|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Füzinek, a laptopnak is gasztroeneterológus kellett, táplálkozási probléma miatt. Egynapos sebészeten járt tegnap, most újra rendes az emésztése és sokáig kibírja evés nélkül. Megkedveltem a Gólem Színház tanodásait. (Egy mokány, huncut mosolyú fiú közülük eltűnt az idei évadra, SZFE-s lett.) A Tóbiás, a tejesembert mutatták be tegnap este Németh Virág színpadi adaptációjában, Sipos Vera rendezésében, egy magaslati zenésszel (Várvölgyi Szabolcs) és az ő zenéjével. A hangszere történetesen gitár. Én az eredeti művet nem olvastam Sólem Aléchemtől, csak a Hegedűs a háztetőnből ismerem, és most meg is lepett, hogy a musical mennyire szó szerint használta fel a textust, a dalszövegekkel bezárólag. (Ugyanakkor a történelmi közeg itt kimaradt.) A szünetig ismerem a történetet, addig bonyolódik le Tevje, vagyis Tóbiás három lányának (Cejtl, Hódl, Háva) férjhez menetele. Nem is csodálkozom, hogy a negyedik és ötödik lány szomorú esete nem került be a zenés verzióba. Az előadás komplikálatlan, célirányos, árnyai nincsenek, vagyis nem különösebben árnyalt. A vallási jellemzők jelzésszerűek, az esküvő stilizált – mosolyogtam is magamban azon, hogy tudom, mi mindent hagytak ki, vettem részt tavaly nyáron Frankfurtban zsidó esküvőn –, és közös étkezés gyanánt (talán) tejfölt vagy joghurtot esznek piros nyelű kanállal műanyag dobozkából. A nőknek kétdecis járt (ami ma már csak másfél decis általában), a családfőnek pedig félliteres (ami ma már csak négydecis vagy még kevesebb). A bájos és ügyes fiatalok mellé két komoly színészt hívtak „felnőttnek”, Nagy Marit és Katona Lászlót, aki sokszor, sokfélén megkérdi az előadásban a feleségét dallam nélkül, hogy „Szeretsz engem?” Nagy Mari bizonyos távolságtartással futkos, tüsténkedik, Katona László kapcsán pedig az lepett meg, hogy a múlt hónapban, akár a Közeleg az időben, akár a Pánikban mennyivel színesebbnek, gazdagabbnak láttam a színészetét, mint ebben a szerepben. De lehetséges, hogy korán jöttem, premierre, és később még majd kivirul. Ahányszor az elmúlt évtizedekben műsorra tűzték Csiky Gergely Buborékokját, nem értettem, hogy mit akarnak ettől a 140 éves, minden ízében elöregedett színdarabtól. (Akkor sem értettem, ha Mohácsi János rendezte, de a Mohácsik úgyis átírják.) Azonban a Győri Nemzeti Színházat ritkán látom, évek óta nem volt szerencsém hozzájuk. Márpedig szakmai kötelességemnek tartom lehetőség szerint legalább néha szemügyre venni ezt a társulatot is, hol tart, mit csinál. Tehát nem mulasztottam el a vendégjátékukat a Nemzeti Színházban. Elegáns, nagyvonalú a kiállítás, „igazgatói” díszlet-jelmez – Bakos-Kiss Gábor rendezte a produkciót. Eleinte csak úgy figyeltem, várakozón, aztán elfogott valami rossz érzés. Konkrétan attól, hogy az ambíción, a komédiázáson, a rendezői igyekezeten felismertem a vidéki színházakban terjedő szórakoztatóipari stílt. Ahogy a szerény igényű, használtan vett poénokat többször a képünkbe tolják. Solmayék szobalánya minden alkalommal, amikor színre jut, gyorsan eljátssza, hogy neki viszonya van a fiatalúrral. Solmayné (Kubik Anna, akit sokra tartok mind színészileg, mind emberileg) ahányszor szóba hozza, hogy ékszerajándékra tart igényt a férjétől, mindig megpöcköli a fülcimpáit. Azt a próbát pedig elképzelni is rosszul esik, amikor a rendező arra kérhette a Solmay szülők eladó lányait, hogy bordóvörös estélyi ruhájukban feszítve „csóválják” egyfolytában a feneküket úgy, mint amikor a kutya örül a sétára indulásnak. Ilyesfajta komikus elemek díszítik a cselekményt, amelynek lebonyolítása úgy zajlik, hogy a szereplők bejönnek, arcokat vágva elmondják a szöveget, majd kimennek. Bár az is előfordul, hogy a vendégek bevonatoznak vagy kartáncot adnak elő. Két igent mondok. Az egyiket az idős, ősz hajú, jó kiállású lakájra, aki egy jelenség. (Török András. Hopp, azt hiszem, a Török-Illyés Orsi papája.) A másik a Solmay Ignácot játszó Csankó Zoltán, akire nem is lehet nemet mondani. Ő olyan betonbiztos alap, vagy mondjuk olyan oszlop, ami egy ilyen korhadt építményt is megtart. A kisujjában van a szakma, és nem fél használni a kisujját. Nem terveztem ott hagyni az előadást, viszont a szünetre kijőve a telefonomban egy sms várt. Arra utalt, hogy máshol volna most nagy szükség rám. Ezt deus ex machinának tekintettem. A Csárdáskirálynőt bemutatni minden színház számára ember- és társulatpróbáló feladat, de akkora, hogy általában vendéget is kell hívni hozzá, jellemzően a primadonna/bonviván szerepre. Amikor tegnap felment a függöny a nagyváradi színházban – ahová persze úgy ültem be, hogy nem ismertem a szereposztást – és megláttam a levegőben, körhintalovon Tasnády-Sáhy Noémit, megörültem neki. Tehát helyi erőkhöz lesz szerencsém. Ez a finom, nőies színésznő tökéletesen megfelel Szilvia szerepére, a szólam sem okoz gondot számára. Edvinje azonban nem volt ismerős – mint látom, Polák Ferenc Novák Eszter és Selmeczi György SZFE-s osztályába jár –, akinek az éneklésére bár semmi panasz nem lehet, nálam amúgy nem érte el az edvinséget. Arra jutottam, amire mindig: nekem inkább smakkoljon színészileg, illetve figurálisan a szereplő, mint hogy a dalolása legyen makulátlan. Mondjuk az utóbbi téren itt is akadtak kompromisszumos megoldások, akár Dimény Levente vonzó svihák Kerekes Ferkójára gondolok, akár Tóth Tünde Cecíliájára, akinek volt valami Honthy Hanná-s a tónusában, viszont a számokat kicsit kellemetlenül, tiszta erőből tolta. (Szeretem, hogy Molnár Piroska Kvittek vagyunk…-ja kanonizálódott.) A produkció több mint négyórás, és ez azért is van, mert a rendező Novák Eszternek időigényes a humora. Ennek jegyében maga az előadás többször kezdődik el, és például a bokacsattogtatásnak nehezen akar vége szakadni. A képi világ a lehetőségekhez képest dekoratív, Fodor Viola díszlete leleményesen a második felvonásban a legszebb, a hercegi palotában. A táncok szolidnak mondhatók, az első kirobbanó számra a Te rongyos életig kell várni, az azonban klasszikus remeklés Kocsis Anna és Sebestyén Hunor Stázi-Bóni kettősétől. Egyébként is Sebestyén Hunor Bónija a favoritom: csupa kedv, tűz, lendület. A másik, akiről már rég meg akarok emlékezni itt, a Miskát játszó Kocsis Gyula. Amióta látom ezt a kis keszeg ember alkatú színészt – és hát régóta –, minden alkalommal érzékelem benne a színészi alázatot mint alapvetést. Szívesen voltam részese egy olyan estének, amely a váradi nézőket boldog, állva tapsoló közönséggé tette. Noha az én (lelki) állva tapsolásom ebben az évadban mindenképpen a miskolci Csárdáskirálynőnek jutott. Ahogy a Csárdáskirálynőben folyt a pezsgő, arról eszembe jutott a győri Buborékok egyik szereplője, Móczár Bence, aki egyszer csak felhajította az égbe a pezsgőjét a vékony, hosszúkás pezsgőspoharából. Ment fel az ital egyenes ívben, mint egy szökőkút sugara, aztán a tetőponton visszafordult, és belehullott a színész szájába. Elragadtatottan bámultam a mutatványt, és tudtam, hogy ezt azonnal ki kell próbálnom. Vagy ha nem is azonnal, de már kikerestem itthon a megfelelő poharat és helyszínt: a kád lesz az. Tegnap a Budapest Bábszínházban a Krabat a Fekete Malomban című előadást láttam, egy furcsának ható német ifjúsági regényből, Otfried Preuβler művéből. Bizonytalan vagyok abban, hogy miről szól voltaképp, de az biztos, hogy Hegymegi Máté rendezése, Fekete Anna és Kálmán Eszter tervezése, Urbán Kristóf zenéje és a színészek munkája erőteljes, hathatósan nyomasztó, sötéten költői, komplex élményszínház. A jelenlegi Budapest Bábszínház fiatal csapata különösen alkalmas egy ilyen vállalkozásra, azért is, mert a bábszínészek fantasztikusan együttműködők. Már csak műfajuknál fogva is az átlagosnál kisebb bennük a magamutogatásnak az a fajtája, hogy mindig látszani akarnának, vagyis aligha kelt bennük ellenérzést vagy kedvetlenséget, ha mondjuk talpig fekete zacskókba-zsákokba csomagolva kell egy jelenetet eljászaniuk. Rendkívül expresszív képekkel kezdődött: ahogy a ventilátorfal és a rácsos fachok előtt a rövidnadrágos Bartha Bendegúz csodálatosan mozogva egy helyben futott, és a rá, illetve mögé vetített mozgókép miatt úgy hatott, mintha a lábán vastag szőrzetet fújna a szél. Az első rész másfél órája alatt válságos állapotba kerültem (az előző esti nagyváradi színházlátogatásból kifolyólag megsértve a színházi kritikusok etikai kódexének 6. pontját), de ha történetesen eljöttem volna a szünetben, akkor egyrészt bánhattam volna, hogy lemaradtam a lenyűgözően kivitelezett párviadalról, másrészt nem érezhettem volna úgy a befejezésnél, hogy szép, komoly, nagy munkát végzett itt el ez a társulat. Műkönnyet kellett vennem a patikában. Majdnem grátisz natúr könnyel öntöztem, annyiba került. Lola naplóját olvasva olykor előveszem a férje naplóját is ugyanarról az időszakról. (Közben elképzelem, ahogy egyikük az egyik szobában írja, másikuk a másikban.) Nagyon különböző olvasmányok persze, ez idő tájt Márai Sándor naplója magasba kapaszkodó szépirodalom, vagy mondjuk miniesszék sora, irodalomról és bármi másról. Lola (L.-ként) ritkán szerepel benne. Evvel szemben az asszony gondolatainak, érzéseinek, jegyzeteinek központi eleme a férj. Nemcsak a kötődés hozzá, de a szomorúság és az aggodalom is az esténként-éjszakánként elfogyó cigaretták és üveg borok miatt. Valaki kérdi, „nem vágyódom-e haza?” „Hová haza?” A „haza” ott fekszik a Mikó u. romjai alatt. A „haza” az lett, ami a gyerekkor volt. Emlék! Pontosan úgy vágyódom utána, mint a gyerekkorom után, ahová nem lehet visszamenni. Mondjuk itthon is lehet haza után vágyódni. (Ha az ember sokáig él, az ellenkezőjét is megéli annak, amit már megélt!) – írja. Fogyogattunk létszámban annak idején a Gorkij fasori általános iskolában, ezért hatodik végén összevontak bennünket, ásokat és béseket. Felháborodtunk és tiltakoztunk, de aztán az történt, hogy nagyon jó kis osztály lettünk és maradtunk. Nekem a mai napig mintája a múlhatatlan szeretetnek az az évődős, jókedvű közösség. (E hónap végén tartjuk az 50 (!?!?) éves találkozónkat, már csak a korábbiak sikerére tekintettel is.) A bében Rita volt főkolompos – aki aztán a közös osztályban a Balláb becenévre tett szert –, az ában én. Összeeresztve nyilván rivalizálhattunk volna, de ehelyett barátnők lettünk, talán vonzódásból, kölcsönös megbecsülésből vagy józan gyermeki belátásból. A gimi után már nem tartottuk a kapcsolatot, nekem tehát úgy maradt meg, amilyen volt: bakfislányosan görbe tartással, félrehajtott fejjel, kunkori szempillákkal, csillogó szemmel, huncut tekintettel, szép mosollyal. Pedagógus lett, általános iskolában tanított magyar nyelvet és irodalmat. Tegnap volt a temetése Újpesten. Idős, ősz pap énekelt és beszélt a ravatalozóban. Magamban nem értettem egyet vele, mert azt mondta, hogy az elhunyt azon ritka emberek közé tartozott, akik a helyükön voltak, ott, ahová Isten állította őket. De Rita nem hétköznapi személyiség volt, és én mindig úgy gondoltam, hogy lehetett volna rendkívülibb életútja. Hogy az milyen hivatás lett volna, azt én a távolból meg nem mondhatom. Talán ő maga tudta volna megnevezni. Ráadásul az idős, ősz pap a beszédében végig Rita néniként emlegette. Pedig ő diákja biztosan nem volt ennek a ragyogó nőnek, akinek ravatalára a lánya síelős portrét tett, háttérben havas hegyekkel. Nem találkoztam soha Rita lányával, de profilból azonnal megismertem, hasonlít. Férjjel állt ott és egy 7-8 éves körüli kisfiúval, aki emlékezni fog a nagymamájára. Igen, lehetséges, hogy én egy temetésen az élő fába is belekötnék. Annyira nem vagyok kibékülve evvel az egész, meghalásos szisztémával. (Radnóti színházi Oidipusz csúsztatva holnapra.) Robert Icke munkásságával A doktor című darab temesvári előadása kapcsán találkoztam először. Az felbosszantott kicsit, mert úgy gondoltam, hogy Arthur Schnitzler Bernhardija, pláne az Örkény Színház kiváló dramaturgiai munkával készült verziója után egyáltalán nem szorul rá arra, hogy egy kortárs író belekortárskodjon (?), -kontárkodjon (?) -micsináljon a műbe. Abból az alkalomból megtudtam, hogy a szerzőnek rendes szokása ez, és most a Radnóti Színházban megismerkedhetünk egy másik átdolgozásával, az Oidipusszal. Ez sem győzött meg arról, hogy Robert Icke érdemben hozzájárul az alapul szolgáló drámához, inkább csak beleszerkeszt divatos dolgokat, amikre az eredeti szerző nem gondolt, eszébe sem juthatott, meg nem is volt rá szüksége. Icke munkája, ahogy látom, nem igazán arra irányul, hogy kibontson egy-egy szituációt, tovább szője valamelyik szálat vagy új megvilágításba helyezzen bármit. Hanem ráaggat az eredetire, egyfajta bulvárzsurnalizmus vagy zsurnálbulvarizmus jegyében. Mindazonáltal mégis tudhat valami célravezetőt a szerző, ezt színházi előadások igazolják, esetünkben például a Radnótié, amely nemcsak magas szakmai színvonalú, de sistergően magas hőfokú is. Mivel ez az új darab egy demokratikus elnökválasztás véghajrájában és kampányirodájában játszódik a szavazatszámlálás néhány órájában, ezért Szikszai Rémusz rendezőnek nem kellett ennél jobban aktualizálnia vagy konkretizálnia semmit. Aki a plakátok OID feliratában esetleg Oidipusz 1 Decit lát, az inkább festett egekbe nézzen kancsalúl. Jövőt teremtünk – ez Oidipusz szlogenje. (Itt jegyzem meg, rosszul esett, hogy néhány pillanat és érzés erejéig bizarr, fájó jövőt teremtettek itt a Labdakidák sorozat egyik következő részéhez, az Antigonéhoz.) A Radnóti bemutatójának fényét a színészek adják. Soha egyetlen Oidipusz-előadásban nem láttam ennyire érthetőnek, érzékelhetőnek és átélhetőnek a szerelmet egy feleség és egy férj között, akik valójában anya és fia. És ha valaki nem tudja elképzelni, milyen lehet egy ilyen drámai tényt felismerni, majd egymás szemébe nézni és egymáshoz érni, az meg fogja tudni Kováts Adél és Pál András lenyűgöző játékából. Kincses Réka Karácsonyozzatok velünk vagy ússzatok haza című darabját és rendezését láttam este az Örkény Stúdióban. Anya és Apa megérkeznek Németországba karácsonyra a lányukhoz, aki ott él egy német fiatalemberrel, szerény, vagy csak divatosan kietlen lakásban. A helyzet eleve ígéretes, hiszen a karácsony az a többnapos családi együttlét, amire mindenki „a béke és a szeretet ünnepe” várakozással készül, de aztán könnyen úgy alakulhat, hogy kirobbannak a feszültségek, a konfliktusok, a sérelmek és elégedetlenségek, ha vannak. Kincses Réka miatt eleve gondolhattam volna arra, hogy a szülők Erdélyből jönnek, de csak akkor derült ez ki számomra, amikor Csákányi Eszter lapítónak nevezte a vágódeszkát. Csákányi Eszter az anya, Znamenák István a férj. Nagyszerű párost alkotnak. Egymásba fáradt házaspár, legfeljebb egy-egy verbális összecsapásra emelkedik meg az energiaszintjük. Znamenák István a tűrő fél, akinek nyilván akármikor lehet mit a szemére hányni, Csákányi Eszter pedig az, akinek ugyan nincs pucája, de van vér benne, és mindig készen áll élesen, kíméletlen szarkazmussal megmondani a véleményét. Magától értetődik, hogy egy ilyen elviselhetetlen anyától a lánygyermeknek, Szandtner Anna sárga Lujzájának olyan messzire kellett mennie, amennyire csak lehet. Csákányi Eszter abszolút elemében van, kiél, fokoz, parádézik. Virul a szerepben. Jól kitaláltnak és jól megírtnak találom a darabot. A helyzetek nem tipikusabbak annál, hogy ne lennének sokrétűen igazak: a kisebbségi lét komplexuson és gőgön át az identitásprobléma-gyártáson keresztül a propagandahatás beivódásáig és tovább. Még csak nem is kiszámítható a történet, fordulni tud a helyzet, a befejezés szellemes és szép. Lényeglátóan mai, zsigerien érvényes az egész, közben fontos eszköze a humor, tehát vicces és szórakoztató is. Sokat elmond a világunkról a Közép-Kelet-Európától Közép-Nyugat-Európáig tartó sávban. A premierközönség feltűnően élvezte az előadást, és viharos nagy tapssal fogadta a végén az alkotókat. A Tünet együttes a független színházak ellehetetlenítésének egyik első áldozata volt, és most Szünet együttes a neve. De a társulatvezető, Szabó Réka dolgozik, keres, talál, most például részt vettek a The Bird Experience nevű európai projektben. Öt európai kortárstánc társulat dolgozott civilekkel, közösségi színházi előadást hozva létre a veszteség témájában, egy nagy, nemzetközileg egységes külsejű fekete madár szárnyai alatt. Tegnap zajlott le a magyar részleg Kár című bemutatója a Jurányiban, egyidőben a többi országbeli hasonló premierrel. Az előadás elején a kivetítőn láttuk is a többieket – görög, spanyol, dán, svéd színházakban –, és a sokféle közönség némely tagja még integetett is egymásnak. (Ha tudtam volna, hogy dánokkal is töltöm az estét, írhattam volna nekik kartonpapírra valami kedveset, mondjuk hogy szeretnék Koppenhágában lenni. /Jeg vil gerne vćre i Křbenhavn/.) A mieink a veszteség témán belül a hivatás elvesztését választották, ezt dolgozták előadássá 11-12 civil szereplő részvételével, majd’ félévi munka végén. Egy kivételével mind lányok-asszonyok (miért van ez vajon, hogy a közösségi színházi dolgokra szinte csak nők vállalkoznak? Még erősebben aránytalan a nemi megoszlás, mint a színházak nézőterein, pedig ott is bőven a nők vannak többen). Mindenféle hivatástól váltak meg: óvónő, tanár, bába, közgazdász, grafikus, színész, muzeológus stb. Egy idő után az kezdett érdekelni, hogy vajon miért. Kiderült az is. A történetek zömét a magam részéről úgy foglalnám össze, hogy pártunk és kormányunk politikája juttatta őket olyan helyzetbe, hogy önként és nem dalolva vagy nem önként, de fel kellett hagyniuk a hivatásukkal. (Utóbb megtudhattuk azt is, hogy többen kénytelen voltak a rendszer részének maradni. Belátható: nincs sok tere a munkaéletnek a neren kívül.) Én nem vagyok túl jó médium az ilyen típusú színházhoz, de kétségtelen, hogy hasznos és jó dolog. A nézőnek is, már csak azért is, mert láthatja az életnek egy-egy olyan szeletét, egy-egy olyan sorsot, amilyet a hivatalos állami kommunikációból meg nem ismerhet. Ezért aztán megértően fogadom, ha egy ilyen előadás végén a nézők állva tapsolnak körülöttem. Vittem tegnap Kecskemétre 3 nézőt a 3 nővér délutáni előadására, amely sajnos nem diákközönséges volt (pedig kíváncsi lettem volna a középiskolásokra, lehetséges különben, hogy ők az időtengely másik végéről éppúgy nem ismerik a Jóbarátokat, mint én), ám egyáltalán nem leszólni akartam evvel a vegyes évjáratú, szolidan nevetgélő délutáni publikumot. (Este ismételtek a színészek.) Eltelt a premier óta hat vagy hét előadás, és úgy találtam, hogy Kovács Lehel Andrej-alakítása határozottan erőteljesebbé, telítettebbé vált. Valamint az Irinát játszó Szabó Dorottyát emlegetem újra, már csak a hangja, a markáns orgánuma és a tiszta beszédmódja miatt is. Ez utóbbinak köszönhetően őt sokkal jobban lehetett hallani és érteni, mint a halkabb és egyenetlenebb dinamikájú Bori Réka Olgáját. De túl Szabó Dorottya hangján, az a szem, az a dühös tekintet! Mondja Irina a negyedik felvonásban Tuzenbachnak, hogy soha életében nem szeretett, mindig csak álmodott a szerelemről. Ez az elkeseredett, indulatos számonkérés elejétől fogva benne ég a színésznő minden pillantásában. (Jutott eszembe, meg kell néznem Szabó Dorottyát más szerepben is, hogy megnyugodjam felőle.) Szente Vajk rendezése célirányosabb annál, mint hogy az előadás másodszori vagy többedszeri megnézésekor újabb részleteket fedezzen fel az ember. Ám a darab olyan gazdag, hogy a színészek és a szerepek találkozása vezethet új gondolatokhoz, nem várt felismerésekhez. Ez esetben például rájöttem arra, hogy Kovács Gyopár gyönyörű, rikácsoló Natasája jó okkal akarja kirúgni a vén dadát, Anfiszát. Ugyanis az öregasszony – ellentétben a tapasztalatlanabb Prozorov lányokkal – már az első pillanatban rájöhetett, amikor Natasa az Irina névnapi ünnepségére betette a lábát a házba, hogy ez a nő gyereket vár. És hogy kitől, afelől aligha volt kétsége. Ezt Csombor Teréz, ez a csodálatosan szívderítő, szeretnivaló színésznő gondosan eljátssza, amikor a második felvonás végén átadja Natasának Prozorov szánkózási meghívóját. Van az a cselédi önérzet, ami megengedi, hogy süssön az arcról a gazda iránti megvetés. Gáspár Ildikó adaptációi és rendezései izgalmasak, mindig komoly várakozással nézek a munkái elébe. Egy négyórás Bűn és bűnhődésről eleve gondolni lehetett, hogy nem lesz könnyű, de jó esetben szólni fog, nagyot. A zöld nejlonfóliás Dosztojevszkij – ezt a jelzőt viseli majd az előadás. A színészek és nem-színészek (gyerekektől felnőttekig) mintha házifeladatot oldanának meg Örkény színházas, kapucnis, fekete melegítőben. Hat lány színes maszkban lép fel kórusként – mondhatni: Pussy Riot, kihelyezett tagozat –, zenés narrációval kísérve a történetet. Köztük Mátyássy Kála Cecília, akit nem láttam a nemzeti színházi színészi korszaka óta, jólesett újra látni, szépen megnőtt, ahogy kell. És Szaplonczay Mária, aki még el sem végezte a színiegyetemet, de már másodszor játssza a Bűn és bűnhődés Szonyáját. (Először Budaörsön tavaly.) Hajduk Károly szintén újrázza a művet: a Vígben Marmeladovot adta, most Luzsint – és én Hajduktól bármit veszek. Raszkolnyikov Polgár Csaba. Jó darabig székbe szögezett, talán avval, hogy mennyire nem hat színészszerűnek. Minden szava, mozdulata teljesen az életből van. Egy enyhén tikkelő, hepciás, túlgondolkodó, elmélyülten szenvedő értelmiségi, egy nyugtalanul boldogtalan férfi életéből. (Az esendőség és az elektrosztatika jegyében égnek áll a haja, amikor kikeveredik az uzsorásnő nejonlakásából.) Mácsai Pál Porfirija eleinte mint egy huncut, izgága kommentátor. Aztán mint egy vérprofi (vérprorfirij) bűnüldöző. Szép, nagy, odaadó csapatmunkát végeznek el itt a színészek. De annyira zárt, annyira korlátozott a formavilág és a kifejezésmód, hogy személy szerint nálam nem tartott ki olyan hosszan, mint kellett volna. Végül is kicsit aránytalannak éreztem a ráfordítást az eredményhez, a hatáshoz képest. Házi Shakespeare-napokat tartottam, tekintettel arra, hogy lassan lejár a Gábor Miklós-díj idei ciklusa. Elszántan végignéztem a soproni Rómeó és Júliát, valamint a békéscsabai Macbethet. A Rómeó és Júlia Eperjes Károly rendezése, gyakorlatilag ugyanaz, mint amit a Magyar Színházban csinált, két szereplő meg is egyezik, maga Eperjes mint Verona hercege és Haumann Máté mint homoerotikus Mercutio. A fiatalok mások, nagyon is ígéretesnek ígérkezők, Kiss Anna Gizella és Wettstein Márk egyetemisták. Sajnos a felvétel olyan gyenge minőségű, hogy inkább csak a főszereplők körvonalaiból és hangjából lehetett a játékról benyomást szerezni. A békéscsabai Jókai Színház előadás-felvétele nem annyira rossz, bár ugyancsak egykamerás, de jól felmérhető belőle Macbeth és Macbethné, Beszterczey Attila és Papp Barbara szakmai minősége. Nem ismertem őket, rájuk kerestem, hát ha néznék a tévében szappanoperát, ismerhetném őket. Pataki András díszlettervezte és rendezte a produkciót, trombitással, dobossal és skótdudással, gúlaszerű széles fémlépcsőkkel, amire felmentek, lejöttek. Az egyetlen érdekes momentumnak azt találtam, hogy a vészbanyák emberlevest főztek, amikor Macbeth felkereste őket, legalábbis egy holttestből dobáltak bele darabokat a kondérjukba. A két előadás után a harmadik (III.) Richárd igazi felüdülést jelentett az Újvidéki Színháztól. Nem mintha olyan felüdítő színdarab lenne, de Dejan Projkovszki – akinek elfogadtam a névjegyét az újvidéki Anna Karenina láttán – lendületes, szenvedélyes, föld, vér- és sárszagú előadást rendezett belőle. A címszereplő, Mészáros Árpád nagy erővel és kedvvel fondorkodik a hatalomért. Kopaszodó férfinak eleve előnyös a korona. A téli tücsök meséi – ezt néztem magamnak a Spirire tegnap délelőtt az Eötvös10-ben. Az Art-színtér produkciója Kautzky Armand rendezésében. Kértem mailben jegyet, és azt válaszolták, hogy jó, de nem fényképezhetek előadás alatt és mutassam be előzetesen, amit írok. Mindkét kérést viccesnek találtam. Az előadást nem. (De most csak vicceltem. Az előadás, hat fiatal/fiatalos színész játéka, kábé rendben van.)
Jutott eszembe, szerencsém, hogy nincs
is talán olyan színház a honban – Békéscsabától Tháliáig – ahol ne lenne
színész, akit kedvelek, becsülök. Így aztán szívesen megyek bárhová színházba.
Este a Tháliában jártam az Egy a ráadás című Ray Cooney-Tony Hilton
szerzette komédián. Most nézem ezt a dolgot a neten, bár így címre ismeretlen,
de 1966-os darab. Játszották már nálunk többször is, csak 1x3 néha 4-nek vagy
Ikreknek nevezték. Láttam korábban Ray Cooney-műveket, úgy emlékeztem, hogy van
a szerzőben némi angolos elegancia, de ez az opusz ezt cáfolja. Gátlástalan,
szemérmetlen, laza, henye lehúzása Feydeau-nak. Kicsit túlméretezett,
két és háromnegyedóra zagyva, lényegileg értelmetlen szaladgálás, átöltözködés és
ajtóhasználat. Tasnádi Csaba rendezése korrekt, semmi több. Az a szerencsém,
hogy szakértelmes és kedvemre való színészek működtetik a bohózatot. Zayzon
Zsolt játssza a Mondjuk a második részben azért már sűrűn ásítoztam. Azonban a közönség körülöttem fölöttébb jól szórakozott. Itt jegyzem meg, úgy találom, hogy a Thália jegyárai aránytalanul kevésbé drágák (nem számomra persze). Ahhoz képest, hogy a Játékszín újabb előadásain már nem ülhetsz a földszinten 10 ezer forintnál kevesebbért, és pláne hogy a pesti művészszínházak is kénytelenek voltak átlépni a drámai 10 ezres határt. Visszatérve még A téli tücsökre, 4500 forintba került a jegy a művelődésházbeli előadásra. Most nem azért, de a Három nővért 3500-ért adják Kecskeméten. Úgyhogy tücsökből lehetne négy is ennyi pénzért. Jaj, úgy örülök, hogy ragaszkodó voltam, és találtam pár kritikust utastársnak, és elmentünk tegnap Szombathelyre a Nagy Péter István rendezte Gyévuskára! Nem fogom itt részletezni, mert kritikát írok, de jelzem, hogy ez megint nagyon kicsúszott ebből a társulatból. A huszonegy évvel ezelőtti Pintér Béla-ősbemutató óta láttam pár Gyévuskát, de ez az, amelyik pontosan tudja a darab feszes humorát és a megrázóerejét. Ráadásul zeneileg is teljes, nagyívű, és színészileg is mindenki tökéletesen helyénvaló. Sokat nevettem örömömben. Én speciel itt, ennek az előadásnak a végén szerettem volna állva tapsolni, miután lenyeltem a befejezéstől támadt zokoghatnékomat. De sajnos nem vagyok kezdeményező típus. Kijöttünk. Szükségem lenne most egy stampedli vodkára, kaphatnék? – kérdeztem. Elég erős érv ellene, hogy haza kell vezetnem – válaszoltam. Tulajdonképpen inkább magánprogramom volt, mint szakmai, hogy elmentem tegnap este a Vörösmarty Gimnáziumba a végzős dráma tagozatos diákok vizsgaelőadására. Ki akartam figyelni ott egy kedves ismerős lányt, meg a többieket is körülötte. Ahogy beléptem az épületbe, majd a színházterembe, azonnal a kamaszokra jellemző oroszlánszagot éreztem nosztalgikusan, de simán lehet, hogy a lelki orrommal. Miután beözönlöttünk a terembe, először a kevésbé fiatalok, azután a gimnazisták, kedvtelve néztem körül a tömegben – mikor látok én egy kupacban ennyi tizenévest? (Hát mondjuk más színházakban, ahová szakmailag megyek, ifjúsági előadásra.) Gyógyultak az előadás címe, Cseri Hanna írta-rendezte, és ez némely szempontból meg is látszott a produkción, például a bábos részen. Tizenkét szereplő, fele fiú, fele lány, helyesek mind. Valamiféle terápiával indult a dolog, amelynek keretében a szakember visszaönállósodásra biztatta a résztvevőket, ami egyébként akár egy hatvanas ember számára is kitűzendő cél lehet. No, eljátszódtak itt különböző családi összetűzések szülő-gyermek fronton. Van humoruk. Közben zenélnek és énekelnek is itt-ott, mert az ilyesmit halk prózában nyilván nem is lehet előadni. Kiemelkedett a produkcióból egy vicces, szépségesen abszurd, ámbár logikus jelenet, amelyben a szülők igen barátságosan, értelmesen, nevelő célzattal elmagyarázták az ötéves óvodás kisfiuknak – akit egyszerű, fehér színű, arctalan, szemüveges rongybáb alakított, ketten mozgatták profi módon, még a taknyos kis orrát is eljátszották –, hogy sajnos beleszerettek a játszótéren egy másik kisfiúba, akire őt most le is fogják cserélni, kérik szíves megértését. Jogos igény a belátás, ugye. Itthon ünnepeltem március 15-öt, kokárdával a hálóingen, mint 2020-ban, a covid idején. Olvasgattam. Petőfit, a forradalmi naplójából. „...Lehetnek ékesebb, nagyobbszerü lantok és tollak, mint az enyém, de szeplőtelenebbek nincsenek, mert soha lantomnak egy hangját, tollamnak egy vonását sem adtam bérbe senkinek; énekeltem és írtam azt, mire lelkem istene ösztönzött, lelkem istene pedig a szabadság. Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, ami egy szóval annyi, mint republikánus, mert a respublikának nem az a fő jelszava, hogy »le a királlyal!«, hanem a »tiszta erkölcs!«...” Aztán Margócsy Istvánt. „A Petőfi-vers a maga korában is meglepő és kihívó, majdhogynem szemérmetlen módon mindig önmagáról szól és beszél (gondoljuk meg: mily sok olyan verse van, mely jogosan viselhetné, nagyon ifjúkori, zsenge és nagyszájú, konvencionális és konvenciókat már felrúgó dala nyomán, közvetlenül is az Én címet!), s ha nem is mindig alkot tematikusan is önarcképet (bár maga e műfaj is jóval többször elevenedik meg nála, mint más kortársánál, s ráadásul e műfaj is hányféle, nemegyszer alternáló képet nyújt önmodelljéről!), a versben a megénekelt tárgy, másik személy vagy a tárgyhoz, a másik személyhez fűződő viszony rögzítése eltörpül a verset mondó szubjektum majdhogynem vadul és nyersen kiénekelt önérvényesítése mellett. A költői szabadság e Petőfi-féle romantika számára csak a szélsőséges és exhibicionista individualizmusban nyer értelmet – az összes ettől eltérő költői megnyilatkozás vagy erkölcsiség elvetendő nyárspolgáriságként, vagy egyszerűen rossz költészetként fog megpecsételtetni.” Végül Háy Jánost. „Tudósok és futóbolondok eredtek a nyomába, és erednek a jövőben is, aktatáskában csempészik át a határon a csontokat, amiket a költő csontjainak vélnek. Mások azt gondolják, hogy ma is él, mert vannak, akik soha nem halnak meg, s valahol egy kis csendes-óceáni szigeten tanyázik Elvis Presley-vel, a nagy rockidol azóta már tud magyarul, és a Love me tender dallamára felnyomta a Reszket a bokor, mert… címűt (1846), „The bush is stirring”, mert van angol szövege is, meg mindenféle, hisz ez a vers a legtöbb nyelvre lefordított magyar vers.” Az elsőfilmes Hevér Dániel (nem tudom, rokona-e Hevér Gábornak és mennyire, persze mindegy is) figyelemreméltó első filmje: Valami madarak. Jólesőn idős ember témájú, ami nem gyakori, bár nem is példátlan. Eleve úgy kezdődik, hogy Szacsvay László – akinek kijárt a filmfőszerep – idősotthonba kerül, mert a Németországban élő, egyáltalán nem gonosz fia (Valcz Péter) nem tud vele mit kezdeni, amikor az egyedül élő apa már állandó segítségre szorul. (És igen, az idős ember, amikor elkezd ilyenné válni a helyzet, az állapot, egyáltalán nem ismeri be, hogy nem boldogul egyedül, én sem fogom.) Barátságnak nem nevezném, ami az idős férfi és az otthonban közmunkán ott dolgozó tizenéves lány (Kizlinger Lilla, akit nézni/hallgatni számomra gyötrelem, van ilyen) közt kialakul, de mégis egy szál, ami egyben történetszál lesz. Szomorú film. Attól szomorú, hogy milyen igaz. Benne van Magyarország, benne van az életünk és az életünk vége. Szociografikus ihletettséggel, pontosan érzékelteti, hogy milyen szűk az emberek tere, konkrét és átvitt értelemben egyaránt. Az a kőbányai panellakás, ahová egy-egy rendes méretű ágy sem fér be. Vagy az idősotthonbeli szoba. Itt jegyzem meg, hogy az utóbbi azért nem feltétlenül ennyire kicsi és keskeny. A Migazzi, ahol tavalyelőtt nyáron mint önkéntes dolgoztam szerdánként, hasonló formájú hely, hosszú folyosóról kétoldalra szobák, közös zuhanyozó, közös étkező és társalgó, de még az egyszemélyes szobák sem ennyire aprók, mint a filmbeli. Persze célja van a szűkösségnek és kifejező ereje. Itt kinyújtózni sem lehet, nem hogy hangosan nyögni hozzá, hogy Jaj, anyám, szegény, jó anyám, ahogy a Tóték Tótja. Ja, ez volt a múlt szombati Spiri-cikkem. Tegnap Székesfehérvár, Csongor és Tünde Czukor Balázs rendezésében. Kisszínpadi komplex vízió, sok szó szerinti szöveg az eredetiből, lényegében mégis „nyomán” típusú előadás. Formai eszközeit tekintve fiataloknak szóló produkció – ifjúsági címszó alá is befér –, aztán lehet, hogy az időseket érinti meg jobban. Igen megkapó a kezdés: nyitány az univerzumban a jelelt Éjjel, a második kép pedig hátul egy kis szoba, ahol magányos középkorú férfi ül az ágyán, ölében tálcán az ebédje vagy a vacsorája, mellette a ruhaszárítón a mosása, vele szemben a televízió a hírműsorral, amelyből megtudjuk, hogy kijárási tilalom van még két évig. Innen indulunk neki Sarádi Zsolt Csongorával a vándorlásának. Az előadás után közönségtalálkozó zajlott, ahol Czukor Balázs elmondta, mit gondolt, mit akartak. Az én nézői olvasatom (nézetem, látatom) nem igazán egyezett avval, amit itt tőle hallottam, de hát arra jó a kritikaírási megbízatás (ami lett), hogy megfogalmazhassam, miként értettem-értelmeztem ezt az érdekes, expresszív interpretációt, ami miatt most nem is mondok többet. A Trafó magasába caplattunk fel, a balett-teremszerű helyiségbe Dollár Papáékhoz, a Kiss-Végh Emőke írta-rendezte Egy rosszaságról című előadásra. Ott ültünk egy sornyi nézők a fal mellett, vártuk a kezdést, bejött egy Trafó-pólós ember és mondta, hogy valaki rossz helyre parkolt le, ezért épp viszik el a kocsiját, és közölte a rendszámot. Mire a nézők közt ülő Kiss-Végh Emőke észbe kapott: hiszen az az övé, de hát kirakta a papírt, jaj, micsináljon. Várjuk meg, kérte, és ahogy volt, alulról felülről úgy testközépig feldekoltált fekete estélyi dresszben, csillogó magas sarkú cipőben, sarokcsattogást hallatva leviharzott a lépcsőn. Na most ez épp úgy lehet az előadás része, mint reális peches eset – gondoltam –, mivel Kiss-Végh Emőke annyira briliánsan privát jellegű tud lenni a színpadon, hogy ez a stíl nyilván oda-vissza, fel- és le hitelesen működik. Aztán Emőke visszatért, majd berobbant Rába Roland, akadémiai székfoglalóval. Ő otthon volt a balett-teremben mint művész és tanár (ha jól értettem), érkezett is hamar egy táncos csoport, Lőrinc Katalin vezetésével, gyakorlásba fogtak. Utána kiderült, hogy Rába Roland, akinek Jorgosz itt a neve, az öccse Lőrinc Katalinnak. Később Polgár Csaba szerepében bezúdult kirobbanó játékkedvvel Polgár Csaba, akit követett aztán a felesége (Kiss-Végh Emőke) is. Valami olyan ösztönvilágból jön ez a színpadi való, amiben én járatlan vagyok, és csak tapogatózom, kicsit talán idegenkedve is. De érzem az igaziságát, a bizarrsága vonzerejét, a vitalitását, a „bárhová fajulhat” izgalmasságát, a játékosságát, a szemtelenségét, a bátorságát, a huzatát, a szeszélyességét, a veszélyességét, a provokatív erejét, a mulattató és felhorgasztó mivoltát. Tulajdonképpen nem tudom, mi lett végül evvel a bivallyal, evvel az ősbölénnyel, akit Rába Roland játszott a maga robusztus színpadi valójában. Nem lehetetlen, hogy átharapta a saját torkát. Jelzem, a várpalotai Szent Donát Kórház világos, tágas, kényelmes büféje tökéletesen alkalmas, sőt már-már csábító arra, hogy az ember ott töltsön öt-hat órát várakozva, míg a partnerének kiszúrják a szemét, azután megfigyelés alatt tartják. Megnéztem A renitens című (azt hiszem) RTL-es krimisorozat első három részét. Könnyedén belefér a nézhető kategóriába. (Végtére is filmkészítésben jártas, tanult szakember munkája: Miklauzic Bence a rendező.) Van valami ’80-as vagy ’90-es évekes stichje – nemcsak Gáspár Kata külleme és öltözködése miatt –, amitől azt gyanítom, hogy nem a legfiatalabb nemzedékek lesznek vevők rá, de felteszem, amúgy sem ők a legnagyobb tévézők. A történet nyilván egy kaptafára megy minden részben – ahogy az sorozatoknál lenni szokott –, a színészek helyesek. Nem állítom, hogy akadnak olyan pillanatok, amiket az ember visszateker, hogy megismételje még kétszer (mint mondjuk Harvey Specter egy-egy utánanézését valakinek), de Gáspár Kata a rémesen szójátékos címszerepben érdekes karakter, Makranczi Zalán nyomozójának a szálkássága megkapó, Lengyel Benjáminnak pedig a bociszemet ábrázoló tekintete. És sorolhatnám tovább a rendszeresen vagy alkalmilag felbukkanó szereplők helyénvalóságát. A rendszeresek között Balsai Móni lenne a következő méltatottam természetesen. Egy kis epizódban Simkó Kati korrupt bírósági szakértőt játszott. Gáspár Kata leleplezte őt, hogy megvesztegették egy nyaralással valami egzotikus helyen. Egyebek közt abból jött rá a mi kontinentális Miss Marple-unk, hogy a szakértőnőnek milyen jó a színe, hogy’ le van sülve. Ezen jót nevettem, mert ha van valaki, aki született Hófehérke, az Simkó Kati. A Pesti Színház első-második sorában ülni eleve nyaktörő mutatvány a színpad magassága miatt. A hazug esetében pláne nem ajánlott – ha szabad ilyet mondanom egyáltalán. Egyrészt a díszlet miatt, mert a színes, fából készült (óriás)gyerekjátéknak látszó építőkockákból emeleti szintet is kiraktak, tehát az erkélyen sóvárgó és unatkozó hölgyek (a kék Petrik Andrea Beatrice és a piros Radnay Csilla Rosaura) még két méterrel feljebb irányítják a néző szemét-fejét. Másrészt mert Horváth Csaba rendező a tőle várható módon fizikaizta a darabot, vagyis mozgásszínházi elemekkel szőtte be. Mondjuk ez némelyütt nem jelent egyebet, mint hogy aki a színészek közül képzett, sportos és atlétikus, az csinál flikket vagy flakkot. A többiek meg nem. Ők inkább csak úgy izegnek, mozognak. Tulajdonképpen egyedül Orosz Ákos Ottaviójánál éreztem azt, hogy a mozgása, a pompás mozdulatsorai a karakterformálást szolgálják. Valamint a kiváló ifj. Vidnyánszky Attila rapper-szerű Arlecchinójához tartozott szervesen hozzá a rapperes mozgáskészlet és a könnyed kunsztozás, akár a falonjárás is. Mindenesetre az első-második sor nézői élményét óhatatlanul a fizikai munka, az erőkifejtés, az erőfeszítés, a testnedvek látványa határozta meg. Amiből nem könnyű összetenni egy könnyed komédia színházi élményét. (Pedig hát ebből a Goldoniból itt nem szándékozik ennél több kinőni. Noha maga a szisztematikusan űzött, szakadatlan hazudozás történetesen olyasmi, ami napi tapasztalatunk.) A második részre hátrább menekültem egy pótszékre. Onnan már rá lehetett nézni az előadásra, gyűjthettem pozitívumokat is. Például Telekes Péter egy szolga képében mennyire bájosan és autentikusan mutatja meg, milyen egy szolga Goldoninál normál esetben. Vagy hogy Bach Kata az olaszságból indult ki, azt hozza valami kedvesen szolid, majdnem álmos távolságtartással. Vagy hogy Lukács Sándor reprezentálja a rivaldánál a klasszik vígszínházi úri komédiázást. Még annyit, amit egyáltalán nem értek: miként lehet, hogy az egyik szereplő neve (Brasch Bencéé) hol Florido, hol Florindo, és nemcsak a színlapon szerepel kétféleképpen, de a színpadon sem mondják mindig ugyanúgy. Tisztogatások történtek a mackóknál. A legtöbbnek semmi kifogása nem volt a mosógép ellen, de a centrifugát nem próbálták ki. A szárítkozást alkathoz és egyéniséghez illően variálták. Volt aki tornagyakorlatokat végzett a kötélen, más légfürdőt vett. Sajnos Horvát Kuki nem fért be a mosógépbe. Márai Lola. Ahogy haladunk az időben, már idősebb nálam. Megy előre, mutatja az utat. Megöregedtem. (69!) Már nem szeretem a „halmazállapotomat”. Meddig? Csak Vele, csak addig! Meg kell hagyni, hogy David Doiasvili mindig olyan klasszikus darabokat rendez, amiket szeretek. Két nemzeti színházi vendégmunkája után „átvette” őt a Víg, eltekintve attól, hogy ma egy külföldi rendező nemigen tud hozzászólni a nekünk szánható itt és most értelmezésekhez. Ez a mostani Ármány és szerelem hasonlít Doiasvili Sirály-rendezéséhez, de abban még volt legalább egy felvonás. Ezúttal csak a már ismert hatásvadászati elemeit láttamoztam, a zenehasználattól a vetítésen át a fekete-fehérig, füstig, elvakításig, a nézőtéren futkosásig. Összességében véve hosszan elnyúló (22 óra 30), blöfföid művészkedésnek éreztem a dolgot. Elöl ültem ismét, úgyhogy amikor fél jeleneteket vetítettek a teljes színpadnyílást betöltő függönyre, akkor kevés nosztalgiával úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban a Bethlen moziban a kétforintos helyen. Hamar megtudhattuk, hogy erős katonai diktatúra hatalmaskodik itt, Hegedűs D. Géza őszített hajú, karjaiban kimúltnak látszó műmacskát hordó minisztere katonákat lövet le, majd saját kezűleg veszi le és gyűjti össze a nyakukban lógó dögcédulát, hogy aztán áttetesse Wurmmal a lábukra. (Ezt például tipikus, semmi értelme jellegű színpadi pótcselekvésnek találtam.) Horváth Szabolcsnak olyan Wurm jutott, aki még elvetemültebb, mint az eredeti. Magának íratja Lujzával a csali szerelmeslevelet, sőt simán lelövi a távozni készülő Lady Milfordot. Nagy-Kálózy Eszter Lady Milfordját viseltem a legnehezebben. Fékevesztett hisztérika, akit ráadásul megtöbbszöröztek: négy ugyanolyan küllemű, csillogó pink nővel van összefűzve, mint amilyen ő maga. A Miller szülők szerepében Hegyi Barbara és Rudolf Péter szépen küzdenek. A fiatal szerelmesek – a Nyinaként bevezetett Márkus Luca és Medveczky Balázs – egyformán öltözködnek; bizarr, áttetsző, fehér vagy fekete tüllszettet viselnek, és féktelen szenvedély dúlja őket. Medveczky Balázsnak örültem. Úgy hiszem, hogy ő különben tökéletesen alkalmas Ferdinánd szerepére. Lujzát számomra ismeretlen okból Lujzénak nevezik. Talán hogy különbözzön az eddig ismert Lujzáktól, akik általában sokkal szerényebb teremtések, nem hatnak ennyire gőgösnek, mint a Márkus Lucáé.
Budára tartottam a Tiltott Csíki
Sörözőbe. (Hogy micsoda? Tiltott Csíki Söröző? Hehe. Emlékeim szerint a
nyolcvanas években Rózsadomb étteremnek hívták, jártam ott egyszer Hajdú
Jánossal.) Hátulról megismertem kabátban, sapkában Zsuzsánkát, aki tíz méterrel
előttem sietett ugyanoda. Mesélte aztán az este, hogy őt Mariann néni, a
tesitanár minden évben meg akarta buktatni testnevelésből. Hát nem volt
Zsuzsánka az a sportos típus soha, erre jól emlékszünk, kis bűntudatos
mosollyal. Annyira rettegésben tartották a bukásveszéllyel ezt az egyébként jó
tanuló kislányt, hogy az anyukája vasárnaponként kicipelte a Ligetbe, gyakorolni
babzsákkal. Az egyik félév végén aztán ötöst kapott tornából. Jólesett neki a
biztatás, ám amikor legközelebb az óravégi kidobósnál az ötösök választhattak
embert a csapatukba, akkor lebukott a kitűnő jegyével. Kiderült, hogy ez csak
valami tévedés vagy elírás volt a bizonyítványban. Mariann néni tajtékzott, és
addig nem nyugodott, amíg ki nem Amúgy teljességgel hihetetlen, hogy az a sok gyerek körülöttem (úgy húszan jöttünk össze a különteremben) ötven évvel ezelőtt járta ki a nyolcadikat a Gorkij fasorban, velem együtt. Három halottunkért gyújtottunk gyertyát. A lányok zöme virgonc nyugdíjas nagymama. A gyerekeink zöme külföldön él. A fiúknak ott vagyunk a szemében szépen és fiatalon. Klem Viktorról akkor hallottam legutóbb, év elején, amikor úgy volt, hogy Don Juan lesz Nyíregyen, aztán nem lett, nem tudom, miért. Tegnap azonban láttam játszani Fehér Dániellel együtt a 6színben a Szuper verda című gyerekelőadást. Ahogy kijött a függöny elé – háromrészes sötétkék öltöny, piros ing, nyakkendő, díszzsebkendő és piros vászon sportcipő, hát én ezt a divatot, félő, már nem fogom tudni befogadni – és elkezdte mondani, rögtön kapcsoltam, hogy én láttam ezt a darabot, csak akkor még nem volt ilyen ügyesen rímbe szedve. Kedves produkció ez. Kicsit furcsállom, hogy a színlap nem említi az előzményt, pedig az alkotók biztosan ismerik, hiszen maguk a bábok és a díszletelemek is a Hepp Trupp korábbi előadásából valók, meg is mondom, hogy Sipos Kati és Sisak Péter munkái. Háromfelől fogtuk közre a játékteret, velem szemben egy olyan, talán a főszereplővel azonos beosztású és elfoglaltságú apuka ült, akinek ragadni akart le a szeme az előadás alatt. Szerepel a darabban egy leesett madárfészek, az abból kipotyogott tojást a Berci nevű kecskének kell kikölteni. Erről eszembe jutott, hogy január közepe óta nem referáltam a georgiai sasokról. Az történt az idei szezonban, hogy nem sikerültek a tojásaik. Csakhogy nem adták fel, hanem február második felében – amikor a szokásos menetrend szerint már az új sasnemzedéket szokták nevelgetni – váratlanul előálltak egy második kísérlettel, két új tojással. Úgyhogy lessük, lesz-e a héten kikelés. Aztán délután mélyen elkeserített Eötvös Péter halálhíre. Kikerestem a youtube-on, ami csak van az engem lenyűgöző bécsi Három nővérből. Tessék, itt a vége, Versinyin búcsúja. (Milyen jól hallatszik, hogy ki orosz az énekesek közül és ki nem.) Valamint ideteszem a teljes Valuskát, ami még egy ideig nézhető, aztán pár év múlva majd itt lesz a link szomorúan, üresen. Tantermi Színházi Szemle zajlik ebben a két napban a Jurányiban. Elsőre a KB35 Kimondva – kimondatlanul című komplex színházi nevelési előadást láttam gimnazisták társaságában. Egy online hírportál szerkesztőségében játszódik, az események kezdetén egy hajnali fél hármas lapzártával (!?). Az alkotók fő pedagógiai célként a prevenciót jelölték meg zaklatás, erőszak, bullying témakörében. Produkciójukat oly mértékben elégtelennek találtam – tartalmilag, formailag, előadásilag és még levezetéstechnikailag is –, hogy határozottan felbosszantott, ezért inkább bele sem megyek itt a részletekbe. A délutáni program második pontja, a DanteCasino Utolsó nyarunkja messze jobb élmény volt, a színház műfajához csatlakozott, színészeket mutatott fel szemrevaló színészi alakítás közben (Podlovics Laura és Vilmányi Benett nevét kiabálom az égre). Ráadásul a 11-edikes gimnazista osztály, amelyik részt vett a játékban, önmagában is örömöt szerzett: ezek a nagylányok és nagyfiúk konkrétan szépek voltak, derűsek, aktívak, nyitottak és magabiztosak. (Mint megtudtam, waldorfosok Hidegkútról.) Este Újpesten jártam Pintér Béláék Gyévuskáján – húsz évvel ezelőtt láttam legutóbb. (De akkor kétszer is, mert másodszorra elvittem rá anyukámat.) A szombathelyi Gyévuska utáni lelkes hevemben írtam valamit ide, amit korrigálnom kell. Mivel az Ascher Tamás rendezte miskolci Gyévuskát most megnéztem újra felvételről, és igazolom: benne van a humor is, a dráma is és minden, ami kell. Legfőképpen pedig ott van Görög László a munkaszolgálatos Heinz képében, és ezt a szerepet nagyobb, mélyebb, megrázóbb alakítássá még senki nem növesztette. No, tehát tegnap az eredeti Gyévuska, a Pintér Béláé. Él és tartja magát. Nem véletlenül az a kép maradt meg belőle bennem, profilból a szereplők, ahogy a fehér lépcsőn a hosszú, szélesedő fekete lábukkal lassan, szinte rituálisan lépkednek. (Kicsit olyanok, mint a János vitéz rajzfilmfigurái.) És főleg ahogy Pintér Béla mint német vezérezredes lassan bejött jobbról és beúszott mögötte a csillogó fekete kabátja uszálya. (Akkor még Pintér Béla játszotta a német vezérezredest.) Most Szalontay Tünde hangját szerettem a legjobban. Az előadás, mint egy ballada, ma is pontosan, megbízhatóan működik. A közönség hosszan, megrendülten tapsolt a végén. Világra jött ám a B17 nevű sasika hétfőn! Jelentem, az állami egészségügy malmai őrölnek, csak lassan. Tegnap voltam hivatalos egy MRI-vizsgálatra, ahol kontrasztanyaggal színezték ki az epehólyag-vezetéket és a hasnyálmirigy-vezetéket. (Színt nem lehetett választani.) Mielőtt bementem, elolvashattam a beleegyező nyilatkozathoz a tájékoztatót, amiben az is szerepelt, hogy a vizsgálat előtti három napban napi 2-3 liter vizet kell fogyasztani. Nagy szerencsém, hogy ezt előzetesen nem tudatták, mert ha nekiállnék teljesíteni, biztosan belehalnék. A nagy, fehér, zajos és General Electric (!) gyártmányú csőbe rakva húsz percig fektettek. Nem okozott ez gondot számomra, legfeljebb az, hogy sűrűn kaptam utasítást: szívja be a levegőt, fújja ki a levegőt, ne lélegezzen, lélegezzen. A „ne lélegezzen” instrukció néha olyan hosszan tartott, hogy már attól féltem, elfeledkeztek rólam, és én szófogadón nem lélegzem, hanem megfulladok idebenn. De ez nem következett be. A vizsgálat, amennyire a leletet értem, elég szépen átlátta a szerveimet, és nem talált semmi vészeset. (Minden belső szépséged, amit ismerek, most bizonyítást nyert – mondta kedves férjem a képeket nézve, amikből némi töprenkedés után nem teszek ide, mert igaz, hogy ruhástul vettek, mégis teljesen le vagyok csupaszítva rajtuk.) Már egy ideje nyugodtan vagyok nyugvóponton egyébként, pontosan azóta, amióta bejelentkeztem a beutalómmal a hasnyálmirigy ambulanciára. (Április második felére lett időpontom hozzájuk.) Azt mondták ugyanis, hogy mostanában gyakran találkoznak evvel a képlettel, hogy rengeteg amiláz a szervezetben, azon kívül semmi kóros tünet. Jelen tudásuk szerint ez nem okoz gondot, kezelni sem kell, rá kell hagyni, esetleg időnként ellenőrizni. Pont ezt a megfejtést szerettem volna kérni. Akkor én úgy értem ezt, hogy ártalmatlan adottság. Született Stuber Amilázia vagyok, csókolom. Lefkovicsék gyászolnak. Lefkovicsék meg én, mert Máhr Ági Lefkovicsnéként meghalt még a főcím előtt. Erre a váratlan, gyors halálra egyáltalán nem voltam felkészülve, rosszul érintett. (És akkor már meg sem tudhatjuk, mi volt az a színházi előadás, amit a film elején láttak.) Különben érintett az egész film is, valahogy. Bezerédi Zoltán nézései több szempontból is felidézték bennem az apukámat, aki mellett én a magam részéről szívesen ültem volna süvet/sivát, amikor annak volt ideje, csak nemigen tudtam, hogyan kell. Hát Szabó Kimmel Tamás figurája sem az apjától tudta meg, hogyan kell. Jó érzéssel tölt el, hogy az elsőfilmes rendezőink milyen ügyesek, szakavatottak, elszántak, markánsak – ezt tapasztaltam ezúttal is. Breier Ádám Lefkovicsék gyászolnakja nem szokványos film, nem szokványos történet, ugyanakkor magabiztosan előidézi azokat az érzéseket, hatásokat, reakciókat – a mosolytól a könnyig és vissza –, amikkel egy jó mozifilm tudjon bánni. Nagyra értékelem egyebek közt a rendező mértéktartását: 85 perces munkát tett le az asztalra, amikor ma már jószerével senki nem képes két óránál rövidebb idő alatt végezni tárgyával. De a legfeltűnőbb erénye ennek a filmnek a színészi minőség, amiért ugyancsak hálás vagyok Breier Ádámnak. Hiszen nemcsak a főszereplők, Bezerédi Zoltán és Szabó Kimmel Tamás játszanak igen jól, de akiket a kisebb szerepekre választott a rendező, ők is szépen helytállnak. Remek a kisgyerek például, a roma bokszolófiú nemkülönben. Holnap ne tessék aggódni értem, ha nem írok. Úton leszek egész nap, bulizom majd a Németországból húsvétra hazainduló vendégmunkások tömegeivel a román határon, ilyesmi. Lehet, rossz hatással van rám a mai magyar sajtó, de mostanában másodszor adtam olyan, pontatlan tájékoztatást, minek következtében egy utas, akit vittem, máshol várt reggel, mint ahol én vártam. Emiatt félóra késéssel indultunk Marosvásárhelyre, de bele kellett férnie ebbe a napnak, mint ahogyan a határátlépésnél a várakozásnak is. Három-négy kishatárátlépőből azt választottuk, amit a rendőrség hivatalos határforgalom-infója 15 percnél kevesebb várakozású idejűnek jelzett. Szemre valóban nem állt sok autó sorba, csak érthetetlenül lassan haladt, úgyhogy több mint egy órába telt az átjutás. Jártunk aztán utakon meg úttalan utakon – kétszer estünk lámpás egysávos forgalomra szűkítésbe, és elég döbbenten láttunk, hogy a román autósok elindulnak a pirosban, aztán mikor jött a szembekamion, akadt, aki se odaút, se visszaút nem lévén, simán lefordult merőlegesen a szántóföldre. Azt sem restellik, hogy a piros lámpánál veszteglő sort előzvén besoroljanak. Kulturális tudósítónk, Papp Timi jelentése szerint által mentünk Krisztik Csaba, egyben Harag György szülőhelyén, valamint Zelk Zoltánén. Szilágy megyében folyt alattunk az Ér folyó, ami bizonyítja, hogy Ady nagybetűvel értette az értől az oceánig című versében. Tekeregtem szerpentineken, menetközben vethettünk pár pillantást a Tordai-hasadékra, amit mindig szívesen nézek, és most szépen sütötte a nap is. Voltaképpen csak az utolsó pillanatban tévedtem el egyet, rossz irányba hajtva be a színház hátsó bejárata felé tartva, de végül ľ 7-kor célba értünk. Székely Csaba Az igazság gyertyái című új, történelmi darabját jöttünk megnézni Sebestyén Aba rendezésében. A produkciót három kategóriában jelölték UNITER-díjra: Székely Csabát a darabért, B. Fülöp Erzsébetet mint női főszereplőt, Cári Tibort a zenéért. A történet valós: Bözödújfalun éltek az erdélyi magyar szombatosok, akik az 1860-as években betértek zsidónak, aztán 1940-ben jött a 2. bécsi döntés, a visszacsatolás, egyben a magyar faji törvények érvényesítése a színtiszta magyar fajú, szittya székely zsidókkal szemben is. Már az előadás első tíz percében elöntött a boldogság, hogy itt ülök telt ház közepén, ezt nézem, és ilyen. Folyt. köv. Arra már nem vagyok alkalmas, hogy az egyik nap autózzam 650 kilométert, másnap vissza ugyanannyit. Ezért aztán kettőt aludtunk Vásárhelyen, a színház szíves szállásadásának köszönhetően. A második estén megnéztük még egyszer Az igazság gyertyáit. Ezt terveztem főnézésnek eleve, és négy szem úgyis többet lát két szemnél, minden értelemben. Napközben sétáltunk a városban kicsit – kedves férjem konkrétan Vásárhelyen nem járt még, csak az „agglomerációban”, Marosszentgyörgyön – kedvtelve végig a szép hosszú, Rózsák nevű főtéren, amelyet a két végéről egy-egy templom zár le. Megnéztük a várat. Az egyik bástyája, a Mészárosoké, remélhetőleg réges-régen kapta a nevét. Hátul sea-food fesztivál, éltünk a lehetőséggel. És beszereztünk bő egy kilónyi burduf brindzát, mert az az igazi a juhtúrós puliszkához, nem pedig a pesti piacokon kapható brindza. (Meg is ragadom az alkalmat: székelyek, erdélyi színházi véreim! Ha Pestre jöttök, mindig és bármikor szívesen fogadok-veszek fél kila burduf túrót.) Az igazság gyertyái háromórás előadását nagyszombaton kétszer játszották el a színészek, két telt ház előtt, délután és este. Másodszorra nálam épp úgy megtette hatását, mint először. A történet, a történelmi alapanyag eleve zseniális. Székely Csaba hozzátett mindent, amit színpadi szerzőként tud, és az nem kevés. Úgy indul a darab, ahogy nála szokott: McDonagh-féle humorral, amit aztán ő mindig képes jóvá tenni. A művet ezekre a színészekre írta, és a társulat színe-java mutatja meg az erejét, másodéves vásárhelyi egyetemistákkal övezve. Hogy B. Fülöp Erzsébet mekkora színésznő, az nem újság. De hogy például Kiss Bora milyen komoly szakmai minőséget képvisel, azt én most tudtam meg. Magával ragadó előadás. Ennél többet azért nem mondok itt, mert megírom a Mozgó Világba. Tegnap hozták nyilvánosságra a Deszka, a kortárs magyar drámák debreceni fesztiváljának programját. Lesz a műsorban például Kosztolányi Édes Annája Kolozsvárról Szabó K. István rendezésében, vagy Berettyán Nándor A súgója a Nemzetiből, vagy Tasnádi István kilenc éves Szibériai csárdása, a József Attila Színházból. Székely Csaba idei vásárhelyi ősbemutatója, Az igazság gyertyái nem lesz ott látható. Aha. Szóval ennyi volt a Deszka.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
