|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2023. január
Arany János: Alkalmi vers (részlet) Az új évet (ócska tárgy!) Kell megénekelnem, Hálálkodva, ahogy illik, Poharat emelnem. Mit van mit kívánni még Ily áldott időben? – Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Olcsó legyen a kenyér, A gabona áros; Jól fizesse a tinót
S nyerjen a Mérje pedig szöszön-boron, Font kijárja bőven. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Nem mondtam a Kedves Olvasóknak, hogy boldog új évet kívánok, de gondoltam. Olyan csúf volt az idő tegnap reggel, hogy nem tartottuk meg a már-már hagyományos, január elsejei Gellérthegyre-mászást. Ám később szinte kisütött a nap, és ekkor elmentünk kirándulni Budára, medvenéző túrára. Van ugyanis Budapesten vagy féltucat mackószobor, ezek közül kettőhöz elsétáltunk. Az egyik egy általános iskola előtt áll a Németvölgyi úton. Közben rájöttünk, hogy épp ebben az iskolában adtuk le tavasszal az átjelentkezős szavazatunkat, amikor errefelé voltunk szavazóbizottsági tagok. Csak akkor nem vettük észre ezt a patinás szoborcsoportot, amelynek középpontjában egy idős, szemüveges medve áll (ül), ölében könyvvel, gyerekeknek olvas fel belőle. A könyvet az öreg két kismackó hátán tartja, akik közül az egyiknek különösen unott az arca. A másik felkeresett mackó a Feneketlen tónál található, a Törőcsik Mari-parkban (!). Lehet egyébként, hogy ő voltaképp az előző kismackó felnőttkorában, mert elég butácska képet vág. Mint akit soha nem érdekeltek a könyvek. Ha előbb nem, akkor majd jövő január elsején folytatjuk a többi medvével a körutat. Megnéztem A Nagy Fehér Főnök című magyar tévésorozat első három részét. Köszönöm, elég is volt, a többit nem kérem – gondoltam enyhén borzadva. Annyit ezek a hősök már nem fejlődhetnek a további négy részben, hogy az ellensúlyozhatná az eddigieket. Végére értem a Better Call Saulnak. Különleges sorozat, úgy értem, egyáltalán nem ilyenek szoktak lenni az amerikai sorozatok. Már eleve technikailag sem, mert minden jelenetváltás úgy nézett ki, mintha kikapcsolt volna a tévém. Nem szoktak ennyire ambivalensek lenni a karakterek sem, hogy a néző ne tudja pontosan, hová tegye őket. A főszereplő Jimmy McGill sokáig épp úgy megtévesztett engem is, mint a film számos szereplőjét. Simlis pali, svihák, szélhámos, nehezen boldogul a bátyjával (a kapcsolatuk külön nagyregény), de alapjában véve rendes, szeretnivaló fiú. Hát nem. Ott leplezte le magát előttem, amikor kapzsiságból szisztematikusan tönkretett egy idősotthonbeli öregasszonyt. Azt pedig sosem bocsátom meg neki, hogy elrontotta a nőjét, aki pedig eredetileg tisztességes volt. A harmadik-negyedik évadnál azon vettem észre magam, hogy a rosszfiúk javát kedveltem meg. A pandúrból lett rablót és parkolóőrt (az a kopasz színész a csúcs), meg a csicska gengsztert: a tüzes szemű Nacho Vargát. És a maffiafőnök Lalo Salamancát, aki olyan széles, virgonc mosollyal ölt, mint akit saját rafináltsága eleve élvezettel tölt el. Nagyszerű színészek, kiválóak. Az olyan finom apróságokat külön nagyra értékelem, hogy amikor Kimet (Jimmy nőjét) gyerekkorában láttuk – mert időről időre felbukkantak megmagyarázatlan jelenetek hol a múltból, hol a jövőből –, akkor az őt játszó kislány tudta azt a szájbiggyesztő mimikai gesztust, amit a felnőtt színésznőtől nemritkán láttunk. Az utolsó évad utolsó három-négy része árasztotta a hanyatlás szomorúságát. Mármint nem a sorozat hanyatlásáét, hanem a főhősékét. Utána muszáj volt belefognom a Totál szívás című testvérsorozatba, de nem biztos, hogy végignézem, mert egyvonalúnak, egysíkúnak látom, és hiányolok valamilyen figyelemreméltó női karaktert. (Sehol egy Kim.) A női karakterről jut eszembe, nem említettem, hogy láttam még tavaly Nemes Anna és Csuja László Szelíd című, szép filmjét, amely egy női bodybuilderről szól. A címszereplő Csonka Eszter testépítő nyújtotta számomra az év legjobb filmszínésznői alakítását, ha nevezhetjük ezt így. Szerencsére nem voltam még idén kaját venni boltban. A szilveszteri kocsonyán élünk. Nem írtam eddig, hogy decemberben a szokottnál kicsit később, de meglett a két sastojás Georgiában. Azóta ülünk és várunk a pipikre, még kábé két hétig. Amikor pozíciót vált a tojó, leültében mindig táncikálva helyezkedik. A fehérfejű rétisas – az amerikaiak címerállata – a hetvenes évek óta védett madár. Korábban szabadott elejteni. Itt egy magyar vadász, Liedl Károly élménybeszámolója: Novemberben Canadába mentem vadászni fehérfarkú szarvasra és medvére. Negyven mérföldet autón, tizenötöt gyalog és újra negyven mérföldet canoe-n (kenun – A szerk.) tettünk meg a vadászkabinig. Érdekes embertípusokkal találkoztam Canadában. Az első kabin* – ahol megszálltunk – egy 80 éves trapperé volt. Azt mondta, hogy ő még most is 80 mérföldet tesz meg 130 fonttal a hátán, hegyen föl, völgyön le. Ilyen kemény, jó vadászok a kanadaiak. A kabin előtt egy sas bőre lógott gondosan lefejtve, húsa pedig egy karóra fűzve, ezeken jávormadarak lakmároztak. Amint az elejtett két szarvasunkat feltörtük, két fehérfejű sas és három holló keringett a belek körül, én távcsővel soká figyeltem őket. A hollók gyakran keringenek így sasok társaságában. Itt tettem életem legszebb és legszerencsésebb lövését. Az amerikai Craig volt hadseregbeli golyós puskával röptében lőttem egy hollót vagy 800 yard távolságról. A golyó megbillentette, aztán összecsukott szárnnyal zuhant alá a hegyoldalba. Magam sem akartam elhinni. A canou-trip is érdekes volt a rapid örvényforgók között. Találkoztam egyik kabinban a fő „game-warden”-nel (vadőr – A szerk.), ők felfordultak a sötétben a canou-jukkal. – Itt egyelőre nincs nagy érdeklődés a háború iránt, az átlagember megy a maga dolga után… (Nimród vadászlap, 1940. január 1.) *Amikor Annamariék kirándulni mennek a tájba, és szép vidéken, erdőben, tó mellett kivesznek egy-egy nagyobbacska faházat, méretes kerttel, a teraszon jakuzzival, azt is kabinnak hívják. Tyimofej Kuljabin még nincs negyvenéves, de már a ’10-es években (istenem, ez alatt 2010-et kell érteni…) világszerte jól jegyzett rendező volt. Én is tudom, hogy fölöttébb figyelemreméltó fiú, láttam tőle Moszkvában élőben Anyegint, online fesztiválon Az eltört korsót, a karantén alatt több novoszibirszki rendezését, mindenekelőtt ezt a néma Három nővért. Most ősszel a Platonovot vitte színre Berlinben a Deutschesben. És van, vagyis volt a novoszibirszki operában a Tannhӓusere (illetve nekem most már: Tangejzer, ahogy az oroszok írják), 2014-ből, ami ellen és mellett utcai tüntetések zajlottak, amit beperelt az orosz egyház, de a bíróság úgy döntött, hogy a produkció nem sért vallási érzéseket. Ennek ellenére az operaigazgatót leváltották és az előadást levették műsorról. Nem tudtam, amikor nézni kezdtem, hogy milyen, úgyhogy igyekeznem kellett magamnak felfogni a koncepcióból mindent, pláne hogy németül énekelnek és nincs orosz felirat, és bár ismerem az operát, még sincs a fejemben a sok órányi jelenet és dalszöveg. Az kiderült már a nyitány alatt, hogy van egy művészhős, a rendező, aki egy film előkészítésén dolgozik nyüglődve-gyötrődve, censored feliratú pólóban. (Mivel kövér a pasas, gondoltam, hogy előbb-utóbb énekelni fog.) Aztán megszállta a színpadot a teljes filmstáb, és elkezdték forgatni a Vénusz barlangjában játszódó jelenetet, ahol Tannhӓuser szólamát egy Krisztus-forma figura énekelte. Szóval emberünk, a filmrendező Jézusról forgatott filmet, sajátos körülmények közé helyezve. Ő maga csak a felvonás végefelé, vagy a második elején vette át a címszereplő énekes feladatát. A második felvonás a Wartburgi Filmfesztiválon játszódott, ahol lezajlott a Tannhӓuser okozta botrány. Nem vagyok biztos abban, hogy Erzsébet kicsoda volt, az esemény háziasszonyának tűnt, talán fesztiváligazgatónő. A harmadik felvonást a felborult kereszt előtt tulajdonképpen nem tudtam hová tenni. De akkorra a címszereplő, Stig Fogh Andersen dán hőstenor annyira elmélyülten elborult lett, hogy addigra már így is, úgy is meg voltam véve színházilag, tekintet nélkül a zenei megvalósításra, mert ahhoz, ugye, nem értek. Nagy Fruzsina jelmeztervező lesz e hét vasárnap a Fejfény vendége, aki több mint jelmeztervező. Helyes volt, kérdezte, hogy csak úgy kötetlenül beszélgetünk-e vagy van valami, amivel készüljön? Mondtam, majd inkább én készülök. És ahogy nézem, ahogy olvasok róla, látom, hogy nemcsak a munkássága különleges, de az életútja is. Közben úgy döntöttem, hogy legyen a Fejfény-műsornak szignálja. Ehhez elsőül kiválasztottam egy általam igen kedvelt Presser-szám felvezető zongorafutamát. (Elkértem tőle, kedvesen adta.) Azután megkértem Lukács Sándort, hogy ő mondja fel a szöveget. Meg is tette kedvesen. Nem volt könnyű, de megálltam, hogy belefoglaljam a néhány sorába azt is, hogy: duplavé, duplavé, duplavé, tilosradio.hu. Mivel tavaly élőben lemaradtam a szegedi Mária országáról, megörültem, hogy adja az eSzínház. Gyorsan vettem is jegyet rá, mielőtt elfogyna, nem szeretnék a csillárunkon lógni. (Olvasni olvastam Székely Csaba darabját, amelyben úgy 650 évet ment vissza a magyar történelembe, találni egy zűrös, zavaros, hataloméhes, királyjelöltektől hemzsegő időszakot.) Mindenesetre lendületesen adták elő Alföldi Róbert rendezésében ezt a lendületes művet, bár a bohózathoz talán nem mutatkozott elég muníció. A legjobban az előadás külalakját kedveltem, Kálmán Eszter díszletét és jelmezeit, a magyaros zsinóros suhogós melegítőket a godzillalábnyom-mintás liliomos királyi falak előtt. A színészi játékban a harsány elrajzolás ekkora tömegben már épp kezdett agyon nyomni engem az ágyamban. Borovics Tamás jól bírta szusszal, erővel, Botos Éva helyenként Básti Julira emlékeztetett, és tetszett Menczel Andrea hangja. Úgy alakult, hogy Alföldi-napok zajlanak. Tegnap a Budaörsi Latinovits Színházban jártam Az eprésző kislány előadásán. A szegedi színházban dolgozó Varsányi Anna írta a darabot, falusi kultúrházban játszódik, ahol néhány amatőr színjátszó – Mertz Tibor tanácselnök-polgármester tradicionális részvételével – népművészeti horrorelőadással készül a falunapra, a fővárosból hívott feltörekvő rendező (Chován Gábor) irányításával. Magyartanárnő (Bohoczki Sára), fejkendős-otthonkás-Nike-edzőcipős-sorozatnéző anyós (Takács Kati) szolgálatkész fiatal erdész (Fröhlich Kristóf), tanulatlan pénztároslány (Hartai Petra) és így tovább. Vígjátékként nem életképtelen – gondolom ekkor, az első felvonás alatt –, mérsékelt vállalás, de azt képes teljesíteni a szerző. Van humora, legalábbis tud vicces dialógusokat írni. Felrémlik előttem egy abszurd dráma a faluról, ahol az emberek közvetlen tapasztalása az, hogy minden és mindenki halódik, rosszul működik, küszködik, nyomorog, de a világukon túli világról azt tudják hivatalos forrásokból, hogy majd onnan megvédik őket a rosszaktól. A második felvonásban a darab irányt vált, bemegy az erdőbe, ahol súlyos, sötét dolgok várnak rá. A mű eltéved. Eljön a pillanat, amikor határozottan megsajnálom a színészeket, akiknek eddig is inkább csak szöveg és poénok jutottak, mint körülhatárolható és rendesen eljátszható helyzetek vagy jelenetek, de most aztán csak állnak dologtalanul, dülöngélve a színpadon. (Mivel pálinkáznak hőseink, nemes magyar szokás szerint.) Hanem a vége üt. Úgy üt, mintha kapnánk egymás után két friss pofont. A végére váratlanul kiderül, hogy ez igazi Zeitstück. Hirtelen túlmutat a történeten, saját magán. Nem pusztán a konkrétum szintjén érint meg bennünket, hanem felismerhetővé válik a hatalmi minta. Vagyis Az eprésző kislány előadása érvényesen és hatásosan beszél korunkról. Babaszínházról. Ethan Hawke A sötétség ragyogó sugara című regénye nem nagyon vonzott. Egyrészt ha egy színész szépirodalmat vagy lektűrt publikál a saját neve alatt, gyanakodni fogok, hogy a nevével akarja eladni. Másrészt a címet eleve erőlködőnek találtam. De aztán a könyv lényegében magával vitt mint színházszakmai olvasmány. A főhős – nyilván önéletrajzi jelleggel – egy sikeres filmszínész, válófélben a sztárfeleségétől, két kisgyerekkel. Shakespeare-bemutatóra készül a Broadway-n, a IV. Henrikben játssza Hővért. (Óhatatlanul eszembe jutott róla Térey János Csáky Alexe a Káli holtakból, csak hát ez a színész mégis színészebbnek tűnik, hiszen nem író írta, hanem színész, vagy mondjuk színészíró.) Mindazt, amit a próbaidőszakról, a szerepről, a rendezőről, a partnerekről és az előadás-sorozatról elbeszél – dacára annak, hogy Szieberth Ádám gördülékeny fordítása sajnos a színdarabnak egy nehezen érthető, XIX. század végi magyar fordítását használja – fölöttébb érdekesnek és élvezetesnek találtam. Kedvenc részem: délutáni előadás diákközönség előtt. A IV. Henrik nem műkedvelőknek való, hiszen nagyon precízen kell színre vinni, és ebben most nem volt hiba. Úgy működtünk, mint egy tökéletesen összehangolt zenekar, és az iPhone-függő, számítógéphez szíjazott, twitterező, pornóra kattant, színházgyűlölő tinédzserek megbűvölten bámultak minket. Shakespeare ugyanis nem a New York Times-nak való, és nem az entellektüeleknek, hanem az egyszerű népnek. A kölykök úgy átérezték a IV. Henriket, mint egy orbitális, gerincvelőt rázó orgazmust. Úgyhogy színészünk teljes erőbedobással küzdve harcolt Hővérként a színpadi csatatéren. Aztán: A közönség, az én mélységes döbbenetemre, spontán éljenzésbe fogott, amikor a Herceg hasba döfött. Mielőtt elmondhattam volna az Oh! Henrik! Elraboltad ifjuságom kezdetű monológomat, jó félperces, fékevesztett, dübörgő tapsvihar tört ki. Utáltak. Henrik herceget imádták, engem pedig utáltak. Örültek, hogy meghaltam. Nem akartam hinni a fülemnek. Fáj Dobák Lívia dramaturg barátunk halála. Ő is vissza fog néha járni hozzám, a hangjával, a markáns véleményével, a rokonszenvével, a rokonszenvemmel. A Tilos Rádió stúdiójában egyrészt megismerkedtem Misivel, egy kedves fiatalemberrel, aki vállalkozott arra, hogy jön ezentúl technikusnak a műsorhoz. Másrészt az a meglepetés várt, hogy az asztalra, amihez leülünk, felszereltek középre egy plexi elválasztófalat. Hirtelen nem is tudtam, hogy most én jöttem-e bankhitelért Nagy Fruzsinához, vagy ő látogat engem a börtönben. Mindenesetre ilyen lett. Este a Centrál Színházban Bíró Bence magyartenger című darabja Alföldi Róbert rendezésében. Amikor befordultam a Révay utcába, egyetlen embert sem láttam a színház előtt. Belépve az épületbe is csak a színházi személyzetet. Jó helyen járok én? – kérdeztem. Megnyugtattak, hogy igen. Úristen, akkor ennyire nincsen itten érdeklődés egy kortárs magyar darabra? Ja, de, csak nem hétórás nagyszínpadi, hanem félnyolcas kisszínházi előadás ez. Az a terem mindenesetre megtelt fél nyolcra, és a közönség hallhatóan jól szórakozott végig. Magam is nevettem egyet-egyet, és a produkció megfelel annak az esetünkben leglényegesebb szempontomnak, hogy van mit írni róla hosszasabban a Mozgó Világnak. (Valamint minden értelemben elgyönyörködtem két, szépen korosodó kedves színésznőmben: Balsai Móniban és Pálfi Katában. Papp Jánosnak meg kifejezetten rajongója vagyok.) Nehéz így, hogy minden napra jut szomorú halálhír. Mészáros Bubura, az én Vasasom kapusára gondolok (akit BIZTOS, hogy Dobák Lívia is szeretett). Imádtam, amikor vagánykodott a labdával. Mikor is láttam a Tíz eszkimót? December 17-én. Annyira felbosszantott a darab elégtelensége, hogy úgy gondoltam, ki kell előbb a mérget fújni, csak utána lehet nekilátni a kritikaírásnak. Ám jöttek szaporán az ünnepek, elsodorták a munkát. Ilyenkor újra meg kell néznem, hogy hozzáfoghassak a cikkíráshoz. Ez történt meg tegnap. (Két zárójeles megjegyzés. Színház nézőterén véletlenül egymás mellé kerülve beszélgettünk egy kollégával. Azt mondta, hogy ő utoljára a kilencvenes években a Budapesti Kamaraszínházban látott ilyen darabokat, mint a Tíz eszkimó. Ezt teljesen találónak találtam. Kettő: szokott felmerülni a kritikusnézővel szemben – legutóbb talán Mohácsinál az örkényes gyűjteményben –, hogy amikor nézi az előadást, közben már fogalmazza magában a cikket, hiszen másnap le is kell adnia. De semmi szükség efféle sietségre. Utoljára talán harminc évvel ezelőtt, az Esti Hírlapnál kellett másnapra kritikával szolgálnom. Ma már a napilapok sem kapkodják el. Az online sajtóban pedig egyre hosszabb az átfutási idő, heteket várnak cikkek. És miután a szerző megértette, hogy az orgánumoknak úgysem sürgős, maga is hajlamos ráérősebben abszolválni a feladatot. Ez hol előnyére válik a cikknek, hol nem. Mondjuk maga az újranézés általában hasznos. (Olvastam, hogy Fodor Géza akkor írt egy opera-előadásról, ha legalább négyszer látta. Félő, hogy a négyszer nézést ma csak olyasvalaki tudná megvalósítani, aki az Operaház alkalmazottjaként bármelyik előadásra szabadon és bérmentve beülhet*. Ez esetben viszont nem írhat kritikát opera-előadásról, ugye.) Érdekes, hogy Tasnádi Bence most is ott volt a nézőtéren mint valami kiküldött tudósító, mielőtt ment volna színpadra lépni. Sokat nevetett a közönség, sikeresnek tűnt az előadás. *Szíves közlés nyomán korrigálok: az Operaház alkalmazottai, a produkcióban dolgozók sem nézhetik szabadon és bérmentve az előadást, hanem több ezer forintos szakmai jegyet kell váltaniuk. Elkelt volna tegnap a nagykabát a Nemzeti Színházban, de csak kiskabátom volt. Gondoltam, hogy ha itt A kaukázusi krétakört grúz rendező rendezi – nem David Doiasvili, bár kicsit emlékeztet rá Avtandil Varszimasvil munkája –, akkor talán benne lesz a kolhozos keret. Nincs benne. Eleinte mintha enyhén gyermekszínházi stílben ábrázolnák Gruse és a katonája szerelmét. Aztán szép képek, sok zene, néha már-már tánckari betét. Olykor játékos, olykor szenvedélyes ez a bőbeszédű előadás. A díszlet hangsúlyos eleme néhány deszkából rótt fal, amely úgy mozog, mint a teherszállító vasúti vagonok ajtaja, rángatják, csapódik hangosan. Szépen játssza Katona Kinga Grusét, különösen kifejezőek a kézmozdulatai (hosszú keze van). Láthatólag élvezi a játékhelyzeteket a több alakban felbukkanó Szűcs Nelli, de a tejfölt persze Trill Zsolt viszi el, aki az első felvonásban az Énekes szerepében mint mesélő, narrátor van jelen a hangjával, aztán a másodikban bejön Azdakként és arat. Egy érdekes rendezői megoldással találkoztam ezen az estén, ami a Kormányzóné ábrázolását illeti. Szász Júlia finom, törékeny, feketeruhás Kormányzónéja itt fel lett mentve. Egyáltalán nem az történik, hogy a gyereke helyett csak a ruhái érdekelik. Hanem a férje kissé bohózatilag előadott megölése után tulajdonképpen idegrohamot kap, majd összesik. Nincs is érkezése foglalkozni semmivel. Herczegh Péter mint adjutáns az eszméletlen nőt a karjaiban menekíti ki a palotából, a városból. És a darab végén is, a gyermekelhelyezési perben: Szász Júlia kormányzóözvegy jóváhagyja Azdak ítéletét. Ránéz Gruséra, bólint, majd emelt fővel távozik. Szóval örökbe adja a kisfiút. Talán annak jegyében, hogy a gyereknek teljes család kell, anya, nő, apa, férfi. Amikor az 1980-as évek első felében az első férjemmel éltem, fejes volt az anyósom, és állami felsővezetői üdülőbe küldött bennünket nyaralni. Már nem emlékszem pontosan, hogy balatoni kormányüdülő volt az, vagy valami fő-SZOT-os másik üdülő a hegyekben (három nyarat ért meg a házasságunk), de az egyik belül pont így nézett ki, mint ahogy a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház Szépkilátás hotelje. Szépkilátás az előadás címe, írta Tarnóczi Jakab, Varga Zsófi és a társulat. A Katonában vendégszerepeltek vele tegnap este, érdeklődő zsúfolt ház előtt, amely kínosan hosszan tömörült a foyer-ban, mivel igen későn nyitották ki a nézőtéri ajtókat. Bozó Andrea a pipifaxos igazgatónő, hat-nyolc ember a személyzet, szépek és fiatalok, egyikük lélekben macska. Egy vendég(h) akad, eleinte, és ül valaki a billentyűknél, mert zenés szórakoztató előadás ez, igazi mix: operától operetten át alter popig és slágerig. Nem könnyen indul be, aztán is le-leül, lehetne gyorsabb. Vagy rövidebb. De a wellness-részleg átadását kimaxolják, és onnantól már fenn is marad az egész. Fennmarad úgy is, mint finom fátyolon keresztül láttatott kellemes, élvezetes előadás, enyhe melankolikus stichhel. Kedvenc pillanatom: ahogy a megnyitóra hozott óvodások, Mikecz Estilla és Kaszás Gergő felmásznak a fotelba. Azt jutott eszembe, van olyan, hogy egy város meg egy színház egymásra találnak. Ezt éreztem egyébként Budaörsön is Az eprésző kislány alatt, amikor bejöttek a helyiek statisztálni a polgármesterrel együtt. Remélem, hogy így van Salgótarjánban is (ahol egyébként nem jártam még a színházban, csak Budapesten láttam őket), hogy szeretik és magukénak érzik őket a salgótarjániak. Elájultam attól, hogy Stuber Franciskának milyen hiperszuper (játék)konyhája van a nagymamájánál. Sokkal jobb, mint az én igazi konyhám. A beépített hűtőszekrényének (műanyag)jégkocka-adagolója is van, és ha a tűzhelyére felteszi valamelyik klassz kis edényét és megnyomja a bekapcsológombot, akkor pirossá változik a főzőlapka, és még vízfelforrásbugyogás-hangot is ad. Elképesztő. Főzött is nekem Franciska valamit, amit tálalókanállal kikanalaztam az edényéből jó étvággyal. Este a Homburg herceg az EXIT generációtól a 6színben, Farkas Ádám rendezésében, Porogi Ádámmal a címszerepben. Rosszul kezdődött, fehér függönyök között settenkedő szereplőkkel, akik olyan hangot ütöttek meg, ami sem klasszikusnak nem felelt meg, sem modernnek, épp csak sutának, bénának hatott. De aztán belejöttünk a dologba. Olyan jó ez a Heinrich von Kleist-darab, átküzdi magát. Csontra húzták, és ami egészen sajátos eljárásnak bizonyult: kihagyták a Választófejedelemnét. Jó, hát kinek hiányzik egy ilyen kardozós darabból egy anyányi asszony, gondolhatni. Csak hát így, a Választófejedelemné hiányában Homburg hercegének a szíve választottjához, Natalie-hoz kellett elmennie könyörögni az életéért. Evvel az EXIT generáció megalkotta a világ drámairodalmának legkínosabb jelenetét két szerelmes között. Bíró Panna Dominikának végig kellett néznie és hallgatnia, ahogy a bálványa még az ő kezéről is lemond, csak megúszhassa a halálbüntetést. (Lehet, hogy az eredetiben is végig kell hallgatnia, de nem neki szól, nem pacekba kapja a pasijától. Feltételezem, hogy Kleist szerint Homburg hercege ezt a műsort a lánynak mégsem adná elő.) Örömmel láttam viszont sok év után Kertész Pétert, aki egy ezredest játszik. Teljesen rendben lévőnek találtam őt, kondíciója kifogástalan, orgánuma csemege a fülnek (hm… fülcsemege), beszéde tökéletes – nem is értem, miért nem csapnak le rá színházak. A világ változásának ezer jele van, és most ismertetek ezek közül egyet, ami a kis kávéscsészékre vonatkozik. Valaha mindenhol árultak külföldön a szuvenírokat kínáló üzletekben (amiket mi csak biszbaszboltoknak nevezünk) presszókávéhoz illő, kisebb csészéket. Ezért az olyan városokban, ahol huzamosabban időztünk és kávéztam reggelente, általában vettünk nekem ilyet. Olykor nem is lett volna rá helyben szükség (szállodában szállva), de akkor meg emlékbe hoztuk. Ennek a szokásunknak köszönhetően van például párizsi bögrécském, New York-i, Barcelonából a Picasso Múzeumból egy bikaviadalos, Koreából egy gömbölyded, aminek kerek fedele is van. Meg még jó néhány másik. Hol ezt veszem elő a reggeli kávémhoz, hol azt. Amikor legutóbb Chicagóban jártunk, azonnal felmerült az igény egy ilyen jellegű beruházásra. Annamariék háztartásából hiányzott a megfelelő darab, mivel nem kávéznak, se rövid, se hosszú kávét nem fogyasztanak. Úgyhogy belátogattunk a szuvenírüzletekbe, és avval szembesültünk, hogy nyilván mások sem isznak már duplát, mert semmi ilyesmi nem kapható. Chicagós termoszok, teásbögrék, fedeles nagy kóláspoharak és minden egyebek vannak, de kis kávécsésze nincsen. Végül nagy nehezen, a sokadik üzletben kaptunk egyet, szimplához valót, amin rajta van chicagói nevezetességként a Bab és a Field Múzeum. Megvettük, hazahoztuk. Nem használom, mert félő, hogy ha baja esik ennek az exkluzív darabnak, akkor nem pótolható soha többé. Tegnap szabadnapom volt, úgyhogy az értelemszerűen kiterjed a mai szabadreggelre. Szép, mozgékony vasárnapot kívánok. Vagy lustát, de jót. (Közben épp leadom a Mozgó Világnak a magyartenger-cikket. /Vajon miért nem jó úgy, hogy Magyar tenger?/ Lefuttattam a helyesírás-ellenőrzőt, és az volt az instrukciója, hogy a pelenkázó szót javítsam ki pálinkázóra. Amikor már egyébként is kótyagos a fejem a kortárs magyar drámahősök alkoholizálásától.) Megint veszteség. Sokáig volt úgy, hogy ha TGM publikált valahol, az nemcsak olvasmány, hanem esemény volt. Varázslat egy nyáréjszakán, vagyis a Szentivánéji álom a Thália Színházban. Székely Csaba fordította, úgyhogy szabadon vicces. Ha találkozom evvel a darabbal, már én azt sem tudom, miként szólítsam a szereplőket, tekintettel az újabb fordítások névváltozataira. (Bede-Fazekas Szabolcs az athéni mesteremberek között a panaszos szerző, akinek átírja a darabját Tamási Zoltán rendező.) Úgy kezdődött Csizmadia Tibor színrevitele, hogy a színpad baloldalán a függöny mögül előbújt Molnár Piroska díszes, bordós, turbános öltözékben (Cs. Bruckner Adelaida – ez jutott eszembe róla az első pillanatban). Tapsot kapott, majd átsétált a színen és körülményesen felmászott több emelvényre, hogy elfoglalja helyét egy kupola alatti szeparéban, ahonnan Pukk szerepében végignézte, vezényelte és kommentálta (rímekben) az eseményeket. Kishitűségnek ítéltem ezt a megoldást. Úgy értem, ha felment volna a függöny, és Molnár Piroska eleve ott ült volna, ahol az egész előadás alatt, akkor is megkapta volna a közönség tapsát, ha akarja. Nem kellett volna hozzá túrára késztetni. A túlzsúfolt, túlhordott, keleties díszletben (énszerintem Horesnyi Balázs ezúttal kissé elragadtatta magát) baloldalt ült egy zenész, aki kis, szürke, űrhajószerű tárgyból – amit a mesteremberek horpadt mosdótálként azonosítottak – csodálatos hangokat csalt ki. Ő kísérte a mesét, amiben keveredett a Hippolüté-Thészeusz páros a Titánia-Oberon párossal, és kavarogtak a megkergült athéni fiatalok. Összességében nem sok jött ki ebből. Tátongott az előadás. Zayzon Zsolt energiát értékeltem „Miklós, a gyros árus” (vagyis Zuboly) szerepében, és Szervét Tibor ironikus hangjait. Azonban a kifogásaim és a szolid elégedetlenségem elenyésznek amellett, hogy a Thália identifikálhatatlan közönsége sokat nevetett és határozottan jól szórakozott. Végül is egy Shakespeare-vígjátékon. Orlainál Mezítláb a parkban, zsúfolt ház a Belvárosiban. Kedves előadás Kocsis Gergő rendezésében. Jók, szeretnivalók a színészek: László Lili, Rohonyi Barnabás, Kerekes Éva, Epres Attila és Ficzere Béla. Nem lesz könnyű ennél sokkal többet mondanom róla, de majd kockás füzeten kívül nekilátok, mert kritikát vállaltam. Közben több hétig tartó esténkénti nézés után befejeztem a Breaking Badet. Mondjuk kiszúrás, hogy pont az utolsó évad a leghosszabb, a legtöbb részes. Az utóbbi napokban már zsinórban néztem, mert szerettem volna végezni vele, mint Mr. White mindenkivel, aki veszélyes lehet. Elismerem, hogy jó ez, mindazonáltal egyenetlennek is mondanám, akadtak egy helyben topogó részek. Lehet, az sem mindegy, hogy melyik epizódot ki írta, ki rendezte – eléggé változónak tűnt az alkotógárda. Tartom szerencsémnek, hogy véletlenül fordított sorrendben néztem, utóbb az alapművet és előtte az előzménysorozatot, a Better Call Sault. Csak mert nem biztos, hogy fordítva is abszolváltam volna a teljes opuszt, mármint hogy ez után belefognék a Better Call Saulba. Amely sorozatra most ez után a másik után pláne nagy elismeréssel gondolok. Itt voltak a Breaking Bad negatív figurái, gátlástalan bűnöző mellékszereplői, és a filmírók utólag megkonstruálták az előéletüket. Nem azt, hogy hogyan váltak ilyenekké – ezt a Breaking Bad érthetően csak a főszereplők esetében viszi végig –, hanem azt az életüket, amikor még nem volt világos és egyértelmű, hogy ez lesz belőlük, aki lett. Azt írtam először a Better Call Saul kapcsán itt, hogy nem szokványos sorozat. Ami a legkülönösebb és leglenyűgözőbb benne, az éppen ez: az alkotók csodálatosan gazdag, árnyalt, kreatív gondolkodása az általuk kitalált hősökről. Gondoltam, hogy mostantól hanyagolom a Netflixet, de egy kedves olvasó rögtön ajánlott egy filmet (az El Caminót), amely a Breaking Bad egyik életben maradt szereplőjének utózmányfilmje. Na tessék. Végre elmentünk a Koreai Kulturális Központba. Tudtuk, hogy már jó ideje látható ott a szöuli Nemzeti Hangul Múzeum kiállítása a koreai írásrendszerről, a Hangulról. De már csak ezen héten, aztán bezár. (Addig is ingyenesen megtekinthető.) Már a liftben boldogan kacarásztam, mert mondta itt is a lift, hogy bunyi! A kiállítás mindössze néhány terem, ám mindenképpen hiánypótló. Informálnak a koreai ábécé eredetéről, továbbá a lényegi, a filozófiai és a praktikus alapelveiről. Valamint bemutatják kiállítási tárgyakkal, hogy maga az ábécé, a betűk milyen ihletően hatnak a koreai művészetek számos formájára, alkotókra a festőktől a szobrászokon át a divattervezőkig. El voltunk ragadtatva. Majd egy színháztalan este után fogok még bejegyzést szentelni a Hangulnak. Este a Centrál Színház kisszínpadán a Delta Produkció előadásaként a Darázs. Brit nő a szerző, Ördög Tamás a rendező. Egy rövid estére pont jó, főleg úgy, hogy bár kellett vagy lehetett volna, de nem gondolkoztam előadás után azon, hogy végül is mi történt ott a befejezésnél?! Hanem két dolgot gondoltam. Egyrészt hogy nagyon elfogadnám abból a fáradt mályvaszínű, étkezőszerű díszletből a kerek asztalt és a négy széket. A másik, hogy milyen briliáns választás erre a női szereppárosra Sodró Eliza és Kiss-Végh Emőke. Mert eltérő az ő színészetük, a színészi stílusuk, a színpadi természetességük mikéntje. És ez mindenképpen befolyásolta a két hős ábrázolását, megítélését és egymáshoz viszonyítását. Este a Jurányiban a TÁP Színház termében az összezsúfolt székek mindegyikén hevert egy kis reklámpapír, A menedék-előadásukra hívogató. Ezt rossz ötletnek találtam, mert a néző nem ül rá, hanem felveszi, a kezében tartja, aztán az előadás alatt elkezdi gyűrögetni, amivel engem megőrjít. Más is volt nézői rováson: az első sorban ülők egyikének az előadás alatt megszólalt a telefonja. Vajdai Vilmos az elején megmondta, hogy akinek belecsörög a játékba a mobilja, annak énekelnie kell. Úgyhogy az első soros nő felállt és dalban kért bocsánatot, kifejtve, hogy repülő üzemmódba tette, de úgy látszik, hogy nem működik. Jól csinálta. (Vagy eleve egy TÁP színházi fake-néző volt?) Mozsik Imre Oktatás című darabját láttuk Vajdai Vilmos rendezésében. Olyan, mint egy mai, friss verzió Ionesco Különóra című egyfelvonásosára. Posztdramatikus posztmodern aktuálőrület. Úgy lehetett érezni a nézőtéren, hogy vigyázni kell, veszélyes, itt bármi megtörténhet. Amikor az elején a füstködből kibontakozott a Tanítvány, Zilahy Anna félprofilja, egy pillanatra azt hittem, hogy Audrey Tautou. Bár ez elég meglepő lett volna. (De hát a TÁP-tól ez is kitelhet, nem?) Aztán úgy ötszáz hallható lépés után színre vonult Hajduk Károly és mesteri módon előadta a Tanárt. Később egy sötét pillanatban a Tanítványt játszó ügyes ifjú leányzót egy lehetséges másaként mintha Csákányi Eszter váltotta volna fel. (A TÁP-tól ez is kitelik.) Na, onnantól két színpadi szenvedély esett egymásnak azonos súlycsoportban. Csákányi Eszter váratlan megjelenése szinte kameónak hatott, másrészt hommage is, hiszen játszotta a Különóra Tanítvány-szerepét harminconéve Kaposváron. Elnéztem, eszembe jutott, hogy ha Törőcsik Mari volt a világ legkisebb szemű színésznője – ő mondta ezt a rádióműsorban –, akkor Csákányi Eszter meg a világ legnagyobb szemű színésznője, uff. Mielőtt megírtam a Mezítláb a parkbant, megnéztük az 1967-es, Jane Fondá-s (a San Franciscó-i analógiájára így kellhet írni), Robert Redford-os filmet. Ó, hát jó érzés volt felismerni, hogy a Hotel Plazába mennek nászutazni (a Central parki lovaskocsik egyikével), és hogy a Washington Square környékén vették ki a lakást, ott van a park. Más. Múltkor Nagy Fruzsina késett a rádióba jövet, és amikor a késést megüzente, kicsit sem lettem ideges. A legnagyobb nyugalommal vártam a kapunál. Amikor beértünk a stúdióba, már ment az előző műsortól hozzánk átvezető zene. Leültünk, aztán még megkértem, hogy cseréljünk inkább helyett, hogy rálássak Misi technikusra. Na, innen tudom, hogy mostanra elmúlt a kezdeti lámpaláz. Ez nem azt jelenti, hogy a műsoron belül a produkcióm fejlődött volna bármit is, hanem azt, hogy már jöhet ismeretlen, fiatal vagy nehéz vendég is. Mindazonáltal e hét vasárnap épp visszatérek kedvvel és örömmel az Ahol hely vanhoz: meghívtam Gabnai Kati és Urbán Balázs kollégákat előadásokról beszélgetni. Sokan voltak tegnap délelőtt a Szépművészeti Múzeumban az El Greco-kiállításon. De aki ráért és nem volt türelmetlen (én), odafért mindenhez. Szeretem az olyan festőket, akik megismerszenek. El Greco ilyen: a színei, a nyúlánk alakjai, a modern fejei, a hosszú ujjú kezek. Egy kézmester. Van ilyen, például Géza doktor lábspecialista, El Greco meg kézspecialista. Az benne a legfantasztikusabb, hogy a legtöbb festményén van valami, ami teljesen jelen idejűnek hat. Minden szentjének mai a feje. Szent Péter apostolának kulcsai pont olyanok, mint a verőcei pince ajtajának kulcsa. (Az Ernő-laké.) A Krisztus az olajfák hegyén képén az előtérben apostolok alszanak, de az egyik nem, az az ölében néz valamit, ami kicsit meg is világítja az arcát; a mobilja lehet. A Krisztust megfosztják ruháitól képen Jézus párás szemmel pillant az égre. Durva képű, marcona alakok cincálják, balra pedig egy katona ránk néz, akárha beszólni készülne a CNN stábjának. Keze a csípőjén, az arcán ingerült megvetés: Nem megmondtam, hogy tűnjetek innen? Maros András Redőny című darabját tavaly mutatta be Orlai Tibor. Nem láttam akkor az előadást, de olvastam a darabot, olyannyira, hogy a kritikusdíj-szavazatomban az volt a múlt évad legjobb új magyar drámája/színpadi szövege. Most pótoltam a nézést, tegnap a 6színben, már csak azért is, mert László Lili és Rohonyi Barnabás kedvet csináltak nekem magukhoz a Mezítláb a parkbanban. Szabolcs-Szatmár (vár)megyébe visz bennünket a szerző. Éva (László Lili) Kisvárdán él a mamájával (a figurát tanulmány szinten abszolváló Lass Bea), és éppen megy Vásárosnaményba a büdös Gizi lakodalmába. Ott megismerkedik Attilával (Schruff Milán), és onnantól kezdve sínre kerül az élete. De milyen sín az… Az embert a nézőtéren lassan, de biztosan belepi a szomorúság az Éva, az évák kilátástalan sorsa láttán. Különben nem is ő a főszereplő, hanem őszülő fia, Nándi, akit Pataki Ferenc szellemes játékkal és könnyed eleganciával tár elénk, s akire Kiss Julcsi jelmeztervező hihetetlen, kézi kötött zakót adott. Ujj Mészáros Károly rendezte az előadást. Nagyon jól eltaláltan, kompletten van összerakva az egész. A zene, a sok kis jelenet felfűzése, a színpadkép – ahogy Fekete Anna díszletében minden kelléktárgy szürkétől szürkéig terjed –, és az, ahogy a váltások alatt az összes szereplő részt vesz az átdíszletezésben. Olyanok a színészek ott a félsötétben, mintha a darabbeli család negatívját hívnák elő. A Redőnyben mindenkit a saját egója – félelme, frusztrációja, előítélete vagy önérdeke – vezérel. Senki egy szalmaszálat nem tesz keresztbe azért, hogy a másik magányát enyhítse. Vagy legalább felfogja. Evvel ellentétben a színészek némán, gyorsan, pontosan, egymásra utaltan díszleteznek, bemutatva ember és ember hibátlan összeműködését. Kicsit összezavarodtam tegnap, hogy a 6színbe megyek 4-re, vagy a 4színbe 6-ra, de aztán jól döntöttem és nem tévedtem el. Jaj, nagyi címmel off-Broadway-siker Orlai Produkció Szabó Máté rendezésében, ezt láttam. Egy New York-i nagymama (pontosabban mostohanagymama, ha jól értettem, bár ez szerintem mindegy) és a felnőtt fiúunokája. Molnár Piroska és Rohonyi Barnabás. A mű legjelentősebb erényének a magam részéről ezt tekintem: összehoz egy próbaidőszak és egy széria erejéig egy nagy színésznőt egy pályakezdő fiatal színésszel, ismerkedjenek, melegedjenek össze, tanuljon egyik a másiktól. Nem egy vastag anyag, de a produkció érdemes a nézők szeretetére. Ami engem illet, én utána még tematikusan átküldeném őket a Trafóba Göndör László Nagymamával álmodtam című előadására. Egy kiemelkedő jelenetet konstatáltam – vagy mondjuk úgy: nálam az emelkedett ki, szép magasra. Rohonyi unoka több napi poszttraumás elhallgatás után végre nekiállt elmesélni, mi történt vele. Csak hát a nagyanyjának e pillanatban épp nem volt a fülében a nagyothalló készüléke, és nem olyan helyzet ez, amikor lehet kapkodni utána. És ekkor Molnár nagymama néhány nehéz percen át egyszerre volt zavarodott és összeszedett, bölcs és bohó, tapintatos és otromba – nem szakította félbe a fiút, nem mondta, hogy nem hall ebből semmit. Csak ült és nézett, mint egy odaadó originál Buddha. Mire tegnap reggel felébredtem, sast sasoló szaktársam éjszakai képes tudósításban jelentette messengeren, hogy Georgiában világra jött B16-ka. (Szombaton már látszott a kukucskáló lyuk a tojáson.) Azóta hosszan egyfolytában esett náluk, hó, eső, így az ügyeletes gondozósas fel sem állt. Lehet, hogy a fióka jó ideig azt hitte, vakondcsaládba született vagy barlangi medvének. A tegnapi Fejfény kapcsán azt gondolom, hogy Gabnai Katira nyugodtan lehet műsort építeni: csak beszéljen, beszéljen színházi előadásokról. Viszont az meg nem biztos, hogy én eléggé szervezetten vittem a dolgot, ezért könnyen lehet, hogy alapjában véve követhetetlen volt, mikor miről van szó. Ne veszítsük el a reményt, hogy egyszer majd (legalább egyszer) belejövök. Visszajöttem, mert elfelejtettem mondani, hogy láttuk tegnap a tévében a Thália Színház színészeinek előadásában A helység kalapácsa új tévéváltozatát. De mindegy is, mert legfeljebb a Hát ez meg mi vót? kérdést tudnám feltenni. Utána gyorsan megnéztük a régit is. Megnéztem hivatalból a tavaly nyári kőszegi Szentivánéji álom felvételét. Ez egy sorsüldözte produkció volt, ahhoz képest egészen komplett. A bemutató előtt három héttel megbetegedett a rendező Dicső Dániel, akkor a Tompor Miklóst (Zubolyt) játszó Hegedűs D. Géza vette át a rendező szerepét. Aztán két nappal premier előtt eltörte a lábát a Demetriust játszó Lengyel Benjámin, de ezt is megoldották szerepcserével: Major Erik ment az erdőbe csatangoló athéni fiatalnak, Lengyel Benjámin pedig két mankóval beállt a színjátszó mesteremberek rendezőjének, és a mankóknak még néhány jó poén is jutott. (Kéz- és lábtörést – mondta a premier előtt Némedi Árpád mint Sipák Tiszbe Ferenc.) Tetszetős kékes-zöldes a díszlet, leginkább egy nagyobb lakás vagy szálloda. A textilek erdőmintásak: a fürdőszobafüggöny vagy a lányok fölije a farmerdzseki alatt. Ha már fürdőszoba: a tündérek úgy hatnak, mintha vécékefét hordanának a fejükön, legjobb esetben nejlon fürdősapkát. Csillogóan bizarr látványú fejek. Hegedűs D. Géza külleme is sajátos, rövidnadrágos rózsaszín öltönyben. Az előadás elejefelé a két szerelmes, Waskovics Andrea és Karácsony Gergő előadtak egy rapszámot, ettől kicsit megijedtem, de aztán ezt abbahagyták. Jó ritmusúnak és jókedvűnek mutatkozik az előadás. Bányai Kelemen Barna Theseusa még látszólag sem egy magabiztos autokrata, inkább mintha bájosan igényelné, hogy asszonya legyen, akinek alávetheti magát. Oberonként is csak hiszi, hogy ő itt a tündérkirály, valójában azonban Pukk uralkodik. Takács Katalin virgonc, huncut, játékos, sokat látott főtündér. Az ő műve az is, hogy az athéni szerelmesek ezúttal egyáltalán nem felejtik el a szentivánéji álmukat, úgyhogy a legteljesebb zavarodottságban állnak a saját két esküvőjükön. Hát igen, gonosz is ez a Pukk. Ő tudja, hogy mi mindent kell megtorolni az embereken egy nem rövid (varázsló)női életút alapján. A Mezítláb a parkbanról. Az utóbbi időben hetente 2x2 piacot vizsgálok át – mint egy igazi nyugdíjas! –, hogy megtaláljam azt a kínai vagy arab kereskedőt, akinél még elfogadható minőségű és még megfizethető árú gyümölcsöt és zöldséget tudok venni. (Kaja fronton sok mindenről lemondtuk mostanában financiális okból, de a zöldséghez-gyümölcshöz a végsőkig ragaszkodunk.) A piacozás kapcsán tegnap kipróbáltam a felújított hármas metrót a Deák tér – Kálvin tér szakaszon. Új. (Meddig tart az.) Végre akadálymentes. A Kálvin téri mozgólépcsőn haladva vágtam egy pofát a fal szarvasmintájára. Az lenne ma csoda, ha nem lenne szarvas. Azt sehogy sem értem, mi tarthat egy 16 kilométeres, 20 állomásos metróvonal felújításán több mint öt évig. (Vagyis nem tudjuk pontosan, meddig tart, hiszen még mindig nincs kész.) Az első párizsi metróvonal ennél kicsit hosszabb volt, több állomással, és sokkal rövidebb idő alatt megépült a semmiből. Pedig 120 évvel ezelőtt nyilván elmaradottabb volt a technika. Jó, én ezt már nem fogom megérteni. De nem ezt akartam ma, hanem a hangult. A koreai írásrendszert a király találta ki (mármint nem Zámbó Jimmy), a Szedzsong nevű, a XV. században, tudományos alapon megalkotva a betűrendszert. Könnyen elsajátítható írás volt a cél, a hangul alapokirata szerint egy bölcs ember egyetlen reggel során megtanulhatja, de egy bolondnak is elég tíz nap. (Hát…) A betűk képe utal a hangképzés helyére: az öt alapmássalhangzó jele felidézi az ajkakat, a fogat, a nyelvet, a torkot, a három alapmagánhangzó pedig az eget, a földet és az embert szimbolizálja. 28 betű van összesen, de ezek 11172 egységbe rendezhetők. A kecses és egyszerű kis betűiket ugyanis egymásra pakolják, házacskát építenek belőlük, kertecskét. Na, ott állt meg az én tudományom, amikor pár éve a Duolingón is megpróbálkoztam vele. Némiképp úgy mentünk tegnap Óbudára a Godot Intézetbe Bukta Imre Műveljük kertjeinket!-kiállítására, mint egy földihez. Ugyanis apósom szintén mezőszemerei volt, és kedves férjem magáénak mondhatott egy született Bukta nagymamát. (Abban a faluban sok a Bukta, amint azt a temetőben többször konstatáltuk.) Bizonyos ismerősséggel néztem én is a mezőszemerei képeket. Annak például, amelyre a művész odafestette a templomot, úgy megörültem, mint egy gyerek. Ebben a templomban jártunk, a harangtornyába is felmásztunk a gyerekekkel, akik csöppet megijedtek fent a galamboktól és főleg a denevérektől, hiszen Ernő akkor még nem tartozott a családhoz. A kiállítás egy nagy formátumú intermediális művészről tanúskodik, aki jelentős festőnek látszik, és az installációi is izgalmasak, elgondolkodtatók. Gazdag anyag, amin végigvonul valami csendes szomorúság. Valami végzetesnek, gyógyíthatatlannak és javíthatatlannak tudata. Itt-ott vörös festékcsíkként csorog le a fájdalom. Hogy a világ, az élet ilyen, amilyen, és ráadásul még el is múlik. De közben ott bujkál nem egy műben a humor. Visszatérő motívumok, bizarrak, oda nem illők. Például a fák a konyhában, szobában, vagy a falusi otthonok könyvei funkciót váltva: kutyaólként vagy pallóként a sárban. A kedvencem talán a Bukta Imre 70. születésnapja a nyugdíjasklubban installáció volt, esetleg a vasalódeszkán fekvő miseingre keresztet odaégető vasaló. Olyan kiállítás ez, amely időt és kitartást kér a látogatótól, és nem hagyja viszonzatlanul. Voltaképp este is a falusi életből kaptam ízelítőt: a Thália Színház Télikertjében Lezsák Sándor Nyolcvan vödör levegő című művének előadását néztem. A veszprémi Petőfi Színház és a Márai Színház közös produkciója, amely utóbbi színházat egyelőre nem tudtam értelmezni. Volt talán némi félreértés, mert ez itt repiajándékkal, fotósokkal, illusztris meghívottakkal és állófogadással inkább protokolleseménynek tűnt, mint színházi vendégjátéknak, de én csak az előadásra szorítkoztam és szorítkozom. Bár holnapra csúsztatva. Egy színikritikus nagyon sokféle okból jár nagyon sokat színházba. (Ezt kifejteni tervezem majd a HVG-ben, amikor a lap és a kritikuscéh közös akciójában rám kerül a sor.) A veszprémi színház jelen korszakáról szerzett tapasztalataim nem kifejezetten kedvezőek, ezért ritkán fordulok meg ott. De ha Pestre jönnek, azt az esélyt megragadom, mert az ígéretlen színházakat is meg kell nézni olykor, hátha meglepetéssel szolgálnak. Lezsák Sándor Nyolcvan vödör levegő című kétszemélyes, kétfelvonást valójában semmilyen értelemben ki nem tevő darabja a nyolcvanas évek első felében született, és 1989-ben került először színre, Zalaegerszegen, Merő Béla rendezésében. Húsz évvel később a Komédium ünnepelte a mű díszbemutatójával a szerző 60. születésnapját. Most pedig a veszprémi színigazgató, Oberfrank Pál gondolta úgy, hogy ideje megrendeznie a darabot önmagával és Módri Györgyivel a főszerepben. (Módri Györgyi színészetét becsülöm. Örültem, hogy nemhiába terjesztettük fel céhesen Aase-díjra tavaly, meg is kapta decemberben. Általában Aase-díjra a kritikuscéh eredményesen szokott színészeket ajánlani.) A műben egy falusi vagy tanyasi öregember jól felszerelt bunkert épített a kútja mélyére, és ott gyakorlatozik a feleségével, mivel odalent szándékozik átvészelni a következő háborút. (Az eredetiben 1956-ot még nem emlegeti.) Nyilván a szomszédunkban zajló honvédő háború adta aktualitást ragadta meg a színrevivő, és a darab ezúttal el is ér a máig, amennyiben az előadás végén megnyugtató közszolgálati rádiós híreket hallunk a mi védelmező és adakozó kormányunkról. A házaspárból természetesen a férj viszi a prímet, és abból gondolom, hogy Oberfrank Pál csak mérsékelten hitt a darabban, hogy a hangvétele, a játékstílusa közelít a kabarétónushoz. Tegnap este a Nemzetiben néztem a Platonovot kaposvári színiegyetemisták vizsgaelőadásában, de most akkor az is kap egy nap haladékot. Örültem, hogy kaposvári színészosztályt lehet látni Pesten. (Érdekes, azok a színiigazgatók, akik jelen voltak a Lezsák-darab vendégjátékán, ide nem jöttek el. Hát lehet, hogy az volt az egyetlen szabad estéjük a héten.) Annak is örültem, hogy Kéri Kitty és Uray Péter növendékei Botos Bálinttal dolgoztak, akinek láttam már jó Platonovját egyszer. Vagyis kétszer. A nagyváradi rendezéséhez hasonlóan ezúttal is egyszerűen, színész-, szituáció- és viszonycentrikusan vitte színre a darabot (de ha visszanézek erre a megfogalmazásomra itt a mondat közepén, hát nem mondtam sokat vele), szép feladatot adva a növendékeknek. Az első rész után arra gondoltam, hogy talán egy kicsit sok is ez még a fiataloknak, nem feltétlenül bírják hiánytalan intenzitással vinni, de aztán mentesítették egymást, mert a második részben váltótársak játszották a legnagyobb szerepeket, a harmadikban pedig megosztoztak. Nem meglepő, ha a legkomplettebb alakítások a kisebb szerepekben születtek, például Csabai Csongor erőteljes, földszagú Oszipja (hopp, hiszen őt kiszúrtam már a kaposvári Makrancos-előadásban!, és most beteljesítettem a meg nem ismerését), vagy Virágh Panna, aki – főleg ez elején – finoman, gyengéden kitöltötte érzésekkel, rebbenésekkel, bátortalan gondolatokkal azt, ahogy Platonovné Szása szerényen üldögél a tábornoknénál. Összességében véve főleg a lányokra voltam vevő, mindenekelőtt Csapó Juditra, akinek már a szőkesége jólesett eleve, de azon túl is, pontosan beszélt, határozottan, érzékletesen játszott, helyénvaló Anna Petrovnának bizonyult. Szépnek, magabiztosnak, titokban kétségbeesettnek. Tegnap este a Tháliában jártam a Komédia egy bankrablásról előadásán, és az most menetrendszerűen átkerül a holnapi bejegyzésbe. Tehát a Thália színházi Komédia egy bankrablásról az, amit a címe mutat: krimivígjáték Londonból. Kelemen József rendezte, illetve ha jól értem a színlapot, akkor ez a West End-produkció másolata. A brit szerzők rendkívül bőkezűen és válogatatlanul szórták bele a poénokat. Helyenként hosszan alkalmaztak olyanfajta humort, ami engem speciel végtelenül fáraszt és untat, de evvel mások nem feltétlenül vannak így, és tagadhatatlanul akadnak az előadásban parádés jelenetek is. (Mindenekelőtt a háztető felőli szcéna, amelyben falnak szögezték a szereplőket.) Ebben a műfajban még a szokásosan döntőnél is döntőbbek a színészek, és kitűntek itt olyanok, akik nem pusztán profi módon, de nagy kedvvel és energiával vetették magukat a játékba. Örömteli meglepetést jelentett számomra Udvarias Anna, akit rég nem láttam. Virul. Kompakt asszonyság a figurája, és még hogy énekel… Aztán ott van a maga kikezdhetetlen szakértelmével Vida Péter, aki körülbelül Kabos Gyulát és Mézga Gézát ötvözte egy banktisztviselő alakjában. Valamint Zayzon Zsolt, aki frenetikusan mozgott, egy jelenetben három embert játszott el egyszerre, és még a tömegverekedésig is eljutott velük. Tegnap nem közönséges szombati torlódás állt be, mert délelőtt megnéztem a Gólem Színházban a Cseri Hanna írta-rendezte Kócos macskaember-kölyök című gyerekelőadás premierjét. (Mondjuk szerintem nincs okunk a macskaemberkölyök szót kötőjellel írni.) Délután pedig a Gothár Péter rendezte Óz, a varázsló című gyerekelőadás bemutatóját a Kolibri Színházban. Mindkettő színvonalas, célját betöltő produkciónak tűnt. A kettő közül az egyiket majd megírom a Spirituszra. Este aztán a Trafóba mentem a Raubinek Lili által alapított Dioráma csoport Dioráma magyarokkal című előadására. Ezúttal az görög át holnapra. Nem találom a naplómban, de tudom, hogy Raubinek Lilit egyszer valamilyen előadásban már kiszúrtam. Biztosan van egyebek közt valami formabontó tehetsége ennek a lánynak. A Dioráma csoportot a járvány idején alapította, feltehetőleg nem színészekből (úgy nézem). A Dioráma magyarokkal előadásuk a magyarnak levés ünneplése keretében közösségileg vizsgálja az ehhez való viszonyunkat. Ez változatos módon történt. Eleinte csak nézegettünk (piros, fehér és zöld zászlókkal bemutatott lengetőszámot például), vagy hallgatgattunk (a kömörői disznóvágás elmesélését például), aztán pedig be lettünk vonva különböző akciókba, mondjuk nemzeti zászlót színezgethettünk és megnevezhettük, hogy egy újrakezdett, újraalapított Magyarországba mit vinnénk át a mostaniból. (Nem szóltam hozzá, de ami engem illet, én az európai uniós tagságon kívül a verőcei Duna-partot jelölném erre.) Az előadáson az első gondolatom az volt – látván, hogy a szombat esti néző-résztvevők között öten voltunk céhtagok –: talán mégis működik a közös ajánlólistánk, amelyre a kollégákkal néznivaló előadásokat dobunk be egymásnak. Ez nem az én színházam, mert engem csak a legritkább esetben lehet odaadó, (inter)aktív részvételre bírni színházban, inkább csak kényszeredetten megyek bele, hogy ne rontsam el a többiek játékát. (Persze mások is lehetnek így.) De ettől még érvényes színháznak tartom az ilyet, sőt azt is érzékelem és értékelem, ha kifejezetten színházi pillanatok születnek. Mint például az, amikor a szereplők hosszan görgettek, huzigáltak, vonszoltak egy nagy, göngyölt csomaghegyet. Az gazdag gondolati tartalommal és a plaszticitással egyaránt bírt. Viszont voltak részek – mint például a pálinkaivás vagy a vonatozás –, amit súlyos tortúraként éltem meg. A végén a teljes napfogyatkozás szép perceket hozott. És aztán jólesett eldünnyögnöm a Himnusz mezzo szólamát. Pálinka- és hagymaszagúan jöttem haza a Trafóból. Pont mint aki színházban volt. Amikor Jordán Tamás 1987-ben előadást csinált a Szabad ötletek jegyzékéből, akkor az még nem volt publikus anyag. Nyilván kelthetett megütközést is, már ha valaki nem tudta zökkenőmentesen beilleszteni a József Attila-képébe. Ettől a hivatalosságok is tarthattak. Még a próbaidőszakban írtam róla a Vasárnapi Hírekben. Sok évvel később, egy POSZT-on mesélte Jordán Tamás, hogy annak a kis cikkemnek szerepe volt a bemutató engedélyezésben: miután megjelent a sajtóban, hogy lesz, már nehezebb lett volna úgy tenni, hogy nincs és nem is volt. De ezt talán már elmeséltem itt, hiszen annyi mindenről esett szó ebben a hosszúra nyúlt kockásfüzet-sorozatban. Mindenesetre mondja mostanában Jordán Tamás megint, én azonban tegnap Sütő Andrástól láttam-hallottam az Eötvös10-ben. Mivel megvettem őt pár éve a Csirkefejben. Sötétben kezdi, sötétben fejezi be, egy fekete szék, egy fekete tumbocska, rajta a füzet és egy pohár víz, amivel meghitt a viszonya. Úgy adja elő az egészet, amit József Attila a Gyömrői pszichiáternőt sűrűn emlegetve papírra vetett, olyan lendülettel és megkomponáltsággal, szinte mint egy zenemű partitúráját. Nem gatyázik, hibátlan a szövegmondása. Belekeverednek a folyamba versek is – a Nagyon fáj a csúcspont, azt mondja a legviharosabb intenzitással –, és végül úgy is cseng le az egész, mint egy zenemű. Elnéztem a fehér inges, szürke zakós fiú fegyelmezetten zaklatott szórohamát. Más élmény ez a Szabad ötletek jegyzéke, mint 35 éve Jordántól. Most azt éreztem erősen, hogy gyerekember, aki ezt írta, aki ezt mondja. Vagy én lettem öregember azóta. Itt jegyzem meg, egy ideje nagyon sok meghívást kapok, főleg független alkotók írnak és invitálnak előadásukra, talán kritika reményében, vagy a naplóbeli reflexióért, vagy csak megmutatkozásul. Szívesen és érdeklődéssel el is megyek, el a fősodortól, bár lassan már nem lesz mindegyikre kapacitásom és időm. Azt azonban le kell itt szögeznem, hogy pénzem nincs. Jegyet venni nem tudok. Így kell számolni velem. Köszönöm a megértést.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
