önző, mint a többiek, de a színésznő színpadi személyiségéből kiölhetetlen az emberi melegség.

vissza a lap tetejére

18. hétfő

     Énnekem csalódás az Örkény Stúdióban a Macbeth. Meglehet, az is belejátszik ebbe, hogy talán túladagolásban szenvedek Macbethből. Az elmúlt egy év során láttam Marosvásárhelyen, Tatabányán, Nyíregyházán, a Szkénében és most az Asbóth utcában. Gáspár Ildikó több fordításból állította és bővítette össze a szöveget, és mindössze négy színész játssza: Borsi-Balogh Máté e.h. (Macbeth és mások), Fodor Tamás m. v. (Banquo, Kapus és mások), Pogány Judit (Duncan, Macduff és mások), Takács Nóra Diána (Lady Macbeth és mások). Úgy éreztem: a formát tíz perc alatt kiismertük, húsz perc alatt kifulladt és beszorult, harminc perc után már semmi váratlant, különöset nem remélhettem tőle. Jószerével csak Pogány Judit játékos kedve tudta fenntartani az érdeklődésemet és a nézői kedvemet. A formában rejlő tartalom kötni igyekezett hozzánk a történetet. A keret szerint A korona rejtélyei című vándorkiállítás rendhagyó tárlatvezetésén jártunk. A szünetben hangulatosan résztvevői lehettünk a szellemes Macbeth-estélynek, a házigazdák csárdáskirálynős felléptével. Kaptunk jeleket miheztartás végett (vitrinismertetés, kiszűrődő rádióbeszéd stb.), de ezeket én mindenekelőtt mondvacsináltnak éreztem.

     A koronáról az jutott eszembe, hogy a minap véletlenül láttam a tévében egy filmet. Abban II. Erzsébet királynő egy nyársat nyelten ülő úr érdeklődő társalkodó társaságában megnézte a filmet, amely az ő hatvanöt évvel ezelőtti koronázásán készült. A királynő a maga visszafogott, ugyanakkor kedves modorában, száraz humorral kommentálta az archív felvételt. Ennek kapcsán most – amíg el nem felejtem –, mindent tudok a brit koronáról. Az új brit koronáról. Mert a régit Cromwellék 1650-ben a koronázási ékszerekkel együtt beolvasztották. Egyedül a koronázási olajhoz használt, akkor 400 éves arany kiskanál úszta meg a királyság likvidálását.

vissza a lap tetejére

19. kedd

     Váratlan programként jött tegnap estére, de kedvesen alám tettek egy pótszéket, úgyhogy megnéztem a Centrálban a Nemek és igenek című darabot Puskás Tamás rendezésében. Kortárs angol írónő-rendezőnő a szerző (részben orosz is, Borisz Paszternak rokona), hat szereplő, harmincas házaspárok és barátaik. Megcsalás, elhagyás, visszajövés, összejövés, szakítás, ilyesmi. Hőseink zömmel jogászok (és erre nem vittem doktor Kingát!) Trágárul beszélnek, amit sóhajtva tudomásul vettem, mégis mindig fáj, amikor a közönség egy-egy erősen kitett bazmeget kitörő nevetéssel fogad mint poént.

     Az jutott eszembe a felénél, mennyire egy vágányra került most itt a Centrál az Orlaival. (A második részben aztán ez a darab eldrámul.) Mintha Orlainál is láttam volna nemrég valami ilyen házaspárosat – hát, nem nagyon maradnak meg bennem ezek. Ott is egyszerű volt a díszlet, itt meg már-már ügyetlennek mondanám. Zömében egy fehéres-kazettásszerű sikktelen fedőlapot láttunk, amögött dolgoztak zajosan a díszletezők, hogy előállítsanak két lakásbelsőt, amely, úgy tűnt, lényegében alig különbözik egymástól. Az is megegyező vonás, hogy mindkét színházban jó színészek vannak és jól játszanak. Közülük Kovács Patrícia itt is, ott is megtalálható. Külsőleg-belsőleg igényesen kondicionáltak mind: Lengyel Tamás, Bata Éva, Schmied Zoltán, Pálfi Kata (az ő törékenysége, finom fanyarsága külön gyengém), Bereczki Zoltán. Rendelkeznek színpadi-szakmai eleganciával. Aztán egyszercsak belép a jómódú értelmiségi szereplők közé Pokorny Lia, az egyik bírósági ügy áldozataként, tompán, szakadtan, elementáris indulatokkal. És akkor az kicsit olyan, mintha bejött volna Magyarország. Egyfajta Huntrance.

vissza a lap tetejére

20. szerda

     Egy jóhírű produkciót az utolsó alkalommal még pont nem késő megnézni, gondoltam a Jurányiba tartva A tó című előadásra. Az egyelőre inkább tervezőként ismert Kálmán Eszter munkája voltaképp etűdsorozat, egy bábszínészre (Bercsényi Péter) és egy balett-táncosnőre (Dányi Viktória). Összevetve és összehozva őket testileg, táncfunkcióilag, nyárilag, vízileg, hattyúilag, papírzsebkendőileg és még nem tudom hogyan. Egy picit talán meg is haladt engem ez a művészet, de élvezettel néztem, főleg Dányi Viktória táncát. Például úgy hattyúzott a karjaival, hogy szívesen vennék tőle egy teljes Hattyúk tavát.

     Olvastam Kálmán Esztertől – igen érdekes interjúi vannak –, hogy az előadásai lényege az asszociáció. Úgyhogy átgondoltam A tó mentén a tóélményeimet. Megvolt gyerekkoromban a Balaton – a modernebb, nívósabb műegyetemi üdülő Balatonfüreden és a szottyadtabb, viszont közösségibb orvosegyetemi üdülő Balatonvilágoson. Aztán a gyerekek kiskorában Széplakon a MÚOSZ-üdülő. Volt Velencei-tó is a gyerekek kiskorában; tíz évig tartottak Gárdonyban nyaralót és nyaralást a szüleim. De különben dunaiak volnánk, és a tó, amit a leginkább látunk – szkájpon – az a Michigan.

vissza a lap tetejére

21. csütörtök

     Tulajdonképpen végeztem a szentendrei anyaggal, végigírtam. Kerényi Imre munkássága a Szentendrei Teátrumban (Tévedések vígjátéka 1977, Három a kislány 1982.) Nem okozott gondot számomra úgy foglalkozni vele, hogy ne szűrődjenek bele későbbi évtizedek. Hát, ahogy elnézem, ez is inkább egy hosszú, olvasmányos cikk lett, mint tanulmány. (Már csak azért is, mert megkérdeztem színészeket, akik annak idején részt vettek ezekben az előadásokban.) Micsináljunk, én mindig újságíró leszek, tudós már soha.

     Ha pedig az életed végén lepereg előtted az életed filmje, akkor honnan tudod, hogy amit látsz, az a vetítés vagy maga az életed – kérdezi Szilasi László, a Luther kutyáiban. Ezt nevezem kérdésnek, ezt nevezem könyvcímnek. De most bécsi sírfestésbe nevezek be, azt is kell néha.

vissza a lap tetejére

22. péntek

     Mentünk, és őrületbe kergettük Európát. Nem elég nekik a miniszterelnökünk, még jöttem én is, a szabálykövető autóvezetésemmel.

     Kicsit aggódtunk, mert purim nevű ünnep van, és ki tudja, nem jár-e ez avval, hogy megint ránk zárják a temetőt. De nem, szép, napos tavaszban lehetett dolgozni a síron, kiszabadítani a növényzetből, lesikálni, betűket festeni. Összességében az eredmény szerény, kismértékű elégedettségre ad okot. Egyrészt mert a sírkő – amely közel 60 éves – repedezik. Másrészt mert a bronz festékkel újrafestett szöveg most sem sokkal olvashatóbb, mint a beavatkozás előtt. Bécstől Budapestig jól jöttünk haza, hanem aztán Budáról átjutni a Belvárosba, az fél útidőnek bizonyult.

     Az van még, hogy váratlanul jött egy levél az emberminisztériumból – már szinte nem is vártuk, oly régen tette fel a kérdést nekik doktor Kinga, hogy ugye idén is számíthatunk a Gábor Miklós-díj bruttó 300 ezer forintos pénzdíjára, amit a minisztérium szokott adni. (Általában több hónappal a díjátadó után.) Már avval is meglepetést okozott a levél, hogy dr. Ragány Misa főosztályvezető írta, akit én a békéscsabai színház sajtósaként ismertem eddig. Arról tájékoztatott, hogy a minisztériumnak nem áll módjában támogatni a Gábor Miklós-díjat. Végtére is ez így kerek, Gábor Miklós 100. születésnapja alkalmából. No, hát úgysem ez a díjviszonylatban igen csekélynek mondható összeg adta eddig sem a Gábor Miklós-díj rangját, értékét.

vissza a lap tetejére

23. szombat

     A Mire gondol Alma? című babaszínházi előadást láttam délelőtt a Budapest Bábszínházban, tisztem szerint igyekszem majd beszámolni róla. Megjegyzem, a kis térre és kevés számú pici, max. 3 éves nézőre tervezett előadásokat fokozottan képes sújtani a gyerekszínház legkockázatosabb tényezője: a felnőttnéző. Itt például akadt egy nagymama, aki először az előadást fényképezgette a telefonjával, majd felállt, előrelépett, hogy az előadást néző unokáját is lefotózza. Aztán felkapta a kisgyereket az anyja mellől és az ölébe vette, aki erre elkezdett bőgni (mármint a kisgyerek, nem az anyja, bár lehet, hogy neki is lett volna kedve), hiába nyugtatta, a gyerek percekig ordított, az előadás percekre meghalt.

    Általános iskolás osztálytalálkozóm volt tegnap. 45 (!) éve jártuk ki a Gorkij fasort, amint arról Csabi a kocsma falán elhelyezett dekorációval meg is emlékezett. Eredetileg az ősi ellentétet képviselő A és B osztály voltunk mi (én A-s), és hatodik után megfogyatkozva összecsaptak bennünket egy osztállyá. Minden averzió ellenére jó kis bagázs lettünk az utolsó két évre. 34-en voltunk, ketten közülünk nem élnek már. 27-en gyűltünk össze egy 17 fős asztalnál. Volt egy házaspárunk is, még nyolcadikból szerelem, 38 évet töltöttek együtt, 36 éves a lányuk, aztán elváltak. Attila megyei autópálya-üzemeltetési direktor, autóban tölti az életét, Győrben székel az igazgatóság. Évi biztosítónál dolgozott évtizedekig, aztán egyszer csak otthagyta, azóta spéci masszázs-szakértő lett. Laci vett egy fiúkutyát, hogy ne legyen annyira egyedül a feleségével és a két lányával szemben. Ági lánya épp tegnap jött haza egy hétre Vietnámból, ahol él. Pisti mesélte, amire én persze nem emlékszem, hogy egyszer az összes fiú engem dobált hógolyóval – így udvaroltak –, én utána tüdőgyulladást kaptam, ők meg intőt. Mindent felidéztünk, amire valaki emlékszik, mások meg nem. Sokat nevettem evvel a sok nagyszülővel most is.

     Szerettem ezt az osztályt, szerettem ezt az estét.

vissza a lap tetejére

24. vasárnap

     Othello Kecskeméten. A tornatermi Othello. Ilyen még nem volt. Pontosabban volt, a tatabányai A mi osztályunk, de ott magától értetődően helyeződött el a cselekmény ezen az iskolai helyszínen. (Emlékszem, mennyire frappírozó volt, hogy a gyűrűt /karika/gyűrűnek használták.) Jó, némi magyarázat nyomán megértem itt a metaforát, hogy a testi erő, a verseny, a hegemónia világa stb., mindazonáltal a magam földhöz ragadt módján mégiscsak mondvacsináltnak találom. Valamint erőltetettnek az igyekezetet, hogy mindent alkalmazzanak is, ami egy tornateremben található, a gyűrűtől a medicinlabdán és a tornaszekrényen át a kötélig. (Mondjuk az itt is frappáns, hogy a kötelet kötélnek használja Othello, Desdemona megfojtásakor.) Amikor Othellónk zsákolt egyet a kosárpalánknál, akkor majdnem felüvöltöttünk gólörömünkben – ugyanis Papp Timi a szünetben megjósolta ezt, hogy vagy a Zajzi, vagy a Kocsis Pali még zsákolni fog. (Most akkor nem térnék ki olyan csomókra a kákán, mint hogy vagy pingpongütővel, illetve hokiütővel támadjunk ellenségeinkre, vagy késekkel, mert ezek így nemigen passzolnak össze.)  

     Rusznyák Gábor rendezte az előadást, Ambrus Mária–Ungár Júlia–Zsótér Sándor „fordítása” hangzik el, amit a Stúdió K előadásából ismerhetünk. Zayzon Zsolt játssza Othellót, Kocsis Pál Jagót. Látatlanban ez fordított szereposztásnak tűnik, amitől érdekesnek is hat. Viszont látás mentén arra jutottam, hogy talán mégis jobb lenne fordítva, mert így nem stimmel. Kocsis Pál idősebb is,  erősebb is, színesebb is; életveszélyesen lejt a pálya. Zayzon Zsolt a be-bevillanó kisfiússága mellett picit olyan, mintha Humphrey Bogart-osra instruálták volna. A hangja alatt beszél, mélyen, zordan, egyszínűen. Nemtom, lehet, hogy anyai ösztönökön alapuló szerelembe esett vele Szabó Emília nagyon felszabadult, kulturált, integer személyiségű Desdemonája.

vissza a lap tetejére

25. hétfő

    

vissza a lap tetejére

26. kedd

    

vissza a lap tetejére

27. szerda

    

vissza a lap tetejére

28. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

29. péntek

    

vissza a lap tetejére

30. szombat

    

vissza a lap tetejére

31. vasárnap    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra