|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2014. november
Diplomamunka. A tegnap éjféli mérőállás: 75437 kari. Mondjuk így: esszéisztikus. Diplomamunka. Végigírtam a Csirkefej-ezetet, az már kétharmad. Itt jegyzem meg, volt olyan ruhám, mint amilyenben a Nőt játszó Bodnár Erika bejött a harmadik jelenetben. Nem ebben a bordós színben, mint az övé – nem találtam fényképet róla az előadásból –, hanem fekete-fehér mintázattal, de pontosan ugyanez az indiai ruhám volt a nyolcvanas években. Nyugtalanul kérdezem bele a nagyvilágba, hogy hová és mikor lehet menni tüntetni a jövő évi költségvetés azon része ellen, amely a munkanélküli-ellátást, az álláskereső támogatásokat és a szociális segélyeket nyírja meg? Tudom, hogy a közmunka varázsszó, de az valójában rabszolgatartás, ráadásul nem jut mindenkinek közmunka, úgyhogy aligha leszünk a közmunkások országa, a teljes foglalkoztatottság meg csak lózung. És ha a 22800 forintos támogatás sem lesz, amit kedves férjem hajléktalanja kap, meg a barátnőm kapott, amikor nem volt állása, akkor mi lesz azokkal az emberekkel, akiknek nem adnak közmunkát vagy alkalmatlanok rá? Gyorsított eljárásban, statáriálisan halnak éhen? Ami meg a netadót illeti. Olvastam ezt tegnap, és megértettem, hogy Deutsch nem merte megmondani neki. Nem lepne meg, ha félnének tőle. Az elmúlt évtizedek alatt olyan benyomásunk keletkezhetett a miniszterelnökről, hogy a személyiségétől talán nem idegen a bosszúvágy. Lehetséges, hogy egyenként fog elégtételt venni mindenkin, aki átvonult az Erzsébet-hídon. (Tréfáltam. De nem nagyon.) Floridai hírek: hideg állt be, 15-16 fok dühöng, az emberek csizmát húztak, és az üzletházak előtt forró csokit árulnak. Megnéztem a neten a Terápia új évadának első hetének négy részét. Azon kívül, hogy ezek a színészek is jók lesznek, úgy tűnik, hogy viszik el- és felfelé tőlem a sorozatot. Mintha már más célra és célközönségre törnének talán, mint eddig. Az első évadban a szobabelsők nem voltak feltűnően exkluzívak. Az emberek, akik ott ültek és beszélgettek, lehettek volna az én köreimből valók is. Most azonban kinyitottak a világra, kimentek a házból. Mácsai a belvárosban futkos reggel és betér reggeliért, Péterfy Bori és Csákányi Eszter panorámás üvegpalotában fogadnak – luxusak lettek a körülmények. Innen én már nem ismerek senkit. (De lehet, hogy téves benyomást szereztem ebből a négy részből. Viszont a többit meg úgysem fogom látni.) Kicsit értetlenül ültem tegnap este az Örkény Színházban a Mácsai Pál rendezte Übü király-előadással szemben. Ha az Übüt nem azért mutatják be, hogy üssön, akkor minek. Úgy értem, önmagában annyira nem jó darab. Szűk és vékonyka. Szimplán mint iskolai színjátszás vagy vásári komédia vagy bohózat, nem igazán él meg. Szerintem. Bár a közönség elég jól szórakozott, és tapsolt is a végén lelkesen. Igaz, aztán olyan könnyedén és elvágólagosan hagyta abba, ahogy a nyugati publikum szokta. Szenvedelmes kritikaírás prognosztizálható. Nehéz sóhajokkal elutaltam tegnap az ELTE gyűjtőszámlára 64500 forint túltanulópénzt. Ennyibe kerültek azok a plusz kurzusok, amiket mint állami finanszírozású egyetemi hallgató, magamat elragadtatva felvettem, amikor már teljesítettem az előírt kreditmennyiséget. Így rúgtam ki a hámból. (Ha jól emlékszem, néhány kredit szülinapi ajándékul szolgált.)
Megnéztem a Marczibányi téren a Ciróka Bábszínház Hamupipőkéjét, mivel az
Kecskeméten a fesztiválon kimaradt. Szépség Találtam ma reggel egy kockás füzetet, Stuber Andrea V.a. Az 1970-et jelent. Az egyik feléről rajzok vannak benne, rajzoltam mindenfélét, szerelmesparkban csókolózó párokat, filmek jeleneteit, könyvek illusztrációját (Nemecsek Ernő az ágyban, borogatással a fején). Megörökítettem focimeccset, látszik az eredményjelző tábla is, Vasas-Ú.Dózsa 6:0, góllövők felsorolva, Ladinszki utólag áthúzva, disszidált később, örüljön, hogy nem csupa kisbetű. Margitai Ági halála fájdalmasan érint. Nagyszerű nő volt, a színész előtagot is hozzáértve a szóhoz. Annyi energiája volt mindig, sosem gondoltam, hogy meghalhat. Ágis volt, rapid – foglalta össze Máhr Ági tegnap este, amikor összebúsultunk a telefonban. Az esengő barna szemét, azt hiszem, nem fogom elfelejteni. A színikritikusok díjának átadóján futólag találkoztam és megismerkedtem Venczel Verával. Úgy megörültem ennek, hogy hamar el is határoztam: elhívom a rádióműsoromba. (Vicuska, Vicuska!! – mondta Annamari a hírre.) Mindkettőnknek az volt előnyösebb, ha nem próbálunk odatalálni a sosem látott új stúdióba, inkább külön randevúzunk, a magnómmal, még ha engem a kezelendő műszaki tárgy frusztrál is kicsit. A beszélgetés végefelé el is szállt a felvétel, úgyhogy körülbelül úgy fejeződik be a műsor, egy vidám pillanat után, mintha elvágták volna. Itthon magamban köszöntem meg neki bele a magnóba a találkozást és konferáltam le az adást. Szóval még keresem az ideális megoldást az Ahol hely vanra. Hogy hol van az az ahol hely, ahol megelégedésemre tudom csinálni tovább. Nem fejeztem be tegnap: a megtalált füzet másik felébe egy regényt kezdtem el írni 1970-ben. A nyolcadik fejezetig jutottam. Két probléma van vele, az egyik, hogy ceruzát használtam, amitől a mű majdnem olvashatatlanná halványodott negyvennégy év alatt. A másik, hogy tele van a szöveg rövidítésekkel – felteszem, óvintézkedés gyanánt, hogy mások ne értsék, de most én sem értem. Idézek: Csin. kis sz. a SzGy-i áházban. Ber. nem nagyon dísz. Az ágyban egy f. lány alszik csen., nyug. A n. már fönt mos. az é. A f. nem s. Biztosan megk. a v., és itt tartja, hogy p. a kisebbeket. Csitt! Most éb. Akartam mesélni: felvételen kívül még sok minden szóba került Venczel Verával, például hogy megnézte a Titkainkat. Aztán Csákányi Eszter kapcsán mondta, hogy apukáját jól ismerte, sokat játszott vele, és ő egy tündér volt. Énnekem nagyon tetszene egy olyan más világ, ahol Csákányi László-forma tündérek lennének! Szakdolgozat. Mivel járatlan vagyok a dologban, bementem az egyetemre megérdeklődni, mit hogyan kell csinálni a késztermékkel. Ki is kértem a könyvtárban néhány idei diplomamunkát, lássam, hogy’ néz ki. (Fekete kötés, arany betűk, ó!) Beléjük is olvastam, és ez picit jót tett a hadilábon álló önbizalmamnak. Egyébként az enyémből egyötöd van még hátra, a Koccanás tárgyában. Kedves férjem, aki tapintatlanul éleslátó, nem igazán elégedett a négyötöddel, nem találja benne az erős szerkezetet és a tudományosságot. Azt mondja, pontosan ilyenre meg tudtam volna írni ezt a munkát korábban is, nem látszik rajta, hogy mit tanultam évekig az egyetemen. Mondjuk ez igaz, de az egyetem nélkül nem írnám meg egyáltalán, hö. És ha esetleg mégis, akkor sem lenne ilyen irdatlan hosszú – már elolvasni is nehezemre esik –, mivel alapjában véve én egy szűkszavú teremtés vagyok. Természetesen járt az első két fejezet Tarján tanár úrnál, aki a témavezetőm. Ő kedves férjemnél gálánsabban és biztatóbban reagált, de egyebek közt a stílus kérdését felvetette ő is, mondanom sem kell. Végtelenül helyesnek találtam azt a tanácsát, hogy ha egy-egy kifejezés nagyon megtetszik nekem abból, amit leírtam, akkor azt vessem el. Nagyjából az utolsó idei fügéket eszem, gondolom. Már nem olyan nagyok és szaftosak, mint a szeptemberiek-októberiek, de még ezeket is szeretem. Elképesztő, hogy közel négy hónapja folyamatos a fügeellátottságom. Termett vagy ötven kiló fügénk, fogyasztott belőle (minimum) 29 jó emberünk. Egyikük azt mondta, ő nem tudta, hogy a füge ilyen. Csak azt a kemény héjú, szikkadt fügét ismerte, amit egyesével árulnak a boltban. Ez volt a dicsekedés. Ha leadom a diplomamunkámat – amit egy hét múlvára tervezek –, utána az első utam Várpalotára vezet majd. Megkérem Józsi doktort, rámolja ki a számból, ami fáj. Nem érdekel, ha nem mehetek emberek közé, nem érdekel, ha egész életemben csak tejbegrízt fogok tudni enni krumplipürével. (Utána füge.) De az elmúlt évtizedekben, a fogágypusztulás kezdete óta annyit fájt a fogam, elég volt, ne fájjon már többet, ne fájjon. Ez volt a panaszkodás. Ma már megyek színházba. Ez az ígéret. Tegnap a Radnóti Színházban …függök ezen a zord élet-párkányon címmel Bogdán Zsolt Ady-estje. Kicsit leszűkített nézőtér előtt zajlott, félig közönséggel teli, intimebb színpadon. (Ahogy annak idején Bálint András Radnóti-estjénél is.) Ült egy széken fekete öltönyben, míg összegyűltünk, mosolygott, aztán mondta. Jó volt Adyt hallgatni, pláne Bogdán Zsolt bársony hangján. Árnyalta minden szó az ember Ady-képét. Most kettőt ide siettemben, ami különösen tetszett. Az egyik, ahogy Ady Csokonaiban, a Csokonai verseiben megtalálta a személyes ismerőst, költői és emberi testvérét. A másik, ahogy az Elbocsátó szép üzenetet elhangzott. Bogdán Zsolt bal keze a zsebében, a jobbal pedig, csukott ököllel egy gesztus, amellyel megtalálta az utat a magaimádó önmagától önmagáig. Aztán közben átnéztem a szemközti közönségre: ott idősebb nézőnők magukba és a múltba révedtek ennek a szemét egy szakítóversnek a sorai alatt. A végén, a forró fogadtatás előtt, egy szemben ülő férfi nem bírta kivárni, hogy igazán és alaposan vége legyen az előadásnak, hanem már korábban, iránymutatóan tapsolni kezdett. Ámbár lehetséges, egyszerűen azért akarta már a befejezést, hogy Ady Endre ne haljon meg nekünk végül. Ahogy szoktam, úgy idén is prolongáltam a halottak napját, és csak most hétvégén mentem ki Rákoskeresztúrra. Ezúttal a Kozma utca 6-ot is megcéloztam, megkeresni Stuber nagyanyám sírját, amit még sosem láttam, de az unokanővérem a közelmúltban kinyomozta a pontos helyét. Sokáig nem is tudtam, hogy itt van eltemetve, B. Lászlóné néven. Apukám nem járt a temetőbe soha. B. Lászlóné úgy lett a nagyanyám, hogy az ötvenes évek végén férjhez ment ehhez a B. nevű tokaji szőlősgazdához. Nem vették jónéven a gyerekei, hogy eldobta az özvegyi fátyolt, ráadásul egy ilyen kulákszerű ember kedvéért, ezt nemrég értettem meg. Amikor apukám halála után feldolgoztam az íróasztalát, akkor találtam meg Eszter nagymama szívszorító levelét, amelyet apukámnak írt, nem sokkal az 1961-es halála előtt. Abból kiderült, hogy apukám nemigen tartotta vele a kapcsolatot. Azt írta a nagymama, nem fenyegetően, hanem szomorúan, hogy így van ez, a gyerekeknek csak addig kell a szülőjük, amíg szükségük van rá, és hogy ezt apukám is meglátja majd. (Nem, szerintem nem látta meg, mondom gyengéden, de határozottan.) Arra is az íróasztalbeli iratokból derült fény, hogy ez az ember, a mostohanagyapa, a szőlősgazda a nagymama halála után özvegyi státusában hagyatéki pert indított: igényt tartott volna a Damjanich utcai Stuber lakásra, ahol laktunk, ahol Stuber nagyapám már gyerekként is lakott. Nem ítélte meg neki a bíróság. Úgy gondoltam, épp itt az ideje, hogy szegény nagymamát rehabilitáljam és felvegyem a sírját a látogatandók közé. Arra persze nem gondoltam, hogy szombat lévén zárva tart a zsidó temető. Hát így járnak a mesügék. Este láttam a Stúdió K-ban az Othellót, de azt már csak holnap mesélem el. És részemről az Übü király. Voltak Zsótér Sándornak olyan rendezői korszakai, amikor rém unalmasak voltak az előadásai. Vagy mondjuk: én szörnyen untam, őt meg láthatólag nem érdekelte, ha a néző megpusztul a zsöllyében. De már most nem így van, az utóbbi években gyakran színesek, pörgősek, jópofák az előadásai. A W.S. Othello néger mór is a Stúdió K-ban – bár olykor elkönnyítettnek érzem – szellemes és élvezetes, a pazar szereposztásáról nem is beszélve. W.S. Othello, ez a címe, Ambrus Mária, Ungár Júlia és Zsótér fordították. Szinte látom, ahogy keresték a megfelelő szavakat Shakespeare-re. Mint undok, rigorózus nő, megjegyzem: bár az ellen nincs kifogásom, hogy ezek a katonaemberek a darabban csúnyán beszélnek, de azt igenis helytelenítem, hogy Desdemona szarozzon. Nagyszerű ötletek bőkezű tárháza az előadás, a Téma címlapjától odáig, hogy Homonnai Katalin Emíliaként elmondja Shylock monológját, a zsidó szót nőkre helyettesítve benne. (Elkönnyítés alatt azt értem, ami egyszerűen komolytalan. Például egy színes, konyhai reszelőkészletet a magasba emelve, „Előre!”, indulni csatába.) Kaszás Gergő lenyűgözött Othellóként. Eleve, ahogy bejön, hetvenes évekbeli karcsúsított barna öltönyben, a zakó a meztelen felsőtestén, tartása van, méltósága és egzotikuma. Kicsit sem „bányás”, feszes, le vannak nyesve a modorosságai, ha maradt mégis, Othello szolgálatába lett állítva. Kemény, súlyos, szuggesztív alakítás. Tegnap az Akár Akárkit láttam a Nemzetiben a Gózon Gyula Kamaraszínháztól, azt mesélem el holnap. Mai: Idézek egy párbeszédet a W.S. Othellóból: – ÉN HISZÉKENY DEZSŐ VAGYOK. – KEMÉNY DÉNES LEGYÉL! Hát ez pontosan olyan, mintha a mi konyhánkban hangzott volna el. Nem azt állítom, hogy az évad kiemelkedő színházi élménye volt számomra Gózon Gyuláék Akár Akárki-előadása. De azt igen, hogy kétségkívül egyfajta színdarab, amely minőséggel bír (Borbély Szilárd írta), és egyfajta előadás, amely szintén (Árkosi Árpád rendezte). Sterilebb, mint amennyire játékos – talán a fehér alapszín tette ezt, a munkaruhák fehérje, amire jópofa, átlátszó műanyagra rajzolt jelmezeket húztak a szereplők. Hárman voltak 8-9 jelenetre, igyekvően és lendületesen, Chován Gábor, Zeck Juli és Mészáros András. Érdemes volt megnézni. Arra jutottam, hogy nem húzom ki jövő hétig, húzza ki Józsi doktor, mármint a fogamat. Már ott ültem a székben, amikor feltette a legújabb fogorvosi protokoll szerinti kérdést: kezeltek-e csontritkulással. Fennakadtam. – Kezeltek. Régen. – Mennyire régen? – Nem tudom. 8 éve? – Az baj. Milyen gyógyszert kaptál? – Nem tudom. Működőbb országban, gondolom, leül az orvos a számítógép elé, belép a kódjával egy euellatas.hu nevű portálra (aminek persze nem ez a neve, és pláne nem .hu a vége). Megnézi, miben részesültem az elmúlt 15 évben, milyen gyógyszert kaptam, milyen dózisban. Megpróbáltam tudakozódni az orvosomnál, aki azt válaszolta: sajnos a János kórházban trehányok az asszisztensnők, és mióta számítógépbe írják az adatokat, a kartotékokat megsemmisítették. Szerencsére van egy internetes naplóm, amin megtaláltam, hogy 2008 szeptemberében volt az utolsó csontsűrűség-vizsgálatom, jó eredménnyel, és akkor már nem szedtem gyógyszert. Itthon aztán leleteket is leltem (gyógyszer neve nélkül). De ez már mindegy. Nem szabadott fogat húzni, és majd a jövő héten is csak úgy, hogy előtte és utána antibiotikum-kúra. Azután két hétig hozzá sem lehet nyúlni a területhez. Nem mondom, hogy úgy fogok kinézni, mint Julia Roberts, mert a front marad. A jobb felső 4-5. esik el. De azért a mosolygás mellőzendő lesz. Az menni fog szerintem. Fokozottan rádiós nap volt tegnap. Az új helyre költözött stúdió még nem üzemel, úgyhogy változatlanul magamra vagyok maradva a magnómmal. Így aztán arra jutottam, hogy házilagos felvételekhez a legmegfelelőbb körülményeket mégiscsak itthon tudom biztosítani, ahol napközben nincs senki más, a telefonok elnémíthatók, és a konyhaasztal elég magas a mikrofonhoz. Tehát átértelmezve a konyhastúdió fogalmat, tegnap délután felavattuk Friedenthal Zoltánnal. (A székeink recsegnek, azt már látom, ill. hallom a felvételen.) Jó volt! Mármint a beszélgetés. Abból is lehet tudni, hogy jókedvem támadt tőle utána. Este magam mentem vendégnek egy másik rádióba, a Klubba, ahol Sugár Ágnessel és egy bloggerlánnyal a Pesti Színház Kvartett-előadásáról beszélgettünk. Nem tudom, mikor adják ezt a műsort – azt is elmulasztottam megkérdezni, mi a címe –, de remélem, nem pont konkurens adás szombat délután. Ma elutazom kétnapos nézésre Nyíregyházára. Viszem a nagyjából kész szakdolgozatot – 64 oldal, 108000 karakter pillanatnyilag –, ráalvás és cizellálás céljából. (Papíron viszem, mert monitoron nem tudok megítélni tagolást, arányokat, és a szóismétléseket is könnyebb észrevenni papíron.) Még életemben ilyen hosszút én nem írtam. Ámbár lehetséges, hogy tévedek, hiszen a harminc évvel ezelőtti moszkvai közgazdasági diplomamunkámra már egyáltalán nem emlékszem. A magyar gazdaságról írtam, ez biztos, de nem tudom. Mintha gmk-k, kisvállalkozások… Valami spéci magyar dolog volt. Az sem kizárt, hogy mezőgazdaság. És persze oroszul. Elképzelni is rémes. Még soha életemben nem láttam jó színházi előadást vagy jó filmet Rejtő Jenőből. És ez így is maradt, miután Nyíregyházán megtekintettem Az ellopott futárt Silló Sándor rendezésében. Pláne gyerekbérletesnek látszott az előadás tegnap délután, és az általános iskolásoknak a fülükig sem jutottak el Rejtő szövegpoénjai. Kizárólag olyasmin tudtak nevetni, hogy verekedés, vagy nagy fenék, vagy szexet imitáló mozdulatok – ezt azonnal értették. Különösebb invenciót nem fedeztem fel a produkcióban, annyit mondhatok, hogy Horváth László Attila játékának volt stílusa.
Este a Biedermann és a Szeretek itt. Szerbusz – mondják nekem a takarítónők a színház folyosóján, mert ők is régi darabok. A színészházi szállásom ablakán esőmintás a függöny. Reggel Seherezádé, Krámer György munkája két színésszel és két táncossal, amolyan balettbevezető óvodásoknak. Hangulatos, helyes produkció. Seherezádéként Fekete Réka-Tháliát igen szép lánynak találtam. Rák Zoltán Szindbádja hajótörés után hanyatt vetődve a partra-színpadra, kispriccelt a szájából egy adag vizet. Előttem egy óvónéni döbbenten a kolléganőjének: Hogy került a szájába?! Állatkerti látogatás. Tudom, hogy van újszülött zsiráfbébi, de nem bírtam megállapítani, hogy ott volt-e ebben a tumultusban, amelynek alkotóelemei be sem fértek a képbe. Megismerkedtem egy szibériai tigrissel, a keleti nyitás jegyében. Remélem, nem volt hátsó szándéka az érdeklődésének. Délután Mártírok a Kamaraszínházban, Forgács Péter rendezésében, érdekes, sok titkot rejtő uszodamedence-díszletben. Minden ifjonci heve és szenvedélye ellenére hideg ez a darab nagyon, mindig úgy érzem. Méltányolható szakmai teljesítményt nyújtanak a produkció résztvevői. Este Hair, azt Ladányi Andrea jegyzi. Van egy világa, az biztos. Nem a hatvanas évek virággyerekei láthatóak benne, hanem maiak, fekete-fehérek-kapucnisok-neccharisnyások. Kicsit koncertszerűnek hatott a dolog, inkább énekelték és táncolták, mint eljátszották. Több szempontból kimagaslott Horváth Margit kólásüvegbe zárt Szabadság-szoborja. Bosszankodtam, hogy a második részben érzékeltem az első igazán átütő számot (a katonai kiképzőset), és pont annak végén nem lehetett tapsolni. Amikor pedig akaródzott volna. Kellett kis interjút adni a helyi tévének. Az operatőr még nem indította be a kamerát, amikor a riporterlány feltette az első kérdést: Kész-e a diplomamunka. Utoljára pedig azt kérdezte, milyen tanácsot adnék a társulatnak. Tanácsot biztosan nem adnék, nem dolgom megmondani, mit hogyan, jobban is tudják ők énnálam. De üzenni azért üzenhetek valamit: amit Rybak mond a vilnai kollégáknak Spirónál Az imposztorban: Örüljetek, hogy színházban élhettek. Itt hever. Közben arra gondolok, milyen jó, hogy megírtam két éve a Várkonyi-korszakot. (Megjelent tanulmánykötetben, lehet, hogy ezt nem is mondtam.) Abból legalább tudom, hogy tudok hosszú, komoly, értékes szakmunkát írni. Kárpáti Aurélt olvastam – eredetileg Major Tamás Tartuffe-je miatt –, így elmélkedik a kritikáról a Pesti Naplóban 1922-ben: "Nézd – mondtam a bennem lakó ismeretlennek, aki minden igenre tud nemet –, húsz esztendő után még a szerelmesek is elérkeznek az őszinteséghez. Miért ne valljam be hát, hogy majd két évtizede nem hiszek a kritikában. Szóval: mióta gyakorlom. Nemcsak abban a kritikában, amit más csinál. A magaméban se. Fölöslegesnek, haszontalannak tartom. Nem használ senkinek. Se az írónak, se a közönségnek. De használ neked – vetette ellen a másik, minden csúfolódás nélkül. – Irodalmi vagy művészeti alkotás megismerésének egyetlen módja a kritika, ez a szó szoros értelmében vett destruktív művészet. Csak semmi felháborodás. Igenis, a kritika lényegében destruktív. Szétbont. Analizál. És főképp hibákat keres. Vagy azt hiszed, nem az a barlanglakó ősember volt minden kritikus atyja, aki először kifogásolt valami díszt a társa kőbaltáján? Aki dicsért, az csak véleményt mondott. A dicséretet nem kellett megindokolni. A kőbalta művésze a hízelgést elfogadta bizonyítás nélkül is. Ám, amint felhangzott a nemtetszés első jele, mindjárt megkérdezte: miért? S ez a 'miért' kényszerítette ki az első kritikát." Nos. A legősibb mesterségek egyike. Kicsit be voltam rezelve, mert annyit tudtam, hogy a Centrál Színház Broadway felett az ég-előadásán színikritikusokat gyilkolnak. De miután ép bőrrel megúsztam, elmondhatom, hogy ez a produkció szerintem nagyon rendben van. Talán nem minden nézőnek való, de én speciel igen jól mulattam rajta, és a tegnapi közönség elsöprő része láthatólag így volt vele. Nekem kifejezetten imponál ez a munka. Hogy Kiss Márton, akiről valaha azt hittem, hogy egyfajta színházat csinál tehetségesen és ötletesen, ekkorát tudott nyitni: egy komplett, egész estét betöltő musicalparódiát hozni létre. És vitte, átmentette bele a frissességét, a szemtelen humorát. Kitűnő választás hozzá alkotótársnak Darvas Ferenc, aki minden stílusban magabiztosan és invenciózusan van otthon, és a zenéje ezernyi utalást és asszociációt rejt-kelt. Baráthy György dalszövegei pedig fájdalmasan és szenzációsan szellemesek. (Sosem gondoltam volna, hogy lefegyverző természetességgel dalba lehet foglalni olyan rímpárokat, mint fattyú-hattyú, vagy öt kontinens – inkontinens.) Mindehhez a Centrál Színház társulata képes kiállítani hat olyan színészt, aki minden nemet és korosztályt lefed (fiút és lányt mármint, ifjú felnőtt gyerek – középkorú szülő – fiatalos nagyszülő), egyikük sem műfajidegen, mindegyiküknek megy a stílus odája és visszája* is. Papp Jánost egyre inkább bámulom, hogy milyen „mindenben jó” típusú, korát meghazudtolóan sok energiájú színész. De Botos Éva a kedvencem, az ő sikkes iróniája a vezérfonal. Most kuncogtam itt egyet az ágyban: eszembe jutott Botos Éva Sza-ha-har-áriája. Meg a Zalaszentgrót-dal, a színjátszótáborra emlékező lírai duett. Aztán Károly bácsi és Irma néni csodálatos kettőse. Jó, hát nem minden egyenletesen jó az előadásban, de ezek például igazi gyöngyszemek. A színházi átlagomat messze meghaladóan nevettem a nézőtéren. * Ezt a kifejezést asziszem Aschertől vettem. Úgy terveztem tegnap, hogy délután elmegyek a zsidó temetőbe felfedezni nagyanyám sírját, de aztán összeütközésbe kerültem a történelemmel. Láttam a hírekben, hogy a Jobbik épp újraszervezi Horthy Miklós bevonulását Budapestre. Ki tudja, milyen méretű esemény ez, jobb ilyenkor nem indulni el kocsival a városban – gondoltam. Este tévét néztem! Tartom rendkívüli szerencsémnek, hogy találtam is mit nézni: Mike Leigh Még egy év című filmjét. Finom, szép, hangulatos, bírtam. Eleve olyan epizóddal indult, hogy Imelda Stauton nem nézett a szemünkbe. Egy álmatlanságban szenvedő asszony, aki nem igazán akar beszélgetni sem az orvossal, sem a pszichológussal. Épp csak aludni akarna. Vasvári Emese szinkronizálta, ketten együtt voltak nagyszerűek. Azután jöttek főszereplőék: hatvanas, aktív értelmiségi házaspár. Békében, szeretetben, harmóniában élnek. De minthogy vannak problémás rokonaik és barátaik, akiknek a problémái befolynak hozzájuk, lassan alig van különbség, hogy kinek van és kinek nincs. (Probléma.) Ismerem, ismerem, ismerem, ismerem ezt. Az elmúlt hét keresőkifezései közül a „soroksári és szatmárnémeti gyilkosság hasonlít egymásra”-nak és a „sztárek andrea meztelen jelenetei”- nek nem örültem annyira, mint a „pusztai lajhár”-nak. Ha már úgyis jártam az egyetemen tegnap – beadtam a diplomamunkát, mellé kérvényt is, hogy lehetőleg mikorra ne tegyék a záróvizsgát januárban, pipifaxos nő vagyok –, megnéztem az új holokauszt-emlékművet, amely az egyetemhez kötődő áldozatokat idézi. Minthogy valóban a bölcsészkari épület tégláinak közti fugán húzódik, így vékony a csík. Ha az ember nem tudja, hogy ott van, ha nem keresi, észre sem veszi talán az odavésett neveket. Közel kell menni, bogarászni. Jól is van így. Mint gondolat, mint ötlet, mint a magunkévá tevés gesztusa, egyszóval mint emlékmű nekem sokkal jobban tetszik, mint a gombamód elszaporodott köztéri szobrok. Mentem volna este tüntetni, mert a közfelháborodás az enyém is. Ami a legjobban felháborít, az vezető politikusaink mindenre és mindenkire kiterjedő tiszteletlensége és érzéketlensége, aztán sorban: a szemérmetlenségük, az arroganciájuk. De nem tudtam menni. Úgy maradtam távol, mint akinek a fogát húzzák (a vártnál több fogát ráadásul). Mosolyszünet indul. Viszont elégtétellel tartozom Magyarországnak az egy héttel ezelőtti bejegyzésemért. Ugyanis az ügyfélkapun belépve áttanulmányoztam azóta, hogy miféle kezelésekben volt részem és milyen gyógyszereket írtak fel nekem az orvosok az elmúlt tizenévben. Elolvastam Székely Csaba Vitéz Mihály című darabját, télen mutatják be Szombathelyen. Véres történelmi dráma létére sokat nevettem a humorán. Meg még azon, hogy a napokban volt egy interjú a szerzővel, amelyben elmesélte: a drámapályázat bírálói nem ismerték fel, hogy ő írta. Megtisztelő módon Spiró Györgyre gyanakodtak. Hát, pedig eléggé székelycsabás szöveg ez szerintem: RADU: Hadd menjen. Hol is tartottunk? Belebonyolódtam a gondolataimnak a fonalába. PREDA: Pedig a te gondolataidnál kevés rövidebb fonalú dolog van ezen a világon, Radu. RADU: (a kardjához nyúl) Azt állítod, hogy… mit is állítottál te? Tegnap volt Margitai Ági temetése, tiszteletemet tettem, úgy a magam, mint a szakmám nevében. Ma jön Schell Judit ide, ahol hely van, az erre való készülődés jegyében egyrészt elolvastam például ezt, és megörültem neki, milyen jó interjú, őszinte. Másrészt megnéztem este a Tháliában a Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban című előadást. Franciás bohózat, Réthly Attila rendezésében. Meg kell mondanom, a közönség sokkal jobban mulatott, mint én, bár én sem találtam kellemetlennek, legfeljebb egy idő után kicsit fárasztóan egy helyben topogónak. Mondjuk rosszul indul a produkció, avval, hogy Pindroch Csaba mint párizsi sztárépítész, akinek a lakása mintha a Musée d’Orsay homlokzata mögött lenne, fel-alá járkálva beszél mobiltelefonon, közben elcsépelt francia sláger szól hangosan. Mármost Pindroch Csaba nem olyan beszédtechnikájú színész, akinek ilyen körülmények között minden szavát érteni lehet. Jó, hamar eljutottunk oda, hogy építészünk három stewardess-barátnőt tart, szervezi a menetrendjüket, hogy sose fussanak össze nála. (Bár azt nehéz elképzelni, hogy mindhárom csaj ide jár haza, viszont egyiknek se legyen nyoma a lakásban.) És persze összefutnak, aztán arról szól az esténk, hogy az építész, a váratlanul előkerült barát (Vida Péter) és a házvezetőnő (Molnár Piroska) folyton eltereljék őket egymás útjából. A három légibombázó színésznőről most mit mondjak. Molnár Piroska értelemszerűen nagyobb sikert arat náluk, ami rendjén is van, hiszen Piroska mindenben tökéletes. Még az feltűnő, hogy a barátot játszó Vida Péternek milyen kiváló érzéke van a műfajhoz: hibátlanul tud minden komikus hatást, ami egy lúzer figuránál a szeretnivalóság szempontjából szóba jöhet. Gondoskodtam magamnak nemrecsegő hokedliről a konyhastúdióban, erre a tetőn nekiláttak kalapálni a felújító munkások. No mindegy, ez egy életes rádió úgyis. A műsort kedves férjem dokumentálja, és jelezte, hogy Schell Judit a 170. vendég és a 150. műsor. Azért is szeretem ezt egyébként, mert mozaikként összerakódnak mindenfélék. Például amit Juci mondott a Nemzeti Holnap reggel című előadásáról, az ellentételezi azt, amit László Zsolt mondott ugyanerről. Vagy ami most a Liliomról elhangzik, az érdekes módon egészíti ki azt, ami a fideliós Béres Attila-interjúmban van. Felhívtam a Víg titkárságát, hogy megnézném A vörös oroszlánt. Ez nekem kimaradt – nem egészen véletlenül, hanem az ezotériától való idegenkedésem okán –, de most bepótolnám Venczel Vera miatt, ugyanis ő adja elő egyedül. „Hm, lassan a századik előadásnál jár!” – mondták. Nos, akkor épp ideje. Úgyhogy oda mentem este, a telt házat tovább zsúfolni. Szerette a közönség. Lógott Venczel Vera nyakában egy nagy, kerek, fémes medál, az egész este pásztázta a tükröződésével a nézői arcokat. De szerintem az volt a leghelyesebb, hogy az előadás végén bejött egy műszakember, és mosolyogva leemelte Verát a magaslati forgószékéről.
Mégis kár, hogy nincs euellatas.hu, amit emlegettem itt múlt kedden. Mert ha
lenne, akkor Józsi doktor belenézhetett volna, és akkor nem írt volna fel
antibiotikumot, és akkor nem szedtem volna feleslegesen egy hétig. És ha nem
szedtem volna, akkor ma elmehetnék vért adni, irányítottan egy nyíregyházi
kislánynak, akinek hétfőn gerincműtéte lesz, és pont megegyező a vérünk – a
facebookon láttam az apukája felhívását. De mielőtt elindultam volna reggel a
Péterfy kórházba, telefonon megkérdeztem, mehetek-e, adhatok-e. Azt felelték,
hogy én most tartsam meg magamnak az atmós, antibiotikumos véremet. (Atmós!! Ezt
Mohácsiban mondták, még Nyíregyen, úgy húsz éve, az Itt a vége, pedig milyen
unalmas napnak indultban!) (Az atmós szót persze nem a vérellátós hölgy
használta, hanem Megnéztem a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmet, a debütáló Reisz Gábor munkáját. Abszolút épkézláb, nézhető film. Néhol kifejezetten jópofa. (Bár onnantól kezdve, hogy a főhős elutazik, a film meghal.) De különösebb lelkesedést nem váltott ki belőlem. Persze nem én vagyok a célkorosztály, mégis volna hozzászólásom: ugyanaz, mint az Utóéletnél. Vajon miért dolgoznak amatőr szereplőkkel (is), ha a profik látnivalóan jobbak? Ez egészen feltűnő, amikor ugyanazon a vásznon szerepelnek. A jó részek azok, amikben jó színészek vannak. Itt például a baráti társaság jelenetei kínszenvedéssel értek fel számomra. Bezzeg Nagy Viktor milyen remek a BKV-irodában! Pláne sőt Mészáros Máté mint a kocsmában kibukó földrajztanár! És még a szülők nagyon helyesek, a Takács Kati-Kovács Zsolt házaspár. Én ilyen konzervatív vagyok, azt mondom: a színész arra való, a színész való arra, hogy játsszon. Még annyit a tegnapihoz, hogy régen azért dolgoztak olykor amatőrökkel a filmrendezők, mert a magyar színészeket ismerte a közönség, és esetleg túl sok mindent társított hozzá a képükhöz. De most bátran elmondhatjuk, hogy ma már a moziba járók nem ismerik a magyar színészeket. Sőt, lehet, hogy a filmkritikusok sem ismerik a magyar színészeket – ez merült fel bennem a VAN-ról szóló valamelyik kritika kapcsán. Tegnap a Kolibri Pincében a Függésben című koprodukciót láttam (Kolibri és a KV Társulat), Szűcs Zoltán művéből (nem ismerem*), Czukor Balázs rendezésében (őt igen). Arról szól, amit a címe mond, mindenféle függéséről fiataloknak (és idősebbeknek persze), legyen az drog, alkohol, számítógépes játék, internet, vagy épp az anyatej. Ez utóbbival nyitott az előadás, pazar indításul két vagány fickó – valójában bölcsődés tökmag – üzletelt és alkudozott a cumisüveg tárgyában. (Kár, hogy Bárdi Gergő kicsit indiszponáltnak mutatkozott még itt az elején.) Sudár, szép, hamvas Nemes Nagy Ágnes szakközépes lányok játszottak még az előadásban, meg Némedi Árpád (cimbalom nélkül), és az állandó kávés színésznők szülői szerepekben: Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina. Kicsit gyorsan és eléggé nyom nélkül futott át rajtam ez az amúgy tipikusan kolibrisan belevaló produkció, meg nincs is most időm írni, úgyhogy az jutott eszembe, cselesen ideteszem még csak úgy jelleggel az épp tíz évvel ezelőtti napomat. * Proics Lilla Ausztráliából: Szűcs Zoltán kaposvári műszak volt valamikor, így a szereplők közül legalább hármat szokott látni hátulról. Veszedelmes eljárása a kismarosi Patak vendéglőnek, hogy mindig küld nekem mailt, mi jót kínálnak hétvégén napi ajánlatként. Így aztán ott kötöttünk ki tegnap, nem korai ebédidőben. A fügefánk levelei már porba hulltak, de a gyümölcsök még mindig nem adták fel. Szeretem, amikor ilyen a Duna-part, párás, nedves, hűvös. Annamarink hozott mogyoróvajat Amerikából, kóstolóba. A napokban kibontottuk. Nyilem-nyalom dolog ez. Joe Blacknek (Brad Pitt képében) nagyon ízlett a Ha eljön Joe Black című filmben. Pedig biztosan neki is összeragadt tőle a szája. De amikor a Halálnak összeragad a szája, annak van bukéja. Miskolcon Az eltört korsóra talárjegyet is lehet váltani (felárral). Felvesz a néző egy fekete talárt, és beül a színpadon elszórtan elhelyezett 8-10 ülés egyikébe. Dolga nincs az előadás alatt, de úgy hat, mintha népi ülnökként venne részt a korsó tárgyú tyúkperben. Ez a kitalálás – meg a másik bájos ötlet, miszerint krétával rajzolgatnak a szereplők a falra, kelléket, díszletet, jegyzőkönyvet, mikor mit kell – formailag meg is oldja a produkciót. Szőcs Artur rendezése kicsit talán leegyszerűsíti Kleist darabját, kevéssé mutatja rétegzettnek, viszont működőképes vígjátékként teszi elénk. Az előadás ép érzékű, van benne kedély. Nem fergeteges, nem bombasztikus, de jól sikerült munka. Sok múlik az Ádám bírót játszó Gáspár Tiboron hogy mennyire pontos, lendületes vagy szétszórt hosszabb távon. (Pompás sminkteljesítményű sebeket, puklikat kapott a fejére.) Többen egy-egy jól megválasztott mimikai gesztusra alapoznak – Czakó Juli például egy meredt tekintetű, aggodalmas arckifejezésre –, és nem tévednek a mértékben. Örömmel nyugtáztam, amit már a Feydeau-darabnál is, hogy Rusznák András milyen meggyőzően magabiztos lett. Egy talárjegyes szereplőt is említenem kell: egy férfit, aki jót nevetgélt azon, hogy Ádám bíró Rusznákot és Szegedi Dezsőt fejbe csapdosta. S amikor az utóbbi méltatlankodva ránézett, akkor a taláros néző filmes vágásszerűséggel hagyta abba a nevetést. Mondjuk Kleist darabja nem tud annyi sok száz éves lenni, hogy ne éreznénk sajnálatosan elképzelhetőnek ma is (ami az igazságszolgáltást illeti). Szőcs Artur nem játszik rá erre. Ennek asszociatív erejében Walter tanácsos a meghatározó, akit Simon Zoltán játszik. Rajta áll, hogy elér-e a fonal napjainkig. Bizonyos szempontból igen. Amennyiben egy percig sem hittem el, hogy Simon Walterének őszinte az aggodalma a törvényesség iránt, nem pedig titkos irányelv vagy öncél vagy hatalmi praktika vezérli. Ez ismerős. Másrészt viszont a bírói rang tekintélye és tisztelete miatt nem leplezte le nyilvánosan a csirkefogó bírót. Ez ismeretlen, mivel államvezetésileg ma nincsen se mundér, se becsülete. Úgy gondolom, hogy az Éjjeli menedékhely 2014 Magyarországának drámája. Nem elsősorban a nyomor okán, hanem az önbecsülés és egymás becsülésének hiánya miatt. Meglehet, tüntetéseken kellene kórusban szavalnunk Luka szólamait arról, hogyan kell bánni az emberrel. Kedves férjem is szereti Gorkij darabját, ezért őt is befizettem a Nemzeti tegnapi előadására. Kérdezgette tőlem reggel előre a férfiszereplőket, egyre hökkentebben: Ez ki? – A Nemzeti színésze, volt beregszászi – válaszoltam. – És az? – A Nemzeti színésze, volt beregszászi – válaszoltam. – És emez? – A Nemzeti színésze, volt beregszászi – válaszoltam. – Dettó? – Dettó. – Na és amaz, aki m.v.? – Beregszászi. Értetlenséget láttam a tekintetében. Viktor Rizsakov rendező jóvoltából akadtak már jeles színházi élményeim. Ezért aztán különösen nagy csalódásként ért ez a rideg, lélektelen, ellenszenves és pluszban még unalmas produkció. Ahol nem zsigerelte ki Gorkij művét, ott okvetlenül didaktikusan tolta a képünkbe. Egyetlen jelenet sem volt eljátszva, csak felmutatta mindegyiket a fehérre maszkírozott, egyensapkás, arctalan tömeg, amelynek a szövegmondását sem mindig lehetett érteni, s amely fekete bábokkal kétszerezte meg önmagát. (A bábszínészet is egy szakma, jegyzem meg.) Törőcsik Mari Lukája természetesen kiemelkedett: olyan volt, mint egy mosolygó, udvarias japán öregember.
A tapsnál beosont a lépcsőre féltucat fotós és operatőr. Mostanában nem tudok
úgy előadást nézni a Nemzetiben, hogy a végén ne lépjen színpadra Énnekem van elképzelésem Gorkij üzenetéről. Ezt az üzenetet a Nemzeti nem hogy nem közvetíti, hanem egyenesen az ellenkezőjét. Tudniillik nem tiszteli a nézőt, aki az előadás láttán alighanem el sem igazodik a darabban, ha nem ismeri eleve. Nem tiszteli a színészt, akit kiváló drámai szerepekben bábnak használ. És legfőképpen – ettől lettem ilyen szenvedélyesen szószátyár a mai bejegyzésben! – nem tiszteli Törőcsik Marit, dacára a virágcsokornak. Korábbi bemutató lett volna ez, nyilván korábbra is vállalta el a színésznő. De csúszott a premier, s most játssza, amikor már a nyolcvanadik életévébe lépett, és számomra meglepően és aggasztóan romlott a fizikai állapota ahhoz képest, amikor legutóbb láttam. Mindig is fiatalos, fürge volt a mozgása, most viszont öreges és nehézkes. És megtették vele, hogy ferde színpadot terveztek alá, ami még egy ifjú és egészséges színész számára is fárasztó, megterhelő és egészségkárosító. Úgyhogy a magam részéről úgy látom, a Nemzeti Menedékhely-előadása tiszteletből bukott a legnagyobbat. Ránéztem a Nemzeti repertoárjára – már csak azért is, mert az e heti Ahol hely vanom Szűcs Nelli, akinek kedvelem a színészetét –, és azt láttam, hogy a Nemzeti egy zárvány. Beregszászban nevelkedett Vidnyánszky-színészek játszanak Vidnyánszky Attila és kelet-európai rendezők rendezésében. Zsótér lesz az első jegyzett, magyarországi rendező, aki bekerül a zárványba. (Mondtam is neki ezt, amikor összefutottunk ott a színházban.) Szóval Szűcs Nellihez mentem reggel a Nemzetibe. Az első kérdés az övé volt, hogy miért vele csinálok műsort. Ezt többoldalúan, kimerítően és mérsékelten hízelgően megválaszoltam, azután elkezdtük a felvételt. Flottul, gördülékenyen ment. Körülbelül olyan beszélgetés lett, amilyennek gondoltam, hogy lesz. Még folytatnám a közönségtalálkozót – Nelli említette, hogy miután mi elmentünk, nagyon beindult –, ahol nem kérdeztem, bár szerettem volna, de most nincs idő, rohannom kell. Reggel labor és mammográfia. Erre a ciciröntgenre még júliusban jelentkeztem be, akkor kaptam a november végi időpontot. Döbbenten kérdeztem nyáron a hölgyet a telefonban: És ha akut? Ha panaszom van? Akkor sincs közelebbi dátum? Nincs – mondta. Mivel akkor még nem olvastam ezt az interjút, nem tudtam, hogy a következő kérdésemnek annak kellett volna lennie: kinek kell fizetni és mennyit, hogy ne kelljen ennyit várni? Végtelenül lesújtó és nyomasztó gondolat, hogy ma Magyarországon rengeteg embernek azon múlhat élete-halála, hogy van-e pénze fizetni azért az egészségügyi ellátásért, amire egyébként jogosult, hiszen vonták a járandóságából egész munkás életében.
Józsi doktor bevégezte romboló tevékenységét a számban. Nem élveztem. Némely
pontokon baltával dolgozott AZ OKOZOTT KELLEMETLENSÉGÉRT SZÍVES MEGÉRTÉSÜKET KÉRJÜK. (Ez utóbbi mondat asszem a MÁV-tól van, mindig bosszankodom rajta.) Eljött az a szomorú nap, amikor lejárt az utolsó diákos BKV-bérletem. Eredetileg azt terveztem, hogy a kedvezményes diákbérletről majd rögtön a kedvezményes nyugdíjasbérletre váltok, de ez sajnos nem jött össze. Már én szinte úgy vagyok, hogy ha se színház, se fogorvos nincs este, megnézem, van-e tüntetés, amin ott a helyem. És tegnap volt, a szegényeket sújtó intézkedések ellen, márpedig ez olyan, ahol helyettük is jelen kell lenni, mert ők nem biztos, hogy megengedhetik maguknak a tüntetésre menést, ha egyáltalán tudnak róla. Itt aztán kevesen voltak (kevesebben, mint a rendőrök), és épp veszekedtek egymással, amikor odaértem, de amúgy is csak futólag, mert volt színház tegnap este, a Centrálban a Jó emberek. David Lindsay-Abaire kortárs művét a színlap az amerikai dráma aranykorának – Nem félünk a farkastól, A vágy villamosa, Az ügynök halála – folytatásaként emlegeti, amit a magam részéről erős túlzásnak tartok. Bár, ha a felsorolt darabokra gondolok, azokat se… na mindegy, hagyjuk. Szóval ez a Magyarországon most debütáló mű egy melodráma, mint azt a jelenetek közt felhangzó nyálas-bús zongoraszó is pontosan belövi. Puskás Tamás rendezte, Básti Juli és Szervét Tibor főszereplik, és az volt a benyomásom, hogy a később nézők jobban járnak majd, mint én, aki az igazi bemutató előtt egy nappal láttam. Minden bizonnyal el fognak fészkelődni a színészek a szerepekben és a helyzetekben, kiülik a helyüket, eligazodnak, biztosabbá válnak majd. Kellenek az életben biztos pontok, állandóságok. Az enyémben például ez a párbeszéd a liftben, kábé havonta egyszer: Néni: Itt lakik a házban? Én: Igen. Néni: Érdekes, még sosem láttam. Pedig már 53 éve lakom itt. Én: Igen. Én is lassan 25 éve. Néni: Tényleg? Még sosem láttam. Örülök, hogy megismerkedtünk. Várpalotára menet* elhatároztam, hogy egyszer majd megállok és bekapok valamit az Inotai Falóban. De nem most. Visszafelé igyekezni kellett, hogy színházba odaérjek. Pestre átjönni csak lépésben lehetett, úgyhogy aztán futás, siettemben otthon felejtettem a színházi szemüvegemet (éleslátásomat). Az Ódry Színpadra mentem, mert érzékelem az akcelerációt a főiskolán: korábban kezdik erőteljesen mutogatni nyilvánosan a növendékeket, mint régen. Meglepődtem, hogy nagyszínpadi előadás a Brémai muzsikusok (harmadikos Máté Gábor-Dömötör András osztály), ezer éve nem láttam vizsgaelőadást a nagyszínpadon, ráadásul hat élő zenésszel, lehet, hogy nyert a lottón a rektor. A hiányzó szemüveget illetően mindjárt az elején megnyugodtam, amikor a 12. sorban ülve megláttam és megismertem Dér Zsoltot, aki már az egyetem előtt is szép színpadi múlttal rendelkezett. Ez a Brémai muzsikusok voltaképp egy bizarr kis musical a környéken mozgó színházi szerzőktől. Kocsis Gergely rendezői vezényletével készített belőle vagány előadást az osztály. (11 fiú, 3 lány. Az a benyomásom, mintha durvulnának a nemi arányok.) Jó eresztésnek tűnik a társaság. A három lány három markáns típus, tetszetősek, egyikük sem jellegtelen. A fiúk szinte mind impozánsan mozognak-táncolnak – már az énekteljesítmény korántsem ilyen egyöntetűen meggyőző –, akadnak köztük jóvágásúak. A tapsnál lehetett rendesebben szemügyre venni őket, akkor kaptak végre elég fényt a morcosan alulvilágított előadás végén. Azt nem tudom, hogy a (szemüvegem nélkül) Hugh Grantre emlékeztető fiú egyébként milyen, de itt a Szamár karakterében tökéletes. És még az egyik Patkányt emelném ki, akiről a fiatal Bubik jutott eszembe. * – Próbám van. – Mit próbálsz? – Fogat. Olyan négy-ötévente, jellemzően Máté születésnapjakor éled fel bennem a tettvágy, hogy süteményt süssek, ami egyáltalán nem képezi a szerény konyhai rutinom tárgyát. Ez esett tegnapra. Internet alapú sütemény volt, kakaós piskóta - túrós töltelék -csokimáz összetételben, tűrhető végeredménnyel. Kérdezte egy kedves olvasó, mit kérdeztem volna az Éjjeli menedékhely közönségtalálkozóján. Szarvas művész úr lett volna a címzettem, amikor azt mondta: sokan kérdezik tőlük, miért nem úgy játsszák ezt a darabot, ahogy régen. Hát mert más idők vannak, és nekik a mához kell szólni stb, stb. – fejtegette. Józsikám – mondtam volna szívesen. – Te játszottál Menedékhelyet úgy, ahogy régen. Csodálatos Klescs voltál, a Vígben, huszonöt évvel ezelőtt, tisztán emlékszem. Meg tudná-e mondani a nézők közül valaki, hogy ebben az előadásban, ami most ért véget, ki játszotta Klescset és milyennek. Nincs több kérdésem. Olvastam valamikor, hogy Gorkij azt gondolta Lukáról: csaló. De énszerintem az író ne álljon neki egyértelműen minősíteni a saját hőseit. Néhány mezitlábas, sem nevük, sem szerepük nincs – ez az Éjjeli menedékhely szereplőlistájának utolsó tétele. Néhány mezitlábas, sem nevük, sem szerepük nincs. Ilyen nap nincsen.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
