Stuber Andrea

Megőrződő pillantások

Kerekes László

nekrológ

Színház 2000.X.

 

Megőrződő pillantások

Kerekes László 1961–2000

 

Ezt a legnehezebb elhinni. Amikor valaki így megy el, fiatalon, váratlanul, figyelmeztetés nélkül. Hogy harminckilenc évesen egyszer csak se szó, se beszéd megáll a szíve. (És még ezt nevezik természetes halálnak!) Elkezdődik egy rendes nyári nap, és azzal a döbbenettel ér véget, hogy nincs többé Kerekes Laci. Nincs többé az ő Ványa bácsija se, Mitche (A vágy villamosa), Pálja (Kék róka), Ivan Ivanovicsa (A mandátum) – hogy csak az utolsóvá lett szerepeit említsem Nyíregyházáról, illetve a Madách Színházból.

Tizennyolc éves, kedves, gátlásos püspökladányi gyerek volt, amikor felvették a Főiskolára. Legfiatalabb fiúként abba a jól jegyzett osztályba járt, amelynek az lett a neve, hogy Hirtling-Funtek-Mácsai. A társak egy részének hamar beindult a szekér a fővárosban, Kerekes viszont Zalaegerszegre szerződött diplomaosztás után, hogy Ruszt Józsefnél tanuljon tovább. A Hevesi Sándor Színházban töltött hat évad a csendes szakmai gyarapodás időszaka volt. Akkoriban ritkán kapott nagy szerepet, de részt vett fontos előadásokban, melyeket utólag büszkén és szeretettel emlegetett (Húsvét, Jeruzsálem pusztulása, Egmont).

Pályakezdő létére már Zalaegerszegen sem volt elsikkadó típus. Ha csak öt perc és öt mondat erejéig jelent meg a színen, akkor is észre kellett venni őt. (Én például A zöld kakadu című, már nem tudom, micsoda láttán jegyeztem meg magamnak.) Amikor nagy szerepben tették próbára – később, a ruszttalanság idején –, olyankor színészi erejével és akarásával tűnt ki a talán kevésbé ambiciózus alkotótársak közül (Tartuffe, A szerelem és a halál játéka). Harminc felé közelítve – s megelégelve a megelégelendőket a Hevesi Sándor Színházban – Szolnokra távozott. Ott két év alatt mindössze egyetlen érdemi találkozása volt, történetesen Jim O'Connorral, a régi ismerőssel. Tennessee Williams Üvegfigurák című darabjának e hősét ugyanis már Zalaegerszegen is eljátszotta. (Megduplázott előtanulmány a későbbi nyíregyházi feladathoz, Mitch megformálásához.)

1993-ban csatlakozott a Móricz Zsigmond Színházhoz. Az új igazgató, Verebes István hívta, s rögtön Jago szerepét bízta rá. A nyíregyházi hat év a fejlődés, az érlelődés, majd a ki- és beteljesedés időszaka lett Kerekes László színészetében. A Verebes-Mohácsi-Szász rendezői úton és a Shakespeare-Mohácsi (-Jókai-Brecht-Erdman)-Csehov szerzői vonalon haladt előre és felfelé. A legutóbbi évek meghozták számára az igazán jelentős feladatokat, a komoly sikereket, az elismertséget, a Jászai Mari-díjat és a fővárosi szerződést is. Egykori osztályfőnöke, Kerényi Imre invitálta őt a Madách Színházba. Ment is, de azért képletesen kint hagyta ajtaján a Rögtön jövök!-táblát a nyíregyházi színészházban. S miközben a tavalyi évadban a körúton fellépett egy-két rövid életű stúdiószínházi produkcióban plusz a jobban alakult Kék rókában, ugyanakkor folyamatosan aratta a babérokat a Katonában, a Kamrában és a Bárkában a nyíregyházi remekekkel: A vágy villamosával, a Ványa bácsival, a Krétakörrel és A viszontlátás trilógiájával.

Ha pályájának alakulását összevetjük az egykori osztálytársakéval – és okvetlenül eszünkbe jut megtenni, mivel a pesti barátok látványosabb karrierje egyszerre inspirálta és irritálta őt –, akkor megkockáztathatjuk, hogy Kerekes László szakmailag mostanra már alighanem az élre tört. Borzalmas igazságtalanság, hogy mielőtt ezt konstatáltuk volna, az ő számára már be is fejeződött a versengés. (Bizonyos értelemben végeredményt hirdettem most tehát.) És borzalmas igazságtalanság általában, hogy vidéken dolgozó színészek nagyszerűségéről ki sem tud – a helybélieken kívül. Talán még a szűk szakmai közeg. Ha ugyan figyel.

Mint alkotó ember Kerekes nem volt egyszerű eset. Nem próbált könynyen, és nem játszott könnyedén. Technikák helyett inkább önmagához folyamodott – belsődleges színész volt. Meggyötrődött minden alakításért – kicsiért, nagyért, óriásiért egyaránt –, s ezenközben nemigen tudott szárnyakat adni a partnereknek. Emiatt könnyű lett volna nem kedvelni őt, mégsem sikerült ez senkinek. Muszáj volt szeretni. Talán szép, kényszeres őszintesége miatt, amelyet mély öniróniával viselt és kommentált. (Saját magán tudott a legharsogóbban nevetni.) Vagy mert hiányzott belőle az ártó szándék, a sandaság. Vagy csak egyszerűen azért, mert áthatóan kék szeme volt, s nem bírt hidegen nézni vele.

Azt hiszem, a szemével adta a legtöbbet a közönségnek is. Megőrződő pillantásokat hagyott a nézőkre. Aki látta A mandátumban, emlékezhet rá, amint kipislogott a fejére borult fazék alól. Vagy ahogy mint öngyilkosjelölt Ványa bácsi, összeszűkült pupillával állt a kivilágosodó csillár alatt. Meg ahogy a Kicsengetés Harry Windscape-jeként vigasztalanul elborult a tekintete a tanárnő kolléga szerelmi vallomása hallatán. És ahogy Versinyinként bedugta a fejét az ajtón, s kíváncsian bekukucskált a három nővér házába. Vagy a nyíregyházi Marat/Sade-ban – (számomra) nemszeretem darab nemszeretem előadásán –, ahol az elmebetegek egyikeként naivan, ártatlanul végigcsodálkozta a játékot. Képzeljenek el egy kietlen, sivatagos estét – amelyben az ő fürkész, bámuló tekintete az oázis.

Alapesetben világoskék tó volt a szeme. Bárki belenézhetett a nézőtérről, s visszatükröződni láthatta minden bizonytalanságát, félszét és kételyét. Az övét és a sajátját is.

Hiányozni fog nagyon.

Már most hiányzik.

Stuber Andrea