|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
A tegnapi naplóbejegyzésem FB-posztjának azt a címet adtam, hogy Skalap, skalap! Ez a kiskori Annamária harci kiáltása volt, a gyerekeknek felolvasott Karl May-könyvek bódító hatása alatt. A FB azonnal le is fordította „Ügyesség, ügyesség”-re, mint kiderült, szundanéz nyelvről. Talán soha meg nem tudtam volna enélkül, hogy léteznek szundanézek. Nyugat-Jáván élnek Indonéziában, és sokkal többen vannak, mint mi magyarok. Tegnap jártam utószor önkéntesként a Nyár utcában, ahol jó néhány becsülendő embert ismertem meg. Azt hittem, épp csak búcsúzkodom majd a kihalt házban, ehelyett nyüzsgő délután-este volt, új vendégekkel, kutyaoltás szervezésével, és még vettem tíz eurót is, Sofiától, hogy ma hajnalban forinttal tudjon fizetni a pályaudvarra szállító taxisnak, aki nevetséges 280-ért számítja be az eurót. A felhalmozódott élelmiszer-, gyógyszer-, játék- és egyéb hasznos tárgy adománykészletet nyilván átadják majd megfelelő szervezeteknek. De az előcsarnokban egy padon számos plüssállat várta a gyerekmenekülteket, és hát rájuk is gondolni kell, mármint az árván maradt plüssállatokra. Ránk számíthatnak. Kettőt közülük intézményi jóváhagyással hozzánk menekítettem: egy focicsapatnyi szív-mezes mackó egyikét (svéd balhátvéd, ikeás), meg egy öreg, kopaszodó, rezes orrú sünt. Evvel le is zárom a megtámadott ukránoknak nyújtott humanitárius családi segítségünk korszakát. Remélem legalábbis, nem lesz szükség arra, hogy újra akcióba lépjünk. Elmaradt tegnap Az ajtóm az Örkényben, ez rögtönzésre kényszerít a Mozgó Világ programomban. Felhívtam tegnap a számláló bizottságbeli kétfarkú kutyaembert. (Mert a 20k rendszerében szerepel a neve és a telefonszáma, noha ő az egybesült ellenzéken kívüli delegált). A fiatalember Pécsen egyetemista, és tőlem tudta meg most, hogy nem, Pécsen nem teheti le az esküt, és eskü nélkül nem jöhet a bizottságba. Sajnálta és elnézést kért. Én meg rámordultam egyet magamban a kutyákra, hogy így ellazázták ezt a dolgot, egy fontos csatatéren, a XII. kerületben, ahol egyébként az elnökük az egyik egyéni jelölt. Utána még visszahívott és megkérdezte, hogy ha a bizottságból kimarad is, nem tudná-e valamivel segíteni a munkánkat. Mondtam, hogy ez nagyon kedves gondolat, de nem tudja. Az ember mindig visszasír valamit, én például visszasírtam a héten a választások előtti kampánycsendet, ami régen egy hétig is eltartott, és valóságos fellélegzés volt a beállta. (Megnéztem a riportfilmet a miniszterelnök magánrendezvények keretében zajló, titkos, sajátsajtónyilvános kampányolásáról. Ebben az egy cseppben is benne morajlik az egész, sötét tenger.) Menjetek, szavazzatok. Fodor Ákos: DEMOKRATÚRA „Aki RÁNK szavaz: tartsa föl kezét! ______________– Aki nem: mind a kettőt!” Arról a reménytelenségről és kilátástalanságról, amit az országgyűlési választások eredménye kelt magyar emberek millióiban és bennem, most szó se essék. Mint azt már említettem, a szavazatszámláló bizottságban kedves férjemmel voltunk az ellenzéki delegáltak, hat kormánypárti mellett. Kettőnk közül én mentem mozgóurnázni egy fideszes fiatallal. Tizennégy helyen jártunk, az Alkotás út környéki területen, idős, beteg nyugdíjasoknál, akik mind tudták, hová kell ikszelniük, akadt, akinek a gyermeke fénymásolt szavazólapot is mellékelt számára, a teendőkkel. (Mi ugyan mindig ki akartunk menni, amíg töltögettek, de ők nem hagyták, olykor segíteni is kellett fogni a tollat.) Kedvesen beszédesek voltak persze, némelyik elmondta, hogy csak azért hívott ki bennünket, mert ő nem akar háborút, a másik meg el nem mulasztaná kitölteni azt is, hogy a kislányokat ne bántsák. A szavazókörben korrekten, feszültségmentesen, szoros együttműködésben dolgoztunk, és semmilyen rendkívüli esemény nem történt (jegyzőkönyvi értelemben sem). Nincs kétségem, hogy mindenki tisztességgel végezte a dolgát, és semmiféle csalás vagy visszaélés nem esett ebben a XII. kerületi szavazókörben, ahol egyébként az ellenzék nyert, a népszavazásban pedig az érvénytelen válaszok. (877 választópolgár, 676 szavazó.) Debütáns jegyzőkönyvvezetőt kaptunk az önkormányzattól, ez garantálta, hogy nem fogunk gyorsan végezni, viszont hagyta, hogy az aljas indokból elkövetett, értelmetlen (ráadásnak kifejezetten számlálószívató) népszavazás számlálását flottra levezényeljem. Mindazonáltal a nap egy-egy helyzetében és szóváltásában pontosan érzékelhető volt a miniszterelnök eddigi 16 éves uralmának legjelentősebb eredménye: a harcosság, a szembenállás, az ellenségesség indulata, az intolerancia, a megértés szándékának hiánya. (Nem, természetesen nemcsak rájuk, kormánypártiakra mondom ezt, hanem miránk is.) Hajnali háromnegyed négykor végeztünk a polgármesteri hivatalban, ahol elfogadták az eredményt, és kézhez kaptuk a hivatalos jegyzőkönyvet. Mások is vártak és vesztegeltek ott, mivel senki sehonnan nem tudott taxit rendelni. Avval a hervasztó tudattal ültem fáradtan és lehangoltan, hogy a háromnegyed óra múlva induló, első 105-ös buszt kell kivárnunk, avval juthatunk haza, 24 órával azután, hogy elindultunk a választásokra. De aztán egy, a Hegyvidéken lakó szavazóbizottsági kolléga hazahozott bennünket kocsival. Márpedig addig még nincs veszve minden, amíg az emberekből nem halt ki a segítőkészség. Tartok tőle, hogy vasárnap sok magyar elveszítheti az ittélőképességét – írta ki a FB-re a múlt héten egy jó humorú miskolci színész. Remélem, minden lesújtott felnőttre esik olyan gyerek, aki valami jóhírrel felsújtja. Miután Annamari főnöke távozott a cégtől, az állását megpályáztatták. Hárman jelentkeztek az Axán belülről, ketten kívülről, és tegnap hívták fel, hogy őt választották. Training and customer experience manager lesz ezentúl. Talán az a legjobb, hogy a magasabb fizetés mellett évi két plusz nap szabadságot is kap. (Amerikában meglehetősen kevés a munkavállalók fizetett szabadsága.) Április 4-ről szóljon az ének: Hol a színészünk?* címmel tartottak premiert a Szkénében a nézőművészetisek. Nem volt ez egy kifejezetten számlálóbiztos program tegnap estére, mármint hogy biztosan hajnali négyig szavazatot számlálóknak való, de mit volt mit tenni, meg is kell írnom a következő két napban. Katona László, Kovács Krisztián, Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Ujvári Bors játsszák – nem kellene nekik már egy színésznő is?! –, Tárnoki Márk rendezte. Műfajilag közel áll ahhoz, hogy színházi tárgyú kabarénak nevezzem, nem rosszallón, hanem jóllón. (Ezt a mondatot ne húzzam inkább ki innen, hogy beleírhassam a kritikába?) Még mindig előfordul olykor, hogy megrendülten rácsodálkozom Mucsi Zoltánra. Ahogy ő beszorult életeket, nyomorult sorsokat tud ábrázolni sűrűn és fojtogatóan. Egyszerűen, némán, testtartással, frizurával, arckifejezéssel, szemmel, az ott lenni sem akarás erejével. *A cím idézet. „Hol a színészünk? Elment? Himnuszt énekeljünk már! Kezdjen bele! Menjen föl, és kezdjen bele!” – mondta a miniszterelnök a 2014-es választások előtt egy kampányrendezvénye forgatagában. A színész a vajdasági Kálló Béla, a Magyar Nemzeti Tanács tagja, a miniszterelnök által évi 300 millió forintos apanázsban részesített Udvari Kamaraszínházban játszik, és azóta már megkapta a Jászai Mari-díjat. Ezek most színháztalan, tevős-vevős, ügyes-bajos, szaladgálós napok, főleg mert holnap elutazom egy kis időre. Repülök, bő két év után megint. Izgi. Most nem mondom meg, hová – de végre egy kis hanyatlást szagolni –, végül is az ember akkor tudja, hova ment, ha már leszállt. Majd holnap jelentkezem onnan. Mai: A Bovarynéban semmi sincs, ami igaz lenne: teljességgel kitalált történet: sem az érzelmeimből, sem az életemből nem tettem bele semmit. Éppen a személytelensége kelt illúziót (ha egyáltalán kelt). Egyik elvem ez: nem szabad magunkat megírni. A művésznek úgy kell jelen lennie a művében, ahogy Isten van jelen a teremtésben: láthatatlanul és mindenhatóan; érezni mindenütt érezzék, de látni sehol se lássák. (Gustave Flaubert levele Leroyer de Chantepie kisasszonynak, 1857) Huh, de jó, hogy nem vagyok művész. Stuttgartban vagyok, ahol minden napra esőt/havazást ígérnek, amíg itt leszek, de egyelőre késik az égi áldás. Nem volt tumultus Ferihegyen, mondhatom, és a repülőgépen is alig ültünk néhányan. De ez nem olyasmi, amit rossz néven vesz az ember, hanem sőt. Már arról biztosan ejtettem szót itt, hogy rokonaim élnek Stuttgartban, dédapai ágról, többfelé ágazva. Közülük a rangidős családfő születésnapjának ünneplése zajlik ezen a hétvégén, és mivel még nem jártam itt senkinél, éltem a meghívással és jöttem részt venni az eseményen. Örülnek nekem, Luna kutyával az élen. A buli nem a városban lesz, hanem a Fekete-erdőben, ahol az ünnepelt ikerfiai szállodát vezetnek, oda autózunk el holnap. Én meg vasárnap délelőtt visszajövök, mert kultúrprogram is vár rám. Ennyit tudok most mondani, viszlát és kösz a halakat. (De fogalmam sincs, honnan jön ez nekem, mert nem is láttam, nem is olvastam a Galaxis útikalauz stopposoknakot, úgyhogy nyilván valami beszivárgás.) Úgy esik az eső, hogy talán a patakhoz sem fogok eljutni. Csinos, zöld, Wekerle-szerű, kertes családiházas környék ez, és van itt patak, Luna kutya úgy szokta belevetni magát, mint nálunk a Dunába. Rögtön megfogalmazta egyébként a velem kapcsolatos jogos elvárását: hanyatt vágta magát, hogy dögönyözzem a hasát. Megcselekedtem, amit megkövetelt. Közben az unokaunokanővérem német férjével angolul beszélgetek, de folyton orosz szavak jönnek a számra, pedig ő nem ukrán menekült. Micsináljunk, a világ összevissza van. De egy kicsit itt is itthon vagyok benne. Ahogy jöttünk kocsival a Fekete-erdőn át vagy túl, mutatták, hogy ott balra ered a Duna. Lezúduló vizekre lettem figyelmes többször is. Mondjuk azt, hogy abból lett aztán a mi Dunánk, szívesen hiszem ezt. Útközben szinte csupa olyan házat láttam, amelynek a tetején napkollektorok sorakoznak. Még a régicske villákon is. Némelyik háznak tisztára napelemből van a teteje. Remélem, beválik nekik úgy is, hogy én még itt egy percnyi napsütést nem láttam. Félpercnyit talán. A szálloda annyira a hegyekben található, hogy az alpesi tetejével megbújik egy meredély előtt vagy mögött. A házat a magaslattól egy kis tó választja el. Egészen új a hely, a fiúk most bútorozták be, és még minden festék- meg nyers fenyőfaszagú. (A radiátorok vannak csinosan körüllécezve.) Gondolom, kirándulók meg síelők jönnek ide és a jó levegőért bolondulók. A 13. szobát kaptam, a manzárdban, kulcsra nincs is szükség, csak a család van itt. Olyan huszonöt körüli vendég érkezett, hozzátartozók, lényegében a Fuchs Károly henczidai csodarabbi leszármazottjai és a leszármazottak hozzátartozói. Szinte mindenkivel találkoztam már, ha máshol nem, akkor egy pesti bármicvón pár éve. Arra nem számítottam, hogy sábesz is van épp, és pont úgy jártam, ahogy szoktam bármilyen más vallási/vallású ceremónián is: nem tudtam, mit kell énekelni és mit kell mondani, amikor kórus van. De nem hülyén, hanem meggyőződéses kedvességgel szoktam mosolyogni ilyenkor. Reggelre meggondolta magát az eső és hó lett belőle. Ezt figyelmességnek tudom be. Ha sok hó esik, nyilván elzárja a házat a külvilágtól – térerő sincs a mobiltelefonhoz –, és biztos az ilyen helyeken történnek az Agatha Christie-féle gyilkosságok. De ez most nem az az eset. Az ünnepelt családja van itt, testvér, gyerekek, unokák, menyek, vők, nászok, egy másodunokatestvér Izraelből, egy másik Magyarországról (én). A német unokák nemzedékében lány egy sincs. Hét fiú, 9 és 16 év közöttiek, amitől van itt egy enyhe, mosolygós, lökdösős fiúöltöző-fíling is. Minden igényt kielégítő, sőt felülmúló reggelit adtak az ikerfiúk, azután felkerekedett a társaság. Kirándultunk Tribergbe, ami körülbelül a központja lehet a Fekete-erdőnek mint látványosságnak és turistacentrumnak. (Épp csak a híres fekete-erdei klinika nincs itt, de én azt úgysem láttam soha, mármint a tévésorozatot.) Megnéztük a Fekete-erdő múzeumot, amely egy tetszetős régi házban felvonultatja mindazt, ami jellemző erre a vidékre, az itt élő emberek történelmére, életére, népviseletére, mindenére. (Az esküvői szokások szerint a menyasszony olyan fejdíszt hord, ami egy kb. kétméteres, gazdagon feldíszített karácsonyfa összes díszét tartalmazza.) Híres mesterek készítettek itt üvegtárgyakat, de a legbüszkébb hagyományuk, egyben bizniszük a kakukkos óra, ez látszik a szuvenírboltok kínálatán is. Mondhatni, a kakukkos óra őshazája a Fekete-erdő. Itteni órások találták ki, és azért a kakukkot választották a hangjelzéshez, mert ahhoz két hang elég. Az órák után jöttek a zenélő dobozok, wurlitzerek, egyebek – kedvenc kiállítási tárgyam egy 1890-es fényképalbum, beépített zenélő szerkezettel. A zenében szintén nyomulnak a fekete-erdeiek, egy egész robotzenekar muzsikált egy jókora tárlóban. A múzeum után felsétáltunk a helyi vízeséshez, enyhe hóesésből már-már napsütésbe. Impozáns, ahogy zuhog a zuhatag. Este a szalonban kis koncert az ünnepelt tiszteletére. Mind tanultak-tanulnak zenélni. Előbb a vonósok, aztán a rézfúvósok együttese lépett fel. Hát ezt nagyon bírtam. Jó lehet az, családilag együtt zenélni. A walkürt mutatta be tegnap a stuttgarti Operaház, olyanformán, hogy a három felvonást három különböző rendező vitte színre. (Így is jutott nekik elég munka; öt és félórás az előadás. Közben fázni és éhezni kellett, ami szerintem stratégia a színház részéről, hogy ne aludjanak el a nézők. Hideg volt, a büfében pedig prompt csak ásványvizet és alkoholt lehetett kapni, kajából legfeljebb csokit meg zacskós csipszet, ungarisch paprikásat.) Az első felvonás eléggé olyan, mintha Dömötör András csinálta volna. Három hosszú terepasztal állt a színpadon az énekesek körül, és az azon látható kis maketteket közvetítették a kivetítőre, jobbára háborús színteret, lebombázott, szétlőtt városokat. (Az Operaház homlokzatán a szolidaritás kék-sárga zászlaja feszül.) A nyitány alatt az opera cselekményének előzményeként azt láthattuk a makettben, hogy patkánybábok csapata üldöz egy menekülő patkányt. Csóváltam a fejem, mert szükségét érezték ennél is beljebb rágni a nézők szájába az elgondolást: a Siegmundot és Sieglindét játszó énekesek patkányfejjel a fejükön léptek színre, csak aztán az énekléshez levették. Később végigpásztázott a kamera a leölt patkányokon, az egyik szó szerint elhúzta a belét. Az egész koncepció, ha vitatható is meg néha túlkapott, nem szellemtelen és nem unalmas. (A végén a tapsnál ennek a felvonásnak az alkotóit többen kibúzták.) A második felvonáshoz is tudnék magyar rendezőt illeszteni, de udvariasságból nem teszem. Ez a rész egészen más volt: úgymond hagyományos, de inkább avíttnak, közhelyesnek, sőt harcászatilag röhejesnek nevezném. (Wotan saját kezűleg intézte el Siegmundot mintegy 18-20 késszúrással. Közhelynek meg például azt tartom, hogy Fricka a „szexuális szolgaság” révén /vö.: Brecht/ veszi rá a férjét arra, amit akar.) A harmadik felvonás a maga nagyon színességében kicsit kovalikosnak hatott, de csak mint enyhén mesei külsőség, gyerekjátékszerű formák piros-kék-lila világa. A walkürök lovaglásához fehér gerelyeket vettek igénybe. A külalak szerény hozzáadott értékkel szolgált, de igen szép a befejező kép. Az énekesnőket favorizáltam: a nagy vivőerejű hanggal rendelkező Sieglindét (Simone Schneider), aki színészileg is igyekezett, sokat kerekítette a szemét. Valamint Brünnhildét (Okka von der Damerau), akinek a személyiségét találtam átütőnek. Két kritikus ült a balomon. Franciául beszéltek, formidable expériment-nak titulálták az első felvonást. És láthatták egymást aludni. Egyikük az első felvonásban szunyált, másikuk a másodikban. Engem fázítani és éheztetni sem kellett volna ahhoz, hogy végig ébren legyek, úgy örültem, hogy ott vagyok. Másik rokonnal néztem tegnap várost. Mondta, hogy 1996 óta él itt, de még soha senkinek nem mutatta meg Stuttgartot. Hegyen-völgyön, dimben-dombon épült (akárcsak San Francisco), ennek köszönhetően elég zöld is. A háborúban lebombázták, és – Hamburggal ellentétben – itt nem sok mindent építettek újjá olyannak, amilyen volt. Így viszonylag kevés a régi épület, de azok patinásak; régi kastély, új kastély, satöbbi. Itt székel a Porche, a Mercedes-Benz, és ez Baden-Württemberg tartomány fővárosa. Címerállata a ló. Valószínűleg a neve is onnan származik, hogy kancakert (stute+garten). De valamelyik uralkodó a szarvast priorizálhatta, mert az is visszatérő motívum épületeken és szobrokon. Túl a belvároson patak, erdő, mező váltja a kertvárosi részeket hirtelen, láttam is rögtön, hogy ez egy kutyaparadicsom, amit Luna igazolna, ha a tappancsával szignózhatná a naplómat. (Jártam vele a pataknál is.) Meglátogattam a születésnapos rokont, aki nyugdíjas orvos, Pintér Béla-fan, kis múzeumot rendezett be a háza manzárdszobájában zsidó vallási relikviákból és német náci dokumentumokból, a háza fehér falait pedig kívül-belül graffitikkel festtette le. A szomszédoknak kiesett a szemük és utánaesett az álluk. Szép volt a naplemente a repülőgépről. Mire landoláshoz készültünk, besötétedett, és elszálltunk a kivilágított Budapest felett. A Parlament nagyon látványos este onnan fentről, és a Deák téri óriáskerék iránymutatásával a terünket is megtaláltam. Nem nagyon gyakran repülök, azon belül ritka szerencse, ha így jön össze a láthatás: tiszta idő, kedvező irányból fordulás Ferihegyre, megfelelő ülőhely a gépen. Örömöm telt benne. Ahogyan az egész útban. Ezek voltak közben, míg én a távolban: a szabadkai Újvilágról és a nyíregyházi Kurázsi mamáról írt cikkek. Odakint sok jót ettem, és nem volt mindig mód tornára. Amikor hazajöttem, ráálltam a mérlegre, biztos híztam alapon. De nem, vagy nem tudom, hogy híztam-e, mert nem szoktam mérlegre állni. A bennem élő kövér lány – Puskás Panni kollegina A rezervátum visszafoglalása című, pink novelláskötetében szerepel egy ilyen című írás, hősnője sokat veszekszik a benne élő kövér lánnyal –, szóval a bennem élő kövér lány arra tanított meg évtizedekkel ezelőtt, hogy nem szabad nagyon aggályosan figyelni a súlyt meg a mennyit evést, mert ha központba emelődik ez a kérdés, ha foglalkoztatni kezd, hogy kevesebbet kellene ennem, akkor attól többet fogok enni. Köles Ferenc színészi pályájának eddigi évtizedeiről csupa jó emlékem van. Pécsi színész, az volt, az maradt, és közben nem elszürkült vagy megkeseredett, hanem kiteljesedett. A színészete különleges egyveleg: igen sűrű az élettartalma, vagyis Köles Ferenc mindig roppant valóságos a színpadon, és ehhez nagyfokú, már-már féktelen játékosság társul. Ráadásnak ott a feltűnően biztos stílusérzéke. Mindezek jól látszottak tegnap este a Szkénében, ahol A mi utcánk című egyszemélyest adta elő Tar Sándor művéből, Szabó Attila rendezésében. (Volt még egy nagybőgőse is, bár szerintem egyedül is betöltötte volna a teret.) Amennyire ezt a produkcióból megérthettük – és akadt benne egy ilyen, bevallós rész –, a színésznek személyes köze van Tar Sándorhoz és a hőseihez. Úgy kezdődött – és nem is igen lehetett akkor elképzelni, miként folytatódhat majd ez egyáltalán –, hogy Köles Ferenc betántorgott a színre mint tajtrészeg Tar-hős. Csatakos fejjel, véres sebbel a halántékán, borostásan, átizzadt atlétatrikóban, Love feliratú szatyorral a kezében. Kerékgumikon lépkedett, ingott, valósággal táncolt, közben bugyborékolón beszélt magának. Ekképpen egy legalább ötperces, elképesztő bravúrszámot adott elő, amelynek során majdnem felborulva kitornászott a sörösrekeszből egy üveget, és miután a fogával nem sikerült, majdnem a szemével szedte le a palack kupakját. Amikor a szinte megoldhatatlannak látszó, bonyolult levetkőzése közben a sör pechére kiömlött a zománcos lavórba, amelybe a koszos zoknija esett, akkor leülvén nehéz sóhajjal felemelte a lavórt, hogy kiigya az oda ment sört. Aztán még nehezebb sóhajjal mégsem itta ki. Mert legalul is ott van valami, amit nyugodtan nevezzünk emberi méltóságnak. Azt hiszem, erről szólt ez a fájdalmasan szép, erős léghuzatú előadás. Na jó, legalább rendezett Urbán András egy egészen más előadást, mint amilyet szokott – gondoltam, miközben lelkesületlenül hazafelé battyogtam a Trafóból A Csókos Asszony Lovagjairól. Úgy indult a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadása, hogy állt a színpad elején a társulat három színésze és két színésznője (plusz két akadémista lány), és beszélni kezdtek magukról. Mintha A trianoni csata máshová tartó másik verzióját látnám. Ezúttal az volt a mondandójuk, hogy mennyire elegük van az igazgató-rendezőjükből és abból a fajta színházból, amit vele csinálnak. Mindig a meztelenség, az erőszak, a fetrengés, az ordítás, a művér, a vulgaritás, a harciasság, az identitáskérdés (nem biztos, hogy ezt mind mondták, de magam így szedném össze), amikor ők sokkal szívesebben játszanának klasszikus szerepeket, Shakespeare-t, Csehovot, meg szép ruhában operettet. Körülbelül háromnegyed órán át tartott ez a szellemes, önironikus panaszkórus, amelynek mélyén – mint minden jó vicc esetében – sok igazság lapulhat. Kucsov Borisz még Urbán Andást is eljátszotta kegyetlenül, majd lerántották a színpadot körülvevő fekete lepleket. Alatta szép szökőkút hátteret, fát, őzeket, vagyis festett operettdíszletet találtak. Aztán bejöttek a fiúk elegáns sötét huszármentében, a lányok színes nagyestélyiben, és belefogtak a zenésbe; operettdalokba és sajátba. Ebből sok minden már nem kerekedett ki, inkább csak reflexióként működött, illetve vaskos trágárság szolgált ellenpontként és humorforrásként. Felteszem, lehetne ezt máshonnan is nézni, de nekem az volt az alapvető benyomásom, hogy talán mégis jobb, ha maradnak a megszokott Urbán-színháznál, mert ehhez a felvillantott másféléhez szinte mindegyiküknek (talán Fülöp Tímeát kivéve) fejlesztenie kellene az ének- és tánctudását. Néztem 17 órától a Parsifal online közvetítését az Operából, aztán 19.15 hákor, amikor elmentem az épület előtt, azt is láthattam, kik vannak a nézőtéren, mert a szünetben épp kint álltak a teraszon meg az utcán. A Tháliába mentem, a Télikertbe, A koponya előadására. Oda ment Megyeri László is, a Thália egykori igazgatója. Gondoltam is a nézőtéren, tőle nem messze ülve, hogy ha lenne itt egy újságíró, talán megkérdezné tőle, milliárdos lett-e a taóból. De újságíró nem volt egy szál sem. A koponya egy Martin McDonagh-trilógia középső darabja, átvezetés a Leenane szépétől a Vaknyugatig. (Totth Benedek fordítása szerintem egészségesen semlegesebb nyelvezetű, mint a Varró Dániel- vagy Parti Nagy-munkák.) Nem nagyon csodálkozom, hogy ezt a részt nem játszották még nálunk, mert lehetne vele szemben kifogásokat emelni. Ám úgy találtam, hogy Zayzon Zsolt mint debütáns rendező jó kézzel nyúlt hozzá, és szép eredménynek tudom be, hogy nem rosszízlésű az az előadás, amit csináltak belőle. Üdítőnek találtam az eredetileg bábos tervező, Mátravölgyi Ákos díszletét, azt a bútorkárpitmintás félhordószerű területet, amely főhősünk lakásaként funkcionál, de négy csontvázpólós díszítő fél perc alatt tücthig temetővé építi át. A dolog persze a színészeken áll vagy bukik, és a színészek fölöttébb rendben vannak. Az első jelenet egy hosszabb dialógus Molnár Piroska és Vida Péter házi viszkizése közepette. És ahogy Vida Péter replikázik, azon pontosan érződik az ő vígjátékokon edzett, kifinomult ritmusérzéke, ami a McDonagh-darabok nyitja. (Jó, egyik nyitja.) Csőre Gábor is igen helyénvaló a rendőr szerepében, és van még egy egyetemi hallgató fiatalember, akit korábban nem láttam – kiguglizom, kaposvári növendék –, Balaskó Bence, ő szintén szépen teljesít. Eltettem egy pillanatát. Vida Péter a három nagybátyját emlegeti, akik mind a saját hányásukba fulladtak bele. Az egyikük Bostonban. Legalább világot látott – mondja a fiú, majd pislogva belemered a Földnek ebbe a távoli, elképzelhetetlen zugába, amelyből csak a hányásba fulladásos halál nem ismeretlen. Lett sajnos egy új hagyományunk az utóbbi két évben: az áprilisi születésnapi temetőlátogatásom kibővítése a cinkotai temető felkeresésével, ahol Péter barátunk sírja van. Mostanra egyébként nagypapa lett, hiába hogy nem él. Utána kis szorongással kimentünk Verőcére, ahol hónapok óta nem jártunk. Ezen a télen arra sem volt módunk, hogy a fügefára téli ruhát adjunk. Tartottunk attól, milyen állapotok várnak bennünket, de örvendetes fogadtatásban volt részünk. Egyrészt ott találtuk az emberünket, aki tavaly ősszel korlátot készített a hátsó teraszra, most pedig új kaput csinál, épp azon dolgozott. Másrészt a kert nem is tűnik különösebben elhanyagoltnak. A tulipánok és a nárciszok pompáznak, a fügefa picit rügyezik, az aranyeső fejlődésben van. Denevér Ernő nem mutatkozott. Lehet, hogy még mélyen alszik a pince mélyén. De ezen kívül minden a leghatározottabban arra utalt, hogy a természet éledezik, és hamarosan igazi, látványos tavasz lesz. Balkon kilátással – Orlai-produkció a Belvárosiban. Kétszemélyes amerikai darab, szerzője a Jóbarátok egyik szerzője (ez az információ mindenhol szerepel), rendezője Kocsis Gergely. Gondolom, az megy el erre az előadásra, aki szereti a két színészt, Péter Katát és Ötvös Andrást. Nekem ott a helyem. A nézők számára a két erkély a kilátás, ahol szomszédok a szereplők. Reméltem, hogy az előadásban kitűznek félidőt, amikor is térfelet cserélnek a játékosok, és onnantól majd Péter Katát láthatom közelebbről, de ez nem történt meg. Evvel persze nem azt akarom mondani, hogy felpanaszolnám Ötvös András közelebbségét, dehogy. Mire idáig jutott a kedves olvasó, már ki is találta talán, mi fog itt történni a színen: Karen és Alvin bár nem könnyen, de egymásra találnak. Én ugyan nem fogadnék nagy téttel a hosszú, boldog párkapcsolatukra, ám van az a helyzet a magányos emberek életében, amikor abban is megtalálják a partnert, aki ugyan csöppet sem reményteljes, de ő van kéznél. Péter Kata és Ötvös András remek páros, hibátlanul működnek. Péter Kata figurája egyszerű, hétköznapi nő – milyen jellemző például, ahogy a frufruját a szájával felfújdogálja –, pontosabban Péter Kata e típus csúcsmodelljének látszik, mert azért az egyszerű, hétköznapi nők nem feltétlenül hatnak ennyire élettelinek, szépnek, jónak, egészségesnek és problémamegoldónak. Ötvös András pedig minden bizonnyal élethossziglan tartó elragadó, duzzogó, heves vérmérsékletű kisfiússágra van ítélve, kiváló humorral, amit ennek a zakkant, fóbiás pasasnak a szerepében rendesen kiaknáz. A végkifejlet felé tartva Ötvös András egy ponton azt mondta: Nem lesz könnyű, de nem lehetetlen. Megálltam ültömben rögtön, tudtam, hogy tudnom kell, honnan van ez. A következő percben rá is jöttem: ez Ötvös András és Kocsis Gergely részéről hommage ŕ Gondnokság. Egy nosztalgikus mosoly sötétlett fel a nézőtéren. Amióta hazajöttem Németországból, gondosan pótolom be a gerincsérv miatt szükséges tornát. Annál a gyakorlatnál, amikor a hasamon fekve az összes karomat és lábamat megemelve kalimpálok, mindig eszembe jut Stuber Franciska, akinek ez remekül megy, negyedórákig is elrepked így a kis pocakján. Irigylem. Ez az ünnepek olyan sok nap volt egymás után, hogy egyáltalán nem tudtam követni, mikor milyen nap van. Így aztán attól tartok, hogy az illendőnél körülbelül két nappal korábban felszolgáltam a húsvéti reggelit; fekete-erdei sonkát, amit a Fekete-erdőből hoztam, főtt tojást, retket, hagymát, amit kell. Remélem, nem lesz ebből baj. Tegnap szerepelt műsoron az az előadás, amelyben a Gábor Miklós-díj bizottság az idei Gábor Miklós-díjas alakítást látta, úgyhogy mentünk Szombathelyre Vízkeresztre, hogy a tapsnál Ascher Tamás elnök átadhassa a díjat a Vitéz Böföghy Tóbi szerepét játszó Pallag Mártonnak. (Megjegyzem, utaztunkban szó volt Gábor Miklósról, mesélte Ascher, hogy 13 évesen látta a Hamletet a Madáchban, és a gyerekkori naplójában az szerepel a címszereplő alakításáról, hogy nem elég bohócos, nem elég groteszk.) Önhatalmúlag kifecsegem itt most, hogy a célegyenesben a végső nyertes mellett hárman is versenyben voltak; a szombathelyi Vízkereszt egy másik szereplőjén kívül a kolozsvári Rómeó és Júlia, valamint a miskolci SzentivánéjiÁ egyik szereplője. Szívesen döntöttünk végül a fiatal színész mellett, aki tegnap este is igazolta, hogy ő a kedély ebben a Shakespeare-előadásban, Horváth Csaba rendezésében. Az alufóliát most kicsit idegesítőnek találtam, eszembe is jutott, hogy ennél kellemetlenebb már csak az lenne, ha ráharapnék egy darab alufóliára. A közönség nem volt fogékonytalan erre a koncepciózusan rigorózus, hűvös előadásra, kuncogásokkal kísérték a játékot, és a végén örömükre szolgált a díj is. Később jártam a házilagos színészbüfé-dohányzóban (a díjdobozvédő doboz miatt), és láttam az ott elhelyezett emléktáblát, amely szerint ez a „szabadtéri élménytartózkodó” a Bajomi Nagy György Nemzeti Dohányzó nevet viseli, és a „népszerű (egyébként szintén Gábor Miklós-díjas – A szerk.) színész nagylelkű adományaként készült”. Lement az este, jó érzés, ismerem ezt, elvégeztünk megint egy Gábor Miklós-díjévadot, van idei díj, jó helyre ment, és akkor most belevágunk a következő szezonba. Fazekas Máté Bence Kilakoltatás című filmjére mentem el. Határozottan biztató munka egy elsőfilmestől, szerény költségvetésből, nem triviális szereposztással. Tulajdonképpen pont annyi történik benne, mint amit a cím ígér. A cselekmény egyszerre konkrét és szimbolikus, a hazai viszonyaink által determinálva, és úgy realista, hogy olykor átleng rajta a groteszk, vagy a szürreál, vagy az abszurd humor szele, szintén a hazai viszonyainknak megfelelően. Jól komponált, arányos film. Nem rág szájba. Meghagyja a nézőnek, hogy mindegyik ponton azt gondolja az eseményekről, a részletekről és a résztvevőkről, amit akar. Például hogy tehet-e bárki mást, mint amit. Hogy a szereposztás nem triviális, ennek köszönhető (köszönöm is részemről) például Orosz Ákos decensen megroppanó végrehajtó figurája – megjegyzem, a végrehajtásbiznisz mostanra kapott minálunk egy sötétebb „vajszínű árnyalatot”. Továbbá ott van a vásznon mélabús ragyogással Láng Annamária foglalkozásidegen rendőrnője. Pál András viszont ellenkezőleg, foglalkozásbiztos, meggyőző rendőrparancsnok. Vagy Znamenák István fővégrehajtójának összehúzott szeme. Vagy Nagy Mari elveszett tekintete. Vagy Péter Kata idő előtt megöregedett rendőralezredese. Vagy a pizzázó tekesek. Vagy az a két percnyi Pallag Márton, vegyvédelmi öltöztetőként. És még lehetne is folytatni. Szívesen lettem volna ott tegnap este az Örkényben Darvas Ferenc lemezbemutató koncertjén, de az sajnos nem jött össze. Most akkor doktor House-ra fogok kitérni. Említettem itt valamikor – megkerestem: február 24-én –, hogy egy aludni nemsikerülős éjszakán megnéztem a sorozat első három epizódját. Azután folytattam, lassanként, az elmúlt hónapokban. Most már a hetedik évadnál járok. Eléggé egyenetlennek találom hosszabb távon, mármint a nagyobb cselekményfolyamokat. A pasasnak mindenesetre sikerült fenntartania az érdeklődésemet, és úgy érzem, már annyira ismerem (a figurát, Hugh Laurie-t, a színészetét), mintha évtizedeket töltöttem volna el mellette. Olykor megnevettet, amit el is vártam tőle, ha mellettem akar maradni. A hatodik évad egyik részének egy blogger volt a hősnője (bloggerina), vagyis a kórházba került betege, a diagnosztikai feladványa. Az egyik jelenetben meglátogatta őt egy nő, barátja vagy rokona, nem emlékszem. Mindenesetre úgy néztek ki ők ketten, amikor az orvosok bementek a kórterembe, hogy a beteg az ágyában ült laptoppal az ölében, a látogatója pedig az ágy mellett egy fotelban, szintén laptoppal az ölében. Az egyikük írta épp a blogját, amit a másik épp olvasott. Hát ezt ismerem, ezt tudom, milyen. Bizarr. Üdv! (Az Üdv! olyan, mint a Hello!, csak rövidebb – mondta doktor House.) Semmit nem tudtam Hieronymus Bosch életéről, de a festményei alapján arra tippeltem volna, hogy szegény családban született, nehéz sorsú volt, beteges, és egy velejéig nyomorúságos életben festett annyi különös szörnyűséget. Hát nem. A Szépművészeti Múzeum falairól kiolvashattam a Menny és pokol között című kiállításon, hogy tehetős ember volt, jó családdal, szép karrierrel, megbecsüléssel övezve, rendesen megfizetve. Van róla is egy kép: ábrándos világos tekintet, majdnemmosoly, derűs arc – kiegyensúlyozottnak, megállapodottnak látszó férfi. Lehet, hogy a mitológiai történetek, a vallási témák direkt jól jöttek neki ahhoz, hogy mindenféle démonokat képzeljen el és fessen le, a saját örömére, a többiek riogatására. A Pokol felé vezető folyó című képén igazi Macskaházi Benedekek zaklatják a szerencsétlen meztelen embereket. Macskafejű démonok hosszú bajusszal, denevérszárnyakkal, békalábakkal. (Botticelli Infernójának hasonló szolgálatosai félelmetesebbek.) Elárulta az egyik felirat, hogy Bosch bűntablóit a korabeli elit ismerte csak, nekik készült, ők vásárolták mint olyasminek ábrázolását, ami az alja néphez kapcsolódik. Mindenesetre szert tehettek inspirációra a képekből a gazdagok, vagy minimum némi borzongásra. Igen, alighanem zombifilmekre is lett volna kereslet már a XV. században is. A kiállítás pont jó méretű. Sok kép a követőitől való, de Boschból kevés is elég, mert az ember el tudja nézni félórákig bármelyiket, annyi a váratlanul felbukkanó, meglepő részlet rajtuk. Például a Szent Kristófon az akasztott medvét megtaláltam, de a vadkant nem, pedig az is van rajta, mint írják. Vadkantalan jöttem haza. Este a Szkénében komáromi-pesti Don Juan, Fekete Ádám-átirat, Nagy Péter István-rendezés. Van benne zene, mozgás, kamerázás. Egyelőre úgy vagyok vele, hogy a felszínét értettem, a mélyét, ha van, nem. Köszönettel vettem mondjuk Kerekes Vicát, no meg Orosz Ákost, akit ilyen lehengerlőnek legutóbb még a Maladypében láttam. A többit majd kritikában. Szombathelyen vagyok. Nagy Péter Istvánra Nagy Péter Istvánt húztam – Candide-ot néztem. Zene, mozgás, kamerázás, mint írtam egy napja is. Bár a kamerázás most funkcionálisabbnak tűnt, mint a Don Juanban. Vinnai András, Bódi Zsófia és a rendező írták át Voltaire többszáz éves kalandregényét mai (afféle) road movie-ra, érintve korunk minden, világméretűen fontos tárgyát – olykor spéci magyart –, a globális válságoktól kezdve a helyi autokráciákig. Olyan dolgos munkát végeztek a színészek, hogy fokozatosan felgyülemlett. A szünet után már lefegyvereztek, meg is adtam magam kábé a második rész közepére. Addigra meggyőzött a produkció ennek a nagyszabású vállalkozásnak az érvényességéről és működőképességéről. Major Erik a címszereplő, akiről szerintem írtam már azt – bár nem találom, tehát lehet, hogy csak gondoltam (itt van, egy kedves olvasó rögtön meglelte) –, hogy a fiatal Hegedűs D. Gézára emlékeztet. Most pedig mintha a fiatal Trill Zsolt naiv hangján hallottam volna beszélni. Mindenesetre fölöttébb figyelemreméltó ifjú színész: a figurája tisztasága, érzékenysége, esendősége, törékenysége és törhetetlensége, plusz még a mozgáskészsége. A többiek is mind igen szépen dolgoztak. Domokos Zsolt végtelen egyszerűséggel tud tökéletesen elmondani fontos és fontatlan mondatokat. Sipos László Márk Némedi Árpád Escobarja társaságában egy kokós bulin olyat csinált a szájával (ferdén egyenest, mindkét irányban), hogy arra gondoltam, ha hazajövök, azonnal ki kell próbálnom a tükör előtt, megy-e nekem is. (Csak aztán nem fogtam még hozzá.) Csonka Szilvia virgoncan felvonultat egy tucat parókát, amikor a sajtó képviselőit képviseli a legkülönbözőbb jelenetekben. Szerémi Zoltán türkménebb a türkménnél. Volt még egy nő, nem a színpadon. Mögöttem ült, bájos nevetéssel végignevette az előadás három és negyedóráját. Szabó Tibor igazgató helyében le is szerződtetném őt a nézőtérre. Nem indult igazán jól az évados kalandom a szombathelyi Hotel Pelikánnal, de azóta gondoskodtak arról, hogy a kezdeti nehézséget elfelejtsem. Kedvesek, nagyvonalúak, és a reggelijükre is rákaptam. Képtelen vagyok ellenállni a svédasztal kínálatának, főleg a friss, meleg zsömlécskéiknek és croissant-káiknak. Pláne hogy az utóbbiak nincsenek rendesen megsütve, és én gyerekkoromban is imádtam a nyers tésztát. Anyukámnak mindig úgy kellett elküldenie a gyúródeszka mellől, mert amikor szaggattam a pogácsát, az rossz hatással volt a darabszámra, mivel a leszaggatott részeket mind bekaptam. A Réthly Attila rendezte A Pál utcai fiúkat néztem délután. Tavalyi bemutató, idén is repertoáron, pótszékes teltház. Ahogy megpillantottam a Pál utcaiak csapatát, rögtön kiosztottam magamban Nemecsek szerepét Csákvári Krisztiánra. De megértem, hogy a szombathelyi színház a saját színészeivel játszatja a főszerepeket, nem az egyetemistákkal. (Aztán a szünetben kiolvastam a színlapot, kiderült, hogy a másik szereposztás Nemecsekje Csákvári Krisztián.) Figurálisan, azt hiszem, Hajdu Tamás Miklós tetszett a legjobban Csónakosként. Erős felépítésú, huncut mosolyú medvemackó. A Kolnayt adó Sipos László Márk most is bemutatta szájakrobata számát, amíg lassított felvételben menekült a múziumi einstand elől. Lehet, hogy hajlamos a fiú a „sok”-ra. Szakszerű, kellően energikus produkció, minden szereplője tud énekelni, táncolni, játszani. Ennél többet vagy bonyolultabbat talán egy jelenetben véltem felfedezni, a végén, amikor Hajdu Péter István Nemecsekje akárha Lenin vörös ravatalán feküdt volna betegen, és Jámbor Nándor Boka Jánosa felült mellé duettet énekelni. Pont kellett hozzá az is, hogy Jámbor Nándor lógázza közben a lábát. Álló tapssal köszönte a közönség az előadást, amelyről a végén az is kiderült, hogy történetesen az ötvenedik. Járt neki a torta. Közben rájöttem, hogy ez volt az utolsó utam a szezonban Szombathelyre, hiszen minden idei premiert láttam már, illetve egyet nem, de azt majd májusban Pesten. Lesz még egy előbemutatójuk a Sirályból, egyetlen, zártkörű alkalommal, ám azt meghagyom a következő évadnak, már csak azért is, mert aznap pont Szabadkára megyek. Ennyi tehát, örülök, hogy volt ez az utazás- és nézéssorozat, akár összehasonlításként is, mert hat éve írtam ilyen évados cikket Szombathelyről. Amikor hazaértem, itt találtam Luna kutyát, aki a héten nálunk időz. Nagyon kedves jószág, rendszeres örömében fektében csóválva söpörgeti-törölgeti nekem a padlót. Látványosan derűs spániel. Szusi kutya fajtájánál fogva nem tudja csóválni a tekervényes farkát, az ő örömét szorosabb kapcsolat esetén lehet megismerni. Most, hogy járunk sétálni, és folyton ügyelni kell, ne egyen meg semmit a kiskutya a földről, vettem észre, hogy milyen iszonyatosan szemetes a Belváros. Ezen száz kutya farka sem segítene. Fontos tudásra tettem szert tegnap: ne menjen az ember olyan vonattal vidékre színházba, amelyik fél 7-re oda, mert akkor is elkéshet, ha a színház a vasútállomástól csak egy perc. Ültem borsos árú jegyemmel egy intercittyen, amelyen sem feliratozás, sem bemondás útján nem szolgáltak semmiféle információval. Így egyre meglepettebb és idegesebb lettem, amikor menetrend szerint már 5 perce, 10 perce, 15 perce, 20 perce meg kellett volna érkeznünk Dombóvárra, ahol 10 perc állt rendelkezésre az átszállásra Kaposvár felé. De végül is a csatlakozást bevárták, és én beeshettem a színházba öt perccel kezdés előtt. A színházban is meglepődtem kicsit, ott azon, hogy nincs már bejárat a bejárat felől az épületbe, hanem lentről kell felmenni az előcsarnokba, szűk lépcsőn, amiről rögtön látszott, hogy a taps után, egyszerre távoztunkban még szűkebbnek fog tűnni. A mai A makrancos hölgyet céloztam eredetileg, de a tegnap esti A Karamazov testvérek szintén érdekelt – már pusztán a fényképei alapján is. Adott a színház kedvesen egy vendégszobát, és cikkmegbízatás is kerekedett a dologból. Ezért aztán nem is mesélek most sokat róla. Történetesen Szabó K. István rendezte mindkét bemutatót. A Karamazov olyan előadás, ami alatt nehéz jegyzetelni, mert annyira sötét. De hangulatosan sötét; nagy, látványos, ikonosztázszerű díszletben, Dosztojevszkij-kéziratmintás fal előtt. Jellegében klasszikus forma, kicsit rábolondított produkció. A sztarecet játszó Verebes Istvánnak jutott a fő mondanivaló. Tisztelettel néztem fentről, páholyból a foghíjas nézőtéren a megadóan türelmes közönséget. Az előadás után a szépen felújított és díszkivilágított színházépület látványa mellett egy, még a szombathelyi színházi büféből származó perec volt a vacsorám. Reggelre a színháziak szépen leszerelték a Karamazov díszletét és előállították A makrancos hölgyét, aztán mire készen lettek, pont kiderült, hogy közbeszólt a kovid, elmarad az előadás. Végül is… egy szavam sem lehet, eddig még sosem jártam így. Csak még azt nem tudom, hogyan lesz: vonatjegy, szállás, milyen cikk. Woody Allen Apropó nélkül című önéletrajzát olvasom, kábé a felénél tartva. A gyerekkori résznek van levegője, azóta viszont azon csodálkozom, mennyire nem mond semmi érdemlegeset vagy érdekeset a filmkészítői munkájáról. De hozok némi meglepő tárgyilagosságot tőle: Arra tippelek, hogy a kritikusok pont olyanok, mint bármely más szakma képviselői, az orvosok, a rendőrök, a jogászok, a filmrendezők. Minden foglalkozási ágnak akad néhány kiváló és néhány borzasztó képviselője, a legtöbben pedig valahol a középmezőnyben helyezkednek el. Ők az átlagos melósok, akiknek valahogyan meg kell keresniük a kenyerüket. Azok a kritikusok, akiket én ismertem, általában normális alakok voltak. Beköszönt a családba a koronavírus. Kedves férjem már napokkal ezelőtt elkezdte, én meg mentem utána, ő már jobban is van. Tegnap jelentkeztek nálam tünetek: láz, torokfájás, levertség. Sajnálattal lemondtam a Centrálban a Shirley Valentine-premiert és a holnapi szegedi Don Giovanni + Mária országa túrát. Ma hajnalban kedves férjem és a kiskutya elvittek tesztelni az Oltóközpontba. Kora délutánra lesz eredmény, nincs sok kétségem felőle. Annyiból jó, hogy napok óta távolságtartóak vagyunk, nehezünkre esve, semmi ölelés, semmi összebújás (leszámítva a kiskutyát). De már két covidos szerintem összeforrhat a karanténban, és nyugodtan csókolózhatik egymással. A teszt persze pozitív, és egyelőre nem vagyok jobban, de kivárom. Visszaszolgáltattuk Luna kutyát a szüleinek. Most hiányzik kicsit ez a kedves természetű állat. Mindig ránevettünk, amikor nagy farkcsóválások közepette reagált ránk. Egyébként is lelkes házigazda volt: amikor meghallotta, hogy a kaputelefon pittyen egyet, mert bejöttem lenn a kóddal, lelkesen szaladgálni kezdett és papucsot hozott az ajtóhoz. Egyszer-kétszer hármasban mentünk sétálni, és kifigyelte, hogy ilyenkor néha leválok, eltűnök, mert megyek a dolgomra Ezért aztán elkezdett résen lenni, szemmel tartani, és terelőkutyaként viselkedni. Direkt úgy tekergett körülöttünk, hogy a póráz zsinórjával körbekerítsen, ne léphessek le. Közel laknak hozzánk, remélem, valamelyik sétáján beslisszol a házunkba és feljön meglátogatni bennünket. Viszek majd ki papucsot. Ilyen nap nincs.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
