|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2024. január
Uristen, feltettem a huszadik évdobozt a napló oldalra! Hatvan plusz évnyi életem első harmadában el sem tudtam volna képzelni ilyesmit, hogy a harmadik harmadom magamon kívül még ország-világ számára lesz megörökítve. De ennek köszönhetően megtudtam például, hogy hét évvel ezelőtt csináltuk először azt szilveszterkor, hogy egy-egy bögre forralt borral kiültünk éjjel az erkélyre, a tűzijátékok kereszttüzébe, a sokadalom fölé. (Nem köptünk a népre semmilyen értelemben.) A környékbeli házak tetőin és teraszain sok helyütt ünnepeltek emberek, úgyhogy végül elég nagy társaságban köszöntöttük az éjfélt. Ment napközben a tévében a Van aki forrón szereti című, nyugdíjkorhatárt épp elérő fim. Megnéztük. Kívülről tudjuk. A gyerekeknek is átadtuk. Arra gondoltam, hogy Tony Curtis és Jack Lemmon nélkülözhetetlen, Virágot viszont nyugodtan játszhatná bármelyik korabeli szőke színésznő. De milyen jó, hogy mégis pont akkor ott volt Marilyn Monroe, és így neki kellett eljátszania, megőrizve őt ilyennek az utókor számára. Bár a Van aki forrón szeretinek a szinkronja is klasszikus, csupa kiváló színészhang, mégis úgy hiszem, hogy ha újraszinkronizálnák, ma már kicsit máshogy kellene csinálni. Egyszerűbben, természetesebben. Váradi Hédi például végig a hangja fölött beszél pihegve, és Sztankay István meg Bodrogi Gyula hangja is lehetne kevésbé vagy finomabban elváltoztatott a női karakter kedvéért. Lehet, holnapra kitalálom a szereposztást. Stohl András valószínűleg benne lesz, mert kiválóan szinkronizál (és őrült nőnek sem utolsó), viszont nem ordít ki a hangjából, hogy ez ő. (Ellentétben például Kőszegi Ákossal vagy Epres Attilával, akik azonnal felismerszenek.) Minden kedves olvasónak kívánok meglepetésszerűen sokkal jobb új évet, mint amire számít! Megnéztem az e-színházban a Katona 2013-as Rükvercét, Kerékgyártó István darabjának előadását. Kíváncsi voltam, milyen tíz év után. Tartja magát. Erős, nyomós, tiszta, pontos. Érzékenyen, jó ízléssel stilizált, a lehetőségeihez mérten játékos is. Szépen oda van téve rendezőileg (Máté Gábor) és színészileg (Bán János, Bán Bálint, Bodnár Erika, Borbély Alexandra és mind az összes többiek, a nem B betűsek.) Elosztva néztem, az első napon csak az első felvonást volt módom, másnap a másodikat. Alig vártam közben a folytatást, hogy Vidra Zsolt életének rémes második fele után egy kis remény és öröm mégis felcsillanjon fiatalabb korában. De hát nem. Hiszen épp azt mutatja az előadás, hogy ahová születtél, oda halsz, abba halsz. Szegényen esélyed sincs. Nyomorult leszel vagy balek vagy nyomorult balek. És ez a fajta predesztináció az utóbbi tíz évben csak még keményebb és engesztelhetetlenebb lett, attól tartok. Amikor a remekbe szabott vonatos jelenethez értünk, ahol minden színészt csodálatosan zakatolt szanaszét a vonat, és Mészáros Béla utas lekövető szemmel kinézett az ablakon, akkor felnevettem és kikerestem, mit írtam én erről az előadásról a naplómba 2013-ban. Mert biztos voltam abban, hogy ezt a színészi pillanatot nem hagyhattam szó nélkül. Később, a Máté Gáborral való levelezésemben kiderült, amire számítani is lehetett, hogy konkrétan vele egyesültem én a gyerekkori tojáslikőrélményben. Írta, hogy a premierre valamelyik szereplő hozott házi tojáslikőrt, amit a fiatalok vodkával javítottak fel. (Brrr és brrrr.) Nem hittem volna, hogy mindjárt január 2-án sokan lesznek a munka(nélküli)ügyi hivatalban, de sokan voltak, másfél óra várakozás után lehetett ügyintézőhöz jutni. Végül is – ez is egy állás (sorban). Másodika lévén azon tűnődtünk kedves férjemmel, hogy vajon az ünnepi hagyományunk, a vendéglátóipar másodikai igénybevétele – aminek a gyerekek is nemegyszer részesei voltak – véget fog-e érni velünk, vagy néha majd önt valaki csípős-savanyú levest másodikán a sírunkra? Megnéztem Székely Kriszta torinói III. Richárdját (Riccardo III). Megörültem minden ismerős szónak, például az in ginocchiónak a Gianni Morandi-szám nyomán. Mutatósan modern előadás, vetítéssel, kamerázással, médiával, mobiltelefonokkal, irodai forgószék trónnal. Richárd kajánul mosolygó férfi, kopasz, az állán őszülő szakáll. Sántít és a bal kezével lehet valami, mert azt végig a fekete öltönynadrágja zsebében tartotta. Lady Anna látványosan zakkant meg, Erzsébetet markánsnak találtam. A színpad baloldalán gyűltek fel a hatalmi harcok áldozatai, cipzáros fekete hullazsákokban. Végül Riccardo is pont oda került, rájuk esett, miután helikopterről legéppuskázták. Kedvesen adott az Átrium egy pompás pótszéket, úgyhogy megnéztem a teltházas Holt költők társaságát Vidovszky György rendezésében. Én vagyok az a különös alak, aki nem látta a filmet, csak azt az egy, padra ugrós, kapitányos jelenetet, mert azt folyton bejátszották, amikor Robin Williams meghalt. Remélem azért, hogy Robin Williams többet tanított irodalomból a filmen, mint Bányai Kelemen Barna a színpadon, mert ő itt inkább csak egy laza, kissé felszínesen érdeklődő coach-nak vagy háztáji pszichológusnak tűnt, bár persze így is jóval nagyobb hatást gyakorolt a diákokra, mint a szüleik. (Baksa Imre szélesen, szimpatikusan mosolygott a tapsnál, gondolom, hogy leválassza magát az agresszív szülő szerepéről, nehogy meglincselje a közönség. Amely nagy tetszéssel fogadta az előadást.) Nekem sajnos soha nem volt dolgom jó irodalomtanárral a közoktatásban, csak olyan magyartanárral, aki a nyelvtant szerette jobban, na képzelhetni… Az előadás külleme nyilván magán viseli a jegyeit annak, hogy egy anyagilag ellehetetlenített színház mutatta be (legalábbis én így értettem a ridegen céltalan kockaketrec díszletelemeket), eleve pártolandó módon fontos tárgykörben: oktatás, nevelés. Hat diákkal találkozunk, skótkockás nadrágban (ők vannak abban, mi nem, bár én lehetnék, mert harmincéves koromban hordtam egy ilyesmit, csinos, skótkockás, rövid nadrágszoknyát). Szerintem az előadás tempójával komoly gondok vannak, de ha előbb nem, akkor a végére csak megbékélek én is, mert erős az utolsó jelenet, a felugrálós. Ami szívszorító benne, az az, hogy van, aki nem áll fel, hiába szeretne. És mindenki tudja, az osztálytársai is meg mi is, hogy neki a legrosszabb, aki úgy érzi, hogy nem állhat fel. Ráadásul valószínűleg épp ő (Hajdu Tamás Miklós) vagyunk mi. Az, aki hiába szeretne, mégsem demonstrál, mégsem tiltakozik. Tegnap volt a napja, hogy a jövő hétre jelzett erős lehűlés miatt menni kellett fügefát öltöztetni téli ruhába. Az a gond, hogy fordított arányosság esete áll fenn: ő egyre nagyobb, terjedelmesebb, erősebb, mi meg egyre kisebbek, rozzantabbak és gyengébbek vagyunk. Félnapos munkával létrehoztuk a jurtáját, amely óhatatlanul hevenyészettebb és sebezhetőbb, mint amilyeneket korábban építettünk neki, és könnyen lehet, hogy nem is lesz elég ellenálló a széllel szemben. Megmondtam neki, ez volt az utolsó eset, hogy ezt a védőmunkát elvégeztük. Füge Ferdinánd elég nagy, most már vigyázzon magára ő (meg ránk). Eléggé kihűltem közben, úgyhogy amikor este elindultam az Ódry Színpadra a Puszták népe előadására, még mindig nem voltam meleg se kívül, se belül. (Ellentétben a színpadon és környékén kibontakozott mai potpourri főszereplőivel, a két néprajzos egyetemistával, akik a pusztai életet mentek megismerni, kutatni.) Regős Simon úgy dolgozta színpadra Illyés Gyula nagyon is méltán előszedett szociográfiáját, hogy abban – ha jól értem – vegyes SZFE-freeszfe csapat dolgozik igazi vizsgaelőadásos vehemenciával, énekelve, táncolva, fizikaizva, hiphopolva, repelve, poénkodva. Megragadt bennem például egy remek antré Ionescu Raultól. Ő, felteszem, Frank Ildikó fia lehet, akit megismertem kiskorában Szekszárdon, amikor az anyukája a Német Színházat igazgatta. Az előadáskezdés előtt a foyer-ban két dolgot mondtak el tájékoztatásul. Az egyik, hogy a modellváltott egyetem a fűtést nem kapkodta el, ezért senkinek eszébe ne jusson betenni a kabátját a ruhatárba, mert hideg van a nagyszínpad nézőterén. A másik, hogy az első részre mindenkit beengednek, aki eljött. A második, kisebb terűre csak azokat, akiknek online jegyük van. Amikor jött a szünet, és én lefagyott lábakkal kibotorkáltam, tudtam, legalább annyi jót teszek ma, hogy a helyemet a második részben elfoglalhatja valami fiatalabb, kedvesebb, melegvérűbb néző. Az októberi Mozgó Világ-cikkemet Szente Vajk munkásságának szenteltem a Játékszín Aranylakodalom című előadása kapcsán. Írtam benne: némi aggodalommal tölt el, hogy a most kezdődött szezonban Szente Vajk Csehov Három nővérét fogja rendezni Kecskeméten. „Akkor még nem sejtettem… nem jut eszembe, hogy mit nem sejtettem”…, hogy elkéri hozzá a fordításomat. Majd az ügyvezető igazgatóm meg is egyezett a kecskeméti Katona József Nemzeti Színházzal. Még decemberben hívott Szente Vajk egy találkozóra, a fordítás, a szöveg tárgyában. Igen jópofát beszélgettünk a szerepekről, akárha közös ismerősöket tárgyalnánk ki: ki mit mondott pontosan, miért mondta, mit gondolt közben. Ezután is kérdezett még jó néhányat telefonon. Akadt egy-két olyan kérdése, amire nem tudtam helyből válaszolni, de nagy élvezettel kutattam ki például azt, hogy milyen francia miniszter milyen börtönnaplóját említi Versinyin a második felvonásban. Az 1892-ben kitört Panama-csatorna botrányról van szó, amikor számos francia minisztert és képviselőt perbe fogtak vesztegetés miatt, de végül csak az az egy miniszter ült, aki beismerte, hogy korrumpálták. Tessék, itt egy oldal a korabeli budapesti Vasárnapi Újság riportjából. Balra középen a mi emberünk: Charles Baďhaut. Öt évet kapott, négyet le is töltött, szigorú körülmények között, még a lánya temetésére sem engedték ki. A börtönben írt naplóját 1897-ben publikálta. Nem tudom, Oroszországban oroszul adták-e ki vagy franciául – ez épp az az időszak, amikor a világ élvonaláig lendült fel Oroszországban a könyv- és folyóirat-kiadás –, de Versinyin kétségkívül rajta volt a kor eseményein és a kortárs irodalmon, ha az 1900-ban írt Három nővérben ő már olvasta ezt a munkát. Mosolyogtam azon, hogy Zsigmond Emőkének az Örkény Színházban Irina megvolt (a fordításomban), és most feljebb lép eggyel a nővéri sorban. Szente Vajk vígjátéknak képzeli el a darabot – ennek nem mond ellent a csehovi szöveg. (Írtam a fordítós esszémben, hogy több benne az irónia és a komikum lehetősége, mint amennyire ez Kosztolányinál kiderül.) Kíváncsian várom a februári bemutatót. A budaörsi Vacokról Spiri-cikket írni kitűnő fiatal kollégámat, Gergics Enikőt kértem fel, és mivel ő eddig még nem sok csecsemő-előadást látott, ezért előtanulmányként elvittem az origóhoz, mármint a Kolibri Színház Toda című előadására. Ez volt az első magyar babaszínházi produkció, 2005-ben mutatták be, azóta is látható. Érdemes lenne megkeresni az első nézőit, érett fejjel már biztosan be tudnának számolni az élményről. Novák János gitározik, miközben Török Ágnes, Tisza Bea, Szívós Károly és Bodnár Zoltán dalosan, mondókásan szereplőket és történéseket kerítenek piros, sárga és kék puha szivacsformákból. Nagyon rendben lévő előadás, a legkisebbek figyelmét is tökéletesen lekötötte, én pedig különösen szerettem Török Ágnes gyereknevetését. Beszámolandó vagyok a játék erős színházi, drámai pillanatáról is: amikor a kábé négy-négy részegységből álló kék kutya és a sárga macska egyszer csak fejet cseréltek. Ekkor egy picike néző döbbenetében széttárta a karjait. Ha tudna már beszélni, valószínűleg avval fordult volna hátra az anyukájához, akinek az ölében ült, hogy „és akkor ezt most így hogy?!” Úgy lett, hogy a budaörsi Liliomról írom az esedékes Mozgó Világ-cikket. Mivel Ari-Nagy Barbara dramaturg és Kovalik Balázs rendező munkája meglehetősen önálló szövegkönyv, ezért szerettem volna elkérni a példányt elolvasásra, ám a színház nem adja. Így hát a helyszíni betekintést választottam, szemmel és füllel, bősz jegyzeteléssel, megnéztem tegnap még egyszer az előadást. Erre a színház kedvesen lehetőséget adott a teltház ellenére is, egy pótszék pótszékét nekem juttatva. Amilyen nyakas molnárista vagyok, most sem igazán győzött meg ez a konstrukció. De ez már maradjon a cikkre. Mikor hazudtam? – ősbemutató, írta-rendezte Tasnádi István, Orlai Produkció a 6színben. Ez most nem vállaltam el kritikának. A legutóbbi Tasnádi-Orlainál, A tapasztalt asszonynál nem jártak jól velem az alkotók, és szerintem nem feltétlenül szerencsés, ha ugyanazokról a színházcsinálókról ugyanabban a lapban ugyanaz ír kritikát sorozatban. Én legalábbis szerkesztőként arra törekszem, hogy különböző ízlésű és tapasztalatú szerzőket küldjek rá egy-egy színházra. Bár ez nem olyan egyszerű a Spiritusznál, mert nincs olyan sok szerzőnk. Azt tudni lehet a Mikor hazudtam?-ról, hogy Péterfy Bori egy politikust játszik, akit kommunikációs tréningre utasít a miniszterelnöki hivatal, mert rosszul, árulkodóan hazudik. Rohonyi Barnabás pedig a fiatal, avatott szakembert alakítja, aki jön kikupálni a leendő államtitkár asszonyt. Én tulajdonképpen jól ellettem volna (akármilyen hülyén néz ki, így kell írni: ellettem volna) ebben a bő órácskában pusztán evvel a gyakorlatozós szituációval. Tasnádi István ugyancsak jó szakember, könnyű kezű profi, ki tudta volna tölteni a teret és időt, ráadásul kerülve az aktuálkonkretizálást. De aztán fordulat állt be a történetben, ami további fordulatkényszert okozott, és ebben már csak szűk vagylagos lehetőségek maradtak. A színészek tudták, mi a dolguk és el is végezték, ahogy kell. Meglehet, a darab számára nem ez az ideális helyszín – a nagy tér, a 16 sornyi néző. Stúdiószínházi közeg vagy tévéképernyő jobban állna neki. De ez másodlagos. Ha valami magvasfélét le kell szűrni az előadásból, az részemről az volna, hogy nemcsak a hazudás lehet elhatározás kérdése, hanem az elhiszése (elhivése?, elhitele?) is. Amennyiben az előnyösebb vagy kényelmesebb az ember(ek) számára. Tegnap a Thália Télikertjében Joe Orton Szajréját láttam Szervét Tibor rendezésében, de az kritikába megy. Kicsit hosszúnak és megterhelőnek találtam a fárasztó humorával, egyéb kifogásaim is akadnak, mégsem fogom elvetni. Mondok egy jó hírt, amit eddig nem tudtam: a 140 férőhelyes Télikertben nincs sor a női vécénél a szünetben, mivel nyolc fülke áll rendelkezésre. Vannak régivágású vidéki nagyszínházak, ahol összesen nincs ennyi az egész épületben. Feszes üzemmenetben vagyok: tegnap megírtam egy cikket, ma egy másik van soron, hogy a holnap nézendő harmadik előtt ne legyen nagy torlódás. Michel Houellebecq Megsemmisülni című nagyregényét olvasom. Nem is emlékszem, mikor olvastam legutóbb könyvet ekkora élvezettel. (Talán Murakami Harukit.) Vajon tényleg igaz, hogy nem változunk, még külsőleg sem változunk azoknak a szemében, akik szeretnek minket, hogy a szerető tekintet képes jótékonyan befolyásolni az észlelést? Tényleg igaz, hogy az első kép, amelyet a minket szerető ember retináján hagyunk, már örökké rávetül arra, amivé leszünk? (Fordító: Tótfalusi Ágnes) Benedek Miklós halálával eltűnt a világból egy nagy egységnyi színészi elegancia. Nem is biztos, hogy pótolva lesz még valaha. Egyszer pár napot mellette tölthettem Nyíregyházán a Vidor fesztiválon. Jó társaság, kellemes partner volt. Körül lengte az úriemberség levegője. Megnéztem a Tündérkertet a Netflixen. Az első három-négy részen nem egykönnyen jutottam túl, de azután vitt magával. Láttam már ennél rosszabb sorozatot. Igaz, jobbat is. Szemre, küllemre kábé rendben van, és akadnak benne élményszerű szereplők. Egyfelől jó figurák – mint például a hajdúk nagy darab vezérét játszó Pál D. Attila, aki voltaképp nem is színész, hanem vezérigazgatója a marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak –, másfelől olyan színészek, akiknek a filmezés láthatólag igazán elemük: Balsai Mónitól Bokor Barnán át Szamosi Zsófiáig és Szőke Abigélig. Amikor Szamosi Zsófit Báthory Erzsébetként tömlöcbe vetették, akkor egy idő után gyanút fogtam. Írtam is neki gyorsan, megkérdeztem, hogy nem a komáromi erődben forgattak-e. Írta vissza, hogy de! Hah! Magam is raboskodtam ott a hitleri időkben egy spanyol filmben. Véshettem volna valami biztató üzenetet a falra. Ha Isten tényleg létezik, ahogy Cécile gondolja, akkor igazán adhatott volna több felvilágosítást a szándékairól, Isten nagyon gyöngén kommunikál, professzionális keretek között senki nem tűrné el ezt az amatőr színvonalat. (Michel Houellebecq: Megsemmisülni, Tótfalusi Ágnes fordítása) Az egri Harlekin Bábszínház A padlás című előadásán jártam Budaörsön, és igazán lesz mit írnom róla a Spirire. Azt nem állítom, hogy minden elemét és szereplőjét jól fogadtam, ám az összebenyomás mégis igen pozitív. Ezúttal bábszínház játssza Presserék meséjét Szűcs Réka rendezésében, és ezt úgy képzeljük el, hogy csak a szellemek bábok; körülbelül ember méretű marionettek, deréktól lefelé koncepciózusan elnagyolva. Bizonyos értelemben revelatívnak is találtam a produkciót, tekintve hogy sokszor láttam már ezt a nekünk családilag kedves darabot (amely Annamarinkkal egyidős, úgyhogy a vígszínházi előadás végigkísérte a gyerekek felnövekedését). Nem nagyon tudnak elütni egymástól a bemutatói, nemigen képzelhetőek el különböző olvasatok, ezúttal mégis mutattak új vonást az előadók. Hogy mást ne mondjak, még soha sehol nem játszották el ennyire szépen és pontosan azt, hogy a Révész elfoglalja a Barrabás gengszter porhüvelyét. Egyáltalán: Bankó Bence alakításában voltaképp a Révész lett a főszereplő. Ez lesz majd a cikkem veleje. Michel Houellebecq: Megsemmisülni (Tótfalusi Ágnes fordítása) …soha nem sikerül elképzelnünk, hogy úgy általában mennyire nagy semmi az emberek élete, és akkor sem tudjuk jobban elképzelni, ha mi magunk is ezek közé az emberek közé tartozunk, márpedig többé-kevésbé mindig ez a helyzet. Az öreg hölgy látogatása Nyíregyházán Szabó Mártával a főszerepben Keresztes Attila rendezésében – ez az, amit semmi esetre sem akartam kihagyni. Úgy is lett, hogy nem, de sőt meg is írom valahová hosszasabban. (Még azt nem tudom, hogy a Mozgó Világba vagy a Criticai Lapokba.) A Krúdy Kamarában játsszák, szabatos formában. Szépen dolgozó színészek, már-már viccesen elrajzolt, szürke gülleni csapat. Olyan a közepükbe odatűzve Szabó Márti, mint egy extrém felkiáltójel. Indulati felkiáltójel; sűrű, sok fájdalom sűrűsödik benne. Utoljára Ladányi Andrea volt ilyen feszes, kemény, imponáló Claire Zachanassian. Felteszem, lehetne Horváth László Attila az ő Alfred Illje, de Kaszás Mihályt hívták a szerepre, és jó is ez így: látszik őrajta, hogy megviselte az élet. Hamar, töretlenül válik itt idegenné. Úgy alakult, hogy odagyűltek hivatalos szakmai érdeklődők: kritikusok, válogatók a KOSZT-ra (vagy mire), a Városmajorba (aki Peremartoni Krisztina). Egyszer csak ott találtuk magunkat négyen, harminc évvel ezelőtti háromnővéristák: Peremartoni Krisztina, aki Natasát játszotta, Pregitzer Fruzsina, aki Olgát (most Ill feleségét adja, ugyancsak ölni tudó szemekkel), Angéla, az egykori és mostani asszisztens és én, a fordító. Épp adott egy-két becses fotót is Angéla arról a régi előadásról. Úgy fulladtam nosztalgiába, oly hirtelen, mintha lecsapott volna a vihar egy nagyobb (nosztalgia)tóra. („– Képzeld, Angéla, a jövő hónapban Kecskeméten bemutatják a Három nővért a fordításomban. – A miénket?”) Michel Houellebecq: Megsemmisülni (Tótfalusi Ágnes fordítása) A férfiak nagy nehézségek árán tartják fent a társasági kapcsolatokat, sőt a baráti kapcsolatokat, amelyek nem jók körülbelül semmire, elég megindító vonása ez a férfiaknak. Idős nemzetközi nagyság a Nemzetiben ismét, olyan darabbal, amit máshol már megrendezett. A Kurázsi mama és gyermekei a görög Theodórosz Therzopulosz színrevitelében, ennek premierje zajlott tegnap. Azt látatlanban tudni lehet, hogy ha van szerep, amire az Isten (is) Szűcs Nellit teremtette, az ez, Anna Fierling markotányosnő. A jegy a karzat 2. páholyába szólt. Nagyon izgalmasnak találtam, mert ilyen magasra még sosem jutottam a Nemzetiben. Ha az ember ott szépen leül, kábé a színpad felét nem látja. A színpad másik, látható felébe kicsit belelóg a szomszédos páholy. De mit számít ez, hiszen kinyitottam a hosszúlátó színházi szemüvegem tokját – és üres volt. (Rögtön tudtam, hogy Nyíregyen vesztettem el a szemüvegemet, valószínűleg Az öreg hölgy látogatása tapsrendjében. Azóta már azt is tudom, hogy megtalálták, hhhhhhu.) Tehát amit a karzat páholyából látni lehetett, én azt sem láttam jól. Le is kellett csukni időnként a szememet, pihentetni, mert fájt a megerőltető nézési kísérlettől. Hallani jól hallottam. Például, hogy Kurázsi mama a gyerekei lehetséges apjai között Vidnyánszky nevet is említett, tréfából. Különben nem tréfás az előadás. Ahogy értem, a háborúk áldozataira hívja fel a figyelmet jobbára brechtiánusan, megemelt beszédmódban, igen művészien. Kurázsi mama kocsija fekete koporsóalj, görgőkön*. (Utóbb olvastam rendezői interjút a Nemzeti honlapján: „Arra törekszem, hogy bemutassam annak a nagyon vad liberalizmusnak a természetét, amely körbevesz minket.”) Ennél többet az adott körülmények között nem mondhatok, maradjak akkor Houellebecqnél. A bánat gyötörte test olykor halálra van rémülve attól a kilátástól, hogy végérvényesen alkalmatlan lesz a legegyszerűbb biológiai funkciókra, tehát újra kapcsolatba akar lépni az életnek valamiféle formájával, lehetőleg a legegyszerűbb formájával. (De nem az egysejtűekre gondol az elbeszélő, hanem a szeretkezésre.) *Koporsószezon. Az elmúlt hetekben a Liliom, a Szajré, Az öreg hölgy látogatása után ez a negyedik előadás, amiben koporsó játszott. Így bírtam A padlást az egri Harlekin Bábszínháztól. Czintos József után most meghalt egy másik nagy erdélyi színész, Csíky András. Három évvel ezelőtt a kritikuscéh életműdíjjal ismerte el, ilyenformán kicsit saját halottunk. Az Emmát láttam az Örkény Stúdióban tegnap. Semmi közelebbit nem tudtam erről a májusi bemutatóról, csak azt, hogy Kerekes Éva játssza magában – ez elég is a menéshez. Hosszában ültünk a teremben két-két sorban egymással szemben, nézők. Zömmel középkorú vagy idősebb nők, férfi csak mutatóba egy-kettő. Az asszonyok mosollyal az arcukon nézték Kerekes Évát, ahogy mesélt Emmaként. A nagykátai gyerekkoráról, a pesti fiatalkoráról, a vágyairól, a 80-as évekbeli Felszab térről. Színesen beszélt, nevetgélősen, egyszerre kész és ott helyben született gondolatokkal, láttatóan. Könnyű volt rácsatlakozni és látni vele, amit lát. Ő maga is könnyen kapcsolódott a közönséghez, minden további nélkül megteremtve azt a helyzetet, amiben akár reagálhatunk is egymásra ő meg mi. Fölötte a plafonon elkomoruló ég, vele komorult az egész történet, a női sors. Ahogyan lassan feltárultak a dolgok, miként lett bántalmazott feleség, és hová fajultak az események az áldatlan családi helyzetekben. Ügyesen találták ki az alkotók a fokozatosságot – több mint húsz mélyinterjú nyomán Dávid Attila írta és rendezte a monodrámát –, tapogatózhattunk kicsit a cselekményben, mire megtudtuk, mi történt és hová vezetett. Amikor az előadás végén Kerekes Éva elhagyta a termet a fény felé, és bent nekünk sötét lett, egy nehéz női sóhaj hallatszott a nézőtéren. Ez volt az este záróakkordja. Nem mintha bármi relevánsat tudnék mondani a Golda című filmről, de azért jelzem, hogy láttam. Nem is tegnap, hanem még napokkal ezelőtt a Puskinban. Nem annyira saját érdeklődésből, mint inkább a társaságért, za kompaniu, ahogy az orosz mondja. Annyi családi kötődésem van, hogy anyukám többször mesélte: „így ment el mellettem a Golda Meir” és mutatta, milyen közel. Gondoltam, hogy ez nem lesz benne a filmben. Máshol nem történhetett, mint Moszkvában, ahol anyukám aspiránsként járt, Golda Meir pedig külügyminiszterként, de nem emlékszem a részletekre. Más emlék is felmerült a film alatt: amikor 1999-ben Izraelben voltunk vendégségben a gyerekekkel az idős barátainknál, akkor a Tel Aviv-i repülőtéren Jona várt bennünket kocsival és vitt haza Bersebába. Szólt útközben a rádió, és folyton kihallottuk belőle, hogy „memsálá”. Kérdeztük egy idő után, mit jelent, hát „kormány.” Na, a Golda Meir-filmben is többször elhangzott. Azon tűnődtem, vajon mit gondolnak a filmesek a színészi alakítás minéműségéről. Ha Helen Mirrenre parókát adnak, elmaszkírozzák, az arcába betétet tesznek, a lábát duplájára vastagítják, akkor majd úgy hisszük, hogy ez az asszony maga Golda Meir? Mert ha tudjuk, hogy nem, akkor minek szinte felismerhetetlenné tenni a színésznőt? És kifejezetten feldúlt engem, hogy az egy óra negyven perces filmben mutattak legalább száz rágyújtást. Percenként egyet minimum. Minek? – kérdeztem magamban ismét a rendezőtől. Ha beérik avval, hogy tartson füstölgő cigarettát a kezében a színésznő az összes jelenetben, abból is értettük volna, hogy Golda Meir folyamatosan dohányzott. Még az orvosi vizsgálatok közben is. De a magamfajta huszonéve rá nem gyújtó dohányosokat igazán megkímélhették volna minden egyes rágyújtási cselekmény közvetítésétől. Amit tegnap néztem volna színházban, az elmaradt. Amit ma (is) nézek, az nem marad el: az amerikai fehérfejű sasainkat figyelem, ezt a harmonikusan együttműködő párt, amely szokása szerint két tojást költ idén is, időnként váltva egymást a kotlásban. Kicsit már aggódom, mert az egyik tojást december 8-án produkálta a tojó, a másikat 12-én, tehát már bőven itt lenne az ideje, hogy kikeljenek a fiókák. Michel Houellebecq: Megsemmisülni (Tótfalusi Ágnes fordítása) Háztartási segítő volt, alkalmas a hagyományos feladatok ellátására (takarítás, bevásárlás, főzés, mosás, vasalás), amikre az apja egészen szélsőségesen képtelen volt, mint nemzedékének összes férfipéldánya – nem mintha a következő generáció képviselői annyival jobb szakértelmet mutatnának, de időközben a nők is elvesztették a hozzáértésüket, és meglehetősen csikorogva valamiféle egyenlőség jött létre közöttük, aminek az lett a következménye, hogy a jómódúak vagy aránylag jómódúak kiszervezték a feladatokat, (ahogyan egy vállalat külső dolgozókkal végezteti el a takarítást és a kertgondozást), a szegényebbeknek pedig egyre rosszabb lett a hangulata, a lakásukban pedig megjelentek a rágcsálók, és egyre gyűlt a kosz. Kiteljesítettük az oktatás-trilógiát. A magyar iskolában játszódó Magyarázat mindenre, a romániai iskolai Elfogy a levegő után elmentünk a Tanári szoba című német filmre. Mostanában több pedagógust láttam a moziban, mint amennyit élőben az elmúlt tíz évben. (Lehet, hogy ez azért nem igaz, hiszen tíz éve még egyetemi hallgató voltam épp.) Jaj, de jó is nem filmkritikusnak lenni! Hanem csak úgy nézni. Arra jutottam lker Çatak teljességgel lekötő filmje alapján, már az elején, hogy a főszereplő, ez a matek-testnevelés (?) szakos fiatal nő jó tanár. Úgy tanítja a szaktárgyát, hogy egyúttal gondolkodást, érvelést, bizonyítást is tanít a diákoknak. Figyelmet tanúsít a gyerekek iránt, higgadt, intelligens, empatikus, fegyelmezett. Nem is tudom, hol rontotta el, ha egyáltalán elrontott valamit. (Alighanem nyíltan kellett volna beszélnie végig. Nem biztos.) Nyilván hibázott valahol. Talán az is visszaütött, hogy menetközben maga is elbizonytalanodott, igaza van-e, helyesen jár-e el. (Zárójelben jegyzem meg, hogy mire ehhez a filmhez értünk, a szakmaiatlan és inkorrekt újságírás már az iskolai diákújság szerzőit-szerkesztőit is megfertőzte.) Elolvastam utóbb néhány kritikát. Több közülük elejétől végéig elmeséli a cselekményt, az eszkalálódó konfliktust. Na, én ezt nem teszem. Nézze meg a filmet, aki tudni akarja, milyen ez a német iskola, milyenek a diákok, milyenek a tanárok, milyenek a problémák. Azon gondolkodtam aztán, csinált-e a tanárnő olyat az események során, amiről azt hiszem, hogy én biztosan nem tettem volna. Melyik ponton cselekedtem volna másképp. Egyet tudok, de arra sem vagyok büszke. (Spoiler.) Ha valaki az én legfőbb értékemet, Füzit, a laptopot bedobná a folyóba, alighanem azonnal utána hajítanám az illetőt. Régóta szerettem volna látni a Budapest Bábszínházban a Kísérleti Stúdió Ponttól pontig című előadását, tegnap végre sikerült. Két színész – Pájer Alma Virág és Szolár Tibor – és egy kis alkotócsapat munkája; különleges vegyülete bábszínháznak és modern technikának, vetítésnek, animációnak, videografikának és egyéb idegen szavaknak. Igyekszem megírni a Spirire. Este megnéztük Ascher Tamással a Kiss Csaba rendezte Vízkeresztet a József Attila Színházban, Gábor Miklós-díjilag. Úgy kezdődött, hogy a Feste bohócot alakító Quintus Konrád a színpad szélén felmászott a falra és leült egy oda szerelt székre. A háta mögött lévő könyvespolcról levett egy kötetet, felolvasta belőle, hogy a többi néma csend, majd fogott egy másik könyvet és az olvasásába mélyedt. Olvasta, olvasta némán. A közönség egy idő után kuncogni kezdett a világos nézőtéren. Én benne lettem volna a közös olvasásban, volt könyv nálam is. Már-már fel is villanyozott egy ilyen bátor, hosszan kitartott poén az előadás elején. De aztán közben hallottuk az ügyelő hangját a függöny mögül, majd bependerült Chajnóczki Balázs – aki a Vízkereszt egy eddig elhanyagolt szerepét játszotta az előadásban –, és tudatta, hogy leállt a fénypult, legalább három perc újraindítani. Akkor aztán elkezdődött, amit humorral, sok zenével és balkáni hangulattal tarkított vígjátékként jelöl a színlap. Kéménczy Antal szerezte a zenét hozzá, ült hátul kis zenekar a színpadon.(Amíg ráértünk, Ascher elmesélte, hogy látta itt a József Attila Színház történetének legjobb előadását, 1965-ben, Anouilh Becket avagy az Isten becsületéjét (!), Kazán István rendezésében, amiben a királyt játszó fiatal Koncz Gábor valósággal lejátszotta a színpadról a Becketet adó Darvas Ivánt (!). A Vízkeresztben itt-ott felfedeztem méltányolható színészi igyekezetet, Zöld Csaba erőteljét például, vagy Szabó Gabi kedélyes cserfességét, Fila Balázs Malvoliójának méltóságteljes fellépését a végén, de összességében eléggé kietlennek hatott az előadás. Félháznyi közönség nézte, sok gimnazista. (Engem is hozott ide a gimim egyszer-kétszer, és ami színházat akkoriban láttam, nem sokban különbözhetett ettől a mostanitól. Hiába hogy fél évszázad eltelt.) Sikoltozós nagy tapsot csaptak a végén az iskolások. Vagy heccből, vagy mert tényleg tetszett nekik. Most Ali Smith-t olvasok (akiről persze azt hittem, hogy férfi), mert közben már kiolvastam az Houellebecq-et. Olyan változatos volt a témavezetése, hogy maga a műfaj szinte végig talányos maradt. Hogy mi is lesz ez: valami bűnügyi, vagy politikai, vagy családregény? Aztán úgy 81-82 százaléknál, vagyis a könyv négyötödénél derült ki, hogy miről is szól ez voltaképp. Onnantól lett világos (vagy inkább sötét), hogy ez egy megrázó regény. …ő mondta ki a végzetes mondatot, ami valami ilyesmi volt: “Azt hiszem, jobb lenne, ha befejeznénk”, vagy talán inkább: “Azt hiszen , kéne egy kis idő, hogy átgondoljuk a dolgokat”, Paul már nem emlékszik pontosan, mindenesetre ugyanazt jelenti a kettő, amint az ember elkezd gondolkodni valamin, az mindig egy irányba mutat, nem csak érzelmi téren, egyszerűen képtelenség összeegyeztetni az életet és az elmélkedést. (Michel Houellebecq: Megsemmisülni –Tótfalusi Ágnes fordítása) Jövő hónapban lejár a jogsim, úgyhogy nekiálltam gondoskodni a folytatásról. Miután felkerestem a háziorvosunkat az alkalmassági prapírért, leültem Füzi laptop mellé, hogy időpontot foglaljak az okmányirodában. Nézem a lehetséges ügyeket, látom egy pontban: vezetési engedély automatikus, hivatalbóli meghosszabbítása, illetékesmentes eljárás. (Ellentétben a kormányhivatalbeli lebonyolítással, amely illetékköteles, tehát további pluszköltség az orvosi alkalmassági díja mellett.) Nézem a feltételeket: ezeknek én valószínűleg megfelelek. Van e-személyim, mailcímem, az igazolványomat nem túl régen csináltattam, tehát fényképpel és az aláírásommal is rendelkeznek. Gondoltam, biztos be kell szkennelnem az orvosi papírt, de nem, az alkalmasság is ki volt pipálva, tehát rögtön bekerült a rendszerbe az orvos ítélete, amikor félórája leokézott. Ráklikkeltem az ügy elindítására, és 15 perc múlva kaptam sms-t és mailt arról, hogy az új jogosítványomat nyomdába küldték, már vezethetek is vele, ha akarok. Le voltam döbbenve és nyűgözve. Ez az egyszerű, gördülékeny, gyors, kényelmes eljárás totálisan ellentmond annak a mindennapos tapasztalatunknak, hogy minálunk országos, hivatali szinten semmi nem működik! Fehérvárra készültem tegnap Apacsok-előadásra kritikusokkal tele kocsi akció keretében, de aztán az időjárás-előrejelzésre tekintettel elálltam az úttól. Pótolni fogjuk februárban. Hogy így alakult, bejelentkeztem a Karinthy Színházba a Vonó Ignác premierjére, és kedvesen be is fogadtak. De belejöttem a halasztásba, úgyhogy erről majd holnap. A Budapest Bábszínház Ponttól pontigjáról. A premier estéjén kiállítás is nyílt a Karinthyban a színház tereiben, Verebes István festményeiből. Van egy stílusa, kicsit pointilista. Egyik képén már messziről felismertem Ágit, nem is tudom, valahogy a teste hajlásáról, a feje állásáról. Viszont a Vonó Ignác-rendezésen nem igazán ismertem fel Verebes Istvánt. A színpadon átlósan egy hosszú vetítővászon feszül, kezdésnek Fejes Endre portréja látszik rajta, később különböző fotós illusztrációk a helyszínekhez. A forgószínpad forgatja az idő kerekét, csak néhány szükséges bútordarabot hoz-visz. Snittszerű jelenetek, a váltásokban a korra jellemző zenék szólnak gramofonrecsegéssel. Ez a darab is, akárcsak a Rozsda, áthúz úgy ötven éven, az első világháborútól 1956-ig. A Madách színházit, a 1969-es Kerényi Imre rendezte előadást Garas Dezsővel és Kiss Manyival, azt nem láttam. De 1983-ban a Józsefvárosiba elvitt Fejes (taxival, menő!). Ott Vonó Ignácot Madaras József játszotta, özvegy Máknét Margitai Ági, Virág Teklát Ferenczi Krisztina, Petrik József színrevitelében. (Ugyanakkor a szolnoki Vonó Ignácra nem vitt el sajnos, ezt utólag fájlalom.) Örülök, hogy Fejest játszanak. A Del Pietro Antal urat adó Maszlay Istvánt nagyon régen nem láttam. Jól tartja magát, egyben van, az orgánuma sem múlt el, rátermettnek bizonyult a szerepre. Virág Tekla Szalontay Tünde: egy finom, tisztaszemű, szolid, tartásos asszony. A legkellemesebb meglepetést az jelentette, hogy van tényleges Vonó Ignáca a bemutatónak. Előd Álmos játssza, működőképes karaktert teremtve. Nemcsak a kis odaillő bajusz, hanem az a testi-lelki mokányság és masszívság (masszivitás?), amivel úgy képes a költői szerelembe és a lírai hadovába szédülni, hogy közben két lábbal áll a földön. De inkább csak úgy sorjáztak a jelenetek, csupán az előadás végefelé gyulladt ki a lámpa, ami a villanytűzhelyen jelzi, hogy már meleg. Amikor özvegy Mákné (Balázs Andrea) a proletariátus nevében beállított az úri társasághoz számon kérni és leleplezni, az a szcéna végre sütött. A befejezéshez és a tapshoz ismét odavetítették Fejes Endre fényképét. Ott volt nagyban, némiképp oldalról, a mellén összefont karral, ferde szemmel, nem egyértelmű mosollyal a szája szélén. Kicsit úgy nézett, mint aki látta az előadást. Szokatlan szorgalommal és gyorsasággal feltettem a 2023-ban megjelent cikkeimet. Megnéztem a Netflixen a Beckham című riportfilmsorozatot, annak apropóján, hogy kritikát írtam a Thália Színház Beckham című előadásáról. (Megjelenésre vár.) Soha nem érdekelt engem ez a csúcsfocista csúcspasi – Annamari kislányként favorizálta, ahogy kell –, és meg is lepődtem itt-ott a film láttán a pályafutása fordulatain. Mert nekem olyan, mintha egész életére a Manchester Unitedban maradt volna. A. C. Milan meg Paris Saint-Germain – ezekre nem is emlékszem. Amerikára igen, már csak azért is, mert pont akkor érkezett Los Angelesbe, amikor mi is, San Franciscóból San Diegóba tartva. (Istenem! De jó volt!) Önmagában attól is nagyszerű élmény a film, hogy végig lehet nézni egy jól dokumentált életet. Hogy mást ne mondjak, az apjának, aki csendes futballőrült, 1300-1400 felvétele van a kisfia gyerekkori meccseiről. (Hát kábé négy-ötéves korától másból sem állt David Beckham élete, mint focipályákból.) Sportkarrierje során ennek a szép emberpéldánynak kijutott mennyből is, pokolból is vastagon. Ott ül 47 évesen a kamerával szemben, gondolkodik és beszél. A maga egyszerű, szűkszavú, nyílt, keresetlen módján megfogalmazza, amit megélt, megcsinált, megtapasztalt. Mesélnek róla mások is, rokonok, barátok, riválisok, edzők, újságírók. (Mondjuk azt például le lehet szűrni a filmből, hogy Fabio Capello edzővel mennyire nem volt szerencséje, aki lehet akármilyen jó szakember, de… na jó, ne minősítsem.) A filmet végignézve eljutottam David Beckham becsüléséig. Hogy nem akármilyen focista volt, az egy dolog. De az emberi minősége is rendben van a csávónak, úgy tűnik. (Ráadásul úgy takarít és tart rendet, mint két kisangyal.) Lett volna tegnap színház, kifejezetten kritikaírás céljából, de a magyar állami egészségügy működésképtelenségének áldozatául esett. Szürkehályogműtétre készültünk ugyanis a családban, amire négy hónapos várakozás után került volna sor. Ezt a tegnap reggeli időpontot még december elején tűzte ki a kerületi rendelőnk operáló szemész szakorvosnője. Aztán vasárnap este 19.15-kor telefonált, hogy nem lesz műtét másnap reggel, mert elfogyott az e havi állami finanszírozás, és a továbbiakról egyelőre nem tud mondani semmit, majd jelentkezik. Tekintve, hogy ehhez a beavatkozáshoz hozzá voltak igazítva munka- és egyéb tervek, bizalmi válság ütötte fel a fejét. Ugyanakkor az sem tűnt megoldásnak, hogy újrakezdjük az egészet ennek az ezek szerint bizonytalan rendszernek a keretein belül a kerületi orvosok egyik másikánál. Délután megjelentünk első viziten egy vidéki szemésznél, aki megbízható menetrendet állított fel a két szem egymás utáni megműtésére. Én csak néztem. Csak nem a színházban. (Közben épp jött egy sms, hogy elkészült a jogosítványom. Persze, most aztán tepernek…) Kilenc vagy tíz éve nézzük az amerikai fehérfejű rétisasok családi életét a Berry College georgiai fészkében, ahová körülbelül akkoriban helyeztek el három kamerát. Talán azonnal megtaláltuk a közvetítést róluk, vagy legfeljebb a második évben csatlakoztunk. Eleinte minden jól ment, felneveltek évente két fiókát, akik szép csúnyák lettek, mire megtanultak repülni; kócosak, szürkék. (Úgy látszik, a fejük és a testük kontrasztos fehér-fekete színe csak később alakul ki.) Megszoktuk, ez a természet rendje, évadonként két helyes pipi jut nekik, s nekünk. De aztán jöttek rosszabb idők, amikor csak egy tojást tudtak kikelteni, meg amikor csak egy fióka maradt meg, a másik elpusztult, mert gyenge volt, vagy kiesett a fészekből, vagy mindkét utód odalett. Egyszer el is vált a pár, érkezett egy fiatalabb és egészségesebb tojó. Idén is rajtuk volt a szemünk, néztük, ahogy szépen ülnek felváltva a tojásokon, azt az óvatos fészkelődést külön szeretem, ahogy elhelyezkednek rajtuk. (A mozdulat kicsit hasonlít a gerinctornám egyik gyakorlatára.) Teltek-múltak a hetek, de semmi. Már bőven lejárt az az idő, amíg reményteljes a várakozás. Aztán a napokban elromlott kamera, kábé 24 órán át nem láttunk semmit. Mire visszajött a kép, ott hevert egy összetört tojás a fészekben. Szuggerálva néztem a sast, hogy ha felkel, legyen alatt csibe, vagy legalább a másik tojás, de nem volt alatta semmi, jóllehet pont úgy ült-kelt, fészkelődött, mintha lenne. Idén tehát nincs szaporulat. A több száz néző közül néhány drukker abban reménykedik a csetben, hogy gyorsan összehoznak sasaink még egy tojást – mivel nem hagyták el a szülők azonnal a fészket, hanem rendezgették, takarították –, de én azt hiszem, hogy már nem. Ahogy Minden Egész, úgy ez is eltörött. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fog tetszeni nekem az Üvöltő szelek című musical, amit az Eötvös10-ben láttam tegnap (és egyébként ma is megy, ugyanott). Nyilván az is kellett hozzá, hogy a zenéje ne tipikus musicalzene legyen, mármint amilyet az angolszász musicalektől megszoktunk. Amikor az egyik dalban az a szó szerepelt, hogy „vállalom”, rögtön eszembe jutott HDG, vagyis Viktor, aki szintén énekli ezt, „vállalom”, a Jó estét nyár, jó estét szerelemben. Igen, úgy musical ez, ahogy az. Akarom ezt a zenét: telített, zaklatott, akár diszharmonikusnak is tűnő – végig vibrál rajta két hang gyors váltakozása a billentyűkön –, de szép is, ahol az a dolga. Kákonyi Árpád szerezte. Az Üvöltő szelek mint regény megvolt nekem gyerekkoromban, bár csak a hangulatára emlékszem a könyvnek. Kicsit megmaradt bennem borongós előadása úgy 30 évvel ezelőttről a Schwajda-féle Művész Színházból, Gáspár Sándorral, Kubik Annával, Garas Dezső rendezésében. De ahhoz képest is más ez: Emily Brontë – Kákonyi Árpád – Máthé Zsolt – Mátyássy Bence darabja szinte szobányi térben, ahol fehér lepedővel le vannak takarva a bútorok, aztán kiderül, hogy nem is bútorok, hanem a hangszerek. A négy szereplő: Zsigmond Emőke, Mátyássy Bence, Tornyi Ildikó és Formán Bálint nemcsak a szerepeket adják, hanem a zenét is (plusz Kákonyi Árpád természetesen). Igazán lehetnének többen is, gondoltam egy pillanatban, amikor rájöttem, hogy nem jöttem rá azonnal, hogy Tornyi Ildikó két szerepet is játszik (mármint a zenélésen túl). Aztán mindenkinek jutott legalább kettő szerep, de akkor már sínen voltam. Tornyi Ildikónak egyébként külön is örültem, mert régen láttam őt. Már nem fiatal lány, hanem izgalmas nő, aki ráadásul Nelly kötőtűinek gombfejével üti a xilofont. Zsigmond Emőke mint színésznő egy sokfunkciós színpadi tündér, Mátyássy Bence pedig látnivalóan talált magának eljátszásra egy erőteljes, vad, nekivaló figurát Heathcliff személyében. A Szentendrei Teátrumban született a produkció tavaly nyáron, Máthé Zsolt rendezésében. Nem volt egészen teltház, és szolidnak mondható közönség ült a nézőtéren, úgyhogy belém szorult a tapsnál egy hang, egy lelkes hujogás vagy csujogás, ami már csak itthon, a konyhaasztalnál jött ki belőlem. Jérôme Bel koreográfus ökológiai megfontolásokból nem utazik és nem utaztat társulatot, produkciót, ezért a Jérôme Bel című önéletrajzi jellegű, a szakmai életútjával foglalkozó darabját úgy mutatják be szerte a világon, így a Trafóban is, hogy helyi rendező rendezi meg, és helyi színész, előadóművész mondja el a szöveget, Bel archívumának filmes bejátszásaival, valamint – esetünkben – egy pompás „élő betéttel” a Gála című Bel-produkció budapesti előadásából. Nálunk Ördög Tamásé és Udvaros Dorottyáé lett a feladat. (Mint ismeretes, ez meghatott örömére szolgált az alkotónak, mivel látta annak idején az Ascher rendezte Három nővért a Katonában, és nagy hatással volt rá.) Azt hittem, hogy lesz valami helyi innováció a dologban, de ez nem feltűnő, Udvaros Dorottya szereplése ilyenformán inkább egy markáns szakmai gesztus, mint színészi teljesítmény. Bár az, hogy éppen ő áll ott fekete cuccban a pulpitus mögött, kifejezetten megnyugtató és jó érzés. Ahogy Jérôme Bel a Jérôme Belben felidézi koreográfusi pályafutása elejét, az első munkáit és azok motivációit, úgy éreztem, tartom szerencsémnek, hogy én itt Budapesten a legsikeresebb előadásával, a Gálával találkoztam. Valószínűleg az velem a helyzet, hogy a koreográfus művészetfilozófiai eszméire kevésbé vagyok fogékony, mint a kreativitására és főleg a humorára. Ami a legjobban megkapott engem e helyütt, az a Veronique Doisneau című produkció, amely a párizsi Opera egy 42 éves, épp visszavonuló balett-táncosnőjéről szól, aki ezúttal magát adja az Opera Garnier színpadán. Ő nem volt szólista, nem volt sztár. Eljárja itt most egyedül A hattyúk tava hattyúkara egyik tagjának szerepét. Hát az gyönyörű. Haladéktalanul ki is keresem a youtube-on, mert fent van. Hideg volt a nézőtéren szerintem. Megnézte az előadást a két mankóval közlekedő Szász Júlia, akit a nemzetisek (Dorottya és Lovass Ági) szeretettel simogatva fogadtak, és mindenki más is a közönség soraiból, aki felismerte a színésznőt, szeretettel simogató tekintettel kísérte. Egy zuhanás anatómiája. Már az első jelenetben látszott, a két nő beszélgetésén, a két színésznőn látszott, hogy ők is tudják: ez velejéig jó lesz. Csak két óra múltán merült fel bennem egyáltalán, hogy vajon megtudjuk-e a végén, mi történt voltaképp. Ez a film engem földhöz vágott. Nem akarok beszélni róla. Talán ha nem lenne ott a történetben az a letaglózó veszekedés férj és feleség között, akkor tudnék beszélni, de így, hogy ott van, és nem ismeretlen számomra a veszekedés férj és feleség között, nem bírok. Inkább visszanyúlok még egyszer Houellebecq Megsemmisülni című regényéhez: Azok a párok, akiknek jól működik a házassága, általában nem szívesen foglalkoznak azoknak a pároknak a sorsával, akik kudarcot vallottak; mintha valamiképpen tartanának tőle, mintha a házastársi békétlenség fertőző állapot lenne, mintha lebénítaná őket a gondolat, hogy manapság minden házaspár szinte szükségszerűen válófélben van. Ehhez az ösztönös állati visszahőköléshez, a megindító próbálkozáshoz, hogy elűzzék a válás és a magányos halál képzetét, hozzájárul még a tehetetlenségük megsemmisítő érzése is. Macbeth a Pinceszínházban, Tóth András rendezésében, mindössze hat színésszel. (Plusz egy muzsikus, Móser Ádám, főleg tangóharmonikán. A zene, az nagyon hatott.) Mind a címszerepet adó Pallag Mártontól, mind pedig a Ladyt játszó Nagyabonyi Emesétől sokat vártam. Forgószínpaddal rendelkezik a Pinceszínház, ez eddig talán fel sem tűnt nekem. Megy rajta ez a fiatalos, fizikaias előadás, és az ember érzi közben, hogy ismeri ezt az agyonnyomott országot, ahol a felsővezetés csak magával és az ellenfeleivel van elfoglalva. A spektákulum résztvevői fura, színes, mintás, kiharapott öltözeteket viselnek, a férfiakon csíkos szoknya, Duncan király fején keménykalap a korona. Két keskeny fémállvány, egy fémedényben sárga festék, ezt kenik az áldozatok a gyilkosukra, így maszatolódik és sárgul be Macbeth. Az előadás egyetlen vészbanyája Koós Boglárka. A szó legszorosabb értelmében rátelepszik Macbethre, viszi őt a nyakában a becsvágy birizgálta katona. De különben kicsit olyan is Koós Boglárka, mintha a mi küldöttünk lenne, szemlélődik, demonstrál, gúnyosra görbíti a griberlis mosolyát. Akadt számomra új elem ebben a hetyke interpretációban, az, hogy Boda Tibor öreg királyát nem olyan könnyű megölni. Meg kell küzdeni vele alaposan, ha már belökte Macbethet a felesége a vendégszobába. Amikor a házigazda reggel előadja kis műsorát, a királygyilkosság miatti döbbenetet, Kovács Olivér Banquója arcán ott az iszonyat. Jól látszik, hogy tudja ő, mit gondoljon erről a sajnálatos eseményről. Az előadás második része úgy kezdődött, mintha mi nézők lennénk a résztvevők azon a vacsorán, amelyen Macbeth halottakat lát. Mi azért élünk, gondoltam bizakodva. Volt valami gyerekes ebben a nagyra nőtt, felkapaszkodott főhősben, Pallag Márton bohóc-Macbethjében, aki annyira kiabált, mintha enélkül talán félne a sötétben. Délelőtt a Marczibányi téren a Griff Bábszínház Autós mese című egyszemélyes előadását láttam Matola Norberttől. Nem volt egy nagy élmény, talán meg is fog izzasztani, amikor írom a Spirire. Megnéztem a Netflixen Nagypál Orsi Nyitva című filmjét. 2018-as, de még csak nem is hallottam róla szerintem. Romantikus komédia, ez nekem a legkevésbé sem műfajom. Kellemes szórakozásnak bizonyult. Élveztem benne például azt, hogy nem az a néhány színész játssza a főszerepeket, aki a többi magyar filmben szokta jászani a főszerepeket, és bizonyára nem azért, mert épp nem értek rá a többi filmfőszerepektől. Radnay Csilla a nő és Kovács Lehel a férfi, így egy pár ők, akik öt év után megpróbálják kicsit feltunningolni a szexuális életüket. Tökéletesen játszanak. Tulajdonképpen azért írok, mert volt egy jelenet, amelyik alighanem ott állhatna a dobogó tetején a magyar cameobajnokságban, ha volna olyan. Hőseink épp összebalhéztak, Radnay Csilla kiszállt a kocsiból és felugrott a megállóból indulni készülő buszra. Ámde Kovács Lehel utána eredt, és addig verte a busz ajtaját, míg őt is be nem engedték. Azután ott kiabáltak egymással a buszon, amely legalább háromnegyedházasan tele volt. Rajta utazott például Andai Kati, aki nagy érdeklődéssel kagylózott, Mucsi Zoltán pedig némiképp bizonytalanul hánykolódott a busz csuklójánál, egy félig kiivott sörösüveggel a kezében. Az állóhelyen veszekedő páros két tagja közé véletlenül Lovas Rozi ékelődött, aki nem éppen rezzenéstelen arccal hallgatta a szóváltást, hanem rezzenésessel. A film legfényesebb percei voltak ezek. Énnekem a k2 Rebellisekje igen erős színházi élményem volt, úgyhogy ha a bemutatóhoz képest jócskán megkésve is, de mentem valahára megnézni a Hidegpontot a Gólem Színházba, a Gólem mellé, ahol játszóhelyre lelt a volt k2-ből alakult Apertúra, Benkó Bence és társulata. Nem feltétlenül olyan lett az előadás, mint amilyennek előrejelezték a színlapon, mert vér például nem fröcsög benne (de sok mindenki más igen), és talán nem is hat annyira kompaktnak, mint az előzmény – Szub-elliseknek nem nevezném ezt –, de úgy végtelenül szomorú este, hogy közben nagyokat lehet röhögni rajta. A szomorúságra természetesen az ad okot, amit láttatnak és ábrázolnak: fiatal, vagy már nem is olyan fiatal független színházcsinálók tapasztalatai a nagy magyar színházi szcénában, a politikát is ideértve. (Csatlakoznak hozzájuk legfiatalabbak is – örültem Koós Boglárka újbóli láthatásának.) Az előadás hibátlanul közvetíti a reménytelenséget. (Hazafelé jövet Bán Bálinton gondolkodtam el, akit egészen különleges színésznek látok. Tényleg ilyen szűk lesz az ő pályája? Filmfőszerepek, színházi főszerepek nélkül? Csupasz téglafaldíszlet előtt?) A Bíró Bence írta Hidegpontban az némiképp zavart keltő, hogy teljességgel összemossa a valósat a fikcióval, a konkrétat a stilizálttal. Tehát egyfelől Király Dániel például csodálatosan eljátssza Zsótér Sándort a főhős – Urbán Richárd – egyetemi felvételijén, másfelől viszont a kitűnő Borsányi Dániel színházigazgatói posztokat osztó potentátja alighanem kitalált*, összerakott személy. (Ennek kapcsán nekem rosszul esett, hogy pont a nyíregyházi közönségről beszélt lekezelően, igaztalanul.) A kritikusok is kaptak a fejükre, a díjaikért meg a nemnézésükért – még jó, hogy nem is egyedül voltam kritikus a nézőtéren, egymásnak vethettük volna a hátunkat adott esetben.
Maga a darab egy idő után III.
Richárd-parafrázissá vált, miután az alkotó- és színházvezető társától, Formán
Bálinttól megvált Urbán Richárd *Utóirat: Nem kitalált. Épp a napokban került itt szóba a drámai statisztaszerepem; a fogság a komáromi erődben. Amiről egyébként csak annyit tudtam annak idején, hogy spanyolok forgatják. A minap a FB egyik filmes csoportjában szörfölgettem, és megakadt a szemem egy spanyol sorozat plakátján: Mondd, ki vagyok én? Rajta halványan ismerősnek tetsző nő, mögötte sok horogkereszt. Gyanús. Kiolvastam ott helyben, hogy ez egy 2022-es sorozat, amit leadott a Duna TV, onnan van meg a link a csopiban. Megnéztem a hozzászólásokat, kiderült belőlük, hogy egyrészt sokaknak tetszett, másrészt többen felismertek magyarországi helyszíneket. Elindítottam az első részt, és mire a végére értem, megállapítottam, hogy nekem ez túl sematikus, tehát inkább csak a börtönjelenetet keresem ki, mert az szerintem ebben lesz. Mivel a film elején az 1930-as évek Madridjában kezdtünk, úgy gondoltam, hogy a kronológiát tekintve talán a hatodik résznél kezdjem a pörgetést. A hetedikben találtam meg azt a két snittet, amely a cellában és a cellafolyosón zajlik úgy fél percben. Felsejlik a homályban a főszereplőnő cellatársainak sziluettje, és csak én tudom, melyik vagyok én :-) A filmes életművemet ismertettem, köszönöm a figyelmet.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*