Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2022. január

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

         

 

1. szombat

     Bevallom, hogy amikor rendszeresen a Balázs Péter vezette szolnoki színházból közvetítették a szilveszteri gálaműsort a tévében, ritkán jutott eszembe megnézni. Most viszont, hogy Nyíregyházáról adták, rögtön. Így némi képet kaphattam a színház repertoárjának azon, zenés részéről, amit amúgy nemigen szoktam látni. Megállapíthattam, hogy a fiatalok képzetten, szakavatottan művelik a műfajt, főleg a musicalt. (Az operett mint stílus talán kicsit távolabb áll tőlük.) Helyesek voltak és ügyesek. Szilveszter lévén egy kis féktelenség jól állt volna nekik.

     Amikor Hugi (Horváth Margit) a Mária főhadnagyból énekelte, hogy a boldogság nem sokáig tart, akkor megjegyeztem kedves férjemnek, hogy minekünk már nincs annyi boldog évünk hátra, mint amennyi mögöttünk van. Vagy ha mégis, akkor az egy idő után elég keserves lesz.

     Történt egy jó dolog az elmúlt év végén, messzemenőkig ellentmondva az eddigi állami hivatali gyakorlatnak. A Nemzeti Kulturális Alap színházművészeti kollégiuma kiírt egy meghívásos pályázatot színházi folyóiratok három (!) éves támogatására. December elején hirdették meg, szűk beadási határidővel, majd hamar döntött is a bizottság. Szokatlanul gyorsan, még december utolsó előtti napján hatályosították és nyilvánosságra hozták az eredményt. A többi lapok mellett a Spirituszonline.hu-nak évi hárommillió forintot ítéltek 2022-2023-2024-re. Fantasztikus perspektívát nyitottak számunkra: tudni fogjuk, mennyi pénzünk lesz, abból mit mire hogyan tervezhetünk, kiszámíthatóan és folyamatosan lehet majd dolgozni minden egyes évben, három hosszú esztendőn keresztül! Ez csodálatos.

     Ennek lelkesültségében kívánok mindenkinek legalább valami ilyesféle váratlan bónuszt a most kezdődött esztendőben, lehetőleg mindjárt az év elején.

     Boldog új évet, kedves Olvasók!

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

     Hosszú idő után először járattuk meg kedves férjem lábát, már csak a tavaly teremtett újévi hagyományunk miatt is. Felsétáltunk a Szabadság-szoborhoz, vagyis nem lehet felsétálni a szoborhoz, mert körbekerítve le van zárva az egész Citadella. Valósággal hömpölygött a nép a Gellérthegyen – főleg külföldiek –, a látványosabb pontokon nyugodtan lehetett volna sorszámokat tépetni. Egy árus ott maradt még szilveszterről az Erzsébet-híd budai lábánál, forralt borral és pereccel. Talán mert élelmes, vagy mert nagy volt a remittendája, vagy elvesztette a lakáskulcsát. Jólesett a mászkálás, avval tetézve, hogy ilyenkor ránézünk a kopasz fák ágai között Pestre, a helyre, ahol élünk.

     Úgy gondoltam, szilveszterre vagy elsejére jó program lesz nekünk az Örkény-stream, az Azt meséld el, Pista! Mintegy a „nézzünk bizakodva a jövőbe” jegyében. Alighanem annyira régen láttam ezt az egyszemélyes produkciót a színházban – húsz éve megy –, hogy nincs is benne a naplómban. (Vagy csak nem találtam meg.) Mi feküdtünk az ágyban, Mácsai Pál velünk szemben egy recsegős fotelben ült, gondolkodott, beszélt, úgy, mintha a saját életét mesélné. Nagyon könnyű volt ezt hinni, már csak azért is, mert húsz év alatt többé-kevésbé hozzáöregedett ehhez az okos, jó humorú, visszafogott, önreflexív emberhez, Örkény Istvánhoz. Akinek az életkorában – ami lassan már a mi korunk, Mácsait és minket ideértve – kicsit nehéz bizakodva nézni a jövőbe. De az ember legalább próbálja meg (mint McMurphy).

     Gondoltam, ideírom a végére, hogy holnap majd valami vidámabbal jövök, de nem, mivel el fogom mondani, milyennek találtam a Ne nézz fel! című filmet.

vissza a lap tetejére

3. hétfő

     Az biztos, hogy az én amerikaifilmnézői életművem nem elég gazdag, Adam McKay vígjátékai például semmit nem mondanak nekem (csak Az alelnököt láttam tőle), ennek ellenére úgy érzem, hogy a Ne nézz fel! című filmje korszakos mű, vagy legalábbis korszakzáró. A maga műfajában zseniálisnak is mondhatnám, mégpedig az a műfaja, hogy nincs műfaja, pontosabban kegyetlenül kivégzi műfaját, a katasztrófafilmet. Vígjátéknak nevezik egyébként, bár távolról sem az, inkább drámai szatíra vagy szatirikus dráma megjelöléssel illethetjük.

     Azért kezdtem az általam látott s hely híján itt most meg nem nevezett összes amerikai filmmel, mert megképződött bennem egy sor. A távolabbi végére, vagyis az elejére Stanley Kubrick 1964-es Dr. Strangelove-ja tehető, amelyben még csak az amerikai hadsereg volt teljesen agyament, minek következtében a film végére nagyjából sikerült kirobbantaniuk egy atomháborút a Szovjetunióval. Aztán jött az olyan amerikai katasztrófafilmek hosszú sora, amelyekben Bruce Willis vagy valamely hasonszőrű társa megakadályozta a bolygónk megsemmisülését, és az amerikai elnök büszkén visszatiszteleghetett a neki tisztelgő hősnek, vagy a hátramaradottjainak. Majd a sor végén, befejezésül itt a Ne nézz fel!, amelyben Mont Blanc-nyi üstökös közelít a Földhöz, de itt már mindenki alkalmatlan a cselekvésre a józan ész jegyében – az elnöktől az üzleti szférán, a sajtón, a kommunikáción, a közösségeken át a népességig, egyenként s külön. E mozi alapján az emberiség megérett a pusztulásra, és a film vége az is, ami mindebből következik. (Leszámítva a stáblistán túli történteket.) És az a szomorú helyzet, hogy nehéz lenne cáfolni bármit is mindabból, amit a Ne nézz fel! a világunkból ábrázol. Benne vagyunk a kulimászban.

     Meryl Streep, Leonardo DiCaprio, Cate Blanchett és a többiek színészileg inkább csak smonca. Azért van rájuk szükség, hogy érezzük: mind sárosak vagyunk, még a legjobbjaink is.

vissza a lap tetejére

4. kedd

     Janikovszky Éva gyerek- és ifjúkori naplóját olvasom, 12 és 18 éves kora közötti füzetek, 1938-1944-es időszak. (1941-nél tartok jelenleg.) Magam is naplóíró volnék 13 éves korom óta, úgyhogy jaj, de ismerős ez a tónus! Bár ő meghittebb viszonyt ápol a naplójával, „emberszámba”, emberebb számba veszi, mint én valaha is. Naplinak becézi. Jó éjszakát, Napli! – így köszön el tőle esti poszt végén. Különben kedvenc határozói a „rém” és az „irtó”.

     1941-ben kerül elő tulajdonképpen először a háború nála, akkor is olyanformán, hogy patetikusan áradó-félő verset írt róla írógépen, erről van fotó a kötetben. (Ügyesen versel.) Legjobb barátnője, Vera neve mellett látom az iskolai évkönyv fényképes illusztrációján a vallást jelző rövidítést –: izr. De bármi van odakint, a világban, Nagy-Magyarországban, Szegeden – a mindent elsöprő téma a fiúk. Például hogy miután Gabival szakított, Kornél tetszik neki igazán vagy Feri. Így van ez, nincs másképp soha, míg világ a világ. Az ember szíve fel is derül tőle.

vissza a lap tetejére

5. szerda

     Van az az időszakosan előtörő szokásom, hogy este 9-kor, 10-kor vagy 11-kor amerikai helyszínelős/nyomozós epizódot akarok nézni. Mondjuk a halottakhoz nem ragaszkodom, pláne ha sokan vannak, úgyhogy a sorozatgyilkosok kilőve. Mostanában kikötöttem a Nyomtalanul című szériánál, mert abban eltűnt személyeket keresnek. Legtöbbször meg is találják őket élve, csak nagyritkán holtan. Történetesen ebben a sorozatban is gyarapította filmes életművét Meghan Markle; egyetemi oktatót játszott az egyik részben, és viszonyt kezdett a növendékével, akiről utóbb kiderült, hogy áldiák. De nem ezt akartam írni.

     FBI-osok a főszereplők, négy-öt-hat nyomozó. Több évad folyamán persze összejön egymással közülük egy-egy férfi meg nő. Ami érthető, hiszen éjjel-nappal együtt dolgoznak, de ettől még helytelen és ártalmas is lehet szerintem. Na, ezek a szerelmi ügyek igazi pusztulatok forgatókönyvi meg színészi szinten. Mivel csak mérsékelten karakterizáltak a szereplők, a személyes érzelmi kapcsolataik a legközhelyesebb dialógusokkal ábrázoltatnak.

     De nem is ezt akartam írni. Hanem hogy a csoport főnöke, Jack Malone ügynök egy mackós pasas, aki alkatilag és életkorilag is túl van már azon, hogy hitelesen akciózgasson terepen, de mindegy. Viszont Kertész Péter szinkronizálja, a maga megnyugtató hangján, tisztán, pontosan, áthatóan és meggyőzően beszélve. Aztán a Cool csatorna egy évad végeztével hirtelen egy olyan másikkal folytatta a sorozat vetítését, amelyik nyilvánvalóan évekkel korábbi, mert láthatólag fiatalabbak még a színészek. És ebben Dózsa László hangján szólal meg Jack Malone ügynök. Olyan henye beszédű, elnagyoltan artikuláló, nyegle hanghordozású, kellemetlennek ható lett a főnök, hogy képes lettem volna azonnali hatállyal felmondani az egész FBI-ügyosztálynak.

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

     Bő két hónap után immár megállapíthattuk, hogy az új fogam nem vált be. Szépnek szép, és már nem is fáj, de evésre nem jó. Úgyhogy most: VUK (Várpalotán Újra Kezdjük). Hagyjunk meg engem a maszk mögött megint egy ideig, és azt se erőltessük, hogy beszéljek, mert nem érdemes, sem nekem, sem annak, aki engem hallgatna.

     Megnéztem a Mese a barátságról című francia filmet. Ha nem Vincent Cassel játszaná az egyik főszerepet, aligha mentem volna el rá a Puskinba, de így igen. Nem érdektelen munka Daniel Cohen rendezése. Azt mondja a színlap (vagy minek is nevezik ezt mozinál): Két francia házaspár évek óta tartó barátságát rengeti meg, hogy Léa, aki négyük közül a legvisszafogottabb volt, titokban regényt írt. A könyv a bestsellerlisták élére kerül, és hatalmas sikert arat. Az ünneplés helyett azonban a féltékenykedés és intrika veszi át a főszerepet, és megkérdőjeleződik a barátság is.

     Jól kezdődik a film, az első jelenet igazán remek. A két házaspár együtt vacsorázik egy étteremben, és sehogy sem jutnak dűlőre a desszertrendelés kérdésében. Én úgy láttam, már itt felsejlett, hogy ezekben a kapcsolatokban bajok vannak, legfeljebb a résztvevői nem vették még észre.

     Nem történt keresztbe jellegű fordulat a történetben, ennek ellenére az a meggyőződésem támadt, hogy itt tulajdonképpen az újdonsült írónőnek (Cassel feleségének) és a másik páros férfitagjának kellett volna egy párt alkotni. Mivel a négy szereplő közül ők ketten voltak azok, akikből hiányzott a rossz emberi minőségnek két súlyos fajtája: az irigység és a mérhetetlen önzés.

vissza a lap tetejére

7. péntek

     A szatmári Illatszertárról. Azt vettem észre az utóbbi másfél évben, hogy a járvány óta a színházi orgánumok lassabban, később jelentetik meg a kritikákat, mint azelőtt. Vagy eleve nem hamar kérik be a bemutatók után, vagy több időbe telik a cikkek elkészülte, vagy hosszabban várakoznak a szerkesztőségben a megjelenésre, talán karanténban vannak, nem tudom, de ez a tapasztalatom. A leadott anyag elfektetése egyébként nemcsak elkedvetlenítő lehet a szerző számára, de demoralizáló is. Könnyen úgy gondolhatja, hogy inkább nála álljon a kritika félkészen, mint a szerkesztőnél készen. Ezért én a Spiritusznál általában megmondom a szerzőnek, hogy mikor tervezem kihozni a munkáját, és igyekszem értesíteni, ha változik a menetrend. Belátom, ezt a szerkesztői gyakorlatot könnyebb megvalósítani a Spiritusznál, mint az olyan, nagyobb volumenben dolgozó portáloknál, mint a szinhaz.net vagy a Revizor.

     Most épp egy Orlai-produkcióról írok cikket, a Second Life-ról, és ennek kapcsán újranézhettem a színházTV.com-on azt is, meg a Bocs, félrement!-et is. Az utóbbinak különösen jól áll az online forma. A laptopjánál ülő, ímélező és csetelő öt színész – Járó Zsuzsa, Schruff Milán, Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Péter Kata – mindegyikét egyformán közelről, egymás mellé vágva nézhetni így. Nagyon élveztem. Azt mondta nekem Valaki erről a hat évvel ezelőtt bemutatott előadásról, hogy technikailag már passzé. Nyilván így is van, csak én tartok technikailag még mindig itt: ímélezésnél, csetelésnél. Nemigen mentem tovább egy lépéssel sem. Az öreg ember már csak ilyen. Lassan halad.

vissza a lap tetejére

8. szombat

     Budaörsön az előadás előtt megbeszéltük Ascher Tamással a nézői élményeinket, már ami a georgiai sasokat illeti, akiknél a napokban megérik a helyzet arra, hogy a tojásaikból kikeljenek az idei fiókáik. Aztán jött a Szentivánéji álom, Fehér Balázs Benő rendezésében. Arra gondoltam az eléggé göcsörtösnek, hovatovább unalmasnak érzékelt első rész alatt, hogy ez a darab veszélyes csapda. Azt hiheti az alkotó, hogy elviszi az egészet az atelier jellegűre vett színjátszó mesteremberek tréfás belterje, de hát nem. Egyrészt mert ezerszer láttunk már (én legalábbis) ilyen felturbózott színházipróba-paródiát, másrészt mert közben mégiscsak ott van az Oberon–Titánia / Theseus–Hyppolita problémahalmaz, plusz a 2x2 szerelmes, azokkal is kezdeni kellene valamit.

     Impresszívnek találtam Devich Botond díszletét, a vadpiros erdőt a fehér fatörzsekkel. Ahogy ebben vöröses foltokként mozogtak színészek, egyszer csak úgy éreztem, hogy Lázár Ervin négyszögletű kerek erdőjébe jutottam, ez itt Mikkamakka, az ott Vacskamati, Aromót és Ló Szerafint is látni véltem.

     A második rész jobban csúszott, talán mert úgy hatott, mintha átvette volna az uralmat az előadáson a TÁP Színház, és ez kedvezett az én nézőkémnek. Göndör László a Pyramus és Thysbe premierfelvezetésében oly szabadon és féktelenül járatta csúcsra magát, hogy közben kifigyelhettük, a darab háttal álló szereplői közül melyiknek rázkódik legjobban a háta a röhögéstől. És meghatározónak bizonyult Fekete Ádám jelenléte az előadásban Puck szerepében. Jobban mozog és jobban beszél, mint régebben. Egészen különleges, mesebeli, törékeny, raccsoló erdei manónak hatott. Ahogy közlekedett, az egyszerre tűnt repülésnek, szökellésnek, ugrabugrálásnak és csámpázásnak. Közel állt ahhoz, hogy igazi kaján, gonosz kis varázsló legyen.

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

     A budaörsi Szentivánéji álom vörös függönyeiről IV. Károly 1916-os koronázása jutott eszembe. Nem voltam ott ugyan, de olvastam Bánffy Miklós Egy erdélyi gróf emlékiratai című memoárját. Rá bízták a koronázás művészeti rendezését. A Vár területét kapta helyszínül. A koronázáshoz adva volt a Mátyás templom, a kardvágáshoz a Szent György tér. A nyilvános esküt a Halászbástyához tervezte, de a rendőrkapitány biztonsági okból nem ment bele. Maradt a Szentháromság tér. A legnagyobb feladat a templombelső díszítése volt: középkori miniatűr képekből merítve, vörösbe öltöztették a falakat. A pillérekre is hosszú függönyburkolást készítettek, mert azokon is végigfutott a „talán nagyon stílusos, de rettenetesen nyugtalan falfestés, mely ha csupaszon marad, tűrhetetlen tarkabarkaság lett volna az egész kép.”

     Igen ám, csakhogy a templomfestés az építész Schulek Frigyestől származott, aki halálosan megsértődött, szaladt fűhöz-fához, feljelentett és botránnyal fenyegetőzött. A nagy nap előtti estén Bánffy meg is kapta az ukázt, hogy ne takarjon. Ő azonban bátran szabotálta az utasítást. Úgy találta, hogy a leomló, bíborvörös bársonyfüggöny olyan gyönyörűvé és magasztossá tette a teret, hogy nem lesz reklamáció. Lehetetlennek tartotta, hogy bárki, aki ezt látni fogja, ne igazolná a döntését.

     És tényleg. A díszítés sikert aratott, emlékezetesen hatásosnak bizonyult. Festetics Tasziló herceg (diplomata, politikus, nagybirtokos, főudvarmester, marha- és lótenyésztő) másnap a Kaszinóban odament Bánffyhoz gratulálni. Mondta, hogy ő nemcsak Ferenc József 1867-es koronázására emlékszik, de két angol koronázáson is részt vett, ám ez szebb volt mindegyiknél.

     Micsoda életút lehetett… Mármint Festetics Taszilóé, aki koronázó főméltóságként a IV. Károly koronázási menetében a kisebb keresztet vitte. Négy koronázáson jelen lenni?! (Magyar-angol 2:2). Ennél több koronázásról már tényleg csak Józsi doktor tudna beszámolni.

vissza a lap tetejére

10. hétfő

     Demerung címmel a Cseresznyéskert a Narratívától a Jurányi Házban, Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel rendezésében. Fehéres-pasztelles öltözékű szereplők, jelenésre várva ülve az ácsolt színpad mellett. Csak Hajduk Károly Firsze fekete, neki az arca fehér. Fent széles keretben fóliamennyezet, a közepén kerek víztócsányi szem. Az első két felvonásnak megfelelő részben hagytak engem elkóborolni: eszembe jutott két jó dolog a Czukor Balázs rendezte nyíregyházi Cseresznyéskertből. Hogy amikor Szimeonov-Piscsik (Urmai Gábor) magába döntötte Ljubov Andrejevna összes gyógyszerét, avval kiütötte magát. Először láttam olyan Cseresznyéskertet, amelynek rendezője hitt a medicinában: nem lehet következmények nélkül lenyelni ennyi pirulát. (A Narratíva előadásában kihúzták Szimeonov-Piscsiket és Sarlotta Ivanovnát.) A másik: Lopahin (Nagyidai Gergő) meséli az elején, hogy gyerekkorában az apja egyszer úgy megütötte, eleredt az orra vére. Ljubov Andrejevna bevitte a házba, rendbe hozta és mondta: ne sírj, parasztgyerek, mire megházasodsz, elmúlik. Mutatta Lopahin a kedves mozdulatot is, amivel a nő simítva meglegyintette az orrát. Amikor később Ljubov Andrejevna (Széles Zita) Lopahint Várja kezének megkérésére biztatta, megismételte azt a gesztust a felnőtt Lopahinnal. Meghitt, fontos pillanat volt, megértettünk valamit az asszony sokat emlegetett jóságából.

     A Narratívánál könyveken jártak a szereplők, széthajított, elnyűtt könyvek adták a talajt. A harmadik felvonásnak megfelelő részen kiült az előadás lelke. Valami nyomasztóan elveszett. (Túl az áramon, mert azt már kikapcsolták az elárverezett birtokon.) A negyedik felvonásban a két rendező maga hordta el a színpadot. Ljubát, Kurta Nikét úgy kellett kicipelni végül, kezénél-lábánál fogva.

     Várja (Pető Kata – az ő alakítását láttam a legérzékenyebbnek) könyvet vágott az egyik szereplőhöz, de véletlenül egy nézőt talált el az első sorban. A negyedik felvonásba többször belecsörgött ugyanannak a nézőnek a mobiltelefonja, pedig a közel ülő, Keresztes Tamás-hasonmás rendező már az első után szétmarcangolta a szemével. Lesznek még jobb estéik.

vissza a lap tetejére

11. kedd

     Vasárnap este kiderült, hogy kovid-pozitív lett, akivel megfelelő ideig megfelelő közelségben tartózkodtam pénteken. Először jártam így, és igen rossz érzés fogott el már csak azért is, mert váratlan fellazulás jegyében színházba mentem este, miután talán elkaptam a fertőzést, és ez esetben esetleg továbbadtam a Jurányiban mellettem ülő két, azonosított, baráti nézőnek.

     Mivel kedves férjem vizsgáztat, és nem szeretne fél évfolyamokat megfertőzni, ezért a hetet az unokaöcsém jóvoltából a nemzetközi oltóközpont egyik tesztelőkonténerében kezdtük hajnali hatkor tegnap. Kellemetlenül megcsiklandozták a szájpadlásunkat, az orrunkat, és 6.05-re végeztünk is. Mire hazaértünk, már megjött sms-ben az elsőkörös antigénteszt-eredmény (negatív), néhány órával később pedig a pcr-teszté is, szintén negatív. Rendkívül flottul ment az egész, és egyelőre megnyugtató, amire jutott. Már csak az az egy súlyos kérdés, hogy kinek van erre pénze? (Érdekes fordulatot vehet a lélegeztetőgép a retorikában: vajon egyetlen használhatatlan/használatlan kínai lélegeztetőgép árából hány ingyenes teszteléssel lehetett volna fékezni a járvány terjedését? Sok teszt + sok pozitív eset + sok karantén (sok hivatalos segítséggel, mint pl. az USA-ban) = kevesebb fertőzés. Ez máshol működőképes eljárásnak bizonyult.)

     Ijedtemben ismét visszaszorítottam a színházazást, és csak a munkailag muszáj előadásokra megyek. A mai programot lemondtam. Járulékos haszonként vagy veszteségként majd megint csak olyasmikről írhatok itt, mint például… Nem tudom. Mondjuk a nyelvtanulás!

     A Duolingón az angol szériám hamarosan ezer napos lesz. Előtte volt már egy ezer naposom, csak az egy elfelejtett napi penzum miatt odaveszett. A francia kurzusom a 340. napnál jár. Az orosz 318-nál. Ami az orosz nyelvleckéket illeti, ott ismeretlen szavakkal nem szoktam találkozni, csak elfeledettekkel. Bár a minap épp belefutottam valamibe, amit nem tudtam. Hogy ugyanis a T-shirtöt (mert angol alapnyelvről tanulom az oroszt) így hívják: futbolka. Igen. A pamutpólót futbolkának nevezik az oroszok. Nem is csoda, ha ők a mi barátaink.

vissza a lap tetejére

12. szerda

     Amikor a napokban gróf Bánffy Miklós koronázásidíszlet-tervező munkájáról írtam, akkor fotót keresvén megnéztem a korabeli újságokat, napilapokat és képeslapokat. Azt láttam, hogy a IV. Károly 1916. december 30-i koronázása utáni napon a Népszava napilap – a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Központi Közlönye – három üres hasábbal a címlapján jelent meg. Ez a hivatalos cenzúra keze nyoma. Az előző, ünnepi napon is csak az egyik hasábon maradt szöveg, az pedig Várnai Zseni Királyasszony! című verse. Ebben a költő arra figyelmezteti a felkent királynét – mintegy vérszínű rózsát küldve neki –, hogy odalent a mélyben is emberek élnek.

     Azon tűnődtem el, hogy az ilyen látványosan megregulázott sajtó talán egy fokkal jobb, mint az öncenzúrázott, alámenő, az ukázokat akár önként túl is teljesítő lakájsajtó. Mert az előbbinél legalább tisztán és egyértelműen kiderült, hogy mi a helyzet. Lehet, hogy nincs igazam, és akkor ez csak az empatikus újságírói megközelítés részemről. Mert úgy hiszem, könnyebb és becsületesebb, ha az ember azt írja, amit gondol, és aztán legfeljebb láthatatlanná teszik. De az akkor is ott van, fehéren.

 vissza a lap tetejére

13. csütörtök

     A székesfehérvári Vörösmarty Színház kortárs szerzőkkel megíratta Az ember tragédiája folytatását. Pontosabban lyukra dolgoztak az írók: a négy XX. századi epizódjuk kronologikusan a londoni szín és a falanszter közé illik. Márton László, Darvasi László (Térey János helyett), Závada Pál és Tasnádi István munkáját Szikora János, Hargitai Iván, Horváth Csaba és Bagó Bertalan rendezte meg, tegnap láttam a négy és negyedórás előadást, nagyon szerény ház társaságában. (Szörnyen aggódom, mi lesz a színházakkal.)

     A keretjáték felvillanyozott, aztán a Titanic-szcéna levillanyozott, aztán a Nagyvárad-Berlin feljebb, aztán… és így tovább. Sokféle utalás van az előadásban, ehhez képest kicsit megsértődtem azon, hogy a picassós színben (Picasso: Gáspár Sándor, színben) egyetlen apró, halvány célzás sincs a filmre. Pedig igazán beleférne, hogy távolról felhangozzon a Titanic hajókürtje, vagy mondjuk Krisztik Csaba néhány tempót hátússzon a földön, például.

     Annyiban is odaállítható Az ember tragédiája 2.0 az eredeti mellé, hogy szintén szívás a társulatnak. De többet most már igazán nem írhatok erről, mert kritikával jövök a fidelio.hu-nak.

     Említettem a kocsiban kedves férjemnek Bánffy Miklós gróf jópofa kifejezését, amit már nem tudom, kire vagy miért mondott: „evett a nem-tudás fájának gyümölcséből.” Szerintem én is – tettem hozzá – ettem a nem-tudás fájának gyümölcséből. Dehogy ettél – mondta –, nincs neked ahhoz fogad.

vissza a lap tetejére

14. péntek

     Az előadó-művészeti szervezetek többlettámogatásának december 7-i döntési listája. Tehát Fekete Péter államtitkár a virágai mellé gálánsan odatűzött 300 000 000 forintot a csengeri alkotóközösségnek. E kiugró tételen túl is csupa izgalmas rejtély a lista. Kinéztem egyet: a Világművész Kft. 30 millióját. A Világművészről a következőket lehet összeszedni az interneten. Tulajdonosa és ügyvezetője Vasné Bocskor Katalin, aki Budapesten a Patrona Hungariae Gimnáziumban érettségizett, majd a BME villamosmérnöki karán végzett 1985-ben. Munkahelye a Magyar Művészellátó. Több céget alapított, vitt-visz, például a Nagymező 43 Investment Kft.-je ingatlan bérbeadásával és üzemeltetésével foglalkozik. Az Art-Export Bova Kft. ügyvezetőjeként 2010-ben Művészellátó szaküzlet nyitott, 3500 m2-es raktáráruházat, a festőállványtól a porcelánáruig mintegy 25 ezer termék forgalmazására. Ez tűnik az alaptevékenységének: kereskedés művészkellékekkel. A Világművész Kft-t 2016-ban alapította, és a tao-pótlásra kitalált „Előadó-művészeti szervezetek támogatása” keretből már 2019-ben kapott 7 millió forintot. A következő évben 22 milliót, konkrétan az „egykori Komédium Színház átalakításának, újraindításának támogatására.” Most pedig 30 milliót*, kulturális szervezet támogatása címen. Szép felfutás.

     A Komédium Színház átalakításáról és újraindításáról mit sem tudván, rákerestem. KOMÉDIUM Színházi és Kulturális Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság – „felszámolás alatt”. A Komédium Színház weboldalán egy névtelen blog található, amely csupán egy hónapig, 2020 októberében publikált sűrűn bejegyzéseket. A posztokat egy magát színházimádónak valló kulturális menedzserasszony-drámaíró-fagylaltozótulajdonos írta. Elvileg színházról, sőt drámaírói alkotótevékenységéről számol be, de nem derül ki, mit látott a színházban, mert minden bejegyzése hirdetésbe torkollik. Hol sampont, hol arckrémet, hol fogászatot, hol napelemgyártót céget, hol vízszerelőt ajánl. Színházból hazamenet masszázsszalonba botlik, egy másik előadás után lakásbiztosítást köt, amely posztban váratlanul – férfi.

     Kamuoldalnak vicces ugyan, de ezt nem azért mondom, hogy elolvassátok. Csak remélni merem, hogy nem erre költöttünk 22 millió forint közpénzt a járvány idején.

 *Úgy dobálják a tíz- és százmilliókat, hogy ma már nagyon nehéz pénzösszegeket elképzelni. Mondjuk ebből a 30 millióból Kozák Danuta sokszoros olimpiai bajnok életjáradékára csak 10 hónapig telne. Viszont a miniszterelnöknek levelet író gimnáziumi tanárnak ugyanez az összeg 15 és fél évi nettó fizetése.

vissza a lap tetejére

15. szombat

     Ilyen még sosem történt: ott voltam B15 világra jövetelénél tegnapelőtt! De ne úgy képzeljük ezt, hogy én kaptam el az újszülöttet. Hanem nézegettem épp a monitoron a tojót, ahogy üldögél a tojáson, aztán egyszer csak felállt, és velem együtt csodálkozott rá a szaporulatra. Csináltam is fényképet arról, ahogy gusztálják a büszke szülők a babát. Mindig izgulok az első időkben, hogy ne legyen semmi gond. Most például úgy láttam, hogy a kiscsibének egyelőre mozgáskordinációs problémái vannak – mint az elefántbébinek az ormányával, bár a saséknál nincs ormányválság –, annyira nyiklik-nyaklik a nyaka, amikor emelgeti a fejét, hogy emiatt nehezen talált bele az etető madár a csőrébe. De aztán megnyugodtam, mert hírét vettem, hogy a szüleinek már azóta többször is sikerült betömniük a csipogóját. A másik, aggodalomra okot adó, peches dolog, hogy amikor B15-ke kikelt a tojásból, akkor féltojásnyi héj valahogy rátapadt a másik tojásra. Olyan, mintha egy nagy kupak zárult volna rá a tojásra, ami komoly gondot okozhat, ha B16 azon az oldalon törne ki. De mostanra lett egy kis lyuk a szabad oldalon, ez a ma reggeli jó hír.

     Akarom mondani még, elvállaltam a Színháznak évados (félévados) cikket a szombathelyi színházról. A megegyezésünk részét képezte, hogy az evvel járó, a látott előadásokra vonatkozó publikációs stop a naplómra nem vonatkozik :-)

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

     Amikor színházmegvonást rendelek el, előbb-utóbb mindig jön egy ellenálló gondolat. Tegnapra például: igaz, hogy nincs rá cikkmegbízatásom, de járvány ide vagy oda, az mégse lehet, hogy egy vígszínházi Sirályt én ne nézzek meg?! Úgyhogy mentem. Doiasvili rendezőt egyszer megvettem a Nemzetiben. Másodszor már nem annyira.

     Erről a Sirályról leszögezhetjük, hogy divatos előadás. Minden van benne, ami divatos: kamerázás, vetítés, tükör, nézők vakítása reflektorral, zene a szövegre, ifj. Vidnyánszky Attila. Képileg és tartalmilag is fekete-fekete-fekete-fehér. A viszonyok árnyalatlanok, mindent durván kijátszanak, a karakterek egyértelműek. Antóci Dorottya Másája egyfolytában részeg, Márkus Luca rámenős Nyinája első pillanattól kezdve nyomul Trigorinra, Arkagyina rideg és érzéketlen (Nagy-Kálózy Eszter kiabál, rikácsol, sipít), Trigorin nevetséges pojáca. Amikor egy rétegzettebb jelenet jön, mint például Nyina és Trigorin második felvonásbeli „elsőrandis” kettőse, az szanaszét van rendezve, végül is egy poénra fut ki (Stohl András röhejes tériszonyosnak játssza az írót), időközben kiürül és hiteltelenné válik. Tulajdonképpen egyedül ifj. Vidnyánszky Attila játéka keltett bennem folyamatos érdeklődést és várakozást. Trepljovja már a tóparti premierjén pisztollyal hadonászik, és a sebkötözéses alkalommal lesmárolja az anyját. Különösen jól sikerült betét, amikor új formákat hirdetve kiszalad kamerával a körútra. Kőszegi Ákos Dornja korrekt csehovi figura, és az megkapó, amikor az amúgy csupa modorosságból dolgozó Hegedűs D. Géza halálosan elénekli a Ne me quitte pas-t.

     Az is lehet, hogy Doiasvili trepljovilag fogta meg a Sirályt. Legalábbis illik rá, amit Dorn mond Trepljov tehetségéről: képekben gondolkodik… benyomást kelt az emberben, de semmi mást.

     A negyedik felvonás sötét vízió mivoltában mindenesetre hatásos. Talán ez váltotta ki a pótszékes telt ház számomra meglepően nagy tapsát a végén, fél 11-kor.

vissza a lap tetejére

17. hétfő

     Jutott még eszembe tegnap a Sirályról, hogy ez a szerepértelmezés, a folyton-folyvást színésznősködő Arkagyina mennyivel inkább kézre állna Eszenyi Enikőnek, mint Nagy-Kálózy Eszternek. (Akit egyébként láttam Nyinának 32 évvel ezelőtt Kaposváron, Molnár Piroska Arkagyinája mellett, aki 19 évvel korábban játszotta Nyinát ugyanott.)

     A romkom filmműfaj énnekem nem való, azt már tudom. Ha magyar, akkor még idegesít is általában, az életidegenségével. De persze megnéztem a Te így vagy tökéletest is, aminek eleve van egy jó pontja: Varsics Péter rendező 13 évvel a balul elsült vígszínházi Othello után újra összehozta egymással Fekete Ernőt és Béres Mártát (akit a filmkritikusok szerint senki nem ismer).

     Író a két főhős – bár én inkább szerzőnek nevezném őket; megjelent egy-egy könyvük. Az egyik sikeres, a másik nem, de mindkettőt lehúzta a Magyar Narancs Csoknyai nevű kritikusa. Amikor két főszereplőnk megismerkedik egymással, elmennek együtt a kritikus lakótelepi panellakásához, hogy egy zacskó kutyaszart dobjanak fel az erkélyére. Még ennél is sokkal mulatságosabban folytatódik ez a jelenet, ugyanis a boldogtalan kritikus épp leveti magát. A lezuhant ember hőseink lába előtt ér földet, s ők, mielőtt a mentőt hívnák, hosszan hahotáznak ezen.

     Egyébként a film szórakoztató, Béres Márta és Fekete Ernő elsőrangúan játszanak, a többiek sem rosszak. Mire a végén a súlyos kritikus szerepében Hegedűs D. Géza előkerül, addigra kiderül, hogy tulajdonképpen nem is vígjáték.

vissza a lap tetejére

18. kedd

     Magyar filmnapok. Krasznahorkai Balázs Hasadék című elsőfilmje láttán gonosz és hányaveti módon azt gondoltam, hogy Bagota Béla pár éve elkészítette a Valan – Az angyalok földje című filmjét, megcsinálva nekem az erdélyi filmet mint olyat. Még egy ideig elleszek avval, nem igénylek másikat. Úgyhogy az egész Hasadékból jószerével csak az a kedves részlet ragadt meg, hogy Lovas Rozi a Molnár Levente játszotta orvos főszereplő állapotos felesége, és a film elején a férje ultrahangvizsgálatot végez rajta. Ekkor láthattuk a monitoron Lovas Rozi születendő, illetve azóta már megszületett gyermekét.

     Nagy Dénes Berlinben díjazott elsőfilmjét, a Závada Pál regénye nyomán forgatott Természetes fényt nem lehet akármikor, akárhol és akárhogyan megnézni. Rá kell hangolódni. Nagyon komoly, színvonalas munka, ez nyilvánvaló akkor is, ha az embernek nincs különösebb kedve átadni magát neki. Amit be akarok ide jegyezni: úgy képzelem, hogy amikor szerepet osztottak, megnéztek egy csomó civilt, amatőrt, második világháborús magyar katonai egyenruhában, kabátban, sapkában, sisakban. Felöltöztették Szabó Ferencet – akiről nem találok semmit a neten, ami teljesen érthető, evvel a névvel –, és azonnal mindenkinek kiütötte a szemét és az állát, hogy igen, nem kétséges, ez az ember úgy ahogy van, a lábujjától az utolsó haja száláig, a szemétől a borostáján át a szájáig és a tájszólásáig, ez az ember maga a megtestesült Semetka István földműves, szakaszvezető. Élmény nézni őt ebben a filmben, bármikor, bárhol.

vissza a lap tetejére

19. szerda

     Nekem minden szavam igaz.

     Egy szót nem szólhatok senkivel.

     – jutott eszembe. Úgy emlékszem, Tandori, de nem találtam meg a Digitális Irodalmi Akadémián.

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

     Tegnapelőtt adtam le a Fideliónak a Tragédia-cikket, tegnap megjelent, és már a számlaadásig is eljutottunk. Lehetséges, hogy régen létezett ilyen flott ügymenet, csak már teljesen elfelejtettem!

     Szintén tegnapelőtt zajlott a kritikuscéh tisztújító közgyűlése A Grundon. Megválasztottuk a Puskás Panni, Kovács Bálint, Papp Timi elnökséget, amelyben Panni és Bálint társelnökként működnek majd. (Hármójuk közül kettőnek a rövid szakmai bemutatkozásában szerepel a spirituszista szerzőség :-)

     Eszembe jutott a vezetőségváltás kapcsán 2018 nyara. Amikor nem értettem egyet avval, hogy mint szakmai szervezet, az évi kritikusdíjon nem szakmai tevékenységért is díjat adunk. Persze elfogadtam a szavazás eredményét, és magam is tiszteletreméltónak találtam Sárosdi Lilla bátor kiállását, de nem akartam éppen én, a nem szakmai teljesítményért adott kritikusdíj elvi ellenzője írni alá céhelnökként az ez alkalomból létrehozott Kurázsi-díj oklevelét. Ezért mondtam le akkor – ennyi év után már elmondhatom. Kovács Bálint elnökségi tag követett megbízott ügyvezető elnökként, aztán a 2018-as őszi tisztújításon Turbuly Lilla lett az elnök, aki nagyon lelkiismeretesen és felelősen végezte a dolgát a most zárult ciklusban. Mivel őt én beszéltem rá (Papp Timivel), hogy vállalja ezt a… hát, most ebbe nem megyek bele, hogy milyenféle… feladatot, ezért végig igyekeztem munkával segíteni a munkáját.

     Most ez a ciklus is véget ért. Igazán itt az ideje, hogy jöjjenek a fiatalok. Jó, hogy jönnek, és csinálják. Hurrá nekik, hajrá nekik! Én pedig szívesen behúzódnék már csendes céhtagnak valami szenior tagozatba. (Nánay István fotelja mellé.)

vissza a lap tetejére

21. péntek

     Szóval a Pinceszínház is Freeszfe-játszóhely, tegnap Az igazgató úr című vizsgaelőadás volt ott látható, kétszer. (Mondjuk nem volt nálam pénz jegyre, de amikor Freeszfe-előadást nézek, akkor utána úgyis utalni szoktam nekik.) Lehet, annyira kedves befogadóhely a Pinceszínház, hogy talán még a díszletet is ők adták az övékből – nem lepne meg.

     Szép Ernő-egyfelvonásos ez (Bezerédi Zoltán rendezésében), a Fiú, lány – Elfeledett drámák kötetben szerepel, stílszerűen magam is elfelejtettem, minek következtében most meglepetésként ért, hogy Szép Ernő az ő nyelvezetével írt a harmincas években egy hamisítatlan metoo-drámát. Amihez legfeljebb hozzá kell öltözniük a szereplőknek semleges mai módon, és már itt is van velünk.

     Az előadás teljesen helyénvaló, mi több, élményszerű, és kedvező képet fest a színinövendékekről. Bánki Mihály játssza az igazgatót, jólfésülten és jól megválogatott, karakteres gesztusokkal: a zsebre dugott kéz domborművével, az íróasztalnak támaszkodás hanyag eleganciájával, ritmus- és humorérzékkel. A könyvelőnő alkalmazottat adó Rezes Dominikának nincs szüksége gesztusokra, ő egy keresetlen gyöngyszem. Ahogy bejön és megáll, csodálatosan büszke a profilja, a nyaka és az álla szép vonala, és ez a rajzolat egy pillanat alatt törik össze, mosódik el, amikor közlik vele, hogy el van bocsátva. Innentől ő csupa ösztönös tiltakozás, tétova eszmélés és finom tusakodás. Hogy mit kell tennie a saját, jól felfogott érdekében, az világos, nem lehet félreérteni, pedig bárcsak lehetne. És nem elég elszánnia magát – attól még nagyon is kétséges, hogy képes lesz-e rá.

     Ej, de tetszett nekem ebben ez a lány! Nem lesz nálam elfeledett színésznő.

vissza a lap tetejére

22. szombat

     A héten az egyik délelőtt a Vaskakas Bábszínház Medvék minden mennyiségben című előadásán jártam a Marczibányi téren. Tényleg minden mennyiségben voltak medvék. Húszperces csecsemőszínházi előadásról írni a Spirituszra 4-5 ezer leütésnyit – ez mindig szép kihívás. Nehogy olyasmit írjak, amivel aztán a nézők habzó szájjal nem értenek egyet.

     Találkoztam ott egy olvasóval. Most indiszkrét leszek, kiadom. Mondta, hogy nagyon szereti a naplómat. Úgy élvezkedik, hogy összegyűjti, és egy hónapot egyszerre olvas el. Felüdíti. Nemcsak amit színházról írok, hanem általában, az életfelfogásom. Külön kitért a „kedves férjem” témakörre.

     Az ilyen, értékes ritkaságként felbukkanó nyilatkozatok, mi tagadás, jólesnek a naplóíró embernek.

     Még annyit tudok mondani máma, hogy a csütörtöki nokedli miatt elfogyott a liszt, márpedig túrós palacsintát határoztam el tegnap. Az élelmiszerboltba menést anyagi okból szabotálom a napokban, úgyhogy inkább körülnéztem a spájzszekrényben, és találtam rozslisztet. Fogalmam sincs, honnan van és miért, alighanem még Annamari vette, mert jó néhány éve lejárt ennek a rozslisztnek a zamatossága, de úgy gondoltam, ha baja van, akkor szólni fog, szaggal vagy ízzel. Nem szólt. Szép, kreol színű túrós palacsinta lett – a töltelékben Cointreau-ba áztatott mazsolák, mert kirepült gyerekek már nem üldöznek ki ételből mazsolát –, kifejezetten finom.

vissza a lap tetejére

23. vasárnap

     Ideteszem, ideteszem ezt, László kolléga cikkét, mutatván: ha Bozsik Yvette kimaxolja a Rozsda lovagot, hát akkor mi is!

     Tegnap elcsábultam megint. A Kamrába, ahol a k2 Színház és a Katona Cucli című sorozatának 5. része ment, és nem is igazán érthető, hogy én miért nem láttam ebből eddig egyet sem. Úgy kezdődött, hogy Fábián Péter író-rendező kiállt és röviden elmagyarázta, mi az a hírszínház. Persze az országút vénségű nézők tudják, emlékezhetnek rá még a Katona kilencvenes éveiből, a műfajt elindító Halász Péter jóvoltából, aztán csinálta a kétezres években a Csizmadia-érában Eger Máté Gáborral, aztán később Dömötör András a Katonában, és Kecskeméten Réczei Tamás. A gyors lefolyású színházi drámaíróversenyek is így szoktak zajlani: egy kiválasztott (vagy kisorsolt) újsághírből egy éjszaka alatt darabot ír a szerző, másnap színházi próba, este premier, és már le is futott a tiszavirág életű produkció.

     A hír ezúttal a Nemzeti Választási Iroda előző napi sajtóközleménye volt, a darab szinte mindent elmondó címe pedig: 199999. Rezes Judit, Borsányi Dániel és Formán Bálint játszották a választási bizottság népszavazási osztályának számlálásra szomjazó számlálóbiztosait, Bányai Kelemen Barna a főnöküket, plusz még egyetemistaként egy egyetemista: L. Nagy Attila. Mohácsista jellegű, válogatatlan verbális attakokkal indult a dolog, de ez a rész idővel elvékonyodott. Futotta néhány fordulatszerűségre, és a végkifejlet elég szellemesnek bizonyult. A legjobbat persze az tette az egésznek, hogy a játszók odaadón odaadták a színészetüket a vállalkozáshoz.

     Még az is volt most, hogy a magyar kultúra napja alkalmából online közvetítette a békéscsabai Napsugár Bábszínház a Lenka és Palkó című előadását, és abban engem teljesen lenyűgözött, amikor két színész bábozása révén egy báblányka bábhula-hopkarikázott*.

*Az az egy biztos, hogy nem ott kell elválasztani, de így tetszett a legjobban.

vissza a lap tetejére

24. hétfő

     Verőcén nagyszerű, lelkes, kutakodó, blogíró lokálpatrioták élnek. Van is egy Verőce anno csoport a FB-n, ahová régi fényképeket, dokumentumokat tesznek fel. Most hétvégén valaki bemásolta oda a Nógrádverőczén élt nagymamája naplóját 1905-ből. Jaj, de irigylem ezt az embert a nagymamai naplójáért! Közzé is teszem most azt a részt, amikor a lányka Pesten töltött egy hetet Irénkénél, és színházba is mentek!

     Csütörtökön voltunk a Magyar szinházban az „Ez lesz”nél. Igen tetszett nekem, a képek remekek voltak. Különösen a szobrok. Amint legelőre bejött Deák Ferencz és leült egy nagy támlaszékbe. De szakasztott úgy nézett ki, mint a valódi szobor. Aztán következtek: Széchenyi, Vörösmarty, Rákóczy, szóval mindazok, kiknek emlékükre szobrot emeltek. De a legérdekesebb és a legmeghatóbb az volt, amint bejön Petőfi, de szakasztott úgy nézett ki, mint élve. – Én nem láttam élve, az arckép után itélve. Azután bejött Jókay és azt mondta, nekem még nincsen szobrom, de azért eljöttem. És amint meglátta Petőfit, odasietett, elkiabálta magát. „Sándor Te vagy az” Összeölelkeztek számtalanszor. De olyan megható volt az, hogy könnyek lopakodtak szemeimbe. Szóval nagyon tetszett.*

     Szombaton elmentünk a Király szinházba „János vitézhez”. Megláttam Fedákot, kit már régen szerettem volna látni és mondhatom, úgy a darab, mint Fedák roppantúl imponált tetszett. A dekoráció is pompás volt. Az is nagyszerü volt, hogy el nem pityeregtem magamat, mert igazán oly szivre ható volt a darabnak az az epizodja, amint Kukoricza Jancsi, vagyis akkor már János vitéz ott áll a francia király udvarában és elakar bucsuzni.

     Egyszerre csak halk furulya szó hallatszik, bejön Bagó trombitás. Ez onnét jön, ahol János vitéz lakott és ennek Iluskája. Természetesen igen örülnek a viszontlátásnak, de később ez az öröm bánattá vált. Mikor János kérdezte Bagótol, hogy mit izent Iluska, ez kivesz egy rózsaszállat és elkezd énekelni a hires rózsaszáll czimü éneket.

     De ez igazán olyan szivre ható egy jelenet volt, ha nem resteltem volna magamat, bizony rákezdtem volna a sirásra. Node ebből már elég, nézzük, hogy még mit csináltam.

     De most azt nem nézzük meg, mit csinált még.

*Utánanéztem, mi volt ez, amit a Magyar Színházban látott. 1905. márciusi bemutató, Ex-lex címen, Rajna Ferenc magyar témákra írt revüje, Heltai Jenő verseivel, hat képben. A harmadik kép volt A szobrok kongresszusa című.

vissza a lap tetejére

25. kedd

     Közben megtudtam, hogy a fenti naplóíró nagymama 15 éves volt 1905-ben, amikor ilyen szépen fogalmazott.

     Tegnap este a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadása szerepelt az Aranytízben, ott volt a helyem. Bódi Attila Lázadni veletek akartam című regényét Barabás Olga alkalmazta színpadra, Sebestyén Aba rendezte. Nem az, hogy játsszák, inkább elmondják a történetet, mikrofonba: László Csaba és Sebestyén Aba. Közöttük-mögöttük egy érdekesen közegidegennek ható gitáros piros fényben (Szász Csaba), amint épp jót tesz Cári Tibor zenéjével ennek a szövegtengernek, amely lehömpölyög a színpadról.

     1989 őszén vagyunk, néhány hónappal Ceaușescu és a rendszer bukása előtt. Három érettségi előtt álló kamaszfiú barátságáról van szó. Az egyiküket beszervezi a szeku, amitől aztán minden mindegy alapon ő is csatlakozik barátai titkos ellenállási akciózásához. Hogy ez a kaland és a lebukás kinek hogyan határozta meg az életét, akkor és a továbbiakban, az csak a harmincéves osztálytalálkozójuk kapcsán derül ki mindannyiunk számára. (Az eredeti regényben húszéves az osztálytalálkozó. Mondjuk szerintem nem lett volna muszáj a fiúknak feltagadni magukra tíz évet.)

     Két színész drámai monológja a darab. Most vettem észre, hogy László Csaba felnőtt. Sebestyén Abának pedig milyen borzongató a hangja.

     Nem tudok mit mondani. Talán azt, amikor Sebestyén Aba Áronként kétségbe vonta László Csaba Zolijának visszaemlékezését a mamája rakott krumplijára. Dehogyis volt azon sajt. Szerettem, ahogy elmajszolták ezt a kis dialógust.  

vissza a lap tetejére

26. szerda

     Mostanában ültem egy-két más ember autójában, és elcsodálkoztam. Úgy látszik, ma már minden kocsi műszerfala színes, fényes, monitorszerű. Csak Ottilia néni (született Skoda Octavia) olyan régimódi, a két fekete körrel, az egyikben a mutató a sebességet jelzi, a másik nem tudom mit. De hát Ottilia nagykorú, választó és választható. A megvásárlása után a részleteit egy ideig még a húsz éve meghalt apósom fizette. A tavalyi műszaki vizsgája előtti (vagyont érő) szervizelés során ráncfelvarráson is átesett, már nem hámlik az orra. Büszke vagyok rá, hogy szép is. Ottiliában még kazettás magnó van, amikor már rég nincsen egyetlen kazettánk sem. Azt hiszem, valóságos oldsmobil ő.

     Presser Gábor 2. könyvét olvasom épp. Alig tudom elhinni, hogy több mint fél évszázad elteltével ilyet ír 1968-ból/ról: Komár jött le egy este az Eötvös Klubba, és meghívott egy sörre, amit a pultos később az övével együtt a számlámhoz írt.

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

     Meglepetés (nekem): bemozogtam a Mozgó Világ online ízelítőjébe.

     Kasvinszki Attila elviselhetetlenül visszataszító játékfilmjét, a 2018-as Paraziták a Paradicsombant néztem, többszöri besokallás után végül is végig, de nem kellett volna. Marozsán Erika, Kovács Krisztián, Pető Kata és Porogi Ádám becses szereplésével két párt ismertünk meg – a nők testvérek –, mindenki agresszív, tettleg erőszakos, kibírhatatlan hisztérik és hisztérika. Plusz Rába Roland mint benga állat. „A jeleneteim erős attakot adnak, ami után egy teljesen más hangulatban merítem meg a nézőt” – mondja az alkotó egy interjúban. (Aha.)

     Kovács Krisztián baleset nyomán kerekesszékbe kényszerült. Olasz tengerparti luxuslakásban lakik, és trágárul ordítozik a feleségével, Marozsán Erikával. Amikor az asszony kérleli, menjenek le a partra, a napra, a vízhez, akkor váratlan költőiségkitörés folytán ezt válaszolja:

     „Kövér emberek nyújtóztatják féreg testüket a fényben, napolajban rotyognak, míg a bőrük szétreped, mint a forró virsli. És mielőtt égni kezdenének, a víz alá mártogatják a gyerekeiket, és részegen alámerülnek. Gyomrukban hideg rántotthús és behűtött sör. S felpüffedt vízihullájuk felszínre hozatalához legalább öt vízimentőt kell bevetni.”

     Látom, hogy a rendező rendesen benne van az alapul szolgáló Marius von Mayenburg-darabban, a Parazitákban. Megrendezte már színházban is, bár jogdíjprobléma miatt hivatalosan nem játszhatták. Fekete komédiának nevezi filmjét, és azt is kijelentette, hogy „ez egy konkrét társadalomkritika”. Valamint nyilatkozta interjúban, hogy őt a darab emberközpontúsága ragadta meg. (Hacsak az nem.) Az utóbbi évekbeli munkásságáról semmit nem találni a neten. 2017-ben újságírói kérésre ezt válaszolta: „Most a filmezés izgat, de pihenésképpen biztos fogok még színházat csinálni, nehogy kiégjek. Remélhetőleg majd csak még pár film után, ha meg akarok újulni”. (Remélhetőleg.)

vissza a lap tetejére

28. péntek

     Egy gyógyszerfejlesztésben is jártas orvossal beszélgettünk hosszan a vírusról a minap. Megértettük, hogy mostanra a doktorok kicsit széttárták a kezüket. Sem a vírus, sem az oltottság nem egészen úgy viselkedik, ahogy a tudásuk alapján számítottak rá, és ezért nem könnyű kitalálni, hogy mi lenne a követendő eljárás. Kinek-kinek magának kell eldöntenie – random információk alapján –, hogy mi a stratégiája. Mi amikor augusztusban a két Szputnyik után megkaptuk az első Pfizerünket, akkor azt terveltük ki, hogy öt-hat hónap múlva, ha lehet, sort kerítünk egy másodikra. Ennek most jött el az ideje. A hétvégi regisztráció nélküli oltásakció első napján, tegnap elmentünk a legközelebbi oltóhelyre, a kerületi rendelőintézetbe. Ott mintha a járvány előtti időket találtuk volna. A hatodik emeleten egy rendelő az oltópont, sorszámot nem adtak, fenn a folyosón már állt tanácstalanul úgy 15-20 ember, és még semmi nem történt, pedig elvileg akkor már negyedórája oltottak. Aztán érkezett kulccsal egy nő, ebből kiderült, hogy eddig üres volt a szoba. Vártunk még tíz percet, semmi, csak újabb 10-15 érkező, kezdtünk sűrű tömeget alkotni, ekkor eljöttünk. Átsétáltunk a Rókusba, ahol ismerősként üdvözöltük az első három oltáskor tapasztalt jól szervezett, nagyüzemi rendszert: katonák, terelők, sorban ülő konzultáló egészségügyiek, majd adminisztrátorok a prapírozáshoz, azután több oltószoba. Háromnegyed óra alatt végeztünk.

     Jött meghívó a szokásos tavaszi moszkvai színházi fesztiválra. Írják, hogy az jöjjön, akiknek van két Szputnyikja. Akinek nincs, az köteles lesz két-háromnaponta tesztet csináltatni. Hihihi – Sam Hawkinsszal szólva. Talán én lehetnék ott az egyetlen kifogástalan külföldi vendég. De én meg nem megyek. (Különben is, a két piros pontomat nem érvénytelenítené-e fekete pontként a két Pfizer?!)

vissza a lap tetejére

29. szombat

     Deák Kristóf Az unoka című filmje jól elgondolt, jól megcsinált, jól sikerült szereposztással elkészített 90 perces zsánerfilm, amely itt-ott túlmutat a nyomozós bosszúfilm műfaján, és megbök egy-egy társadalmi problémát. Sajnálatos, hogy nem 90 percig tart, hanem 110-ig, és pont az utolsó negyedóra-húsz perc az, ahol némiképp lehajlani látszik a valóságról, zavaró „nem stimmel” érzeteket keltve a nézőben.

     Értékeltem, sőt jobbára élveztem a filmet, mégis kezdettől fogva fenn-fennakadtam az idős szereplőkön. Nincsen ővelük semmi baj, sem az alkotói elképzeléssel, sem a színészi megformálással – Jordán Tamás direkte lubickol, vagy talán inkább tapicskol a feladatban –, velem lehet a gond. Csupa olyasmit csináltak az öregek – mert ez a film mindenekelőtt róluk szól, hiába az unoka, vagyis Blahó Gergő a fő figura –, amit a magam részéről el nem tudok képzelni, hogy csinálnék. Például valamiféle öregek táncklubjába járnak táncolni. (Markó-Valentyik Anna vezényelgeti őket.) Aztán az unokázós csalás áldozataként csoportfoglalkozásokon vesznek részt. Aztán ezek az egymást lényegében nem ismerő emberek – közülük Papp Jánost* a végén módunkban áll elhelyezni státusilag – együtt pálinkáznak és célba lőnek. De még abban a homályos kis háttérjelenetben sem tudom feltalálni magamat, amikor a piacon Csombor Teréz árus megrövidíti Pogány Judit vásárlót, aki ágálni kezd valami olyasmit, hogy ha az ember öreg, attól még nem hülye.

     Tulajdonképpen mindabból, amit a film idős szereplőitől láttunk, velem egyedül az történhetne meg, hogy bedőlök egy felkészült, intelligens, szofisztikált, nagy tapasztalatú telefonos csalónak. És hát pont ez a legrosszabb.

* Amikor Székely Csaba Semmit se bánok című darabját először láttam, a szatmáriaktól, rögtön arra gondoltam, hogy Papp János remek tudna lenni ebben a főszerepben.

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

     Medvék a Spirituszon.

     A szombathelyi Weöres Sándor Színházban ebben a hónapban 15 előadás maradt el, olyan is, amelyik korábbi elmaradt előadás pótlása lett volna – nem a sikerre való tekintettel újrázták az elmaradást –, szóval szerencsésnek tudom magam, hogy sikerült tegnap megnéznem két szombathelyi előadást, kéttucat fellépő színésszel. (Dolgozni kell – mondom Tuzenbachhal. Addig járőröztem a vonaton, míg nem találtam egy olyan ülőhelyet, amelynek ötméteres körzetében mindenki szabályosan viselte a maszkot.)

     Az egyik előadás a Horváth Csaba rendezte Vízkereszt. Ez a színházi keresztségben az alufóliás Vízkereszt elnevezést nyeri, minthogy alufóliát tartalmaz díszlet, jelmez, kellék, de még a Mária (Csonka Szilvia) írta fake-levél is olyasmi, amivel a szélhámosok átverik Malvoliót (Szabó Tibor), és Oliviának kell elvinnie a balhét. (Olivia Herman Flóra. A fiatal Ráckevei Annának volt ilyen mandulavágású szeme, mint neki.)

     Az a benyomásom, hogy a szöveg és a rendező-koreográfus diktálta mozgások kivitelezése jelentősen lefoglalta a színészi energiákat, azon túl alakításokra már nem mindenütt futotta. Ebből az aspektusból nem is csoda, ha (szerintem) Pallag Márton jött ki a legjobban az egészből, aki Böffen Tóbiást (illetve új fordításban: Böföghy Tóbit) játssza elementárisan, és Horkay Barnabás fej fej mellette.

     A Shakespeare a mellényzsebben című előadásban Shakespeare a legkevesebb – Róbert Gábor elénekli előadja a Cseh Tamás ravaszdi Shakespeare-jét, és van egy vicces Hamlet-próba –, Kelemen Zoltán zömmel kabaréjeleneteket hozott össze egy színházigazgató (Szerémi Zoltán) irodájában. Részemről hármat nevettem, és ez nálam nagy szónak is mondható. Egyszer amikor Németh Judit hozzávetőleges rabbijelmezben drámabírálattal szolgált a szerzőnek, akinek nem ismerte a színdarabját. Másodszor amikor Orosz Róbert a végsőkig elszánt bohózati modorban kipakolta az aktatáskáját. Harmadszor amikor Endrődy Krisztián a portás Feri bácsi képében hódító arcot vágott.

vissza a lap tetejére

31. hétfő

     Reggel még elmentem Szombathelyen a Mesebolt Bábszínházba, ahol A földimalac, aki semmiben sem volt biztos címmel premiert tartottak. (Tulajdonképpen repríz ez, új bemutatója új szereplőkkel Bartal Kiss Rita korábbi rendezésének.) Az illető földimalacnak Pim a neve – Jill Tomlinson írta –, az előadásban kamaszodó földimalacként I termesz pólót hord. Erről eszembe jutott, hogy az előző napi Shakespeare mellényzsebben előadás egyik szereplője ás BT pólóban takarított. Kreatív a pólóipar. (Nem veszem át a futbolka szóhasználatot.)

     Rég nem láttam színpadon Kolozsi Angélát, megörültem neki. A másik két szereplő, Varga Bori és Kovács Bálint szintén örömre adtak okot. Profi alkotócsapat, színvonalas produkció. (A többit majd a Spirin.)

     Aztán későbbi vonatra lettem jó, mint amit elképzeltem, így megragadtam az alkalmat meglátogatni a Szombathelyi Képtárat. Textilekben utaznak most éppen, az engem kevéssé érdekelt, a XX. századi festészeti gyűjteményükre voltam kíváncsi. Mennyiségre nem hatalmas az anyag, de van festményük minden jelentős alkotótól, akit ismerek és akiről hallottam harangozni. Derkovits Gyulától bőségesebben meríthettek, szombathelyi születésű lévén. Természetesen nemcsak a század első felének alkotásait mutatják be, hanem kortársakat is. (A kortársat úgy értem, hogy felőlem nézve akkor is kortárs, ha mondjuk a kilencvenes években halt meg.) Azt hiszem, a legnagyobb hatással ez az 1940-es, Sötét idő VII. című Ámos Imre-kép volt rám, többször is visszahívott magához. Van egyébként egy Bak Imréjük is, aki ma is kortárs, és ismertem, amikor a nyolcvanas években a Film Színház Muzsikában dolgoztam. Ott tördelőszerkesztett, és nem is sejtettem, hogy művész, pedig bizonnyal jónevű neoavantgárd festő volt már akkor is. Én egy ilyen későn érő és kapcsoló típus vagyok. 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra