Stuber Andrea

Wilde: Bunbury

József Attila Színház

színikritika

Kritika 2003.III.

 

Bunbury gyengélkedik

 

Amikor először szedték újra elő a Bunburyt Magyarországon – ez 1924-ben történt, huszonkét esztendővel a bombasztikus sikerű londoni ősbemutató és tizenhét évvel a budapesti debütálás után -, a kritikusok meglehetősen egyetértettek abban, hogy Oscar Wilde komédiája megkopott és elöregedett. „Bunburynek hosszú ősz szakálla nőtt” – írta a Pesti Napló a következő felújítás alkalmával. (1907-ben Kosztolányi még érvelt a mű mellett. „Nem érzed-e a bohózat színes rongya mögött egy nagy, véres szív fájdalmas dobogását?” – kérdezte magától a Budapesti Naplóban.)

Most viszont próbáljuk meg elképzelni, mennyit nőtt a szakáll azóta. Valószínűleg gúzsba lehetne kötni vele a derék Bunburyt, ha ugyan létező személy volna akár csak a darabban is. (Ám Bunbury nem más, mint alibi. Egy betegeskedő, látogatandó jóbarát, akit az Algernon Moncrieff nevű fiatalember azért talált ki magának, hogy nyomulós nagynénjét elháríthassa néha.) Bármint fog-fogogat az idő a Bunburyn, folyton előveszik – főiskolás vizsgaelőadásként például öt-tízévenként felbukkan -, mert még mindig maradt benne annyi könnyedség, elmésség és szellemesség, hogy jó eséllyel pályázik a közönség tetszésére.

Mit várhatunk (el) a Bunburytől? Azt, hogy stílusos legyen és mulatságos. Ez sem megy neki mindig. Ami a stílusosságot illeti, annak nehézségeit már 1924-ben pedzegette egy kolléga a Szózat nevű lapban. „A mi másféle testalkatú színészeink közül angolszász megjelenésűket nem valami könnyű összeválogatni.” Azóta sem lett könnyebb, sőt. Igaz, ma már talán fel sem tűnik senkinek – színészt, rendezőt és közönséget egyaránt beleértve -, hogy Oscar Wilde jól nevelt urai a József Attila Színház színpadán vagy csípőre teszik a kezüket, vagy zsebre vágják (még a tisztelendő is). Karjukat rendszerint lóbálják, szélesen gesztikulálnak, egymás vállát-hátát veregetik, ráadásul egy teljes jeleneten áteszik magukat, tele szájjal abszolválva a dialógust. Mit mondjunk még a modorról?

Az előadást rendező Koltai Róbert javára írható, hogy megtalálta a társulatban a megfelelő embert Moncrieff szerepére. Schnell Ádám rendelkezik a kellő eleganciával és lezserséggel ahhoz, hogy imponáljon a léhűtő, ámde szeretnivaló ifjú arisztokrata szerepében. Ugyanez nem mondható el a másik főhőst játszó Rancsó Dezsőről, aki színészi alkatánál fogva inkább talált gyerekként illik a képbe, mint partiképes angol úrként. (Aki eddig nem ismerte őt, tudja meg: Rancsó sodró lendületű, jelentős erejű színész mondjuk egy fehér, lobogó ingben. Zsakettben viszont feszeng és folyik róla a víz.)

          A darabbéli két férfira eső két fiatal hölgyet Ullmann Mónika és Pelsőczy Réka (máskor pedig Majsai-Nyilas Tünde) játssza. Ullmann Mónika az igen előnyös külsején kívül egyre több természetességet és jótékony színpadi rutint mondhat magáénak. Pelsőczy meg egyenesen kiragyog az előadásból. Száraz humorral és fanyar affektáltsággal jószerével egyszerre játssza el Gwendolen kisasszonyt és a paródiáját. (- Hát igazán szeretsz? - kérdi tőle Rancsó. – Szenvedélyesen – feleli repedt fahangon, üresen kongva, vihogásra késztetőn.)

          A Bunbury pazar nagyasszonyszerepét ezúttal Pogány Judit kapta (Vass Éva...! – sóhajtom, visszavágyva a Kálvária térre, a Bunbury nyolc évvel ezelőtti, Gábor Miklós rendezte előadására.) Pogány nagyszerű humorérzékkel és kifogástalan szakmai színvonalon oldja meg a feladatot. Oscar Wilde világába ugyan nem passzol egészen bele ez a kicsi, égővörös hajú, darabos, éles hangú asszonyanya, de egy Molnár Ferencben már otthon lenne.

Ami az előadás miliőjét illeti, az némiképp zavarosnak mondható, mivel Horgas Péter díszletét leginkább egy modern irodaházhoz lehet hasonlítani. Üveghatású műanyag falak tenyésznek mindenfelé. Az első szünet alatt zöld műnövényzettel ékesítik a helyszínt, s innentől kezdve nem Moncrieff úr londoni lakását kell látnunk benne, hanem John Worthing vidéki birtokának kertjét, ami éppúgy nehezünkre esik. (Véletlen lehet, de érdekes, hogy Koltai Róbert előző József Attila Színház-beli rendezésénél, A bolond lányban is ugyanez volt: a díszletablak műanyag „üvegéről” visszaverődő reflektorfény ott is kisütötte a szerencsés nézők szemét.)

A Bunbury új fordítást kapott Nádasdy Ádámtól, és ajándékba még dalszövegeket is. Mivel Koltai – aki talán nem hisz eléggé a darabban – zenésítést is rendelt Darvas Ferenctől. Mások is jutottak már erre a gondolatra; Darvas a többedik magyar komponista, aki muzsikát szerez Oscar Wilde egyetlen Bunburyjéhez. A mostani alkalomra született tíz betétszám első hallásra nem tűnik különösebben nagy nyereségnek. Előadásuk – Seres Attila említésre nem igazán érdemes koreográfiája mellett – kifejezetten olyan benyomást kelt, mintha a színészek (Ullmann Mónika kivételével) nem tudnának énekelni.

A végére hagyva valami pozitívumot: láthatni a színen egy kedves, fiatal, szolgálatkész főkomornyikot hivatása teljesítése közben. Ki-bejárkál, felszolgál csíkos mellényben. Aztán jön egy jelenet, amikor az úrnője – Ullmann Móni-Cecily – azzal bosszantja újonnan szerzett ellenségét, Pelsőczy Réka-Gwendolent, hogy cukrot lapátol a teájába, pedig üresen kérte, és tortát ad neki, holott vajas kenyeret enne. Blazsovszky Ádám  (helyesen: Ákos) mint főkomornyik közelebb lép, kiigazítaná asszonya tévedését, de aztán inkább csak hápog némán. Nem érti, mi történik, hogy lehet a vendég kérését semmibe venni. Tanácstalan zavar és súlyos döbbenet ül az arcán. Végre itt van egy világ a szemünk előtt! Igaz, az is éppen összeomlott.

Stuber Andrea