Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2018. október

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

1 2 3 4 5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

 

1. hétfő

     A kiválasztottak, a Gólem Színház bemutatója a Jurányiban. Borgula András rendezése természetesen. Voltaképp rögtön be lettünk vonva: a nézőtérre érkezéskor Magyar nemzeti zsidó felmérés és listázás tábla alatt vártak bennünket, önbevallásos kategorizálásra kértek. Nézegetvén a lehetőséget épp az érdekzsidónál tartottam, amikor elejét vették az elmélyülésemnek: kultúrzsidó, tovább – mondták, és már bévül is kerültem.

     Nagyra értékelem a Gólem ambícióját – kabaré ez, amit csinálnak, mégpedig politikai kabaré, az volt a Zs-kategória is –, és hogy tudják: jó írókkal és jó színészekkel kell dolgozni ehhez. Kiss Judit Ágnes, Maros András, Nényei Pál, Szabó Borbála a szerzők, Egri Márta, Katona László, Nádasi Iván, Sipos Vera, Tasnádi Bence a játszók és az Ed is On zenél. (Nádasi Ivánt, aki nem László?, a Stúdió K óta nem láttam és nem hallottam, illetve most sem hallottam, mert egy szót sem szól, csak a figurájával érvényesül.) (És Sipos Vera milyen szép! Milyen kecses a hajhátravető mozdulata!)

     Na most az anyagot, színvonalát tekintve minimum egyenetlennek mondanám, némelyik jelenetet gyengének vagy ízlésében zavarbaejtőnek is, de ez a műfaj már csak ilyen, alighanem. Volt viszont egy már-már zseniális betét, ami szerintem messze a többi fölé nőtt. Négy értelmiségi összeült, hogy tegyen valamit, mert most már igazán elég, ez így nem mehet tovább! Aztán hosszas és jellegzetes tanácskozás nyomán egy nyílt levélig jutottak el, meglehetős körülményesen. Ez a jelenet minden ízében – szövegileg és színészileg is – olyan telitalálat volt, hogy zokogva, ordítva, torokszakadva kellett volna röhögni rajta. 

vissza a lap tetejére

2. kedd

     Tegnap kétszer voltam rosszul teljesítő, megbízhatatlan, hasznavehetetlen néző. Először, amikor a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) című filmet láttam. Schwechtje Mihály állami támogatást nem kapott első mozifilmje ez, fontos, kiváló, jó kezű, biztos érzékű munka. Csak én nem úgy fogadtam érzelmileg, ahogy kellett volna. (Egy vénasszony naplójából fejezet: könnyedén tudnék azonosulni egy csendes, magába forduló gimnazistalánnyal, aki szerelmes az angoltanárjába. Ha nem lenne lila a haja. De a lila haj közénk állt, micsináljak.)

     A film első fele alatt kényelmetlenül éreztem magam a cselekménytől. A közepe felé a briliáns dramaturgiai fordulat következtében végtelenül megnyugodtam. Majd engesztelhetetlen gyerekgyűlölővé lettem. Nem tudom, mit várhatnánk egy olyan, tizenéves fiútól, akiben a saját kölyökkutyájával szemben sem alakult ki semmiféle pozitív érzelem. A felnőttekről ne is beszéljünk. A társadalmi kép nyilván valós és riasztó. Borzalmas lehet szülőként együtt élni olyan gyerekekkel (ráadásul nevelni őket), akiknek a tekintete sosem szakad el a mobiltelefon vagy a laptop képernyőjéről.

     Este a Belvárosi Színházban a Három esős nap című darab bemutatója. Családi nap New Yorkban, a három színész hat szerepben, mert elhunyt apjukat-anyjukat is játsszák. Nincsen énnekem semmi szemrehánynivalóm az alkotóknak, Kovács Patrícia, Schruff Milán és Szabó Kimmel Tamás játszóknak, Novák Eszter rendezőnek (na, Richard Greenberg szerzőnek talán igen), csak egyszerűen nem érte el az ingerküszöbömet ez a dolog, hiába ültem két órát a zsöllyében (egy ülésben már megint). Többször emlegettek egy régi, szörnyű napot, 1972. május 12-ét. Az pont a mellettem ülő partnerem születésnapja. Nekem ez volt a legérdekesebb.  

vissza a lap tetejére

3. szerda

     Engem eléggé zavar az a szemmel láthatóan szinte csak Magyarországra jellemző gyakorlat, hogy nincsen következménye semminek. Minden lecsúszik, a legnagyobb hazugság, gazemberség, tisztességtelenség, a legnyilvánvalóbb korrupció, a legátlátszóbb csalás is. A hatalmi oldalon bármit megtehetnek. Ma már mindent lehet, szóban, hangnemben és tettben. A lebukás nem jár megbukással. A politikusok legyintenek vagy előállnak valami hajmeresztő állítással – ha egyáltalán –, mi pedig lenyeljük, továbbmegyünk, elfelejtjük.

     Elhatároztam, hogy legalább egy szemérmetlen lopásra, amin máris túlléptünk, emlékezni és emlékeztetni fogok. Arra, hogy a Magyar Villamosművek félmilliárd (500 000 000) forinttal támogatta a CÖF nevű úgynevezett civil szervezetet. Az pedig ebből a pénzből 433 116 367 forintot a „saját anyagi forrásaiból” kiegészítve, összesen 508 000 000 forintért gyártatott 5 perc 46 másodpercnyi, amatőr híradó színvonalú ismeretterjesztő propagandafilmecskét. Az összeg jóval több, mint akár a Saul fia, akár a Testről és lélekről költségvetése volt.

     Őrizzük meg ezt a memóriánkban és a nemzeti filmarchívumban mint a gátlástalanság, az igénytelenség és a tehetségtelenség mementóját.

     Tessék, ez volt az első epizód.

     (1 perc 40 másodperc benne a törzsanyag, amit átsmitteltek további részekbe is.)

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

     A Ciróka Bábszínház nagyvonalú meghívásával élve naponta tíz kritikus van jelen a magyarországi bábszínházak négynapos, 14. kecskeméti találkozóján. (Sőt tíznél több.)  Én hoztam tegnap hármat közülük, 10-re jöttünk, amikor is Fekete Péter kultúráért helyettes államtitkár, volt színi- és cirkuszigazgató, a Magyar Teátrum alapító főszerkesztője megnyitotta a rendezvényt megmunkált kis beszéddel, egyben felhívva a figyelmet egy kulturális értékre, a Cseh Tamás archívumra, Cseh Tamás tomahawkjával a kezében. Utána a Ciróka társulata megnyitó gyanánt zenés egyveleget adott elő az előadásaiból – ó ezek a betétdalok most sokkal átütőbben hatottak rám, mint előadásokban egyenként –, pláne avval az erőteljes fináléval, hogy „Szabad élet, szabad madár, de szép az, ki szabadon jár”. 

     Azután öt előadást láttunk közel éjfélig, közben kétórányi szakmai beszélgetés. A pécsi Bóbita Bábszínház Lúdas Matyija volt az induló darab, Markó Róbert rendezésében a hatalom természetéről, veszélyeiről. Lendületesen zúduló, felvillanyozó produkció, szép színészi összmunkával. Azután a Budapest Bábszínház egyszemélyes A Csomótündére (Ellinger Edina), a debreceni Vojtinától A só, a Kabóca Bábszínház Miú és Vaúja, végül a Tintaló Társulástól a Horgászni tilos.

     Azért nem írok most ezekről többet, mert egyrészt tudósításra tartogatok, másrészt nincs időm, harmadrészt a "kis színesek" ecsetelésére való energiáim is le vannak szívva. (Lehet, hogy a felhívva és a szívva szavaknak csak egy v dukál?) Helyes a szállodánk. Bírom különben, ahogyan a bábos színésznők civilben kinéznek, számosan közülük előszeretettel öltözködnek manónak. (Most visszanéztem a naplómban a két évvel ezelőtti fesztivált, hogy vajon akkor is így láttam-e, és meglepetésemre azt találtam, hogy már négy évvel ezelőtt is itt voltam ilyenkor Kecskeméten.)

vissza a lap tetejére

5. péntek

     Tegnap öt előadást láttunk. Éjfélkor az off programra, a bábszakos rendezőnövendékek bemutatkozására már nem bírtam elmenni. A találkozó mostanra (erre az évre, a 14. alkalomra) annyira kifejlődött már, oly sok társulat oly sok előadása szerepel – lassan vigyázni kell, nehogy befogadhatatlanná váljon a mennyiség. (De maga a bábszakma jól bírja, csak én vagyok öreg, rozzant vagy nyápic.)

     A békéscsabai Napsugár Bábszínháztól A helység kalapácsa, a miskolci Csodamalomtól A manógyár, a pécsi MárkusZínháztól A hős Miklós, Kovács Domokos H.A.N-ja és a házigazdáktól A lepkeoroszlán, ezek voltak műsoron tegnap, ezeket fogom áttekinteni a Spirin.

     Az esti szakmai beszélgetés keresi a helyét, a szó mindkét értelmében talán. Második nap más helyszínen zajlott, mint az elsőn. Papp Timi mint moderátor fáradhatatlanul iramlott a mikrofonnal. Erősen számítanak a kritikusok véleményére, ami engem személy szerint kicsit frusztrál persze, mint olyan személyt, akinek nem kenyere a beszéd. Úgy képzelem, hogy a kritikusi jelenlétnek nem feltétlenül ez a primer hozam a lényege vagy a haszna. (Ahogyan az sem, hogy 10 előadás és 5 óra alvás után reggel naplóbejegyzést írok.) A magam részéről azért ülök ott a bábművészekkel a szakmain, hogy tanuljak tőlük. Nem fordítva.

     Nagyra becsülöm a bábosok közegét. Már csak ezért is helytelenítem, ha valaki lekezelően reagál itt elhangzó kritikusi véleményre vagy kérdésre. Pláne ha esetleg amiatt lekezelő, hogy a kritikus fiatal, vagy hogy zöld a haja. (Fú, ez kicsit talán zavaros lett, de már mindegy, idepöttyent, helyi érdekű közlés.) Igen bírom Boráros Szilárd tervezőt, aki rendíthetetlenül és makacsul mindig elmondja, amit gondol a látottakról. Ezen a ponton most kifulladtam reggeli előtt.

vissza a lap tetejére

6. szombat

     Most ők még mind a bábosok ott vannak Kecskeméten, de én már nem. (Kicsit hiányoznak.) Karsai György ment a helyemre. Tegnap délelőtt még megnéztem két előadást, bár azok már Török kolléga tudósítói kurzusába tartoznak a Spirin. Itt jegyzem meg, Zappe kollégának elragadó ötletei vannak: gps-szel keresett kecskeméti fodrászt, de csak fodrászkellék-szaküzletet talált. Úgyhogy elment hajnalban saját lábbal saját szemmel szétnézni, talált is boltot, tehát a reggeli előadásra már megkopasztva érkezett. Az egri Harlekin Bábszínház Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfijával indult a nap, ez voltaképp a Csongor és Tünde elődmeséje. Szép az előadás, talán olyanformán is szép, mint a musicalek: kicsit nyálas. De volt egy pillanat, ami máshogy szép, nekem is szép. Ahogyan Tündérszép Ilona arany hajfonata lefejtve kötél lett Árgyélus számára, amivel a szerelmes nő szó szerint kihúzta a bajból a fiúját.

     Másodikként a szegedi Kövér Béla Bábszínház Hurka Gyurka-előadása szerepelt, operettsikert aratva a szakmai közönség körében. Valóban jól sikerült, lendületesen derűs előadás, amelyben egy képzett hentes és mészáros, civilben hurkabolond szögedi szakmunkás oroszlánná, sassá és hangyává változva legyőzte a hétfejű sárkányt, amely kicsit hasonlított egy menórára, és elnyerte a királylány kezét, akinek édesapja kb. Breugel Bábel tornyát hordta a fején. (Michac Gábor tervezte a bábokat, és a kecskeméti felkonferálások jóvoltából most megtudhattam, hogy Mihácsnak kell ejteni a nevét.)

     Még azt mindenképpen megörökíteném Kecskemétből, hogy a Katona József Könyvtár beszél. Akárhányszor elmentem az épület előtt, minden alkalommal egy férfihang harsogott hangszóróból az utcára.

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

     Volt tavaly egy igen jó kis Gézagyerek a Pinceszínházban.

     Nyilván ez adta a munka folytatásának ötletét, a mostani A Herner Ferike faterját, amit A Gézagyerek női főszereplője, Börcsök Enikő rendezett. Engem ez azért némi aggodalommal töltött el, mert Háy János darabjai ingoványos terep, pláne egy debütáló rendező számára. Tavaly óta sajnos meghalt a Herda Pityut játszó Tóth Zoltán, Borbiczki Ferenc tetszetősen és ambiciózusan dolgozik a helyén, de azért itt most semmi nem olyan. Hogy gond van, az leginkább talán Kaszás Gergőn látszik, aki Krekács Bélaként nagy erőkkel túlzó és modoros, mintha attól tartana, hogy ha nem hangoskodna, vágná a pofákat, váltogatna időigényes szüneteket és kirobbanásokat, akkor kiderülne, hogy gond van. A három munkásember jelenetei merítenek a kabaréműfaj dialógustechnikájából, és bizonyára húzza is a játszókat a kabaré felé eleve, amikor a kocsmapultnál dülöngélnek, ez mindannyiunkban jobb-rosszabb telepódiumos reflexeket indít be.

      Nem azt mondom, hogy az egész előadás el van szúrva, mert az például termékeny ötlet, hogy Börcsök betotyorásztatja nekünk a Krekács Béla idős édesanyját, abroszba csomagolt ebédet hozni a Bélának. És ha van némi megfoghatatlan, egyben nagyon is kívánatos lebegés a játékban, akkor azt pont ez a figura, Tallián Marianné, aki a múltbeli családi szcénában hegedűt tisztogat. Helyénvaló az is, hogy a Papi Jóskát adó Jánosi Ferenc valami gyengéd, tiszta fényt sugároz. Miközben a rendőr feleségét játszó Búza Tímeát mindenestől tévedésnek érzem, az úrinős szettjét is beleértve, amiben leül cipőt pucolni.

     Nem akarom elspoilerezni, úgyhogy csak annyit mondok: az előadás végén van egy váratlan rendezői ötlet. Találnak valamit hőseink. Soha nem találtam volna ki, hogy mit. De gazdag gondolat, úgyhogy magamban még bányászok körülötte, hogy én személy szerint pontosan mit is termelek ki belőle magamnak.

vissza a lap tetejére

8. hétfő

     Az angol font szép. Az egyik oldalán mindig a királynő van. A másik változatos. Az ötmukison Churchill látható. A dupláján, a tízmukison Jane Austen. Londonból hazajövet Agatha Christie-t akartam (újra)olvasni, direkte londoni történetet. A Bűbájos gyilkosokat vettem le a polcról (László Zsófia fordítása). Egyszer csak belefutottam a főhős, Mark Easterbrook váratlan kis esszéjébe a gyermekszínházról:

     Süllyesztők és szellőztetők okádták az ördög pokoli erejét, dacolva a Jó Tündérrel vagy ilyesvalakivel, aki viszont egy vacak kis pálcával hadonászott, és szépreményű banalitásokat mondott unalmas hangon a Jó végső győzelméről, s ily módon előre jelezte az elkerülhetetlen búcsúdalt, aminek még véletlenül sem volt köze az adott gyerekdarab történetéhez.

     Hirtelen az jutott eszembe, hogy az előadásokon a gonosz szükségszerűen keltett mélyebb benyomást, mint a jó. Végül is rajta állt vagy bukott az előadás! Meg kellett a nézőt döbbenteni, hitében kellett megingatni! A bizonytalanság támadta meg a biztonságot. És a végén, gondoltam, a biztonság mindig győz. Az állhatatosság elbírja a Jó Tündér közhelyeit: a színtelen hangot, a rímelő versikéket és az effajta lényegtelen szóbeli közléseket is: „Kanyargó hegyi ösvény vezet hőn szeretett kis falumba.” Noha ezek igen gyenge fegyverek, mégis valamennyi érvényben maradt. A színházi gyerekelőadások mindig egyformán fejeződtek be. Egyenként előjöttek a rangsorba állított szereplők, köztük a Jó Tündér is, aki a keresztényi alázatot gyakorolta és nem akart mindenáron első (ez esetben utolsó) lenni, ezért a sor közepén állt utált vetélytársa mellett, aki már nem vicsorgó, tüzet és kénkövet okádó Gonosz volt, hanem csupán egy piros harisnyanadrágba öltözött férfi.

     (Mi vaaan?!)

vissza a lap tetejére

9. kedd

     A debreceni Csokonai Színház az Oszkár és Rózsa mami című előadásával vendégszerepelt tegnap a Nemzeti Színházban. Ingyen adták a jegyet, csak regisztrálni kellett hozzá valami jegyes portálon. Regisztráltam, bár nem szívesen regisztrálok sehol. Nem helyeslem egyébként, hogy a Nemzeti ingyen adja a színházat. Felteszem, Vidnyánszky Attilának nincs szüksége a bevételre, ahogy TAO-ra sincs szüksége, úgyhogy azt is elviheti az ördög. Vagy ami rosszabb, besöpri maga alá a központ, és majd kegyként osztják. A színházak talán tönkremennek bele, de hátha csak azok, amelyek Vidnyánszky Attilának úgysem fájnak.

     Szóval Oszkár és Rózsa mami, írta Eric-Emmanuel Schmitt, akitől eddig csak érzelgős, melodramatikus vagy titokzatoskodó bulvárdarabokat láttam. Ez egy tízéves leukémiás kisfiú és egy idősebb asszony (talán hospice segítő?) kapcsolata, majdnem kétórás egy ülésben, Tengely Gábor rendezésében. Michac Gábor jóérzékű díszlete első pillantásra pont úgy hat, mintha a magyar egészségügyben lennénk: lepukkant kórterem, ótvar tumbocska éjjeliszekrény, de aztán egy vezetékekből kinövő, lombosodó fa átvisz ezen és a maga részéről legalább túllendít bennünket a realitáson.

     Rózsa László és Kubik Anna játsszák a darabot. Gondolom, hogy szeretik, pláne ha egymást is megszerették a munka közben. Láttam azt is, hogy a nézők meghatottan, megrendülten nézik az előadást, törölgetik a könnyeiket közben. Talán csak egyedül én viseltem nehezen, eleinte legalábbis. Később gyűlölni kezdtem. Feltorlódott bennem a tehetetlen düh, hogy a jóistent propagálják itt a lehető leglehetetlenebb helyen: egy gyógyíthatatlanul beteg fiúcska kórházi ágya mellett.

     Lehet, hogy az istenhívők elnézik a Mindenhatónak a rákos kisgyerekek hosszú szenvedéssel súlyosbított halálát. Én nem.

vissza a lap tetejére

10. szerda

     Lett volna tegnap egy szabad estém, de amikor befejeztem a kecskeméti cikket, kinyitottam a színházműsort és ráböktem erre: Első kétszáz évem, Jurányi. Az volt az egyetlen, ám jó okom, hogy tavaly a Földi paradicsomnál megvett engem Szabó Zoltán, vagy én vettem meg őt, mindenesetre el vagyunk adva. (Amint azt a szavazatom is mutatja, tényleg, a szavazatom, mutatom.)

     Már a lépcsőházban zsúfolódva is gyanús volt, hogy mi valami ínyencségnek nézünk elébe, mert igen jelentős szakmai érdeklődést lehetett konstatálni ott a sorban. Az egyszemélyes előadást Bánki Gergő rendezte, Kuthy Ági tervezte a terét. Egy négyajtós szekrénynyi fadoboz áll rendelkezésre, mindennek alkalmas, akár a bábosok központi díszleteleme, büfébódétól gázkamráig. Forgatja is sokat a színész, aki természetesen egy tucat figurát játszik még el a kopaszodó, szemüveges, kockás inges, kopott zakós Királyhegyi Pálon kívül. Egyfelől nagyon pontosan pepecsel ezernyi kellékkel, segédeszközzel, másrészt igen magabiztosan uralja a tárgyakat, a helyzeteket és a szöveget. (Megvan az összes ban-ben-jének a n-je – ez ritka manapság.) A figura lendülete, humora, slemilsége, életszeretete – meggyőző színészi teljesítmény.

     Hazafelé jövet a lépcsőházban meghallottam, hogy a Rózsavölgyiben az Emberi hang megy, s Molnár Piroska épp belefog elmesélni a kaposvári Csárdáskirálynő-beli fináléja történetét. Úgyhogy beálltam a bejárati korláthoz a kedves nézőtéri felügyelő mellé, és a függöny kis résén átlátva együtt néztük-hallgattuk, ahogy elmondja Piroska, miként írta meg a Kvittek vagyunk-os szöveget Majakovszkijból és Jeszenyinből idézve. Aztán jött a dal, megkoronázandó az estémet, majd elégedetten beszálltam a liftbe.

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

     Most akkor kiüti a színházi jegyzetet a felháborodás: hónapok óta levelezek különböző illetékesekkel, de eddig mindig elmismásolták a pontos információt a velünk szemben lévő építkezésekről, melyek jóvoltából immár másfél éve élünk porban, koszban, állandó zajban, és nemcsak mi lakók viseljük rosszul, de maga a házunk is: az erkélyen potyognak le sorban a Zsolnay-csempék. Szóval az derült ki, hogy az önkormányzat felmentést adott nekik a zajrendelet alól: ők engedélyt kaptak a hétköznap 7-20 óra, hétvégén 9-16 óra közti munkavégzésre, és hát nem hímzőrámán dolgoznak. Egyébként ezt sem tartják be, nemegyszer ennél később is dúlnak még, előfordult, hogy este fél 10-kor riasztottam rájuk a területfelügyeletet, aztán szabálysértési eljárást is indítottak ellenük, és akkor mi van, nyilván kifizették a büntetést, valószínűleg a zajrendelet alóli felmentést sem a hímzőrámájuk szépségéért kapták. Miért nem zavarjuk szét az önkormányzatot, ha ilyen látványosan nem képviseli a mi érdekünket?!

     Tegnap az Eötvös10-ben jártam a Soltis Lajos Színház A mindentlátó királylány-előadásán, erről azonban értelemszerűen nem itt, hanem a Spirin fogok beszámolni. Ahol ezt írtam Kecskemétről.

     Este a Belvárosi Színházban ünnepelték-ünnepeltük Vári Évát abból az alkalomból, hogy napra pontosan 60 éve lépett először színpadra. Nagyon szépen, gondosan, szeretettel összerakott műsor volt. Például hogy Máthé Zsolt milyen odaadással végzett mindenféle munkát. Sokan eljöttek, ki a színpadra, ki a nézőtérre. Emlékek felelevenítése, dalok, táncok, tisztelgések. Talán azt szerettem a legjobban, ahogy Csuja Imre beviharzott és elmondta torokszorongatón a Már vénülő kezemmelt. De a legjobb az egészben, a legjobb mégiscsak Vári Éva volt, az ő szépsége, meghatottsága, törékenysége, élettelisége, figyelme, humora. Ahogy az elején a nézőtéren leülve azt kérdezte a körülötte ülőktől, hogy már most sírjon-e vagy majd csak később. Áj szív Vári Éva!

vissza a lap tetejére

12. péntek

     Székesfehérvárnak van polgári öntudata. Jellemző ez is, hogy a színház október 6-án ősbemutatót tart egy megyei érdekeltségű történelmi kisregényből készült színdarabból. Perelj, Uram! – ez a címe, úgyhogy az ember már látatlanban látta, hogy majd itt… na de hagyjuk, hogy mit lát az ember látatlanban.

     1849-ben két csákberényi papot kivégeztek, mert kihirdették templomukban a Habsburg-ház detronizációját. (Ez milyen érdekes szó! Tényleg a trón van benne?) Erről írt regényt Sobor Antal, színpadra írta Román Károly. Azt nem mondanám, hogy dráma. Hogy színdarab, azt is elég bizonytalanul, inkább amolyan tanúságtétel, dramatizált honismeret, dokumentumillusztráció. Szikora János rendezőt kicsit nem értem, hogy ehhez a rászoruló anyaghoz miért nem mozgósította a formaérzékét, a vizuális fantáziáját, vagy legalább valamiféle imponáló kézügyességet. A díszlet mintha a Pál utcaiak grundjának fakerítéséből állna. (Játsszák Fehérváron A Pál utcai fiúkat is.) ’70-es évek színháza – súgtam oda a mellettem ülő idősebb, tapasztaltabb kollégának. Á – felelte –, 100 évvel ezelőtti.

     Ilyenkor minden tiszteletem a színészeké, akik egy mérsékelten ígéretes előadásban is fegyelemmel, odaadással és erőbedobással végzik a dolgukat. Vagy húsz férfi a színen, hozzá pár nő mellesleg.

     Két érdekes dolog volt. Az egyik, hogy az elején bemondták: a szereplők valódi fegyvereket használnak, vaktölténnyel. Csudálkoztam ezen, minek a valódi fegyver, színházban vagyunk, a fegyver az fegyver, ki nem tudja elképzelni? A másik, hogy a katonák elénekelték a Gott erhaltét, díszletezés közben. Eszembe jutott, mi lenne, ha felállnék, elvégre Himnusz ez, és szokták a Himnusszal felállíttatni színházban az embereket.

     Hallottuk később, hogy ez egy nehéz este volt, rosszul lett az egyik szereplő előadás közben, mentőt kellett hívni, tehát nem egészen lehetetlen, hogy amit láttunk, az nem mérvadó, és amit ideírtam, az sem.

vissza a lap tetejére

13. szombat

     Nem nagyon emlékszem, hogy Hegedűs D. Géza valaha is tanújelét adta volna olyan, áradó humornak, amitől kézenfekvőnek érezném, hogy ún. fergeteges vígjátékot rendezzen. A Pesti Színház tegnapi Bíborsziget-bemutatójának főleg az első felvonása nem is annyira Hegedűs D. Gézára emlékeztetett, inkább ifj. Vidnyánszky Attilára. Mintha olyasfajta dzsemborit kívántak volna létrehozni a színen, amilyeneket ő szokott csinálni.

     Nehéz kenyér ez, kell hozzá sok muníció, ötlet, parádé, nyomulás, energia, ráadásul mindez önzetlen csapatmunka jelleggel. Nem árt, ha van hozzá önirónia is – volt is egyébként, az ezernyi áthallás között akadt több olyan, ami kifejezetten a Vígszínházra vonatkoztatható. (Egyebek közt például az, amikor Kern András színházigazgatóként úgy mentegetőzött Fesztbaum Béla konkrét Sztálinra vett diktátora előtt, hogy tavaly valaki meg akarta rendezni nála a III. Richárdot, de neki nem kellett egy ilyen ellenzéki darab.) Kern egyébként jól működött, végtére is direktorként gyakran kívül volt az előadáson, nem kellett elszakadnia a nézőtértől, a közönségtől, ami egyébként is mindig leküzdhetetlenül vonzani látszik őt.

     Énszerintem meglehetősen szimpla maradt ez a dolog – ettől még lehet persze sikeres –, de azért volt egy s más, amit méltányoltam. Például Varju Kálmán komolyan vett fádságát. Vagy ott van Dino Benjamin, akin az Ahogy tetszikben is látszott, hogy különleges karakter – ez talán nem is szerepel itt a naplómban, hogy megnéztem szeptemberben az Ódryn az Ahogy tetsziket –, és ha majd könnyedebb lesz, ha majd nem erőlteti ennyire, akkor még remek lehet ez a fiú.

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

     Szombathelyi színházlátogatás zajlott, a havi műsor kedvező konstellációja jóvoltából. Délután Revizor, Mohácsi-művek. Nem rendezte még Mohácsi János ezt a darabot, amely portörlés nélkül is elég frissnek hat egyébként, de azért persze alaposan át lett írva. Lényegében ugyanaz a Gogol, miközben voltaképp talán egyetlen jelenet nincs, amelyik – akár dramaturgiailag is – megegyezne az eredetivel. 3 óra 15 perc az előadás, gazdaságosnak nem mondható a rendezés, amint azt már megszokhattuk. Azon tűnődtem, Mohácsi működése normális rendjében egyre hosszabbaknak kell lenniük az előadásainak, hiszen mindig mindenféle bekerül az egyre több korábbi előadásából. (Most már Molnár Ferenc-idézetek és motívumok is vannak.) Ha az eddigiek ócsárolásfélének tűntek, hát nem: a produkció ha egyenetlen is, de virulens, mulattató, kegyetlenül valós, és láthatóan élvezetes csapatjáték. Bajomi Nagy György a polgármester, héthatárban nincs senki, aki nála nagyszerűbben tudna picit görnyedten, alázatosan, drabálisan, aggodalmasan, ziláltan, izzadtan állni bonyodalmak közepén. Lábodi Ádám vendég-Hlesztakov szőkén-vörösen, egyszerre sunyin és kisfiúsan őszinte sodródás közepette. Hartai Petra vérfagyasztóan mai Marja Petrovna akkor is, amikor össze van nőve a mobiljával meg akkor is, amikor fellázad és patáliát csap meglehetős színészi erővel. Mindenki igen szépen dolgozik, kiemelném például azt a már-már karikaturisztikusan bánatosbohóc-arcú figurát, akivé Nagy-Bakonyi Boglárka válik a polgármester jobbkezeként. (A polgármester persze nem válik érte.)

     7-től Médeia Lukáts Andor rendezésében, Németh Judit főszereplésével, aki az intonációjával Vass Évára emlékeztetett. Nem volt egészen könnyű komolyan venni a dolgot, elsősorban a díszlet miatt, amely műsziklákkal operált; ezek láthatóan mű-anyagok, természetellenes vágásokkal és könnyű meg-megbillenésekkel. Majdnem nevetnem kellett, amikor egy érkező szereplő nehézkesen átmászott a papundekli sziklaormon, noha egy méterrel odébb meg is kerülhette volna. De ezeket leszámítva a lényeg megvolt: az a tragikus szenvedély, ami meggyőzően süvített végig a történeten, és amit bizonyos életkor fölött valószínűleg minden nő ki tud csiholni magából, akit hagyott már el férfi más nőért. Múlhatatlan színészi élményem erről Lázár Kati Médeiája egy 1988-as pécsi szabadtéri előadásból.

vissza a lap tetejére

15. hétfő

     A legutóbbi 2000-ben van Spiró Györgynek egy kisebb tanulmánya, Csehov és Füst Milán, a komédiaírók címmel. Nagy érdeklődéssel és élvezettel olvastam. Külön foglalkozik benne a Három nővérrel, azt pláne faltam. Nem mindent erősítenék meg az állításai közül. De elégedetten konstatáltam, hogy jutottam olyanokra én is, mint ő – pl. a paphiány a Csehov-darabokban, erről elmélkedtem egyszer valamelyik kritikámban –, valamint úgy gondolja, ahogy Verebes István is gondolta a nyíregyi Három nővér kapcsán: miszerint Versinyinnek Moszkvában viszonya volt a lányok mamájával.

     Aminek a legjobban örültem, nevetgélve: az első felvonásban Versinyin felveti a kérdést, hogy vajon miért van húszversztányira a vasútállomás a várostól. Erre senki nem felel, illetve Szoljonij agresszíven előtolakszik egy rossz vicc-cel. De Spiró tudja, miért van húszversztányira az állomás! Azért, mert ez egy fejlődő, már-már prosperáló város, színházzal, gimnáziummal, dandárral, és abban bíznak itt, hogy az építkezések ki fognak terjedni a ma még üres területekre is, és el fognak érni az állomásig.

     Most azt nem tudom biztosan, hogy vajon ki látja ilyen optimistán azt a várost, Csehov vagy Spiró?

vissza a lap tetejére

16. kedd

     Olvasván nagyon vehemens és nagyon eltérő reakciókat Nemes László (így írják a nevét a vásznon) Napszállta című filmjéről, erősen vacilláltam, kell-e ezt nekem megnézni. Tartottam attól, hogy olyan néző leszek, aki alulmarad a filmmel szemben. Már az is, hogy a hírek szerint a Saul fia technikáját használja, némi gyanakvással töltött el: lehet-e ennek megint ugyanaz a funkciója, vagy pláne lehet-e egészen más funkciója? (Erre a kérdésre utólag az a válaszom, hogy praktikus okokból is logikusnak bizonyult a döntés: nehéz lenne az 1910-es Budapestet éles totálokban vászonra vinni.)

     Igyekeztem alávetni magam az alkotóknak. Felfogtam ennek a minden értelemben nagy formátumú filmnek a kalandját: a lehető legérzékletesebben belevinni a közönséget a főszereplővel együtt egy kaotikusodó világba. Elfogadtam, hogy nem fogok mindent megérteni, és a kérdésekre, amik az események kapcsán kézenfekvően felmerülnek bennem, nem jön majd válasz. A magam öreges, mértékletes módján mentem velük. (Bár kötelességemnek érzem rigorózusan ragaszkodni ahhoz, hogy nem kellene filmeknek két és fél órán át tartaniuk, ennek sem kellene.) A hatások, amik értek, egyszerre voltak idegesítőek és lenyűgözőek. Külön örömöt leltem olyan részletekben, mint amikor mondjuk Bodolai Balázs arca vált ki kontúrosan a film sötétjéből.

     A főszereplő Jakab Julit én speciel jól fogadtam. Szerettem nézni elölről a makacs kis állát, hátulról a finom nyakszirtjét, a fehér blúza bizonytalan állású gallérját. Nem feltétlenül tudom pontosan, hogy hol, de ott voltam vele. Egyszer el is indult a kezem, hogy kisimítsam a ráncolódó homlokát.

vissza a lap tetejére

17. szerda

     A Gózon Gyula Kamaraszínház nem az én színházam, abban az értelemben, hogy leginkább a helyi lakosoké (XV. kerület), akik a sajátjuknak is érzik, és ez mindig fontos tényező egy színház életében. Tőlem 3,5 óra sétára esik. Látszik rajta egyébként, hogy nem stadion, mert akkor nyilván fel lenne újítva. Különösen a homlokzat elszomorítóan ramaty állapotú, ahol Gózon Gyula szobra áll kint egy kis hamiskás erkélyen. Bent a nézőtérre szólító hívás stílusos módon Gózon Gyula fütyülőszáma.

     A Sirályt adták tegnap Hajdú László rendezésében, tulajdonképpen nem is a színpad szélességében, hanem a terem mélységében. Ondraschek Péter díszlete hosszan kinyúlt, ráépült a nézőtérre, több sávban, mintegy kifutó gyanánt, miközben a résekben láthatóvá tette a zsöllyét. Ezt jó ötletnek találtam: egyrészt végig érzékeltette a színház motívumot, másrészt akár párjelenetekben is plasztikusan elválasztotta egymástól hőseinket.

     Markánsnak ható rendezői invenciót és innovációt nem fedeztem fel, és dinamikai problémák is vannak szerintem, de egyrészt szimpatikus a munka komolysága, másrészt létrejöttek jó helyzetek, szép színészi pillanatok. A nők a szó szoros értelmében színfoltok; egyszínű, azonos fazonú, mellszorongató hosszú ruhákban, Arkagyina vörösben, Mása feketében, Nyina halvány rózsaszín, Polina tojáshéj(?) (Polina Túróczi Éva – nem ismertem meg, évtizedek óta nem láttam.) Nagyváradi Erzsébet Arkagyinája kapcsán felvetem, hogy túl sokat mutat meg – például azt, hogy Nyinától már az első pillanatban félti Trigorint, vagy azt, hogy a visszahóditó jelenete színészi magánszám –, miközben hősnőjének, színész lévén, tudnia kellene fedni az érzéseit. A Trigorint játszó Kálid Artúrt kicsit egyszínűen láttam alámenőnek. A két fiatalt találtam figyelemreméltóbbnak. Hermányi Mariann e.h. Nyináját a nevetéseivel, Szurcsík Ádám e. h. Trepljovját pedig a negyedik felvonásbeli néma, dermedt összeomlásával.

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

     A Chicagónak szezonja van, az már biztos: egy éven belül harmadszor láttam tegnap. Most Székesfehérváron mutatták be, Horváth Csaba rendezésében. Nagy, impozáns produkció sok zenésszel (Székesfehérvári Helyőrségi Zenekar!), táncossal, fekete-fehérben, ami nekem nem annyira a sakktáblát idézi, mint a konyhakövet, de az sem távolvivő asszociáció szerintem. Plusz a vörös. Két különleges érték feltűnő: az egyik a Forte Társulat léte és univerzális használhatósága – az elsőosztályú táncosok, akik elsőosztályú színészek is –, a másik Horváth Csaba szaktudása: úgy vegyít színészt, táncost és fortést, hogy mindenki megfelelően teljesíteni tud, mégsem kiegyenlítő vagy lebutító a koreográfia. Az előadás rávilágít például arra, hogy Sághy Tamás (Billy Flynn) milyen kompakt színész, vagy hogy Horváth Csaba milyen hibátlan érzékkel látta bele Mary Sunshine-t ebbe a Vásáry André nevű fiatalemberbe, akit én sosem láttam (a tévében), de a sajátos szopránján túl is tökéletes eleganciával adja a riporternőt.

     Varga Gabit évtizedek óta ismerem és kedvelem a nézőtérről, de soha nem gondoltam volna, hogy benne van egy ilyen dögös Velma Kelly. Már a nyitószámnál eldőlt, hogy magabiztosan hozza ezt a nőt: figura, ének, tánc – stimmt. Hiányérzetem, ha van (van), az Kiss Diána Magdolna énekteljesítményben kifogástalan Roxie-jához kötődik. Nem éreztem azt a pluszt, amitől épp ez a csaj van nyerésre ítélve. Kellene pedig lennie benne valami dilinek, vagy bohókás bájnak, vagy szexepilnek, vagy valami firlefrancosságnak, amitől kiválik.

     De olyan három óra ez – a fehérvári közönségnek talán még szoknia kell, érezni véltem némi hűvösséget –, amire az ember tapadni tud. Ha a néző annyit tesz, hogy kiválaszt valakit a karból és egész idő alatt csak őt nézi – Fehér Lászlót, vagy Pallag Mártont, vagy Pálya Pompóniát, vagy Varga Lilit –, már akkor is igen jó estéje lesz.

vissza a lap tetejére

19. péntek

     Hirtelen elindulásból a Nemzeti Színházba mentem, Caligula helytartóját nézni. Meglepő látványelemként szirénás fekete autók álltak a színház oldalában, valamint zsinórfülű emberek is mutatkoztak, ebből arra következtettem, hogy valami politikus is ott járhatott, de lehet, hogy nem ugyanazt láttuk. (Mármint a Caligula helytartójában.) Óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon mit akar a Nemzeti Színház Székely János mélyen morális indíttatású, zsarnokságellenes, vagyis ab ovo ellenzéki drámájával. Nem derült ki számomra az előadásból, hogy mit.

     Szász János rendezte, ez garantál szakszerűséget: hatásként funkcionáló díszlet, zene, világítás. (Nézem a fotókat, nahát, a színpad üvege alatti szobor nem látszott a 3. sor széléről, ahol ültem.) Trill Zsolt játssza Petroniust (jött félarchaikus katonaként, nadrágon szoknyában, ujjatlan föliben – megörültem, milyen szálkás, jól néz ki), Horváth Lajos Ottó Barakiást, Bodrogi Gyula hangjavesztett Agrippát ad.

     Megütköztem az előadás megmagyarázhatatlanul durva tónusán. A jeruzsálemi főpap élesen, gúnyosan beszélt a római helytartóval, kifejezetten kiabált vele. Petronius szintén ordított helyenként, s úgy tudta mondani, „zsidaauuk”, mint aki mindjárt effektíve zsidózni kezd. Ahogy ez a két ember fizikai és hangi erőből párbajozott (Horváth Lajos Ottó még tartotta is entestével kötélen a hatalmas szobrot), az alapvetően ellentmondani látszott a darab lényegének – az egymás megértésére törekvő, higgadt, józan, közös szellemi erőfeszítésnek. Ilyen körülmények között az tűnt volna hiteles megoldásnak, ha az első 15 perc után Petronius azt javasolja: figyelj, ha a templomot az istenetek úgyis elhagyja, amikor bevisszük a szobrot, akkor nem tök mindegy nektek, hogy egy üres házban bent van-e a szobor vagy nincs?! Na látod, beviszem, osztjónapot, mindenki mehet haza.

     De persze nem ez történt, hanem a színészek – jó színészek – vitték tovább a dolgot a végéig. Téttelenül. Ezt a produkciót nyugodtan megnézheti bármelyik hatalmon lévő politikusunk.

vissza a lap tetejére

20. szombat

     A belga Peeping Tom Moeder című előadására mentem tegnap a Trafóba. Szellemes és kísérteties. Egy múzeumban jártunk, vagy a múzeumőr álmában, esetleg a múlt-jelen-jövőjében.

     Soha nem láttam még ilyet, hogy a mozgásszínház ennyire színház legyen. Próbálom pontosítani: hogy a mozgásszínház ennyire funkcionális és organikus része legyen a színháznak. A test mozgáskészsége itt maga a dramaturgiai fordulat, meglepetés. Például ahogy egy nő, aki a síró csecsemőjét ringatja-csitítgatja, egyszercsak ugrik egy szaltót – kétszercsak –, hátha az megnyugtatja a kisbabát, aki egyébként az összegöngyölt kendője voltaképp. Volt, hogy úgy estek-keltek a szereplők, mintha a Feketeszakáll szellemével bunyóznának. Nyolcan játszottak, idősebb férfi és éneklő idősebb asszony, gumitestű táncosok, szőke kislány. Az egyikük keleti származású fiatal nő, hosszú, majomszerű (pót)karokkal, nagy hassal, pattogva a földön – szürreális pillanatok. Az elején ott egy halott nő a színen – mindig rossz érzés fog el, amikor színpadon koporsóban fekszik valaki, pláne ha rá is teszik a koporsó fedelét. Ha színész lennék, az ilyen szerep lenne a halálom…

     Hogy konkrétan mi történt a darabban, nem tudom. Született egy gyerek – uristen, micsoda szülés volt az, hogyan robbant ki belőle a Janis Joplin Cry babyje! –, megnőtt, meghalt. Vérzett a szív.

     Milyen üdítő néha teljesen mást látni, mint általában.

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

     Mentem tegnap délelőtt a Turay Ida Színházba a Csingiling és a kalózok című gyerekelőadásra, és szokás szerint megtartom magamnak a Spirire. (Megérkezett most októberben az NKA-tól a 2018. évi folyóirat-támogatás, úgyhogy magasabb fokozatra kapcsoltam az oldalon.)

     Mivel kedves rokonaim élnek Stuttgartban, ezért komolyan latolgattam az odautazást, tekintettel a Schilling Árpád rendezte Lohengrinre, aminek nemrég volt a bemutatója a stuttgarti operában. A Wagnerek közül a Lohengrin a kedvencem (vagy inkább a Trisztán? vagy a Tannhäuser?), és kiváló színházi élményem Katharina Wagner… de ezt már írtam, itt. Roppant előzékeny jótéteményként fogadtam, hogy tegnap a színház honlapján közvetítették élőben az előadást, 5-től fél 10-ig.

     A nagymonitoron néztem, ami egy kicsit meghúzza széltében a képet, ettől mindenki pufinak látszott, így emlékeztetve engem kedvesen a gyerekkori operaházi élményeimre, tonnamuci Mimikre és pókhasú Manricókra. Élveztem az előadást. Szikár keretek között tárgyszerűen szenvedélyes. (Milyen szép volt például az a momentum, hogy az esküvő alkalmából a nők lehántották a férfiakról a szürke dzsekiket-kabátokat, mindegyiknek kék volt a bélése, s a földre leterített kék bélések adták ki egy kanyargó folyó képét, amire hattyúkat helyeztek!)

     Azt hiszem, a nép volt a főszereplő, a tömeg, vagyis a majd’ százfős kar, amelynek minden egyes tagja külön eljátszott minden érzelmet, reakciót, ez jól látszott közelről a közvetítésben. A nép, amely megválasztotta kiválasztotta Lohengrint – dehogyis akart ez az ember harcolni, a zsebhattyújával a zubbonya alatt, épp csak őt lökte élére a tömeg –, és amely épp megindult félelmetesen, amikor végül lement a függöny.

vissza a lap tetejére

22. hétfő

    

vissza a lap tetejére

23. kedd

    

vissza a lap tetejére

24. szerda

    

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

26. péntek

    

vissza a lap tetejére

27. szombat

    

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

29. hétfő

    

vissza a lap tetejére

30. kedd

    

vissza a lap tetejére

31. szerda

    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

 

 

 

*