|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2005. szeptember:
Napló: Kellett nekem invitálni Spielberget, alighanem itt is van már. Filmforgatás miatt tegnap a teljes környékünket letiltották parkolásilag, és hurcolják el az autókat. Alig tudtam kimenekíteni a miénket. Mátét visszahívták az évnyitóra az iskolájába, hogy legyen ott néhány volt diák, aki nyakkendőt köt az új elsősökre. Ezért tegnap délelőtt gyorstalpaló tanfolyam keretében megtanítottuk nyakkendőt kötni. Aztán helyben kiderült, hogy nem is az új gimnazistákat kell üdvözölniük, hanem a legkisebb törpiket. (12 osztályos az iskola.) Úgyhogy őket inkább csak jelképesen nyakkendőzték fel. Ma elolvastam a MaNcsban Csáki Judit igen jó interjúját Bozóky András kulturális miniszterrel, és megértettem belőle, hogy a maradékképzési kormányrendelet – melynek következtében egyszerűen beszüntették idénre az NKA már megítélt pályázati pénzeinek kifizetését – számomra konkrétan azt jelenti, hogy én ebben az évben már egyetlen forintot sem fogok keresni újságcikkek írásával. Mai: Lássuk inkább az Új Fedél nélkül-i vidám oldalát: EGY FÉRFI BEMEGY A KOCSMÁBA, PULTOS KÉRDEZI: – JÓ NAPOT! MIT SZERETNE? – EGY NAGYOBB HÁZAT, JOBB AUTÓT, TÖBB FIZETÉST! – NEM ÚGY ÉRTEM. MIT KÍVÁN? – VILÁGBÉKÉT, SZEBB FELESÉGET, MILLIÓKAT. – FÉLREÉRTETT, MIT SZERETNE INNI? – MIÉRT NEM EZZEL KEZDTE? MI VAN? – SEMMI KÜLÖNÖS, ITT ÁLLOK A PULT MÖGÖTT. Ja, és azt is a MaNcs-cikkből értettem meg, hogy ama tizennégy írásom honoráriumát, amely tavasz óta megjelent a zsollye.hu-n, Lajos Sándor soha, de soha nem fogja kifizetni. (Lassan meg is kellene érdeklődnöm az önkormányzat ügyfélszolgálatán, van-e a székesfővárosnak szegényháza.) Lajos Sándor az életben nem kap többé pénzt semmilyen pályázaton, mivel a papírZsöllye kapcsán priuszos lett. (De nem neki szánom a szegényházat, hanem magamnak.) Csáki Judit épp tegnap, belebotolván a naplómba, küldött mailt, s írja az említett Bozóky-interjúról, hogy „brrr, álmomban ne jusson eszembe, és még nincs egy hete, és mégsem tudnám már fölidézni azt a nagyjából húsz fordulót, durva alkudozást, még durvább veszekedést, amin keresztül (elsősorban Bojtár karakánságának és rendíthetetlenségének következtében) eljutottunk a kinyomtatásig.” (Engedélyeztetett idézet.) Volt más érdekesség is a tegnapi sajtóban: hírül adta a Népszabadság, hogy az eddigi információkkal ellentétben, októberben ki-ki csak olyanféle érettségire mehet, amilyet először is próbált. Ez most bennünket személy szerint – merő véletlenségből – nem érint. De ettől még látom lelki szemeimmel azt a színjeles gyereket, akit a 120 pontjával nem vettek fel sehová. Ezután nekiállt emelt szintű vizsgára felkészülni, mondjuk erre szánta a nyarát. És a jelentkezési határidő előtt megtudja, hogy nem tehet ősszel vizsgát, majd csak tavasszal. Ha ő most elmenne a Szalay utcába, hogy ott csúnya szavakat kiabáljon hangosan a minisztérium ablakai felé, mélyen megérteném. Akár vele is tarthatnék. Miközben magamban mulatnék kicsit azon, hogy Magyar Bálint talán megbukik, de nem ám fiatal életek megrontása miatt, hanem kémgyanús női személyekkel való telefonos édelgésért. Vicces. Nem. Mégis inkább szomorú. Tegnap akartam másodszor megnézni a Fekete kefét. Úgy értem, egyszer már akartam. Harmadszorra talán sikerül is elmennem rá a moziba. Ugyancsak tegnap, a monitor előtt ülve döbbentem rá, mi folyik New Orleansban. A jól szervezett, működőképes Amerikáról szerzett eddigi tapasztalataim alapján egyszerűen hihetetlennek tűnik, ami ott most történik, illetve nem történik. Most viszont elutazom Nyíregyházára. (Ahogy múltkor is: a stuberandrea@freemail.hu él.) Sóstón fogok lakni, bármit jelentsen is ez. Felteszem, a természet lágy ölétől nem esem majd messze. Amiről eszembe jut az egyik kedves Szép Ernő-versem, a Furulya című. Akkor legyen ez a mai: MILYEN SZÉP, MILYEN SZÉP, MILYEN SZÉP VIRÁGGAL A REGGEL, MILYEN KÁR, MILYEN KÁR, MILYEN KÁR, HOGY SOSE KELEK FEL. Öreg zsűri vagyunk, és ezt tulajdonképpen helytelenítem. Már csak öregnek kell neveznem az olyan zsűrit, amelyben én vagyok az átlagéletkor-csökkentő tényező. A zsűrielnök, mint mondják, Fábry Sándor szokott lenni, ám idén nem ért rá. Bacsó Péter van helyette, akinek kora és fizikai állapota, így első blikkre, (ő)szinte aggodalmat keltő. (Mellettem ült a Veszett fejsze alatt, és annyira nem látszott reagálni semmire, az volt a felületes benyomásom, mintha nyitott szemmel aludna.) Balogh Tibor kolléga sem mai gyerek, viszont ő lesz az, akivel ketten nyilván össze fogunk fogni, nehogy már olyan díjakat adjunk majd, amilyeneket nem szeretnénk. Három, sorsolt nézőtárs van még – először veszek részt ilyen zsűriben, ahol vegyítik a közönséget a szakmával –, egy nyugdíj közeli népművelő hölgy, egy decens, ősz tanárember és egy vállalkozó, aki viszi a szót, és vicces történeteket mesél, amelyeken egyedül ő nevet. Nos, azért a Veszett fejszébe ölt iszonyatos mennyiségű munkát nehéz lenne negligálni. Utána jött a Paravarieté, szintén Kaposvárról. Elég kellemetlenül érintett, hogy Tasnádi István nyúlfarknyi darabjából háromórás előadást csináltak. Éjjel egyre már alaposan belefáradtam. A mai nap piros betűs kaposvárijai: Kocsis Pál, Gyuricza István, Nagy Viktor, Gubás Gabi. Ebben a sorrendben. (Vagyis Gubás már csak rózsaszín.) Tegnap este megjelent a színházban tout Nyíregyháza. Gálvölgyi János volt látható a színpadon. Jól is indult a játéka a Madách színházi Csehovok első darabjában, a Leánykérésben. Kiss Mari volt leírhatatlanul borzalmas. Tán hogy Gálvölgyit még jobbnak lássuk. A másodikban, a Medvében már szabadulgatott elfelé a pokol. Egy számottevő szakmai tudású színész (beszédtechnikai deficittel) és a közönség (mely tudta, hogy ha ez a Gálvölgyi nevű ember bármit csinál, akkor nevetni kell) kézen fogva vitte egymást az erdőbe. A harmadik rész, A dohányzás ártalmassága alatt Darvas Ivánra gondoltam, bennem ez a szöveg vele él. Bacsó pedig Törzs Jenőt emlegette, akivel ő látta a monológot. 1945-ben, amikor a villamosok még nem közlekedtek, Törzs pedig már a végét járta; kerekesszékben tolták be a színpadra. (Mi minden lehet az emlékezetében! Mármint Bacsó Péternek.) Visszatérve Gálvölgyihez: az este legjelentősebb alakítását a tapsrendben nyújtotta. Hozzávetőleg azt a nagy színész adta, aki épp Leart játszta az imént, és még nem sikerült lelkileg elszakadnia a szereptől. Ezután a Bárka következett a Mulatsággal, ami a kései órán szintén kissé megterhelőnek bizonyult. De hát Mucsi akkor is Mucsi, és Mucsi és Mucsi. Nem írtam még, Fürdőházban lakom. Bár a fürdőjét még nem néztem meg. Helyes a szobám, szőnyegek lógnak a falán. Hiába, no, közel esik ide a Szovjetunió. Néma taxisokra vágyom. (Taxicsekkekkel járunk be a színházba.) De nem némák. Szinte mind megerősítést kér arról, hogy Nyíregyháza jó hely. Az, na. Tényleg. Ismétlős napom volt tegnap: Vőlegény (Új Színház, lásd márc.5.) és Tudós nők (Magyar Színház, lásd febr.8.) Egyik sem elég jó előadás, de akadnak pozitívumai. Estek kedves találkozások: Pokorny Lia, Bede Fazekas Szabolcs, Mészáros Árpád Zsolt. (Utólag remélem, nem volt kicsit bántó a csudálkozásom a fővárosi sikerei fölött. Jelenleg a Bőregér álnevű Denevérben magát Froscht próbálja az Operettben. Mármint Árpika.) Ülésezett a zsűri, kicsit feszélyezetten. Hát majd még beszélgetünk. A Tudós nők szünetében véletlenül benézve a műszak szobájának ablakán, megláttam a falon néhány kézlenyomatot. Jé, tényleg! Valaha, régen, egy időben a színészek kézlenyomatai díszítették a társulati büfét. Mint most megtudtam, a színház átépítésekor ezeket a gipszműveket kidobták. De a műszak egy párat kimentett a kukából. Nézegettem kicsit az ablakon át, kiolvastam a szignókat, aztán berontottam a szobába, hogy beletenyereljek a Kerekes Laci tenyerébe. Szomorú lettem tőle egész éjszakára. Mai: A Vidor Fesztivál alkalmából szerte a városban mérsékelten szellemes Oscar Wilde-idézetek virítanak a járdákon. (Fülöp) Angélám azt mondja, a tavalyi aszfaltfirkatermést jobbnak találta az ideinél. Ez volt a kedvence: JÉZUS IS CSAK EGY FÉRFI. MIND AZT MONDJA, HOGY VISSZAJÖN, ÉS SOHA TÖBBET NEM LÁTOD. Szálláshelyemtől ötpercnyi séta az Állatkert, ott időztem tegnap fél napot. Mondják, hogy a pesti után a második legnagyobb, és valóban tágas területen fekszik, jóllehet ez nem mindegyik állat lakóhelyén látszik meg. De például a jegesmedvének szinte fényűző a rezidenciája. Eléggé heverészőek voltak az állatok – bár a mosómedvét épp műszakban találtam –, viszont egy éhes kamcsatkai barnamedvével kifejezetten baráti viszonyba kerültem. Este a miskolci Furcsa pár (női változat) már-már dühöt keltett bennem. Én nem azért lettem néző, hogy ilyeneket nézzek, és szerintem Szervét Tibor meg nem azért lett színész, hogy ilyeneket rendezzen. Akkor mi szükség van erre, hogy nézhető és nézhetetlen miskolci színésznők oktalan instruálgatásával igénytelen vígjátékot vigyen színre trehányul? Épp az én szeretett Szervétem! Miféle művészi ambíció ez? Vagy csak kereső foglalkozás? Akkor miért nem megy el inkább egy reklámba? Az jobban fizet és nyíltabb vallomás az indítékról. Hanem aztán a Merlin Színház A jó pálinka itassa magát-előadásától rohamos javulás állt be a kedélyállapotomban. Egyszerre értelmet nyert a nyíregyházi kiszállás; én ezt otthon nem láttam, és kár lett volna nem részesülni belőle. Éles, pontos, abszurdba hajló, sírni- röhögnivaló jelenetsor, rendezőileg korrekt, színészileg frappáns. Bozó Andrea díjra érett nálam. És milyen különös, hogy Orosz Róbert – akit a Nemzeti színpada valósággal levet magáról – itt kitűnő. Nagyon jól mulattam. A tegnapi taxis új színt hozott a társalgásba. Megkérdezte, én mit csinálok a Vidoron. Mondtam, zsűritag vagyok, de nem értette, mit lehet itt zsűrizni. Mondtam, tizennégy színházi előadást. Ezen úgy megdöbbent, kis híján padlófékezett: Végignézi az ÖSSZES előadást? – kérdezte szörnyülködve. Én meg nem akartam még horrorisztikusabb számadatokkal elképeszteni. Felhívott Veszprémi Erzsi, aki osztálytársam volt az újságírósuliban. Itt él és dolgozik, és pont tíz éve találkoztunk legutóbb. A helyi napilapban látta az ábrázatomat – hogy hogy kerültem az újságba, meglepetésemre, arról majd később –, oszt’ felismert. Ma meglátogatom őt a Magyar Rádió helyi stúdiójában. Futólag találkoztam Csomival, aki mintegy átutazóban volt délután Nyíregyen. Sétáltunk kicsit a fesztiváli hangulatban. A sövény túloldalán egy zenekar épp befejezett egy számot, az emberek tapsoltak, Csomi meg ösztönösen meghajolt. A fehérváriak Illatszertárát láttam már Pesten és beszámoltam róla (jan.18.) Kolos Pista azt mondja, Koltai Róbert most, ezen az estén volt a legjobb. Meglehet. Mindazonáltal én újra az Árpádot játszó Gulyás Sándorra voltam vevő. Utána még várt ránk az Álmodozók a falvédőről című produkció a Vidám Színpadtól. Nagyjából egy építőtábori öntevékeny műsoros est színvonalán mozgott. Kicsit lejjebb. Ízléstelenségben meghaladta. Szakács Tibor, aki majdnem színész lett, legalább átizzadt egy zakót. A többiek teljesítménye ennyi se. Mai: Megnéztem a tárcámat, akad-e benne fénykép a családról. Találtam egy papírt néhány Turgenyev-idézettel, valószínűleg a Rugyinból. Az egyik: NINCS KÍNOSABB ÉRZÉS EGY NEMRÉG ELKÖVETETT OSTOBASÁGNÁL. (Utólagos beiktatással, mivel kedves férjem is Nyíregyre érkezik hamarosan.) Több órát beszélgettem Veszprémi Erzsivel. (Mindig is figyelemreméltó teremtés volt.) Az élete dolgain kívül megtudtam tőle azt is, hogy az Állatpark igazgatója egy 43 éves volt rádiós, aki tízévesen határozta el, hogy állatkert-igazgató lesz. A szakmai félzsűri megbeszélést tartott. Ilyet zsűriben még nem pipáltam: hajszálra egyetértettünk. Az már folyamatában kiderült, hogy a 77 éves Bacsó Péter véleményével szinte minden sarkon találkozott a véleményem. Sőt mindhármunknak ugyanarra volt szemünk. (Időnként faggattam kicsit Bacsót erről-arról. Megtudtam például, hogy Fellini Amarcordja az a film, amit a magáénak szeretne. Mármint hogy nem bánná, ha ő csinálta volna.) Este a teljes zsűri is összeült, és mivel a vállalkozónk az utolsó programnapot és a döntések éjszakáját kénytelen kihagyni, ezért számos kérdésben határoztunk is. Könnyedén, barátságos, szolid vitában és végül egyetértésben. Tóték (Radnóti) és Halni jó (Stúdió K, lásd jan.22.) szerepelt este. Egyik előadás sem nagy kedvencem, és mindkettőt nehezebben viseltem most, mint Pesten. Meghökkentem, hogy Csonka Szilvia Tót Ágikájának púpja nőtt. Tán bizony enélkül nem volt elég cafrang a Gothár rendezésén. De Bálint András állítja, hogy Csonka Szilvia elejétől fogva ki van tömve, már a bemutatón is ez volt a helyzet. Ő púpos volt, én meg vak. Tegnap ismét elmentem az Állatparkba, mert a fehér tigrisek múltkor alig nyilvánultak meg. Most teljes szépségükben mutatkoztak, és váratlanul oroszlánkölykökkel is találkoztam. (Kedden talán bölcsiben voltak.) Egyhónaposak, cica méretűek és négy a számuk. Ott gomolyogtak az anyukájuk mellett, aludni készültek összebújva, de folyton ficergett valamelyik, mindig kapálózott egy-egy tappancs, felverve a méltatlankodó többieket. Olykor a mama a szájába véve lecibálta a kupac tetejéről az épp felül lévő gyereket, és az nemtetszése jeléül recsegő hangocskát hallatott. Én azt hittem, áttöröm a rácsot és megzabálom őket. De aztán nem tettem, nehogy fordítva süljön el. Közben mély jóérzéssel tölt el a zsűri elvégzett munkája. Az természetes, hogy a szakmai szekció szerette volna megvalósítani a díjazási elképzeléseit. De én azt is nagyon fontosnak tartottam, hogy ezt ne erőszakkal érjük el, hanem rávezetéssel és meggyőzéssel. Hogy mind a hatunk közös szándéka szerint jutalmazzunk. Ilonával, a népművelővel könnyű dolgunk volt. Ő húsz éve nevelkedik a nyíregyi színházon, tapasztalt és jóízlésű néző. A két férfit inkább kellett hajlítani, de érdemes volt beszélgetni, mert kíváncsiak és fogékonyak voltak a véleményünkre. A döntés estéjére zsűritársaink már el is felejtették, hogy eleinte mennyire lelkesedtek például Gálvölgyi játékáért. Ők maguk javasoltak díjra olyan színészeket (Pokorny Liát, Mucsit), akiknek alakítására már az előadás menetében felhívtuk a figyelmüket, aztán szemügyre vették, és látták, hogy ez jó. Az utolsó napi Játék a kastélyban (Bodrogi sokat javult) és Commedia dell’ arte (valami fontosat tud ez a nő, Bozsik Yvette) utánra simán és harmonikusan alakult ki a telitalálatos nyertes szelvény, hat, egyenlő értékű, meggyőződéses szavazatból. Mondjuk Gyuricza helyett én inkább Kocsis Pált honoráltam volna, de erre nem volt fogadókészség. És hát nem egyszemélyes zsűri eseteként forogtam fenn. Most valami meglepő jön: az Állatparkban jártam tegnap. Elvittem kedves férjemet. Az oroszlánkölykök ugyan épp elvermelték magukat, viszont újdonságként előmászott a jegesmedve, a fehér tigrisek pedig meghitten összebújtak. Jól sikerült a díjkiosztó gála is. Tasnádi Csaba a műsorvezetést egyszerre csinálta okosan és profin, valamint bájosan sután. A fellépők közül a Gáspár fivérek vitték el a pálmát. Bacsó Péter zseniális kis beszédet tartott, amivel kifogta a szelet a sztárok sértődésének vitorlájából. (Látjuk magunk előtt a képet? Én nem.) Utólag gyártott, gyógyír jellegű koncepcióvá tettük ugyanis, hogy nem a kiváló és nagyszerű Gálvölgyit, Eperjest, Koltai Róbertet, Bodrogit, Sztankayt stb. látjuk el ikszedik díjjal, hanem fiatal tehetségeket ismerünk el, fedezünk fel. És Bacsó remekül adta el ott a színpadon ezt a dolgot. (Ámbár a sértődés talán így sem volt elkerülhető. Abból gondolom, hogy amikor a legjobb rendezésért odaítélt díjat átadó Bodrogi kivette a borítékból a papírt, akkor nem kiáltotta ki a nevet, hanem odafordult a nézőkhöz, hogy találják ki, ha tudják. Annyit segített, hogy nő. És felteszem, meglepődött, mert középtájról három-négy civil néző azonnal bekiabálta, hogy Bozsik Yvette.) Mi pedig, zsűri azt láttuk – és ennél szebbet nem is láthatunk –, hogy a díjazottak (A jó pálinka itassa magát-előadás, az Illatszertár, Bozsik, Mucsi, Pokorny, Bozó Andrea, Gulyás Sándor és Csonka Szilvia) örülnek a díjnak és fontos számukra. (Nos. Gyuricza nem jött el átvenni.) Végül a legnagyobb elismerés hangján szeretnék szólni a nyíregyházi közönségről. Amiatt is, hogy a filmes verseny (Argo, Terézanyu, Tamara, Le a fejjel, Világszám, Kész cirkusz, Csudafilm) 25 tagú, sorsolással létrehozott közönségzsűrije a Tamarának ítélte a filmes díjat. A World Trade Center lerombolása voltaképp máig tartó döbbenet és feldolgozatlan trauma számomra. Nem jártam azóta New Yorkban, és lehet, nem is megyek, annyira nem akarom és tudom elképzelni Manhattan csücskét az ikertornyok nélkül. Amikor az emlékműpályázatot meghirdették, én itt a konyhában magamnak azt gondoltam ki, hogy talán meg kellene építeni újra az egyik épület földszintjét. Onnan aztán lefelé vennénk az irányt. Belépnénk egy liftbe és alászállnánk. Különböző emeleteknél kinyílna az ajtó, hogy lássuk az áldozatok nevét és fényképét cédulákon sorban. A mínusz 107. emeletnél kiszállnánk, és fogadna bennünket ugyanaz a körpanoráma, mint ami látható volt annak idején a tetőről. Épp csak fotó lenne. Így mégis rekonstruálódna valamilyen formában a Százhét (így nevezték el a gyerekek az épületet, amikor ott jártak velünk), de nem meredne az égnek. Ebbe repüljenek bele a pokolfajzatok, ha tudnak! Mai: Füst Milán naplójából. A HALOTTAK ISTENNEK KÜLÖNÖS TEREMTMÉNYEI Már Nyíregyről jövet torokfájós voltam, aztán tegnapra tombolni kezdett bennem a nátha. Mindegy, ezt a levelet akarom idetárni, ami Halmai Kati küldött nemrég Belgiumból: Mivel lassan nem múlik el nap, hogy a naplódban ne születne bejegyzés a honi egyetemi felvételi rendszerről (joggal), elmesélem, hogyan megyen ez Leuvenben. Zoli ugyanis ma BEIRATKOZOTT! Ezzel elmúlt az enyhe gyomorgörcs, amit azért éreztem, mert hónapok óta nem bírtam elhinni, hogy errefelé nemhogy felvételi vizsgázni, de még jelentkezni sem kell a felsőoktatási intézményekbe. Csak beiratkozni. Szóval Zoli ma délelőtt 11 óra körül bement az egyetem központi épületébe (abba, amelyben a 14. században megalakult a Leuveni Egyetem, és amelyet, remélem, egyszer nektek is megmutathatok!), és az előcsarnokban üldögélő adminisztrátoroknak átadta a papírjait, úgy mint: az itteni személyijét, valamint a középiskola elvégzését igazoló diplomáját. Rögtön csináltak róla egy digitális fotót, aztán átment egy másik terembe, ahol szintén megnézték a papírjait. Mivel külföldi, elküldték a pár lépésnyire lévő nemzetközi osztályra egy igazolásért. Ezzel visszatért a kiindulási helyre, ahol a személyes adatok ellenőrzése után rögtön a kezébe nyomtak egy műanyag szatyrot, amelyben ott lapult az összes fontos dokumentum és információ: egy évre szóló fényképes diákigazolvány, ugyanannyi időre szóló ingyenes buszbérlet valamennyi leuveni buszjáratra (azért csak buszra, mert itt nincs se villamos, se troli), az első hét órarendje, ujjnyi vastag brosúra a sportolási lehetőségekről, ugyanakkora tájékoztató füzet az egyetemi kulturális életről, éves határidőnapló, tájékoztató a tanulmányi követelményekről és a vizsgarendről, a két egyetemi lap egy-egy példánya (az egyik az egyetemé, a másik a diákoké), egy rahedli igazolás a rektor aláírásával arról, hogy Szilágyi Zoltán a KUL diákja, hátha kell a különféle kedvezmények igénybevételéhez, valamint egy 522 euróról kitöltött csekk – ez a tandíj, amelyet a második félévben majdnem vissza lehet kapni jó tanulmányi eredmény esetén. A beiratkozás írd és mondd kb. fél óráig tartott. Leuvent akarok, Leuvent akarok! Közhasznú információ náthaügyben: néhány éve egyszer felhívtak az izraeli barátaink, hogy az orvosuk a kamaszfiával épp Pesten tartózkodik, oroszok, viseljük kicsit a gondjukat. Szereztem nekik jegyet az Operába, elvittem őket ide-oda a városban. Séta közben a doktornő befordult az első patikába, és vett egy bőröndnyi mennyiségű oscillococcinum nevű, recept nélkül kapható gyógyszert. Mondta, hogy ez a legjobb dolog, ami megfázásra van, próbáljam majd ki. Azóta ilyet használok, és tényleg eredményes. Mára már gyógyultnak is nyilvánítottam magam. Könyvszemle. Egyszer csak elbizonytalanodtam, hogy amikor a Nagy Könyv-listámba Németh László Iszony című regényét belevettem, akkor vajon tényleg arra gondoltam-e, s nem tévesztettem-e össze az Irgalommal. Úgyhogy elolvastam előbb az Irgalomot, aztán az Iszonyt, majd a Bűnt. Minden jól van, ahogy van. Amiképpen Németh László írt, ahogy vesézett, azon látszik, hogy orvossal van dolgunk. Utána Szomory Dezső Gyuri című regénye következett, amely olyan, mintha Szomory-paródia volna. Mutatom: Mai: A SZÍVEM EGY KÜLÖN DOLOG VOLT, EGÉSZ FELDÚLT SZÍVEM EGY KÜLÖN DOLOG. S A TOLLSZÁR IS EGY KÜLÖN DOLOG VOLT, EGY IDEGEN DOLOG A SZÍVEMTŐL. NEM ÉRTETTEM, HOGYAN LEHET ÍRNI EGY TOLLAL? Megnéztem a Fekete kefét. Szakszerű, ügyes, típusos balfékfilm. Mondjuk azt nem értem, minek vannak a főhősök négyen, amikor három figura sem telik ki belőlük. (2-2,5.) De Bánki Gergelyen és Hajduk Károlyon kívül jó volt nézni olyan, rég nem látott embereket is, mint Erdős Borcsa vagy Schramek Géza. És értékeltem, hogy nem lihegték túl a dolgot; 80 perccel beérték. Így aztán maradt időm arra is, hogy a moziból jövet megbámuljam az Ümanik kirakatában a Fából vaskarika-díjas tornacipőt. Fekete vászon, fehér gumi az orra és fűzős, ahogy kell. Ezen túlmenően viszont magas szárú, hegyes orrú és tűsarkú. Alkalmi viselet, kosárlabdázónőknek, bálba. Most meg azon nevetkérezem (Németh László szava), hogy miközben a Népszabadság egyre lejjebb keres vásárlóközönséget magának, kolumnás reklámja szerint Maupassant-kötetet ajándékoz az előfizetőknek. (A lap mind kínosabb. Olvasószerkesztőt már rég nem tartanak, de mostanra valószínűleg megelégednek egy talán általános iskolás 7/b. osztályos korrektorral is.) És most képzeljük el, milyen bombasikere lehet ennek a marketingötletnek! Tolakodnak-tülekednek az új előfizetők, hogy hozzájussanak a világirodalom gyöngyszemei sorozat egyik (vagy mindahány) kötetéhez. Csak kárt ne tegyenek egymásban! Lehet mondani: beindult az új színiévad. Vivát! Én speciel tavalyi restanciával kezdtem: Pelléas és Mélisande a Bárkában. Arra gondoltam közben, hogy álmatlanságban szenvedőknek fel kéne íratni receptre a Balázs Zoltán rendezéseit, hátha segítene rajtuk. Azok a tompa hangzatok, zsongító zenék, lassított mozgások, monoton jelenetek… Különben szép. Bár van mit felróni. Például hiányzott a nézői figyelem terelése, ami egy ilyen széles, háromemeletes díszlet esetében feltétlenül szükséges. Gyakran kellett keresgélni, ki beszél. Érdekes, a Balázs-produkciók nem bírnak annyira rövidek lenni, hogy el ne unjam. De ettől még méltányolom azt az éles, pontos, kontúros színészi teljesítményt, amit például Varga Gabi, Seress Zoltán vagy Varjú Olga nyújtott. Olgát még a nyíregyi időkből nagy tudású, intelligens, elegáns színésznőként tartom számon. Legjobban alighanem akkor ámultam el a színészete gazdagságán, amikor egy eléggé nyomott Utas és holdvilág-próbán mindent, de mindent elkövetett, hogy Évaként százféleképpen bejőve megmozdítsa valahogy és játékba lendítse a Mihályt megformáló Kerekes Lacit. Mai: HA ÉN LENNÉK ISTEN, MEGESNE A SZÍVEM AZ EMBEREKEN – mondta a Maeterlinck-darabban az Arkëlt játszó Erdős István. (Ahogy ő belógatta a bábfigurát – az egész előadásban az tetszett nekem legjobban.) Kész cirkusz. Evvel már ketten vannak azok a Dyga Zsombor-filmek, amelyekre nem bizonyultam különösebben fogékonynak. Pedig jól fogyasztható közönségfilm. A szövegét például úgy írták meg, hogy hárompercenként elhangozzon valami olyan, ami majd szállóigévé válhat a fiatalok körében. Erre ügyeltek. Arra nem, hogy Ónodi Eszter feje fölött ne látszódjon be a mikrofon. A színészek szinte mind igen jók. Csuja Imre a maga szerepkörében és karakterével nyugodtan lehetne akár hollywoodi sztár is. Halkan, hümmögve megjegyzem, hogy Udvaros Dorottyával talán már nem kellene kikapós szépasszonyokat játszatni. Hogy fogja így elfogadni a korát? (Udvarostól elvonatkoztatva, általában nehéz érzés lehet az öregedés a látványos nőknek, úgy képzelem. Hozzászoktak ahhoz, hogy azonnal észreveszik őket, a szépségük rögtön figyelmet és érdeklődést kelt. Aztán idővel meg kell szokniuk, hogy ez már többé nem lesz így. Rossz lehet. Na, ezt én megúsztam…) A fentieket gondoltam tegnap délután, aztán este láttam a Krétakör Phaidráját, ami nagymértékben erről szól. Bejön Udvaros Dorottya smink nélkül, joggingban, sárga törülközővel a fején. Egyszerűségében szép. A játéka feszes, szabatos és mély érzésű. (Különös, ahogy ott ült a rökán, összehúzott szemmel, az exsógornőmre, Ildikóra emlékeztetett.) Remek a Hippolütoszt játszó szőke német fiú, a durcás szájával. Eléggé bírtam az egészet. Volt humora is. (A humor nekem étel, ital. Viszont a feliratok helyesírási hibái kicsit zavartak. És többet vártam a nagy piros lufitól.) Schilling Árpád ezúttal megrendezte az optimális Zsótér-előadást. Idén is nagyon sokan voltak kíváncsiak a Vígszínház Nyílt napjára. Marton László szívélyes házigazdaként igazgatta a látogatókat. (Rajtunk speciel nevetgélt, hogy nem bírunk elszakadni, mert ebéd után visszatértünk, a színésznői süteményeket tervezve desszertnek, de még nem sültek meg.) A nyilvános próba most valahogy kevésbé sikerült jól. Mintha a Három testőrt rendező Méhes László nem tudta volna eldönteni, mi történjen: szereplés, beavatás, vagy a legszokványosabb munka. Így aztán olyan se-se dolog lett. Szerény egy óra terjedelemben, mert a szünet után ugyanazokat a jeleneteket vették, amelyeket előtte. (Beszélgettem egyszer Méhessel, mondta, szeret Iglódi Istvánnal dolgozni, mert hasonló karakterek. Amit Iglódi színészként csinál, az neki is jól szokott állni. Azóta folyton ott látom Méhes mimikájában, gesztusaiban Iglódit. Most is.) A színházi beltúrán nem vettünk részt, mert a felújítás után egyszer végigvitt minket a házon egy kedves, titkársági lány. Viszont vásároltunk régi plakátot. Radnóti Zsuzsa árulta, és mi épp ős-Pisti-színlapot vagy In memoriam Ö.I.-t kerestünk. Nem mintha bevágódni akartunk volna az író özvegyénél, hanem mert pont ezeket láttuk együtt kedves férjemmel, negyed százada. Ö.I.-plakát akadt. Radnóti Zsuzsa gálánsan mondta, hadd legyen ez a színház ajándéka, mi meg mondtuk, hadd ne legyen. Aztán kiderült, hogy az ára semmi, száz forint. Egy gombóc fagyiért színház- és privát szerelmi történet. Mai: Tandori az e havi Mozgóban: EGYSZER KÖLCSÖNKÉRTÉK TOLLAM, TIPPET ÍRNI; BEJUTOTTAM / LIMERICK PÁLYÁJA HÁTSÓ KAPUJÁN, OTT MENTEM, LIBASORBAN, / A HIVATALOS SZEMÉLYEK KÖZT – ÁLLATORVOSNAK NÉZTEK? – / NEM KÉRTÉK A JEGYEMET/ KIDERÜLT KÉSŐBB, HOGY AZNAP / MINDENKI INGYEN BEMEHETETT. (A valódi lóversekből) Azt hiszem, még mindig nem jutottunk el a Kritikusok díja átadásának ideális formájáig. Mindenesetre a tegnapi est jobban sikerült a tavalyinál, gördülékenyebb és kellemesebb volt így, a házigazda Mácsai Pál profizmusával, és megkímélve mindenkit a színibírálók nyilvános és nyögvenyelős színpadi szereplésétől. Néhány válogatott kritikarészlet hangzott el laudációként. (Ez azért nem bizonyult lehetetlennek; négy-öt értelmes, frappáns vagy érzékletes mondatot találni a díjazott produkciókról szóló írásokban.) A méltató szavakat az előző évi díjazottak olvasták fel, mielőtt átadták a díjat. (Idén is egytalálatos a szelvényem: Fullajtár. És bár egy kíváncsi olvasó már nyáron érdeklődött mailben, hogy mikre voksoltam, ennek közlésével illendőségből megvárom a Színház újság megjelenését.) Azért nem múlt el rossz érzés nélkül az este. Mivel volt két vagy három olyan díjátadó, aki fontosnak tartotta megragadni az alkalmat arra, hogy a felolvasással kifejezze negatív viszonyát a kritikához vagy a kritikusokhoz. Elsősorban Benedek Mari, aki gúnyos megvetéssel tolmácsolta egy kollégám szép sorait. Lehet, hogy ez egy vagány, kissé tán gyerekes jópofaság volt a jelmeztervezőtől. De arra alkalmas, hogy előadója a maga részéről látványosan leértékelje a díjat, amelyet épp átad egy pályatársának, s amelyet ő maga is átvett tavaly ilyenkor. Arra gondoltam, hogy ha a színháziak fontosnak tartják ezt a díjat és szívesen kapják meg, viszont nehezükre esik a minimális érintkezés szintjén hűvös udvariassággal kezelni a tevékenységünket azon az estén, amikor épp elismerjük őket, akkor talán megoldhatnánk a díjak átadását másképp. Esetleg szétküldhetnénk a Hajtás Pajtás biciklis futárjaival, vagy meghatározott órában letehetnénk a szatyrot a Corvin áruház parkolójában. Volt a múlt héten egy nehéz napom, amikor döntenem kellett, hogy elmegyek-e októberben a szarajevói nemzetközi színházi fesztivál zsűrijébe. Súlyos vívódás után nem vállaltam. Egyrészt mert rém hosszú, 18 nap, és hát család, másnaponta látogatott szülők, sérvműtétből lábadozó anyós és satöbbi. Másrészt magyar részről pont a Bodó Viktorék Kafkája szerepel, arra gondoltam, nem biztos, hogy örülnének nekem, esetleg úgy vélnék (tévesen egyébként), hogy pont egy „ellenséges” elem ül a zsűriben. Harmadrészt sajnos azért mondtam nemet, mert már évek óta nem tanulom a nyelveket, csak felejtem. Berezeltem, hogy vajon miként működne a ki tudja, mennyit kopott oroszom, a lyukas angolom, az alig használt franciám. Viszont önszégyenemben most elhatároztam, hogy beiratkozom abba a nyelviskolába, ahová 1999-ben hagytam abba a járást. (Most esett le: szóval a jövő évi fesztiválra hajtok.) Este elvittem anyukámat, kívánságára, A kriplire a Radnótiba. Milyen helyesek a színészek! Hogy élvezik! (Ámbár kínos nehézségek akadtak a díszlettel.) Emlékszem, a bemutatón a Csomós-Schell vénasszonyok első jelenetétől kezdve mindig azt vártam, jöjjenek már vissza. Kulka is, Lengyel Tamás is perfekt. Lengyel Tamás beszédmódjában a Tóték postásáét véltem hallani visszaköszönni. Illetve odaköszönni, hiszen ez készült előbb. Apropó Szervét, kérdeztem tőle vasárnap, hogy vajon ő is gondolt-e a Henrikje közben Bubik II. Richárdjára (lásd: márc.25.), vagy csak én. Mindketten meglepődtünk. Ő a kérdésen, én a válaszon, hogy nem. Mai: Egressy Zoltán küldte egy válaszmailben, szerintem kedves tőle. A SZÁNALOM MEGTORPAN A LÉLEK KAPUJÁBAN, AZTÁN TOVÁBBMEGY A SEMMIN MOSOLYOGVA. (José Saramago) Hirtelen egy rég nem hallott hang ütötte meg a fülemet az utcán, a Caramelé. Valamelyik döntős száma szólt egy nyitott ablak mögül, és egyszerre olyan kívánós lettem, mint egy kismama, így hát berontottam az első lemezboltba, és megvettem a cédét. (Az Oláh Ibolya albuma is megvan, szerintem az nem sikerült fényesen, kiemelkedően jó csupán a Hazám, ámbár még abban is akad ügyetlen sor. Viszont amikor oda érünk, hogy Ez itt az één hazááám, hát az olyan erővel szól, hogy az ember egyszerűen kénytelen felállni, égnek lökni a karjait és együtt ordítani Ibolyával.) Szóval most Caramel fog menni a vasaláshoz. Csuda egy pali. Voltaképp nem is énekel, hanem patakzik a szájából a zene. Felolvasó színházak vannak most a Bárkában. Márton László Démoszthenészét hallgattam meg tegnap, az egri Gárdonyi Színház (teljes) társulatának előadásában. Politikusos, hatalomváltásos, áthallásosos darab. (Egressy Balesete volt a második műsorszám, de azt olvastam, meg a majd’ háromórás ülés elég is volt nekem egy estére.) Taub Jánossal találkoztam ott. Azt mondja, arra készül, hogy valami nagy színtéren rendezzen egy totális (tánccal, zenével bővített) Revizort. Mai: GYÁVA EMBER LÉVÉN JÓL TESZED, HA FÉLSZ! – mondták a Márton-darabban. Tegnap délelőtt elmentem a Tömlöcbe az első Súgó Pont leleplezésére. („Megjelenésére feltétlenül számítunk!”) Nagy Ervin színművész kicsomagolt a tüllből egy stelázsit, melynek polcain a Súgó újság példányai állanak. Ezután körbevezettek bennünket a palotán. A kísérő hölgytől megtudtuk a tervező véleményét is: Ez nem egy nappali ház – mondta. – Akkor szép, amikor este bent felkapcsolják a villanyt. (Nappal meg nem köll odanézni, oszt’ kész – mondom én.) A tetőteraszon megvizsgáltam a csíkocskákat, amik a sötétben fluoreszkálni szoktak. Távolról azt hittem, hogy ezeket a falakra ragasztották, de nem. Be vannak építve. A felolvasószínházban először Nényei Pál Ők című darabját prezentálták a tatabányaiak. Elnézésre intene, hogy elsőműves szerzőről van szó, de hát jobb lett volna, ha megvárja a fiatalember az első darabjával az első darabját. Ezt én mint kétórás semmitmondást ültem végig nagy kínban. Utána viszont felfuthatott az este Kiss Csaba Kun Lászlójával, amelyet Bárkáék adtak elő. Horváth Péterel akadtam ott össze, aki most elszerződött Szegedre rendezőnek – Luxemburg grófjára készül –, kilenc éve nem bír befejezni egy regényt, viszont írt egy musicalt Mihály Tamással 1956-ról, a jövőre (a jövő évre) kacsintva. Meg Töreky Zsuzsával is találkoztam, aki télen Frunzával fog dolgozni a Budapesti Kamaraszínházban, Anouilh Médeiájában. (SAJTószolgálat.) Véletlenül megismerkedtem Csanádi Judit díszlettervezővel. Mindjárt azt mondta, hogy ismer engem képről. Ettől megrezzentem, de nagyon kedves szavakat kaptam tőle, naplóilag is. (Ilyenkor szoktam a leghülyébb arcokat vágni.) (Az OM sajtóközleménye szerint a 2005. évi felvételi eljárás tapasztalatai alapján az Oktatási Minisztérium nekilátott a vonatkozó kormányrendelet módosításának előkészítésének elkezdésének megváltoztatásának kidolgozásának elgondolásához, vagy ilyesmi. Ebben szerepel, hogy elismervén a belefeccölt anyagiakat és szellemieket, a nyelvvizsgás pluszpontokat 2006-ban és 2007-ben 15 pontban maximálják, és csupán 2008-tól szorítják le 10-re. Csak nem húzunk végre egy nyerő lapot?!) Amikor este színházba indultam és meghallottam az autók hisztérikus dudálását, mindjárt tudtam, hogy ma van a biciklisnap. Az Andrássy úton össze is futottam a menettel, csilingeltek, az hagyján, de ordítottak is nagyon. Az Új Színházba tartottam A vadászgörény főpróbájára. Új magyar darab, Péterfy Gergelytől. (Szinte látom magam előtt a jegyirodában a vásárlót, amint nézi a műsort: Hm… A vadászgörény! Ezt nem hagyhatom ki!) Szennydrámának nevezném, ami alatt nem a minőséget értem, hanem a tematikát. Méltányolom, hogy Bezerédi Zoltán rendezése igyekezett elhajlítani a darabot a naturalizmustól. Viszont Botos Évával szerintem elég reménytelen dolog közönséges riherongy cafkát játszatni, mert van benne valami tisztaság, őzikeség, meghatóság, ami úgyis átüt még egy ilyen figurán is. (Ámbár lehet, hogy ez az adott esetben nem baj.) Volt egyébként egy igazi legjobb jelenete az előadásnak. Amikor Szabó Győző papírlapok segítségével magyarázta az élete rosszaságát. Az gyönyörű. (És valahogy, valamiért eszembe juttatta a Forrest Gumpot, márpedig nagyon szeretem a Forrest Gumpot.) Mai: AZ ÖNZŐ CSAK MAGÁRA GONDOL. AZ IRIGY MÁSOKRA IS. (Az Új Fedél Nélkül-iből.) Nem értem ezt a durva sajtókampányt Hegyi Árpád Jutocsa ellen. Nagyon csodálkoztam a Népszabi riasztóan bulvár szintű, teljes oldalas anyagán, a Magyar Állami Viperaház címűn. A fele arról szólt, hogy Jutocsa már Miskolcon is megbukott, és az ottaniak figyelmeztették is az operásokat, hogy milyen szörnyű lesz nekik. Szeretném leszögezni: a miskolci színháznak nem volt sikertelen és rossz korszaka a tízéves Jutocsa-éra. A társulatnak – amin a színészeket értem – minden oka megvolt azóta többször is visszasírni Jutocsát, és tudtommal meg is tették. (Jutocsa annak idején, a második ciklusa végén egy teljes színházi állományú szavazáson maradt alul. Állítólag az őt váltó vezetők – ki emlékszik rájuk rajtam kívül? hamar mélyrepültek, aztán repültek – keresték és meg is találták a takarító személyzet, jegyszedők, díszítők stb. kegyeit a voksolás előtt.) Mivel a cikknek – még csak aláírva sincs! – egyik szerzője a monogram alapján a szakmailag teljesen rendben lévő, általam kedvelt Szemere Kata, csak iróniaként (sőt viccként) értelmezhetem például ezt a mondatot: „egy közönségszervező a kulturális miniszternek írt levelet, amelyben Hegyi emberi és szakmai fogyatékosságait sorolva fejezte ki, hogy miért volt rossz döntés a hajdani miskolci igazgató kinevezése”. Nem értettem a szomszédos cikket sem. Például hogy a szerzője eszelősnek és agyrémnek titulálja a Lohengrint, “melyet az ultramodern Wagner-dédunoka, Kathrin kisasszony eszkábált össze az elmúlt évadban”. (Egyébként Katharina a neve.) Látta vajon az előadást Rab László újságíró? Vagy meg nem nevezett forrása véleményezte így a produkciót? (Nem én mondtam neki, annyi biztos. Szerintem a szezon legjobb eszkábálása volt.) Nem akarok itt szerteágazni, meg elköteleződni sem. Nem kizárt, hogy igazuk van az ellenlábasoknak. Lehetséges, hogy Jutocsa rossz igazgatója az Operaháznak. De ha már kinevezték, evvel a minősítéssel talán mégis megvárhatnánk, míg egyáltalán hozzáfog, nem?! Dr. Bőregér-bemutató az Operettszínházban. Látványos előadás, melynek a díszlet a legjobbja. (Khell Csörsz tervezte.) Voltaképp egy szilveszteri asztal tetején játszódik a ritka ellenszenves történet. Szanaszét hever a színen pezsgőspohár, kockacukor, dugó, kártyadoboz, almadarabka, csupa nagyra nőtt holmi. A pezsgőspalack kábé hat méter magas lehet. (Némi időbe telt, míg rájöttem, hogy az a valami, amit a szereplők bot- és esernyőtartóként használnak, egy félbevágott szőlőszem.) Sokra értékelem Kemenesi Tünde jelmezeit is: nem gyakran fordul elő, hogy a szakértelmen túl ekkora tapintattal öltöztetik a kényes alkatú színésznőket. Új a fordítás (Zöldi Gergelyé), de ez nem tesz semmit, hiszen úgysem érteni a dalszövegekből egy mukkot sem. Sajnos a szusz meg a lendület, ami egy ideig hajtja a produkciót, nem tart ki egész este. Mészáros Árpiról annyit, hogy nincsenek nagyobb bajok avval, amit Froschként csinál. De a Denevér esetében a MÁZS-rajongók becsábításánál talán fontosabb szempontnak kellene lennie, hogy Frosch szerepe súlyos bohócot kíván. Olyat, aki mögött ott a múltja, egy hosszú pálya, hatalmas rutin, minden háj, a ripacséria teljes tárháza. Szerintem Bodrogi Gyula volna az autentikus Frosch ma az Operettszínházban. Színháztörténetileg bírna ott csámpázni, több száz telt ház előtt. Azt akarom még bejegyezni, hogy Oszvald Marika és Peller Károly egyik egyenrangú tánckettőse után milyen feltűnő volt, hogy Peller sokkal, de sokkal viharosabban zihált, mint partnernője. És én erősen szeretném hinni, hogy ez nem azért történt, mert Oszvald Marika jobban bírja vagy technikásabb, hanem diszkrét bókot, titkos tisztelgést láttunk. Hogy egy fiatal színész szándékosan, ravaszul és gavallérosan így hívta fel a figyelmünket a mamája lehetne korú kolléganő bámulatos kondíciójára. Eddig még nem is volt érkezésem elmesélni, hogy péntek este IMO-s találkozón vettünk részt. Az IMO volt a legelitebb moszkvai egyetem, ahol nemzetközi kapcsolatok, nemzetközi gazdasági kapcsolatok és nemzetközi újságírás szakon lehetett diplomát szerezni. Ott képződtek a magyar karrierdiplomaták és a külpolitikai újságírók (plusz Pintér Zsolt). Medgyessy Csilla mesélte, hogy megvan az IMO ma is, magyar ösztöndíjasok nélkül már. Nyugati diákokat tanítanak sok pénzért, és a kollégiumot meg sem lehet közelíteni, sorompóval elzárt terület. (Meg azt is mondta Csilla, hogy a Balsoj Tyeátrral szemben Bentley autószalon nyílt.) A 80-100 fős találkozó helyszínéül egy Andrássy úti palota szolgált, amely egy volt IMO-s tulajdona, kiállítótermet meg éttermet üzemeltet benne. (Itt működött régen a Fiatal Művészek Klubja.) Hát hallatlanul érdekes volt egy sor olyan emberrel találkozni, akit huszonkét vagy több éve nem láttam, és akadt közöttük néhány, akit voltaképp csak a hangjáról ismertem meg. Mai: RÉGI ZSEBBEN MARADT PÉNZ, MIT SZŰK NAPON TALÁLSZ – ez talán a kedvenc Dusán-sorom. Az Ünnep című Zorán-számból. Tegnap délelőtt Trapitit néztem a Kolibri Színházban. Gothár Péter rendezte, bár ez nemigen látszik rajta. (Ha csak azon nem, hogy Csonka Szilvia a címszereplő.) Szanitter Dávid nemcsak hogy milyen édes, de milyen remek is mint szerelmes vén boszorkány! Volt viszont két nonszensz eset. A rendező behozott a színre olyan szereplőt, akiről a többi szereplő nem vett tudomást. Mármost ilyenkor egy teljes nézőtér kezd ordítani, hogy „Ott vaaaan!!” És mindaddig tartó elszánt kiabálásra rendezkedtek be a viselkedni amúgy is kétségbeejtően nem tudó gyerekek, míg a színen levők észre nem veszik azt, akit rendezőileg nem vehetnek észre. Klasszikusan hülye helyzet. A Varró–Presser-féle Maszat-hegyet a Színháznak fogom írni, legyen abból egy kedvencke a mai: BUSZON A BUSZVEZETŐK MIND MOGORVÁK, ODACSUKJÁK AZ UTASOK ORRÁT, AHOGY AZ ORROK ELLILULNAK, A BUSZVEZETŐK FELVIDULNAK.
RÁZÓS BUSZON AZ ELLENŐR SOHASE TUDNI MERRE DŐL, ZSEBÉBEN TOLL, KARJÁN SZALAG, JOBBAN TESZI, KI ELSZALAD!
A NÉNIK MINDIG HÁTRA SZÁLLNAK, OTT ÜLDÖGÉLNEK, ÁLLDOGÁLNAK, NEHÉZ A SZATYRUK, NEM BESZÉLNEK, CSAK ÁLLDOGÁLNAK, ÜLDÖGÉLNEK. (Láttam a tegnapelőtti Népszabadságban az Opera-kolumna folyományát. A válasz, amelyet Rab László Koltai Tamás reakciójára írt, méltó az eredeti cikkhez.) Kérte egy olvasó a Quintus-anyagomat 1988-ból. (Azt hiszem, mindössze kétszer fordult elő, hogy nagyobb interjút monológ formájában írtam meg, Ternyák volt a másik. Így próbáltam érzékeltetni az adott pasasok erejét, lendületét, szuggesztivitását.) Elolvasván arra gondoltam, hogy ez a cikk ma nem jönne világra. Hiszen hol van most olyan, nagy nyilvánosságú lap, amelyik kíváncsi volna egy frissen végzett színész okos és érdekes gondolataira? Annak idején ez a nyílt, kritikus beszéd kifejezetten bátor, sőt merész dolog volt egy pályakezdőtől. Emlékszem, Konrád kicsit tartott is például attól, hogy a Madách Színházról mondottak miatt esetleg kellemetlensége lehet akkori feleségének, Nagy-Kálózy Eszternek, aki épp ott játszott egy főszerepet. Remélem, nem lett. De visszhangról én ritkán értesülök. (Funtek egyszer azt mondta: Párizsban valaki a kezébe adta ezt a Konrádos Film Színház Muzsikát, és akkor arra gondolt, hogy Stuber Andreának ilyen cikkeket kellene írnia. Ez még akkor is jólesett, ha esetleg úgy értette, hogy milyen másikakat meg nem… :-) Pellengérre állítom ezúton a Katedra nyelviskolát. Megírtam náluk egy meglepően jól sikerült szintfelmérőt angolból valamikor, majd beiratkoztam a heti 3x3 órás, délelőttönkénti nyelvtanfolyamukra. Azóta békésen várom a jövő hétfői kezdést. Most meg értesítenek, hogy nem indul a csoportom, menjek be megbeszélni a lehetőségeket. Befáradtam ma, s kezüket széttárva közölték, hogy e kései időpontban már csak egy heti 2x2 órás, este 7-kor kezdődő tanfolyamot tudnak felkínálni. Na de hát akkor van a színházi nézőmunka dandárja! Szó sem lehet róla. Csak az időmet vesztegette tehát a Katedra. Aki tud komoly szándékú nyelviskolát ajánlani, legyen szíves, szóljon. Mai: NEM LEHETETT MÁSKÉNT, S JÓ VOLT, HA ÍGY VOLT. (Nádas Péter: Évkönyv) No ez persze nem a nyelviskolára vonatkozik. Hanem egy bizalmas, kétszemélyes valamiregondolásra, huszonöt év távolából. Nick Dear Hatalom című műve a Magyar Színházban. Kellemetlen meglepetésként ért, hogy már a főpróbajegyért is pénzt kérnek tőlünk. A sorban előttem álló Sándor L. kolléga is nehezen szedte elő a zsebéből. (Roppant elővigyázatosan sosem vetettem még össze, hogy mennyi pénzt költök színházra – csak a jegyekre sok ezer forint megy el havonta, plusz útiköltség, ruhatár, műsorfüzet –, és mennyit keresek vele. Ha egyszer elvégezném a számítást, alighanem sikítófrászt kapnék.) Esetlenke bemutató ez. Olyan por jött a színpadról (átvitt értelemben), köhögnöm kellett tőle. Hogy egy ilyen ásatag-realista előadásban hogy tud engem zavarni, amikor sárgabaracknak mondják azt a gyümölcsöt, ami a tizedik sorból nézve is tisztára nektarin! Szerencsére Béres Ilona méltóságot ad az estének. Azt viszont egyáltalán nem értem, hogy láthatnak egyes színházvezetők hősszínészt Őze Áronban. Az egész alkata, a rossz beszédtechnikája, a kétségtelen tehetsége – minden a karakterekre predesztinálja. Igen szép Őze Lajos-emlékkiállítás nyílt a Magyar Színház emeletén, a büfében. A színész születésének hetvenedik évfordulója alkalmából. Valahogy meglep most, hogy látom: ötvenéves sem volt, amikor meghalt. Idősebbnek emlékeztem őt. Van már Színház újság, én így szavaztam benne.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
