|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2010. május
Napló: Eleve kétszer menni készültem az Új Színházba az Ahogy tetszikre, egyrészt mert ketten is akarták megnézni velem, másrészt mert írok róla. Hanem aztán tegnap a premieren a hosszú és lapos első rész alatt mélyen sajnáltam magamat, amiért közelesen még egyszer végig fogom ezt ülni. De az előadás végére arra jutottam, hogy nem baj, mert muszáj még egy esélyt adnom a produkciónak. Hátha kiderül, hogy nem ilyen nyomott és csökött, mint amilyennek látszik. Talán csak a premiergörcs fogta el a játszókat, vagy alkalmilag becsődölt a dolog, vagy bezavart valami váratlan tényező – esetleg az, hogy egy néző rosszul lett az első rész alatt, ki kellett vinni –, és rendes körülmények között ebből mégiscsak születik egy a tegnapinál élvezhetőbb este. Meglátjuk. Ahogy én értettem, Rudolf Péter rendező afféle kereskedelmi tévés közegbe helyezte a darabot, kamerákkal, mikrofonokkal, bejátszott tapsokkal és színes ötletecskékkel, miközben maga a történet súlyosan földszintes maradt. Sem a lendülete, sem a bája, sem a humora nem érvényesült a jeleneteknek. A Pokorny Lia Rosalindája iránti komoly, örömteli várakozásaim jobbára nem jöttek be sajnos. Huszár Zsoltot pedig eleve nem gondolnám Orlandónak. (Ahogy Rómeónak sem. Ő Fox Rudi a Vőlegényből. Egy racionális férfi. Semmi esetre sem ábrándozó suhanc. Hiányzik belőle az a fiúbáj, ami például Vass Györgyben még mindig megvan.) Egyébként mindenki szépen, rendesen dolgozik, és senki nem rossz. Sőt Pálfi Kata, Almási Sándor, Nemes Wanda vagy Gosztonyi János direkt jó. (Utóbbi mindenekelőtt megnyugtató nagyon, az előadás csiricsáré világában.) Mégsem jött ki az egészből semmi érdemleges. Na most az viszont lehetséges, hogy a befejezést csak mint romlott befogadó értelmeztem úgy, hogy az ardennes-iek megnyerték a választásokat és mennek vissza nagy elánnal a hatalomba. Tele a város az óriásplakáttal, amelyen Horv. Csaba szocialista főpolgármester-jelölt azt ígéri, jó hírt mond május elsején. Tegnap aztán olvastam, mit: „bevezetjük és díjmentessé tesszük a díjmentes közlekedést!”, és nagyot nevettem. Bármit jelentsen is a mondat, az biztos, hogy tégla van a főpolgármester-jelölt környezetében. Egy ellenséges ügynök beépült a stábjába, ő találhatta ki, hogy a BKV emlegetésével kampányoljanak. (Legalább van végre valaki, aki nagyszerűen végzi a munkáját.) „Kötelező olvasmányként” Verebes István Maya című, Hernádi Juditról szóló könyvét forgatom. Az volt a kérése egy kedves emberemnek, hogy készítsek „névjegyzéket” a kötethez. Ugyanis (Hamletén kívül) egyetlen valós név és valós drámacím sem szerepel a műben. Nem könnyű a kódfejtő élete, mert nincs logika az átkeresztelésekben. (Van, amikor az álnévben a szótagszám ugyanaz /Borzfalusi Elemér=Farkasházy Tivadar/, máskor a monogram /Kertes György=Kálmán György/, olykor a vezetéknév jelentésének asszociációja játszik /Tőzsér=Zsótér/, vagy a hangzás /Braun=Taub/ – nincs szabály.) Színházi, színháztörténeti tárgyú ismereteim kábé 80 százalékos eredményhez vezettek, a maradék nagyobb felkészültséget, avagy aktív bulvártudományt igényel, ami nem erősségem. (Azt például hallottam annak idején, hogy kivel hozták hírbe a „Pódium” /Radnóti/ Színházban „Albán Sanyit” /Görög Lászlót/, de jól elfelejtettem. Úgyhogy nincs megfejtésem erre.) Megjegyzem, kellett volna egy szerkesztő vagy lektor, aki ugyanezt a munkát elvégzi a könyv megjelenése előtt. Akkor talán nem fordult volna elő, hogy „Szavonai” (aki Latinovits) a 188. oldalon még i-vel van írva, a 330-on meg y-nal. Vagy hogy a „nagyszínházi Kék galamb-előadás” (vagyis a vígszínházi Sirály) rendezőjét, Horvai Istvánt rövid sorban állás után kétszer kell felvennem a névjegyzékbe, mert a 81. oldalon még Malányi a neve, a 320-on pedig Gráner Béla. Ahogy elnéztem tegnap az Ahogy tetszik első felvonásának utolsó jeleneteit, úgy láttam, Pokorny Liának vannak még tartalékai Rosalindaként, fog még feljebb szabadulni, de félő, hogy ezen az alapjában véve félrement előadáson ez már érdemben nem segít. Az összes többi színész – a frappáns, kompakt kis alakítást nyújtó Pálfi Katán kívül – mondatok cirkalmazásával van elfoglalva (kétségbeesetten, felteszem), miközben maguk a szerepek megoldatlanok. (Van, ami ab ovo megoldhatatlan. Orlando egy szárnyaló, poétikus ideálpilóta. Huszár Zsolt viszont egy ólomsúlyú, drámai bányász.) Nem mellékesen az Új Színház nézőtere alkalmatlan arra, hogy több mint másfél órás felvonásokra fogva tartsák a közönséget. Kényelmetlen széksorok, levegőtlenség, meleg. Még soha annyi elgyötört, összetört nézőt nem láttam, mint ahányan itt nehezen kászálódtak fel a szünetre. Írja Szvéta barátnőm Ukrajnából, hogy biztosan láttam a hírekben a nagyszerű jelenetet, amikor a politikusaik nemrégiben verekedtek és tojást dobáltak a parlamentben. (Láttam.) Annyit fűz hozzá mint leginkább kétségbeejtőt, hogy iszonyú drágaság van náluk. A tojást például olyan áron adják, hogy csak egyesével tudják megvenni az emberek. Egy teljes doboz tojás már-már elérhetetlen luxus. Ezek meg egymáshoz vágják. Úgy vagyok a Madách Színházzal már évek óta, hogy kakukktojásnak érzem magam. Elnézem a közönséget, jólöltözöttek az oda járó emberek. Nem sajnálják a sok ezer forintot a szórakozásért, amit kínálnak számukra, és úgy tűnik, elégedettek is vele. Én meg ülök valahol a nézőtéren a minimális pénzértékű viseletemben – na, olyan is –, tudom, hogy egészen biztosan nem lennék itt, ha meg kellett volna fizetnem a teljes helyárat (nemcsak, mert nem engedhetem meg magamnak, hanem mert nem is érne számomra annyit), és aztán éppen én vagyok az, aki keveslem a színházi élményt, amit kapok. Bizarr ez, csakugyan. Ezt a Diploma előttet például szerény értékű produkciónak találtam (díszletezések alatt Simon és Garfunkel szól menetrendszerűen, a zenésség jegyében). A második szereposztáshoz volt szerencsém, rokonszenvvel álltam hozzá. Bár azt nem mondom, hogy nem örültem volna Kovács Lehelnek, akinek, remélem, nem fog „megártani” ez a kaland. Nagy-Kálózy Eszter szikár, filigrán, elegáns (akár egy Madách színházi néző). Szente Vajk ellen sincs semmi kifogásom, aki színpadi idejének 70-80 százalékát öltözéssel-vetkezéssel töltötte, nem tudom, hogy koncepció jegyében-e, vagy csak így alakultak az események Herendi Gábor rendező kezében. De az egész dolog oly szűkös, oly semmicske! Minthogy nem tájékozódtam előre a szereposztásról, így kellemes meglepetéssel fogadtam a Robinson-lány szerepében Fodor Annamáriát. Szinte gyógyírként hatott rám, így rögtön az Ahogy tetszik után, hogy újra bájosnak, finomnak, sugárzónak láttam. Igen, ő volt az, akitől titokzatos, meghatározhatatlan összetételű színészialakítás-molekulák kezdtek terjengeni a levegőben. Csaplár Vilmos Hitler lánya című regényét olvasom. Ez a könyv nyerte idén az AEGON-díjat (vagyis sok pénzt). Előtte persze túljutottam Ortutay Gyula naplóján, életén, és azt akarom elújságolni belőle (mint teljesen érdektelen személyes adalékot): amikor 1976-ban beszámol arról, hogy gyomorfekéllyel műtötték – nem közli, hogy a Kútvölgyiben, de értelemszerűen ott –, akkor megemlít egy orvost „a kis Sándor doktor” néven, mint írja: „Sándor István, az irodalomtörténész-néprajzos professzor egyik fiát”. Mármost hét évvel később nyilvánvalóan ugyanez a Sándor doktor gyógyította meg a gyomorfekélyemet, amikor életemben egyszer a Kútvölgyibe keveredtem, Moszkvából jövet. Mondhatnám, hogy ilyen kicsi a világ, de voltaképp inkább az időtényező lehet döntő. Ahogy az évei múlásával Ortutay beleért abba az érába, amikor már én is éltem (emlékeztem is egyre s másra, amiről írt), nem olyan meglepő, ha egy vékony szálacska elér egészen hozzámig. A naplót követő vaskos jegyzetekben látom, hogy Ortutayék lányai nem voltak hosszú életűek. Szívszorító, hogy egyre kevesebb idő jutott az újabb nemzedékeknek. Ortutay édesanyja 90 éves kora körül halt meg. Ortutay nem érte meg a hetvenet. Az idősebb lánya a hatvanat sem, a fiatalabbik a negyvenet sem. Nyugtalanul megnéztem még egyszer Ortutay Gyula és a felesége halálozási dátumát. Hhuu… megkönnyebbültem: megelőzték azért a lányokat. Nem kellett eltemetniük egyiket sem. Álltunk a komáromi színház mellett a Kaszás Attila-szobornál, néztük elölről, néztük profilból, de semmi nem tűnt ismerősnek rajta. Aztán addig mustrálgattuk ott, míg Budai Kata egyszer csak felfedezett egy megfelelő látószöget. Ha az ember a szobor mögé lép, és az alak bal válla felett felnéz a fejre, akkor nem nagyon sok látszik, csak a haj meg az arcnak egy kis része: az orr és az áll vonala, és az a kép, igen, az hasonlít vagy emlékeztet Kaszás Attilára. Megvolt tehát a komáromi Prah, egy háznyi szlovákiai magyar középiskolás társaságában. Nagyon élvezték az előadást, az egész bérletből ezt a legjobban – amint azt kikagylóztam a végén, a nézőtérről kijövet. A produkciót rendező Anger Zsolt meghúzta a darabot – jó kézzel – és durvított a szövegen, aminek én a magam részéről nemigen örültem. De meggyőzően működött a dolog. Mokos Attila jóravaló, hadari férjet adott jelesül, Molnár Xénia vehemens alakítása azonban felvetette bennem a szokásos problémát, miszerint nem szabadna ennek az asszonynak olyannyira agresszívnak, közönségesnek és szerethetetlennek lennie, hogy elviselhetetlenné váljon úgy a férj, mint a nézők számára, mert akkor esetleg sem a palinak, sem nekünk nem akaródzik ott maradni, ahol vagyunk. (Kései naplóírásnak rövidség a vége.) „Egy képre gondolok, tudod.” Arra a kis kilátásra a rue Jeanne Hachette és a Lecourbe sarka felé, a párizsi konyhánk ablakából. (Már nincs meg az a kis kilátás, mert beépítették a foghíjat az egykori, fél évig házunk mellett. Félő, hogy az a konyhánk ma egy kis sötétkamra.) Ami a franciákat illeti, vannak sérelmeim. Mindenekelőtt az jut eszembe szomorúan, amikor egyszer megérkeztünk a Gare de l’Estre (Keleti pu.) a két kisgyerekkel, rengeteg csomaggal, és éppen sztrájkolt a párizsi BKV. Mit tehettünk egyebet, beálltunk egy irdatlan hosszú sor végére a taxiállomáson. Élelmes privát autósok oda-odahajtottak a sorhoz és a szerencsés kiválasztottakkal tárgyalásokba bocsátkoztak arról, hogy mennyiért fuvaroznák el őket. (Jó, lehet, hogy olyanok is akadtak, akik önzetlen segítségüket ajánlották fel.) Idővel megállt mellettünk is egy férfi, mondtuk, hová megyünk, mondott egy jelentős összeget, elfogadtuk, beszálltunk. Útközben még volt valami kis vita arról, hogy a csomagokért külön mennyit számolna fel, elrendeztük valahogy. Megérkeztünk végül a Jeanne Hachette-re, adtam egy nagy papírpénzt, ő pedig fém francokat adott vissza. Napokkal később derült ki, amikor fizetni akartam velük, hogy csupa olyan érmét adott a pasas, amit már kivontak a forgalomból. Azon kívül, hogy minden szempontból nagyon fájt, tűnődtem még sokáig, hogy vajon hogy jön az ilyesmi? Készenlétben tartja az ember a zsebében, a kocsijában a hasznavehetetlen pénzt, hogy adandó alkalommal – sztrájk, feketézés, külföldiek kisegítése – extraprofittal túladjon rajta? Más. Tegnap este mint fáradt és bús egyén, hirtelen ötlettel Dr. House-t néztem valami betűnevű tévécsatornán. Fel is derítette a kedvemet, hogy a lerobbant dr. House váratlanul összeborult dr. Cuddyval. Aztán sajnos megnéztem rögtön a következő epizódot is, amiből kiderült, hogy House csak hallucinálta az egészet, annyira beteg szegény. Úgyhogy én is mehettem vissza a hangulati mélypontra. A komáromi Prah műsorfüzetében az előadás alkotói elmondják, hogy mit kezdenének a lottófőnyereménnyel. Ó istenem… vágyott kétszobás lakáskák, adósságok kifizetése, ilyesmik… Én is elgondolom néha, mit csinálnék például a mostani, 2 milliárdos összeggel. Alapjában véve nem szeretném megnyerni, mert túlságosan sok gondot, bonyodalmat okoz, és beláthatatlan, hogy milyen mértékben változtatná meg az életünket, a viszonyainkat dolgokhoz, emberekhez. Ám ha a legnagyobb rémületemre és aggodalmamra mégis megnyerném, akkor persze adnék belőle rokonoknak, barátoknak. (Ez sem problémamentes, az biztos. Kinek mennyit, elfogadná-e, szerinte mennyit kéne kapnia, és hogyan lennénk egymással azután?) Felújíttatnám a lakást, mert 14 éve nem látott szobafestőt. Lecserélném a 9 éves Skodánkat egy fiatalabbra. Befejezném az el nem készült verőcei házat. Megalapoznám a gyerekeket. Megvásárolnám azt a kis lakást a Múzeum körúton, amelyik az enyém volt valaha. Csak hogy legyen. Arra az esetre, ha valaki – szülő vagy gyerek – egyedül él majd. És szívesen vennék két párizsi lakást is, hogy az egyik, amelyiket kiadnám, eltartsa a másikat, amelyik mindig várna bennünket vagy a mieinket. Befizetném magunkat egy bálnanéző hajózásra a Csendes óceánon. Bejárnánk Japánt és Ausztráliát, beköszönnénk a San Franciscó-i Golden Gate hotelbe. Azután a többi sok száz millióból létrehoznék egy színházi alapítványt. Én lennék az elnöke, Erzsi barátnőm a titkára. Volna szép fizetésünk (nem sajnálnám a közterhet az államtól), hogy 15 év múlva rendes nyugdíjunk is legyen. Fenntartanánk egy kis irodát, kettőnk között félúton, valahol a kiskörúton. Színházi produkciók létrehozására pályázhatnának nálunk az alkotók. Mindenre adnánk pénzt, amiben látnánk valami értékeset. (Azért írtam egyes szám első személyben, mert családilag ezt az opciót sosem vitattuk meg. Közös tanácskozás nyomán másképp alakulhatnak a szándékok.) Mivel tartott még a szerdán vett autópálya-matrica és a benzin, ezért tegnap is elmentem Komáromba (több családtag kíséretében), megnézni a Három nővért. Martin Huba rendezte, akiről tudom, hogy jó néhány felvidéki magyar színész mestere volt Pozsonyban a színművészetin. Érdemes volt odahajtani. Igaz, az előadás a „színészek vagyunk és színházat csinálunk” rendezői koncepción alapult, amit egyre rosszabbul tolerálok, de azért szépen kikerekedett a produkció, és meglehetős alakításokban sem volt hiány. Az említett koncepció formailag úgy valósult meg, hogy időről időre olvasópróba, asztali próba vagy szövegösszemondó próba fejlődött a színen. Ezt egyrészt felesleges magyarázkodásként értékeltem („sosem leszünk készen, folyamatosan dolgozunk, keressük magunkban Csehov hőseit”), másrészt praktikusan untatott, mert ismétlésekbe torkollott. (Az esetek többségében a „próba” után „élesben” is eljátszották a szcénát a színészek.) Mokos Attila Versinyinként igazolta azt a formálódó véleményemet, hogy jelentős színész. Hajdú László magával ragadó, lobogó hajú és lelkű Tuzenbach. Ropog József pontos helyiértékű Csebutikin. Tóth Tibor kompakt Kuligin. (Eleve részegen kezdi a negyedik felvonást. Ünnepelnivalója van. Igen!) Bandor Éva kissé beszorult ebbe a hosszúlábú, enyhén merev, bizsucsörgés kísérte Másába. Holocsy Krisztina Olgája feszül az áldozattól. A legfigyelemreméltóbbnak az Irinát játszó Tar Renátát találtam. Sokkal-sokkal figyelemreméltóbbnak, mint bármikor korábban Pesten, a főiskolán vagy a Katonában. Egészen jó háznyi közönség ült körülöttünk. Megérintett közönség. Állt a nézők előtt a befejezésnél összekapaszkodva a három nővér, az utolsó mondatokkal. „Élni fogunk!” Szép volt. Szívükhez szóló. Hosszú, meleg taps zárta az estét. A Három nővérek és a Liliomok szezonja ez. 4x3 nővért abszolváltam idén (az 12), Liliomból tegnap a másodikat, és van még Szegeden (Pindroch Csabával és Gidró Katalinnal) és Grazban a Bodó Viktoré (Pető Katával), azokat is jaj, de szeretném látni! A szombathelyiek léptek fel a Molnár-darabbal, Valló Péter rendezésében, aki – józan módon – picit faragtatott a nyelvezetből; agácifák helyett akácfák, mirűl helyett miről és így tovább. Szép előadásnak mondható, kerüli a negédet, és a legfőbb erénye, hogy egy igazi, valóságos, tőről metszett Liliomja van Szabó Győző személyében. (Bár én a magam részéről nem bántam voltam volna, ha haja is lenne Szabó Győzőnek a szerephez.) Már a többiekkel nem voltam ennyire elégedett, Bálint Évát gyengének találtam Marika szerepében, Csonka Szilvia Julikájával pedig az a gondom, hogy nem tud több lenni egy bájos, tiszta, egyszerű kislánynál. Nem érződik rajta az a belső erő, keménység, rendíthetetlenség, ami Julikát asszonnyá érleli. Igen, én némi hitetlenkedéssel néztem, hogy Csonka Szilvia itt asszony, sőt anya nekünk a színpadon. És még azt is kérdeztem magamban, bizonytalanul, hogy vajon hová lett Kiss Mari (Muskátné) kellemes hangja? A kisebb szerepekben néhányan nagyszerűen dolgoztak: Czapkó Antal mint Ficsúr, Czukor Balázs mint Hugó és Jordán Tamás mint másvilági humánpolitikai igazgató. Valamint rettenetesen tetszett nekem, hogy amikor a halál utáni fogadó irodában a klienseket lefényképezték (mintegy rabosították őket), akkor villámlás szolgáltatta a vakut. Mai: Programajánló a kerületi újságból: AZ ÁRPÁD-HÁZI KIRÁLYLÁNYOK SORSA – HAJNAL GYÖNGYI ELŐADÁS-SOROZATA III.BÉLA LÁNYAI, AVAGY NEHÉZ NAPOK, VÉGZETES DÖNTÉSEK. Épp a napokban olvastam a Színházban Koltai Tamás interjúját Stohl Andrással, és szűrtem le belőle, hogy Koltai nyilván nagyra tartja Stohlt. Utóbb aztán gondoltam arra, hogy érdekes szakmai kérdéseket pertraktáltak itt, de lett volna sokkal fontosabb kérdés is: vajon mi kell ahhoz, hogy Stohl András ne vezessen autót, önmagát és másokat szándékosan veszélyeztetve, miután ivott? Mi kellene? Emberhalál? Börtön? Hanem tegnap értetlenül fogadtam azt a hírt, hogy a Duna Televízió az ittasan karambolozott Stohlt kivette főszerepéből egy tévésorozatban. Talán közbiztonsági okokból, vagy a szerződése tiltotta a balesetokozást, esetleg a szponzor (belügy? rendőrség?) nem kívánta őt rendőrként látni a képernyőn? (És már keresik a szovjet szakembereket ahhoz, hogy az ismétléseknél kiretusálják Stohlt a képből?) Lehetnek mérlegelhető indokaik, de semmi ilyesmit nem közöltek. Márpedig ha „csak úgy”, vagy a „közhangulat” miatt rúgták ki, azt helyteleníteném. Nem az történt ugyanis, hogy Stohlt színészi műhibáért a bíróság eltiltotta x időre a szakmája gyakorlásától. Az történt, hogy elkövetett valamit (többedszer), amit épp úgy elkövethet (többedszer) egy felelőtlen férfiszabó, műszerész vagy fogorvos is. Remélem, hogy ugyanolyan következetes büntetést fog kapni a törvény szerint – ha szabadságvesztés jár, akkor azt –, mint amilyet amazok kapnának. Nem a szakmájából való kigolyózást. (Meg össznépi lincselést sem.) Főiskolás vizsgaelőadásra voltaképp színészt vásárolni megy az ember, és én meg is vettem tegnap Molnár Áront Lopahinként. Ahogy kell, nem rögtön, hanem fokozatosan. Mire a harmadik felvonásban visszajött az árverésről, cseresznyéskert-tulajdonos és jó parti lett, addigra már az enyém volt. A Gálffi-osztály adta a Cseresznyéskertet Lukáts Andor rendezésében, és még épp elkaptam az utolsót tegnap este az Ódry Padlásán, amelyre előadás közben rászakadt egy felhő, s fegyverropogás-szerűen zúdult az eső a tetőre. Ilyenkor az ember hajlamos összébb húzódni a közönséggel. (Zsótér ült mellettem :-) Chicagót rendez a HoppArttal, június végén mutatják be a Május 1. moziban, de úgy érzem, erről többet most nem mesélhetek.) Szóval szépen dolgoztak a fiatalok, Ljubov Andrejevnaként ott volt Tarr Judit, akiben van valami kortalan asszonyiság, és tetszett, ahogy a kisebb szerepeket játszók elbíbelődtek a figurájukkal, például Farkas Dénes egy tompán hisztérikus Jepihodovval vagy Szatory Dávid egy totyogós, nedves szemű Firsszel. Földes Eszterről meg úgy nem bírtam levenni a szemem, hogy nem tudtam, nem azért van-e ez, mert túl sok Dunyasaként. Milyen kevés a férfi Csehov darabjaiban! – gondoltam. Mármint nem szám szerint. A Cseresznyéskertben például egyedül Lopahin, de hát ő meg, mit van mit tenni, bunkó. Mai: Jepihodov (Tóth Árpád fordításában): ALAPJÁBAN VÉVE, HA MINDEN RÉSZLETTŐL ELTEKINTEK, AZT KELL MONDANOM, KÉREM, HOGY ENGEM A SORS IGEN RÉSZVÉT NÉLKÜL KEZEL, KÉREM, MINT PÉLDÁUL A VIHAR A SAJKÁT, KÉREM. A barátnőm elesett, megütötte a térdét, elvittem a baleseti sebészetre. Míg ő az orvost, a röntgent járta, én ültem kint a folyosón és kultúra.hu-cikkeket csináltam. (Nem tudom, van-e olyan nyilvános hely az országban, ahol kartársaim vagy én ne csináltunk volna már kultúra.hu-cikkeket.) Érkezett egy börtönbrigád, kis nyiszlett ember kéz- és lábbilincsben (mint a Harrison Ford A szökevényben) és három nagydarab, jól felszerelt őr. Hamar be is jutottak a rendelőbe, mire a mellettem ülő fiatalember hangosan méltatlankodni kezdett, hogy ő már mióta vár itt, és ezt is előbb hívták be, mint őt. Tőlem szokatlanul barátságosan rámosolyogtam és azt mondtam: „De azért csak nem cserélne vele?!” Mire rám mordult: „Asziszi én nem voltam bent?” Úgyhogy a mosolyomat beraktam az útifridzsiderembe és visszabújtam a számítógépbe. Később jött egy másik börtöncsapat, de azon rögtön látszott, hogy ők nem annyira veszélyes rabbal mászkálnak, maguk a foglárok is lazábban voltak öltözve. A várakozás közbeni beszélgetésükből azt szűrtem le, hogy nem erőszakos bűnöző a társaságuk, hanem talán gondatlan. Neki is álltak latolgatni Stohl András várható esélyeit, füleltem közben, hadd tudjam meg, miként vélekednek a szakértők, de az történt, hogy olyan szavakat használtak, valami büntetés-végrehajtási szlenget a helyeket illetően, hogy sajnos nem értettem egy kukkot sem. A tatabányaiak Amphitryonjának görög helyszínét ismerősként üdvözöltem a Thália Színházban. Egy félig felépített ház a díszlet, ahol az első szint tetejéről vasak meredeznek az égre. Krétán jószerével csak ilyen házakat láttunk (utóbb megtudtuk, hogy nem mind félkész, csak így álcázzák, mert amíg el nem készültnek mondható, addig nem kell adózni utána). Korombeli slágerekkel dúsított modernizált előadást rendezett Moličre-ből Harsányi Sulyom László. Jó színészek: Egyed Attila, Sághy Tamás, Fazakas Júlia, nem rossz az egész, szolid, kellemes, ízléses és igyekvő. De valami hiányzik belőle – gondoltam közben –, az átütőerő vagy az őrület. És amikor ebbe már jóindulatúan beletörődtem, akkor a vége váratlanul robbant. A hatalmával gátlástalanul visszaélő Jupiter istent is csőbe húzták, egyszer csak őt is lekettőzték. Álltak az Olympos párti vezetők fenn a mellvéden (amely alighanem a tébányai színház épülete elé épült fel hirtelen), és Jupiter helyébe lépett valaki (történetesen a Vidor-díjazott Gulyás Sándor, akit örömmel láttam viszont), hogy elmondja értékelő beszédét. És szólt a finálé, miszerint: „Ezért ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk,/ Talán abban van az utolsó remény./ Létünk ingoványra épült, mely a sötét mélybe húz,/ De ha akarjuk, még tűzhet ránk a fény!” És hogy ez a bágyadt optimizmus még az olyan süketekre is hasson, mint amilyen én vagyok, Honti Gyuri jeltolmácsolta a dalszöveget a háztetőn. A Stúdió „K” A Danton-ügy című előadása semmilyen szempontból nem nekem való. A közönségre a dzsungel törvényeit szabta ki Koltai M. Gábor rendező, és engem az elsők között faltak fel a vadállatok és vitt el a malária. Amikor a szünetben nem akartam a cigifüstös előtérben álldogálni, hanem leültünk a nemdohányzó helyiség foteljába, avval végképp elveszítettem az esélyt sámlira, párnára és arra, hogy a második részből viszonylag normális nézői pozícióban jusson nekem valamennyi. Egy jelenet – amelyből semmit nem láttam – úgy végződött, hogy helyszínt váltva átmentünk a szereplők között, Kardos Tünde rendezőasszisztens kedves gardírozásával. Elhaladtam Kovács Krisztián mellett, aki ott ült lehajtott fejjel, és szerettem volna megsimogatni a fejét. (Már csak azért is, mert tudtam, hogy Camille Desmoulins-ként már úgysem sokáig lesz feje.) De aztán leküzdöttem ezt, sőt az jutott eszembe, hogy inkább neki kellene megsimogatnia az én fejemet, amiért elviselem itt a francia forradalom kaotikus és brutális (színházi) viszonyait egészen ľ 11-ig. A politikusok-népvezérek kisded, ámde vérre menő hatalmi játszmáit láttuk (vagy nem láttuk), miközben sok millió francia szenvedett és éhezett (mint én), sőt halt. Kiragadnék ennek érzékeltetésére egy epizódot a nagy francia forradalom történetéből, Albert Soboul könyve nyomán. 1793 novemberében Lyonban a túlságosan engedékenynek minősített Népi Igazságügyi Bizottság helyett felállítottak egy forradalmi bizottságot, amely rögtön hozott 1667 halálos ítéletet. A túlságosan lassú guillotine helyett golyóval és kartáccsal (vagyis ágyúval! – S.A. ) dolgoztak. Az jutott eszembe tegnap A szerelem diadala rövidke előadása alatt, hogy talán magát Ascher Tamást is komorítja a Katona. Amikor itt vígjátékot rendez, az klasszikus, rigid, begombolkozott. Nyoma sincs benne annak az elragadó szertelenségnek, ami az Örkény színházi munkáit jellemzi. (Ahogy így visszapörgetem most, a Katonában az Árkádiáját szerettem, nagyon is.) Ez a Marivaux voltaképp igen gonosz darab, amit a produkció – talán áldásosan – nemigen érzékeltet. Egyfajta kimért, intelligens, vértelen szórakoztatást kapunk, némi lopakodó fanyarsággal. Utóbbit például az szolgálja, hogy mondjuk Mészáros Béla alkatilag nem áll nagyon közel egy váratlanul szerelemre lobbanó, trónfosztott herceghez. Én meg speciel nem vagyok fogékony a Jordán Adél nőies bűbájára, amire rájátszik, és úgy találom, hogy Máté Gábor ezúttal nagyon könnyen jut a színészi sikerhez. Mindenekelőtt egy taknyos zsebkendős poénra voltam vevő. Talán mert már nem is emlékszem arra az időre az életemben, amikor egy taknyos zsebkendő szerelmes illúziókat dönthetett volna romba. Mai: A Magyar Teátrum májusi számában -s Jó- nevű szerző interjúja Balázs Péterrel, a szolnoki színház igazgatójával. Végignézve a szerzőlistát, -s Jó- nyilván maga Kiss József, a szolnoki színház művészeti vezetője. Kérdezi a direktort, mit ajánl az új kormányzat figyelmébe. Mire Balázs Péter a színházi találkozóra is kitér: „EGY IGAZÁN HOZZÁÉRTŐ ÉS NYITOTT GRÉMIUM VÁLOGASSON. NE CSAK A LIBERÁLIS-MILLITÁNS GONDOLKODÁSMÓD ÉRVÉNYESÜLJÖN.” Amikor Komáromban jártam, kedvesen megajándékoztak a repertoáron lévő előadások műsorfüzetével. El is olvastam mindet, sok érdekeset találtam bennük, például egy interjút a társulat egyik új tagjával. Budapesti fiatalember az illető, tavaly végzett nálunk a színművészeti főiskolán, majd Komáromba szerződött. (Viszonylag új jelenség ez, és tiszteletreméltó. Régebben inkább az ellenirányú mozgás volt a jellemző, most viszont elő-előfordul, hogy ha valaki nagyon akarja a színészi szakmáját művelni, és magyarországi társulatnál erre nem kap folyamatos lehetőséget, akkor elszegődik határon túlra.) No de azt akartam elmesélni az ifjú színészről, amit megtudtam róla az interjúból: a Madách Színház Doctor Herz-előadása keltette fel az érdeklődését gyerekkorában a színház iránt. Innentől kezdve mindenekelőtt a Madáchba járt musicalekre és angol vígjátékokra. A Doctor Herz határozta meg azt is, hogy Szerednyei Béla lett a kedvenc színésze, akitől egyszer csak elkezdett autogramot kérni minden olyan előadás után, amelyikben épp látta. Jelenleg 400 Szerednyei-autogramnál tart. Az aláírások jelentős részét Páratlan páros-előadások után szerezte be, mert azt eddig vagy százhúsz alkalommal nézte meg. Hát ezt megrázónak találtam. Megint épp egy orvosi váróban ülök, úgyhogy csak egészen röviden a Kicsi nyuszi hopp, hopp című előadásról, amelyet tegnap láttam a Kinóban. Igen, határozottan ügyesen találta meg a két, tavaly végzett fiatal színész – Réti Adrienn és Csémy Balázs, Pelsőczy Réka szakavatott felügyeletével – a változatos játéklehetőséget magának egy bulvár-kriminál-menekülési történetben vagy annak kapcsán, ürügyén. Színesen, leleményesen, magas fordulatszámon pörögtek. A lány egy-egy jelenetben egészen lenyűgözött. Megjegyzem, érdekes, hogy ha valaki megsérül a lábán és alig tud járni, akkor állandóan mennie kell. A baleseti sebészetről a helyi sebészetre, onnan vissza a balesetire, aztán kontrollra a helyihez, majd kontrollra a balesetire, jószerével meg sem állunk a barátnőmmel már egy hete, küldik, rendelik ide-oda. Még jó, ha nem megy rá az én lábam is. Írta egy kedves olvasó, hogy naplóm látogatottságára tekintettel esetleg tegyem közzé az ítéletidő által sújtottak támogatásának telefonos lehetőségét. Okvetlenül. Amikor először láttam Rácz Józsefet egy beregszászi előadásban – jó pár éve lehetett ez –, azt hittem, hogy ő egy műszak, technikus, esetleg zenész a produkció szolgálatában. Aztán későbbi bemutatók láttán rájöttem, hogy színész, sőt egyre inkább az. Mire tegnap néztem az Ahogy tetszik Próbakőjeként (Próbaköveként), már meg kellett állapítanom, hogy olyan színész lett, aki mindent tökéletesen ural: a hangját, a testét, az arca rezdüléseit, a közönséget. Miközben akadnak szereplők az előadásban, akiket műszaknak, technikusnak, esetleg zenésznek néznék, jóllehet tudom, hogy színészek. De senki nem képes annyira diákszínjátszói érzeteket kelteni, mint a beregszásziak. Rosalindát egy nagyon fiatalnak tűnő kislánnyal játszatja Vidnyánszky Attila. Tarpai Viktória végtelenül bájos, ám nem eléggé tapasztalt és felkészült még ehhez a szerephez. Majd fogjuk látni, remélem, hogy fejlődik ő is. Zeneileg-szövegileg játékos katyvasz az előadás. (Az első rész végén tutti finálé Tom Waitsre, csak nem jött utána szünet.) A legjobb jelenetekben igazi fiesztahangulat hatalmasodott el a Merlin Színházban. Lehet, egyszerűen arról van szó, hogy ezek a beregszásziak szeretik egymást, és jól érzik magukat együtt a színpadon. Ami engem illet, kedvelem az Ahogy tetsziket. De annyira, hogy ebben a hónapban már harmadszor láttam?! Egészséges dolog ez? Vagy végképp egészségtelen? A Frédike fényképeit rendezem egy fájlba. Fehérlófia :-) Elvesztettem a humoromat. Kérjük a becsületes megtalálót, adja le a portán. Szerencsés, kedvezményezett, beeresztett vendég voltam tegnap este a Nemzeti Színház díszletfestő műhelyében. Jegy híján nem járt nekem zsák, így párnán ülhettem a műfüvön, ami talán egy fokkal még kevésbé is volt kényelmetlen, valamint nem lett zsákszöszmöszös a nadrágom. Martin Sperr darabját – Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból – nem mondanám túl vastagnak-gazdagnak, de tisztességes előadás született belőle Alföldi Róbert rendezésében, és van némi izgalmas kaland jellege a sajátos nézőtéri viszonyoktól meg a színészek testközelségétől. Magam Básti Juli játékában leltem a legfőbb örömöt. Ami Stohl Andrást illeti, úgy éreztem, hogy kissé felstilizálja hősét (bizonyára nem függetlenül a jelenlegi helyzetétől és lelkiállapotától), vagyis mintha az indokoltnál erősebbnek, heroikusabbnak, emelkedettebbnek játszaná. Ettől aztán nemcsak váratlan, de megmagyarázhatatlan fordulatnak tűnt, amikor baltát ragadott és agyoncsapta Tompos Kátyát. A Nemzeti után betértem az Örkény Színházba, ahol az előtérben gyertyás megemlékezést tartottak Végvári Tamásról a 73. születésnapján. Csendes, barátságos összejövetel volt. (Már elnézést a fotós kollegáktól, ne értsék félre, de milyen jó volt egy fotóst sem látni!) Számos színházból jöttek színészek, például az „ex-katonás” kor- és kartársak, Hollósi Frigyestől Ujlakin és Szacsvayn át Benedek Miklósig és még sokan mások. Nem volt program, Mácsai Pál mondott pár szót, s az emberek állva csoportosulva vagy az asztaloknál ülve beszélgettek Végvári Tamásról és nyilván mindenféle másról is. Magam például Megyes Melindával a Kolibri Völgyhíd című előadásáról vagy Molnár Piroskával a Vadászjelenetekről, amiről jöttünk. Volt kitéve kis enni- és innivaló, meg hatalmas tálca Rákóczi túrós, mert Végvári Tamás szerette. Én nem szeretem a Rákóczi túróst, Végvári Tamást viszont igen. Megettem egyet a tiszteletére, az emlékére. Jó színész volt s egy békebeli hang. Lekéstem a napi beszámolót. Jól kezdődik a Telihay Péter rendezte nyíregyházi Lear király. Elegáns a nyitány, ígéretesen vonul be az udvar. Lear lendületesen beviharzik, vörös köpenyben, amelynek bélése a birodalom térképe. Aztán jön az országfelosztás, és most először éreztem úgy, hogy lehet ennek a dolognak értelme. Talán arra szolgál az egész cirkusz, hogy Lear megnyugodjon a szeme fénye lánya jövője felől. Hogy a két kérő közül azé legyen Cordelia keze, aki önmagáért, nem pedig a hozományért veszi el. Talán szemfényvesztés, trükk az egész. Az egyik shakespeare-i apa olyan próbát talált ki, mint a Portiáé A velencei kalmárban, a Lear meg ilyet. Csak aztán kellene történnie valaminek, amitől a király nem úgy folytatja a dolgot, ahogy tervezte vagy képzelte. (Vagy Shakespeare nem tudott arról, hogy a címszereplőnek Cordéliáék távozásakor a szerelmetes lánya után kéne szaladnia nevetve. Bár lehetséges, hogy ez esetben egyszer csak azt mondaná: nem, nem engedlek el, nem adlak más pasasnak.) Horváth László Attila ősz szakállú, tekintélyes és formátumos Lear király. (Már amikor legutóbb Nyíregyházán jártam, és a teraszon ült egy asztalnál, már akkor Learnek látszott.) Szép a halála. Fazekas István gyönyörű szeretettel nézi Leart és Cordéliát. Az egész előadás elég szép, bár kevésbé jó, mint amennyire hosszú. Nádasdy Ádám új fordítása egyszeri fülhallásra sokkal kezesebb, készségesebb, megvilágosítóbb, mint a Varró Danié, amelyet a Nemzeti használ, mindenekelőtt pedig nem hat költőileg öncélúnak. És az egészre ráborul a Deep Purple. Sosem tudom, mi az a pünkösd. Most megnéztem, a Szentlélek eljövetele, de evvel sem vagyok beljebb. Verőcén dzsungelt találtunk. Itthon felújítottam magamat mint laptemetőt. A HR Háttér magazin odavan. Pontosabban összeolvad, bővül, egyben elveti a kultúroldalt mint olyat. Számolatlanul szűnnek alattam a lapok, már sejtem is, melyik lesz a következő. Múltkor láttam a tévében a moszkvai Vörös teret (a fotó www.omniplan.hu oldalról való), úgy festett, mintha már nem lenne kockaköves. Rámeredvén a Szpasszkaja básnyára, meglepetéssel észrevételeztem, hogy pont olyan az óralapja, mint a nagyszobai falióránké, csak épp negatívban. Kérdés, hogy ott kinek a nyakába mászik fel az óraátállító a tavaszi és a téli időszámítás kezdetekor. Agymosó és centrifugáló programot futtattam le, három napig Doktor House maratont néztem, úgyhogy most mindent tudok az olyan betegségekről, amiket egymillió emberből egy kap meg, csak azt nem tudom, hogy miért és hogyan lett öngyilkos a House indiai származásúnak látszó munkatársa, mert az pont akkor történt, amikor meglátogattam a szüleimet. Informáljon, aki tud. Mai: KÉT INGET HAGYTÁL RÁM: EGY NYÁRIT, MEG EGY TÉLIT, EGY TAVASZIT, MEG EGY ŐSZIT, EGY KÉKET, MEG EGY KÉKET. (Kántor Péter: Leltár) Tehát előzmény is volt Bagossy Lászlónál az a képkivágatos Kasimir és Karoline az Örkény Színházban. Előzmény ehhez a Kolibri-beli Völgyhíd-előadáshoz, amely par excellence képkeretben játszódik. Ebből a cizellált képkeretből azután mindent kihoznak az alkotók – a rendező, meg Bagossy Levente díszlettervező és a játszók – kreatívan, szellemesen. Lesz belőle Balaton és elsuhanó táj és Jézus keresztje és autóbusz és vécésor és viadukt és még mi minden! Igazi Háy János-darab a Völgyhíd, a halvány poézisével, a bibliai szálaival meg a létfilozófiai gondolatfutammal a kollégiumi mellékhelyiségben, ahol tucatnyi színész fáradozik azon, hogy minden bábnak meglegyen a maga vécépapírtekercse és vécézsinórja és olvasnivalója és láblógázása. Engem egyébként is lenyűgöz a bábszínészek összehangolt, alázatos csapatmunkája, amikor egy figura mozgatásán fürtökben dolgoznak, hogy minden természetes módon és egyszerre megtörténhessen, mondjuk a váll rándítása és a láb megvakarása. (Bunraku bábszínházat csinálnak, földre szállt fekete angyalokkal. Amikor 1986-ban egy Új Tükör-beli Csongor és Tünde-kritikámban leírtam a bunraku szót, a megjelenés napján a Film Színház Muzsika szerkesztőségében Féner Tamás kolléga úgy fogadott, hogy nevetve csóválta a fejét: „A bunraku az jó dobás volt!” :-) A Völgyhíd alapja valós eset, egy veszprémi gimnazista pár halála. És ahogy az előadásban megismertük a csillogó szemű bábokat, a Megyes Melinda játszotta lányt és a Mészáros Tamás adta fiút, mindjárt tudtam, hogy ez lesz majd, hogy Háy így képzeli a végüket. Egészen különleges, tragikus bája van a játéknak. Kiváló, katartikus előadás. Amikor a Színház szerkesztőségében jártam számlát adni, egy kedves olvasóval találkoztam ott, „nem olvastalak, amióta a Frédike elment”, mondta, más pedig a telefonba a minap: „unalmas lett a napló, nincsenek benne kutyatörténetek”. Valamelyik este a kocsiból kiszállva beleütköztünk Zsiványba és a gazdájába, aki vadászkutya-tenyésztő és -nevelő. Olykor összefutottunk velük a késő esti séták során, ilyenkor egy csomó mindent megtudtunk a férfitól a Frédikéről mint vadászkutyáról, magyarázatot némely viselkedésre. „Hol az öreg pointer?”, kérdezte, „nincsen már”, feleltem, „elaludt?”, kérdezte, „nincsen már”, mondta kedves férjem. Érdekes, én is ezt szoktam, megismételni csak, nagyokat nyelve, „nincsen már”. Mai: Ady Endre színházi cikkeinek kötetét olvasom. Ezt írta 1905. április 9-én a Magyar Közlönyben: MILYEN JÓLESIK AZ EMBERNEK E LÁRMÁS, LÉHA S A DOLGAIT NAGYON ROSSZUL FOLYTATÓ ORSZÁGBAN ITT IS, OTT IS TALÁLKOZNI EMBEREKKEL, KIK NEM AKARNAK A LELKÜKBŐL LEALKUDNI. ÍRJÁK, DALOLJÁK, FESTIK, FARAGJÁK S BESZÉLIK AZT, AMIT IGAZNAK ÉREZNEK ÉS VALLANAK. EZ MÉGISCSAK AZT JELENTI, HOGY EGYSZER CSAK MAJD LESZ MÉG ITT JOBBAN IS. Álltunk Alizka nézőtéri felügyelővel a Pesti Színház előcsarnokában és beszélgettünk. Közben a tekintetem a szemközti ruhatárra tévedt, és azt láttam, hogy a pult fekete teteje és alja között nyersfa raklapok sorakoznak egymáson. Úgyhogy meg is kérdeztem rögtön Alízkát: az még nincs kész? Vagy leesett a fedőlap? – Mi is sokáig azt hittük, hogy nincs kész – mondta Alízka –, de kiderült, hogy igen, ez az új dizájn része. Csirkekeltetőnek nevezzük. Megvizsgáltam közelebbről a berendezési tárgyat. Az egy dolog, hogy miként fest, de az a funkciója, hogy az ember ráteszi a kabátját, és miközben sorbaáll, tolja a kabátot mind közelebb a ruhatároshoz. Hozzávetőleges számításaim szerint egy kabáttal legalább 6-8 szálkát ki lehet kapni a raklapokból. Odabent a nézőtéren Bartis Attila Romlás című drámájának Szikora János rendezte előadását néztem, egyre fokozódó ellenszenvvel. Sajnos sosem gondoltam úgy, hogy az emberi humánum követelményei alól felmentést ad az, ha valaki nagy művész. Esetünkben Hegedűs D. Géza fotóművészként mutatta be az önzés magasiskoláját, felhasználva és amortizálva egy feleséget (Hegyi Barbara) és egy szeretőt (Bata Éva). (Feltételezem, hogy főhősünk már akkor is ilyen ember volt, amikor még nem tudta, hogy halálos beteg.) Nehezítette nézői helyzetemet, hogy az előadás láttán épp konstatáltam magamban: Hegedűs D. Géza mennyire megöregedett, mennyire megvastagodott, és mennyire nem találok benne – férfiúi mivoltában – semmi vonzót. Úgy emlékszem, Kellér Dezsőnek volt egy konferansza, amelyben az volt a vezérpoén, hogy az öregségnek is megvannak az előnyei, csak épp senki nem tud megnevezni egyet sem. De én tudok egyet: ötvenes éveimre nagyjából elkopott a szőr a lábamon. Most azonban sürgősen visszavonulok a Heurisztikus módszer kidolgozása többrétegű logikai topológia optimalizálására című diplomamunkába, azt korrigálom épp, szintetikus úton. Nemigen tudnék olyat idézni belőle, amit megértettem, de az elütéseket, a sajtóhibákat és a fogalmazási zavarokat nagy biztonsággal kiszúrom. Az Örkény Színházban járt tegnap a stuttgarti Tri-bühne a Bagossy László rendezte Sauerampfer und Bratkartoffeln oder Die drei Idiotennel, vagyis a Sóska, sült krumplival, de nemigen akarom taglalni itt, mert közben kritikamegbízás lett belőle. Röviden csak annyit, hogy Bagossy imponálóan biztos kezű rendező ma már, és remek a három színész: egy Steven Seagal-fejű Szappan, egy precíz Lacikám, valamint egy elragadó Művész, aki úgy festett, mintha egy vécékeféből világítana ki két ábrándos, SOS-üzenetű szem. Érdekes momentumok: a pipacs magyarul sokkal szebb szó, mint németül, Bittnert Bittnö-nek mondják, és vajon a Lovasi dalszövegének fordítását kivetítik-e Stuttgartban Stern oder Schwalbe címmel? És még az jutott eszembe, hogy írtam tavaly a békéscsabai Sóskáról, majd később olvastam ezt a helyi kritikát, és iszonyúan irigykedtem a Tardelli gólja miatt, hogy az nemcsak konstatálva lett a cikkben, de meg is nézhető online. És még arra is szoktam gondolni a Sóskán, hogy a régi Vasas-Fradin, amit emlegetnek, könnyen lehet, hogy ott voltam gyerekként. Remélem, a Vasas nyert. Mai: Ady Endre A kikapós patikárius című kétes értékű bohózat kritikájában így ír a színészekről: KOMJÁTHYNÉ, SZIKLAY, SZENTES, RUBOS KIHASZNÁLTÁK A SZEREPÖKBEN LÉVŐ KOMIKUMOT S ÜGYESEN JÁTSZOTTAK, DE FÁY FLÓRA ANNAK MEGVILÁGÍTÁSÁRA VÁLLALKOZOTT, HOGY MILYEN SZOBALÁNY LETT VOLNA ÉLEKTRA, HA VÉLETLENÜL NEM KIRÁLYLÁNYNAK SZÜLETIK. Bicikliztünk tegnap, ennek kapcsán eltűnődtem az esőhatlan kerékpározás lehetőségein. Úgy képzelem el, hogy lenne egy átlátszó nejlonburok, gömb alakban venne körül és úgy tekernék benne, mint a mókuskerékben, csak haladnék is közben, és nem áznék, nem fröcskölődnék. Igaz, meleg és levegőtlenség lenne odabenn, ezért aztán kéne rá ablakocska is, rögtön kinyitnám, de akkor ugyanoda jutnánk, az ázáshoz. Kedves férjem egyéb lehetséges nehézségekre is felhívta a figyelmemet, például hogy nem férnék el a bicikliúton a gömbömmel, ha meg szélesebb utakon hajtanék, akkor fújna, illetve gurítana engem ide-oda a szél. Jó, hát akkor ezen még dolgozni fogok. Az eső után meg csigaszlalom zajlott biciklivel Budán. Este, amikor a Pesti Színházban néztem a Mindent anyámrólt – nem gyakorolt különösebben mély hatást rám az előadás –, arra gondoltam, milyen nehéz elhinni-elképzelni olyat, hogy egy fiatal, bajba jutott nő olyasvalakire bízza az életét, akit egy napja ismer. (Rémlik, hogy a filmben Penélope Cruz játszotta ezt a Rosa nővért, akit a Pestiben Tornyi Ildikó.) És ennek ellenére, hogy nehéz elhinni-elképzelni, Börcsök Enikő láttán simán rábólint az ember. Igen, ő olyan. (Vagy nem ő, hanem az általa játszott Manuela, ezt nehéz pontosan megállapítani, hogy melyikük.)
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
