|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2022. június
Reggel, amikor az erkélyen kávéztam, váratlanul az jutott eszembe, hogy ejnye, de szívesen elszívnék hozzá egy cigit. Aztán gyorsan kiszámoltam, hogy épp annyi éve (huszonharmadik) nem dohányzom, mint amennyi ideig előtte dohányoztam (22-23), és akkor inkább nyerjen a jobbik. Este megnéztem a fehérvári kihelyezett tagozatot a Játékszínben, az Adáshibával, Bagó Bertalan minimálrendezésében. (A minimált itt most nem úgy értem, hogy ez a stílusa, hanem hogy nemigen látszott az előadásban a rendezői kéz nyoma.) Mindig úgy gondoltam, hogy az Adáshiba nem igazán jelentős színdarab, de amikor a hetvenes évek elején bemutatta a Vígszínház, akkor nagyon eltalált valamit. Ezen az eltaláláson tolni ötven évet, erre megoldásnak az kevés, hogy Jugó helyett Horvátot, pénzben ezrek helyett milliókat mondanak, a papa (Gáspár Sándor) a tévéújság helyett a távirányítót keresi, a mama (Zsurzs Kati) pedig torta helyett tiramisut csinál, és Rudolf Valentino-filmek helyett Robert Redfordot sírja vissza. (Még az is jellemző némiképp, hogy afölött például átsiklottak, hogy ma nem miniszterhelyettes van, hanem államtitkár.) Ezek a sminkelések azt persze nem takarják el, ami szituációsan vagy figurálisan nem egyeztethető össze a mával. Például hogy a sufnitunning ideje elmúlt, legalábbis bizonyos szint felett. Tehát Dönci (Kovács Tamás) aligha ócskavastelepről fog ajtót szereztetni a házához vagy a garázsához. És hogyan viszonyul az eredetihez archív felvételről nézni a holdraszállást. Mindenképpen Vanda (Lévay Viktória) járt a legrosszabbul az idő múlásával. Ma sokkal erőteljesebben kell luxuskurvásnak hatnia (ez bók részemről, hogy felviszem a státuszát), mint rég. A talán joggal menekülő színészek némiképp a kabaré felé vitték el a dolgot, és a közönség jól szórakozott. Ültem a 2 forint 50 filléres helyen az első sor közepén, és ahogy néztem, eszembe jutott, hogy ment itt a Játékszínben az Adáshiba, 1984-es bemutató volt. Lázasan próbáltam felidézni, de csak annyi jött elő, hogy Vandát Csomós Mari, Emberfit Funtek Frigyes játszotta. Amikor felkeltem hajnalban, sötét volt és zuhogott. Mentem menni Nyíregyházára, 10-kor kezdődő gyerekelőadásra, esti felnőttelőadásra. Még egy kritikuskolléga vállalkozott erre rajtam kívül. Úgy készültem, gumicsizmával, esőkabáttal, hogy minden körülmények között kimegyek az állatkertbe, ha már az állatkert-igazgató úr megtisztelt tiszteletjeggyel. A fából faragott királyfi verzióját néztük Sediánszky Nóra rendezésében, négy sornyi óvodás mögött, akik egy pillanatig sem tudtak egységesen nyugton maradni. Szabó Márta játszott egy veterán erdei fatündért, mesejáték ízű, vargamarikás alt hangon, adakozó játékkedvvel. Mellette Dézsi Darinka és Nagyidai Gergő adták a nehezen egymásra találó fiatal párt. A zene és a tánc mellett olykor énekeltek is, azt én ab ovo elengedtem volna. Az állatkertben megdöbbentően sokan voltak – nem rovom fel nekik, ők fizettek is –, szombat-vasárnap fíling. A helyszínen most is építkeznek, gyarapodnak, ami okozott némi zavart, mert nehéz volt megtalálnom az állatismerőseimet. A jegesmedvéknél szoktam kezdeni, de a jegesmedvék mindenestül nem voltak a helyükön, mert épp Északi sarkot alkotnak számukra. Nagy nehezen megtaláltam a jegesmedvét, nem mutatkozott. Idővel kikukkantott egy lyukon. Köszöntem, mondtam, hogy megjöttem. Erre kijött. Lehet rá számítani. Még egy vedlő vikunyát mutatnék, felülről, mert újabban lehet hálószélű mozgó meg mozdulatlan függőhidakról is bámészkodni. Este az Augusztus Oklahomában, Szikszai Rémusz szakszerű rendezésében. Az előfüggönyön gerendákból épített amerikai ház látható, előtte a veranda jellegzetes fehér fakerítése. Mit nem adtam volna, ha a függöny felhúzása után épp ilyen díszlet tárult volna elénk. De nem, hanem egy háromszintes házvázat tettek a forgóra. Sokat és gyorsan forgott, minden alkalommal megrázkódást okozva a színészeknek. Negyedszer vagy ötödször láttam most ezt a sikeres bulvárdarabot. A cselekményét megbízhatóan el szoktam felejteni, így most is csodálkoztam, mi mindent lapátolt bele a szerző dramaturgiailag. Szabó Márta játssza virtuózan a roncs anyaszörnyeteget, nagyszabású alakítást nyújt. Van egy őrültjelenete, amiről az jutott eszembe, hogy kábé így csinálná Csoma Judit is. Igen szépen dolgoznak a többiek is, egyenletes színvonalon teljesít a szereplőgárda, ami nem mindig jellemzi az Oklahoma-bemutatókat. Tetszőlegesen talán a Karent játszó Fridrik Noémit emelném ki, annyira kicsattan belőle az élet. Ez volt tehát részemről a Szentivánéji álom. Megnéztük végig A besúgót. Nyújtott számomra egy heuréka-élményt: amikor ezek a mi egyetemistáink NDK-s fiatalokat fogadtak a koleszban, akkor az egyik német csajszin olyan ing volt, mint amilyenem van. Néha hordom is. Eredetileg egyébként apukámé volt, ő is hordta – biztosan nem NDK-s lányról szedte le –, aztán megörököltem. Túllépve azon, hogy mennyire volt vagy nem volt hiteles itt a nyolcvanas évek ábrázolása, a sorozat idővel belejött a maga műfajiságába. A negyedik-ötödik résztől már-már izgalmasnak is találtam. (Meglehet, az sem mindegy, hogy melyik részeket ki rendezte.) Az utolsó epizódban újra a hihetetlent ostromolta a cselekmény némely ponton, de végül A besúgó mégis idevágó gondolatot ébresztett. Amely gondolat talán magyarázatot is ad arra, hogy miért a nyolcvanas évek közepébe kellett visszamennünk, miért nem a több szempontból valószínűbb hatvanasokba vagy hetvenesekbe. Mire kikerekedett a film, addigra Váradi Gergely alakítása meggyőzött: a zártságából erő kezdett sugározni. Közben hajlamos lettem úgy is nézni ezt a sorozatot, mint egy új színészgeneráció sokfelől érkezett tagjainak szerencsés találkozását. Ez a szerencse ki is járt nekik, az ismertséggel, az elismeréssel és a sikerrel együtt. Arra jutottam, hogy nem kell nyári péntek délután 3-kor elindulni az M7-esen, mert 40-50 kilométernyi araszolás lesz belőle. És ha nem indulok el, akkor aztán nem kell jönni visszafele se, éjjel, viharban, zuhogó esőben, miközben Ottilia néni ablaktörlője olyan hangot ad, mint a malac, amikor ölik. De ami a kettő között volt, azt lehet, kell is, gábormiklósilag: A makrancos hölgy a kaposvári Csiky Gergely Színházban. Eredetileg David Doiasvili rendezte volna, aztán Szabó K. István lett belőle. Nem érdektelen előadás. Nemcsak a néhány szép kép miatt Fodor Viola különös, szikáran is mutatós, költőiségre képes díszletében, hanem egyáltalán. Megtartották a kerettörténetet: egy Shakespeare nevű modern csehóban játszódik, a név neonfeliratán kiégtek némely betűk, csak annyi világít, hogy SHAKE....R. A későbbi történet szereplői viccelik meg a későbbi Petruchiót játszó színész (Hüse Csaba) részeg Ravaszdiját, a pultosnőt játszó későbbi Kata (Mészáros Sára) nevet rajta, mindehhez a Hamlet színészeit fogadja fel a későbbi Kata apja (Szalma Tamás), az intelmekkel együtt. Mészáros Sára – a színlapon Katerinának írják a címszereplőt, de Katalinnak mondják – beleszeret Petruchióba, jobb ötlete nem lévén. Nincs is miért betörni őt, tenyérből eszik. De hamar megtudja, hogy alázás alapú, bántalmazó kapcsolatban fog élni. Az utolsó jelenet, a Kata bicskanyitogató monológja alatti, talán arra utal, hogy ellen fog állni. De valószínűbb, hogy a kerekes székben ülő, sérült Tóth Eleonóra vetíti előre a sorsát, a későbbi Katát. Felfigyeltem a szolgák között Csabai Csongor egyetemi hallgatóra. A művészi és akrobatikus mozgására, az orgánumára, a kifogástalan színpadi beszédére. És még szaxofonozik is. Bár nem fogom megismerni legközelebb, mert színész- és nézőbarátságtalan módon fehérre volt mázolva a szereplők arca, és még fekete foltokat is elhelyeztek rajtuk. Vagy commedia dell’ artés arcelfedés, vagy valami új, durva himlőjárvány. Amikor márciusban a kritikusi mentorprogram keretében az első közös színházlátogatásunkat terveztem Zsófival, akkor a Katonába készültem elvinni az Othellóra. Ám aztán programváltozás történt, és vidékre mentünk helyette. Mostanra tulajdonképpen befejeztük a munkát; hat cikket írt nekem, abból az egyik egy szegedi gyerekelőadásról szólt, azt megjelentettem a Spirin. Úgy gondoltam, hogy mintegy keretes szerkezet gyanánt kössünk ki végül a Székely Kriszta rendezte Othello utolsó előadásán. Ennek kapcsán már csak egy pici feladatot tűztem ki neki. Tehát a Katonában voltunk tegnap, a telt háznyi néző előtt búcsúzó Othellón. (Távoztamban láttam egy kisebb szolnoki színházi különítményt – mosolyogtam azon, hogy eljöttek megnézni, mit csinált itt az ő Sirályukat rendező Székely Kriszta.) Jól emlékszem, hogy ezt az Othellót 2020 októberében láttuk doktor Kingáékkal együtt, a szomszédból, a Párisi Udvar Hotelből átugorva. Ebből lett az első írásom a Mozgó Világnak, kicsit olyan is: keresi, mi kellhet ezekre a hasábokra, és erősen igyekszik. Leginkább az maradt meg bennem akkorról, ami mint látvány, most is meghatározónak mutatkozott: a pirosas lilás fények tükröződése a csillogó, lógó fóliasávokon, amelyeknek a tapintása kellemetlenként él bennem. És most csekkoltam: igen, kicsit idegenkedem ettől az intrikusrevü előadástól. Maximálisan elismerem Kovács Lehel színészi teljesítményét Jago szerepében. De nem szerettem, ahogy élvezkedik. Azt a már-már tolakodóan sok energiát, amit belefeccöl Jago aljasságába. Egy állat van a figurában belül, és kifordítja kívülre nekünk. Rujder Vivien Desdemonáján nem fog semmiféle idő: tiszta és mesterkéletlen maradt. Bányai Kelemen Barna meg Bányai Kelemen Barna, rövid hajjal is. Valójában nem az a helyzet, hogy van a vidéki házunkban egy denevérlakónk. Hanem mi vagyunk nyaralóvendégek a Denevér Ernő házában. De békésen és barátságosan fogadott most is, amikor mentem leltározni a szezonelős takarítás elé, mit kell vennem és vinnem. Legalábbis remélem, hogy nem értem félre az arckifejezését, mert amikor óvatosan rányitom a pinceajtót, akkor ő lógtában mindig firegni-forogni kezd – lehet, én csinálom a széljárást neki –, és közben pofácskákat vág. Utólag mindig megállapítom, amit egyébként előzetesen is tudok, miszerint nem kellene meleg júniusi estén kőszínházba mennem, ráadásul kicsi, sötét, levegőszűk helyre, mint például a Stúdió K, ráadásul délszláv háborús mű előadására. Csak hát akartam látni a határhelyzetű fiatal kolléganőm, Dézsi Fruzsina munkáját, aki második lett öt évvel ezelőtt a Koltai Tamás kritikapályázaton, és azóta színdarabokat is ír, producerel is, több lábbal benne áll már a színházcsinálásban. A Vid napja című darabját mutatta be a Stúdió K és a TÁP együtt, Varga Bence rendezésében. Pár évvel ezelőtti Nyílt Fórum programban és kötetben szerepelt a mű, olvasószerkesztőként volt szerencsém hozzá. Meg is ragadt bennem egy-két erőteljes jelenet belőle. Tehetséggel írt dialógusok, bizarr és tragikus helyzetek, kaleidoszkópszerű képek. Fragmentumok. Drámává nem állnak össze – így emlékszem a szövegre, és így láttam most a színházban is. Legalábbis klasszikus értelemben vett drámává. De annyiféle színház lehet, megtalálja benne a helyét és az interpretáció módját az ilyen fajta dráma is. Nézni meg bőven van kit: Homonnai Katalin, Nagy-Bakonyi Boglárka, Nyakó Júlia, Pásztor Dániel, Sipos György és Takács Géza. Főleg az utóbbi kettő, párban különösen. Pünkösdre Mária evangéliuma. Elvállaltam László Feri kollégának a Revizorra. 15-16 évente írok egyet a Mária evangéliumáról. (Nem ide.) (Ez volt a legutóbbi.) Néztem a mostani szereposztást, Feke Pál (János) Máténk kedvenc Jézusa volt a Szupersztárban. A Máriát adó Füredi Nikolettet nem ismerem, de nyilván el tudja énekelni, ha megkapta a szerepet. Jézus Kocsis Dénes, akit az operettszínházi István a királyban is figyelemreméltónak találtam. Itt jegyzem meg: a Margitszigeti Szabadtéri Színpad közlekedési nonszensz: előadás estéjén több ezer ember menendő oda, autóval nem lehet, de a 26-os busz is tele van már, amikor a Sziget bejáratánál szeretne rá felszállni a közönség. Marad a bicikli, a bringóhintó vagy a távgyaloglás. (A hajójárat sajnos nem jutott eszembe.) Viszont szép és jó illatú a Sziget. Ezt a Juronics Tamás rendezte LantArt Produkciót már bemutatták Győrben, Kaposváron, most pedig sok meghívott pedagógusnak játszották el. A világításra nem volt jegyünk, mert 8-kor kezdődött az előadás. Elég távol ültem, így az arcjáték kiesett. Az éneklésre és a rendezői megoldásokra kellett hagyatkoznom. Akadtak vicces dolgok. Például hogy az angyali üdvözletet ezüstlamé szkafanderes, plexiszárnyú angyalok hozták. A három szólista arkangyalnak világított a szárnya. Vagyis az egyiké nem. (Occó kínai vacak?) Bezzeg a működő szárnyak égtek még akkor is, amikor az arkangyalok dicstelenül ereszkedtek lefelé létrán a kapu tetejéről a takarásban. A többit majd a kritikában. De mikor lett a Heródest játszó Novák Péter ilyen elhízott?! Nem tegnap volt, hogy úgy táncolt, mint egy sudár isten? Még annyit: Füredi Nikolettnek kétségkívül megvan a hangja a szerephez. Csak hát drámát drámára halmoz, ráadásul affektálva intonáló musicalstílben, hisztérikus levegővételekkel. Annyira roncsoló hatással volt rám, hogy helyreállító műtétként haladéktalanul meg kell hallgatnom Sáfár Mónika egykori kristálytiszta Máriáját CD-ről. Épp néztem a statisztikát, az van hónapok óta, hogy Dániából nagy a jövés ide. Mivel én meg szépen haladok a duolingón a dán nyelvleckékkel (is), így már mondhatom a kedves olvasónak például azt, hogy jeg elsker dig. Tegnap az Örkény Színház visszarepített a fiatalabb koromba, amennyiben az Asbóth utcai Stúdió nézőtere olyan volt, mint régen, a Kamaraszínház idejében: zsúfolt, szűk és szoros, vesémben a mögöttem ülő térde a székem háttámláján keresztül, az én térdem meg az előttem ülő veséjében az ő széke háttámláján keresztül. A Szex. Újra. El. előadását láttuk. Schwechtje Mihály írta, rendezte, és ő történetben jó, ezt már tudhatjuk. A játszók improvizációiból készült a szöveg, a szexuális javak újraelosztásának újkeletű nyugati teóriája ötletéből, de egyébként nagyon is hazai érzeteket keltve itt meg ott. Humorforrásként az is részét képezte az előadásnak (legalábbis egy darabig), hogy a színészek jelezték fenntartásaikat a rendező ideájával és munkamódszerével szemben. Öten voltak ezen a zsebkendőnyi helyen, rengeteg festett lépcső előtt, helyenként nagymjuzikeli, illetve hollywoodi szuperprodukciós igénnyel. Nem mondanám bombasztikus estének, de öt jó színésszel töltjük, Bajomi Nagy Györggyel, Ficza Istvánnal, Józsa Bettinával, Kerekes Évával és Vajda Milánnal. Kiemelt részöröm, amikor Kerekes Éva szexszolgálatos asszonyembert játszik, és csak úgy bugyog elő belőle a humora. De Vajda Milánhoz szeretnék végül kilyukadni, aki egyszerűen kinőtt mostanra. Ura színpadnak, helyzetnek, esetünkben két hozzávetőleges szerepnek. Úgy hatott Vajda Milán, mint aki tévedhetetlenül tudja, hogyan kell a legjobban elmondani egy mondatot, vagy hogy melyik a tökéletes pillanat szemöldököt emelni, vagy vállat felhúzni, vagy összevillanni velünk, nézőkkel, együtt és külön-külön. Ez volt tehát a szabadkai Három nővér részemről. Közben csináltam egy Kocsis Rozi-interjút az idei Győrkőcfesztiválról. (Addig fogok vágyni, vágyni a Győrkőcre, míg egyszer elmegyek, ez biztos. Most már lehet, hogy megvárom vele Stuber Franciskát, aki mindjárt egyéves lesz.) Kocsis Rozival beszélgetni – legjobb munka. A nyári rezidenciánkkal az a helyzet, hogy az én fogalmaim szerint mi már nyugdíjas korúak vagyok, és kezd ennek megfelelni a fizikai állapotunk is. A kertet sajnos kénytelenek voltunk elhanyagolni ezen a tavaszon, minek következtében a fűnyíró elveszne a vadonban, ezért kaszáláshoz kellett folyamodni. Felvettem a kapcsolatot egy emberrel, aki ez irányú vállalkozó. („Bízza rám a kertjét!”) Lekaszált, aztán kicsit meglepett, hogy amit lekaszált, azt ott is hagyta, ahol lekaszálta. A továbbiakban ránk bízta a kertünket. Jöttem tegnap takarítani, de közben ugye kiderült, hogy első feladatom az összegereblyézés, és a lekaszálás alá esett elemek elhelyezése a komposztládában. Ez lett a teendőm kisebb részt a takarítás helyett, nagyobb részt a Mária evangéliuma helyett, amiről kiderült, hogy előbb kell megírnom, mint terveztem, de mindenekelőtt az esőt kellett megelőznöm. Maga a gereblyézés azonban viszonylag gyorsan ment, mert a mindenféléknek csak igen kis része végezte a kasza alatt, a többi egyszerűen elhajolt, és a testcsel után lefeküdt a földre. Figyelembe véve, hogy húszezer forintba került a kaszáltatás, nem igazán kielégítő a végeredmény, de egyrészt így csak pár óráig tartott a gereblyézésem, másrészt tudok én annak örülni valahol, ha számos zöld növény szerencsésen megmenekül. Helyzetjelentés a faluból: a szomszéd utcában nyílt egy kézműves hamburgeres. (Bármint jelentsen is ez.) A zöldségesnél, a Vitamintanyán nincsen semmi, aminek kilóját ezer forint alatt adnák. Tudatom még, hogy Kosztolányi Dezső 1904-ben beiratkozott a bécsi egyetemre. Nem kapott nagy apanázst otthonról, szinte szerzetesi életet élt. Természetesen levelezett barátjával, unokatesójával, Csáth Gézával. Ezt írja az egyik elkeseredett hangú levelében: Hazám nyelvét nem hallom s a multkor mikor eszembe jutott Arany János sirva fakadtam az utcán. (Lehet, mobilon pötyögte le.) Én is szerzetesi életet élek itt. Sétáltam le épp a Dunához, eszembe jutott Kosztolányi Dezső, sírva fakadtam az utcán. Nehéz döntés volt, mert nem szívesen mondtam le a sepsiszentgyörgyi Tótékról – bár jegyem sem volt rá a Tháliába –, viszont régóta irányult szándékom a k2 Rebellisek-előadására. Az ELTE BTK épületében játsszák, ahogy mentem, nosztalgikus érzés kelt bennem. Sétáltam a szokott útvonalamon, az átjáróházon keresztül a Múzeum körútra. Az előadótermet is ismerem, túlkoros egyetemista koromban hallgattam ott Radnóti Sándor-előadást, sőt jártam benne a fellázadt diáksággal is, amikor élőláncoltunk meg blokkoltunk órákat. Erre a kiállásra emlékszik-e még valaki, emlékszik-e ez az egyetem? Ezt már-már el is mondtam volna az előadásnak azon a pontján, amikor a játszók mikrofont ajánlottak a nézőknek, hozzászóláshoz. (De kicsit több idő kellett volna nekem a bátorságom összeszedéséhez.) Bíró és Benkó Bencék írták ezt az elevenbe vágó produkciót, tantermi historico-politico revüszínháznak mondanám. Sophie Scholltól és társaitól indultak, akik müncheni diákként a Fehér Rózsa mozgalmat alapították tiltakozásul Hitler és a nemzeti szocialisták ellen. (Lebuktak röplapozással, 1943-ban kivégezték őket.) Aztán gyors vágások közepette eljutottak a máig, a mi közös valóságunkig. Felvillanyozó volt és bűntudatot keltő. Kicsit emlékeztetett az AlkalMátéra is, abból az idejükből, amikor a pályájuk első éveiben szert tettek sok súlyos tapasztalatra a színházi szakmáról. Hasonló a személyesség, csak itt hosszan, részletesen írtak meg és játszottak el pengeéles jeleneteket. Gondolhatnánk, hogy ez az öt színész – Piti Emőke, Formán Bálint, Borsányi Dániel, Bán Bálint és Urbán Richárd – lényegében demonstrál, tehát korlátozottan színház ez, de tévednénk. Egyrészt mert telibe színház, másrészt mert mondjuk Piti Emőke milyen érzékenyen, árnyaltan tud elénk tenni például egy zavartságról fölényességre váltó színházi tanerőt! Amikor a Ricsi, micsináljunk dalt énekelték, azt hittem, ez a finálé, és éreztem, hogy könnyek között, sírva-nevetve fogok ülni a tapsnál, rám a legkevésbé sem jellemző módon. De nem ez lett az előadás vége, ment tovább, úgyhogy ezt az érzelmi kitörést megúsztam. Ha valaki ezen a hétvégén egymásnak megörülő, összeölelkező embereket lát Kecskemét belvárosában, ők a bábszínházi fesztivál résztvevői, ez biztos. Négy év után lehetett újra bábszínházi találkozót tartani. 2018-ban kevesebb pénzt kapott a megrendezésére a Ciróka Bábszínház, és államtitkár érkezett a megnyitóra. Most több pénz jutott, és a jelenlegi államtitkár a helyettesét küldte, de az sem jött el, csak az üzenetét olvasta fel egy minisztériumi referens. Lehet, hogy ez a jó irány. Az első napon csupán négy előadás volt, mindegyik felnőttelőadás. (Ezt azok miatt mondom, akiknek a bábszínházi műfaj Misi mókussal fonódik össze.) A négy előadás közül kettőt már láttam (bár Fabók Mancsi A fekete kakasát csak online), de a végzős főiskolás bábnövendékek Anima című produkciója igazán telitalálatnak bizonyult mint nyitóeladás. 12 ifjú bábszínész mozgat négy, alap jellegű bábot, és folyamatos az ide-oda átjárás báb és bábmozgatók alakja, személyisége között. Elhangzott az előadásban a kérdés, hogy mi a báb? Jött egy frappáns válasz is: báb az, aki a kő-papír-olló játékban csak kő-papírt tud mutatni, ollót nem, mert olyan a keze, mint a kétujjas kesztyű. A jegesmedvék etetése tilos című, művészi táncjáték szerepelt Kovács Domokostól és Nagy Petrától, amit lehet, félreértettem mint rekviemet a jegesmedvékért. Pedig ahogy Kovács Domokos egy fehér színű, kajásdobozt és műanyag flakont is tartalmazó medvefejet vagy medvefej-csontvázat fogva belebújt egy fóliába, avval tényleg megképződött a jegesmedve. Czéh Dániel lépett még fel A kisgömböc című egyszemélyesével, amiben értékelem, hogy nagyon pontosan kiszámította a hatást és engem, aki csak a végén jutott el odáig, hogy miről is van szó. Mint azt itt már régebben is írtam, a bábszínházi szakma kíváncsi és kommunikatív, ezért nemcsak megnézik az összes előadást, de aktívan részt vesznek a szakmai beszélgetéseken is. Most új formát kerestek a szervezők: az első órában asztaloknál folynak beszélgetések moderátor irányításával, a látott előadások kapcsán felmerült szakmai kérdések mentén. A második órában pedig az asztalok összefoglalói alapján kritikus moderátorral folytatódik a vita a teljes plénum előtt. Az első estén nekem jutott ez utóbbi feladat. Túléltem. Éjfélkor még nekiálltak diszkózni-táncolni a bábosok, élen a kisgyerekeikkel. Életrevaló társaság. Tegnap 10-kor kezdődött a fesztiválprogram és a hivatalos napirend szerint 0.30-kor ért véget. De annál tovább tartott a szakmai beszélgetés. Valamikor éjfél körül megállt az ajtóban egy férfi, aki a csehó felől jött. Láttam a leírhatatlan döbbenetet az arcán. Ha megmagyarázta volna neki valaki, talán akkor sem értette volna, mit csinálnak itt ezek az emberek öt nagy, csomagolópapírral letakart asztalnál, amire firkálnak, miközben hangoskodnak, hogy hallják egymás szavát. Szerencsére én vagyok a szorgos lány, aki évad közben is jár gyerekelőadásokra (továbbá más kollégáim is, természetesen), úgyhogy a tegnapi műsor hat előadásából hármat láttam már. Nem mindegyiket néztem most újra. A járványidőszak egyik fénypontjaként online látott Vas Lacit igen, míg a Budapest Bábszínház Szerb Antal-kódjának csak az első részére ültem be. Csekkoltam, hogy jól megy és jól veszi a publikum. (Azt is írtam már korábban, hogy a bábfesztiválon a bábszakma remek közönség.) Az egri Harlekin Bábszínház Szűcs Réka rendezte Moll tündér álma című előadásáról akarom mondani, hogy a jelenlegi, egyébként szeretem trenddel ellentétes módi. Asztali bábszínház: csak sejlenek a fekete játszók, az arcukat nem látjuk. Moll tündér pici, törékeny, szépséges báb, finoman mozgatják, az öt (!) ujjal való integetéstől a táncig mindenfélét alaposan, részletesen tud. Úgy éreztem, hogy itt most ez az odaadó precíziós technika örömöt, gyönyörködést, élvezetet kelt a bábszínészekben, és ez átsugárzott rám, a nézőre is. Moll tündérnek köpenyszerű, kiterjeszthető szárnya van, mégsem képes repülni. Teljes határozottsággal tudtam, hogy ha a mi Denevér Ernőnk meglátná ezt a kis figurát, beleszeretne. A Kocsis Rozi-interjú. A tegnapi napom kábé olyan volt, mint a tegnapelőtti. A halhatlanságra vágyó királyfit, a veszprémi Rómeó és Júliát, valamint az Emma csöndjét láttam már korábban. Közülük másfelet újranéztem itt, továbbá újdonságként a békéscsabaiak bábatlan Pán Péterét és a pécsi MárkusZínház Egyszer voltam című, árnyjátékos csecsemőszínházát. Aztán éjfél utánig szakmai. Az asztaloknál folyó beszélgetéseket még mindig érdekesnek találom, egyelőre fáradhatatlannak látszik a bábszakma. Nem tudok most írni többet a puszta dokumentálásnál, egyrészt mert fáradt vagyok, másrészt mert a jelenlévő kritikusoknak a fesztivál számára is írni kell napi valamit, amit aztán a Ciróka honlapján egy poszt belsejében elhelyezett linken lehet meg (nem) találni és word dokumentumként letölteni. A mai az utolsó napom a 15. kecskeméti bábfesztiválon, és akkor most már talán várjuk meg, míg feltámadok. A szombathelyi Mesebolt Bábszínház Lili és a bátorság című bábelőadását láttam otthon online, úgyhogy tudtam: nemcsak Lili bátorságáról szól, hanem a Mesebolt Bábszínházéról is. Somogyi Tamás rendezte, Varga Bori a főszereplő, Lukács Gábor a nem kevésbé remek másik főszereplő. Lényegében egy cirkuszban játszódó gyerekmolesztálási történet, bár másról is szól, például a bizalomról. Most befoghattam szemmel az egész előadást, az átgondoltságát, az arányt, a mértéket, az érzéket, az ízlést, a művészi hatást. Szép és fontos munka. (Kötélen táncol az előadás, és nem esik le – tartozom itt evvel a mondattal, a Bartal Kiss Rita vezette látvány-asztalnál zajlott szakmai beszélgetés nyomán.) A győri Vaskakas Bábszínház a Markó Róbert rendezte A dzsungel könyvét hozta. Jólesett nekem a produkció nagyszabása. Szerettem a zöld dzsungeljük látványvilágát: a hosszú hurkapárna jellegű liánokat, a pamut-raszta állatjelmezeket, a színészi kedvet és vehemenciát. A Magamura Alkotóműhelyből Borárosék (Milada és Szilárd) kétszemélyes marionettbáb-színházzal érkeztek, Johanes Doktor Faust, borzadályos komédia ördögökkel címmel, cseh népmesei verzió, úgy két szekrénynyi bábbal. Mindig lenyűgöz, amikor ilyen kicsi és bonyolult bábokkal bíbelődnek a bábosok úgy is mint készítők és úgy is mint játszók. A nap végén a házigazda Ciróka bábatlan bemutatót tartott Fábián Péter Barguzin című darabjából, a szerző rendezésében, négy muzsikussal és hét színésszel. Ebben a felfokozott hangvételű, némiképp parodisztikus munkában vékony hajszálereken keresztül Fábián Péter mellett még némi Mohácsi János, sőt Pintér Béla is jutott a kecskeméti bábszínészek véráramába. A közönség nagy gyönyörűségére. Részemről ennyi, megyek haza. Nem tudom, lesz-e a kecskeméti bábfesztiválnak jövője, de akár igen, akár nem, nosztalgiával fogok gondolni rá. Idézek néhány mondatot dr. Fülöp Péter interjújából, aki helyettes államtitkár, egyben a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója. (Bármily nonszensz kombináció is ez.) Színigazgatóként így nyilatkozott: De mi soha nem ítélkezünk anélkül, hogy látnánk egy előadást – a baloldali kritikusok viszont ezt megteszik. (...) Évekkel ezelőtt küldtem autót a fővárosba, eljöttek Kaposvárra, megnézték az előadást, meghívtuk vacsorára, majd visszavittük őket Budapestre. Egyetlen egy cikket sem olvastam az előadásunkról. Ehhez szeretnék hozzászólni, a dr. Fülöp Péter által hiányolt párbeszéd jegyében: A Bérczes László rendezte A vágy villamosa 2017. november 24-i előadására ajánlott fel a kritikuscéh számára utaztatást a Csiky Gergely Színház. Mindig örülünk a segítségnek, a lehetőségnek, hogy eljuthatunk vidéki színházba. Ez esetben hatan szálltunk be a színház NVJ-052 rendszámú mikrobuszába: öt praktizáló, a kritikusdíjban szavazó színikritikus és egy mentorált fiatal. Semmiféle vacsorameghívással nem éltünk. A büfében is inkább magunk fizettük ki a kávét, amivel megkínáltak. Hogy utóbb az igazgató „egyetlen egy cikket sem” olvasott az előadásukról, az sajnálatos. De sosem késő rákeresni, és megtalálni utas- és céhtagtársaink akkor publikált kritikáit: Gabnai Katalinét az art7.hu-n és Nagy Kláráét a szinhaz.neten. (Bónusznak a naplóbejegyzésem.) Személy szerint engem kicsit aggasztanak az igazgató szavai. Mert két idei bemutatót láttam Kaposváron – az egyikről kritikám is megjelent. Tehát nem felelek meg a „baloldali kritikusok anélkül ítélkeznek, hogy látnák az előadást” definíciónak. Akkor én milyen kritikus vagyok? Balközép? Erkély? Páholy? Netán jobboldali? Részemről a Mária evangéliuma. A nemzet özvegye (milyen jó cím!) premierjére mentem az Örkény Színházba. Mivel Kelemen Kristóf írta és rendezte, valamint június 16. volt épp, sejtettem, hogy dokumentarista jellegű dolog lesz – Nagy Imre és társai körül –, vagy legalábbis fiktíven, fikciósan dokumentarista jellegű. Fel is tűnt az újra temetés rögtön, ahogy beléptünk a színházba. Az előcsarnokban középen koporsó, koszorú, és a nézőteret is teljes egészében beburkolták valami világos textillel. Nem látszott a széksorokon a székek számozása, úgyhogy a nézők leszámolták a székeket, és mivel én a 12-esen ültem, sokat kellett számolnom. Női darab, a mártírok, hősök, áldozatok után maradt asszonyok különböző verziói, különböző helyzetekben, 1989-ben. A Csákányi Eszter játszotta szőke történésszel bezárólag, aki ki is tűzte a jövőt: nem szabad, hogy halottak, kivégzések legyenek, és az ellenzéki létet radikálisan kényelmessé kell tenni. A fő vonal az exhumált főhős özvegyének és egykori szeretőjének találkozása a csontok fölött. Für Anikó és Kerekes Éva. Nem akármilyen színésznőpáros. Valami szikár, balladai szépségbe faragják bele a rivalizálásuk feszültségét. Für Anikó az idősebb két évvel, úgyhogy elsősorban óhatatlanul az a kérdés merül fel bennem, hogy vajon miért is nincs még Kossuth-díja? A nemzet özvegye volt az ünnepélyes évadzáróm, befejeztem a 2021/22-es szezont, és a magam részéről most elhagyom a várost. Ernő már vár, tűkön lógva. Farvel og tak for fisken! (Ez dánul a halas elköszönés. És minden szavát értem.) Még visszatérek három rövid pontban Kecskemétre. Ha már voltak ezek a napi reflexiók mindünktől a Ciróka honlapján, akkor én elhelyezem a magamét a többi enyimé között. (Nem tudtunk előre erről a megbízatásról, márpedig az ilyesmire készülni kell fejben, mivel nem kritikusi a feladat, hanem napilapos újságírói, tehát a műfaját és a témáját ki kell találni.) Kecskemét volt a helyszíne annak, hogy elhagyjam a színházban a maszkot. Mármint nem elvesztettem, hanem letettem. Kecskeméten hirtelen elszánással minden bábossal tegeződni kezdtem. Persze azoknak a már korábbról kedves ismerősöknek a kivételével – mint például Markó Robi –, akivel régóta magázódom. Holnap majd ide is keresek témát magamnak. Elolvastam Gyárfás Dorka és Somos Ákos könyvét az AlkalMáté Truppról. Szép könyv, jó könyv. Örülök, hogy megszületett. Értő és méltó megörökítése ennek a rendkívüli színházi vállalásnak, amit az AlkalMáté végigcsinált. Képet ad az osztály tagjainak néző- és álláspontjáról, Dömölky Dániel fotói pedig nagy erővel idézik fel az elmúlt előadásokat. Egy ponton kardinális dologba ütköztem, a Gál Kristóf fejezetben. Gál Kristóf elmeséli, hogy a sorozat első bemutatójában, a Járó Zsuzsában nem vett részt. Elmondja, miért. Arról viszont egyetlen szó nem esik, hogy az utolsóban sem volt benne, a Jordán Adélban, és hogy miért. Kétszer is elolvastam ezt a részt, de semmi. Sőt a kötet végén, az előadásográfiában ott a neve a Jordán Adél szereplői közt. Tehát a könyv nem látszik tudni az ő igazolatlan hiányzásáról. Vagy olyan példányom van, amiből ez az oldal nyomdahiba miatt kimaradt. Soha nem utaztunk még Ryanairrel. Életemben először vettem tőlük repülőjegyet, mármint nem most, hanem május elején. (Egyszerűen tudom, mikor kell.) Talán már le is vonták az extraprofitadónkat, háromszor. (Nem haragszom egyébként a Ryanairre. Ismerjük a kormánynak ezt a szokását, hogy szereti másokkal szedetni el a pénzünket, ami aztán nála landol.) Amikor láttam a ner-sajtóban, hogy a Ryanair utasainak 60 százaléka lemondta a jegyet a visszamenőleges felár miatt, erős kétkedéssel fogadtam ezt a hírt. Magam is latolgattam ugyanis, hogy elálljunk az utazástól. Mivel olyan mértékben nőttek a megélhetési költségek – az élelmiszer-áremelkedést 30-40 százalékosra saccolom a tapasztalataim alapján –, miközben a bevételek meg egyáltalán nem nőnek, hogy… de hagyjuk az anyagiakat. Néhány klikkelés nyomán kiderült: a Ryanair által felajánlott visszafizetési opció csak az odaútra vonatkozik, a visszaútra nem, mert azt nem terheli a 10 eurós büntetőadó. Így már nincs is más választás, mint menni kicsit Cambridge-be, egy kedves ismerős lakásfelajánlása jóvoltából. Örömmel megyünk, mivel Máté is jön velünk. A „60 százaléknyi” jegyvisszaváltó utassal nyilván az lesz, hogy odafele gyalogolni fognak, hazafelé repülnek. Csak nehogy egy újabb „migránshullám” induljon el attól, hogy a beutazás nem drágult, csak a kiutazás! „Ha Magyarországra jössz, nem kell megfizetned a magyarok extraprofitadóját”. Gyakran eszembe jut itt a nyári telephelyen a sosem látott nagyapám, aki 1944 telén a nyilasok közreműködésével eltűnt. Sok mindene ide került. A bútorai, a könyvei – számos szépirodalmi sorozatot vett a Révai Kiadótól a húszas években, Mikszáthtól Victor Hugón át Zoláig és tovább –, a fényképei. Elő is vettem a fotóalbumait, és mert szelfiszerű portrékat is csinált magáról, kiszedtem az egyiket, keretbe raktam és feltettem az ágyam mellé a könyvespolcra. Szervusz, nagyapa. Szívesen olvasom a könyveit is, most például Báró Eötvös József munkái közül A Karthausit. Szépen cizellált bordó kötés, belül levélmintás az első oldalpár. Idézek is a főhőstől. Ha szerencsénk elveszett, ha végre még minden vigasztalás reménye is eltünt, akkor az embernek csak nyugalom kell, s azon apathia, mely érzeményeit elöli, de érzeményeivel egyszersmind bánatát; csak semmisedésért sóhajt ilyenkor a szív, s ez az, mit itt találni reménylek. Tegnap olyan szél volt, hogy befújta a házba az elhullott rózsaszirmokat. Egy zoomos beszélgetés formájában – Kuthy Ágival, Kiszely Ágival és Czéh Danival – dokumentáltam a Spirituszonline.hu számára az idei kecskeméti bábfesztivált. (Megállapítottam aztán megint, hogy iszonyú hosszadalmasan és nehézkesen fogalmazok élőszóban.) Ezenkívül végeztem a Mozgó Világnak Az ajtó – Szeredás Emerenc emlékkoncerttel. Az, hogy a Mozgónak hosszú cikket kell írni, elsőre mindig megijeszt. De menetközben rájövök, hogy jó ez a méret, mert enged elkalandozni. Olvastam a helyi újságban, hogy a Migazzi kastélyba – tudom, kié volt és hol aludt 1864. május 31-én! –, ahol idősotthon működik, erőforrásszűkében vannak és önkénteseket keresnek. Gondoltam, így nyáron heti egy munkanapot fel tudok ajánlani, mondjuk a szerdákat. Örömmel fogadták. Ma kezdek. Jól választottam napot, mert Ildikónak, a mentálhigiénés nővérnek, aki mellé beosztottak, épp szerdán nincs semmi segítsége. Körbevezetett, a komplexum felújítás alatt áll, vagyis vannak kész, friss részei. Szép a ház, szép a kilátás, és gyönyörű a hatalmas, erdős park, ami körülveszi. Sajnálom, hogy az öregek nemigen tudnak bóklászni benne. Belépve a főépületbe pápai meg püspöki fényképekre és festményekre lettem figyelmes, ki is derült, hogy ez a kastély az „átkosban” is a katolikusoké volt, apácák laktak itt. Jelenleg a váci egyházmegyéhez tartozik – nem tudtam ezt, de gondolhattam volna, a faluban szinte minden egyházi –, a szamaritánusok által kezelt 13 intézmény egyike. A lakók azonban ma már világiak (megnéztem a honlapot, nem olcsó idősotthon). Hatvanhét most a létszám – harmincan várólistán –, öt pap, két nempap férfi és hatvan nő. Egy- és kétágyasok a szobák. A papok minden reggel hétkor misét tartanak, délelőtt bibliaóra, nem kötelező. Hétfőnként jön valaki szépirodalmat felolvasni és egyébként is igyekeznek programokat szervezni. Négy-öt mozgékonyabb idős asszonnyal trafikáltam délelőtt a kertben, aztán lecsapott rám a főápolónő, úgyhogy az ebédidőt és a koradélutánt egy ágyhoz kötött, fekve is méltóságteljesnek ható, 86 éves atyával töltöttem, etetve, itatva, beszélgetve. Ez azért fejlesztő jellegűnek is mondható, mármint rám nézve. Székelyföld került szóba például, elmeséltettem vele a székely népviseletet, mert én csak a székelyföldi színházakat ismerem. Szereti ő is a színházat, főleg a vallási operettet kedvelte, bármi legyen is az. Két falat között megkérdeztem tőle, hogy van-e kedvenc temploma. Ha nem hülye kérdés ez. Nem hülye, de furcsa kérdés, mondta. Nem vagyok járatos hitéleti dolgokban. (Ezt én mondtam.) Délután zsúroztam nénikkel a kertben. Versekbe kezdtünk, hogy folytassuk. Egész jól ment nekik a Füstbe ment terv meg a Mama. Volt egy asszony, aki a Kései siratót majdnem végig elmondta velem. Látom már, ez lesz a fő dolgom, szellemi edzéseket tartani. Kis Domonkos Márk igazgatása alatt a váci Dunakanyar Színház elindította a VéNégy fesztivált és színházi találkozót tíz évvel ezelőtt, sok közpénzzel természetesen. Többször jártam ott. Amikor Molnár Bence lett a váci színiigazgató, kiderült, hogy ez a fesztivál személyesen Kis Domonkos Márk tulajdona, a közpénz neki megy, el is vitte a fesztivált, tavaly már Nagymaroson rendezte meg. A program, ahogy eddig is, túlnyomó részt könnyűzenei koncertekből áll, de van minden más is. Jelentkeztem sajtóakkreditációra, elsőre azt válaszolták, hogy csak előzetes ajánlók függvényében adnak sajtójegyet. Írtam erre, hogy én a színházi előadások, azon belül is a gyerekszínháziak iránt érdeklődöm, és nem az előzetes a műfajom, hanem az utózatos. Kaptam is belépőt, köszönettel vettem. Azt is tudtam, hogy – ellentétben a kecskeméti bábfesztivál megnyitójával – itt majd megjelennek politikusok. (Már akkor sejthettem ezt, amikor pár napja a falunk albán pékségében összefutottam Fek. Péter volt államtitkárral, aki ott épp pizzát és energiaitalokat vásárolt nagy mennyiségben a sátorépítő munkások számára.) Rétv. Bence megnyitó beszéde a visegrádi országok egymást szeretése és tisztelése jegyében hangzott el, mintha mi sem történt volna. (Mondjuk ukrán színház is szokott fellépni, idén nem.) Információhiányt szenvedtem. A honlap és a szórólap rajzolt térképen jelzi a fesztivált, de semmilyen támpontot nem ad, hogy hol van ez Nagymaroson, miként közelíthető meg. Találomra szálltam le a vonatról, de ahol, az nem a legkevésbé távoli megállónak bizonyult, így kilométereket gyalogoltam a bicikliúton a városvégi helyszínig. A helyszínrajz azt sem jelezte, hol az Utcaszínház, de végül odataláltam arra a kivételesen kellemes placcra közvetlenül a Dunaparton. Ott néztem meg másod-, vagy harmadmagammal Sarkadi Bence marionettbábos műsorát. A légtornászbábos mutatványa egészen pazar. Gondoltam a szombathelyiek Lili és a bátorságának síkbábokkal bemutatott remek cirkuszi számaira közben, ehhez képest kezdők, mert itt a bábos cirkuszművészet csúcsa látható. Még szaltót is csinált a báb a trapézon. Az sem akármi, ahogy Sarkadi Bence egy kisebb Sarkadi Bence-szerű marionettbábbal mozgat egy még kisebb marionettbábot. Később a színházsátorban a Fodrásznő. No igen, ha a Nemzeti Színházat nyári fesztiválra hívják, mit tud küldeni szórakoztató előadásként, ha nem ezt, amiben egy nőt leszúrnak és felgyújtanak. Nem olyan friss és üde a produkció, mint tíz évvel ezelőtt, amikor POSZT-díjat nyert a szakmai zsűritől, amelynek tagja voltam. Keményen megdolgoztak az első félórában azért, hogy átüssön, de sikerült. Azt ugyan elengedtem volna, hogy improvizáció gyanánt ugyanazokat a tréfákat ismételgessék a cirkuszsátor kapcsán, viszont a játék előhozta, hogy Trill Zsolt milyen nagyon szeretetreméltó tud lenni a színpadon. Utána Miklós Melánia kollegina beszélgetett Szűcs Nellivel és Trill Zsolttal. (Két nézőt is hallottam Fésűs Nellinek nevezni Szűcs Nellit, de ez biztos a Fodrásznő cím mellékhatása.) A gyaloglásból mára elég volt, gondoltam, és a kijáratnál rögtön lestoppoltam egy autót. Kiderült hamar, hogy a sofőr a szomszéd utcába tart, és Kis Domonkos Márk gyerekkori barátja Vácról, mert nemcsak a világ kicsi, hanem a Dunakanyar is. Ezúttal biciklivel mentem Nagymarosra a VéNégy fesztiválra. Bár nem nagyon élveztem az utat, mert sietnem kellett, égetett a nap, forró szembeszél fújt, közben bogarakat ebédeltem, amik a számba repültek. És hát odafele nem sikerült abszolválnom a 11 km-es távot a gugli által megtervezett 32 perc alatt. Lekésni persze nem lehet semmit, mert nem kezdődik el időben. A gyerekszínházi produkciókra hegyeztem, ugye, de az a három műsor, amit két nap alatt láttam, nem tesz ki egy Spiri-cikket. (Szombat-vasárnap meg semmi.) Nem is értem ezt. A fesztiváligazgató Kis Domonkos Márk egyben a Déryné Program igazgatója is, márpedig ott van a kínálatban például Fabók Mancsi, Majoros Ági, hát miért nem hoz rendes, nívós, komplett gyerekszínházi/bábszínházi előadásokat a fesztiváljára? Meglehet, ezt nem tartja fontosnak. Tegnap Sarkadi Bence azért csúszott, mert a zenéjével gond volt, ma a Ládafia Bábszínházat direkt megkérték, hogy félórával később kezdjen. De nyilván nem a célból, hogy jobb legyen nekik és nekünk, hiszen játék közben folyton rájuk tolták valamelyik koncerthely hangosítópróbáját. Amúgy a Ládafiáról inkább hallgatok. Nem vagyok én hozzászokva az ilyen kisigényűséghez, mint amit a fellépésük mutatott. Dannyvel viszont meg voltam elégedve. Ő az, aki, és ahogy elzenél egy mesét, az meg az, ami. Tisztesen belevetette magát úgy is, ha csak négy felnőtt néző ült előtte (közben befejezte az elhúzódott Ládafia, onnan aztán érkezett egy tucat gyereknéző), és nem hagyott hiányérzetet maga után. Beszélgetés a bábszínházi találkozóról. Múzeumok éjszakája volt, úgyhogy a helyi Gorka Múzeum is programokat kínált egész nap, többek között bábszínházat gyerekeknek. Ahogy tavaly, úgy idén is a Maszk Bábszínházat hívták meg, ezúttal a Nyakigláb, Csupaháj és Málészáj előadásával. Hát ez sem a kecskeméti bábfesztivál, mondhatom. Hanem az országos gyerekszínházbiznisz. (Nem ismeretlenek számomra, írtam is róluk.) Egyszer már elhatároztam, hogy nem foglalkozom itt a nemzet színésze tárgykörrel, de tegnap kaptam egy erős impulzust, amitől most mégis leírom, mit gondolok. Nagyon meglepett Balázsovits Lajos beválasztása. El sem tudom képzelni, kinek jutott eszébe. (Tréfálok. Lehet, ő is tréfált, amikor így nyilatkozott a sajtóban: „nem is gondoltam arra, hogy még eszébe jutok valakinek”. Alighanem ez a „nemzet színésznőjének nemzet színésze férje/volt férje” mintázat még Törőcsik Maritól való.) Biztosan szeretetreméltó ember Balázsovits Lajos. A színészi pályafutása – amely évtizedekkel ezelőtt abbamaradt – talán nem annyira kiemelkedő. Jó külsejű fiatal színészként a hetvenes években sokat filmezett, főleg Jancsó Miklósnál és Mészáros Mártánál, és a Madách Színházban töltött 15-20 évéből is felemlíthető néhány szerepe, bár Huszti Péter ott általában megelőzte őt. Azután igazgatónak állt, és csinált egy olyan Játékszínt, amely hanyatlás volt a megelőző, Berényi Gábor-féle korszakhoz képest, majd húsz év után, az állami támogatás megvonása nyomán bezárt. Bárány Frigyes, Blaskó Péter, Derzsi János, Eperjes Károly, Fodor Tamás, Gálffi László, Gáspár Sándor, Hegedűs D. Géza, Huszti Péter, Kovács Zsolt, Kulka János, Máté Gábor, Mucsi Zoltán – ez még csak 13 olyan színész, akit Balázsovits Lajosnál előbb avattam volna a nemzet színészévé. (Tudnám még bővíteni.) Persze nem én választok, naná, hogy nem én. De ha arra gondolok, hogy lehettek a nemzet színészei közt, akik mást szerettek volna, nem pártolták ezt a döntést, mégis némán, fegyelmezetten el kell fogadniuk, mélységesen együttérzek velük. Láttam a Facebookon, hogy idén nem lesz Major fesztivál, forráshiány miatt. Ez egy önerős fesztivál itt a Lósi völgyben, az elmúlt két júliusban látogatója voltam. Kisebb volumenű, emberi léptékű, rendkívül szép a környezete, és a könnyűzenei részt ugyan egyáltalán nem tudom összehasonlítani a VéNéggyel, mert arra nem fókuszáltam, de gyerekszínházi vonalon nívósabb kínálattal szolgált. Úgyhogy fájón fogom nélkülözni ezen a nyáron. Nyilván Gémes Antos, aki nagy erővel szervezte, elmulasztotta fővédnöknek felkérni Rétv. Bence területi országgyűlési képviselőt. (Ezt most nem komolyan mondtam. Mármint hogy Antos mulasztásáról lenne szó. Jaj, hát vannak napjaim, amikor mindent meg kell magyaráznom.) Kritikusdíj-szavazási szezon van. Megnéztem felvételről a nyíregyházi Móricz Zsigmond Alszanak a halak című előadását, amelyet Pregitzer Fruzsina rendezett – együtt láttuk a darabot pár éve zsűritagként a tatabányai MOST fesztiválon –, és Fridrik Noémi játssza. Jól csinálja, egészen nyílt és természetes a gyerekhangtónusa. Alapjában véve gyerekelőadás, ennek ellenére felnőtt, idős nézőket láttam a nézőtéren, mármint azon a részén, ahol belelógtak a képbe. Talán arra gondoltak közben, hogy ez a darab, amelyben egy kisgyerek meséli el az öccse halálát, nem is gyerekeknek való. De a szerző, Jens Raschke ügyes, és menetközben esetleg arra is rávezette az idős közönséget, hogy ez a darab igenis a gyerekeknek való, nem pedig nekik, akik amúgy is egyre inkább célkeresztben vannak. Olvastam a hírekben, hogy meghalt Ruzsonyi Péter büntetés-végrehajtási dandártábornok. A moszkvai olimpiának köszönhetően egyetemista éveim és minden idők leghosszabb nyara volt az, 1980-ban. Kedves férjemmel (akivel akkor barátok voltunk), meglátogattuk Péter barátunkat Dunaújvárosban. Aznap este, Duna-parti szalonnasütésnél, zenélésnél ismerkedtem meg Ruzsonyi Petivel, aki Péter barátunkon kívül kedves férjemnek sem volt idegen, gimis közeg, együtt építőtáboroztak. Ruzsonyi Peti tanárképző főiskolára járt, szőke volt, tószemű (tiszta, kék), kedves és mosolygós, megdobogtatta a szívemet. Jöttünk másnap haza szárnyashajóval Pestre, busongva vekengtem kedves férjemnek (aki akkor még nem…), hogy jaj, Ruzsonyi Peti, sose látom többet… Jaj, dehogynem – mondta – hallottad, két hét múlva megy gyerekeket táboroztatni Bodajkra, tudom, hová, elviszlek, meglátogatjuk. És tényleg elvitt. Talán még egyszer találkoztam akkor Ruzsonyi Petivel, aztán másképp alakult az a nyár (szerelmileg). Valamikor az elmúlt bő négy évtized közepe táján egyszer együtt vártunk egy metróállomás peronján, Ruzsonyi Péter ezredes és én. Megismertük egymást, megörültünk, leültünk és hosszan beszélgettünk. Elmesélte az életét – hallottam korábban arról a meglepő fordulatról, hogy tudós börtönszakember lett –, beszélt a családjáról is, és hogy társszerzője a felesége könyvének. Öröm volt viszontlátni a mosolyát. Találtam most ezt az interjút vele, amiből megtudtam, hogy utóbb tanszékvezető professzor és dékán lett a közszolgálati egyetemen, és hogy a világ 194 börtönében járt. (Mindegyikből ki is engedték). Szép pályát futott be. Fiatal volt meghalni. Szokták mondani ilyenkor, hogy „mindig a jók mennek el”, ami persze hülyeség, mert holtbiztos, hogy a rosszak is elmennek. De ha az embernek fáj a szíve, akkor megesik, hogy mindenfélét mond vagy gondol. Szokatlanul zavarosak a számadataim az elmúlt színházi szezonomról. 200 fölött van az előadásaim száma, de például az online nézéseket nem mindet dokumentáltam. Amúgy is kérdés, hogy azok számítanak-e és mennyire. (Számítanak egyébként, tájékozódásra teljesen jók, olykor élménynek is, és bizonyos kategóriákban talán még szavazhatóak is a kritikusdíjban.) Összességében persze súlyos hiányokat érzek; mi mindent nem láttam. De a mindennek megnézése eleve lehetetlen, megcélozni is egyre kevésbé szeretném. Úgyhogy nem is minden hiányzik, hanem egynéhány fontosnak bizonyulható produkció. Szép lassan azért kitöltődik majd a szavazólapom. Elsőként a legjobb férfialakítás kategória rubrikái teltek meg. Azt nem érdemes megkérdezni az idősotthonban, hogy hány évesnek tetszik lenni. Már nem számolják, tehát annyit fognak mondani, amennyinél abbahagyták a számolást. Vagy amit akkor mondtak, amikor legutóbb kérdezték tőlük. Hogy mikor születtek, arra viszont pontos választ adnak. Rozi néni például 1920-ban, Alsópetényben. Már nyugdíjasok az unokái, és a 15 éves ükunokájáról is mesélt. 95 évesen költözött be ide. Maradhatott volna otthon, a saját házában, de az vonzotta, hogy itt két kápolna is van, és így szabadon, kényelmesen élheti vallásos életét. Mondjuk 20-25 évet nyugodtan letagadhatna, annyira friss szellemileg, és ha arra gondolok, hogy szemüveg nélkül olvas, akkor talán még többet is. Délelőtt a kertben, árnyas fák alatt szóláncot játszottunk az aktívabb női karral: a mondott szó utolsó betűjével kellett újabb szót mondani. Megdolgoztak vele rendesen, de én is, főleg mert az egyik, írni-olvasni nem tudó asszonyt körülírással vezetgettem rá egy-egy megfelelő betűvel kezdődő szóra. József atyát, úgy tűnt, megviseli a hőség, hosszan kellett délután próbálkoznom vele, mire összeszedettebben és érthetően kezdett beszélni. De jutottunk emberjobbító konklúziókra. A naplemente este kilenckor már Pesten ért, egy Duna-parti szálloda tetőteraszán doktor Kingáékkal. Fényt űztünk. Más. Mivel komolyan gondolom, hogy egy ideig nem megyek színházba, átmenetileg becsukom most ezt a kockás füzetet. A járvány alatt hősiesen nem tartottam naplószünetet, vagyis évek óta nem. De most már a kedves olvasók sem ülnek folyton otthon, úgyhogy ellesznek nélkülem. Vigyázzanak a kánikulával, valamint az élet egyéb megpróbáltatásaival, és élvezzék ki a nyarat! Ilyen nap nincs ebben a hónapban.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
