|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Ha eljön az a világ valaha, ami felől olyan jól esik álmodozni, ami felé a szíve vonaglása vonzza az embert, az a világ ha majd eljön, mikor egészséges lesz mindenki, és mindenkinek elég ennivalója meg örülnivalója lesz, akkor a rosszaság is, a jóság is elsorvadhat. Ami rosszaságunk volt, annak helyébe ügyesség, szellem, művészet teremhet. Mindenki pompás laptarúgó meg műkorcsolyázó lehet, mulatságos, ötletes társalgó, meg mindenki tud tán majd muzsikálni meg rajzolni. Ami meg jóság volt az emberben, abból ha nincs rá szükség, csupa gyengédség meg kedvesség lesz majd, olyan gyengédség és olyan kedvesség, amilyet most csak az anyák tudnak, meg a szerelmesek. (Szép Ernő: Felnőtteknek) A békéscsabaiakat ritkán van módom látni, hát megragadtam az alkalmat: a József Attila Színházban léptek fel, bő félház előtt, a Trianon című előadásukkal. Azt írja az ismertető: „A Kádár-éra letűntével véget ért az az idő, amelyben a trianoni országcsonkítást hallgatás övezte. Ez az évtizedekre nyúló, kényszerű szilencium adósságot ró ránk, melynek törlesztése a Trianon című zenés történelmi játék.” Úgy tűnik, a történelem a Koltay testvéreket jelölte ki arra, hogy a törlesztőrészleteket beszedjék alkotóként (zeneszerző, író, rendező). Koltay Gábor a korábbi, hallgatással övezésből is kivehette a részét, hiszen úgy hallottam, tagja volt az MSZMP budapesti pártbizottságának. Bár mindig azt gondoltam, hogy ez kaján tódítás. Most azonban utánanéztem a neten, és a korabeli dokumentumok alapján valóban: 1985-ben választották be, és bent ült az utolsó, 1989. június 26-i ülésig. Mindenesetre van gyakorlata az ilyen, ünnepi jellegű, nagyszabású, mozgalmas, árnyaltnak nem mondható történelmi visszatekintésekben, amikhez zenész fivére, Koltay Gergely biztosítja a talpalávalót. Első számként hegedűkísérettel, musicales előadásmódban rögtön egy népdal szólalt meg, amit ismerek, csak más szöveggel, avval, hogy „Spirituszból csinálják a kocsmában a pálinkát. Azért nem lát senki rajtam évek óta jó ruhát. Ha csinálnák édes tejből, dióbélből, ecetből, a kocsmáros nem élne már évek óta a zsebemből.” (Pintér Béla: Parasztopera) Arra jutottam, hogy Koltay Gábor rendezői eszközei nemigen gyarapodtak az elmúlt évtizedekben. Zászlólengetés, tömegzúdulás, felvonulási táblák*, piros-fehér-zöld reflektorfények, gyertyák, széki csárdás, szállj, szállj sólyom szárnyán. Viszont van most – a jól éneklő fiatalokon túl – egy 93 éves színésze a kerethez, Dariday Róbert, aki szinte hihetetlen színpadi jelenség. Az előadás fináléja már legalább az ötödik fináléja volt az előadásnak. Utána állótaps. Tiszteletteljes türelemmel keresztülültem. *Városnevek: Nagyvárad, Marosvásárhely, Kolozsvár, Csíkszereda, Szabadka, Újvidék, Kassa – minthogy mindnek színházát bejártam, lelki számmal rámosolyogtam és ráköszöntem az ottani kedves színháziakra. Ha bemegy az ember a kecskeméti színház épületébe, ott szórólapokat talál az előadásaikról. Ray Cooney, Agatha Christie, Woody Allen, Elisabeth. Hát nem az a tőről metszett nemzeti színházi program. Első blikkre a legveretesebb műnek még az a Rigócsőr királyfi tűnt, amelyet délután néztem. De az is úgy festett, mintha Szente Vajk rendezte musical lenne. (Jóllehet Sipos Imre vitte színre.) Kékben-zöldben úszó színpadkép, forgó fények, túlhabzón hangosított félplayback. Szorgosan, lendületesen dolgozó színészcsapat. Este A cirkuszhercegnő. Meglepő, hogy harminchét éves nézői pályám alatt sosem láttam ezt a Kálmán Imre-operettet, de most, hogy megismertem, már nem csodálkozom, hogy ritkán találkozni vele. (A kecskeméti színház játszotta 2004-ben.) Énszerintem a szerzők lapos és ingoványos talajra építkeztek itt az operettsablonokból. Speciel a második felvonás végi üzemszerű konfliktus a bonviván és a primadonna között annyira durva, hogy voltaképp ellehetetleníti a hepiendet. Ilyenképpen érthető is, hogy Eszenyi Enikő rendezése (és színpadra alkalmazása) a harmadik felvonást felvitte szürreáliába és művészetbe. Addig úgyis szinte túl sok a valószerűség, a Vlagyimir Vlagyimirovics nagyherceg golyóálló mellényétől kezdve a hercegnének zsebre dugott kézzel kezet csókolni akaró Mr. X-en át Sirkó László 50-es számgyertyás kecskeméti tortájáig. A látvány festészeti cirkuszábrázolást (is) idéz, a hallvány annyiban bizarr, hogy a mikroportos színészeket úgy ráhangosítják a zenekarra, alig hallatszanak ki alóla a muzsikusok. A fiatal szereplőknek megfelelőek az adottságai, az időseknek a hájjal megkentsége. Érezni a játékon, hogy szíves-lelkes munka lehetett a társulatnak. Az előadás nem áll közel az ízlésemhez. Az olyasmi részleteket értékelem, hogy a szentpétervári nagycirkusz tánckarában ott van (joggal) Tóth Manci. Bár hogy Dosztojevszkijt olvas, az talán túlzás. Sosem hallottam Zsindely Ferencről, de ezt nem dicsekvésképpen mondom. Volt államtitkár, volt miniszter, volt kabinetfőnök 1938 és 1944 között, három miniszterelnök alatt: Teleki Pál, Bárdossy László, Kállay Miklós. Nemrégiben került elő a naplója, kiadták. 1941. februárral kezdődik a vaskos kötet és 1946* márciusáig tart. Az ő naplója ilyen: 1943. március 2. A délutáni minisztertanács előtt Kisfaludi Stróbl műtermébe ment ki a kormány megnézni a Kormányzóhelyettes szobrának a tervét. Ezt követően az egyik legcsúnyább minisztertanács következett, amelyen részt vettem. Először Louis (Reményi-Schneller Lajos gazdasági csúcsminiszter – St.A.) veszett össze Nagy Vilmossal. Azután Szinnyei Jenő idegeskedett tulajdon referátumánál. Végül az igazságügy-miniszter vágott fejbe egy törvényjavaslattal, amellyel maga sem azonosult, s amelyről a vita hevében bíborpirosan vallotta be, hogy csak a Kormányzó Úr parancsára kénytelen előterjeszteni. A javaslat alkotmányjogi abszurdum. A miniszterelnök védte, mi a belügyminiszterrel ketten hevesen támadtuk, s a végén döntetlenül levettük a napirendről. Még a javaslat szégyenletes tartalmánál is jobban felháborított az a szervilizmus, amellyel az igazságügy-miniszter meggyőződése ellenére a Kormányzó parancsára idehozta. Hogy Kállay nem mer ellentmondani a Kormányzó egyre szélsőségesebb szeszélyeinek, és gyávaságával a Kormányzó Urat ekként félrevezeti, azt értem, hisz miniszterelnök akar maradni. De Radocsay öreg és beteges, a miniszterséget megelégelte, mindig ott akarja hagyni, és tisztességes ember. Ő miért nem meri hát a kötelességét teljesíteni, s a Kormányzó Úrnak megmondani az igazat? Nem fér a fejembe! Nem sok hiányzik ahhoz, hogy konzullá válasszuk meg a Kormányzó Úr lovát. Megyünk a forradalomba a kormány szolgalelkű gyávasága miatt. Éjfél felé lelkileg összetörve kerültem haza. *Igen, ez a helyzet: alapesetben kell pont az évszám után, ám ha birtokos szerkezetben említjük utána a hónapot, akkor nincs pont. (Ezt a cikket sem tegnap írtam.) Persze hogy nem ismertem Nagy Bálintot – Nagy Bálintot sem ismertem –, viszont itt van az utcánkban a FUGA, amely intézmény és helyszín az ő teremtményének hat. Mindig, amikor arra járok, ott ül a kirakatablak túloldalán az asztalnál, szemben a laptopjával az a nagy művészi és nagy emberi múltú férfi. Azt hiheti a járókelő, hogy ennek a modern pátriárkának látszó alaknak ez a munkahelye, a hivatala, de én biztos vagyok abban, hogy az otthona, az őrhelye ez. Nem lehetetlen, hogy a nagy fehér szakállával ő az öreg Isten, aki folyamatosan felügyeli, nézi vigyázó szemmel a rendszert, amit alkotott és működtet. Ezentúl nem ül ott, és mindig eszembe fog jutni a FUGA előtt elhaladva, hogy egyfajta árvaságra jutottunk. Amikor pénteken délelőtt leszálltam a Déliben a fehérvári vonatról (fogmizéria megint), arra gondoltam meleg szívvel, de jó, hogy most hazamegyek és hétfőig ki sem kell tenni a lábamat a lakásból. Begubózós lettem, lettünk. De aztán észrevettem, hogy Tatabányán épp játsszák ezen a hétvégén A revizort, amiről még tavaly augusztusban vállaltam kritikát, ám elmaradt a bemutató, aztán a múlt hónapban is készültem menni rá, ám elmaradt az előadás, na most – gondoltam. (Zárójelben: egy picit azért rezgett – nem a léc, hanem a szemöldököm, amikor azt olvastam a rendező Fehér Balázs Benőtől, interjúban, hogy előbb újrafordíttatta Szilágyi Ákossal a negyven évvel ezelőtti fordítását, majd pedig saját kezűleg átírta nyelvileg az egészet.) Elkezdődött az előadás, és kissé lesújtva konstatáltam, hogy ez lesz egész este, ami: a színészek Devich Botond díszletében mint a legyek mászkálnak a légypapíron. Bár esetünkben voltaképp nem a légypapír ragadós, hanem a legyek lába, vagyis a színészek cipője. Az ezzel járó hanghatás – minden egyes reccsenős lépésnél – rosszabbnak tűnt, mintha négy cukros zacskós néni vett volna körül engem a nézőtéren. Talán van humora a színrevitel módjának, csak egyáltalán nem voltam fogékony rá. Láttam Pedro Almodóvar kis félórás filmjét, a kiszínezett Jean Cocteau-darabot Tilda Swintonnal (Emberi hang), és tegnap megnéztem a Párhuzamos anyákat is. Mindig szívesen adom oda magam Almodóvar meséinek. A Párhuzamos anyák esetében úgy találtam, hogy a forgatókönyv két fontos szála – a magánéleti és a részben szintén magánéleti, de historikus és szimbolikus – nemigen akart összefonódni. Újra meg újra elálltak egymástól. Meg arra is gondoltam, hogy voltaképp talán nincs szüksége ennek a történetnek arra, hogy a két nő… de nem akarok spoilerezni. Én evvel a filmmel jól elvoltam. És noha Penélope Cruz kapott díjat az alakításáért, engem inkább Milena Smit nyűgözött le. Vagy nagyon erős színésznő ez a lány, a hősnője ködös szemével, a magányosságtól kicserepesedett szájával, vagy rendkívül szerencsésen eltalálták a szereppel. Mindenesetre érzékeny volt és tompa, titokzatos és őszinte, mindösszesen pedig határozottan baljós. Végig tartottam attól, hogy még valami bajt fog csinálni. Mindig tanulságos az ilyen pénzosztó listákat böngészni. Csak a többszáz milliókat kapókat sorolom: Turay Ida Színház (üzleti magánszínház), Játékszín (üzleti magánszínház), Karinthy Színház (teátrumi társasági magánszínház), lovas színházak (micsodák) és a mohácsi illetőségű Westend Színház művészeti kft (ez, úgy látom, a musicalszínész Szomor Györgyöt jelenti, a honlapjukon 2019/20-as fellépés a legfrissebb hír). Jutott százmillió forint támogatáskiegészítés a békéscsabai Jókai Színháznak is. Ez a döntés bizonyára úgy született, hogy Fekete Péter államtitkár, korábbi békéscsabai színházigazgató kiment, amikor szavazott. A Bethlen Téri Színházba mentem (független színház, 30 millió), ahol a Peer Gynt lováról elnevezett, Grane című produkciót adták. Eleve értékes gondolat a koreográfus-rendező Blaskó Borbálától, hogy az édesapja, akinek úgy negyven évvel ezelőtt emlékezetes szerepe volt Miskolcon a Peer Gynt, játssza el mintegy visszatekintve, vagy a vége felől közelítve az ibseni hőst. Az elején nagyon vakartam a fejem. Úgy kezdődött, hogy egy sem színésznek, sem énekesnek nem látszó fiatalember (Blaskó Bence) magát gitárral kísérve előadta Zorán Apám hitte című dalát. Ezenközben Blaskó Péter átrendezte a színpadot: seprű-ág-kerítéseket tologatott máshová. Nem értettem, hogy miért nem eleve úgy voltak odatéve a színpadra, ha úgy jobb. Aztán belefogott Blaskó Péter a hagymamonológba, kezében egy olyan hagymával, amit előre megtisztítottak. Nem volt rajta egyetlen árva, megverselt hagymahéj sem, csak a belső rész, bevágva, preparálva a szétbontáshoz. Aztán eligazodtam, belefeküdtem. Idővel csendesen, finom gomolygás közepette kinőtt az előadás költőisége. Az utolsó jelenet különösen szép mindkét részről. Blaskó Péter dinamikus, elragadóan teátrális Peerje megrendült, halálra érett ember a végére. Szilágyi Ágota pedig – aki mindenki mást játszik: Solvejgtől a Gomböntőn és Dovre apón át Aase anyóig és tovább – halk, egyszerű, magabiztosan kompetens. Ő a bónusz az estében. (Felkerült a cikkek évenkéntbe mindegyik 2021-es cikkem.) A békéscsabaiak Trianon-előadásáról írok a jövő havi Mozgóba. De már megbántam a választást. Koltay Gábor nagy újrahasznosító, úgyhogy szükségét éreztem megnézni tőle a Velünk élő Trianon dokumentumfilm-sorozatot, a Trianon moziváltozatot, valamint a Trianon zenés történelmi játékot a Hősök teréről. És hát nem annyira klassz Koltay Gáborral meg Trianonnal feküdni-kelni. Jut eszembe, az előadásban sokszor megénekelt „Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá” Juhász Gyula Trianon-verséből való. Ő is újrahasznosította, mert eredetileg Léon Gambetta francia politikus mondta – Y penser toujours, n’en parler jamais –, és az 1871-ben a Német Császársághoz csatolt Elzász-Lotaringiára gondolt. Azt a franciák visszakapták a versailles-i békeszerződésben. Beszkenneltem és megosztottam a családdal anyukám keresztanyjának – Varga K. Lászlóné, született Kacsán Mária, 1898-1988, emlékszem a nénire, szúrós volt az álla – leánykori emlékkönyvét. Lepréselt virágokat is tartalmaz. Ez a kedvencem beírás, mert igazán lényegi összefoglaló. Emlékül Mariskának Három erényt kövess. Higyj remélj szeress. Higgy de kinek Remélj de mit Szeress – de jól megnézd hogy kit. Jegyezte 1918.II.7. Molnár Mihály M.K. 20. Népf.Gy. k. 5. zlj.géppuska század (Megnéztem az első világháborús veszteségek adatbázisát, voltak sebesült-áldozat-hadifogoly Molnár Mihályok, népfelkelő gyalogos címzéssel is, de az ezred száma egyiknél sem stimmel, hhhhhu…) Szép volt az idő, közel egy órát napoztam a Hősök terén maszkban, a Szépművészeti Múzeumba jegyért álló sorban. Biztos lehetett volna ezt körültekintőbben és korábban abszolválni, de én így is tudok örülni, hogy nem maradtam le a Cezanne-tól Malevicsig kiállításról. (A leszármazottak és a Cezanne Bizottság kérésének eleget téve már nem Cézanne-nak írjuk a festő nevét.) Olvastam a szöveget, néztem a képeket – egyik szemüveg le, másik fel, milyen hülyén van a szem kitalálva, bizonyos kor után legalábbis. Sóhajtoztam Aix-en-Provence után (jártunk ott), csodálkoztam, hogy el nem unta Cezanne a fürdőzőket festeni. Ez a műve például negyven évig volt az elragadtatott Matisse tulajdonában, aki aztán odaajándékozta a Petit Palais-nak, rendes tőle. Egy másikon pedig a központi alak, egy meztelen férfi épp az alsónaciját húzza fel, ha jól vettem ki. Cezanne-on túl is szép az anyag, azon kortársaitól és későbbi festőktől, akiknek művészetében valahol benne van. Különösen tetszett például Moholy-Nagy László szántóföldes képe. (Mint ki gépen száll fölébe.) Moholy-Nagyról tudom, hogy Chicagóban dolgozott, tanított a harmincas évektől, ott is halt meg, találkoztam ott munkáival. A Kolibri Pincében jártam aztán a Sam, avagy felkészülés a családi életre című előadáson. Kortárs lengyel darab, láttam Bocsárdi-rendezésben sepsiszentgyörgyiektől: tizenhárom éves fiúgyerek a főszereplő (Fehér Dániel), válnak épp a hobó lelkületű, humán értelmiségi szülei (Tisza Bea és Bodnár Zoltán). Gyevi-Bíró Eszter rendezte, és eleinte nagyon tetszett Csiszér Csilla Viola szellemes, ízléses, rajzos díszlete. De aztán tulajdonképpen eléggé elmúlt a tetszésem. Úgy éreztem, túl sokat szöszölnek díszlettel-kellékkel a színészek. Ezen a pici helyen szinte minden energiájuk a színpadkép játékosságának üzemeltetésére megy, közben az alakítások legfeljebb a felszínt karcolják. Talán lehetett volna ebben a darabban ennél kicsit mélyebbre menni, többet játszani el belőle annál, ami még éppen csak jópofa. Olyan 10-14 évesnek néztem a gyerekeket a nézőtéren. Értették ők ezt, hajaj. Telitalálatos januári keresőkifejezések: Béres Ilona férje Fodor Tamás (tudom ám, hogy a Ionesco-bemutatóra gondolt, csak nem jutott eszébe A székek) pucuka jelentése m.v. rövidítés színház Adorjáni Bálint magassága vasutas jelmez néhai színész Gábor megbántam hogy gyereket vállaltam Waskovics Andrea meztelen kecskeméti parkettás börtön majd akkor megyek én is tüntetni lepisilte a színpadon ő az igazi Lázár Kati fiatalon ct vezérelt gyöki blokád dobog a fülem A szombathelyi Mesebolt Bábszínház múltkori premierjéről. Meleg szívvel olvastam az ÉS-ben Aschert Babarczyról. Kaptam egyébként megtisztelő felkérést Babarczy-nekrológra egy olyan orgánumtól, ahová még sosem írtam. Elhárítottam. Mondtam, hogy sajnos nem ismertem Babarczy Lászlót, nincsen személyes emlékem róla, és előadásélményt sem igen tudok megragadni. Azt válaszolta erre a felkérő, hogy nem muszáj személyes emléknek lennie, lehet az életműről írni. Mondtam, lehet, persze, de nekem kell a személyes élmény. Pályát összefoglaló, személytelen nekrológot csak olyankor írtam, amikor lapnál lévén munkaköri kötelességem volt. Az olyan is. Amikor Zsindely Ferenc naplójában az 1941-es, harmadik zsidótörvényhez értem – ő fajvédelmi törvénynek nevezi –, megálltam egy dermedésnyi időre. Ebbe még sosem gondoltam bele, de a harmadik zsidótörvény a mi házasságunkat betiltaná. Mivel még pont volt két olyan nagyszülőm, aki az izraelita felekezetbe született be. Sőt már a szüleim házasságát is betiltaná. Így jártunk (volna). Zsindely Ferencről lassan már alakul a képem – magabiztos, fölényes, hozzáértő, és nincsenek kétségei. Bizonyos szempontból éppen olyan, mint a mostani politikusok: nem becsüli sokra a többi politikust, az övéit is, a párttársait beleértve. (Teleki Pál hozta be őt a kormányba, akit aztán az öngyilkossága után legtöbbször csak úgy emleget „a szegény kis Bóli”.) Attól tartok, az én életem már rövid ahhoz, hogy a politikusokat megkedvelhetném. A Zene Házában jártam. Mielőtt bementem, a ház mögött lépegettem magamnak egy kis zenét a játszótéren. Hogy milyen a ház, azt majd nappal kell megnézni, este a látványosság merőben világítás kérdése. Odabent zenés rendezvény lévén egyfelől védettségi igazolványt igényeltek, másfelől viszont természetszerűleg maszk nélkül ültek a vendégek a nézőtér elejében, asztaloknál. Oda szóltak a borkóstolós jegyek a Soharóza Dalok a kamrából című, Halas Dóra–Nagy Fruzsina rendezte produkciójára. Fura egy programegyveleg ez: ismeretterjesztő borkóstoló – engem a borkóstoló semmilyen szempontból nem érdekel, kivéve, ha Kazal László adja elő –, amely menetközben afféle intellektuális, bor- és zeneszakértői stand-uppá alakulgatott. Közben négy tételben felléptek a soharózások, hozzávetőleg a karanténkorszak gasztronómiája tárgykörében. A dalszövegekben esett szó szinte mindenről, ami volt (pl. érintésmentes házhozszállítás) és nem volt (pl. élesztő). Maga a műfaj, a catwalk concert már ismerős a remek Az ügy-előadásukból meg a Tabu kollekcióból, és átéreztem, mennyire nehéz lehet új dolgokkal előállni, főleg a jelmezkoncepciót tekintve. De azért most is sikerült szellemeseket kitalálni, ha nem is túláradó mennyiségben. Volt betét a kimcsiről, azt személyes ajándéknak vettem. Egy koreai szöveg (magyarul persze), meg egy kimcsidal hangzott el. Ezalatt a lelki számmal végigrágtam az összes fajta kimcsit, amit Deguban 2008 januárjának harminc napján ettem. (Jut eszembe, a napokban felvettem a Duolingón a koreai nyelvet. Magamtól nem jutott volna eszembe, de Annamari tanulni kezdte, és mentem utána. Csakhogy nekem még nem sikerült túljutnom az első négy leckén, ahol az ábécét nyomatják, mivel egyelőre képtelen vagyok megjegyezni, melyik hanghoz melyik krixkrax tartozik. A dán jobban megy – a dánt már vagy két hete felvettem –, legalábbis az írás-olvasás szintjén, mert arra még nem jöttem rá, milyen rendszer szerint ejtik máshogy a szavakat, mint ahogyan írják.) Ó… belebotlottam ebbe. Tehát 15 éve jártunk utoljára Párizsban… Vagy nem utoljára, hanem legutóbb. Biztos más lett azóta az a város, és talán nem is baj, ha másmilyennek már nem látjuk. Többfelől halljuk mostanában, hogy például az amerikai nagyvárosokon mennyire rajta hagyta-hagyja nyomát a járványhelyzet. Kiürült irodaházak, bezárt boltok, bedeszkázott kirakatok. Az elnéptelenedett belvárosokba betelepült hajléktalanok sátrai-bódéi. Meglehet, hogy – a családegyesítéseket leszámítva – nem is kell már nekünk külföldre utazgatni. Mit akarunk mi még bóklászni a világban, ketten együtt 125 évesen. Csak én még mindenképpen át akarok kelni a Hídon, Koppenhágából Malmőbe, vagy vissza. Tudom, hogy láttam a Hálózat című Sidney Lumet-filmet 1980 őszén, de nem emlékszem belőle semmire, csak arra, hogy láttam. Meg egy nagy plakátjára, amellyel építkezést fedtek el a Bajcsy-Zsilinszky úton, és mi mentünk el előtte kedves férjemmel, aki akkor még nem volt az. Szóval nem emlékszem a történetre, de az a Centrál Színház Network-előadása láttán világos, hogy nem szorul ráncfelvarrásra. Nyugodtan játszódhat 1975-ben, a Gerald Ford elnökölte USA-ban, a korabeli tévévilágban (mai stúdiótechnikával), akkor is éles, ütős választási darab lett belőle a 2022-es Magyarországon. A félreértések elkerülése végett Alföldi Róbert játssza a főszereplőt, a nézettségi adatokban feltündöklő tévés személyiséget. Jól csinálja: egyszerre tévedhetetlenül szakszerű és szenvedélyes. Érdekes, a kivetített képeken szembeötlő, hogy megkorosodott, viszont a hangja fiatal maradt. Esemény ez a bemutató. Mint közéleti reflektált vállalkozás, kicsit talán meglepő a hűvösen elegáns színházigazgató-rendezőtől, Puskás Tamástól. Abszolút profi, pörgős, ledfalas látványokban gazdag produkció. Sikerül eliminálni, hogy nyilván maga a film is pont azokkal a hatáskeltő eszközökkel operál, amik ellen kikel. (Egy zavaró apróság: a színészeket mikroporttal szerelték fel, kihangosítják őket, úgyhogy jobb lett volna, ha Martinovics Dorina a László Zsolttal való randiján az étteremben nem rácskál csirkecombot.) Többször megkérdezték tévésóilag a publikumot, jól érzi-e magát, és ilyenkor a vállalkozóbb kedvű nézők kórusa kiabálta, hogy jól. Tőlem csak az telt volna, hogy nem jól. Mivel az utóbbi színházi évem legfegyelmezetlenebb közönségét láttam magam körül, maszkilag. Nem, hogy leengedték az orruk alá, de fel sem tették. A kezükben fogták. Attól tartok, ez összefügg avval, hogy ötszámjegyű összegbe kerül a jegy, és ennyi pénzért, gondolhatja a néző, őt aztán ne korlátozzák. Ezenközben Alföldi figurája a záróbeszédében épp valahova oda konkludált, hogy nem vállalhatunk felelősséget, csak a másik emberért. Minden szempontból reménytelenek vagyunk – evvel a lesújtó érzéssel jöttem haza. Még a hétvégén leadtam a Trianon-cikket. De méltó bosszút álltak rajtam a Koltay testvérek, mert egy hete nem tudok szabadulni a Kell még egy szó című számuk dallamától, egyfolytában dúdolom, hiába nem akarom. A Színház folyóirat, a Revizor és a Játéktér együtt hirdették meg a 2x3 hónapos színikritikusi mentorprogramot, amelyben a résztvevők szemináriumi foglalkozásokon, szabadegyetemi előadásokon vesznek majd részt, és színházba menés, feldolgozás, írás, saját mentorral szakmai konzultáció, ilyesmi. Sikerült mentornak beszervezniük kollégákat a céh legaktívabb és legjavább tagjai közül, plusz a szerkesztőségek – ez a legtöbb, mi adható (meg én). 46 pályázat érkezett, háromfős csoportokban értékeljük, hogy kiválasszuk a beválasztandókat. Az én triászomnak 9 jelentkező anyaga jutott elbírálásra. Csupa lány. Egyáltalán nem vagyok meglepve. Amikor két éve a céh kritikaíró szemináriumot szervezett, és abban a sorozatban fiatal kritikusaspiránsokkal beszélgettünk Gabnai Katival, elmondtam nekik, hogy miért csupa lányok és asszonyok vagyunk itt. A színikritikusságban korunkban a következők nincsenek: pénz, presztízs és karrierlehetőség. Ebből már eleve következik, hogy besorolt az elnőiesedő szakmák közé. (Másfelől viszont kell hozzá pl. empátia, amiből viszont a nőkben talán több van.) Elmentem a Nemzetibe megnézni Az ajtót. Gondoltam, hogy anyukám szívesen eljönne velem, de hát már több mint tíz éve nem él. A Nemzetihez érve meglepődtem a helyi viszonyokon. Eleinte ugye volt ott egy nagy parkoló, legalább parkolni lehetett. Aztán a parkoló egyik felére, a Nemzeti oldalában odaépítettek egy házat. Most pedig a másik felén áll egy cirkuszi sátor. De gyalog is nehezen megközelíthető a színház, mert a villamos felől a Nemzetihez vezető út „freeszfe-szalaggal” van lezárva. A következő lépésben talán már el is barikádozzák az egész Nemzetit, nem kell az, hogy mindenféle idegen nézők be akarjanak menni. (Kijutni sem volt könnyű. Bezárták a szél miatt a kapukat, oldalt lehetett kisomfordálni.) Szabó Magda Az ajtójából jó néhány előadást láttam már. Amióta a könyv megjelent, azóta egyfolytában meggyőződésem, hogy Emerenc égen-földön egy van: Törőcsik Mari. Amióta ő nincs, azóta mondjuk: Meszléry Judit. Udvaros Dorottya soha nem jutott volna eszembe. Básti Juli kicsit előbb. Már csak azért is, mert Söptei Andrea és Básti Juli között látszik lenni valami szál. (Merthogy Söptei Andrea játssza az Írónőt.) De hiába, hogy Emerenc nem Udvaros Dorottya szerepe (szerintem), nagyon jól megcsinálta (szerintem). A tartásában, a mozdulataiban benne van az ősi erő. Gondom Szabó K. István rendezésével akadt. Ahogy ő ezt az anyagot felsallangozta, azt tévelygésnek tartom. De legyen itt most elég ennyi, mert rájöttem, hogy írhatok én erről kritikát. (Annál is inkább, mert a tatabányai A revizort elvetettem. Az a rendezés annyira rátapadt a légypapírra, hogy én is leragadtam ott, és attól kezdve semmi írhatnékot nem keltett bennem.) Jean-Pierre Jeunet Bigbug című scifi-vígjátéka nem nagyon eredeti, nem túl szívderítő, nem túl mulatságos, de egyszer meg lehet nézni. Evvel szemben Fabricius Gábor Eltörölni Frankot című filmjét egyszer sem sikerült megnéznem. 1983-ban játszódik Budapesten, és a diktatúra tombolását mutatja be. Már akkor ideges lettem, amikor az elején a punkzenész főszereplőt a rendőrségről az elmeosztályra vitték, és a kórházkertben, a kórház bejárata mellett zászlórudak sorakoztak szorosan, rajtuk vörös zászlók lobogtak. (Vajon ki látott ilyet 1983-ban? Talán ha az aktuális SZKP-főtitkár, Andropov elvtárs épp ebbe a kórházba jött valami vizsgálatra vagy látogatóba, de ez kevéssé valószínű.) Aztán az elmeosztály nyüzsgését is fokozott érdeklődéssel figyeltem, már csak azért is, mert a nyolcvanas évek elején egy nyáron segédápolóként dolgoztam egy kórház elmeosztályán, és próbáltam itt most összeegyeztetni a tapasztalataimat és az emlékeimet a rendező által ábrázoltakkal. Á, hagyjuk, mondom, nem néztem végig, és nem akarok kétségbe vonni belőle semmit – bizonyára van történeti alapja is –, de nem az én filmem, nem az én nyolcvanas évekem, úgyhogy privátlag eltöröltem Frankot. Nem sűrűn járt Zsindely Ferenc miniszter/államtitkár színházba. Ami abból a szempontból mégis különös, hogy a felesége, Zsindelyné Tüdős Klára több módon is kötődött a művészetekhez. Amióta olvasom, tán kétszer eljutott Zsindely az Operóba, abból is az egyik alkalom a cserkészek díszelőadása volt. 1941 októberében azonban megnézte a Nemzeti Színházban a Nórát. Nagyra értékelte Bajor Gizi alakítását. Ezt írta másnap a darabról: Maga a probléma legalább annyira időszerűtlen, mint akár a turnűr és a sonkaujj az úri kosztümökön – ma lassan az emancipálandó férfi lesz aktuális. Hát, ő tudja… Ami ezt a Nóra-bemutatót illeti, Helmer: Lehotay Árpád, Rank doktor: Jávor Pál, Krogstadt: Major Tamás, rendező: Németh Antal. Milyen jó, hogy Egyed Zoltánnak – aki a Válaszút nevű erdélyi faluban született (akárcsak Wass Albert) – színházi lapja volt! Ha helyenként talán hevenyészett is, meg nem muszáj egyetérteni a drámaelemzésével, de hogy írta le a színészi alakításokat, mi?! A múlt héten eltűnt a terünkről a buszmegálló. Mármint nem úgy, hogy leszerelték a táblát és nem áll meg a busz. Hanem volt itt egy tetős, többüléses buszmegálló-építmény, annak veszett nyoma. Nem tudom, esetleg a kétfarkú kutyák bontották szét és vitték magukkal, hogy valami izgalmas új külalakkal hozzák vissza. De nem nagyon valószínű, hogy ez a helyzet. Akkor viszont mi. Lehet, hogy mégis a kétfarkú kutyák, talán nem vitték el, csak lefestették láthatatlanfestékkel. Mostanra már összeszedtem valamelyest a fejemet, úgyhogy hívtam a Spirituszra zoom-beszélgetni Bartal Kiss Ritát és Schneider Jankót. Két olyan sokoldalú, jeles alkotó, aki úgy ismeri a bábszínházi szcénát Budapesten és határon innen meg túl, mint én a tenyeremet. (Megjegyzem, ez nekem még rosszabbul megy, mint anno a rádiózás. A zoom idegen. Nem találtam sem a felvevőgombot, sem az időszámlálót. Nyilván én tökítettem el valahová, de egyfolytában azon izgultam, hogy megy-e a felvétel egyáltalán és vajon hány órája beszélünk már. Beleöregedtem az idegeskedésbe. Csoda, ha közben egyáltalán kérdeztem valamit.) (Lett felvétel és nem túl hosszú.) Lehet, hogy a kedves olvasó unja már Zsindely Ferenc naplóját (az enyémről nem is beszélve), de én még nem. Csak esténként olvasom, amikor már lefeküdtem. Bár kicsit nyomja a hasamat ez a nagy, vaskos, súlyos kötet. El fog tartani még egy ideig. A Kormányzó Úrban kialakult az a meggyőződés, hogy az ország sorsát egyedül az ő kezébe tette le a gondviselés, más senki ahhoz nem ért. Olyasformát hisz, hogy a junker felfogásának érvényesülését a lehetetlen kormányok és a szószátyár parlament túlságosan is akadályozzák, félre kellene tehát tolni őket, s erős kézzel megfogni a gyeplőt, a hadseregre támaszkodva, amelyet megbízhatónak tart. Danis Lidi in da house! Még szép, hogy nem hagyom ki. A múlt héten mutatta be a Rózsavölgyi Szalon a Kezdet című kétszemélyes darabot, írta David Eldridge, fordította Hárs Anna, rendezte Dicső Dániel. Egy londoni lakásavató buli végén a házigazda nő és az egyik vendég által hozott vendégpasas ketten maradnak a romok között. Talán kinézték maguknak egymást már az este korai szakaszában. Nem tudom. Mindenesetre két magány összecsap bátran, bátortalanul. Egy reményvesztett meg egy reménykedő. Kedvezőtlen látási viszonyokba csöppentem a nézőtéren. Nyaknyújtóztató, ülvetornászós erőfeszítéseket kellett tenni, hogy legalább az egyik szereplőt lássam, és persze Danis Lídiát követtem szemmel. Szépen dolgozott. Külön hálás voltam azért, hogy amikor néha egyedül maradt – a pasi kiment a konyhába –, nem vágott arcokat olyankor. Schmied Zoltán is rendben van, jól játssza a titkos értéket és a lúzert is. Meg kell mondanom egyébként, hogy nem hinnék a hepiendjükben. Ez a nő ezt a férfit meg fogja unni. Két-három évnél tovább nem húzzák szerintem. Vagy csak nem vagyok ideálnézője a romkomoknak. Másfelől az is tény: soha nem fogom tudni sem elképzelni, sem megérteni, hogy egy ilyen gyönyörű, nívós hősnő, mint ezé az előadásé, aki áttetsző, vékonycsíkos fekete blúzban, a magassarkú cipője sarkáig érő bő fekete nadrágban áll a saját, elegánsnak jelzett, modern festményekkel díszített nappalijában, avval indít az ott marasztalt férfivendégnél, hogy te meg mi a faszt beszélsz. El vagyok maradva a mai bulvárvígjáték-stílustól, micsináljak. Valami kapcsán felmerült dr. House. Volt olyan, átmeneti időszak, amikor néztem abból a sorozatból valamennyit, alighanem a többedik évadban. Sosem láttam az elejét. Egyik éjjel, amikor nem tudtam visszaaludni, fogtam magam és megnéztem az első évad első három részét. Innen megtudtam, hogy nem volt semmi felvezetés, előjáték, rögtön úgy indult, hogy ez az nagyképű, passzióból modortalan orvos megfejt rejtélyes betegségeket. (A fiatal kollégái közül gyakorlatilag azonnal megszerettem a lányt, dr. Cameront. Az egy tiszta nő. Gondolom, beleszeret ebbe a vonzó, rémes pasasba – csak plátóilag persze, hiszen kezdeni úgysem lehet House-zal semmit –, és szenved majd, mint a kutya.) Mérhetetlenül elszörnyülködtem az első három részen. Azon tudniillik, hogy a megmentett betegek a kórházból való távozás után egész biztosan csődbe mentek, utcára kerültek és éhen haltak. Nem lehet ugyanis olyan egészségbiztosításuk, amely fedezné azt a rengetegféle vizsgálatot és kezelést, amit dr. House végigzongoráz. A legerősebb biztosításban is van önrész, és ha e kórházi ellátás árának csak a töredékét kell kifizetni, az is elképzelhetetlenül horribilis összeg. Ennyit azért megtanultunk Amerikáról Annamariék révén. Szombathelyre jöttem néhány napra, hat-hét előadást meg tudok nézni ez idő alatt. A Barta Lajos-féle Szerelemmel kezdtem tegnap este Nagy Cili rendezésében. Könnyes-kedves forma produkció. Hogy a legjobbat mondjam, a többiek véleményét: a közönség kuncogott és hosszan tapsolt a végén. Magam is tudok majd elismerő szavakat ejteni, talán Dénes Emőkéről, Herman Flóráról, Antal D. Csabáról. Szeretem a művet. Stílusdarab. De itt pont a stílusa hibádzott a megszólalásához, úgy találtam. Olyannyira ott maradt a seholban és a semmiben, a porosban és a légüres térben, hogy még az a kettős sem gyulladt fel, amelyben a Mama (Németh Judit) és a Papa (Róbert Gábor) a háborút emlegették. Pedig annak aztán aláment most az élet. A Hotel Pelikán mellett épp felszállt hangos pelikánvijjogással egy nagy csapat varjú, amikor megérkeztem. Nem az üres, kihalt főépületben kaptam szobát, hanem az üres, kihalt melléképületben, ahol négy sarokszoba található, és szerintem ezen a télen még nem fűtöttek. Most a tiszteletemre bekapcsolták ugyan a radiátorokat, de hiába melegek, 16 fok volt, amikor este lefeküdtem, kabátban. Reggelre felment 20-ra, úgyhogy most már nem szököm meg, és remélem, meg sem fáztam. Mondjuk illik ezekhez az időkhöz, hogy hideg legyen és aggodalom. A bizalmatlanság is fázít, amit a világ ügyeit intézőkkel szemben érzek. 21,5 fok lett a tegnapi végeredmény a szobámban, nem panaszkodom. Délelőtt Az ajándék címmel színházi nevelési előadás, harmadikos ált.isisek társaságában. Bizonytalanságot szült bennem – mint általában ez a műfaj –, színházilag nem számottevő, pedagógiailag nem tudom, mennyire értékelhető. Az vitathatatlanul haszna, hogy szoktat: a gyerekek eljönnek a színházba, megismerik az épületet, a környezetet, látnak élő színészt akcióban, és még interakcióba is keveredhetnek vele. Egy 11 éves Tibi fiú a főhős (Hajdu Péter István), aki háziállatot szeretne, de a szülei (Decsi Edit és Antal D. Csaba) nem engedik. Volt egy momentuma a csoportos beszélgetésnek, amely jelezte, milyen kardinálisan kétes az egész ügylet értelmezhetősége. Egy kislány játszotta Tibit, a színész (Szabó Róbert Endre) pedig az eladót a boltban, ahová bement kaját venni az otthonról lelépett gyerek. A boltosnak gyanús lett a szökevény, úgyhogy hátravonult telefonálni a rendőrségnek. Ekkor a gyerekek azt tanácsolták a szerepben lévő lánynak, hogy gyorsan szedjen össze, amit tud, és azonnal lépjen le. A tanárnő mellettem belesápadt ebbe. Pedig a kölykök adekvát módon viselkedtek; mintha alkotófolyamatban vennének részt, filmes mintára forgatókönyvet fejlesztettek. Délután az Antigoné tantermi előadásának nívós munkabemutatója az osztályteremnek berendezett stúdióban. Akadtak szép színházi pillanatok. (Például Horváth Ákos Kreon-arca, amikor megkapta a halálhíreket. Mint egy fából faragott Krisztus-fej szenvedő vonásai.) A produkciót létrehozó két drámapedagógust bevették a játékba, magukat a diákokat nem, jóllehet Kreon formailag tanári pozícióban lépett fel előttük. Szerintem a „kívültartásuk” lehet az oka, ha ezeket a kilencedikeseket talán nem érintette meg a zsarnokság szele. Legalábbis erre következtetek az utánai beszélgetésből (Jó király, betartja a törvényt – mondták többen), és abból, hogy végül megszavazták: Kreon maradjon a király. (Gondoltam persze erősen erre.) Utána az Ájlávjú című nagy sikerű kis Broadway-musical. Kellemes estét szerzett. (Láttam már egyszer Nyíregyen.) Arányos, jóízlésű, hozzáértőn adjusztált. Egyenletesen szakszerű, energikus és megnyerő színészek. Nagy Cili sikkességét, huncutsággal gyárilag felszerelt nőiességét különösen kedvelem. Nagy-Bakonyi Boglárka eszenyis hangokat tartalmazó tónusa megkapó. Antal D. Csaba dögös baritonja meglepett. Hajdu Péter István pedig akkor fogott meg, amikor elénekelte egy reggelinél, hogy mit szeret 30 év után is a vele szemben újságot olvasó öregasszony-feleségében. 24 fokkal zárom a szobát. Tegnap Audiberti Árad a gazságja, Kiss Csaba rendezésében. Szép feladat kiokoskodni, hogy mi legyen a színen evvel az akár mese-, akár álomszerű, áltörténelmi borzadálydarabbal. (A borzadály nem a minőségre, hanem a műfajra vonatkozik.) Mit is… mit is… Talán a Parfait királyt játszó Sipos László Márk. (Akire még a Soltis Lajos Színház gyerekelőadásaiból emlékszem.) Nem is az arcán tobzódó gödröcskék miatt említem, hanem mert minden szava eredetinek hatott. Este Visky András Pornó című egyszemélyes játéka. Két gyereke születése után jön vissza a színpadra Csonka Szilvia, ezt rendezi meg magának és játssza el, csomagolópapír-díszletek, jelmezek, kellékek között. (Zöld Színház Projekt, csupa újrahasznosítás.) Mennyi jóravaló alkotói energia, konok elszánás, aprólékos munkálódás – gondoltam kissé hálátlan lelkesületlenséggel. Elfáradtam. Be kell vallanom, hogy úgy emberileg (gátlásosságból), mint szakmailag (kritikus lévén) távolságtartó vagyok színházi társulatok közelében. A szombathelyi büfébe is csak azért mentem be, mert nemigen találtam a körzetben vevő- és evőhelyet, így az első este perec volt a vacsorám. Csak Némedi Árpáddal beszélgettem kicsit, ami annak köszönhető, hogy hat évvel ezelőtt „kollégák lettünk” (ezt ő mondta így), amikor Ön kritikus? címmel céhprogramot szerveztem a Színházak Éjszakájára, és abban Árpi zenész-színészként vett részt, Markó Róbert rendezésében. Jókat mondott a szombathelyi színházról. Terveztem, hogy hazaérvén még épp meg tudom nézni online a freeszfe A nép ellensége-előadását a MU Színházból. Hát nem volt egyszerű, mert amikor először megvettem a jegyet, akkor a banki akció sikeres volt ugyan, a jegyvásárlás viszont nem (?!) De visszautalták a pénzt, aztán némi szorongás közepette a második próbálkozásom bejött. Érzem, hogy Antal Bálint egyetemi hallgató rendezése közvetlen részvétel esetén, vagyis élőben beszippantóbb lehet, mint így, de az átjött, hogy van koncepció, annak pedig színházi formája. Ez itt a sörös-jakuzzis A nép ellensége, amelyben a felfújható medence vize a minden: a rossz víz, a jó víz, a tea és a puncs. (Talán a sör is.) A rokonszenves Gloviczki Bernát Thomas Stockmanja nem pusztán azért ideális figura a mi mai demokráciánk világára nézve, mert naivitás és szenvedély fűti, hanem mert a fellépését nemcsak az igazság elszánt képviselete határozta meg, hanem evvel egyidejűleg az arrogancia és az emberek működésének végzetes nem értése is. További napok nincsenek ebben a hónapban.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|