White Magic

Shakespeare: Othello – Katona József Színház

Ahány néző vagyunk a színházban, annyifélét gondolunk, de mindig vannak a drámának olyan pontjai, ahol egyformán reagálunk. Például amikor az Othellóban Jago okát adja a tábornoka elleni gyilkos intrikájának. „Mondják, hogy ágyamat s nőmet bitangolá” (Szász Károly régi fordításában), illetve most: „Az a gyanúm, hogy a néger az én ládámba is bedugta a kulcsát” (Márton Lászlónál). Épp csak nem cöcögünk ennek hallatán. Kizárt, hogy Othello összeszűrte a levet Emiliával – gondoljuk.

Egyrészt mert Jago – akárha rokona lenne Gloster Richárdnak – rögtön az első színre lépésekor megmutatta nekünk a lelke sötét fenekét. Beavatott bennünket szakmai sérelmébe: nem őt léptette elő a főnöke. Ezért bosszút áll. Másrészt volt szerencsénk látni ezt a tekintélyes, elszánt, elv- és szoborszerű katonaembert, Othellót, és az ő nem annyira elomló, mint inkább határozott, bátor és mesterkéletlen feleségét, Desdemonát. Biztosra vesszük, hogy Othellónak nem volt dolga a zászlósa asszonyával. Ellenkező esetben aligha tűrné meg épp Emiliát afféle társalkodónőként Desdemona mellett.

A Katona József Színházban, ahol Székely Kriszta rendezésében, Márton László fordításában (fordítása alapján), Szabó-Székely Ármin húzásában-átigazításában játsszák Shakespeare tragédiáját, nem a Rodrigóval zajló nyitójelenet az első találkozásunk Jagóval. Megelőzi egy zenés „nyitány”. A szereplők big bandet alkotnak – külön megragadott a Brabantiót játszó Takátsy Péter üzemszerű mosolya a rumbatök rázása közben –, és Matisz Flóra Lili Black Magicről énekel. A zenekar álságos: playbackre játszik, és a trombitálás mímelése a Jagót alakító Kovács Lehel reszortja. Ambiciózusan fújja magát egyre előrébb a színpadon. Amikor aztán beszélni kezd hozzánk, magas hőfokon indít, és 16 sor után kibukik belőle egy „basznámszájba”. (Márton László fordításában itt eredetileg „a rossebb egye meg” szerepel.) Katonák közt vagyunk – konstatáljuk kisebb sóhajjal. Átadjuk magunkat a játéknak, akárcsak Matisz Flóra Lili, aki amikor nem énekel, akkor a színpad szélén ül a hangasztal mellett, mint egy dj. (Többször szól az Alabama song a Doorstól.)

Ekkor már látjuk, hogy Pallós Nelli díszlete úgy hagyja üresen a játékteret, hogy körbeveszi vastag, átlátszó, sávokban lógó ipari fóliával. A színészek az előadás jelentős részében e plexifüggöny mögött sorakoznak fel. A színpadot piros borítás fedi, s ahogy a műanyagon visszatükröződve vöröslik, olyan benyomást kelt, mintha bokáig vérben járnának hőseink. Vágóhíd ez, mi más.

A fólia mentén feszít a velencei tanács is, amely hadügyben gyűlik össze, mellesleg kénytelen avval foglalkozni, hogy Brabantio a lánya elrablásával és megerőszakolásával vádolja Othellót. Világos foltok valamennyien, a feketeruhás, fekete bakancsos Othello kivételével. Szlávik Juli jelmeztervezői elképzelése nyomán mindenki különböző bakancsot visel. Desdemonáét látom a legmenőbbnek: majdnem fehér színű, passzol az angyalszőke Rujder Vivien rakottszoknyás, könnyedén libegő szettjéhez. Egy-egy katonai pólón szolid minta vállon a rangjelzés jelzése.

Bányai Kelemen Barna magasra emelt fejű, tehát fennhordott orrú, rágózó Othellója olyan szenvtelennek mutatkozik, mint aki már megtanulta Velencében, hogy viselkedni kell. Mint aki már idomult ahhoz, hogy az asszony legjobb esetben is csak egy vagyontárgy, amivel a férfiember rendelkezik. Noha az ő esetében egyben az asszimilációja záloga. Othellónk előrelép, és a dózse (Elek Ferenc) utasítására elmeséli, hogyan is találtak egymásra, a velencei notabilitás leánya és ő. Bányai Kelemen Barna ezt a passzust egyszerűen mondja el, kicsit sem színezi. Enyhén megemeli a bal szemöldökét, mielőtt kiejti a szót: „beleszerettem”. Amíg beszél, a szeme úgy jár, mint aki a történtek felidézése közben látja is a meghitt együttléteket a kíváncsi és együttérző fiatal lánnyal. És ettől mi is szinte látjuk.

„Hangja nem egészen ércteljes ugyan, de rendkívül hajlékony, s a legerősebb és legcsendesebb modulációkra egyaránt alkalmas, kerek és különösen a felsőbb hangfekvetekben tiszta, behízelgő és olvadékony” – ez a leírás jutott eszembe, noha távolról sem Bányai Kelemen Barna hangjáról szól. Kertbeny Károly hírlapíró vetette papírra 1853 tavaszán, Ira Aldridge és színitársulata pesti vendégszereplése kapcsán. Ira Aldridge afro-amerikai színész 17 évesen játszotta először Othellót brit színpadon, s hamarosan világsztárrá emelkedett mint az első fekete Shakespeare-színész. Természetesen az Othello címszerepében mutatkozott be 46 évesen a magyar közönségnek, s a hangján kívül olyasmikről értekezett a Szépirodalmi Lapok szerzője, hogy Aldridge férfias szépsége a személyes érdeme, nem pedig fajának tulajdonsága, s szinte meglepő, hogy sem „pittyedt ajkakat”, sem „kreténszerű pofacsontokat”, sem „majomszerű” vonásokat nem lehet felfedezni rajta, amik pedig a fajtáját jellemzik. Az ember szinte el tudja képzelni már ennyiből is, hogy a velencei urak miként nézhettek a színesbőrű katonára, kinek hadvezéri szolgálataira rászorultak. Legalábbis egy darabig. Az Othello negyedik felvonásában a mórt visszahívják Ciprusról, s egy alárendeltjét, Cassiót nevezik ki a helyére. (Megjegyzem, ugyanebben a negyedik felvonásban Othello epilepsziás rohamot kap, ami Jagót nem éri váratlanul. Aggodalom és tanácstalanság fog el: hogyan lehet katona, sőt fővezér egy beteg ember, akit akár roham során is védtelenné és cselekvőképtelenné tehet egy másfajta roham? Hacsak nem úgy, hogy az epilepsziát a rendkívüliség jelének tekintették.)

A Katona József Színházban a velenceiek udvariasak ugyan, de alapjában véve nincs bennük készség a más, az idegen, a „migráns” elfogadására. Hasznot hajt számukra a fekete tábornok. Amíg űzni és ölni kell a Velencét fenyegető törököket, addig Othello pont megfelel a céljaiknak. De lefogadnám, hogy ezeknek az uraknak még nézni is rosszul esik ezt a gyönyörű, fürtös, sudár párt: Bányai Kelemen Barna Othellóját és Rujder Vivien Desdemonáját. Amikor Elek Ferenc rendkívül sikkesen táncoló Lodovicója Ciprusra érkezik, az őt fogadó Desdemonát – aki rokona – alkalmasint nemcsak azért kezeli le és veszi semmibe, mert nő, hanem azért is, mert egy néger felesége. Bár azt, hogy Othello pofon vágja a nejét – ami után Rujder Vivien némán távozik – talán még ő is rosszallja.

Kovács Lehel Jagójának attakjához a társadalom biztosítja a táptalajt. Rengeteg munkát fektet Othello megtévesztésébe, olyan hévvel hazudik és organizál, hogy elháríthatatlan a támadása. A színész méretes főszerephez jutva most egyszerre mutat meg mindent, amit a Katona József Színházban töltött 14 éve alatt részletekben láthattunk tőle. Beszédtechnika, dinamika, feltűnő mozgáskészség, erőteljes testbeszéd és mindenekelőtt a kimeríthetetlen energia. Jago akciói attól eredményesek, hogy nem légből kapja az ötleteit: jó megfigyelő és létező gyenge pontokra tapint rá. Vizi Dávid Cassióját könnyű a felelőtlenségig leitatni, mert hajlamos alkoholizálni. Lengyel Benjámin e. h. Rodrigóját sem nehéz hülyíteni és kifosztani, annyira szeretné magát Desdemona sikeres csábítójának tudni. Othello pedig… ez már bonyolultabb ügy. Ott van benne a kétség, a kishitűség, ha elhiszi, hogy ez a nyíltszívű fiatal nő becsaphatja, hűtlen lehet hozzá. Amikor pedig a legégetőbb, legszenvedélyesebb testi vágy is egymáshoz hajtja őket.

Mindig motoszkál az ember fejében: hogyan dőlhet be Othello a Jago ócska trükkjeinek? Géher István adja erre a legjobb választ: ha Othello Jagónak nem hinne, Desdemonának sem hihetne. Bányai Kelemen Barna és Kovács Lehel kettősét az előadás varietészerű muzikális kerete is összefűzi. Előfordul, hogy a párosuk zenés betétnek nézhető – Bányai Kelemen Barna ritmusra csettintget, amikor Kovács Lehel molnárkocsin kihúzza őt a színpadról –-, és néha egybeolvad krisztuspóz és koreográfiai elem. Tulajdonképpen a velenceiek sem fontosak itt, a ciprusiak sem – Vajdai Vilmos piros fürdődresszes ciprusi kormányzója bohózati betét –, a hadsereg sem. Ebben a leszűkült verzióban az állatias emberi viszonyokra vetjük tekintetünket. A meghúzott darab egy részben, két óra alatt játszódik le. Nem feltétlenül előny ez abból a szempontból, hogy nincs idő megérniük az érzéseknek. Sem Othello, sem a nézők esetében. Miközben a mikroport használata kedvez az intim hangvételnek, a bizalmasabb és közvetlenebb monológoknak.  (Eddig nem említettem, pedig akár kezdeni is lehetett volna a cikket avval, hogy ha egy társulatnak Bányai Kelemen Barnája van, akkor már csak ezért is játszania kell ilyen drámákat, mint a Bánk bán, az Othello. Mert ritka a minden igénynek – vizuálisnak, vokálisnak, teátrálisnak – megfelelő drámai hősszínész.)

A Katona előadásában a hálószobai gyilkossághoz Bányai Kelemen Barna és Rujder Vivien előre odakészülnek a plexilapok mögé a színpad két oldalára. A színész félmeztelen, és kiengedte eddig szorosan összefogott loboncát. A színésznő testszínű, ujjatlan ruhára vetkőzik. Ez a mi Othellónk nem vánkossal fojtja meg az asszonyát, hanem maga elé rántja és szakszerűen a könyökhajlatába szorítja a nyakát. Nem a nyakcsigolyát töri el – akkor a nő azonnal meghalna. A gégefőt zúzza szét, és hagyja áldozatát lassan megfulladni. (Ez egyébként célszerű megoldás, hiszen Desdemonának van még szövege az után is, hogy Othello megfojtotta.) Borbély Alexandra alávetett Emiliája kétségbeesésében az ura ellen fordul. Kovács Lehel Jagója úgy végzi a darabot félmeztelenül a színpad sarkában, mint egy „szegény Tamás”-paródia.

Amikor Desdemona már halott, Bányai Kelemen Barna Othellója űzött vadként jár fel-le. Az előadás megrendítő és megvilágosító erejű pillanata, amikor dúltan, üvöltve énekelni kezd. Talán egy ősi siratódalt a régi életéből, a régi közösségéből. Abból a múltból, amikor még jobban kiismerte magát. Amikor még nem rontotta el őt a mi képmutató, érdek és üzlet alapú, előítéletes társadalmunk.

Stuber Andrea