|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2018. szeptember
Azt hiszem most kezdek bele a naplóm 15. évfolyamába, úgyhogy lehet, ma eszem egy tortát. Itt tartózkodásom három napjából a pénteket találtam ideálisnak az állatparki látogatáshoz, gondolván, hogy akkor nem lesznek sokan. De, sokan voltak pénteken is, nem veszem rossz néven a többiektől. Úgyis mások vagyunk, a többiek zömmel végigtúrázzák az egészet, egyre elgyötörtebben 5-10 másodperceket szánva az állatokra, én meg rövidebb kört megyek – a jegesmedvéknél kezdem, és az afrikai elefántok, medveerdő és fehértigris állomásokat alaposan érintve a jegesmedvéknél is fejezem be –, viszont több időt töltök náluk. Lehet, hogy a türelem miatt (vagy mert állatszemmel vonzóbb vagyok), de szinte mindig odajönnek hozzám, a közelembe az állatok. A kiselefánt úgy megindult, a két lábát és a fejét már ki is dugta a kötélen, aggódtam is, hogy sikerüljön majd visszahúznia a fejét, mert ekkora fülekkel ez nem egyszerű, de megoldotta. Este Az üvegcipő a dunaújvárosiaktól, Czajlik József rendezésében. Ennek a vállalkozásnak éreztem kockázatát, amennyiben Czajlik elmélyült, ambiciózus rendező, és nem ritka, hogy ennek Molnár Ferenccel együtt én iszom meg a levét. Nos, voltak is olyan ötletei – főleg a díszlet és következményei –, amiket a darabra nézve károsnak találtam. Sipos Imrében – mint született Siposban – felfedezni véltem Sipost, Erdélyi Tímea Irmája kevésbé kapott meg, Kovács Vanda Adélját a keménység uralta, összességében fogyasztható előadás. Éjjel a Rusznyák Gábor rendezte Kivettem a fejemből egy gömböt, Danyiil Harmsz őrületes abszurdjai Roszik Hella és Katona László előadásában, Darvas Kristóf tevékeny zenéjével. Igazi ínyencség. Egy nyíregyházi fagylaltozóban kenyér nevű fagyit láttam. Azt hiszem, egy kiflicsücsök állt ki a masszából. Nem vettem. Biztos nagyon hizlal. A Vidor utolsó napjára a Játékszín hozta a programot, a kamaraszínházban a Bankhitel című produkció szerepelt (Neptun Brigád), a nekik jól bevált katalán szerzőtől, aki A Grönholm módszert is írta. (Tulajdonképpen kíváncsi lennék, hány és milyen munkahelye volt ennek az embernek, aki ilyen darabokat ír.) Cseh Judit rendezte, Lengyel Tamás és Baksa Imre játsszák, arra a bő másfél órára pont jó. Azután a Legyen a feleségem! a nagyszínpadon, a közönség nagy örömére. Tudok valamennyi jót én is mondani a Kapitány Iván rendezte produkcióról (Nagy Sándor, illetve Kovács Patrícia színészi munkájának némely vonatkozásában), de azért picit mégis elszomorodtam a viharos sikertől. Én a magam részéről egy sebektől vérző Molnár Ferenc-előadást is többre tartok, mint az ilyesfajta, szakszerűnek mondható komédiát (írta az 1931-es születésű well known radio producer and playwriter Edward Taylor). Kedvesek voltak Játékszínék, hazahoztak éjjel a buszukban. Bemutatkoztam Gálvölgyi Jánosnak – évtizedekkel ezelőtt egy kis interjúért találkoztunk egyszer a Művész cukrászdában, én emlékszem, ő biztos nem –, okoztam most meglepetést neki, mondtam, hogy én olvasószerkesztettem a születésnapjára megjelent Bóta Gábor-féle interjúkötetet, nem tudta, örült neki. Papp Timi szíves közlése: a tegnap említett Jordi Galcerán bölcsészkaron végzett, majd 7-8 évet dolgozott katalóniai önkormányzatnál, oktatási osztályon. Most pedig itt van Lucas Hnath, a nálunk fiatalnak mondott drámaíróknál fiatalabbnak látszó amerikai, aki a Nóra 2-t írta (fordító Zöldi Gergely). Amilyen jó ötlet kigondolni, mi történt Ibsen Nórájával a dráma vége után, persze nem is eredeti – láthattuk már Elfride Jelinek verzióját a témára. Nyári bemutató volt ez a Nóra 2. Orlainál, Galgóczy Judit rendezésében, őszre beköltözött a Belvárosi Színházba. Látatlanban annyit rögtön, hogy Kováts Adélra és Csankó Zoltánra eleve bólint az ember: tökéletesen el lehet képzelni őket a folytatólagos Nóra-Torvald viszony jelenlegi etapjában meg az előző részekben. Vagyis bármely életszakaszukban hitelesek Nóra és Torvald bármely életszakaszában, és ez ab ovo elégedettséggel tölti el a nézőembert. Mondjuk én ezt az amúgy rövid darabot hosszan túl kimódoltnak és művinek találtam. Tételekkel igazolgatta magát folyton, hogy ezt is, azt is sikerült megfeleltetnie az eredeti történetnek. Az előadás is mintha kicsit ráerősített volna a konstrukció száraz mivoltára, legalábbis avval, hogy kerülte az érzelmi felindultságot. Én például nem tudom elképzelni, hogy az ember lánya ennyire izgalommentesen térjen vissza 15 év után az otthonába, a családjához. Végül is minden végig lett vive, és Nóra ismét rácsukta az ajtót az övéire, ismét elég nagy felfordulást hagyva maga után. Színészileg elsőosztályú a produkció, és a legnagyobb elismerés hangján szeretném méltatni azt az olajzöld-bordó bőr-bársony-muszlin szettet, amit Szakács Györgyi adott Kováts Adél Nórájára. Ez volt a László Zsolt-interjú. Megjegyzem, ha nem lennék egyre tartózkodóbb a színházi alkotókkal való érintkezésben, akkor László Zsolttal speciel szívesen beszélgetnék sokkal-sokkal gyakrabban, mint ötévente. Házassági évfordulónk volt tegnap. Az a szokásunk, hogy ilyenkor kedves férjem főz valami finomat. De most annyira elfoglalt a tanévkezdéssel – két, 30 fős tankörnek is „osztályfőnöke” –, hogy esélye sem volt eljutni a konyhánkig. Úgyhogy én szerveztem meg az ünnepi programot, főzés nélkül. Elvittem vacsorázni. Látványvacsora volt elsősorban, de a kaja is rendben lévőnek bizonyult, amit szolidan rendeltünk. Történetesen filmet forgattak épp: Seress Zoltánnal, Kovács Frigyessel és Szilágyi Csengével vettek fel valami viharos éttermi jelenetet egy közeli asztalnál. (Volt még egy szereplőnő, de ő háttal ült.) Remélem, mi nem kerültünk bele a képbe, hacsak nem a nagy, színes esernyőnkkel, amikor az eső rákezdett. Kialakul az egyszer használatos, eldobható sportolók kasztja, akiket egyetlen szuperteljesítmény végrehajtására tenyésztenek ki. Pikkelyes úszónők, stoplitalpú futballisták, lapátkezű kenusok. A teniszben évek óta nem adnak vissza szervát, e szép múltú sport szabad szemmel követhetetlen ászszervákká redukálódik. A magasugró világbajnok egy három méter magas, húszkilós litván, Laurinas, a Repülő Ropi. A sakkozók összes testüregét aggyal töltik fel, és az egyik súlyemelő spartakiádon a bolgár csapat egyetlen roppant méretű izmot tol be a pódiumra. Új sportok is kialakulnak, prézliúszás, távsercintés, de nem vonzanak nagyobb tömegeket. A foci tartja magát a legtovább. Stílus és szokások változnak, tovább durvul a játék, a közönség érzéki tobzódása a mazochizmusig fokozódik, ám mégis közel a vég. Tüdő különleges mutatvánnyal szerez hírnevet magának a tartalékok közt: lábszagán dekázik. Meccs közben az öreg tartalékok, régi idők nagy tanúi azzal múlatják az időt, hogy lépfenével impregnált sportszárat dobnak az ellenfél tizenhatosára, gyúrót görgetnek izzó salakon, foglyul ejtik a bírót, és kapufákból összerótt máglyán elégetik. Végül beköszönt a szomorú nap, a labdarúgás utolsó magyarországi epizódjához érkezik. Keselyűk köröznek a Kádár János Aréna fölött. A véres káosznak a készenléti rendőrség vet véget, és többé nem rendeznek meccset a hazában. (Garaczi László: Hasítás) Végeztem a Nyílt Fórum kötet utolsó korrektúrájával. Nyomdába, el! Magam is nyomdába mentem tegnap, Óbudára a kritikusdíj-oklevelekért. Egy félreeső kis utcában olyan megdöbbentő látvány tárult elém, értelmeznem sem sikerült. Némi belső vívódás után nem mentettem meg a kerítésen lógó állatokat, két medvét és egy tigrist, mert hátha jogerős büntetésüket töltik, vagy épp edzenek, ki tudja. Esetleg érkező menekültek, vagy távozó magyarok. Nem egyértelmű, hogy befelé vagy kifelé kellett volna segítenem őket. De kicsit nyugtalan vagyok miattuk. A Rózsavölgyi Szalon évadnyitó sajtótájékoztatóján pont olyan zsúfolt ház volt, mint minden előadásukon. Öt bemutatójuk lesz csak idén, mert akkora már a repertoárjuk és olyan jól megy minden, hogy ajánlatos megállniuk. A ház sikertörténete ez. Vidéki színházak fesztiválját tart a Thália a Magyar Színházban. Alig valamit nem láttam a kínálatból, de azt a néhányat nézem, illetve a nyíregyiekre nem kaptam jegyet, úgyhogy őket nem. Tegnap a zalaegerszegiek jóhírű Caligula helytartójája szerepelt, Sztarenki Pál rendezésében, 80 percre összerántva. Megértem, hogy ez a produkció a zalaegerszegi színházban kiemelkedőnek, sőt már-már bátornak számíthat, de nekem személy szerint csalódást okozott. Belejátszhat a Caligula-nézői termésem (szeretem-darab) meg az ingerküszöböm magassága is, de engem csak közhelytől közhelyig vitt az előadás. A Carmina Burana harsogása ugyanúgy közhely számomra, mint az előadás végén felsorakoztatott arany diktátorszobrok, amelyeket a nézők árgus szemekkel igyekeztek sorra beazonosítani. (Ráadásul a diktátorszobrok alapvetően ellentmondásban állnak a Caligula-rakományból kibontott Incitatus-szoborral, amely lószobor egyébként igazán kitűnően szellemes rendezői ötlet.) Farkas Ignác játssza Petroniust, aki erős színész, alighanem a társulat legerősebb színésze, de mint kiderül számomra, sehogy sem Petronius. Idős is ide – egy ilyen naivnak ható Petronius ennyi évesen már nem lenne itt, rég elintézte volna őt Caligula –, és sokkal inkább érzelmekre alapozottnak hat a játéka, mint gondolkodásra. Szép a kép különben – egy siratófalszerű fal előtt –, bár az vicces, hogy kézi erővel tolnak be és ki (rükvercben) egy fegyverrel felszerelt terepjárót. Kedvesen óvatosan merész momentum, hogy amikor a nagyon figyelemreméltó Balogh Tamás Barakiása elmondja az ominózus sorokat a hatalom határairól, akkor az autóra szerelt hangszóró mellett beszél, bár az nincs bekapcsolva. Lábjegyzet. Mivel ez értelemszerűen soha nem hangzik el a Caligula-előadásokban, ezért ideírom Székely János lábjegyzetét, amit Barakiás vitaszövegéhez fűzött hozzá a „be lehet-e vinni a császár szobrát isten templomába” tárgykörben. A szerző nagyon jól tudja, hogy a zsidó dogmatika szerint a templomban nem isten, hanem csak isten neve lakik. De nem látja értelmét, hogy a főpap érvelését teológiai árnyalatokkal bonyolítsa. Az OTP megbízható bank: mindig szolgál valami elképesztővel. Az a helyzet, hogy a Gábor Miklós Alapítvány az elnökváltáskor – nem fontos és nem részletezendő okokból – nálunk lett bejegyezve székhelyileg. (Ha meghalok, cégtemető leszek.) Vagy egy évig téves címre küldte az OTP a bankkivonatokat, de most már egy-két hónapja ide jön, hozzám, és elhűlve látom, mi van rajta. Ennek az alapítványnak a számláján semmiféle mozgás nincs soha. Nincsenek utalások, nincs kivét, betét, kártya, internetbank. Mozdulatlan számla, amit csak a bank dézsmál. A bankszámlakivonaton két levont tétel szerepel: havi számlavezetési díj 916 (!) forint és forgalmi különdíj 3 forint. Ez utóbbi a számlán végrehajtott pénzügyi tranzakció, tehát a számlavezetési díj levonásának illetéke a pénzügyi tranzakcióról szóló 2012. évi CXVI. törvény 7. paragrafus (3). bekezdése alapján. Na most ha valamit nem értek, akkor az az, hogy miért nincs levonva még 1 forint (kerekítéssel), ami a 3 forintos illeték levonásának tranzakciós illetéke kellene hogy legyen. Ha azt is levonnák, ahogy kell, akkor utána levonhatnának még 1 forintot az 1 forint levonásának illetékeként. Ami magával vonná 1 forint további tranzakciós illeték levonását. Talán csak azért nem csinálták még végig ezt, hogy maradjon miből levonni. (De most ennek mi vetünk véget.) Esterházyt olvasok, és nagyon nevetek. Elkövettem, mert mindig elkövetem, azt a hibát, amely nem mindig hiba, hogy fölolvastam a házban itt kószáló nőnek, amit eddig írtam. A „szó éri a házam elejét” résznél közbeszólt, hogy már ideje volna tényleg (!) festetni vagy meszeltetni?, nem is tudom. Most ezen veszekszünk. Nálunk is ideje volna tényleg, de rájöttünk, hogy nincs értelme, amíg a téren a dúlás és építkezés tart. Még két év! Ha megérjük, és a mi pénzünk sem fogy el. Jártam a Kolibri fesztiválon, de ezt hagyjuk. Mármint a Spiritusznak. A Vidéki színházak fesztiválján pécsi Veszedelmes viszonyok szerepelt tegnap. Mondjuk azt rögtön, már látatlanban tudtam, hogy ennek a darabnak nincs feltűnő relevanciája ma. Még nagyon évadkezdő vagyok, fél szemmel, fél lábbal és fél kézzel fogtam csak bele a szezonba, úgyhogy nemigen tájékozódtam. Illetve voltaképp magától értetődőnek vettem, hogy Köles Ferenc és Darabont Mikold játsszák itt majd a főszerepeket, ami hívogatóan hatott rám. Féligazságnak bizonyult a szereposztásról alkotott spontán elképzelésem. Persze nincs kifogásom a márkinét valójában játszó Herczeg Adrienn ellen, jó színésznő ő, csak ebben a figurában túl egyértelműnek, túl kézenfekvőnek érzem az ő keménységét. Köles Ferenc vicomte-ja sem egészen az, amire számítottam. A kölyökkutyaképén múlóban a kölyökség. Fanyarságból és csömörből dolgozta ki ezt a figurát, ami rendben is volna, ám a sármját, a vonzerejét hirtelen nem találtam. Györfi Annát szintén kedvelem, ugyancsak rokonszenvvel figyeltem Madame Tourvelként, és tetszett a Cécile Volanges-t játszó Mentes Júlia Virginia is, akinek a szemöldökében van a naivasága.* De mindez kevés volt számomra egy jó estéhez. Horgas Ádám rendezte az előadást, aki két eszközével is idegesített. Az egyik a rá jellemző bombasztikus zenehasználat, a másik a vetített díszlet. Az üres falakra vetítették a francia szalonok cifraságát. Ennek a módszernek az a színész- és nézőellenes tulajdonsága, hogy a csíkok, minták nemcsak a tárgyakra vetülnek, hanem az emberekre is, tehát gyakran nem látni tisztán, világosan a színészek arcát. Hát ennyit szerintem nem ér az a szerény kis vizuális illúzió. De nem vonom kétségbe, hogy lehetnek a produkciónak olyan értékei, amiket én a magam részéről nem fedeztem fel, és idővel a türelmem is elfogyott. * Visszajöttem megmondani, hogy a vicomte inasát játszó nyurga fiatalemberre is határozottan bólintottam, kikerestem most: Kállai Gergely a neve. A múltkor a Rózsavölgyiben Jordán Tamás azt kérdezte tőlem, hogy a szombathelyi színház miért nincs meghívva a vidéki színházak fesztiváljára. Mondtam, nyilván azért, mert nincs olyan előadásuk, amit a fővárosiaknak mutogatni lehetne. Mielőtt eljöttem, azért késleltetve még hozzátettem, hogy tréfáltam. Mert nagyon kell vigyázni ma a szavakkal. Bár lehet, hogy nem éppen ebben a körben. Kedvesen mégis kerítettek nekem jegyet a nyíregyháziak vendégszereplésére, úgyhogy örömmel mentem A név: Carmen című előadásra, amelyet Sediánszky Nóra írt és rendezett. Na, most kezdődik a nyüglődésem, hogy mit írjak ide az olyan előadásról, ami a világon semmit nem indított vagy mozdított meg bennem. (Sőt.) Rögtön leszögezem, hogy odahaza, a Művész Stúdióban biztosan intimebb és testközelibb a produkció. Azon a kis helyen feltehetően harmadannyi néző ül, mint itt. Evvel – a nagyobb térbe való áthelyezéssel – hozom összefüggésbe, hogy a Carment játszó Kosik G. Anitát alig hallottam, alig értettem. És bár a színészek munkáját megbecsülöm – Horváth Rékától Nagyidai Gergőig és tovább –, de az egésszel kapcsolatban vagyok értetlen és érintetlen. Mármint hogy mit akarnak evvel, egy ilyen táncszínházias-folklorisztikus Carmennel, amelyben eredeti nyelven énekelnek, kioperálva ezt az egész vonalat a színházból mint olyanból. Ha magyarul énekelnének, akkor legalább hallhatnánk, milyen hétköznapi a tipikus flamenco-szöveg. Vagy ha a prózát mondanák spanyolul, akkor legalább egzotikusan mindegy volna nekünk az egész. Nem volt ez nekem való, na, sajnálom. (Ám mindig vannak mások, akiknek tetszik.) A temetésen, ahol a miniszterelnök a bajtársaként, a harcosaként búcsúztatta Kerényi Imrét, nem lett volna helyem. (Úgy értem, akkor sem, ha nem Nyíregyházán vagyok épp.) Cseh Tamást is mint katonáját veszítette el, ha jól emlékszem, akkor is így mondta a miniszterelnök. Bántóan torz, kisajátító értelmezése ez egy életnek. No micsináljunk, kijelöltem egy pici, önálló pacifista zugot a szívemben, ahol a miniszterelnöktől több fényévnyi távolságban őrzöm az elhunyt harcosait. De tudtam már akkor is, amikor az a politikusos-propagandisztikus temetés zajlott, hogy lesz majd egy magánutam a temetőbe. Van itt négy-ötezer könyvünk, az egyikben lapul egy virág, amit Kerényi Imrétől kaptam valaha. Gondoltam, elviszem a sírjára. De rövid, tétova, eredménytelen próbálkozás után feladtam a keresést. Hát jó, majd akkor fog egyszer a kezembe akadni, amikor mást keresek. (Egyébként jól mutatna most a síron, a sok elhervadt virág és koszorú mellett.) Makk Károly és Jancsó Miklós közelében nyugszik Kerényi Imre. Feltámadáskor velük fog először találkozni. Jó társaság lesz. Az idei kritikusdíj várományosai közül – 15 kategóriában a három-három legjobb – mindössze egy produkciót nem láttam, a Tótferit a Trafóban. Úgyhogy mentem is haladéktalanul pótolni és jót látni tegnap. (Talán csak azért nem volt most durva lelkiismeret-furdalásom a tavalyi kimaradása miatt, mert tudtam, hogy aligha tántorított volna el az Utas és holdvilágra szavazástól a független színházi kategóriában.) A Titkos Társulat játssza, Kárpáti Péter rendezte, és kedvesen látszik is a Kárpáti családi vonulat az előadáson. Bemasírozván a szentek bevonulására rögtön világos volt, hogy egyszerű, játékos, színészerős produkció ez. Mindenki rendben van – ha szinkronrendező lennék, már lecsaptam volna Georgita Máté Dezsőre –, de ami elsődleges: elengedhetetlenül szükséges ide egy fő Csodastefanovics Csodaangéla. Emlékszem Lázár Katira, ahogy játszotta a Szögén asszonyt annak idején a Bárkában, hát azt se mosták ki belőlem előadások százai, de amit Stefanovics Angéla itt csinál, az maga a teljes lefegyverzés, szerintem meg lehetne szüntetni vele a háborúkat az egész világon. Arra gondoltam még, hogy ennek a kis sírós öregasszonynak is bizonyára volt valaha nagymamája, és meg mernék esküdni rá, hogy az a nagymama Pogány Judit volt. Amikor Stefanovics Angéla Szögén asszonya az utolsó képben az ablak mögött ült a csecsemővel az ölében, én egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha minden szcenikai segítség nélkül felemelkedik mintegy Mária mennybemenetele. Emberi nézői gyarlóságom, hogy felhergel, ingerültté tesz, amikor 19.10-kor még kint zsúfolódunk-fulladozunk-főlünk meg a színház előterében, harcra készen a befutóra szóló jegyünkkel. És mintha ez a fizikailag és pszichikailag is roppant kellemetlen helyzet lenne a természetes, még csak nem is mentegetik, egy szóval sem mondják, hogy miért nem megy már az előadás, valamint hogy elnézést. Aztán kicsit dühített Háy János is, a mélységes illúziótlansága az emberi kapcsolatokat illetően, amivel szemben fegyvertelen a néző, az olvasó. Mert egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy nincs Háynak igaza. Hiszen úgy van, kínosan és viccesen úgy van, ahogy írja. Tapasztalati tények felelnek meg a művészi világábrázolásának. Tehát hiába is szólnék bele elhaló hangon, hogy De nem mindig! és Nem mindenhol! és Nem minden! és Nem mindenki! Ez is reménytelen, ahogy minden az, láthatjuk. (Mindeközben a szerző gyermekrajz derűjű-szépségű illusztrációt, plakátot rajzol hozzá.) A lány, aki hozott lélekből dolgozott egy új magyar dráma Szabó Máté rendezésében a Szkénében, úgyhogy nem spoilerezem el a tartalmát. Három színész adja elő ülve – azt nem tudom, hogy Kovács Krisztiánnak van-e bal orcája is, mert nem láttam –, ami nem azt jelenti, hogy a látvánnyal nem foglalkoztak, mert például gyönyörű műpitypang termett a műfüvön, és hátrább vakondtúrást is kifigyeltem, gondoltam, talán sír lesz belőle. A három színész szövegéből (Moldvai Kiss Andrea a harmadik) csak lassan derül ki, hogy kik ők és minek kapcsán beszélnek. Mire a végére értünk, bennem már kétely is támadt az egésznek az elhangozhatóságát illetően (pszichiáterszakmailag). Mucsi Zoltán! Hát én vagy nem vettem észre eddig, hogy Mucsi megőszült, vagy most őszült meg, amióta nem láttam. Egészen más figurát játszik, mint amilyeneket szokott, és tökéletesen sikerül ehhez egészen másnak is lennie, mint amilyen szokott. (Ahogy összehúzott szemmel nézett, Fejes Endrére emlékeztetett.) Ez a férfi olyan intellektus, aki védtelen a saját cinizmusával szemben. Határozottan érdemes színházi este.
Hat éve voltunk a bécsi temetőben megkeresni a Bleier Franciska néni sírját. Azóta készültünk felújítani, ám levelezés és bécsi barátok útján sem sikerült erre megoldást találnom. Aztán kedves férjem kitalálta, hogy menjünk és csináljuk meg magunk, onnantól kezdve kicsit nyugodtabban halogattuk. De szakmai előtanulmányok után tegnap végül nekivágtunk. Mindennel és mindenre fel voltunk készülve, a sírkőtisztítótól és a bronz színű betűfestőtől kezdve a sámlin át (ha lassan megy), a nagy nejlonig, ha esik az eső és le kell takarni a frissen festett betűket, amíg megszáradnak. Csak arra nem számítottunk, ami történt. Hogy odaérünk, bemegyünk (hárman, Ildikóval, az első sógornőmmel), megtaláljuk a sírt, közben megriasztunk két őzt/őzet, aki épp a mi sorunkban legelészik. Elszaladnak, de a sarokról még visszanézegetnek, hogy komolyan gondoljuk-e. Felmérjük a helyzetet, majd kimegyünk a kocsihoz, hogy behordjuk a sírhoz a „műhelyt”, és akkor becsukják mögöttünk a temetőkaput, 12 óra van, zárnak, ennyi volt mára. (Úgy tudtuk, pénteken 15 háig tartanak nyitva.) No micsináljunk, mehetünk ki máskor, remélem, nem kell hozzá hat év. Egyébként is, amikor kiszálltunk az autóból, esni kezdett az eső, és ez így is maradt nagyjából estig. Mindazonáltal rózsakert és wiener schnitzel, este pedig megnéztük Ildikóval a Macbethet a Burgtheaterben. A díszlet a szép nézőteret folytatja (szeretem az ilyet). Nyitott színpaddal indult az előadás, úgyhogy míg ültünk, gusztáltuk, beszélgettünk a díszletről. Mondtam, hogy szerintem milyen rendezői-tervezői indítékokból lehet ilyen, és miket akarhat vele Antú Romero Nunes rendező. Ezek kábé bejöttek, ennyiben sikeres nézőnek tudhatom magam. Egyebekben nem annyira. Három, hullaszerű képű, gyér hajú, szakállas, nagy női kosztümű vészbanya kezdte a játékot – két fiatalabb férfiszínész és egy idősebb nő* –, és aztán belőlük lett az összes többi szereplő is. Hárman adták elő ezt a nagyszínpadi kamara-Macbethet. Ezt értettem. Minden bennünk van, belőlünk jön, a bűn elsősorban. Amikor aztán az előadás végén besietett énekelni és véressé lenni negyven kis- és nagylány – a legelején, prológusként volt már egy pompás, átfutó sikítószámuk –, a leszaggatott díszletfal mögött pedig húsztagú fúvószenekar fújta, akkor azt nem annyira értettem, viszont lenyűgözően hatott. (Nem tudtam kiágyazni a trélert, de ott van az oldal alján.) * Most látom, Lady Macbethet Christiane von Poelnitz játszotta. Ő volt a szép, ősz hajú Arkagyinája annak a Sirálynak, amely után a társulat színészei a magyarországi demokráciáért aggódó nyilatkozatot olvastak fel a MITEM-en három éve. Nos, nem maradtak egyedül az aggodalmukkal. A Varsói melódiát láttam tegnap a Hatszín Teátrumban, Tompos Kátyával és Adorjáni Bálinttal, Kocsis Gergő rendezésében. Ez nem egy vaskos alapanyag, úgyhogy elnézést kérek, de minden mondandómat meghagyom a kritikába. (Illetve most rákerestem, és találtam egy ilyen sort valakitől: „Kálmán Eszter egyszerű díszletei visszaadják a kommunista idők szánalmas sivárságát”. Erre hevesen kacagva reagáltam itten. Mondtam Várjának, hogy egy fityfenét! A díszletet kifejezetten és magasan fölé kvalifikálták a „kommunista időknek”, és evvel a rendezésnek szándéka is van szerintem.) Gondoltam, akkor ideteszem ma, amit a VIDOR fesztiválról írtam, de az meg nem jelent még meg, noha már egy hete leadtam. Maradjunk akkor annyinál, amit Erdős Virág írt a múltkori ÉS-be: rejtett érték rajta is van rajtam is és rajtad is egy szám napról napra vékonyodik felette a hám még láthatatlan szinte mint a színtévesztő- teszten a minta de jön jön jön egy mindenkinél kompetensebb olvasó – és nála van a leolvasó Bertolt Brecht: A legyőzhetetlen felirat A világháború idején Olaszországban a San Carlo-i börtön egyik zárkájában, Melyben hemzsegtek a letartóztatott katonák, részegek és tolvajok, Egy szocialista katona tintaceruzával a falra kaparta: Éljen Lenin! Egészen fent a félhomályos zárkában, alig láthatóan, De óriási betűkkel. Midőn az őrök észrevették, mázolót küldtek oda, S ez hosszúnyelű ecsettel átpingálta a fenyegető feliratot. De mivel a mésszel csak a betűket húzta át, Most mész-írás hirdette fenn a falon: Éljen Lenin! Egy másik mázoló az egészet befestette széles ecsettel, Úgy hogy órákra eltűnt, de reggeltájban Midőn a mész megszáradt, ismét kiviláglott alóla a felirat: Éljen Lenin! Ekkor az őrök egy kőművest küldtek késsel a felirat ellen. S ő betűről betűre kikaparta, egy óra hosszat dolgozott. És mikor elkészült, fent a zárkában, immár színtelenül, De mélyen a falba vésve állt a legyőzhetetlen felirat: Éljen Lenin! Most távolítsátok el a falat! — mondta a katona. (Eörsi István fordítása) Napok óta, amióta az idei kritikusdíj-átadó ráfordult a célegyenesre, ülök reggeltől estig a számítógépnél, semmi cikkalkotói munkában egy sorral nem haladok előre, csak levelezek és telefonálok szüntelen. Tegnap azonban tettleg is el kellett intézni ezt-azt, úgyhogy mentem, és amerre léptem, fű nem termett, minden balul ütött ki, amihez csak fogtam. De ha már hétfő, kedvezményes nap a Puksinban, legalább egy mozira el akartam szaladni, el is indultam Kenyeres Bálint Tegnap című filmjére. Aztán megállítottak az emeleten kóválygó tanácstalan külföldiek, akik nem találták a szállásukat. (Ez nem ritka eset a házban.) Kiókumláltam a papírjaikból, hová kell menniük, ezenközben a telefonomat és a távolos szemüvegemet letettem a folyosói asztalkára, és ott is felejtettem. Akkor jöttem rá, amikor a moziban – ahonnan a turistaprogram miatt persze elkéstem – egy óra múltán már erősen fájt a fejem. Nagy kedvem lett volna ekkor kivágtatni a nézőtérről, amire a fejfájáson és elveszett tárgyak felhajtásán kívül az is sarkallt, hogy nagyon untam a filmet – érdekes különben, hogy a főszereplőt sokkal inkább néztem orosz-ukrán újgazdagnak, mint svájci üzletembernek – és biztosra vettem, hogy a végére sem fog semmi kiderülni a titokzatos ügyről, kit keres a főhős a sivatagban (?) és miért. (1 jó pont: a bárban azt a számot játszották, amire Harrison Ford és Emmanuelle Seigner táncolnak az Őrületben.) Maradtam. Mire hazaértem, az értékeim már nem voltak az asztalon. Később meglettek, megtaláltam azt, aki elvitte. Mondta, csodálkozott is, hogy a külföldi lakók hagytak volna itt ilyesmit: ilyen telefont (értsd: olcsót és butát) és ilyen szemüveget (értsd: olcsót és csúnyát). Nem lehetetlen, hogy ha nekem nem ilyen elátkozott napom lett volna, akkor Kenyeres Bálint filmje is jobb lett volna. Futólag. Részemről a VIDOR fesztivál. Tegnap ünnep volt: Gabnai Kati 70. születésnapja. Megleptük. (Mondjuk ő is meglepett engem. Láttam most néhány régi fényképet róla, fiatalon, sötét hajjal, valahai tévéműsorok felvételén. Rögtön rájöttem, hogy emlékszem én erre a szép nőre gyerekkoromból, gyerekkori tévéműsorokból, csak nem azonosítottam később, évtizedek múltán soha. Máig nem kötöttem össze a két személyt.) Sárga, zöld, piros foltokat látok folyton, a kritikusdíj-átadó nézőtere jegytérképének színeit. Nincs most idő. Holnap éjjelre túl leszünk ezen, és aztán leteszem a céhelnöki poszt munkaterhét is. Volt bennem némi aggodalom is, meg a díjak fölött sem felhőtlen az örömöm. De a kritikusdíj-átadó est jól sikerült, a Tünet együttes, Szabó Réka rendező és az alkotótársai szép, komoly munkát végeztek. Úgyhogy este 10-re végtelen nagy megkönnyebbülés lett úrrá rajtam: készen vagyunk evvel. Az életműdíjas Lázár Kati köré szervezett blokk egyszerűen csodálatos volt. De azt akarom elmesélni, hogy délután az összpróbán részlegesen jelen voltam, mert kellett díjátvevő dublőr, úgyhogy Papp Timivel felváltva szolgáltunk, számos különböző díjat átvettem (papírcsomót, ragasztószalagot, ásványvizes palackot), és mondtam rövidebb-hosszabb beszédeket. Láttam már délután, hogy Szabó Réka frappánsan, odaillőn használt fel jeleneteket különböző Tünet-előadásokból. Felütésként rögtön a meztelenül összecsomagolt Valcz Péter Csehovjával kezdtek a Voyager 3-ból. Aztán volt az a kedvenc jelenetem is az Alibiből, amikor Szabó Mártát ketten egzecíroztatják. Mármost a Márti kutyája – színházi kutya – ez idő alatt az első sor közepén ejtőzött, de erre a jelenetre felélénkült, az első két lábát a színpad szélének vetve felháborodottan nézte. Tudta a Manó, hogy ugatni nem szabad, de panaszos, tiltakozó és fenyegető nyüszítésekkel jelezte, hogy kikéri magának a gazdájával való bánásmódot. Idén új csokiművésznő készítette a csokidíjakat, és egy ponton rájöttünk, hogy a díjazottak nem vihetik le magukkal a kezükben a színpadról, mert el fog olvadni az ölükben a műsor alatt. Így kevésbé látványosan, kartondobozkákban kapták meg. Nagyon jó fej a csokiművésznő, mindenre készült, tartalékdíjakkal is. Egy azok közül nekem jutott. A frigóban gubbaszt értetlenül, hiszen én semmilyen színházművészeti teljesítményt nem nyújtottam az elmúlt évadban. Ez volt az Izsák Lili-interjú, ami elsőből lett utolsó. (Mármint a leadást és a megjelenést tekintve.) Tegnap jártam a Magyar Katolikus Rádióban, ahol érdekes dolgok vannak kifüggesztve a folyósok falára (pápai áldástól Hiszek egy Nagymagyarországbanig). A 95 éve született Fejes Endréről hívott beszélgetni egy (gondoltam, hogy idősebb) rádiós kolléganő. Amikor a stúdióban a mikrofonos asztalnál elővett két poharat és egy üveg vizet a táskájából, felnevettem: ismerem ezt. Volt rádióműsorom, néha még a széket is én vittem be hozzá.
Este a Székely Kriszta rendezte István a király bemutatója az
Operettszínházban. Már a nyitány alatt elfogott némi kétség: nem történt a zene
közben semmi, hosszú percekig néztük a színpadon az István-emblémát. Aztán
beszaladt egy tömeg. Nem pogányok, nem magyarok vagy ilyesmik, hanem a tánckar.
Energikusan, szépen ropták, kettő közülük előre jött, és elénekelte a Mondd, te
kit választanált. Rögtön láttuk a nagy ellentétet is, oldalt két hatalmas
szobrot, a A szereplők szemére nem hányok semmit, teszik profin, ami kell itt. Kocsis Dénes természetesen könnyebben kiénekli, hogy „átadom helyem”, mint Bubik István annak idején a Kerényi Imre rendezte előadásban. Sőt a kissé nyámnyilának és duzzogónak ható ifjú király aggodalma mögött tartás érződik, de aztán az összeomlásánál mindent töröl. Dolhai Attila egészen impozáns Koppány, kicsit a fiatal Frankre emlékeztet a Volt egyszer egy Vadnyugatból. És itt az általam már Békéscsabán kifigyelt és megkedvelt Gubik Petra, aki Réka állapotát is megjeleníti szépen, de az hogy lehet, hogy Réka egészen más zenei világát pont ugyanavval a musicalstílussal énekli el, mint mondjuk A Notre Dame-i toronyőrben Esmeraldát? A legrosszabb a végére maradt. Én több tucatszor láttam az István a királyt és egyszer sem álltam fel a végén a Himnusznál. Mivel a finálé áthangszerelt Himnuszba hajló lezárása a mű részét képezi, amelyet én a színházban ülve nézek. Eddig még soha ennyire erőszakosan nem próbálták rám kényszeríteni, hogy felálljak a befejezésre és a tapsra. Ugyanis a zene helyett a capella énekli el a színpadi tömeg a Himnuszt, mint valami tüntetésen. Bennem ez dacos ellenállást szült, nem álltam fel, így nem is láttam az előadás végét és a tapsrendet, csak hallottam. Itthon voltaképp elég volt egy elgyötört, segélykérő pillantás, és kedves férjem már állította is fel az ággyal szemben a nagymonitort (megfáztam csütörtök éjjel, a díjátadóról hazasétálva), és nézhettem gyógymódként a bubikos Istvánt. Afféle kukucs! – Londonból jelentkezem. Annamariék Angliába jöttek egy tegnapi esküvőre. A gimnáziumi barátnője ment férjhez, itt él Brightonban már vagy tíz éve. És akkor most családegyesítést tartunk egy londoni szállodában. Mondjuk mi is kábé úgy nézünk ki, mint ők az utazás és a buli után: részünkről kimaradt éjszaka, hajnali indulás a repülőtérre, szakadó esőben érkezés, szakadó eső egész nap. A hotelben – mondhatni, vártak: építkeznek, bontják az előcsarnokot, kalapálnak, törnek, zúznak. Nem lesz itt semmi különös, csak egy kis London a fiatalokkal, meg piros emeletes buszok, meg avokádós ráksaláta a Pret a manger-ban, ilyesmi. Harry Potter musicalre Annamari egyedül megy, mert én ha akarnék sem tudnék annyi pénzt kifizetni jegyre. Voltaképp csak egyet terveztünk be: Stephen Hawking sírját a Westminster-apátságban. Biztosan így van ez mindig, ha valaki külföldön üdül, akárhol, mondjuk külföldiként Budapesten. Hogy még nem is csinál semmit, de már érzi, milyen jó neki, hogy Budapesten van, illetve most esetünkben: Londonban. London! A neve is olyan, mint egy játék, mintha labdáznék. A fürdőszobában kicsit tanácstalanul állok a mosdó előtt, mert az egyik csapból hideg víz jön, a másikból forró, és ezt nehezítésnek veszem a kézmosáshoz. Viszont legalább nem kell vízforralót használni a neocitránhoz. A hotel, mint egy gáláns angol lord, angol reggelire invitál a kontinentális helyett, az építkezési munkálatok kellemetlenségeiért kárpótolandó. Annamariék Leuvenben ismerkedtek meg annak idején, él bennünk nosztalgia Belgium iránt, ezért belga helyre vittek bennünket vacsorázni, ahol komplett hadseregként sorakoztak a sörcsapok a pulton, és hagymaleveses fazékban hozták a kagylókat. Itt valahogy kisebb a fluktuáció a vendéglátóiparban: megtaláltuk azt a kis koreait, ahol öt évvel ezelőtt ramjont ettünk. Mára a nap is kisütött. Ha egy dús virágos kocsma csak kicsit is ódon, máris kerek táblák hirdetik, hogy ki ivott itt: mondjuk George Orwell Dylan Thomasszal. Mi egy 60 éves helyen ettünk fish and chipset, az még fiatal, a hal pedig egészen friss volt. A Westminster-apátság mint temetkezési objektum az egyik legexkluzívabb nyughely a világon. Fair playnek mondanám, hogy I. Erzsébet és Stuart Mária egyenrangú, párhuzamos oldalhajókban kapott sírboltot, kőravatalt. Azt nem állítom, hogy a skótok királynőjét szépre szoborták ott fektében, de nem adtak neki olyan kemény, férfias profilt, mint Erzsébetnek. II. Richárdot jobbra hátul helyezték el, mint egy régi vár kőfala, olyan a sírja, találóan különben, hiszen egy várban halt meg több mint 800 éve. Stephen Hawking táblája a padlón közel esik a turistáknak kijelölt bejárathoz – rálépni könnyű, fényképezni nem lehet –, a szomszédságában Darwin, Newton, Faraday és Lord Kelvin (a termodinamika második főtétele, erre emlékszem). Churchillt nemrégen olvastuk, úgyhogy a róla megemlékező, rá emlékeztető köveket kellett még megkeresni a földön, de az sem volt nehéz. Hogy a japán kert micsoda, azt nem tudom pontosan. Úgy él bennem, ahogy valami filmvígjátékban megjelenítették, kis japán emberek dézsában. Elmentünk a Kiyoto gardenbe: fák, virágok, kövek, vízesés, tavacska, megnyugtatóság. Mókusok, sőt egy róka is, amelyik teljesen stílszerűen lehetett volna shiba inu is, mert úgy nézett ki. Csak a farka dúsabb és egyenesebb, mint a Szusi fajta kutyáké. Szusira egyébként szitter vigyáz Chicagóban, rendszeresen küld napi jelentést és fényképeket, úgyhogy a kutya jól van és mindenkit üdvözöl. Itt egyáltalán nem lehet lekésni buszt. Amikor kilépsz az utcára, meglátod, hogy jön, vagyis áll a tömegben. Fütyörészve elsétálsz a megállóig, nem fog előbb odaérni, mint te. Meg kell őrülni, teabusz is van! Jegyet veszel rá (jó drága persze), és egy órán keresztül csatangol veled a városban, közben teát és süteményeket lehet fogyasztani. Egy emeletes busz tetejéről figyeltem ki a szomszéd sávban, és elégedetten húztam a számat amiatt, hogy zárt fedelű papírpoharakban adják a teát. Nyilván praktikus, de nekem nem kéne, ragaszkodnék a porceláncsészéhez. Annamariék megnézték a mozimúzeumban a James Bond-kiállítást, bennünket az nem vonzott. Én kilátóérdeklődésű vagyok, szeretek fentről ránézni a városra. Ehhez felmásztunk a 66,7 méter magas Pimrose Hillre. Elénk tárult a zöld dombon heverő fiatalok és csatangoló boldog kutyák látványa, távolabb felhőkarcolók. (Az itteni parkkultúráról – ami nem egyenlő a Парк Культуры-val, mert az egy metrómegálló Moszkvában – mindenképpen mesélni akarok még.) Később a központban belebotlottunk egy emlékoszlopba (1666-os tűzvész mementója), és megörültünk, hogy fel lehet menni a tetejébe, 331 lépcsőfok (utána rogyadozás). Ott fent aztán rácsodálkoztam, illetve eszembe jutott, hogy öt éve a kúp alakú modern épület még egyedülálló volt, azóta meg körbeépítették. A Temze-parton sétálva indultunk hazafelé 6 körül, véget ért a munkanap a Cityben, a folyó mentén elegáns, sötét öltönyös fiatalemberek sörrel a kezükben ünnepelték a műszak végét. Este olvastam, hogy belugát láttak tegnap a Temzében. Lehet, hogy engem keresett, de elkerültük egymást. Elmentünk megnézni a greenwichi időt. Napos volt. Egyáltalán, az első nap szürke esője óta olyan, mintha egy mediterrán város kellemes őszét élveznénk. Greenwichben van egy s más, például tengerészeti múzeum. Érdekli a fiúkat az ilyesmi. Kétségkívül Britannia a kétes erkölcsű gyarmatbirodalmi mivoltából adódóan is nagy, gazdag tapasztalatú tengerjáró nép, van mit kiállítaniuk. A múzeum pazar, tele érdekes, interaktív dolgokkal, és én mindent megnyomok, amit lehet. Még hajót is „vezettem”, bár hamar zátonyra futottam vele. De bármeddig el tudtam nézni, ahogy egy korabeli hajókészítő műhely makettjébe belevetítették az apró munkásembereket, sőt a farkát csóváló, láb alatt lévő kutyát is. Megismertük a trafalgari (square-i) győző, Lord Nelson egész életét, csatáit, a zűrös szerelmi ügyeit is beleértve. Kedves férjemre a legnagyobb benyomást a szintén ott kiállított Cutty Sark tette. Ez egy klipper, áruszállító vitorláshajó az 1800-as évek végéből, teát hozott Kínából, gyapotot Ausztráliából, és olyan csúcsteljesítménye a korabeli iparnak, hogy még / már a gőzhajó-korszakban sem mellőzték. A hajón mindent meg lehet tudni a hajóról, még a hullámzás is kipróbálható egy padon, és benézve a kabinba, látom, hogy a kivetített első tiszt épp levelet ír haza (hangosan). Nem volt nagyszámú a személyzet, és erősen spóroltak a hellyel, hogy minél több áru elférjen. Úgyhogy az ágyhelyek olyan 165 cm hosszúak, épp hogy belefértem. Oldalra fordulni, lábat felhúzni sincs mód, mert keskeny is. Arra jutottunk, hogy a Cutty Sark tengerészeit nemigen etethette spenóttal a hajószakács, mert Popeye-eket aligha engedhettek meg maguknak. Nem tudom, miért gondoltam, hogy a Harry Potter egy musical. Biztos a jegyárak miatt. De nem musical, hanem kétrészes színdarab, mint a régi nemzetis IV. Henrik vagy a katonás Faust, csak ezt délutáni és esti előadásban adják egymás után. Élvezte Annamari, de azt rosszallotta, hogy sokan kisgyereket hoztak a színházba. Már az időtartama miatt is nyilvánvalóan nem gyerekelőadás ez, meg a témája is helyenként rémisztette a kicsiket. Mindazonáltal a síró és kikívánkozó gyerekeiket sem vitték ki a szülők a nézőtérről. Ha már megvették nekik felnőtt árban a jegyet. Park mellett laktunk – oda már, múlt idő, itthon vagyok –, ami nem nagy kunszt, mert London tele van parkokkal. A londoniak életének szerves része a park, amit a fűben üldögélő népek látványán túl az is jelez, hogy a padokon kis fémtáblák emlékeztetnek meghalt emberekre, a szeretteik helyezik el ezeket a mementókat. A mi parkunkat hazafelé menet, sötétedés után is nyitva találtuk, mert esti élet is folyt benne. Ami alatt nem azt kell érteni, hogy hangoskodó, alkoholizáló fiatalok tapossák ülve a padokat, elhajigált cigarettacsikkek és üres sörösdobozok között vagy ilyesmi. Hanem kutyasétáltatást, trafikáló öregeket, leveleket süvítő géppel kergető parkmunkást. A parkokban fűre telepedni szabad, mindössze egy helyet láttunk, ahol tábla tiltotta: a Kiyoto gardenben. Egy lány ráment a fűre. Egy fiatalember kedvesen figyelmeztette, hogy nem szabad. Ő csak fényképezni akar egyet, mondta a lány, mire a fiatalember határozottabban megismételte, hogy nem szabad, jöjjön le a fűről, legyen szíves. Erre lejött. Azért volt impresszív, mert ilyen az, amikor az emberek hisznek, hihetnek abban, hogy a szabályok a sajátjaik, azért találták ki, hogy az élet normális mederben zajoljon, és hogy vigyázzák, őrizzék, amijük közösen van. Hol vagyunk ettől. Mennyi felé vagyunk ettől hol. Vittem magammal este az Örkény Színházba bemutatóra a színházas-távolos szemüvegemet, illetve ott derült ki, hogy csak a tokját, mert a szemüveg nem volt benne. Ez nem azt jelenti, hogy nem láttam az előadást, csak azt, hogy nem esett jól a nézés – de hát voltaképp ilyen a produkció is: nem esik jól látni, mármint abban az értelemben, hogy hát ilyenek vagyunk, nemcsak a volt Szovjetunió lakosai, hanem a csatlós országoké is, és meg is ismerszünk messziről. Hogy mennyire mi vagyunk ők is, az talán Polgár Csaba médiamunkásának monológjából érződött ki a legjobban. (Vagy még hány másikból.) Secondhand az előadás címe, arra gondoltam közben, hogy aki ezt az anyagot írta, milyen rezignáltan bölcs és mennyire keserűen belátó lehet. Utóbb tájékozódván tudtam meg, hogy nem fikció ez, aki írta, Szvetlana Alekszijevics voltaképp gyűjtötte, dokumentálta, tehát sok ember rezignált bölcsessége, keserűsége, belátása halmozódik benne. Arra is gondoltam közben, hogy sosem láttam még Bagossy Lászlótól ilyen rendezést, amiben ennyi fojtott érzelem és a mélybe szorult szenvedély van. Utóbb tájékozódván tudtam meg, hogy nem is Bagossy László rendezte, vagy legalábbis nem egyedül, hanem Kovács D. Dániel osztályfőnöktársával és hat, harmadéves rendezőhallgató növendékükkel. Van talán egy enyhe mohácsis stichje a dolognak, és nyilván felmérhetetlenül nagy pedagógiai haszna. Amivel nem azt akarom mondani, hogy mint színházi produkció, mentségre szorulna, mert nem. A sok különböző részalkotó ellenére egységes az előadás, igaz, ennek fejében látványos ívei nincsenek. (Úgyhogy elbírta volna a szünetet.) A színészek megkapták a maguk, pontosabban a nézőkkel közös örömeit egy-egy magánjelenet formájában. És mivel kéttucatnyian szerepelnek, sok a közös öröm. Ha egy echte független színházi rendező az Operettszínházban rendez, az minden irányból előnyös. Egyrészt a társulat új impulzusokhoz jut. Másrészt a rendezőről megtudjuk, mit tud azon kívül, amit már tudhatunk, hogy tud. Valószínű, hogy a STEREO Akt produkcióiból sosem derült volna ki, mihez kezd Boross Martin egy kortárs operával, 16 tagú énekkarral, némi pénzzel, paripával, fegyverrel. A Raktárszínházban bemutatott Semmelweis láttán úgy érzem, szívesen megnézném azt is, hogy milyen víziója támadna Boross Martinnak és csapatának az Operett nagyszínpadán. (Hát biztosan nem annyika, hogy forogjanak kék fények.) Az előadás képi világa szinte szikár, mégis precízen poétikus. Három mellvéd vertikális osztásban, fölöttük fekete áldozatasszonyok, csillogó aranykesztyűjük érintése nyomán fehér meg véres csíkok lepik el a falakat – ez az impozáns látvány a kezdés. A Semmelweis egy amerikai musical-opera (leginkább így nevezném) kicsit bizarr és némileg vékonyka, de érdekes. A rendező mindenesetre utat talált: ahhoz képest, hogy boncolás is, szülés is zajlik a színen, minden akció teátrális és szépen stilizált. Amikről Szabó P. Szilveszter címszereplőként énekel, azok leginkább lapos közhelyek, de nem lehetetlen, hogy a női kórus számainak szövegétől a humor sem teljesen idegen, csak nem mindig értettem, mit énekelnek. Nádasi Veronikát kb. főiskolás kora óta nem láttam alaposabban, kedvemre való volt újra találkozni vele. És volt egy lány a maszkos, fehérköpenyes orvosalakok között, a legalacsonyabb, aki tökéletesen fejezte ki magát mozgásban. Mintha még azt is ösztönösen tudta volna, hogy ha nem hajlítja be a könyökét, akkor a köpenye ujja nem ráncosodik, és ettől az egész figurája elegánsabban, sikkesebben alamuszi. Hogy a színészek vajon szeretik-e ezt a munkát, ezen tűnődtem hazafelé.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
