|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Felteszem, kaptam a kisvárdai programért hideget-meleget, de csak a meleg jutott el hozzám. Egyrészt a város felől. A helyi nézők – voltak ilyen visszajelzések – tetszéssel fogadták az előadásokat. (Tudatta a gratuláló polgármester, hogy sokkal több jegy fogyott, mint tavaly.) Másrészt a szakmai közönség. Minden társulatból van pár ember, aki végig ott maradhat. A játszó társulatok is úgy jönnek, hogy előző nap érkeznek, és előadásokat látogatnak, még aznap este is, amikor fellépnek. Miután befejezték, mennek megnézni a következőt. Így szinte minden fesztiválszereplő lát 2-3 előadást. (Érdeklik őket a többiek, ez itt mindig szembetűnő volt, és mindig is tetszett nekem.) Közülük többen jelezték, hogy jó néven vették, amit láttak. Úgy értékelem, hogy sok szempontból szerencsém volt. Például hogy így alakult: a korszakzáró szabadkai Népszínház mintegy díszvendéggé avanzsált. Szerencsém volt előadásokkal – akadt olyan, amiről nem is tudtam, hogy ilyen jó! És még volt ezer szerencsém. Utólag átgondolva dolgokat, kicsit olyan, mintha önfeledten sétálgattam volna egy virágos réten, amely egyébként tele volt aknával. Valamelyik esti meccsen volt egy kieső csapatbeli focista (talán mexikói), aki nem kezdőjátékos és nem is cserélték be egyszer sem a vébén, de kapott egy sárgalapot a kispadon ülve. Ha már nem játszhatott egy percet sem, akkor remélem, legalább elkérte a meccs végén a bírótól a sárga lapját és hazaviszi emlékbe, akár egy stampedlit. Július elsejével megnyitottuk a verőcei nyári szezont. Most aztán olyan leszek, mint egy született Magyar Krónika-szerző. Kinyílott a pitypang, megírom. Jövetben megállapítottam, hogy a Naszály hegy hasonlít a tordai hasadékra, épp csak nincsen benne hasadék. Este lementünk a Duna-partra, hogy a Strand büfé Szurkoljunk együtt! jelszava jegyében nézzünk egy kis argentin-svájci meccset. Mai: Elolvastam a kolozsvári Csipke-előadás alapjául szolgáló könyvet, Máté Angi Mamó című munkáját. (Amit a 7ora7 POSZT-bloggere-kritikusa zéró találati aránnyal így nevezett meg: Márton Ági Manó című regénye.) Voltaképp nem is regény ez, hanem szinte versciklus. Amikor copfjaim voltak, nagyanyám a vacogtató reggel ellenére is rám húzta a csipkegallérú gyászköntöst, kibontotta, szétrázta a copfokat rajta, kiállított anyám sírja elé minden áldott novemberek első napján. Emberek még sehol, csak mi, anyám sírja, a pokrócban keltetett krizantém. Vártuk, hogy sajnáljanak. Aztán lett minden: járultak a népek, mintha lerónivaló sajnáljaik lennének. Szürkületkor, mikor nagyanyám szemei kellőképpen dörzsöltet mutattak, magam meg árvát, fényképész is termett, beállította a távokat, szögeket, márványon és rajtunk. Azokon a képeken azóta is a lábam elmenőben, a szememben valami dac. Írtam Annamarinak a szobabiciklit, rögtön azt kérdezte: hogy hívják? Ez a lány tud rólunk valamit. (Már kérdeztem én is az apukájától, de azt felelte, hogy még nincs neve.) Egyébként meghosszabbították Annamarit újabb hónapokkal a tampai egyetemen, úgyhogy csak augusztus végén készül hazajönni Floridából. Azért is kurrens az ő tudománya, mert felnőttképzési szakemberként idősekkel foglalkozik, ami a többi fiatal felnőttképzési szakembernek nincs az érdeklődése homlokterében. Márpedig az USA nem szenved hiányt aktív, tudásvágyó, jómódú nyugdíjasokban, tehát bőséges a kínálat keresletből. Ünnep volt tegnap, másodika, a Barna Party (sic!) kisvendéglőben vacsoráztunk. Rántott borjúlábat rendeltem. Kérdezte a pincérnő, ismerem-e a borjúlábat mint olyat, mert vannak vendégek, akiknek csalódást okoz. Összemosolyogtunk erre kedves férjemmel. 35 évvel ezelőtt ettünk először rántott borjúlábat, a Dunakorzó étteremben, apukám küldött bennünket oda borjúlábat enni. Mai: Kisvárdán a fesztiválprogrammal is pont ez volt, mint most könyvileg: menetközben kiderül, hogy különös módon illenek a sorba egymást követően a dolgok. Máté Angi Mamója után Borbély Szilárd Nincstelenekjét olvasom. Gyerekkor szegénységben és szeretetlenségben, számos megegyező motívummal. Az egyiket nő írta meg lágyan, a másikat férfi szikáran. Remélem, Máté Angi nem hal késleltetve bele. „…a csend nem jó. Az félelmet szül. Körbeszaglássza az embert, mint a kutya. Nincs hangja, nesztelenül ott terem. Mindig ott van a sarkában. Nem bánt. Sunyin hozzádörgölőzik. Meglapul a közelében.” Először láttam zsúfolt telt házat a Városmajori Színpadon, és ez alkalomból kiderült, hogy ez a hely nem bír el ennyi embert. Kicsi az áteresztőképesség, egyetlen szűk bejáraton engedni be a nézőket, kezelni a jegyüket – kilométeres sor, negyedórás késés a kezdésben. A pécsiek 39 lépcsőfok című előadása szerepelt. Beleilleni látszik abba a fajta szórakoztató színházba, amelyet alighanem Méhes László vitt Pécsre, nagymértékben alapozva Köles Ferenc játékkedvére, színészi virtuozitására, most pedig Horgas Ádám rendezésében, vetítésekkel kreatívan felturbózva vezetik elő Széll Horváth Lajossal, Darabont Mikolddal, Kölessel, Mikola Gergővel. Az utóbbi két színész végiggyorsöltözi és –fregolizza az produkciót. Na, ez eddig olyan volt, mintha megbízással kritikát írnék az előadásról, de nem. Széll Horváth Lajosnak, ezt most vettem észre, hasonlít a hangja Szakácsi Sándoréra. A nézőtér jobboldala mellett töltötte az estét egy madár, amelyik elszánta magát arra, hogy szétcsivogja az előadást. A történet eredetileg Hitchcock-film, de egyáltalán nem emlékszem rá, hanem inkább A szökevény című Harrison Ford-film sztoriját ismertem fel benne. (Elbeszélésmódjában meg a Sziki-szökevényt idézte. Ez Papp Timi székszomszéd szellemes replikája volt.) Egy konkrét Csupasz pisztoly-poént be is azonosítottam. (Himnusz éneklése közben letartóztatást eszközölni.) Itt-ott határozottan szellemes volt a játék, olykor nevettem. (A többi nézők nálam gyakrabban.) A második rész veszített a lendületéből. Nem néztem egészen végig, mert fáztam. Voltak itt arra utaló dokumentumok, hogy 40 évvel ezelőtt jártam ki a Gorkij fasori általános iskolát. Szemérmesen szerettük egymást abban az osztályban. (Szemérmesen, mondom, mert közben olyan durva beceneveket alkalmaztunk annak idején kifejezetten kedvesen, mint például Idegbeteg, Görény, Stréber, Majom, Cigány stb.) Ez a szeretet a jelek szerint mindannyiunkban megragadt, amitől ab ovo szívmeleg volt a tegnap este, amikor évtizedek után újra találkoztunk. 21-en jöttünk össze egy zuglói étterem teraszán. Nagyon érdekes és tanulságos volt, ki-ki hogyan foglalja össze, mire jutott az életével így 54-55 éves korára. Mind erősen megdolgoztak a talpon maradásért. Váltottak, ha kellett, újabb és újabb iskolákba, tanfolyamokra iratkoztak be, mindig készen álltak mást tanulni és csinálni. Van, aki a vendéglátóipar után gátőr volt vidéken, ahol kurblis telefon kötötte össze a világgal (tititá volt a szomszédos, keceli gátőr száma). Más az autószerelő műhelyből kárbecslőnek ment, most pedig a kukásoknál szervizmester. Egy műszerészfiú már egy éve munkanélküli, közmunkásként éppen az általános iskolánkban foglalkoztatták, söpörte az udvart. Szinte mindenki arról számolt be – dolgozzon akár középiskolában vagy a saját építészeti tervezőirodájában –, hogy bármit mondanak is hivatalosan, a helyzet rémes. Közel harmincévesek a házasságok, sok a gyerek – három nagyszülő is akadt köztünk –, és mindenki diplomát adott a fiai-lányai kezébe. Ahogy hallgattam őket, büszke is lettem rájuk. Nem volt ugyan teljes a létszám – már az eredeti fotón sem –, de azért megpróbáltuk rekonstruálni a 40 évvel ezelőtti osztályképet. Nagyszerű este volt. Régóta akartam már menni egyszer a melegfelvonulásra, részint szolidaritásból, részint hogy lássam, amit a tiltakozók jellemzően úgy írnak le felháborodva: „tangás férfiak nyalják-falják egymást”. De semmi ilyesmi nem láttam, hasonlót sem. Gondolom, az ellentüntetők kikerülése miatt, de nem úgy volt, ahogy előzetesen tudni lehetett, sem az indulás időpontja, sem az útvonal. Ettől kicsit nehézkesnek és fárasztónak bizonyult a dolog, de végül is elindultunk, óriási rendőri készültség mellett. Voltaképp egy csomó rendőr maga is sétált, vonult velünk. (Milyen sokan vagyunk… vannak! – mondta hátranézve a menetre kedves férjem, aki azért jött, hogy személyes kíséretem legyen.) A kordon nem ott húzódott, ahol mentünk, hanem mindkét oldalról egy utcával kijjebb. Így csak a távolból lehetett látni azt is, hogy idős asszony a középső ujját mutogatja, vagy hogy fiatal nő kisgyerekkel az egyik karján táncol és lendületesen integet a másik karjával. Az útvonalat erősen lezárták, ami minden bizonnyal sokaknak csalódást okozott, akik menetközben szerettek volna csatlakozni. Erre nem volt mód. Az izolálás miatt sajnos a "pártatlanok" sem láthatták, hogy ez a polgárpukkasztalan menet sokkal jobban hasonlít egy emberjogi civil megmozdulásra, mint devianciapropagandára vagy micsodára. Embert tehát nemigen láttunk magunkon kívül, csak az ablakokban, erkélyeken. Egy idős néni épp takarított az ablakában, és nagy tapsot kapott a szivárványszín portörlőjéért. Egy fiatalember mindenhol felbukkant és ásványvizet kínált, úgy hadonászott az üvegekkel, mint a repülőtéri forgalomirányítók. Egy pizzázó előtt tálcáról pizzafalatkákat kínáltak. Voltak kedves gesztusok. Szeretném megérni, hogy egyszer Pesten ez az évi egy melegfelvonulás természetes, normális, felszabadult és felszabadító lesz mind a résztvevők, mind a többiek számára, határsáv nélkül. A tekerésre való tekintettel a Teki nevet kapta a szobabicikli, és egy üveg tequila lett hozzávágva összetörve a névadó ünnepségen. (Ezt nem mondom komolyan.) A meccsek alatt végig folyik a sporttevékenység, éjfélre Oroszlánszagú Richárd a férjem. De most már közben Verőcén vagyunk, itt csak kerekes kerékpár áll rendelkezésre, avval a meccseket nehezebb összehozni. Mesélte Annamari, hogy az amerikai-belga mérkőzést az edzőteremben látta, ahová többen csak azért járnak, hogy a bárban ülve, iddogálva nézzék egyrészt az üveg mögött edző embereket, másrészt kivetítőn a meccset. Annamari nagyokat somolygott, miközben a derék floridaiak azon vitatkoztak ott, hogy mi az a les. Néztem a hollandokat, nem nagyon rokonszenvesek, ráadásul Kluivertnek milyen bucifeje lett a kispadon! És nem tudok megbarátkozni a brazil hordággyal, annyira hullatepsiszerű. Szinte látom magam előtt, hogy súlyosabb sérülés esetén majd behozzák a tetejét is és ráborítják a játékosra. A fiúk a kertben dolgoztak tegnap egész nap, felszedték a kerti útként szolgáló járólapokat. Kicsit sérelmezték, hogy a járólap nem jár, hiába ez a neve, úgy kell vinni, talicskázni. Földkupacokat is eltüntettek, közben láb alatt volt nekik egy béka, úgyhogy békafenntartó erőként léptem fel és egy vödörben leszállítottam a Duna mellé. Nagyon lassan menekült, minden ugrás után hosszan úgy tett, mintha ott sem lenne. Volt egy fiú az általános iskolai osztályunkban, aki szerelmes volt belém. (Igazság szerint több fiú is szerelmes volt belém, de most egyre gondolok.) Már nem tudom, honnan tudtam és honnan tudta mindenki. Csöndes, visszahúzódó fiú volt, az ilyen fiú szerelmére az ember lánya fölényesen legyint, néma rajongó, na és. Lehetséges, hogy csúfolás is érte őt emiatt, ezt egy olyan nagypofájú osztály esetén, mint a miénk volt, nem lehet kizárni. A tízéves osztálytalálkozón láttam viszont, meglepődve. Huszonnégy éves korunkra alaposan kikupálódott, jóképű lett és magabiztos, anélkül, hogy az önteltségig és a nagyképűségig eljutott volna a férfiúi egyedfejlődésben. Emlékszem, menve haza (az első férjemhez), az járt a fejemben, „Ki gondolta volna, hogy ilyen vonzó pasi lesz ebből a srácból...” Három évvel később került sor ismét osztálytalálkozóra. Akkor már elváltam és nyitott voltam. Bementem a szobába – az a buli lakáson zajlott –, összenéztünk, és egyértelmű volt, hogy dolgunk lesz egymással. Rövid, talán egy-két hetes kapcsolat következett, amelyet közben sem értettem pontosan, hogy ő most ebben mit, miért úgy és hogy… Kérdeztem az elején, van-e valakije, azt válaszolta (szó szerint, ez megragadt bennem): Mindig van. Úgy lett vége a dolognak, ha talán nem is egészen konkrétan, de körülbelül, hogy egy délután lement gyufáért, és nem láttam többet. Akkor ez nyilván megviselt, aztán elfelejtettem. A mostani osztálytalálkozó vonatkozásában sem jutott eszembe. Leült mellém az étterem teraszán: mi van velem? Elengedtem volna a külön diskurzust, mivel nem állt szándékomban megkérdezni, hol a gyufa. Tömören feleltem: jól vagyok, nagyon szép az életem. Udvariasan visszakérdeztem, mire elmesélte, mit dolgozik, és hogy 27 éve házas, illetve már harminc éve vannak együtt a feleségével. Na. Szóval lehet, hogy nem is a trafikba ment 1987 délutánján, hanem az esküvőjére. Volt ez a meccs tegnap a vébén, amikor a németek 7:1-re megverték a brazilokat. Érzelmileg úgy érintett meg, hogy végtelenül sajnáltam a brazil gyermekeket. Akik még sosem látták veszíteni az övéiket. Ültek a stadionban vagy a tévé előtt nagy várakozással, és tíz percük volt mindössze. Annyi sem, hogy belemelegedjenek a meccsbe, a drukkolásba, máris jött a trauma, a döbbenet, a gyász, a szégyen. (Mert a negyedik és az ötödik gól már külalakjában is a megaláztatás jeleit hordozta.) De jó, hogy mi nem vagyunk ott – gondoltam. Pláne ha még zavargásokat vagy háborút is kivált egy ekkora vereség. Olvasom a könyvben (Futballforradalmak – A foci története és taktikai fejlődése), hogy az 1924-es uruguayi válogatott gólérzékeny középcsatára, Pedro Petrone kerülte a fejelést, mert híresen kényes volt ápolt hajviseletére. Ez valahogy rögtön német játékosokat hoz nekem a képbe, Thomas Müllert vagy Schürrlét. Lehet bámulni, tapsolni a német csapatot, meg is érdemlik megnyerni a vébét – bár a hollandoknak még jobban kijárna –, csak szeretni nem könnyű őket. Ideje van a kritikusdíj-szavazásnak. Összeírással kezdtem. Az a szabály, hogy legalább 90 előadást kell abszolválni az évadban a szavazáshoz. Hát látom, hogy december 31-ig megvolt 92 előadásom. Ó! Ha tudtam volna, hogy idén már egyszer sem kell színházba mennem…! 243 a végeredmény. Ebben a Kisvárdán bemutatkozott határon túli előadások persze (minimum) kétszer vannak benne, ennek fejében viszont nem számoltam bele a végösszegbe a dévédén látott produkciókat. Úgyhogy körülbelül ugyanott vagyok. A legjobb férfi főszereplő kategóriában zajlik a legnagyobb verseny. Hatan-nyolcan bolyban. Lehet, hogy végül célfotó dönt majd. Hanem a tegnap esti argentin-holland a legjobb dramaturgia kategóriában biztosan nem jönne szóba. Ha 22 órakor kezdődik két csapat dögunalmas védekezése egymás ellen, akkor ki bírja kivárni, mire a 11-eseknél végre muszáj történnie valaminek. Arra gondoltam a minap, milyen jó nekem, hogy amikor Verőcére megyünk, akkor annak örülök, amikor onnan haza, akkor meg annak. Ez nem feltétlenül bárgyúság részemről, inkább szerencse. Nem is a természetem miatt, hanem Verőcét meg az otthonomat tekintve. Mondom ezt pillanatnyilag Gyulán. Amely a Shakespeare-fesztivál és a tízezer apartman városa. Én egy parasztházban kialakított három lakrész legbelsőjében vagyok, és nagyon tudom sajnálni azokat, akik ilyen kisablakos világosságtalanságban kénytelenek élni. Délután a Vár előtti szép gyepen felállított sátorban a celldömölki Soltis Lajos Színház fiataljai – középiskolásoknak néztem őket – Shakespeare-egyveleget adtak elő, különböző jeleneteket különböző drámákból. Helyeslem, amikor diákok Shakespeare-rel foglalkoznak, legyen bár az eredmény akármi. Este a Várszínházban, rendes hidegben és itt-ott fenyegető esőeserkélésben a londoni Globe Színház a Sok hűhó semmiérttel. Voltam Londonban a Globe Színházban, de előadást nem néztem. Ha most idáig elhoztak nekem egyet, gondoltam, rajtam ne múljon a megismerkedésünk. Semmi különös, de működtetik a darabot (Max Webster rendezésében). Mondjuk az szerintem nem jó, hogy Beatrice csúnya. Mármint a színésznő, aki játssza. (Na. Ne durvuljak. Pontosítok: kicsit sem szép.) Mert attól az ő egész pikírtségének, gunyorosságának savanyú a szőlő jellege lesz. Persze ez is egy értelmezési lehetőség, de akkor ezt kellene kiaknázni. A Benedettót játszó színész egy magasra növesztett Göttinger Pali-forma fiú, a második részre megszerettem. A legfigyelemreméltóbbnak a Leonatót játszó jókiállású, őszhajú, szakállas hatvanas színészt találtam, a ritmusérzékével, a mozgáskultúrájával, a minden hájjal megkentségével és a világító játékkedvével. Gyula a félkezes biciklisták városa. A másik kezükkel az esernyőt tartják. Szúrópróbaszerűen meghallgattam két előadást a Shakespeare-fesztivál tudományos konferenciáján. Előbb egy idős angol professzor, Stanley Wells beszélt a szexualitásról a művek kapcsán, majd a londoni Maria Shevtsova taglalta Shakespeare kortársiságát. Nem vagyok járatos a nemzetközi színházi életben, így jóleső meglepetésként ért és örömmel töltött el, hogy a néhány előadás közt, amit a professzor asszony tárgyalt, olyan is volt, amit láttam. Ez. Este a szentpétervári Balti Ház Fesztivál Színház Macbethje Luk Perceval rendezésében. Már amikor az elején hosszú ideig némán hátralgott be a színre hat meztelen, térdig érő hajú vészbanya, akkor látszott, hogy itt művészet fog fennforogni. Volt egy erős, zárt világa a produkciónak, de nem érintett meg, s hogy mit akartak vele, arra csak akkor kaptam tippet, amikor utóbb elolvastam a honlapon a bemutató ismertetőjét. („…egy hipnotikus látvány a férfi és nő közötti szenvedélyes kapcsolatról”.) Sokáig csendes, hanghatásmentes volt a játék, ekkor attól lehetett tartani, hogy ha felkorog a gyomrom, mindenki be tudja majd azonosítani, ki éhes itt. Később aztán lettek erős és idegesítő zajok. Most látom az ismertetőben, hogy a sikerben fontos szerepe van a zeneszerzőnek is. Kicsit talán pikírt vagyok (ez még Beatrice hatása lehet), de a kritikában majd tartózkodóbban leszek leíró. Egyvalamit elmesélek. Jön a Lady az ominózus éjszakán összetörten, ruhája megszaggatva, harisnyanadrágja a bokáján fityeg. Ezt a nőt magáévá tette a király – mondom magamnak. Bosszúra szomjazva az asszony rögtön rá is vette férjét a gyilkosságra, testi felajánlkozás és odaadás révén. Úgy tudom elképzelni ezt a jelenetet (a próbán), hogy mondta a színésznő: de hát ilyen nincsen! Egy erőszakos aktus után az ember lánya nem megy rögtön máshoz egy újabb aktusért. Ám hiába mondta az orosz színésznő. A rendező, belga férfi lévén, nem értette. Érdekes a brazil himnusz. Az elején nincs szövege, a végén nincs zenéje. Aztán idővel se szövege, se zenéje. Tegnap konstatáltam, hogy a brazil kapusnak voltaképp Julius Caesar a neve. Kapott is tíz tőrdöfést két meccs alatt. Azon tűnődtem még, hogy vajon a vébén játszó focistáknak a meccseikre adnak 1-2 tiszteletjegyet? Vagy szakmait? Vagy ahol hely van cédulát? Nálam közben beállt az eseménytelenség időszaka. A legközelebbi kultúrprogram alighanem az lesz, hogy jövő vasárnap fellép a strandszínpadon Csepregi Éva és Végvári Ádám. Itt az elmúlt napokban olyanok történtek, hogy miután a fiúk felszedték a 2008-ban ideiglenes lerakott járólapokat, kavicságy-út készült a kapu és a pingpongterasz között. Egy fényes ösvény. Szeretem a zsizsergő hangját a lépteim alatt. A kerti régi kővályút kiadtuk fürdőszobának egy madárpár számára. És így sikerült a felvételem a tegnapi nagyholdról. Áldásomat adom a németek világbajnoki címére. Mai: Túl hosszúra nyúlna, ha elmondanám, mi mindenről írtunk egymásnak, miközben sok olyanról is írtunk, amiket akkor sem hoznék elő, ha lenne elég időm és helyem, nem mintha különösebb vagy rejtegetni való dolgok lennének ezek. Csakhogy az ember nehezen beszél arról, miért és milyen okok miatt nem beszél szívesen bizonyos dolgokról, amivel nem elkerülni igyekszik a saját magával való szembenézést, távolról sem, nem is a saját érzéseitől tart, hanem egyszerűen fél olyan ügyeket szóba hozni, amik akár félreérthetőek is lehetnének, minthogy ennek ettől függetlenül is megvan az esélye, ahogy annak is, hogy amennyiben az ember mégiscsak a mégis mellett döntene, egyszerre csak azon kapná magát, hogy olyan valamiről számol be, amit saját magának sem igazán akarna bevallani, tulajdonképpen nem akar, és nem azért nem akar, mert ehhez is gyáva; egyszerűen azért nem akarja előhozni, mert tart attól, amivel az egész jár, bár végeredményben nem sokat tud róla, mert az egész inkább csak egy emlék, egy olyan emlék, amelyről először azt hiszed, nagyon régről ismerős, de aztán rájössz, hogy habár valóban ismerős, mégiscsak olyan emlék, amelynek nincs valóságosan megtörtént alapja, mialatt úgy tart állandóan fogva, ahogy mindig is szeretted volna. (Barnás Ferenc: Másik halál) Azt nem tudom, hogy ha Stuber Andrea m.v., úgy is mint jószolgálati lektor avagy társadalmi munkás korrektor olvassa a Katona 2014/15-ös évadkönyve első változatának .doc-ját, amelyben látszanak a következő szezon bemutatói, akkor ennek tartalmi elemeit a naplója nyilvánossága elé tárhatja-e. Hát nem, gondolom, nem. Pedig örömforrás. Jó, akkor egyelőre érjük be az én örömömmel. Ígértem itt egyszer, hogy a kisvárdai válogatás befejeztével ismertetem az erdélyi verseny eredményét pacalleves és túrós puliszka kategóriában. Még eddig senki nem kérte számon rajtam. De most megmondom: a székelyudvarhelyi Petőfi étteremben ettem a legjobbat. Nem véletlenül jutott ez eszembe tegnap, hanem mert eszembe jutott a puliszka. Hogy nem látok a jövőben közel s távolban lehetőséget a fogyasztására. És akkor derengeni kezdett valamiféle megoldás, olyan hogyishívják… mi is az… igen, megvan, főzés! Hogy majd én! Cuppan az ember rögtön az internetre receptért, ami veszélyes, mert nem lehet egyetlen receptet találni, csak többet. És persze eltérnek egymástól, már eleve az összetevők mennyiségi arányaiban is. Úgyhogy középutas verziót valósítottam meg. Jó lett. Azt nem állítom, hogy verte az udvarhelyi petőfiset, de azért ettem már ennél rosszabb puliszkát. Van egy olyan fogadalmam, hogy profi újságíró lévén cikket ingyen nem írok. Hát nem sikerült betartanom, na. Mivel a Titkainkról kértek tőlem vallomást a Thealter fesztivállapjába. De most már a gyulai előadásokról szóló beszámolón dolgozom. A Macbeth orosz szövege elég sajátos volt – idegenül ismerős mondatokkal – ahhoz, hogy alaposabban utánanézzek a textusnak. Azt találtam, hogy Perceval egy német író-rendező fordítását-átiratát használta, ezt fordíttatta oroszra a bemutatóhoz. Ezt a német Macbeth-verziót 2005-ben, már a fordító-átíró halála után kiadták cédén, az egykori barátnője*, egy német színésznő felolvasásában. Ez pedig pont az a nagyszerű német színésznő, akivel a Kurázsi mamát láttam a Chaillot-ban 1995-ben Párizsban. Szóval úgy kicsi a világ, hogy közben nagy. * felesége (Ascher Tamás szíves közlése) Ez itt egy új ültetvény. Nincs szó „kertész leszek” projektről, vagy hirtelen rám tört azonosulási vágyról Keceli Ilonával (Az üvegcipőből). Csak hát elkerülhetetlen, hogy néha én is keresztbe tegyek két szalmaszálat a kertben. És ez még mindig jobb volt, mint déli verőn földet tömöríteni a 39-es lábammal és 55 kilómmal. Ráadásul összehasonlíthatatlanul kevésbé vagyok hatékony ebben a földtömörítéses dologban, mint kedves férjem, aki több számmal nagyobb és dupla annyit nyom, mint én. Kerti törpének én lennék jobb. De csak ne panaszkodjak. A kert szépül, rendeződik, és egyszer majd készen lesz. (Haha, tudom ám, hogy soha.) Mai: Tóth Krisztina: Turista
A városba, ahová nem jöttél velem, este érkeztem. Mindenki hazatartott: zárt arcú nők, jól fésült férfiak. Ordított rólam, hogy idegen vagyok és hullafáradt. Dupla ágy volt, de a párnára csak egy cukrot tettek. Még a recepción felhívták figyelmemet a széfre. Tűnődtem, mit tehetnék bele, amit aztán itt hagynék emlékbe, valamit, ami lezárhatatlan, drága, és attól fogva hogy kell élni majd, hogy minél hamarabb elfelejtsem a kódot. Nem állítom, hogy nagy várakozásokat fűztem volna a veszprémi Kávéház-előadáshoz – Valló Péter rendezte már a Vígszínházban, ott is rossz volt –, de valahogy elvonási tünetek jelentkeztek színházilag, hát úgy döntöttem, leutazom a fővárosba, és egyéb intéznivalókon túl elmegyek este a Városmajorba. Goldoni sosem könnyű eset, és nem is pontosan értem, hogyan képzelte ezt a rendező, ebben a piszkosfehér díszletben, gyászfekete ruhás szereplőgárdával, amelynek tagjai bemutatták a színjátszás negatív skáláját az amatőr-dilettánstól a modoroson át a rutinból kicsapongóig. Oberfrank Pálnak például egyáltalán nem lehetett elhinni Ridolfót, ezt a jótét lelket, aki minden pénzét arra költi, hogy segítsen egy semmirekellőt. Ahogy Oberfrank állt ott elegánsan, fekete öltönyben, férfimanöken-testtartással, kis lófarokkal, tucatnyi hullámcsattal a hajában, legfeljebb arra tudtam tippelni, hogy elsőosztályú maffiózó. És hogy szerelmes Eugenióba. (Ámbár arra gondolni sem merek, hogy a buzilobbi betette a lábát Veszprémbe.) Csak a második felvonás végén adta halvány jelét annak, hogy paródiára gondol. (A harmadik felvonás végét már nem láttam.) Valló semmit, de semmit nem látszott belefeccölni ebbe a kietlen, kínos produkcióba. Ott maradt a csávában a két fiatal, Eugenio és neje, akit Haumann Máté és Trokán Anna ad. Egyrészt tudom és szeretem nézni bennük apjukat/anyjukat. Másrészt kétségkívül tehetséges színészek. Úgy képzelem, hogy eljött a pillanat, amikor ők már egyszerűen nem bírták elviselni ezt a sivatagot. (Esetleg a rendező épp kiment a próbáról.) És akkor hirtelen úgy döntöttek, hogy bármit, csak ezt a nihilt ne. Inkább ereszd el a hajamat. Ebből születhetett az első felvonás végi kettősük, amelyben ott van minden kétségbeesésük, energiájuk, dühük, rátartiságuk, mértékvesztésük, ízlésbeli irányítottságuk hiánya. Nem jó, amit ott csinálnak, nem jó. De mégis: diadal. Nagyon impozáns és elegáns a felújított Margitszigeti Színpad. És tele is ülte a hatalmas nézőteret a közönség tegnap este a fehérvári My Fair Lady vendégszereplésekor. Mondjuk én ab ovo tudtam, hogy nem maradok végig, mert elképzelhetetlen, hogy este 11 után több ezer emberrel együtt zúduljak ki a sötét utcára, ahonnan nem tudok gyalog hazajönni. Pedig így is kedvezményesen, 8 órakor kezdtek. Aminek megvolt az az előnye (vagy hátránya), hogy világossal indultunk, tehát mindannyian láthattuk az előadás előtt az ún. díszpáholyban lezajlott protokolláris szcénát. Szikora János rendezte a produkciót, jól szervezettnek és nagyjából profinak mondanám, bár engem kicsit zavar, ha minden szót, ami fölött kottafej van, illusztrál hat-nyolc táncpáros. Ekkora színpadot persze egyáltalán nem könnyű betölteni, esetünkben egy olyan fémállványzatcsoporttal próbálták meg, amely szebb pályaudvarok épületszerkezetére emlékeztet. A szereplőgárdára panasz nem lehet, ilyen méretek mellett külön hálásak lehetünk Hirtling-Higgins magasságáért és magabiztosságáért. Radnay Csilla ideális Eliza, és jó volt hallani, hogy végre valaki nemcsak prózában igyekszik hihető módon borzalmasan beszélni, hanem a dalokat is úgy adja elő eleinte. Elég messze ültem, arckifejezéseket nem nagyon láttam, de így is, innen is úgy találtam, hogy a színészi feladat felfogásában határozottan Radnay Csilla pártján állok. Keveset láthattam az aprómunkájából, de világos volt, hogy az alakítása egyben van, miközben minden részletre kiterjed. Ezt én sokkal többre tartom, mint például azt, ahogy Sztárek Andrea Pierce-nét egy-egy hatalmas, erőteljes, tolakodóan egyértelmű színészi gesztussal abszolválta. Egyszer nevettem. Amikor Egyed Attila – aki helyén- és szeretnivaló Pickering – elmondott egy indiai, szitáros nyelvtörő mondókát. Alighanem a kritikusdíj szavazatainak számlálása kapcsán jutott most eszembe: mondtam egyszer valós aggodalommal Csákányi Eszternek a Szkéné büféjében, hogy attól tartok, ha én mint színikritikus bekerülnék valaha egy Pintér Béla-darabba, akkor mindenki rám ismerne, egyedül én nem. Mire azt válaszolta Eszter, hogy nyugi, ha bekerülök egy Pintér Béla-darabba, akkor szerinte ő (Eszter) fog játszani engem, és előtte küld majd nekem egy felkiáltójeles sms-t. Ez több mint megnyugtató! Ez megtisztelő. Fél öt volt, ebédeltünk éppen. Ettem a lecsót, és arra gondoltam lemondóan, hogy napokig ezt fogjuk enni. Mivel kedves férjem ha főz, valahogy mindig ipari méretekben. Savanyallottam a lecsót, húzta össze a számat. Ekkor csöngettek. A szomszéd volt, az a szomszéd, akit nem is ismerek (meg). Egy doboz süteményt hozott, mondta, tegnap volt a fia lakodalma, tessék, egy kis édesség. Na hát ezért kell falun lakni. Mai: Esterházy Péter Egyszerű történet, vessző száz oldal – Márk-változat –, ezt olvastam most el. Még egy nehéz gyerekkor. De ez az ember csupis csupa nyelvhasználati öröm. Kegyetlen asszony maga, Irénke. Anyám megáll, lóbálja a tányért a kezében. Mintha el akarná hajítani. Megint nagyon igaza van, édes Rózám. Hát hiszen én vertem bilincsbe az urát, én tartóztattam le, igaz-e? Én állok strázsát a tömlöcben, igaz-e? Szívesen hallgatom ezt az ismeretlen asszonyt, az anyámat. Strázsa, tömlöc. Olyan, mondja a bátyám, mint egy regényhős, akit nem érhet baj. Szeretem, hogy Verőcén úgy alhatok, mint ahogyan Jézus áll Rio de Janeiro fölött. Kinyújtott karokkal. Július 19. volt az első három fügénk napja. De ezek még csak azért, mert valami állatka beléjük kóstolt, és ettől gyors kényszerérésbe kezdtek. Én fejeztem be az elfogyasztásukat. Mai: Vágvölgyi B. András 1989 című könyvét olvasom. 100 oldalon túl még nem igazán értem, hogy ez tulajdonképpen micsoda. „Felmosórongyarcú gyezsurnaják” – írja egy moszkvai jelenetben. Ehhez a szóösszetételhez többször visszahúzott a szemem. Frappánsnak frappáns. De nem, akkor sem. „Bajuszértékű szemöldök” – na ez viszont igen. Szóval olvasom ezt a dokumentoid regényt 1989-ről. (Esős nap ágyon.) Verselgetőket, kurzusköltőcskéket emleget benne Vágvölgyi B. egyhelyütt. Garai Gábort, Györe Imrét, Havas Ervint, Kalász Mártont, Ladányi Mihályt, Mezei Andrást, Nyerges Andrást, Pákolitz Istvánt és Váci Mihályt. Havas Ervin. A többieket most hagyjuk. (Vagy legalábbis én most hagyom.) Úgy is mint az „Öreg Ló”. Apukám gyerekkori barátja, együtt nőttek fel. Kulturális újságíró volt, a Néphadsereg című lapnál, majd a Népszabadságnál debreceni tudósító, utóbb kultúrrovat-vezető. Leveszem a vékony kis verseskötetét a polcról. 1961-es kiadás, dedikálva apukámnak, anyukámnak. Hát igen… Pontosabban: hát nem… Harmatos személyes líra és harcos, elkötelezett kurzusversek. (Elmehetne velük római nagykövetnek.) Leveszek egy másik vékony kis könyvet, posztumusz kötet, történetesen pont 1989-ből. Nézem az utolsó verseit. (Az egyikben infarktust emleget. Az vitte őt el 1985-ben aztán.) Keserű, csalódott, tétován szégyenkező, magamentő hang. Halk és őszinte. El- és leszámoló. Költői-e? Emberi. Havas Ervin: Végül A nagy szavak is elmaradnak, a gőg lehámlik, mint a bőr. Csupaszon fekszem. Fű fölött. Különben ez sem így igaz.
Még nem-hazudni sem tudok. Ami leszek, az a könnyebb. Szétfolynak igazaim ahogy fekvő arcon a könnyek. Érdekes, hogy otthon nem szokott, de itt Verőcén, amikor sokat dolgozunk – bár most egyáltalán nem ez van, sokat dolgozás, sőt kedves férjem itt sem volt az elmúlt napokban, hanem a barátnőm volt itt, és a munka direkt kerülés alá esett –, szóval olyankor este mindig eszembe jut felhívni a szüleimet, hogy elmeséljem, mennyit haladtunk és szépültünk ma. Pedig már évek óta nincsenek szüleim. A másodszomszéd házának utcai oldalán – pont a lakodalmas szomszéd ez – felfedeztem az eresz alatt egy kis fecskefészket. Két pici fióka kukkolgat ki a bejáraton. Utánanéztem fecskefronton, véleményem szerint molnárfecskék. Nem tudom, mennyi ideig fognak még nevelkedni itt, de semmi esetre sem sokáig, ha össz-vissz 21 nap a kirepülési idejük, és már nem vakarcska újszülöttek. Bekamerázni sajnos nem áll módomban őket, kielégítendő a madárkedvelő olvasók érdeklődését, meg nem is nagy a rájuklátás, de azért majd igyekszem fényképezni. Ők azok. Balra Molnár Kálmán, jobbra mellette a húga, Molnár Anikó. Csak az a gond, hogy napok óta fáj a fogam. Félő, nem fogom vele kihúzni augusztus végéig. Jelenleg nem tudnám senkinek átharapni a torkát. Legfeljebb nyammogni, szopogatni. Amikor most hajat vágattam Pesten, mesélte a fodrásznő, hétfőn reggel arra jött be dolgozni, hogy valaki megpróbált betörni az üzletbe. De hiába feszegette a zárat az illető, kudarcot vallott. Felmerül a kérdés, mit akarhatott egy kis fodrászattól. Hajszárítót zsákmányolni? Mesélte aztán a fodrásznő, miket mondott a helyszínelő rendőr. Hogy a szakképzett betörők bárhová be tudnak menni. Ő (a helyszínelő rendőr) látott már olyan lakásajtót is kinyitva, ami hét ponton volt rögzítve. Mondtam erre, hogy én is aggódom, mert nekünk erős, biztonságos ajtónk van. És hátha ez kifejezetten csábító a tapasztaltabb betörők számára. Gondolhatják, hogy ilyen ajtó mögött nyilván komoly értékeket tartanak. És nyugtalanít, hogy mihez fog a lakásunkban a betörő, ha nemigen talál mást, mint 4-5 ezer könyvet. Elkezd olvasni – felelte a fodrásznő. Pont féléves a törött kezem. Súlyt nem bír tartani szinte semennyit, és mindegyik ujját fáj behajlítani. Írta egy kedves olvasó a negyedéves jelentésemkor, hogy ő a törés után két évvel ébredt egy reggelen arra, hogy nem fáj. Úgyhogy ráérős és optimista vagyok. Most olvastam el a Magyar Teátrum júniusi számát, tájékozódván a vidéki színházak következő szezonjáról. (Tartalmilag nem taglalnám, a javából már korábban csemegézett az internet, pl. Eperjes Károly a Chicagóról.) Csóváltam a fejem, aztán néztem az impresszumot: van korrektoruk, igen. El is végzi a dolgát rendesen. Az olyanokat, hogy Cserna Antal (Cserna Attila helyett), Bandor Éva (Mandor Éva helyett), Mary Sunshine (Sunsihen helyett), nem a korrektornak kellene tudnia. Hanem a területen járatos szerkesztőnek. Molnáréknál azt láttam tegnap, hogy ketten bámészkodnak ki a lyukon, majd egy harmadik váratlanul megjelenik mögöttük és kirepül. Nem tudom, ki kicsoda, de nem értem, hogy férnek el ott annyian. Nézem késő délutánonként a hintaágyból a madarak járását az égen, naponta változó. Néha hatalmas a mozgás, máskor meg senki. (Mint kedves férjem mondja, ez időjárásfüggő. Párásabb időben erre bóklásznak kajáért, szárazabbban lehúzódnak a Dunához.) Legsűrűbben fecskék mutatkoznak. Nyilván a szomszédos fészekbe tartók is vonulnak erre, meglepő módon nem az utcán mennek, hanem fölöttünk, a légterünkön át. Kevesebb a galamb, viszont gólyát is láttam elhúzni fölöttünk. Pólyásbaba nem volt nála. Arra jutottunk egyébként, hogy ha a kisgyereket gólya hozza, akkor a kiselefántot biztos daru. Mai: Kis színes a Vasárnapi Újság 1878. július 21-i számából. A bécsi tébolydából A király megtekintette a bécsi tébolydát. E látogatás rendkívül izgató hatást tett két betegre, egy férfira, a ki abban a rögeszmében él, hogy neki a király adósa, s egy leányra, kinek az a mániája, hogy közte és Ernő Ágost hannoverai herczeg között a király meg a királyné akadályozta meg a házasságot. Ez alkalommal, mult vasárnap, a tébolyda 25 éve fönállását ünnepelték, s az őrültek munkáiból, fölszerelésekből, orvosi eszközökből kiállítást is rendeztek, melyen látható volt a Francesconi és több más gonosztevő koponyája is. 2014-re helytörténeti kiállítása is lett a falunak, megtekintettük hétvégén. Néhány nagy tablóra összegyűjtöttek adatokat, fénymásolt régi képeslapokat, feltérképezték azokat a neves személyeket, akik kötődtek valamiképpen ide. Elnevezések számában Verőce listavezető lehet, csak amire én emlékszem, hívták Nógrádverőcének, Verőcemarosnak, Verőcének, korábban még sok minden másnak. Nyaralóhely régóta, a XIX. század végén, a XX. első évtizedeiben zömmel a pesti zsidóság jött ide nyaralni, a helyiek kiadták nekik a házuk utcai frontját. (Nem nagyon vettek maguknak házat a fővárosiak, volt bizonyos óvatosság, ha nincs tulajdon, el sem lehet venni.) Kedves férjem nagyszüleihez is nyaranta visszatérő vendég volt egy orvosházaspár. Hogy ki mindenki járt ide például a magyar irodalomból, azt körülbelül tudtuk – Kosztolányi pontos nyaralóhelye nem azonosított –, de az meglepett, hogy Móricz Zsigmond a vendéglő színháztermében fordult meg párszor, megtekintendő a helyi népszínműíró darabjainak előadását. (Az illető egyébként úgy érezte, hogy Móricz írói féltékenysége ütötte el őt az országos karriertől.) Van még egy szobája a kiállításnak, azt némiképp néprajzi jelleggel rendezték be a falusi élet helyben megőrzött tárgyaival. Háztáji, konyhai, tisztaszobai mindenfélék. Az őrnő büszkén mutatott egy üveg 1949-es szilvalekvárt. Nem tűnt ínycsiklandónak. A harmadik helyiségben – az egykori moziteremben, ahol kedves férjem a Hófehérke és a hét törpét látta ötven évvel ezelőtt – helyi témájú képzőművészeti alkotások láthatóak, sok csillogó Duna-part-festmény. Hazajöttünk, és észrevettem, hogy nálunk is van múzeum, bizarr történeti kiskiállítás az egyik sarokban. Ez nem tudom, hogy lett, odasorakoztak valahogy egy polc tetejére: anyósom vázája, kedves férjem kisgyerekkori sálja, Frédike labdája, szüleim után Sztálin, Lenin, apósom Szabadság-szobra. A focivébé miatt be lett ide vezetve a tévéműsor. Nem örültem ennek, sajnáltam a csendes, tévétlen estéket. De tegnap megbocsájtottam. (Mint jó asszony). Egy M3 jelű csatornán váratlanul Éjjeli menedékhelyet találtam a Nemzeti Színházból 1980-ból. Ehhez nekem, ugye, korabeli moszkovita lévén, nem volt szerencsém. 1979-es bemutató, Zsámbéki Gábor rendezte, nem olyan sokkal (egy évvel) azután, hogy átvették Székely Gáborral a Nemzetit. A szereposztás óriási, de társulatilag eléggé hasonlít a dolog egy nappali éjjeli menedékhelyhez: a színészek, ahányan vannak, annyi felől és annyiféleképpen. Kállai Ferenc Lukaként pontosan olyan, mint amilyennek a kedves olvasó, aki nézőként ismerte őt, most elképzeli. Kicsit úgy beszél a többi szereplővel, mintha gyerekek lennének. A Színészt játszó Őze Lajos megdöbbentő (milyen hajas ő is, Agárdi Gábor is!) Olykor a legdurvább kulisszahasogatást eszközli, máskor viszont némán is súlyos és megrázó. (Mennyi lehetett ebben a tönkrement, alkoholista Színészben őbelőle magából vajon.) A lányokon – Molnár Piroskán, Csomós Marin – bizonyos diszkomfortérzetet vélek felfedezni. Vászka Pepel: Bregyán Péter. A legnagyobb meglepetés nekem Vajda László Szatyinként. Ez az alakítása sokkal szélesebb skálán mutatja őt nagytudású színésznek, mint ahogy bennem az ő színpadi emléke megmaradt. Még így ágyról nézve is rendkívüli nyomasztásként hatott Pauer Gyula széles díszlete, és az egész produkció nagy erővel jött át a képernyőn, Gorkij nyomta hátulról. Csak a nézők reakcióit, kis nevetéseit hiányoltam súlyosan. Bizonyára közönség nélkül vették fel az előadást. Végtelenül örülök, hogy láthattam. Szóval itt van a lista. Amik és akik a legjobbak voltak az elmúlt színházi évadban a kritikusok szerint. (Huszonhárman szavaztunk. Többen, mint tavaly. De adtunk is ösztöndíjat fiatal céhtagoknak, a 90 előadás anyagilag teljesíthetőségéért.) Az látszik, hogy a függetlenek minden eddiginél nagyobb súllyal vannak jelen a legjobb teljesítmények között. Az is látszik, hogy a határon túliak és a vidékiek sem esnek ki teljesen a látókörünkből. Azt fűzöm még hozzá, hogy én egy Örkény–Katona összevetésben erősen aránytalannak találom a 8:3-as megoszlást köztük, de hát láthatólag az Örkény Színház van most divatban. (Evvel nem azt akarom mondani, hogy nem nagyon jó az Örkény, mert de, viszont a Katonának is kitűnő évada volt.) Várjunk csak, megnézem a szavazatomat, aztán jövök. Igen, nálam 5:4 az Örkény–Katona helyezési állás. Máskülönben vadul beindultak a fügéink. Lényegében versenyt futok a hangyákkal, ki csap le előbb az újabb és újabb érett példányokra. És még ezt, mert lelkileg egyelőre nem vagyok túl a dolgon: Fodor Ákos: POLITIKAI BESZÉD SZÖVEGELEMZÉSE elszállóigék; belekötőszavak: föl- jelentőmódban Itt annyira hangoskodott éjjel a vihar, nem lehetett aludni tőle.
Megírtam a zárójelentést a kisvárdai fesztiválról (áprilisban is le kellett
adnom egy szakaszos beszámolót, ezek nem publikus anyagok), átmenetileg
dologtalan vagyok. Forgách András 12 nő voltam című kötetét olvasom, még nem
vagyok benne régóta, de visz, kellemes olvasmány. Egyébként egy olyan
elbeszéléssel kezdődik a kötet – leningrádi magyar egyetemistalányról –, amely
történetből semmit, de semmit nem tudok elképzelni. Ami Vágvölgyi B. András 1989
című könyvét illeti, énszerintem ez egy műfaji Mai: Egy hétéves lány ugyanúgy kész nő, mint egy harmincéves, ezt tudni kell. (Forgách András: 12 nő voltam)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
