Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2008. március:

 

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31            

1. szombat

Öreg vagyok én már – nem szívesen írok negatív kritikát egy becsületesen rossz előadásról. Mint amilyen a tegnap este látott Bevetés. (Mondjuk a cím még stílszerű is. Bevetni és sóval hinteni be a színpadot – lehetett gondolni a Stefánia palota nézőterén ülve.) Egy musical, pontosabban történetkerekítés, Horváth Péter által, Loksi-számok köré. Ez a mi zenénk, ehhez ragaszkodom. („Mi” alatt legalábbis kedves férjemet és engem értve.) Hogy lett ez a produkció mégis ennyire idegen, rideg és taszító? Jószerével magukat a számokat sem lehetett élvezni. (Presser mit szól vajon? Mellettünk ült, de nem néztem oda. Már így is épp eléggé zavarba hoztam, mert amikor bejött a félsötét nézőtéren a sorunkba, és átküzdötte magát rajtam, én szeretettel ráköszöntem, ő meg mentegetőzött, hogy nem ő köszönt előbb, szemébe sütött a nap, vagy ilyesmi, ebből pontosan lehetett tudni, hogy fogalma sincs, honnan és mennyire ismerjük egymást :-)

Telihay Péter rendezte, nagyon tisztességesen dolgozik az előadásban mindenki – a Honvéd Kamaraszínház és a tatabányai Jászai Mari Színház közös munkája –, de olyan az egész, mint egy nagy görcs. Egyedül Fazakas Juliról tudok meleg szavakkal emlékezni meg. Szép is, jó is, és amikor ő énekelt-játszott, abból még színházi pillanatok is létrejöttek olykor.

Más. Bizonyos szempontból mulatságos, hogy ha a kaposvári színigazgatói pályázatról szóló hírt nem olvasom (szerkesztem), a polgármester nyilatkozatát nem ismerem, épp csak az önkormányzat által összehívott szakmai kuratóriumot sorolja el nekem valaki, akkor annyiból is rögtön tudom, kit fognak kinevezni direktornak.

Még más. Majd mesélek Karinthy Márton könyvéről, mert erős élmény volt, és járnak érte jó szavak a szerzőnek.

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

(Három hónap sem telt el, és válaszolt a Wizzair. Az van a mailben, hogy a fél repülőjegy árát visszaadják, de nem térítik meg a „kölcségeimet” – tényleg ezt írják.)

Szóval kitűnő riportkönyv A vihar kapuja. Az egyik komoly erénye, hogy bár Karinthy Marci számára láthatóan és érthetően nagyon fontos ez az egész – a Színművészeti Főiskola egykori rendezőosztálya, amelyikbe járt 1968-tól 1973-ig, Ascher Tamás, Gáll Ernő, Illés István, Kornis Mihály, Meczner János, Nagy András László, Romhányi László, Szőke István és Valló Péter társaságában –, mégsem gondolta egy percig sem, hogy ő a legfontosabb benne. (Milyen kár, hogy Romhányi László nem állt szóba vele! Ha ő is megnyilvánult volna, még színesebb és még ellentmondásosabb lenne a kép.) Érdekes a korrajz, a társadalmi és a szakmai közeg. Izgalmasak a kapcsolataik, az emlékeik és az ítéleteik egymásról. A könyv leghasznosabb dramaturgiai kulcseleme Kornis Mihály súlyos Ascher-defektusa. (Jut eszembe, ha én akkoriban – mondjuk fiatal színházi újságíróként – arrafelé mozgok, bizonyára Ascherra voksolok, ha ugyan nem lettem volna fülig szerelmes is belé.)

Szőke Istvánon elgondolkodtam, őt valamennyien nagy tehetségnek tartották. Én később érkeztem, nem volt szerencsém Szőke jelentős produkcióihoz. Legutóbb talán akkor hallottam felőle, amikor pár éve Ulmann Mónika leváltotta őt a József Attila Színházban az Osztrigás Mici rendezéséről. De nyolcvanvalahányban egyszer volt alkalmam tapasztalni, amiről az osztálytársai beszélnek. Egerben jártam riporton a Film Színház Muzsikától, és ő Osztrovszkijt próbált a próbateremben. Ültem, néztem, és láttam, hogy hihetetlen erővel képes feltüzelni a színészeket. Olyan hőfokra izzított mindent és mindenkit a szobában, hogy még Mönich Laci, a fotósom is transzban repkedett és kattingatott.

vissza a lap tetejére

3. hétfő

Még a múlt hét elején kitaláltam, hogy mivel vasárnap másodikaünnep, és ketten leszünk, kiránduljunk vidékre ebédelni/vacsorázni és színházba. Felvetettem Kecskemétet, ahol délután Alkésztiszt, aztán este Mizantrópot lehetett volna nézni, de kedves férjem azt mondta, ne feszítsem túl a húrt. Így hát Kaposvár mellett döntöttünk, ennek jegyében áthajtás a köröshegyi völgyhíd alatt (alulról látszik, ami rajta áthaladva nem: hogy szép és nagy), ebéd a Corsóban, délután Fekete Péter a színházban. Mert amikor ezt kiötlöttem, akkor még nem volt ismeretes, hogy úgy járhatunk, mint a Nemzetiben a Szilveszterrel: nézhetjük „felhőtlen komédiázását” egy szétzavarás előtt álló társulatnak. No hát meglehetősen sivatagos előadást láttunk. Az a lesújtó díszlet… (Lucien Ouvrier hipermodern párizsi lakása, olyan csővázas székekkel, amilyenek középkategóriás pesti fogorvosok magánrendelőjének előszobájában állnak…) Az a kedélytelenség… Az a nyögvenyelősség… Annyi jó hírt hozok, hogy Varga Zsuzsa, amint az várható is volt tőle, igazán nagyszerű Claire.

Olvasom a New York Times cikkét. A La MaMa egy jónevű off-Broadway színház, ott játsszák a darabot: a Cseresznyéskert folytatását. Csehov drámájának szereplői, tizennyolc év múltán, vagyis 1921-ben. Érdekes lehet az előadás. Bár elképzelhető, hogy nem tetszene nekem, ahogy az író-rendező, Mr. Ularu, (aki Romániában született és “nem tűnik a szovjet éra fanjának”), rászabadítja a birtokra a maga kommunizmus-értelmezését. Nem ígérhetem sajnos, hogy megnézem és beszámolok róla.

vissza a lap tetejére

4. kedd

Új kávéház nyílt a Felszab téren, a Paris Cafe helyén. Vasárnap az ablakában reggelizett egy helyes apuka a helyes kisfiával, és papírpohárban állt előttük az asztalon a kávé vagy kakaó. Most már igazán nem tudom, hogy a stílustalanság a hely szelleme-e, avagy kézről kézre adják egymásnak a tulajdonosok.

Marx József Szabó István – Filmek és sorsok című könyvét olvasom, jóllehet már a 11. oldalon elment kicsit a kedvem tőle. 2002-ben jelent meg, szép kötet, régi családi fényképekkel, sok beszélgetéssel, korábbi interjúk részleteivel, alapos munkával, filmelemzésekkel. Mélyre ásó, mindenfélére kiterjedő, teljes portré, biográfia és bibliográfia egyszerre. A 11. oldalon megmagyarázza a szerző, hogy miért várt ilyen sokáig e könyv megírásával:

“Vártam. Talán nem is ok nélkül. Az Édes Emma, drága Böbe bemutatóján, 1992. március 20-án ugyanis nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Szabó Istvánt – ellentétben a szellemi és művészi élet sok más gyenge karakterűnek bizonyult szereplőjével – a rendszerváltás szemernyit sem változtatta meg.”

Nem is tudom, hogy van ez ilyenkor. Vajon belenézett-e tavaly óta egymás szemébe ez a két ember? Mondta-e egyik a másiknak, hogy kellene tán egy Javított kiadás? Mennyiben érvényes ma ez a 400 oldalas kötet, amelynek olvasásában még a 100. oldalon is azoknál az éveknél tartok, amelyekben Szabó István jelentéseket írt? Amiről a 2002-es portrékönyvben nem számolt be, viszont 2006-ban büszke volt rá és élete legbátrabb cselekedetének nevezte?

vissza a lap tetejére

5. szerda

Mondtam vasárnap Józsi doktornak: évek óta fájnak a mozgó fogaim, eleget fájtak már, ne fájjanak tovább. Úgyhogy tegnap elmentünk Várpalotára, és Józsi doktor felrobbantotta a lengő hidakat a számban. Hullottak vele a híd alatti, csontpusztult fogak is, mindössze egy túlélő maradt. A frontfelület sértetlen, de széles mosolyt a napokban senki ne várjon tőlem.

Anyukám – akinek bámulója vagyok – kiolvasta a vaskos Tarkovszkij-naplót, és hosszan mesélte, hányféle szempontból tartja nagyon érdekesnek. Avval fejezte be, hogy sokat tanult belőle. Majd önkritikusan hozzátette: reméli, nem felejti el, amit tanult. Mert így a kilencedik évtizedben előfordul olykor, hogy valamit elfelejt.

Remélem, hagy majd rám valamennyit a minden iránti érdeklődéséből, és akkor egyszer talán lesz bennem feleannyi kíváncsiság és tudásvágy, mint benne!

Mai:

Andrej Tarkovszkij naplójából:

A LEGFONTOSABB, LEGNEHEZEBB DOLOG – HINNI. MERT A HIT RÉVÉN – MINDEN TELJESÜL. DE ELKÉPZELHETETLENÜL NEHÉZ ŐSZINTÉN HINNI. NINCS NEHEZEBB DOLOG, MINT SZENVEDÉLYESEN, ŐSZINTÉN, CSÖNDBEN HINNI.

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

Eredetileg úgy gondoltam, hogy nem megyek el vasárnap a népszavazásra. Egyrészt mert nincs eléggé határozott és megalapozott válaszom a kérdésekre. (Egy kivétellel. A tandíjat szükségesnek tartom. Egyebek közt azért, mert nem létezik ingyenes felsőoktatás, a kérdés legfeljebb az, hogy ki fizesse. És én ismerek olyan egyetemistát, akinek az egyetemista státusát ha nem a szülei finanszíroznák, hanem közvetve a házmester /is/, akkor én szégyellném magam.) Másrészt semmi kedvem részt venni, mert úgy érzem, hogy ez a népszavazási kezdeményezés nem a megoldásokra irányul, hanem a képviseleti demokrácia önös érdekű fúrása-faragása.

De aztán kedves férjem az emlékezetembe idézte, hogyan próbálták meg 2002-ben a választások idején kisajátítani és pártpolitikai célokra használni a kokárdát. Az állampolgársági népszavazással meg evvel a mostanival ugyanezt próbálják. Ő (mármint kedves férjem) nem hagyja. Nem adja a népszavazást! A’sszem, meggyőzött. Ezek után megkérdeztem Annamarit – aki alaposan fel szokott készülni az ilyesfajta véleménynyilvánításra, tájékozódik, tanulmányoz, becsülöm érte –, és ő pont olyan voksokra jutott, mint amilyenek bennem bizonytalanul sejlődtek.

Nagy dolog a család, én mondom!

vissza a lap tetejére

7. péntek

Tegnapelőtt egyébként láttam a Kolibri Színházban a Kócsag című darabot, ami egy brutál ifjúsági nyomortörténet Angliából. Jó hírű előadás, de engem végtelenül irritált. (Császár Réka színésznőnek hatott, ezt nyugtáztam.) Csendben figyelő, rezzenéstelen gimnazisták karéjában ültem, úgyhogy eltűnődtem, mit szólnék ehhez gimnazistaként. Értelemszerűen arra jutottam a mai fejemmel, hogy ez engem gimnazistaként is irritált volna. Erről pedig az jutott eszembe, hogy harmadikban, 1977-ben, iskolai április negyedikei ünnepség keretében láttuk Szabó István Budapesti mesék című filmjét, és érthetetlen hülyeségnek tartottam.

Tegnap pedig megnéztem a Radnóti Színházban a Nápolyi kísérteteket, Eduardo de Filippo komédiáját. Kicsit talán túl okos, túl finom, túl bonyolult színházlátású rendező Stefano de Luca, de megvan ennek a szépsége is. Szervét Tibor olyan volt, mint egy balkáni beütésű Hulot úr. Szávai Viktóriának lassan jót tenne egy szerep. Mármint olyan, amiben játszani is lehet valamit, nem csak felvonáshossziglan sétálgatni lustán, sértődötten, lebbenő szoknyában. Szombathy Gyula lehet, hogy egyszer s mindenkorra térdre kényszerített engem, mert most is kitűnőnek találtam. Karalyos Gábor hibátlan ritmusérzékű alakítása láttán pedig az vetődött fel bennem, amit itt most rögzítek is, látatlanban, még mielőtt a Radnóti legújabb bemutatóját, a Bunburyt megnéztem volna. Hogy ugyanis Karalyosnak kellett volna adni Algernon szerepét a Bunburyben. Nem Debreczeny-ellenesség mondatja ezt velem – tudhatjuk, Debreczeny-hív vagyok –, de nem kellett volna Debreczeny Csabát meghívni vendégnek. Ez a főszerep járt volna Karalyos Gábornak. Érdemei és türelme elismeréseként kaphatott volna végre egy komoly feladatot. Szerintem jó sansza lett volna a sikeres teljesítésre.

vissza a lap tetejére

8. szombat

Marx József Szabó István-könyvéről azt akartam elmesélni, hogy meglepett az egész köteten végighúzódó sértődöttség a kritikák miatt. Amit azért is különösnek találok, mert amióta az eszemet tudom, Szabó István mindig elismert, nagyra tartott filmrendező volt. A könyvből meg úgy tűnik, mintha szubjektíve direkt kritikusi üldöztetés alatt állt volna mindvégig. Általában olyanformán foglalkozik a szerző a filmekről szóló kritikákkal, hogy kiragad egy-egy mondatot, és azt vagy szamárságnak minősíti, vagy megmagyarázza – amire gyakran rá is szorulok –, hogy a látszólag sima kis megállapítással valójában milyen sértő és gyalázó dolgot akart is állítani az újságíró. „Feljelentés”, „támadás”, „össztűz” – ezek Marx József (vagy Szabó István?) visszatérő szavai a kritikák kapcsán. Nyilván úgy képzelik, hogy a kritikusok az éj leple alatt összegyűltek valami katonai bázison, ahol egyesítették erőiket és felesküdtek X vagy Y alkotóművész ellen. Lehet, hogy ez így volt az átkosban, ámbár már akkor is működtem, és soha nem kaptam behívót semmi ilyesmire!

Nos, szó van például Létay Vera sérelmesnek ítélt Álmodozások kora-kritikájáról. Ehhez tartozik egy lábjegyzet is, így szól:

SZABÓ ISTVÁNNAK BIZONYÁRA NEM ESETT JÓL AZ EFFÉLE KRITIKA, ÚGYHOGY A SZERELMESFILMBEN MEGENGEDTE MAGÁNAK EZT AZ APRÓ GONOSZSÁGOT: AZ ISKOLAI MOSDÓBAN EGY CSÚNYA KISLÁNY SÍRDOGÁLT. HÁNYAVETIN ODASZÓLTAK NEKI: – MIÉRT SÍRSZ, KIS LÉTAY? NEM ÉRED FEL A TÜKRÖT?

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

A minap kint voltunk az Állatkertben, Layla meg nem volt kint. Talán a hűvös miatt, talán szobafogságra ítélték. Amikor a házban tartózkodik, bizonyára csendesen-rendesen kell viselkednie, mert a főigazgatóság pont a szobája felett székel. A leopárd hármas ikrek tavaly nyár óta alaposan megnőttek. Ez a kölyök épp kinézett magának egy kisgyereket, de aztán üvegen keresztül nem támadott. Így lefetyel a tigris. Most először jártunk a nemrégiben felújított Medve-sziklán (apacsul: Ce-sos :-), ahonnan szép kilátás nyílik a jegesmedvék családi életére. Ez a medve bizonyára valami szépre gondol. Ellentétben velem, aki tegnap kiolvastam Blaha Lujza naplóját, és súlyos nehézséget okozott elhinnem és komolyan vennem azt a mérhetetlen egyszerűséget, jámborságot, (ál?)naivitást, problémamentességet és számítástalanságot, amiről a könyv tanúskodik. Nem egy őszinteségi roham, úgy tűnik.

vissza a lap tetejére

10. hétfő

Tehát megkérdezték az embereket, hogy akarnak-e fizetni, és azt válaszolták, hogy nem. Minő meglepetés.

A Bárkába szólt a jegyem Mezei Kinga Hrabaljára, a Vasárnap nem temetünk címűre, de nem jókat hallottam a pénteki premierről (bár Zappe kollega meg dicséri a mai Népszabiban), úgyhogy kicsit elriadtam. Illetve inkább úgy döntöttem, hogy adok neki még időt. Elmentem hát a Pinceszínházba a Garbo című előadásra, de aztán azt sem öleltem a kebelemre. Egy könyvből írta és rendezte Szántó Erika, amely könyv Greta Garbo és egykori színinövendéktársa, Mimi életre szóló kapcsolatát, szerelmét adta közre a levelezésük nyomán. Illusztratív jelenetek másfél órában. A szereposztás a vonzerő: Fullajtár Andrea Garbo, Szandtner Anna Mimi. Jó volt viszontlátni Szandtner Annát, ahogy beviharzott-bevirult szőkén és bongyorin, csak hát fel nem foghatom, hogy miután részlegesen szakított a színészettel, miért pont ide jött el szekundálni, ebbe a sem különösebben érdekesnek, sem jelentősnek nem mondható produkcióba. És még azt is felrónám mindkettőjüknek, hogy nem szépen beszéltek. (Pedig imádom Fullajtár hátborzongató altját.) Hadartak és elnagyoltan artikuláltak. Remélem, hogy Lady Macbeth szövege majd gondosabb szájmunkára készteti Fullajtárt.

vissza a lap tetejére

11. kedd

Vártam is, féltem is ezt a Sirály-bemutatót a Bárkán. Szász János Csehov-munkásságán végigtekintve, volt ugyebár egy felejthetetlen Ványa bácsi-rendezése Nyíregyházán, azóta pedig a tervezett, ám be nem mutatott Három nővérekből produkált jelentős sorozatot. (Plusz a Slussz.) Aggodalommal töltött el a Sirály szereposztása. Hogy hozhat Szász olyan helyzetbe bennünket (mindannyiunkat: Bognár Gyöngyvért, a Bárka társulatát, a közönséget), hogy a nem nagyon tapasztalt feleségét hívja Nyina rettenetesen nehéz szerepére, pláne amikor ott van helyben Tompos Kátya, akiből tetszőleges Nyinát kinézhetni? De Bognár Gyöngyvér igazán szépen helyt állt, mindenekelőtt annak köszönhetően, hogy izgalmas, markáns, férfias hangja van. (Az arcát alig tudtam kivenni. Messze ültünk.)

Az első részt élveztem, a másodikban már csökkent az érdeklődésem. Tűnődöm egy s máson. Vajon az előadáskezdés – Gados Bélám matatása a csillárral – Kerekes Laci Ványájára emlékszik? Vajon Szász már soha többé nem fogja leválasztani egymásról az oroszt és a szovjetet? Mindig Tarkovszkijba és Viszockijba fog torkollni, ami arra a tájékra valósi? Vajon Varjú Olga azért kapott csupa ujjatlan ruhát, mert a női felkaron oly szomorún és tagadhatatlanul látszik a korosodás? Vajon a függöny fölé akasztott Sirály a moszkvai Művész Színház miatt került oda? Azt kedvesnek és eredetinek találtam, ahogy Tompos Kátya Másája és Ilyés Róbert súlyos Dorn doktora örökbe fogadták egymást. Vagyis inkább hogy coming outolták a szülő-gyermek viszonyt. Lehet, hogy itt minden gyereknek Dorn doktor az apukája, Másától Kosztyán át Nyináig? A tavi ex-Don Juan.

vissza a lap tetejére

12. szerda

Visszatérve még a Sirályra, nyilván oroszul játszották a Bárkán, mivel fordítója nincs a darabnak. Azt a jelenetet akarom elmesélni, amelyet a legélőbbnek és legizgalmasabbnak találtam. (A Trigorin visszahódítása szcénára csak legyintettem: Szász János körülbelül úgy képzeli el, ahogy annak idején Alföldi Róbert a kamaraszínházi előadásban, és evvel már akkor sem értettem egyet.) Szóval nekem a második felvonás Nyina-Trigorin kettőse volt az előadás legjobbja. Alföldi Róbert itt szinte személyesen őszintének hatott az író monológjában. Bognár Gyöngyvér Nyinája pedig csak állt szépen az ajtóban, és odanézte magához a palit. Valószínűleg egy szavát sem hallotta, csak szuggerálta, hogy érintse meg őt. Ez gyönyörű volt. (Igaz, miután a nyers és egyértelmű kézrátétel megtörtént, onnantól kezdve megoldhatatlanná lettek Nyina további mondatai, színészileg nem lehetett mit kezdeni velük.) Ennyi. És még Varga Anikónak volt egy szépséges pillanata, amikor Nyina előadta Trepljov darabját, a szerző-rendező pedig egy reflektorral ügyeskedett a színpadi nézői széksor mögött. Épp Varga Anikó Polinája mögül világított, s ahogy Polina észrevette, zavart, izgatott mosolykával belefordította kicsit az arcát a reflektor útjába. Épp csak hogy megérezze az arcán a dicsfényt.

Mai:

SZÍNÉSZNŐ VAGYOK, NEM BANKÁR! – úgy emlékszem, ez volt Csomi-Arkagyina kedvenc mondata a Sirályból. (Verebes István rendezte Nyíregyházán, Szabó Márti játszotta Nyinát, de akkor még nem volt igazán jó.)

vissza a lap tetejére

13. csütörtök

Alig tudok elképzelni nehezebb rendezői feladatot a Szép Ernő Vőlegényének első felvonásánál. Az történik, hogy kiderül: a csóringer Csuszik családhoz mindjárt vizitbe érkezik a lány vőlegényjelöltje. Az egész ház felbolydul. A feladat: a Csuszik-lak felstilizálásával jó partinak mutatni Kornélia kisasszonyt. Mindenki rohangál, beszél, pakol, rémüldözik, siet. (Amikor Szőke István rendezte, akkor még üvöltöztek is :-) Nem elégséges precízen megkoreografálni a mozgást, a párhuzamos cselekvéseket – amivel ráadásul a szereplőket is jellemezni kell, hiszen a darab elején, az ismerkedési szakaszban vagyunk –, hanem hajszálpontosan kell eltalálni a ritmust, a tempót. Ha lassú és túl aprólékos a játék, unalmas és széteső lehet. Ha túl gyors és kaotikus, akkor 15 perc után megbomlik a néző agya és kirohan a színházból.

A székesfehérváriak Vőlegény-előadásának tegnap este volt mentsége az első felvonás sikerületlenségére. Ugyanis valami technikai gikszer miatt elsőre nem tudott elkezdődni az előadás. Néhány percnyi tanácstalan várakozás után újra neki kellett futni, még egyszer lejátszva a kezdőzenét. Az ilyesmi minden bizonnyal képes szétverni egy felvonást. (Ezért aztán nem is írnék kritikát még egyszeri megnézés nélkül. De nem kell írnom.)

A továbbiakból annyit tudtam meg, hogy a produkció alapvonása a „majdnem”. Lehetne jó Lendvai Zoltán rendezése, lehetnének jók a színészek is, de mégsem azok. Az világos volt – különösen a nagy párjelenetekben gazdag második felvonásnál –, hogy a fehérvári színpad túlméretezett ehhez az inkább kamara jellegű darabhoz. (Mondtam már, hogy nagyon szeretem a fehérvári színház épületét, kívül is, belül is?) Egres Katinka, fájdalmamra, nem bírta kitölteni sem hanggal a teret, sem színészi eszközökkel vagy személyiséggel a Kornélka szerepét. Száraz Dénes viszonylag érdekes Foxnak bizonyult. Jól mutatna egy markánsabb Vőlegény-előadásban.

vissza a lap tetejére

14. péntek

Mondjuk az roppant jellemző, hogy Bálint András pont akkor jön oda hozzám beszélgetni a Radnóti Színházban (a Bunbury előtt), amikor nincs biztosítva a fogfolytonosság a számban. Így aztán én inkább csak ingattam a fejem hol fel-le, hol jobbra-balra mindarra, amit mondott. Meg együtt néztük, mint hasonlít (mozgásával, mosolyával és mindenhogy) Csányi apuka Csányi Sándorra, vagy fordítva. Amikor Bálint András a Csomós Mari Lady Bracknelljét dicsérte a nézendő előadásból, akkor ahhoz hozzáfűztem: láttam ebben a szerepben Vass Évát a Kálvária Kulich Gyula téren, és olyan volt, hogy megszépült tőle a kerület. De azt már nem mondtam, csak gondoltam, hogy pikírt nagyasszonyiságban Csomós Mari aligha érheti utol Vass Évát. (És így is lett, hogy nem.)

Az előadás kellemes, a lehetőségekhez mérten illúziókeltő a díszlet (Szlávik István), szépek a jelmezek (a legjobban Wéber Kata második felvonásbeli ruhája tetszett, a leheletnyi zöldjével), és jók a színészek, mindenekelőtt Debreczeny Csaba és Marjai Virág. (Megkerestem a régi előadást, egyúttal előkerült, meglepetésemre, egy pár évvel ezelőtti, angyalföldi Bunbury is, amely úgy múlt el belőlem, mintha nem is lett volna.)

Nyerges András Voltomiglan című regényét olvasom, élvezettel.

vissza a lap tetejére

15. szombat

Ismertetném az álláspontomat. Gyurcsány Ferenc – bármit gondolok is a személyéről vagy a cselekedeteiről – törvényes miniszterelnököm, s ilyenként engem is képvisel, akárcsak Sólyom László köztársasági elnök, akit egyébként szintén igen kedvezőtlenül ítélek meg. Amikor Blaskó Péter – akiről tavaly nyáron még biztosan nem mintázták volna meg a Bátor emberek című szovjet filmet – nem fogadja el Gyurcsány Ferenctől a Kossuth-díjat, (amely díjat talán nem is a Gyurcsány alatti színészi működéséért ítéltek/ítéltünk/ítéltem oda neki), akkor evvel nemcsak a miniszterelnök elismerését utasítja vissza sértő módon, hanem az enyémet és az összes többi nézőét is.

Egyúttal megnyugvással veszem tudomásul, hogy Sas Józsefet nem tüntettem ki.

Ültünk tegnap az egri színház nézőterén, és szabadkozva jött Lőrinczy Attila – felnőtt fia társaságában! ez valami tévedés, gondoltam rögtön, amikor bemutatta, de aztán számolgatni kezdtem, és az derült ki, hogy Attilával huszonhárom évvel ezelőtt jártunk együtt az újságírósuliba! elmesélte egyébként, hogy Réthly Attilával pályázza a kecskeméti színházat, s ahogy felsorolta magukat, nem elhanyagolható csapat, szaladok is mindjárt elolvasni a pályázatukat a szinhaz.hu-n –, hogy ide szól a jegyük, ahol ülünk. Kedves férjem elővette a zsebéből a miénket, és elég hamar feltűnt nekem, hogy a Vidám Színpadra szól, a február 25-i A szerelmes halra, ámbár az imént az egri jegyszedő néni némi tanulmányozás után beengedett vele bennünket.

A Konyha premierjét néztük. Nem rossz előadás. Úgy is mondhatnám: jó. Arról szól, hogy hogyan élünk. Most. Rendezte: Máté Gábor, süt-főz: szinte az egész társulat. Vajda Milán és Mészáros Máté a cukrászok :-) Schruff Milán nem hagyományos Peter. Járó Zsuzsa ki van virulva.

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

Elolvastam Réthly Attila pályamunkáját, nagyon figyelemreméltó, különösen a gyermek- és ifjúsági közönségpolitikája, valamint a nemzetközi elképzelései. Utána elolvastam Cseke Péterét, hát találtam különbségeket. Az előbbi friss szellemű, tájékozott, tartalmas, az utóbbi áporodott levegőjű, semmitmondó, helyenként blöfföid. Pl. vicces, hogy Réthly Attilát elsőként említi Cseke mint hívandó rendezőt, bár nyilatkozatot nem csatol tőle, hogy vállalná a jövést. (Itt jegyzem meg: alkalmi korrektori munkát végeznék olyan, elfoglalt színházi emberek számára – lásd Szűcs Miklós, Cseke Péter –, akiknek pályázatbeadás előtt nincs idejük kijavítani dolgozataik helyesírási és névelírási hibáit!) Kár, hogy Bereményi Géza nem hozza nyilvánosságra a pályázatát addig, amíg el nem nyeri a színházat, de hát erre minden bizonnyal sor fog kerülni.

Ami a pesti Katona József Színház tegnapi Macbeth-premierjét illeti, én egész idő alatt, az utolsó pillanatig vártam, hogy észreveszem: az előadást nem Lengyel György rendezte, hanem Zsámbéki Gábor, és megtudom, mit akart Shakespeare tragédiájával. De kétségbeejtően tanácstalanul jöttem haza.

Haumann Péterről mesélnék annyit, hogy amikor belefogott a Kapus jelenetébe, hirtelen rákopírozódott Kállai Ferenc ugyanebben a szerepben. Rájöttem, hogy számos hasonló mozdulattal dolgoznak, például a kar hátracsapása járáskor, vagy az a gesztus beszéd közben (na, ezt hogy írjam le? fel-le rázogatja kezét, felfelé tenyérrel, összedugott ujjbegyekkel, a kétkezes változat az olasz focisták sajátja, amikor meg akarják győzni a bírót, de sohasem sikerül nekik). Aztán véget ért a magánszám, Haumann Kapus leült egy rozsdás fémtuskóra és végighallgatta a következő szcénát, a király meggyilkolásának felfedezését. És ezenközben mindent tudott, mindent értett, s egy ültő helyében némán, aggodalmasan eljátszott 300 év történelmet előre-hátra.

vissza a lap tetejére

17. hétfő

(Levelezési szakaszba értünk. Upor Laci. Anger Zsolt.)

Kirándultunk tegnap Budára, a Várba. (Vári rügyek. Hidak. Majdnem látszik a fészkünk, de a Vigadó kitakar.) Megnéztük a Galériában a Zichy-kiállítást. Érdekes pálya a Zichy Mihályé! Hogy elment az 1800-as évek közepén cári udvari rajzolónak, és protokolláris eseményeket kellett ceruzával megörökítenie, ahelyett, hogy felvett volna egy fotóst a kancellária. (És akkor Zichy e minőségében illusztrálta a Walesi bárdokat?!) A Tragédia-rajzai nagy részét ismertem, némelyeket viszont nem, így legalább elcsodálkozhattam egyiken-másikon. Például azon, hogy Ádámot Zichy öregítette, előrehaladván a drámában. A végefelé már ősz szakállú öregembernek láttatja. Az is meglepett, hogy milyen szűken mozgott a fantáziája a falanszter kapcsán: valami klasszicista építészetet képzelt köré, ez minden. Azon viszont jót mulattunk, hogy a kiállítás szövegírói ezt a cimkét illesztették a bizánci szín mellé: „Isaura búcsúja Tankrédtől”. Még jó, hogy a gaz Leoncio nem volt sehol!

Mai:

Csányi Vilmos etológussal csinált interjút a National Geographicban ifj. Vitray Tamás. Ez a vége:

„– Van-e olyan, ami állandó, ami nem múlik el, és összhangba hozható mindazzal, ahogyan a világ működik? Igen, van: a történetünk. Mindaz, ami megtörtént velünk életünk során. Az már soha nem fog elmúlni. Az a sok disznóság, amit csináltunk, az megmarad. Azon nem tudunk változtatni. Ez a lélek.

– Mintha túl járnánk már az anyagi világon…

– Hát, a transzcendenciát nem én találtam ki… De van értelmes transzcendencia is. Szörnyű lenne, ha a lélek anyagi valami lenne, és csak gyűlnének-gyűlnének a halott lelkek, és egyre büdösebb lenne… De az, hogy anyagtalan, tökéletes lenyomata marad annak, ami megtörtént, az nagyon szép, nem? A megtörtént dolgok nem múlnak el. Ez a végső mentőöv: mindenki vigyázzon arra, hogy a saját története szép legyen.”

vissza a lap tetejére

18. kedd

Láttam tegnap este az Ádám, ÁDÁM és ádám című produkciót a Kolibri Pincében, Nádasdy Ádám műveiből (verseiből, Shakespeare-darabfordításaiból és egyebeiből) szerkesztette és rendezte Czeizel Gábor, játszták: Szirtes Balázs, Gémes Antos és Pál András, de nemigen tudok mondani róla semmit. Annyit talán, hogy Pál Andrást figyelemreméltónak találtam, már csak azért is, mert úgy tűnt nekem, hogy olykor a Kalocsay Miklós szemeivel tud nézni.

Beléptem valamelyik este az új kávéházba a Petőfi Sándor utca elején, hogy megvizsgáljam a pultban közzétett kínálatot. Az árak magas szintűek, annyi biztos. Egyszer majd beülök talán, elterpeszkedem valamelyik nagy fotelben, rendelek egyet a 600-700 forintos tortaszeleteik közül, megeszem műanyag villával a műanyag tányérról, iszom hozzá műanyagpohárból kólát, és a végén esetleg megpróbálok műanyagpénzzel fizetni.

vissza a lap tetejére

19. szerda

Ma csak idézgetek. Ezt mondja Kocsis Zoltán Metz Katalinnak egy interjúban a kultura.hu-n:

„Szeretnék egyszer egy olyan Kékszakállú-előadást látni, ahol a szcenika és a rendezés wagneri értelemben véve egyenlő fontossággal bír a zenei anyaggal. De félő, hogy ez azért megvalósíthatatlan, mert a főszereplő, ugye, akárhogy vesszük, maga a vár, ilyenképpen talán tényleg az a legjobb, ha a hallgató számára mindennél tágabb tere nyílik a képzeletnek.”

Szavaitól kicsit nyugtalan a lelkiismeretem. Nekem kellett volna szólnom neki erről az előadásról?!

Más. Tegnapi MTI-hír: „A Központi Építészeti-Műszaki Tervtanács jóváhagyta az ORCO Property Group Szervita téri új projektjének terveit, így 2010-re elkészülhet a parkolóház és az irodaépület helyén a többfunkciós új épület”. Nos, eszerint 2010-től nem a Bazilika kupoláját látjuk majd az ablakunkból, hanem ezt. Feltéve persze, hogy egyáltalán haza tudunk jönni az autónkkal, hiszen a terven nem látszik, hogy akár a Petőfi Sándor utcából, akár a Városház utcából vezetne ide úttest. (Haba Péter készítette a fotókat a tervismertetésen, az epiteszforum.hu-n találtam.)

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

Leos Janácek zenéje nekem már Párizsban is bejött. A Jenufa című operája ugyancsak erőteljes, drámaian szép muzsika. Csak hát én rossz, rossz, rossz nézője vagyok az Operaháznak – erre gondoltam tegnap az első felvonás után. Nem a fülemmel nézem ugyanis az előadást, hanem a szememmel. Túl kedvesek hozzám, hogy mindig jó helyre adnak jegyet. A lehető legtávolabbra kellene ültetniük, hátha onnan elhinném a szereplőket annak, aminek el akarják adni őket. Mit tegyek, a nyolcadik sorból sehogy sem tudom a mi Jenufánkat a falu legszebb lányának, almaarcú (jáblocska licocska) ifjú gyönyörűségnek látni. Sokkal inkább emlékeztet Bátori Éva – aki nekem már a Kisvárosi Lady Macbethben is eléggé hiábavalón buzgólkodott – egy lestrapált tanító nénire. És teszi neki a szépet két ötvenes, potrohos „fiú” (Gulyás Dénes, Bándi János), alig tudják zsebre rakni a kezüket a pocakjuktól. Ráadásul a falusi sekrestyésnét egy anyafáraónő képében és modorában adja elő Temesi Mária, hétméteres gesztusokkal rezzen össze, és olyan méretekben furdalja őt a lelkiismeret, hogy csoda, ha ki nem hasad itt-ott a kulissza. Az ő alakítása sajnos röhögésbe fulladt nálam. (El tudom képzelni egyébként, hogy Marton Éva ugyanezt csinálja a szerepben, de hát neki nem lehet ellenállni. Őbenne olyan erők és energiák lakoznak, úgy átmenne rajtam és az összes tiltakozásomon, akár egy úthenger.) Bátori Éva feltűnően tartózkodott partnernője színészi eszközeitől, és ez, számomra váratlanul, eredményre vezetett. Bátori Éva talált önmagában valamit, amivel nagyot emelt az előadáson a második felvonásban. Ott az ő átszellemült játékából és énekléséből dráma nőtt ki, amely még a harmadik felvonásra is kitartott valamelyest. Végül is tehát volt részem élményben.

Az első felvonás végén nem hajoltak meg a szereplők, a második végén viszont igen. Haza is ment a közönség egynegyede az utolsó szünetben, attól tartok, merőben tévedésből.

vissza a lap tetejére

21. péntek

Az Egy olvasószerkesztő hétköznapjai sorozatból:

Kritika jön a számomra ismeretlen szerzőtől. Nem is konkrétan tőle, hanem már a szerkesztőjétől. Hevenyészett írásmű, viszont ítéleteiben kissé kekec és kioktató. Mivel van három olyan mondata, aminek az értelmét nem tudom kihámozni, mailt küldök a szerzőnek. Az ilyen levelet alaposan megfontolom, hogy a szöveg kedves legyen és kollegiális. Kérem a segítségét, mert nem boldogulok. Percek múlva jön is a válasz – kevesebb időt szánt a szerző a javításra, mint én a javítást kérő levélre –, két mondatot átfogalmaz, a harmadikat nem, ahhoz ragaszkodik. Én persze a három rejtvény megoldásán túl azt is reméltem, hogy egyúttal elolvassa még egyszer a cikkét, észreveszi és korrigálja az elütéseit, a hiányzó betűit. De nem. Nem olvasta el újra. Nyilván jó az úgy is, ahogy ő odakente. És lehet, hogy tényleg. Minek is annyit pepecselni. Néha azt gondolom, hogy hasonlítok kicsit a Prozorov lányokra. Sok fölöslegeset tudok. (Sok fontosat meg nem.)

vissza a lap tetejére

22. szombat

Tegnapelőtt este 10-re átvonszoltam magam a Merlinbe a TÁP Színház Keresőkjére, gondolván, hogy ennél közelebb már biztosan nem hozzák. Az volt az előadás konklúziója bennem, hogy örülök a TÁP Színháznak, hogy van, és nem kevésbé annak, hogy ez a produkciójuk nem parttalan.

Tegnap pedig megnéztem a Szabó Réka Tünet együttesének Alibi című előadását. Ó, hát ez kitűnő! Szellemes, teátrális, ironikus, lírai, ugyanakkor alapvető dolgokra kérdez rá. Tartalmát és formáját tekintve messze meghaladja mindazt, amit én eddig kortárs táncszínház címszó alatt láttam. (Hát milyen zseniális az a jelenet, amikor két házaspár ül egymással szemben, és tévéműsorként nézi egymást?!) Azt meghiszem, hogy ide színészek kellenek! Gőz István, Szandtner Anna, Szabó Márti. És figyelemreméltó rendezői képességre vall, hogy a nem színészek sem látszanak rosszabbnak. Amikor beszélnek, akkor sem.

(Mártit ordítva vallatták egy jelenetben, próbálom idézni:

– Hogy hívnak?

– Gőz István.

– Nem engem hogy hívnak, hanem téged!!

– Szabó Márta.

– Mivel foglalkozol?

– Színésznő vagyok.

– Mit csinál egy színésznő?

– Játszik.

– Miért nem a gyerekeddel játszol?

– Nincs gyerekem.

– Miért nincs gyereked?

– Még nem estem teherbe.

– Hány éves vagy?

– Harminchét.

– Mit tettél le eddig az asztalra?

– Hááát… Kaptam díjakat.

– Milyen díjakat?

Mindeközben a másik vallató instrukciókat adott, hogy Márti mijét emelje hova, mit csináljon kezével-lábával, és a dialógus trialógus e pontján azt kérte, hogy nyújtsa ki a nyelvét, hát így válaszolt a Márti:

– Ohszáosszíháiaáooooo, omnyáneííj, ohtáííj

Az országos színházi találkozót meg a Domján Edit-díjat biztos más is fogta, de az Ostar-díjat tuti csak én :-)

       (Hogy a Márti mondását ide tudjam írni, előbb elpróbáltam a számmal. Kedves férjem aggódva nézett, vajon nem ért-e maradandó károsodás a színházban.)

vissza a lap tetejére

23. vasárnap

(Idén lassabban ment a szokásosnál, de mostanra azért feltettem a Cikkek évenkéntbe a tavalyi termést.)

Keleti pu, síndarab az Új Színházban, Búss Gábor Olivér, Hársing Hilda és Rudolf Péter szerzeménye. Először megörültem hogy a díszlet tényleg tisztára Keleti pályaudvar. Azután ahogy telt-múlt az idő, mind erősebb lett a hiányérzetem. Nem is a darabot hiányolom, mint inkább a színházat. Az életből ellesés, az doku. Az még nem művészi ábrázolás.

De amikor már éppen véget kellett volna érnie – minden szempontból – az első felvonásnak, akkor váratlanul lett egy színházi jelenet: Nagy Mari mint oktató, mester, táncosait vidéki hakniturnéra vivő társulatvezető, szakmailag felmondott egy balettszámot. Ott volt a csoda.

A második rész – bár feltálalta a pályaudvari szcéna összes lehetséges kliséjét, amit az addig kimaradtak közül megtippeltünk a szünetben –, ügyesebben szőtt történeteket. Végül is nem élvezetmentes este. Egyszer meg lehet nézni az előadást. Tetszett Pokorny Lia, Kovács Krisztián, Botos Éva, Vass György és Hirtling István is mint unalmas antikvárius férj. De a pálmám Pálfi Katáé. A darab végén Huszár Zsolt előadja az azonosítatlan politikus beszédét. Pálfi Kata mint afféle asszisztensnő, áll mellette a színpadon, és apróra kidolgozott rezdülésekkel, szerényen kíséri a főnöke felléptét. Láthatóan többet feccölt a maga szolgálatkész, támogató, néma jelenlétébe, mint Huszár Zsolt a szónoklatba. Lehet, képes lennék újra végigülni a két és háromnegyed órát, hogy ezt a pazar színésznői mutatványt még egyszer láthassam.

vissza a lap tetejére

24. hétfő

Gőzerővel pihenünk.

vissza a lap tetejére

25. kedd

Úgy látszik, kiköhögte a lakóközösség a pénzt a liftfelújításra, merthogy nekiláttak a dolgozók. Holnaptól egy hónapig gyalog járunk az ötödikre. Ezért ma vásároltam háromnegyed hektoliter ásványvizet, hogy kicsit elodázzam a kézi és lábi erejű hurcolkodást.

Nagy Endre Egy város regénye, valamint A kabaré regénye című kötetét olvasom. (Alig tudom elképzelni azt a sajtóvilágot és újságíróéletet – Nagyváradon –, amit leír.)

A korrektornak szerződtetett, fiatal Krúdy Gyuláról meséli:

„De fölényes presztízse akkor nőtt a szememben a legmagasabbra, amikor reggel, mielőtt útnak indultunk volna, a redakcióban unott arccal – mintha csak a toalettjét végezte volna – egy csomó vért köpött a lavórba. Könnyed eleganciával mondta, hogy ezt ő mindig csinálni szokta, mert beteg a tüdeje. Megsemmisülve, fojtott irigységgel néztem rá. Akkoriban ifjú költő számára a tüdőbaj az volt körülbelül, mint ma a Baumgarten-díj; nem nagy anyagi előny, de a költői autentikumnak hivatalos elismerése. Egyszer Ady Endre is köpött vért, de aztán kiderült, hogy csak a fogából jött. No sebaj. Később behozta.”

vissza a lap tetejére

26. szerda

Ahogy tavaly, úgy idén is naponta lesznek interjúk a kultura.hu-n a Vidéki színházak fesztiválja alatt, ezekből vállaltam kettőt, és tegnap ejtettük szerét Balsai Mónikával a találkozónak. Most már tehát nemcsak színpadon tetszik nekem ez a lány – aki a győri Az üvegcipőben és a Portugálban lesz látható Pesten –, hanem face to face is. Itt van neki ez a szép, klasszikus kis karrierje (főszerepek egy nagy vidéki színházban, különösen jó színészi érzékkel a XX. század elejei magyar drámakorszak stílje iránt), és a fél karját odaadná valami jó kis alternatív színházi akciózásért, valami pénztelen műhelymunkáért fűtetlen pincében, kabátban, lelkesedéstől tüzelve. Ahogy én látom, igazán jó rendező neki még sosem jutott, nem is tudja, milyen az, legfeljebb hallomásból-vallomásból ismeri. Mivel a soproni Pillantás a hídrólban együtt dolgozott Kerekes Évával, aki akkoriban a Katonában játszott Aschernál, és mesélt róla.

Este a kolozsváriak Gianni Schicchije a Tháliában. Nem éreztem azt az euforikus örömöt az előadás láttán, amiről pedig mindenki beszámolt, aki decemberben a kolozsvári fesztiválon megnézhette Purcarete operarendezését. Gondoltam arra, hogy talán a játszók otthon felszabadultabbak, mint egy pesti vendégjátékon. Egy kollégám szerint procc és fagyos volt a publikum. Mondjuk gondoltam arra is, hogy talán bennem van a hiba, ám odáig nem merészkedtem el magamban, hogy én rongáltam volna meg en bloc az estét?! (De majd Koltai Tamás  – praktizáló lelkiismeretünk – nyilván megírja a következő ostorozó cikkében.)

Nagy szakmai közönség volt jelen, Aschertől Zsótérig, Novák Esztert is elhozta az apukája :-) Egy operakritikus ült előttem, hol fogta a fejét, hol csóválta, és a végén nem tapsolt. De mellettem meg egy zenész foglalt helyet, aki brummogva bebravózott Kató Emőnek a Lauretta áriája után. Ezt nevezném vegyes fogadtatásnak.

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

Még azt akartam mondani a Gianni Schicchiről, hogy először gyerekkoromban láttam az Operában, azután felnőtt koromban a Hilton udvarán, és most meg kétségkívül a kedvemre volt téve avval, hogy a kolozsváriak a színházi végéről fogták meg a dolgot.

Tegnap pedig egy varázslatos erejű, fantasztikus előadást tekintettem meg, bár ezt nem én állítom, hanem a főrendező Béres Attila közölte a színpadon az Abigél-bemutató végén, mert hát az Operettszínház soha nem szokta az öntömjénezésétől megkímélni a premierközönséget. (Sorainkban ott voltak, afféle speciális osztálytalálkozó keretében, az egykori Abigél-tévésorozat matulás lánynövendékei.)

De magam sem fogom leprázni  a produkciót, tisztességes munka, csak valahogy az én 54 56 kilómra mázsás súllyal nehezedett. Túl sok volt nekem ez időben, térben, decibelben és kilobarban (bár az utóbbi már csak úgy kicsúszott, mert fogalmam sincs, hogy micsoda.)

vissza a lap tetejére

28. péntek

Az utóbbi időben ritkán volt olyan komoly, szakmailag számottevő kínálat színidirektorokból és pályamunkákból, mint Kecskeméten. Most, hogy a helyi illetékesek Cseke Pétert választották, egyre inkább arra gyanakszom, hogy a fővárosi színikritikusok kímélete vezeti döntésükben a vidéki önkormányzatokat. Ne kelljen annyit utaznunk. Egyre kevésbé lesz rossz a lelkiismeretünk, ha ritkábban vagy sosem jutunk el előadást nézni Sopronba, vagy Szolnokra, vagy Kecskemétre.

Anyukám ibolyása. De tényleg. A szüleim ibolyaültetvényesek. (Nagyon szeretem az ibolyát, az illatát. Kedves férjem szokott venni és hozni nekem, és kis vázácskában odacsempészi a csokrot az ágyam melletti könyvespolcra.)

vissza a lap tetejére

29. szombat

Békéscsabára mentem tegnap Jó estét nyár, jó estét szerelem-bemutatóra. (Tudjuk azt, kérem, hogy a Jókai Színház működéséhez a megye – Békés – és a város – Békéscsaba – egyöntetűen nulla forinttal járul hozzá?!) Rájöttem, hogy lelki tapadásom van ehhez a darabhoz, esetleg magához Fejes Endréhez. (Hallottam a színpadról a szavait. Pl. „ennyi a tudomány” – szokta mondani.) De hogy itt most erősen hatással volt rám a mű, az nyilván az előadás érdeme is. Király Attila látó rendezőnek látszik. Alapvetően koreográfusi a megközelítése. Komoran revüsítette a darabot. Például a “Kicsi görög, vigyél engem Tanganyikába” szinte „Jaj, cica”-szám lett a női karral. Plusz valami szikár, balladisztikus, tragikus svungot gerjesztett. Jól összerakta az előadást.

Vadász Gábor egészen másféle Viktor, mint amilyeneket eddig láttam. Könnyed, laza, homlokba hulló hajú, vakító fogú fiú. Valamelyest x a lába – ennyi kell is egy áldiplomata lakatosnak. Hogy kicsi, az csak akkor derült ki, amikor megjelent Karácsony Nagy Zsuzsannaként a nála fél fejjel magasabb Lapis Erika. (Igazi nagyvad. Minden mozdulata, szava, pillantása kicsinált és szisztematikus.) Ez a Viktor nem is nagyon akarja a szélhámoskodást, inkább csak belesodorják a nők, rávezetik, hogy miket szeretnének hallani tőle. Jószerével az összes hölgy idősebb nála (vagy legalábbis egyértelműen idősebbnek látszik), ettől még szívszorítóbbnak hatott a történetük. A Sötét ruhás fiúnak pedig olyan beütése lett, mintha valami jótékony humanitárius szervezet képviseletében töltené be azt a missziót, hogy boldog reménybe hazudja a szerencsétlen lányokat-asszonyokat. Érdekes volt, na.

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

Mondta a békéscsabai sofőrember, aki látott néhány próbát – szeretem az olyan színházi sofőröket, akik próbára járnak –, hogy neki a Jó estét nyár… nemigen tetszett, mert nagyon szomorú, pedig ő a cím alapján valami kedves, romantikus dolgot várt. (Én meg Fehérváron láttam legutóbb Jó estét...-et.)

Vadász Gábor egy levegővel énekelte a Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű, gyönyörűt (aminek a folytatását én egyébként Hegedűs D. Géza előadásában mindig “teste töltött varázs”-nak értettem, aztán egyszer csak kiderült, hogy az “testet öltött varázs”.)

A Varga Veronikát játszó Kara Tünde nagyon rendben volt. Egyszer említettem itt, hogy ha színésznő lennék (mint ahogy nem lennék), akkor az Ahogy tetszik Rosalindája és Az üvegcipő Adélja lett volna szerepálmom. Hát ezt még hozzávenném, a Varga Veronikát. Szívesen elképzelném magam, amint megfelelő hangi adottságok és énektudás birtokában állok a színpadon és üvöltöm a világba a Varga Veronika két (másfél) számát.

Kicsit néztük tegnap az Eurosporton az Oxford-Cambridge evezős nyolcas párviadalt. Mintegy százötven éve minden évben megrendezi a két egyetem, eddig körülbelül döntetlenre állnak. Most Oxford nyert. A fogadóirodák ötszázszoros pénzt fizettek annak, aki arra tett, hogy valamelyik hajó bálnával ütközik. Angolok.

vissza a lap tetejére

31. hétfő

Balsai Móni után Szabó Márti volt a másik interjúalanyom. Érdekes, mennyi párhuzam és ellentét van kettejük pályáján. Például együtt összesen tízszer jelentkeztek sikertelenül a főiskolára! Mártinak most alternatív színésznői karrierje látszik kerekedni, Bodó Viktor leendő társulatához csatlakozott, májusban pedig épp be fog ugrani Pintér Bélánál Az Őrült… előadásba, történetesen Brüsszelben (hallod, Kati? :-)

Gondoltam, próbáljuk ki Mártival az új kávéházat. Beültünk két nagy fotelba, majd öt perc múlva odajött hozzánk egy személyzet, és köszönés nélkül közölte angolul, hogy ez önkiszolgáló hely. Erre felálltunk és elzarándokoltunk a pulthoz, ahol több személyzet is álldogált, fejük felett táblákon a kínálat angolul és magyarul. Én jeges epres italt választottam, mire rám nézett a kisasszony és enyhe kioktató éllel visszakérdezte, hogy strawberry X-treme?

Remélem, evvel az eltökéltséggel megérik a nyári turistaszezon kezdetét.

Este elmentem újra a Keleti pu-ra az Új Színházba, hogy nekilóduljak a kritikaírásnak. Zsúfolt pótszékes ház volt, alig jutottam be, siker, több nyílt színi taps, bizonyos pillanatokban már-már forradalmi hangulatot vélt érzékelni a publikum. Meg kell próbálnom leszállni a közönséglélektan legmélyebb bugyraiba, hogy megfejtsem, mit esznek ezen a nézők. Hiszen máskor meg pont az életet nem akarják látni a színházban!

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra