|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2013. december
Kétféle naplónemírás van, az egyik az elfoglaltságokból kifolyólagos, a másik, amikor rémesen ráunok magamra meg a témáimra. De ez utóbbi esetben noszogatások szoktak felém irányulni többfelől, ami mégiscsak felhő a naplónemírás egén. A héten az volt, ami szokott: voltam iskolás, szerkesztő, és voltam vendégfogadó is. (A velem élő fiúk pedig pláne kedves vendégfogadók voltak.) Láttam előadásokat határon innenieket és túliakat. Tegnap este bizonyos értelemben megrázó felismerésben volt részem a Bubik István diákbérlet 2. előadásán a Nemzetiben, a Johanna a máglyán láttán. Hogy ugyanis engem, nem istenes és nem EU-ellenes lévén, repertoárilag kirekesztésben fog részesíteni ez a színház. (És akkor ebbe a gyakran hangoztatott kritikusellenességet még bele sem kalkuláltam. Pedig nem kizárt, hogy a köpő szörny-fejű kóristák valamelyike a kritikuscéhet szimbolizálta. Bár ezt az igazgató nem említette még az interjúiban, amelyekben pedig gondosan előre el szokta magyarázni a rendezései üzenetét.) De nem, nem ezt akartam mondani, hanem hogy ha az elmúlt hét színházaiból ki kellene emelnem valamit, az okvetlenül az a katartikus pillanat (pillanatnak nevezem, mert megállt ott az idő, de persze percek), amikor a Katonában az Illaberek előadásában – amely bemutatónak nem egy jelenetét tudnám lelkesen taglani – szóval amikor Varga Zétény kisfiú elmondta Kiss Judit Ágnes Szó című versét. Úgy mondta, mint egy felnőtt. Nem mint egy felnőtt színész, hanem mint egy felnőtt gondolkodó, esetleg író. Mintha elmélkedne előttünk, el-elnyelve egy-egy sort, s mint aki már eljutott a gondolatmenet végéig. Készen áll benne a vers. Akár egy felkiáltójel. Amikor befejezte, a közönségből rohamszerűen tört ki a taps. (Jó. Belőlem legalábbis, mindenképpen.) Ha az ember nem teljesen tompa – de van úgy, hogy épp teljesen tompa –, akkor szinte minden színházi előadástól kaphat valamit. Tegnap Az ember komédiáját láttam, Sziveri János verseiből, Táborosi Margaréta rendezésében, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásában. Fel-felsejlett benne minden jó, a költőé is, a színházi alkotóké is. Két megragadó mozdulatot vettem. Mészáros Gábor ahogy hozzáért a kabátja reverjéhez. Béres Márta ahogy lelassítva tapsolt. És még az előadás vége. Szép és erős volt a befejezés, a finálé meg az utolsó jelenet. Mai: mégse Sziveri, hanem Márai, már egy ideje akart ide szólni, a Hallgatni akartamból: Amikor ezt leírom, az egyetlen hivatalos papír, amelyet tárcámban őrzök, nevem után ezt a megjelölést tünteti fel: apolite, tehát hontalan vagyok. És mind ez a veszteség valahogy nem fájt olyan érthetetlenül, mint amikor a gyereket sírba fektettem, vagy talán éppen azért nem fájt, mert ennek a fájdalomnak emléke mindent, ami aztán következett, sterilizált. Az elkövetkező években éreztem indulatot, felháborodást, megrettenést, részvétet, de nem éreztem lelki fájdalmat. Minden, ami a harctereken történt, és minden, amit az emberek a harcterek mögött egymás ellen elkövettek, ördögi volt vagy emberi volt, de mindenképpen logikus volt. Egy gyermek halála soha nem „logikus”. Ezt ma sem „értem”. * Horváth Péter nosztalgikus Csaó bambínója a kassaiaktól a József Attila Színházban, Léner András rendezésében. Hát nem dobott fel. Suta, túlmozgásos díszlet, zötyögős tempó, és mindig volt valaki, aki hamisan énekelt. Azon tűnődtem, hogy amikor a Léner András apukája bő húsz éve megrendezte e mű ősbemutatóját itt Angyalföldön, akkor a nézők még valamelyest tudtak oroszul. Az alapszavakat, vagy a történelmileg kiemelteket legalább. Akkoriban még lehetett oroszul (és angolul! – hhah) beszélő szovjet katonát hosszú jelenetekben szerepeltetni. Ma meg nem, hiába. Az előadásban minden az volt, ami, ehhez képest erősen fennakadtam három apróságon. Hosszan gondolkodtam, hogy én értelmezem félre vagy a színrevivők ezt a három dolgot. A körömcipőt, a macskanyelvet és a sarokházat. Hogy ugyanis a mamaszereplő a narrátor szerint csinosan, kalapban, körömcipőben állva az utcán, kiabált fel a nagymamához. És a színésznő valóban hatvanas évekbeli csinosban mutatkozott: mintás ruciban, kalapban, magas sarkú piros cipőben, amelynek az orra vége nyitott volt. Kilátszott a nagylábujja. Pedig a körömcipőnek nem azért körömcipő a neve, mintha körmöt villantana. A jelmezbálra macskanyelvnek öltözött lány pedig a csoko-csokoládé dalt énekelte: „benne finom mogyoró”. Ami nincs a macskanyelvben. A sarokházat és triple secet presszóban rendelte a nagymama, a pincér meg kihozott valami csupasz, barna, csokitortának látszó kelléket. Miközben a sarokház az, ami nem is látszik a tejszínhabtól. (Én visszavitettem volna a pincérrel.) Hazafelé a metrón azt a hozzávetőleges megoldást találtam a problémáimra, hogy talán a mamaszínésznő véletlenül belerúgott a habszifonba, ettől kilyukadt a cipője orra és tönkrement a habszifon. És ha a macskanyelvlány megelőző jelleggel megevett egy csomó mogyorót? Na ugye. * Lassan már nem tudok több halottat befogadni. Kőszegi Ákossal vettem fel Ahol hely van rádióműsort tegnap. Pályakezdő színész volt Szegeden, amikor megismerkedtünk a nyolcvanas évek közepén. Kétszer-háromszor találkoztunk interjúilag az azóta eltelt évtizedekben. Jó beszélgetés volt, csak aztán válságba döntött. Mivel a végefelé feltettem egy kérdést, amely a magánéletével volt kapcsolatos, ilyenformán egyáltalán nem tartozik ránk, színháznézőkre. Válaszolt gondolkodón és elgondolkodtatón. Tulajdonképpen szép, emberi percek voltak ezek, és nem is ellenezte, hogy maradjon. De utólag mégis zavart, hogy szerintem helytelenül viselkedtem, ezért ennek a résznek kivágás útjáni odaveszés lesz a sorsa. Este a Szabadkai Kosztolányi Színház Pass-port-trilógiájának egyik része. Voltak ők már ennél jobbnak, és lehetnek is – hiszen vár még rám két rész. Volt már, hogy húsbavágó témát – esetünkben azt, hogy nem könnyű különböző nemzetiségeknek együtt élni (megjegyzem, egy nemzetiségen belüli emberek csoportjainak sem könnyű /nálunk/) – ihletettebben, eredetibben, áttételesebben, költőiebben sikerült feldolgozniuk. De nem vagyok panaszos. (Ha jobban belegondolok, nekem Béres Márta esztétikai élményként is kitölt egy ilyen 60-70 perces előadást.) Mai: Azért Sziveri is. (Az Új ismeretlenekből): A part a víznek, partnak a fák a martaléka. Zúzza tárgyait a tér és a teret a tárgyak. Hol abbahagyni? Hol abbahagyni? Volt egy stati(szti)kus jelenet a Kosztolányi Színház Maga az ördög-előadásában (Pass-port trilógia 2. rész), sok-sok interjú nyomán, amelyet az előadás alkotói készítettek. A kivetítőn azokat a jellemző szavakat, jelzőket mutatták – a gyakoriságuk szerint egyre nagyobb betűméretben –, amelyeket egymásról mondtak a népek. A magyarországi magyarok a szerbekről és a vajdasági magyarokról, a szerbek a vajdasági magyarokról és a magyarországiakról és így tovább. A legnegatívabb szavak akkor hatalmasodtak el a vásznon, amikor a vajdasági magyarok a magyarországiakról beszéltek. Ezt aztán kvázi tévé-show-interjú formájában is kifejezték a játszók (az előadás többször is ugyanazt mondta többféleképpen), és szerepe szerint Mezei Kinga mikrofonba susogta, miért nem szeretik ők a magyarországi magyarokat. Ekkor rögtön az jutott eszembe, hogy az ő kisfia vajon hová sorolandó. Én személy szerint egyébként ha akarnék, sem tudnék csatlakozni semmiféle ilyesfajta minősítéshez. Speciálisak és korlátozottak a tapasztalataim. Határon túliakat kizárólag színházi embereket ismerek. Színházi alkotókat és színházi újságírókat. És hajszálra pontosan ugyanúgy vagyok velük, mint a határon belüli színházi emberekkel. Jónak tartom őket a szakmájukban vagy kevésbé jónak. Szimpatikusnak találom őket vagy nem annyira. Ebből falat nem lehet felhúzni, se betűméretet. Két szeminárium között elszaladtam a bátyám könyvbemutatójára. Kicsit bolyongtam a könyvesházban, keresve az eseményt, de gondoltam, hogy ahol magas, izmos, jóarcú pasasok vannak, ott lesz. Felvettem jövő heti rádióműsort Horváth Zsuzsával, akit én megrögzötten Ilmának képzelek. Életre szóló Ilmának látom, lehetett volna a színpadon 20 éves Ilma, 40 éves Ilma, 60 éves Ilma. (Nem játszotta soha a Csongor és Tündének ezt a szerepét.) Pintér Béla és társulata 15 éves. Úgy emlékszem egyébként, hogy Szervét Tibortól hallottam először Pintér Béláról. Interjút csináltunk a Vasárnapi Híreknek 1997 végén. Az erkélyén ültünk, beszélgettünk, és említette, hogy látta Pintér Béláékat, és milyen jók. Bár ez így több mint 15 év. Nem tudom. Azt tudom, hogy amikor én először láttam őket – 1998-ban vagy ’99-ben? – csak találgattam, konkrétan melyik lehet közülük a Pintér Béla.
A jubileumi előadás-sorozatuk kiváló alkalom, hogy újra megnézzem néhány régebbi
produkciójukat – gondoltam. Tegnap a Kórház – Bakonyt. Ó, de jó is korai
Pintér Bélát látni! Olyat, ami még nem egészen olyan, de már sok minden
felsejlik benne. (Régebben meseszerűbbek voltak a történetei.) Egy jelenet
eszembe jutott menet közben, hogy az itt lesz (nagyon szerettem már annak idején
is), amikor a betyárfiúk és a A darabból arra emlékeztem épp, ami a címe. Hogy kórház. És Bakony, betyárokkal. Avval tegnap este szembesültem, hogy ez az előadás a bűntudatról szól, amelyet a felnőtt, dolgozó gyermek a szülője halálakor érez. Elmesélem, Szilágyi tanár úr információi alapján, hogy mi volt a börtönben, amikor Kazinczy Ferenc a magyar jakobinusok perének elítéltjeként Munkácson ült. Bizonyos Andreas Riedelé volt a szomszédos zárka, majd a Ruzicska nevű rab következett. Rendes börtönszokás szerint kopogtattak egymásnak a falon. Latin nyelven kopogtattak, hogy az őrök ne értsék. (Gondolták is biztos az őrök, hogy talán nem is a foglyok ezek, hanem a karbantartó brigád.) Alaphangon a szisztéma az, hogy ahányadik betű az ábécében, annyi kopogtatás. De ez így elég strapás. A latinban nem ritka p betű például 15 kop. Úgyhogy Riedel, aki matematikus volt, hamar bevezetett egy egyszerűsített verziót, amelyben 8 koppantással bármelyik betűhöz el lehetett jutni. Így kopogtattak reggeltől estig, más dolguk nem lévén. (Könyvet azt kaptak, papírt és írószerszámot viszont nem.) Riedel latin elégiákat költött és átkopogta Ruzicskának, aki megtanulta és fejben vitte ki a verseket, amikor kiszabadult, s első dolga volt lejegyezni mindet. Nem sokkal később kihallgatásért folyamodott I. Ferenchez, s miután elnyerte, az uralkodó elé állva kegyelmet kért Riedel számára. Kéréséhez csatolta Riedelnek a börtönben született elégiáit. I. Ferenc azonban nem adott kegyelmet. Riedel volt a matektanárja kisherceg korában. Lehet, hogy pikkelt rá. Hát idáig tudom a történetet. De úgy gondolom, a királyt az külön felháboríthatta, hogy a papír- és tolltilalom ellenére verseket írogatnak a börtöneiben. Vizsgálatot rendelt el, miként fordulhat ez elő. És miután kiderült: a rabok nem írnak, hanem kopognak, csak azt tudom elképzelni, hogy lebontatta a börtönfalakat. Na így kopogtassanak a gazemberek, ha tudnak. Vannak olyan emberek – főleg munkahelyen gyakoriak –, akik mindent elmesélnek, amit csinálnak. Elkezdik mondani kábé onnan, hogy „7-kor keltem, kimentem a konyhába,” satöbbi. Türelmesen hallgatok ilyenkor, mert azt hiszem, hogy majd kifut valahová az elbeszélés, lesz teteje vagy veleje, vagy mondandója, vagy poénja. De nem lesz semmi, és én titkon nem értem, hogy minek kellett mindezt előadni. Kicsit így éreztem magam tegnap a Budapest Bábszínházban a Boribon és Annapanni előadásán. Ennek nyilván az az alapvető oka, hogy elmúltam 3-4 éves. Márpedig a mű a 3-4 évesek élettapasztalatára alapoz. Arra ismerteti rá a gyerekeket, amit megéltek már, pl. hogy a felnőttnek nincs ideje játszani. Vagy: ha a gyerek belázasodik, ágyban kell maradnia. Vagy: van olyan, hogy ünnep. Ilyen egyszerű esetek. Mindez egy aggasztóan vékony karú-lábú Annapannival (Mórocz Adrienn) és egy mérsékelten szeretnivaló Boribon mackóval (Bercsényi Péter), valamint az elkerülhetetlen zenével, tánccal. (Minthogy Boribont és Annapannit Marék Veronika költötte még az ötvenes évek végén – és azóta is –, voltaképp megismerhettem volna őket 3-4 évesen, de nem emlékszem, hogy ez megtörtént volna. Kései találkozás, írta a Spiritusz és a kritikusdíj gyerekelőadás kategóriája.) Este Nyíregyházán a János király, Keresztes Attila rendezésében. Csalódás. Csak a forma, csak a keret markáns. Fekete és vörös, sok vér, némi grand guignolos beütés. A darab szellemessége, ügyessége, nyelvi ereje nem érződik. A színészek mind egy síkon, egy dimenzióban mozognak. Hiányzik nekem a… mi is. A lendület? A mélység? A játékosság? A színesség? Ez a négy mindenképpen. Fájlalom, hogy a Fattyút játszó Illyés Ákos arcából alig valamit látni. Vérben forog, nem a szeme, hanem az egész feje. Tekintet, rezdülés, mimika elvész a sok festék alatt. Viszont: Bárány Frici bácsi mint rosszat sejtő, tekintélyes angers-i polgár! És még a Lipótot adó Nagyidai Gergő. Ő úgy hat, mint aki tudna mit kezdeni evvel a dologgal. De ez már odavan. Havas vadaspark hidegben, szikrázó napsütésben – legjobb dolog. Itt Nyíregyházán mindig a jegesmedvénél kezdem, és nála is fejezem be. Most egyedül volt, megsárgult szőrű, sáros és szomorú. Hiába próbáltam felvidítani. Laci elefánt – régi kedves ismerősünk – köszöni, jól van. Némelyik állatot elsőre nem tudtam megkülönböztetni a kopasz fától. Ezt például. Vagy ezt. Egy zsiráf szemmel tartott engem a fenti hídon, nem akarok-e beleenni a magaslati szénájukba. A páviánok nem vették jó néven az érdeklődésemet a két kicsi kölykük iránt. Rikoltva figyelmezették egymást, hogy itt van egy valaki, nem tudni, mit akar. Farkasszemet néztem egy gorillával. Amikor ebédelni indultam (este hatkor), épp Csepregi Évát énekelt Mészáros Árpád Zsolt a Kossuth téren. Most elmegyek Kolozsvárra, onnan Székelyudvarhelyre. Hogy a napokban lesz-e módom felkapaszkodni a világhálóra, nem tudom. Visszajövök és visszajövök. Vagy előbb. A POSZT-válogatókkal fuzionáltam, úgy jöttünk most erre a színháznéző túrára. Ahogy a hegyeken hajtottunk át, igyekeztem havasi havasokat fényképezni anyukám emlékére. Mert amikor a gyerekek kicsik voltak és ország-várost játszottunk, anyukám egyszer H betűvel ezt írta be hegynek, hogy Havasi havasok. Mondtuk, hogy ilyen nincsen, de ő csak kerekítette a szemét és bizonygatta, hogy igenis van Havasi havasok, Erdélyben. A Sport hotelben szállunk most is, akárcsak hat éve, amikor Interferenciák fesztiválon jártam itt. Egy hosszú park fekszik a szálloda és a színház között. Ahogy baktattam a latyakos sétányon, rögtön eszembe ötlött: pont itt ismertem fel annak idején, hogy a fekete csizmám olyannyira nem vízálló, hogy direkt beázik. És még mindig ugyanaz a fekete csizmám van. Evőhelyet kerestem, végigmenve egy hosszú fényes utcán, és az volt a felületes benyomásom, hogy az összes evőhely bezárt és mindnek patika nyílt a helyén. Végül mégis találtam egy szerény igényű, kedves személyzetű étkezdét, ahol szólt a rádió és Nadia Comanecit emlegették benne. El is várom egyébként, hogy ha rádiót hallok itt, akkor Nadia Comanecit emlegessék, aki kedves ifjúkori tévénézői emlékem, és ha róla van szó, azt legalább értem. (A nevét. Mármint ha jól értettem.) Este a Csipke, Máté Angi regényéből, Mezei Kinga rendezésében. Kicsit mache, kicsit túlbiztosított – úgy értem, pl. ha a színész a kezeivel árnyjátékként madarat mutat, akkor minek oda még kivetíteni egy galamb képét is? –, de szép, hangulatos produkció. Mezei Kingától ilyen költőiséget legutóbb talán a Via Itáliánál láttam. Jók, szeretnivalóak a színészek. Györgyjakab Enikőben egyszerre a kislányság és a koravénség. Albert Csilla bólintásai. Bodolai Balázs „szervusz”-jai. Váta Loránd túlzásai a részeg magánszámokban. Keresztes Samu ezerszínű „naaa”-jai. A játékosság szabadsága fénylett fel az előadásban. Eljövet Kolozsvárról egyre hegyesebb és havasabb lett minden. (Bár ez itt, a tordai hasadéknál még nem látszott.) Keresztül a Hargitán, a Kis-Küküllő völgyében – lehet, hogy földrajzilag nem korrekt a leírásom, de annyira jók ezek a nevek! –, a Parajd nevű község előtt vasúti sín szelte át az országutat. Épp jött a vonat, megállt, leugrott róla egy mellényes ember, letekerte a sorompót, áthaladt a vonat, majd megállt megint, megvárta, míg az emberük felhajtja a sorompót, visszakapaszkodik a vonatra, aztán hajrá. Székelyudvarhely magasan van, dombos és hó takarja. Havasak a járdák, az úttestek, mégsem áll meg az élet, tudomásul van véve, senki nem látszik foglalkozni evvel. Odakint éles, hideg, hegyi a levegő, idebent, a panziószobámban kicsit dohos, de a wifi, ami van, nekem több doht (dohot?) is megérne. A Tomcsa Sándor Színház négyszeres társbérletben lakik: művház, filharmónia, táncegyüttes és színház. Közel 450 fős hodály nagyteremben játsszák Adorján Viktor A lovasok című darabját, amely díjat nyert tavaly a drámapályázatukon. Ezt otthon aligha lehetne bárhol is bemutatni. (Illetve...) Szimbolikus-létfilozofikus-patetikus zenétlen szódrámát adni teltháznyi diák előtt?! (Gimnazisták. Jóarcúak, jólöltözöttek és felszabadult, jó közönség.) Még a művet el kell olvasnom, hogy pontosabban lássam, mi is volt ez. De az átütött, hogy az alkotók – Hatházi András mint rendező és a társulat – hittel, mondani akarósan és kreatívan dolgoztak vele. Még akkor egyet ide, egyet oda: 1.) a. Remélem, most már hamarosan kimegy majd a divatból a díszletre filmet vetítés mint színházi eszköz. Én már unom. 1.) b. Nagy Csongor Zsolt végtelenül helyes volt mint a nézőtérről felhívott, váratlanul szerepeltetett játszó. Annyira élethűen nevetgélt zavartan, szinte el is lehetett hinni neki, hogy rokonszenves civil. A panziókörnyék legmagasabb pontján egy katolikus templomot láttam, felmásztam oda. Mellette temető, amelyben megdöbbentően sok az élő. Nem úgy, hogy látogató, hanem hogy kábé minden öt-hatodik síremlék üres, nem fekszik alatta senki. A sírkövön „Itt nyugszik” felirat, aztán a házaspár neve. 1930-as, 1940-es években született emberek, a kötőjel után, a halálozási év helyén egyelőre ennyi: 20. Sírkövön szerepelni, ez elborzaszt még a halállal kalkulálva is, nem hogy így, előzetesben. Leveseztem itt minden nap, szeretem az itteni vastag, savanyú leveseket. Errefelé másként teszik bele a sárgarépát, mint nálunk: reszelik, amitől színre és ízre nézve is dominánsabb a levesben. Hoznak hozzá tejfölt, amely olyan minőségű, hogy önmagában is csemege. (Vagy majdhogynem tejszínként.) Este stúdió-előadás – ami ugyanazt a termet jelenti, mint előző este, csak ezúttal a színpadon ülünk –, Fekete tej. Tehetséges ember csinálta, az látszik a produkción. (Barabás Árpád rendezte.) De jó darabig zavart engem, hogy szerepek élvező színészi kiaknázását látom, s nem érzem az ábrázolásmódban a fogékonyságot a hősök végtelen nyomorúságára, a megérintettséget. Ahogy aztán a második részben Bekő Fóri Zenkő teljességgel letisztította Sura figuráját, az enyhítette a hiányérzetemet. Na indulás. Annamarink közben hazaérkezett. Hazafelé: őzek a havas mezőn. Magazin mixt – vegyesbolt. Egy férfi meg egy gyerek disznót perzselnek az országút mellett. Esti kitérő Miskolcra: a Woyzeck Béres Attila rendezésében. Úgy indul, hogy Görög László futógépen fut már jó ideje. Amikor ülünk le a nézőtéren, hallani a lépteinek zaját, csak még nem látjuk őt a plexi függönysávoktól. (Ipari termelés jellegű a környezet.) Fut Görög monotonon a gépen, mikrofon nyúlik be a szája elé, az Apokrifet mondja halkan, magának. Ez a kép többször visszatér: fut, izzad, Pilinszky-verseket mond befelé. A fizikai erőkifejtés és a különös hangi világ jól megágyaz az előadásnak. Nyersen kijön belőle a fájdalom. Eléggé hatásos, eléggé erőteljes produkció. (Most a részleteket, amelyek ennél azért vegyesebb benyomást keltettek bennem, talán hagyjuk.) Persze ha Woyzeck, akkor nekem Bogdán Zsolt. (Bár nem akarom mindig emlegetni. Illetve de, akarom.) Görög László mindenképpen meglepő kicsit, amennyiben nagyjából úgy él ő bennem, mint egy kedves, puha fiú. Erre itt most egyszercsak szálkás, szikár pasas. Megragadóak a gyötrelmek az arcán. Marie piros ruhában, piros babakocsival összenőve: Simkó Katalin. Rebbenékeny, finom jelenség – szeretem az ilyet –, ellenpontozóan markáns hanggal. Megjegyzem, amióta írtam itt a minap, hogy unom a díszletre vetítést, azóta két előadást láttam, mindkettő alkalmazta. Annamarink alig valamicske időre jött haza, mivel elnyert egy három hónapos floridai ösztöndíjat, és még decemberben el is kezdődik. A Tampa nevű város egyetemén fogja tanulmányozni a felnőttoktatásnak azon formáit, amelyeket a leuveni egyetemen igyekezett meghonosítani. (Egyre kijjebb vándorlás.) Legalább Illaberek-nézési lehetőség beleesne az itthonlétébe – szerettem volna kiutalni neki –, de az sem. Ez a floridai Tampa a tengeri tehenek, a lamantinok városa. Rendjén is van tehát, hogy Annamarink, aki kiskorában nagy rokonszenvvel viseltetett a tehenek iránt, most majd állhat ott is, álmélkodva, boldogan mutogatva, hogy „Tehenke!” Ráadásul – minden bizonnyal az ő kedvéért – Salvador Dalí múzeumot is alapítottak ott.* Járnak egyébként bálnák is azoknál a partoknál tavaszonta, borjújukkal együtt. Ezért aztán nem is indítanak bálnanéző hajókat – gyermeke társaságában a bálna ideges tud lenni –, hanem magaslati helyekről figyelik és számlálják őket. Erre a munkára önkénteseket is felvesznek… Mmmmmmm… Mai: Utazásom közben elolvastam a bátyám interjúkönyvét a barcelonai vízilabdás világbajnoki győzelemről. Nagyon helyesek ezek a palik. Madaras Norbert arról, hogy az eredményhirdetés után levette az aranyérmét és Benedek Tibor nyakába akasztotta: Ha valaki azt mondaná, hogy nem tarthatom meg az érmet, valakinek oda kell adnom, akkor egyértelmű, hogy az Tibi lenne. Ő aztán nagyon megérdemli ezt. Eddig kapott mindig, most nem. A többiek nevében nem beszélhetek, nem mondhatom, hogy mindenkinél többet tett ezért az éremért, de nálam biztosan többet tett. *Közben Annamari levest főz épp, és azt mondja, ahányszor itthon van és a mozsarat akarja használni a fűszerekhez, mindig azt tapasztalja, hogy a mozsárban egyre többen laknak. Dunaújvárosban A padlás, Kuthy Ágnes rendezésében. Megírom majd a Spirinek, úgyhogy most csak úgy belecsapok. A cikk eleje az lesz: minthogy 1988-ban mutatta be a darabot a Vígszínház – és mint tudjuk, azóta is játssza, meg játszotta másik száz színház azóta –, épp itt volt az ideje, hogy valaki megpróbálja kicsit máshogy látni és láttatni (legalább külsőségeiben). A közepében az lesz, hogy jó ötlet volt Kútvölgyi Erzsébetet hívni Mamókának. A Rádióst játszó Gulyás Hermann Sándort régóta kedvelem, anno pályakezdő díjat adtunk neki a Vidoron. Tisztességgel megküzd az énekléssel. (Míg mások, néhányan, egyszerűen hamisak. Hangilag voltaképp csak Lapis Erika tekinthető predesztináltnak, a Kölyök szerepére, csak elég nehéz lehetett mellé méretes Meglökőt találni.) Szóval azt akartam mondani Gulyás Hermann Sándorról, régóta bennem volt, hogy emlékeztet valakire, csak nem tudtam, kire. De tegnap beugrott: a fiatal (a Hair-beli) Trate Williamst idézi a nevetésével. A vége (a végem) az, amikor a Rádióüzenetek számban az emlékek bolygójáról jövő jelet próbálja befogni Robinson – aki ma már értelemszerűen nem akkora, félszobányi helyet betöltő számítógép, mint az 1988-as mintadarab – és Cassiopeia irányából jön jelzés. Ezt most meghallottam és abban a pillanatban összekötődött bennem avval, hogy a Cassiopeia csillagkép egyik csillaga Kaszás Attiláról van elnevezve. Vagyis lett itt egy frappáns, finom, szemérmes, gyengéd, szűkkörű hommage ŕ Kaszás Attila, ami olyannyira nem idegen a műtől, hogy szinte a lényege. Stuber Andrea naplója 1973. december 22. szombat Ma végre felkeltem, már halálosan untam különben a fekvést és az egész betegeskedést. Milyen szívesen bementem volna a suliba. Még a föci ötösöm is feláldoztam volna. Ma délelőtt már volt szünidei matiné a tévében. Holnap már ki is mehetek a lakásból, délelőtt elmegyek ajándékot venni, délután pedig… ki szeretnék menni a Jégre, de az a sanda gyanúm, hogy Apu nem fog elengedni. Valahogy úgy kellene intézni, hogy Anyutól kelljen elkéretkeznem. Ma délután belakkoztam a körmömet. Igen, BELAKKOZTAM A KÖRMÖMET! Anyu engedélyével. Apu a múltkor megtiltotta, de nem érdekel. Eddig még nem vette észre, de ha észre is veszi, nem tehet semmit, mert nincs itthon lemosó. És igenis szünetben lakkozni fogom a körmömet. Csillogó narancssárgával van bekenve. Nem tetszik a színe, de nincs más itthon. Annyira szívesen újranéztem volna a születésnapi ünnepségsorozat kapcsán az összes Pintér Bélát! De sajnos kell menni máshová is színházba, így csak szúrópróbaszerű a találkozásom egy régi produkcióval (Kórház – Bakony), egy középsőssel (Árva csillag) meg egy újabbal, jövő héten. De legalább a családomat is kiművelem, tegnap Annamarit is vittük, élvezték. Az Árva csillagot annak idején is szerettem, 2007-ben, és ahogy most néztem, felidéződött az akkori, enyhén bizonytalan nézői érzésem is, miszerint: komolyan lehet venni ezeket az embereket evvel a színházzal?! Most szemrevételezhettem a múlt hétről e hétre, mennyit fejlődött színészileg Csatári Éva, akire – mint látom – szavaztam is akkor a kritikusdíjban. Bárdos Andrea alakítását is megvettem, akit sosem láttam máskor, előtte sem, azóta sem, így azt sem tudhattam, hogy az akcentusa természetes, nem színészi eszköz. (Írt egyszer később, amikor itthon járt valamilyen produkciójával, de sajnos pont nem tudtam megnézni.) Pintér Béla, megkockáztatom, az Árva csillagban a legsármosabb, FBI-ügynökként. No és Thuróczy Szabolcs, aki ebben is felülmúlhatatlan, pláne deréktól lefelé. Ahogy áll, szétvetett lábakkal, a nem egészséges széklet színű nadrágjában… Utána Kritikus Óra is volt, Herczog Noémi kolléga kérdezte Pintér Bélát, aki rutinosan és készségesen válaszolgatott. Milyen érdekes, hogy ennek az embernek, aki egyébként nem hat könnyednek, ilyen laza, áradó, gazdag humora van, mint ami a darabjaiban burjánzik. A butácska nézők képviseletében feltettem egy kérdést, tisztázandó az előadás végét. De ezt kizárólag azért mertem megcselekedni, mert tudtam, hogy a 7 óra 7 portálon nem valamely ottani, lekezelő vagy beszólogatós kolléga fog tudósítani a KO-ról, hanem történetesen én. – És hát akkor jött az a bizonyos vég. Ennél elegánsabban vízbe ugrani ruhás embert nem nagyon lehetett még látni. Nagyon sokat néztem azt a képet. Ez egy fizikai műveletsor, de közben olyan mély mögöttes tartalmat látok bele. Elegánsan, kitárt karral, széles mosollyal beleesni, szinte már légiesen a vízbe… Nem hiszem el, hogy eltervezted, hogy ha nyertek, hogyan fogsz beugrani a vízbe. Még akár másfél perccel a vége előtt sem. Ez hogy lett ilyen?? – Ezt még nem mondta senki, nagyon csodálkozom, hogy így látod. De azt kell, hogy mondjam, hogy éppen most meséltem el Panninak a következőt. Sydneyben, a döntő negyedik negyedében nagyon vezettünk, kijöttem a vízből, már nem is mentem vissza, megvolt a meccs, vezettünk hat góllal. Üldögéltem ott a kispadon és pontosan ugyanezt éreztem. Amikor ott beugrottam a vízbe, arra gondoltam, hogy innentől kezdve ezt már nem veheti el senki, akármi történik velem játékosként – már nem lehet baj. Ugyanez volt bennem most edzőként, az, hogy bármilyen rossz időszak jön esetleg, én ezt megcsináltam! Szerintem ez látható a képen, mert ha megnézed a sydneyi beugrásomat ábrázoló fotót, pontosan ugyanilyen a fejem a 13 évvel ezelőtti képen… (Stuber Sándor: Barcelona kulisszatitkai) Sorozatnézés zajlik Nyíregyházán. Elsőnek az Énekes madár, amelyet Koltai M. Gábor rendezett, a legkevésbé sem gyerekelőadásnak. Tehát enyhén kínos, hogy a nézőtér tele van öt-hatodikosokkal, akik jól viselkednek ugyan, de nem helyénvaló ez a találkozó. Nem mondható méltányosnak sem az iskolásokkal, sem a színészekkel, sem velünk, csapatos kritikusokkal szemben. Az első részt elég hökkenten nézem. Határozottan úgy érzem, hogy az elszékelycsabásítás nem megoldás Tamási Áronra. A hosszabb második rész eleinte átmegy valamiféle mezőségi thrillerbe, majd általánosabb érvényű savanyú dráma lesz négy megkeseredett, klimaxos emberről, és a Csillag vagy fecskébe fut ki végül. Énszerintem nem kellene, hogy egy darab négy ugyanolyan hősről szóljon. És ha már két férfi, két nő, akkor legalább szólna a nőkről! Hiszen a státusz és a perspektíva sem vehető egy kalap alá két-két negyvenes agglegény és vénlány esetében. És akkor még Tamásit meg sem próbáltam számon kérni az előadáson. (Nyilván lesznek, akik fogják.) Utána a Krúdy Kamarában Tűzoltó leszel s katona című, zenés pályaválasztási tanácstalanság alcímű előadás. 13 színész patchwork-partija, Forgács Péter és Novák Eszter rendezésében. Kreatívak és személyesek. Nem mondom, hogy nem lehetne rostálni, akár szereplőket, akár jeleneteket, de összességében véve a produkció élvezetes, élményszerű és érvényes. Stílusában, formájában, munkamódszerében és lényegét tekintve is olyan, mintha a Katona Illaberek-előadásának a 0.1 verziója lenne. (Helyi középiskolákba mentek interjúzni hozzá az alkotók.) A szülőpáros (Horváth Réka és Gulácsi Tamás) kiskiflis fedőnevű ágyi kettőse volt a kedvencem a jelenetek közül. Ma növeljük a dózist: négy előadás lesz. Cikkeim, mik ilyenkor születnek: PB KO, A padlás. Volt először egy OZ, a nagy varázsló-előadás, és ez most kivételesen nem elírás itt, hanem így van: OZ. Kardos Tünde szerzette mesejáték Monori András zenéjével, és jót fogok írni róla a Spirire. Úgy határoztam ugyanis, hogy eltelt pont húsz év, amióta elszegődtem 3 évre a Móricz Zsigmond Színházhoz, és azóta, húsz éven át, nem írtam kritikát nyíregyházi bemutatóról. De mostanra ezen a kapcsolaton tizenhetedíziglen túlvagyunk, úgyhogy egyéni döntés alapján a jövőben már nem tartózkodom a kritikaírástól. Láttuk még a Csalóka Péter című előadást, amelyről viszont nem tudnék jót írni: egy színész kivételével táncosok adták elő, bár ez nem is igen látszott rajtuk. Úgy értem, azt tévedhetetlenül meg lehetett állapítani, hogy nem színészek, de a táncosságuk nem szúrt erősen szemet. Szerepelt aztán a programban a János király. Nem éreztem indíttatást arra, hogy újra megnézzem, tehát kihagytam, de a kollégáim kollektíven jól fogadták a produkciót. Végül a Lenni vagy nem lenni várt ránk, amelyet én a Vígszínházban sem utáltam – evvel eléggé kiríttam –, de az itteni verziót még egy fokkal ügyesebbnek is találtam, az előadást pedig egészen szórakoztatónak. Tegnap rádióztam, Kaszás Gergővel, aki elsőtalálkozós alany volt. Hamar odaért, Zsolt hangmérnök kolléga pedig késett, így mire befutott, voltaképp már túlvoltunk egy műsornyi beszélgetésen, a szüleiről, meg a Madách gimnáziumról, ahol alig kerültük el egymást. Nem gondolom mindig ezt, de most igen: jó beszélgetés volt. Nem is fér bele a szokásos három zene, csak kettő.
Na szaladok, Újvidékre megyünk Patkányokat Erről jut eszembe, bevásároltam a karácsonyi sonkástésztához. Némi vívódás után két kisebb csülköt vettem. Biztosítottam a hentest: ez így jó lesz, a két csülök, ketten együtt mennek majd a kukába. De csak mondtam a kukát, mert közben kuktára gondoltam. Aztán a mellettem álló idős néni vásárló felmarkolta a pultról a saját zacskója mellett az én zacskómat is, és vitte magával a csülkeimet ki a boltból. Vagy véletlenül tette, vagy elszántan meg akarta menteni őket a kukától. Még sosem sikerült normális menetidővel eljutnom Szerbiába és vissza. Azt már tudjuk, hogy Röszke-Horgos felé nem szabad menni, így egy félreeső, kisebb határátkelőt céloztunk meg. Jól választottunk, ezt onnan lehetett tudni, hogy bemondta a rádió: a nagyobb határállomásokon elakadt a tömeg, így például ezt a miénket ajánlják az utazóknak. Csak az volt a probléma, hogy épp akkor hallottuk ezt a rádióban, amikor már két és fél órája vesztegeltünk az említett helyen. Úgyhogy sajnáltuk a többi autósokat, akik a rádiós információ hallatán esetleg épp elindultak felénk, és nagyon valószínű, hogy ők ott át sem jutottak az este 7 órai zárásig. No, mindenesetre odaértünk Újvidékre. Kedves, kopott kis színházépület, 200-220 fősre saccolom a befogadóképességet. A nézőtér alapján egykori mozinak látszik, de maga a színpad mintha jó adottságokkal rendelkezne, komoly a mélysége például, úgy tűnt. A produkciót – Hauptmann Patkányokja, Alföldi Róbert rendezésében – elég hamar úgy kezdtem nézni, hogy vajon hol tudják eljátszani nekünk Kisvárdán. Hová fér majd be ez, a játék több szintjével, hozzávetőleg a színpad alatt-tól a (zsinór)padlásig. Tartalmas, erőteljes előadás. Itt-ott túl didaktikus. Az emberi nyomorúságnak ezen az átélhető szintjén (Németország, még jóval Hiter előtt) könnyen válhat fogadókésszé akár egy egész társadalom arra, hogy jöjjön valaki, aki megígéri a rendcsinálást és a felemelkedést – körülbelül erről szól nekem az újvidéki Patkányok. Krizsán Szilvia mennyire adekvát Johnné. Mészáros Árpád milyen más itt, ebben a drámai és színházi közegben, mint Urbán Andrásnál a Kosztolányiban. Balázs Áronra hogyan lehet színházat építeni. Faragó Edit egy kis epizódban miként képes teljesen betölteni a színpadot. Mármint nem kérdő névmásként értve a mennyirét, a milyent, a hogyant és a mikéntet, hanem határozóként. (Így nézett ki az autónk antennája éjjel, hazaérkezés után.) Olvastam egy Valló Péter-interjút, amelyben mondta: megpróbál most olyan rendes, klasszikus, korhű előadást csinálni a Hedda Gablerből, mint amilyeneket annyira szerettünk tőle a ’90-es évek elején. Eltűnődtem ezen, hogy ma vajon miért nem érjük be ennyivel a színházban, mi többet, mi mást akarunk. De egyelőre nem tudtam megfogalmazni a választ. Engem a Hedda Gabler mint darab mindig izgatott, és a bemutatóit is érdeklődéssel szoktam fogadni. Pl. a Katona előadását jobban szerettem, mint Básti Juli, aki játszta. De most itt abba kell hagynom – úgyis írok majd kritikát a Radnóti bemutatójáról –, mert a reggeli müzliben volt valami nagyon kemény, amire ráharaptam, és otthagytam a fogam, vagyis hogy két fog leszakadt, amiért is most el kell mennem Várpalotára Józsi doktorhoz (Hová mész? Fogat ragasztatni.) És erősen remélem, hogy evvel kipipáltuk az idei karácsonyi ünnepekre eső gikszert, mert mindig szokott lenni valami. Most egy kicsit ne írjunk, ne olvassunk. Vagy nem tudom. Kinek mi a szép, jó, békés, nyugodt, áldott, kellemes. Azt kívánom. Kedves férjem nevet adott nekem karácsonyra: www.stuberandrea.hu. Az Ahol hely van rádióműsorom gyűjteményével addigra már el is készült, aminek különösen örültem. Ide fogunk tehát áthurcolkodni hamarosan – egyelőre próbaüzem –, ahová visszakerülnek majd a helyükre a naplóban a régi fényképek is. Tipográfiailag is rendezni szeretném a dolgaimat, mert annak idején, amikor Máté az oldalakat készítette, olyan betűtípust választottam, amelyet azóta már a legtöbb browser nem tud olvasni. Így félő, hogy az olvasók zöme az én szép betűimet közönséges Times New Romannak látja. Márpedig én a Times New Romant annyira utálom, hogy szabotálom is az egyetemen. Ugyanis a beadandó szakmunkák, dolgozatok formai követelményei közt szerepel, hogy ez a betűtípus legyen, de ennek dacosan ellenállok. Mondjuk eddig még nem tette szóvá egy tanár sem, nem rontotta le osztályzatomat emiatt senki. A cikkeknél a betűk méretét növelni fogom – ekképpen fognak kinézni, ahogy a Cikkek évenként 2013-ban már csinálom –, mert romlott a szemem annyit az elmúlt tíz évben, hogy az eredeti picinke betűket már nem jól látom. 2023-ban meg majd lóbetűkre váltok. Még annyit szeretnék közölni ma, hogy a Mamma mia forgatásán a stáblista tanúsága szerint még vészács (stand-by carpenter) is dolgozott. Ketten vagyunk, Máté dec. 25. óta nincs itthon. Javarészt úgy telnek az ünnepek, hogy ülünk az étkezőasztalnál egy-egy laptoppal, esztergáljuk a honlapomat, és felemlegetünk meg emlékezünk meg nevetgélünk a naplóarchívum olvasása közben. Tegnap rövid időre elhagytuk a házat, és az egyik kis utcában véletlenül felfedeztünk egy keleti gyorsétkezdét, ahol ramjont hirdettek az ajtón. A Leves, Amit Koreában Megszerettünk. Azonnal bevettük magunkat, és megteszteltük az ajánlatot. Kétségkívül gazdag leves volt, adagban is, zöldségben is, húsban is, de ramjonnak nem ramjon. Kimaradt belőle a ramjon íze és a csípője. De ezt nem panaszképpen mondom. Számos olyasmi van az életben, ami nélkül békés-boldogan megvan az ember, és ezek között ott szerepel a ramjon is, valahol a rakétahordozó és a randivonal között. Mai: Bethlen Miklós élete leírása magától. A hálóházamról írnom nem illik, s nem is szükség, bizonyság tizenhét gyermek, melynek öte első feleségemtől lett ifjúságomban tizenhét és fél esztendő alatt, tizenketteje a másiktól, tizenhat esztendő alatt; ha az első feleségem olyan egészséges és tenyésző lett volna, mint a második, és ha az elsőtől a fogarasi rabság esztendeig, a másodiktól a mostani rabság már négy és fél esztendeig el nem választott volna, talán kalongya számig is szaporodtunk volna. Nem ismertem a szót, milyen mennyiség ez, de kiolvastam: a learatott gabona mértékegysége, 1 kalongya = 18 kéve. Ez volt tehát „A nő munkája a gyermek” korszak, de azóta sokat fejlődtünk, úgyhogy mára eljutottunk „A nő munkája a férfi”-ig. A 42. hét, a csilláron is lógnak zsúfoltságú Szkénében. (Nem egy kitűnő, középkorú színésznő ült a nézőtéren, és érezni véltem a heveny szívfájdalmukat, amiért ilyen pompás női főszerepben nekik nincs részük.) Ez nagyon erős produkció. Rengeteget röhögősen indul, mint egy Pintér Béla-előadás, aztán elkomorul, fokozatosan kialakuló lórúgás lesz belőle. Nem gondoltam arra előtte, hogy milyen nehéz lesz utána megszólalni. Pedig meg kellett szólalnom, mert én vezettem a Kritikus Órát. Mélyen átéreztem megint, mennyire nem nekemvaló az ilyen nyilvános szereplés, szenvedtem, de ez elhanyagolható körülmény ahhoz képest, hogy a résztvevő alkotók remekül szerepeltek. Pintér Béla tartalmasan tud beszélni, Stefanovics Angéla helyesen őszinte volt, Csákányi Eszteren pedig még a személyemnek szóló kedves segítő és együttműködő szándékot is éreztem. Megjegyzem, már az önmagában is milyen jó, hogy Pintér Béla, akinek számos sérelme van kritikusoktól – érzékenység és sértődékenység, azt hiszem, ez művészemberek esetében körülbelül elválaszthatatlan egymástól –, szóval hogy a 15 évességi ünnepségsorozat alkalmából minden produkció után kiül a közönsége elé más-más kritikus kérdéseire válaszolni. Én voltam épp a 15. a sorban. Meg kell mondanom, hallatlanul szerencsésnek tudom magamat amiatt, hogy nézői pályámba beleesik Pintér Bélának ez a 15 éve. És azt még pluszban tartom szerencsémnek, hogy olyan színészeket kooptált a társulatába az utóbbi esztendőkben – Csákányi Esztertől Mucsi Zoltánon át Stefanovics Angéláig –, akiket különösen szeretek. Éljenek soká!* * Erről jut eszembe, amikor 1995-ben Párizsban éltünk, kedves férjem fizetéséből nem voltunk túl jól eleresztve anyagilag. Ezért aztán ajándék vásárlása szóba sem jött a születésnapjára. Úgyhogy műsorral ünnepeltük. Vers, dal, ilyesmi. Valami ismert dallamra írtam kis köszöntő szöveget, énekelgettük a gyerekekkel. Abban szerepelt az, hogy „soká éljen”. És talán a szokatlan szórend miatt, de az történt, hogy a kis Annamari belegondolt ebbe a két szóba, meg amit jelent. Miszerint az apukája élhet soká, de örökké nem. Ennek sírás lett a vége. Ahogy elkezdődött a Centrál Színházban a Chicago, bizakodó és örömteli lettem. Az All that jazz-zel indul, ugye, Schell Judit és a kar. (Baráthy György fordítása alighanem új. Durvább a korábbinál. Megértem, nem is ellenzem, csak nem szeretem.) Látszott, hogy táncban-énekben-koreográfiában magas színvonalon készülnek abszolválni a darabot. Ha sokat kellett is várni rá, de Schell Judit végre eljátszhat-eljárhat egy neki való musicalfőszerepet – gondoltam. A későbbiekben aztán több irányban árnyalódtam. Nem egy jellemzője mentén igazi Broadway-stichje van a produkciónak. (Bár ezek a jellemzők számomra nem mind pozitívak.) Egyrészt ha a látványosan és ügyesen használt díszletben arra törnek, hogy a lehető legprofibb szereplőket kapjuk, akkor itt most nem inkább Bereczki Zoltánnak kellene lenni a színen? – kérdeztem magamtól Billy Flynn táncos belépője láttán. (Amivel nem azt akarom mondani, hogy az általam nagyra becsült Kulka János rossz Billy Flynn.) Másrészt hamar megszoktam, hogy jól táncolnak, jól énekelnek, s itt-ott a színésznek mutatkozásnak is akad csöppnyi helye két kottafej között. De mit akarnak mondani? Szól-e valamiről a Chicago 2013 végén a Révay utcában? A rendező Bozsik Yvette is gondolhatta, hogy kell szólni valamiről. (Túl azon, hogy Schmied Zoltán semmirekellő Fred Casely-jét megtette konferansziéangyalnak.) Hát kiemelte élesen a hókuszpókuszos számot. Még ki is világított bennünket, közönséget, hogy igen, minket vernek épp át. Óóóó… – gondoltam magamban lefelé tartó hangsúllyal. De félretéve az eddigieket, van e bemutatónak szubsztanciája: a Roxie-t játszó Mórocz Adrienn igazi kiugrása. Pici gyereklány, igenis aggasztóan vékony karokkal-lábakkal ;-), és nagy erővel, elképesztő kondícióval. (Mondjuk az látszott, hogy Velma számbemutató dalánál a második strófa alatt mennyit engedhet meg magának a koreográfia Schell Judittal szemben, hogy a dalszöveg ne fúljon lihegésbe.) Na ez a kislány mindent bír, mindent tud és mindent visz. Tökéletes Roxie. Még átmentünk a Szkénébe, Pintér Béláékhoz, a Titkaink utáni Kritikus Órára, amelyet Tompa Andrea vezetett. Élvezettel hallgattuk. Az egészet. Pláne az Ascher Tamás nevű rajongó személyes-szakmai hozzászólását. És tudatom, mert megtudtuk itt, hogy Csákányi Eszter az édesapja szemüvegében játssza Pánczél elvtársat. Csak azt nem tudom, miért lett ilyen nagy ez a napi adag, de most már mindegy. Mindenesetre ez a váltás dátuma – terelődjenek át a kedves olvasók ide a stuberandrea.hu-ra! Azt éreztem az Örkény Színház nézőterén, hogy én már belefáradtam ezekbe az elnyúló, tereletlen, agyonbeszélt Mohácsi-előadásokba. Vagy neki kellene kevesebbet rendeznie, vagy nekem kevesebbet néznem – belátom, hogy ez utóbbi előnyösebb lehet a szakma és a lakosság számára –, de én már nem tudok nevetni ezeken a válogatatlan poénokon. Amelyeket – esetünkben – egészen konkrétan is hallottam már, mivel ezt a Képzelt beteget láttam annak idején az eredeti pécsi formájában. Még el sem kezdődött az előadás, még fel sem ment a függöny, még csak a zene szólt, húzták Kovács Mártonék, de már akkor, azt is túlontúl ismertem. Szerette a tegnap esti publikum a produkciót. Jók voltak a színészek, nekem főleg lányok tetszettek: Für Anikó, Szandtner Anna, Trokán Nóra. Utána elmentem a Szkénébe, ahol Pintér Béláék 15. születésnapját lehetett ünnepelni. Volt némi átjárás a Zsámbéki Gábor valamivel többedik, 70. születésnapját ünneplő Katonából is. Kínáltak bort, pezsgőt, és csillagot szórt egy hatalmas, szép torta. Ámbár nem bizonyult könnyűnek az édességevés így karácsony után. Az utóbbi napokban mindig épp a Szabadság hídon jártam, amikor villanyoltás volt. Vagyis pont ott baktattam hazafelé, amikor éjfélkor lekapcsolják a díszkivilágítást. Tegnap azonban lekéstem. Ja, és futólag megkérdeztem Pintér Bélát, melyik KO volt a legjobb a sorozatban. Úgy ítéltem meg aztán, hogy komolytalannak ítélhette a kérdésemet, mert azt a komolytalan választ adta rá, hogy az enyém.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
