|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Este 7-kor a Chelsea Mozi. Mr. Bean. Kétségtelenül rossz helyen ülünk Mel Smithszel és Rowan Atkinsonnal a hátunk mögött. Erőltetett nevetéseket produkálunk, hogy azt üzenjük, minden oké. Egy egész zacskó M&M’s cukorkát megettem. Nem először értem olyan bejegyzéshez Alan Rickman naplójában, ahol bizonyos párhuzamot vonhattam Máté Gábor naplójával. Evéscentrikus dokumentátorok. Vártam a jegyem a Stúdió K pénztárában. Közben odatévedt a szemem a fogadópult mögé, a sarokban álló, felnyitott fedelű nyomtatóra. Odatévedt még egyszer, és akkor vettem észre, hogy az egy mosógép. A kék madár előadását láttam, Cseh Dávid forgatókönyve alapján, Blaskó Borbála rendezésében. Jól indult, ahogy a sötétből kibontakozott a két gyerek, Mytyl és Tyltyl egy-egy fateknőben ringva. Mytyl ezúttal néma, és egy kis fabáb. Hát nem mondhatni, hogy gazdag színészi lehetőség ez Pallagi Melittának, bábbal, szó nélkül formálni meg egy szerepet. Kocsis Gábor Tyltylje legalább sokat beszélhet a bábozás mellé. Igaz, mindkét színésznek jut más szerep is, egy-egy maszk elő- és felkapásával adják a macskát és a kutyát. A maszkot, amikor épp nem kell, tépőzárasan teszik félre a ruhájukon. Ennek van némi reccsenősen suta jellege. Az egész, másfél órás játék egyre tompábbnak, nyomottabbnak tűnt számomra. A költőiség kezdeti halvány érzete elmúlt, pusztán pusztának, kis kiterjedésűnek, földhöz ragadtnak láttam az előadást. A harmadik szereplő – szintén több szerepet abszolválva – a fekete lepellel borított faemelvényen álló Kéringer László. Először meghökkentem, milyen rosszul beszél: henyén, elnagyolt artikulációval. De aztán a játékával átlépettetett engem ezen. Amikor pedig énekelni kezdett, akkor a helyére került. Van az a jelenet: a gyerekek meglátogatják a halott nagyszüleiket. Ekkor a háttal ülő nagymama (Pallagi Melitta) panaszkodott a köszvényére, a nagyapa (Kocsis Gábor) pedig rákontrázott a fájós lábával. Ezen eltűnődtem. Mert innen nézve, ha a halál után mindörökké van, akkor kétségkívül érdemesebb fiatalon és egészségesen meghalni, mint öregen és betegen. Lehet, Maeterlinck ebbe nem gondolt bele eléggé. A Mese a madárfészekről című debreceni gyerekelőadást néztem épp monitoron. Jött be a színpadra a nézőtér felől Hajdú Péter, kezében madarat rejtegetve, és éktelen, vagyis inkább ékes hangos madárcsiripelést produkáltak, alig hallottam a színészt. Jó a hangosítás a Vojtinában, gondoltam, aztán rájöttem, hogy ez nem onnan jön, hanem a nyitott ablakomon át, a lihthóf felől. Nahát! Este MITEM, Az élet álom, angolok, vagyis angol színházban spanyolok, Declan Donnellan rendezésében. Láttam Donnellannak több munkáját, Pesten is, Moszkvában is, mindazonáltal nálam az a legjobbja, hogy ő ajánlotta Cate Blanchettnek Ascher Tamást Csehov-rendezésre. Foghíjas ház volt, és a soromból az első öt perc után elmentek ketten. Ez talán úgy lehet, hogy véletlenül másik terembe ültek be, mint amelyikbe akartak. Moziban én is csináltam már ilyet. Calderon darabját mindig nagyon érdekesnek találtam, ez segített most kicsit, mert egyébként június van, meleg, és ilyenkor már nekem sem könnyű színházban ülni. Zöld volt, füstös, ricsajos és szikár képű az előadás, akadtak meglepő elemei. (Például hogy ebben a darabbeli Lengyelországban egy Moszkvából jött, oroszos ruhás Astolfo szerette volna átvenni a hatalmat – hát erre így nem emlékszem, hogy Astolfo orosz, de van ennek egy éles stichje.) Úgy tűnt, kivettek egy sort a nézőtér elejéből, hogy az életbe kiszabadult Segismundo herceg ne csak a világgal, hanem a Nemzeti Színházzal és a közönséggel is ismerkedhessen. Ez volt a legélvezetesebb jelenet. Egyébként is a két férfi, a Segismundót és az apját, Basilio királyt játszó két színész volt a legfigyelemreméltóbb. Jókiállásúak, egyszerre drabálisak és elegánsok – ráadásnak még hasonlítottak is egymásra. Itt mintha elvágták volna a mai naplóbejegyzést. Pakolok. Fiatal lányok ismeretlen magyar honvédekkel leveleztek a tábori postán keresztül. A 16 éves anyukám is így került virtuális kapcsolatba Laci honvéddel. Egyebek közt ezt írta neki a férfi szép, dőlt betűkkel: Távol messze a határtól, 1943.III.18.20 h Tábori posta 131/11a Kedves Irénke! Többet már nem tudok írni, mert nem jut semmi érdekes eszembe… olvasom a legutóbbi leveléből. Lehet sok olyan dolog és esemény van ami magának úgy tűnik fel, hogy nem fontos de csak azért mert természetesnek és észszerűnek tartja. De mi nem így vagyunk vele, nekünk azaz nekem fontos és érdekes mindaz ami az otthonról mesél. Érdekel még azis hogy megjöttek-e már a gólyák, a pacsirta dalol-e már a határba vagy a vadgalamb turbékol-e már a fákon a párjának. Árulják-e már a pesti aszfalton az ibolyát, hogy tényleg tavasz kezdődik-e már odahaza. A naptár azt mutatja, hogy mindjárt itt a tavasz kezdete, de itt hiába keresem mert nem mutatja azt a táj, hogy tavasz készül, hogy a fákba megindult a nedvkeringés és pattanásig feszül az új életnek a rugója. Valahányszor csak megjön a szabadságos bajtársunk mindég elmeséltetjük vele az otthoni filmeket, a tartalmát, a színészek játékát, mert jól esik hallani és megmaradni az otthoni légkörbe ami mindég csak a kulturát és szebb életet tartalmazza. Kérdezi levelébe hogy elkészült-e már az a rajz másodjára? Szégyenlem megmondani hogy nem, hogy miért azt azthiszem fölösleges is magyaráznom ha megmondom még azt is hozzá hogy nem lehetett írnunk sem és levél sem jött két hétig. Ezért kérem hogy ne haragudjon a levél késése miatt de akaratomon kívül történt. Amikor megkezdtem írni ezt a levelet akkor jött parancsba hogy egyenlőre nem lehet írni stb. Levelét várom olyan szeretettel mint amilyennel írom ezt a levelet. Sok kézcsókkal: Laci. (Talán az stb. a legsokatmondóbb.) Mint azt még a múlt hónapban említettem, majd’ húszéves elmaradás után nekiálltam frissíteni a Cikkek megjelenésenként (más néven: újságonként) aloldalt. Elsőre, másodikra meghosszabbítottam 2022-ig a Színház és a Criticai Lapok szekció listáját. Ennek kapcsán megállapíthattam, hogy a Criticai Lapokban 163 cikkem jelent meg a lap 1992-es megjelenése óta, harminc év alatt. A Színházban (plusz csatolt részeként a szinhaz.neten) 186 cikk, plusz a kritikusdíj-szavazatok októberenként. Azonosítottam magamban mindegyik cikket, de csak kettőt olvastam most el közülük, kíváncsiságból. Az egyik a Szputnyik Élnek, mint a disznókja 2010-ből. Göttinger Pál rendezte, a MU-ban ment, és el akartam passzolni a megbízatást. Mondtam Koltai Tamásnak, hogy erről nekem semmi nem jutott eszembe. Megértőn és kedvesen azt kérte, hogy írjam meg mégis. Gyakoroljam azt is, hogy muszáj, ha nem kívánkozik is ki belőlem. Legyek leíró-tárgyszerű. Úgyhogy megírtam. A másik 2015-ben, már Koltai Tamás halála után az Ascher Tamás rendezte bochumi Cseresznyéskert. Azt hiszem, hogy ez volt az egyetlen olyan eset az elmúlt harminc évben, amikor egy külföldi előadást nem én választottam magamnak, nem én szerveztem meg és finanszíroztam az utazást, hanem egy lap felkért – konkrétan Tompa Andrea –, fizették a repülőjegyet, intézték a szállást és a színházjegyet. Páratlan szakkaland volt. Már jó ideje elképesztőek a színházi pénzosztó listák, de a mostani miniszteri döntés tarol. A tao-pótlásnak ígért támogatásról van szó. A töredéke csak az eredeti összegnek, és nincs a táblázatban összeadva, de szemre annyi milliárd forint, hogy kitelne belőle még egy nélkülözhetetlen színházi olimpia. Határtalanul osztják szét az adófizetők milliárdjait barátok, rokonok, üzletfelek, elvtársak között. 60-70 milliók jutnak ily módon vérkommersz magánszínházaknak, még több a NER-ben talpalóknak, további tíz- és százmilliók ismeretleneknek. Eközben a kulturális vezetés (ha van ilyen) sorsukra hagy érdemibb, értékesebb színházakat, mondjuk a független szférát úgy, ahogy van. Ilyenkor szúrópróbaszerűen meg szoktam nézni egy-két látványos nyertest, hátha megfejthetem, kik ők és mit csinálnak előadó-művészet címen. Nos, példának okáért a Mediakult Nonprofit Kft. összesen 98 millió forintot kapott, négy tételben, „szakmai fesztiválok támogatása”, „kiemelt művészeti értékekkel bíró szakmai programok támogatása”, „alapműködést elősegítő, kiegészítő támogatás” és újra „szakmai fesztiválok támogatása” címszó alatt. (A lista alapján valószínűleg a világ összes szakmai fesztiválját támogatjuk, kedves Olvasók.) Mit lehet tudni erről az előadó-művészettel foglalkozó cégről? Ahogy összerakom, a soproni Bakos Ildikó, aki auditáló cégeket vezet és tulajdonol, 2019-ben férjhez ment Horváth Tamáshoz. 2020-ban együtt megalapították a Mediakult Kft-t, amely már abban az évben kapott a kulturális államtitkártól 3 millió forint támogatást. Egy alkalmazottal működnek, árbevételük nőtt, adózás előtti eredményük csökkent 2021-re. Hogy mi módon kapcsolódnak előadó-művészethez, az nem derül ki. Egyetlen olyan említést találtam a neten, amikor a Mediakult Kft. egy mondatban szerepelt egy előadó-művészeti produkcióval. Csák miniszter a 2021-es költségvetés végrehajtásáról számolt be: „Mediakult Nonprofit Kft. ’Erzsébet a szerelem szentje’ előadás támogatása 467,6 millió forint”. Valójában az volt a címe, hogy „Az Ég tartja a Földet” – ez az a zenés mű, amelyet Szikora Róbert, Lezsák Sándor és Cseke Péter jegyzett. Az alkotás honlapján sem tudtam a Mediakult szerepét, nevét felfedezni. Talán csak könyvelték vagy közvetítették vagy folyatták a pénzt, ki tudja. Ha valami jót mondhatok ma, az az, hogy a Duna TV adni kezdte A híd sorozatot. (Persze szinkronizálva sajnos.) Először persze letérkövezték a Szomory teret, évekkel ezelőtt. Aztán tavaly a belvárosi önkormányzat úgy döntött, hogy fákat telepít bele a térkőbe. Három rendes, 20-30 éves fát hozattak külföldről – soha nem mondták, nem írták sehol, hogy milyen fajtájúakat, így nem tudom –, darabját 30 millió forintért. Öt-hat hónapig tartó munkálatok után elkészült a felújítás és átadták áprilisban a teret. Az óriásfáknak nevezett új fák messze nem olyan terebélyesek, mint ahogy a látványterven látszottak, de ez nem csökkenti az örömömet nekik. Amikor lebontották a kordonokat, azonnal odamentem hozzájuk, megsimogattam őket és tudattam velük, hogy itt leszek, figyelek, drukkolok nekik. (Hallottam arról ugyanis, hogy a Bástya téri játszótérnél hasonló módon jártak el, és nem mondható teljes sikernek az ottani fatelepítés.) Eltelt bő egy hónap, mióta szemmel tartom őket, és nem tetszik, amit látok. Pöndörödnek, kókadoznak, darvadoznak a levelei két fának a háromból. Küldtem egy mailt a Főkertnek, tudattam aggodalmamat. Felajánlottam, hogy ha ez segítség, szívesen lejárok kislétráról spriccelni a leveleiket rendszeresen. (Locsolni locsolják a térkő alatti öntözőrendszer segítségével.) A Főkert haladéktalanul válaszolta, hogy az általam említett közterület a kerületi önkormányzat fenntartásában van, ezért észrevételemmel keressem meg az ottani illetékeseket. Meg is kerestem, ám ők lassan két hete nem válaszolnak. Miért van ez vajon, hogy aki nem tud tenni semmit, az ezt sietve közli is, akinek meg dolga lenne, az nem vesz róla tudomást? Két hét múltán újra elküldtem a mailt, és erre már jött is válasz tegnap, miszerint az V. kerületi fák és zöldfelület ügyében a Belváros-Lipótváros Városüzemeltető Kft. az illetékes. Úgyhogy tovább görgettem nekik a levelet. Most itt tartunk, a fák izgatottan zizegnek. A tegnapihoz: mint kiderült, perzsa varázsfák. Legyenek is varázsfák! Jót tett most nekik az elmúlt napok esőzése. Tegnap este: színházi olimpia az Operettszínházban, litván Csárdáskirálynő. Akik a nézőtéren ültek, azok lehettek az olimpiai versenyek sportsérültjei – vö. maródiak listája –, abból gondolom, hogy két sorban is (mert nem ugyanott ültem a két rész alatt) nem álltak fel utat adni, amikor mentem be középre. Hiába mondtam, bocsánat!, csak néztek rám értetlenül, húzogatták össze magukat és úgy kellett átmászni rajtuk. Ehhez nem vagyok hozzászokva. A színpadon is zajlottak versenyszámok a koreográfus jóvoltából: amikor Szilva Az asszony összetört énekelte, mögötte a lánytánckar hol szárazföldi műúszógyakorlatot, hol ritmikus sportgimnasztikát mutatott be. Úgy találtam, hogy a koreográfus volt a leginvenciózusabb. Mert egyébként a rendezés nagyjából arra szorítkozott, hogy a szereplők kifogástalanul elénekeljék a számokat. Voltak is már-már operai hangok és éneklésre kondicionált színészek, ez a prózájukon is azonnal hallatszott. Utóbb olvastam, hogy 1935 dinamikus világába vittek minket, mondjuk ezt nem vettem észre, hogy pont 1935 és dinamikus. Inkább úgy hatott, mintha afféle vallomás lenne ez a színházhoz. A kaunasi varieté inkább hasonlított a Kit Kat klubra, mint a pesti orfeumra, még inkább hasonlított egy szimbolikus-praktikus színházhoz: ügyelővel, díszletezőkkel, kellékesekkel, takarítókkal, kóristákkal. Az elején Szilva Hajhója mögé begurítottak egy nagy, fényes kereket, amiből a fordulása mentén mindig egy-egy férfifelsőtest bukkant elő. A lefektetett kerékből lett a pódium, és a görgető atlétikus atlétás táncosok mellett mintha még a tömzsibb és idősebb díszletezőknek is jutott volna egy lájtosabb tánckoreográfia. Ez a demokratizmus rögtön felvillanyozott, csak aztán később csappantgatott a felvillanyozottságom. Edvinnek – jólfésült, snájdig bariton – volt egy kulkás menése a drámai veszekedőszám, az Emlékszel még alatt. És most jutott először eszembe, hogy Edvin vajon miért pont nyolc hetes határidőre ígéri az esküvőt? Mi fog történni nyolc hét alatt? Meghalnak a szülei? Kitör a háború? Kiderül, hogy állapotos-e a sanzonett? Zentáról jelentkezem, ahol a Zentai Magyar Kamaraszínház háromnapos miniévadot tart, és induló jó színház szagára gyűl az éji vad meg a pesti színikritikus. Tizennyolcezer lakosú kisváros ez a Tisza mellett, a főtér egy szép nagy park, az egyik oldalán az egyetlen helyi szálloda, a másik oldalán a kamaraszínház. Február óta új a vezetés itt, Dévai Zoltán az igazgató és Mezei Kinga a művészeti vezető. (A színház honlapja még a régi igazgatót tükrözi.) Ami most műsoron van, azt szinte mindet Mezei Kinga rendezte, bár nem feltétlenül most, hanem korábban. Délután az Élőhomok, képek Tolnai Ottó és Petrik Pál motívumai alapján című előadás ment. Felidézett minden szépet és jót, ami Mezei Kinga színházára jellemző. A díszlet például konkrétan eszünkbe juttathatta az újvidéki Via Itáliát 19 évvel ezelőttről, vagy a kolozsvári Csipkét 2013-ból. Mezei Kingának tárgyi értelemben kevés is elég ahhoz, hogy költői előadást hozzon létre, egyrészt mert kreativitása, alkotói fantáziája van bőven. (Festékcsíkot húzó vasalók a lejtőn. Szakállas biciklista közlekedik-közeledik a távolban, majd rükvercben távozik. Elvérző bárány. Fokhagymafüzéres mirtuszmenyasszonynak gyöngyök hullanak a szájából. És folytathatnám. Csodás képek.) Másrészt gazdag is Mezei Kinga, hiszen Pálfi Ervin a színésze, aki univerzális klasszis, úgy színészileg, mint mozgásilag és zeneileg. Hajdú Tamás, Szilágyi Nándor és Mezei Kinga a további három jeles szereplő. Négy világos szemű színész világított a színpadon. Este Yasmina Reza Művészetét kaptuk Virág Györggyel, Dévai Zoltánnal és Szilágyi Áronnal. Találó karakterek, fiatalok, és ettől a szokottnál fiatalosabb, lendületesebb formát kapott a darab. Pontosan megszabott ritmus- és humorérzéket mutattak a játszók. Megnyugtató érzés volt látni, hogy jó kezekben vannak. Még megnyugtatóbb volt azt érezni, hogy mi nézők is jó kezekben vagyunk itt. Tegnap reggel már fájt a torkom, aztán estére dőlt a takony. Úgyhogy most a zentai városnéző és kiránduló programokat kihagyom, a délelőtti és az esti előadások között inkább az ágynyugalmat és a trombitálást preferálom. Annyit látok, hogy a szálloda melletti OTP-fióknál különös módon egész nap hosszú sor áll a bankautomata előtt. Még a Művészet-előadáshoz visszatérve azt akartam bejegyezni, hogy bevontak ott engem a csíkos bűvöletébe. A csíkos fal, Ivan csíkos dzsekije, a fehér színű festmény szépen kidolgozott fehér pászmái, de még ennél is jobban vonzotta a szememet Serge nadrágjának két csíkja. A nadrágszárán beül két csík futott lefelé, mintha függőleges toldás lenne, aminek semmi értelme, de mégis úgy festett. Fogva tartott engem az a két csík. Tegnap délelőtt a Klamm háborúját játszotta László Sándor, aki a nézők tetemes részét bizonyára tanította az Újvidéki Akadémián. Ez a miniévad ugyanis amolyan délvidéki színházi találkozó is; jöttek érdeklődőn színészek az Újvidéki Színházból, a szabadkai Kosztolányiból. László Sándor előadása precíz, feszes színészi szakmunka. Gondosan felépített, pontosabban ellenkezőleg: gondosan leépített, szétesett, összetört, leamortizálódott tanárember állt előttünk a végén. Este A pandamedvék története. Ezt a kétszemélyes színdarabot egyszer én már megszenvedtem életemben a Bethlen Téri Színházban, és most sem értettem meg, hogy mire jó. Vagyis nyilván jó gyakorlat egy-egy fiatal színésznőnek és színésznek (Verebes Judit, Szilágyi Áron), tanulmány, feltételezem optimistán, de a néző számára, aki én vagyok, a nem minden papsajt esete. Egy jó jut eszembe az előadásból. Jelzésértékű, alig bútorozott, személytelen szobadíszletet láttunk, amelyben állt egy szekrény is, üveg helyett (talán) papírbetéttel a három ajtaján. Aztán egyszer a főhős kinyitotta a keskenyebb ajtaját, és belül tele voltak a polcok, könyvvel, ceruzahegyezővel, miegyébbel. Váratlanul kirítt az üres irodalmiasságból egy teli szekrény a maga realitásában. Délelőtt Nešić Máté adta elő Süskindtől A nagybőgőt. Énszerintem túlságosan meghúzták. Elbírtunk volna a szövegből többet – a zenei ismeretterjesztésből is –, de ha így, hát így. Jól csúszott. Volt annak egy érdekes mellékzöngéje, hogy nem egy idős, rozzant ember játssza ezt a reménytelen muzsikust, hanem egy délceg fiatal. Elmentem mégiscsak a közös kirándulásra: megnéztük a pusztában a Baráthok kútját. Ezt a pusztát szó szerint kell érteni: szikes alföldi puszta kivételesen nagy területen, a maga félteni- és védenivaló flórájával és faunájával. Madárfajból 256-féle mászkál erre. (Megtudtam például, hogy azért is kívánatos a legeltetés az ilyen helyeken, mert a magas fűben a vidra a harmat okán tüdőgyulladást kaphat, és akkor annyi szegénynek.) A kút úgy 150-200 éves, és több száz méter mély. Artézi, kénes, olajos hatású, sárgás színű. Ha esik, ha fúj, 19 fokos. A víz és a sár is gyógyító hatású ezen a helyi összefogás nyomán kiépített, tágas területen. Este Sok hűhó semmiért a stúdiósított nagyszínpadon. Az ember rögtön el is csodálkozik, honnan ez a sok ember a színen, amikor a színésztársulat jelenleg csupán négy főből áll. Dehát jönnek vendégek. Az első részt göcsörtösnek és nehézkesnek találtam, de a második kivirult: üde lett, bájos és természetes. Ebbe határozottan belejátszott az is, hogy a Benedettót játszó Dévai Zoltán az első részben alapos bajuszt-szakállt viselt, szigorú képéből ki sem látszott a szája. A másodikra viszont borotváltan jött be: nyílt arcú, szerelmes kamasz lett hirtelen. Ez a színészi eszköz nyilván nem használható minden egyes előadáson, de itt mindenesetre nagyon jól jött ki. Most ennyit erről, egyrészt mert tartogatok a Criticai Lapoknak írandó cikkhez, másrészt mert indulás haza. De holnap majd még… Zentán kis csomaggal vártak bennünket, volt benne térkép, városismertető, miniévadprogram, jegyzetfüzet, toll és egy Zenta feliratú öngyújtó. Nevettem egyet, amikor megláttam. Felteszem, ma már sehol nem ajándékoznak öngyújtót a vendégeknek, de ez egy szabad ország, szabad dohányozni. (Még ha ez nekem nem is feltétlenül öröm, például a szálloda reggelizőjében, ahol felirat hirdeti, hogy tilos a dohányzás, úgyhogy csak a személyzet gyújt rá, miközben reggelizünk.) A programban szerepelt, hogy esténként zene és barátkozás. Mondjuk ez nekem nem megy valami jól (pláne amikor épp nem vagyok egészséges), de az igény megteremtődött, úgyhogy kész leszek jövő évadvégkor újra próbálkozni, vagyis azt akarom mondani, hogy érdekelni fog a következő zentai miniévad is. Sajátos mellékkörülmény: minden, amit három nap alatt vásároltam ott – konkrétan: gyümölcs, gyümölcsjoghurt, túrós burek, gombóc fagyi, pohár szóda és presszókávé – forintra átszámítva feleannyiba került, mint amennyiért itthon kapható. Most már Rakovszky Zsuzsa Az idők jelei című regényét olvasom, de visszatérnék még Alan Rickman naplójára (Németh Dorottya fordította). Mindig kedveltem Alan Rickmant, de most a naplójába beavattatva megszerettem úgy szakmailag – a gondolkodó színészt, az egyszerre magabiztosat és kétkedőt –, mint emberileg, a rezerváltságával. Még azt a fegyelmezettséget is szeretem, amivel iparszerűen végigforgatta a Harry Potter összes részét, anélkül, hogy az művészileg egy kicsit is lelkesítette volna. (Azon enyhén csodálkoztam, hogy mennyit táncolnak a színészek, még a nem fiatalok is. Szinte minden forgatási vagy színházi buli hajnalig tartó táncolásba torkollik. Hogy elég sok a naplóban az alkohol, azon nem csodálkoztam.) Hamar kiderült, hogy Alan Rickman jóban volt Liam Neesonékkal, úgyhogy szorongva vártam azt az évet, amelyben Natasha Richardson – akit láttam huncut Sally Bowles-ként ragyogni a Broadwayn –, meghalt egy síbaleset miatt. Tudtam, hogy ez mélyen rosszul érinti majd Alan Rickmant. Így ír a temetésről: A házban ebédelünk, aztán elmegyünk a gyönyörű kis templomba – a lesifotósok és tévékamerák mellett rögtön jobbra… Különösen személyes hangvételű szertartás – Liam csodálatos, vicces és nyitott. Vanessa (Redgrave) felolvas a Téli regéből. (…) Később Liam mindenkinek elmondta, hogy mivel Tash szervdonornak jelentkezett, a „szívét, a veséjét, és ha hiszitek ha nem, a máját” sikeresen transzplantálták. Az orvos azt mondta, olyan volt a szíve, mint egy 25 évesé. Megnéztem aztán Alan Rickman A virág románca című rendezését (hülye magyar címet kapott a film), amelyet még épp a betegsége előtt forgatott Kate Winslettel, és maga játszotta benne a Napkirályt. Szép film. Azt nem tudom, mi lehetett benne az a fontos neki, amiért megcsinálta. Gebasz van a számban megint, és mivel a következő napokban nem lesz módom rá, tegnap sietve felkerestem a fehérvári szájsebészetet. Nincs rá megoldás, úgyhogy fájdalomcsillapító és türelem – további fogyás is várható, mivel evésre nemigen csábít a helyzet – , aztán amikor lezajlik a következő két-három hét programja, akkor a fogorvos barátok nekilátnak építeni a számban. A szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata olimpiázott a Thália Színházban. A Sardar Tagirovsky rendezte Csongor és Tündét adták hattól fél tizenegyig. Ezt írom a Mozgónak a dupla nyáriba, ehhez mérten nem nyilatkozom itt most. Annyit mondok, hogy figyelemreméltó előadásnak találtam. (Ha nem is egyenletesen.) Ráadásul kifejezetten jegyzetelésbarát produkció, mivel a nézőteret – legalábbis az elejét, ahol ültem – szinte egyfolytában megvilágították. A Thália Színház csillárja játszotta a Tünde almafáját, képességesen. A második felvonásban a színpad hátuljában, a magasban lévő lámpasor egyik reflektora egész idő alatt forgott üresben, fénytelenül. Mondjuk, illett a darabhoz. Egy meg nem álló, nyughatatlanul kereső, vak lámpa. Nagyvárad. Jaj, ez a város milyen szép! És egyre szebb, ahogy az évek során olykor jövök. És talán este a legszebb, kivilágítva. Miniévadot tart a színház, van szerencsém zsűrizni Kelemen Roland kollégával és Bessenyei Gedő Istvánnal, a szatmári színház igazgatójával. Négy színészi díjat leszünk adandók, női/férfi föci és mellékszereplő. Még otthon az ágyamban abszolváltam azt a két produkciót, amit nem adnak most elő (egy ünnepi petőfiset és a Csalóka szivárványt, amely, gondolom, azért nem szerepel műsoron, mert Kardos M. Róbert épp elektrázik Kolozsváron). Valamint kihagytam a Magyarosaurus dacust, mert azt láttam. Így érkeztem tegnap, az Én, a féreg napján, amit Kovács D. Dániel rendezett Kárpáti Péter Bodó Viktornak írt darabjából, Kafka Az átváltozásokja nyomán. A Szigligeti Színház a korábban elvett stúdiószínháza helyett idén kapott új játszóhelyet, közel a nagyszínházhoz, ugyanazon a téren. Nézőként könnyen megszerethető helynek látom, magas emelkedéssel, kényelmes székekkel. Az előtérben füst fogadott bennünket – aha, ez effekt!, gondoltam Arkagyinával. Elsőre meglepett, hogy a jegyem távoli, eldugott helyre szólt, azután végtelen hálát éreztem ezért, mert így ebben a szürreál, humoros őrületben is megmaradhattam megrögzött interpasszív nézőnek. A színpad tere helyből izgalmasnak látszott. Szakács Ferenc díszletében Gregor Samsa családja homályos, sárga üvegajtók mögül próbált kapcsolatba lépni a féreggé átváltozott fiúval, aki valójában mi voltunk, az egész nézőtér. (Plusz Tőtős Ádám mint vezérféreg, a képviseletünkben.) Nem láttam még színházi előadást, ahol a közönség ennyire közel állt volna ahhoz, hogy beleszóljon, belevesse magát, konkrétan részt vegyen egy megbolondult kukucskaszínházban. Edzésből úgy viselkedem, mint egy külföldi Pesten: rámosolygok recepciósra, eladóra, pincérre. (Mindig magyarul kezdem, ha nem megy, jöhet az angol. Amikor a szállodába megérkeztem, azt kérdezte a kedves román recepciósnő: Járt még itt?) Múltkor a Kossuth Lajos utcai Aldiban egy idősebb külföldi házaspár állt előttem a sorban, és mindketten szélesen rámosolyogtak a pénztárosnőre. Istenem… – mondtam hangosan –, külföldiek, mosolyognak. Azok mindig – mondta rá a pénztárosnő, mosolytalanul. Na de maradjuk Nagyváradnál. Reggel a Fekete Sas palotában székelő Árkádia Színpadon a Lilliput Társulat petőfisándor@arany.hu című tantermi produkciója hatvanadik, egyben utolsó előadását láttam Benczi Teklával, Hanyecz Debelka Róberttel és Szabó J. Viktorral. Mondta valaki a szakmai közönségből, volt olyan előadás, amikor az osztályban mindenkinek egyszerre szólalt meg a mobiltelefonján a hivatalos medveriasztás. Délután a nagyszínházban a Nagyvárad Táncegyüttes Novák Péter rendezte Istenes című előadása ment. Bejöttek a népitáncosnak öltözött szereplők a nézőtérre egy nagy fakereszttel, aztán a színpadon zajlott mindenféle, zeneileg és táncstílusilag egyaránt eklektikusan. Én nemigen tudtam összerakni – utólag olvastam ki a honlapon, hogy ez egy fordított élettörténet –, mindenesetre az érzékeimnek jólesett a zene, a tánc. Este az új stúdiószínpadon a Játék a kastélyban Balogh Attila rendezésében. Nem kifejezetten klasszikus Molnár Ferenc-előadás – sem a szereposztást, sem a piros bársonyos, budoár jellegű kis játékteret, sem a ritmust, sem a poénokat tekintve –, de nem is nagyon szakad el a hagyományostól. Volt egy pont, amikor Sebestyén Hunor Almádyja némán bebóklászott a „szomszédos szobába”, majd kiment. Ez a momentum mintha egy percre ajtót nyitott volna az abszurdra, de aztán becsukta. (A színészekről amúgy a köteles zsűrori diszkréció miatt nem írok ide.) Jó dolgomban tudom, mit csináljak: rehabilitációs időszaknak tekintem ezt, szedem össze magam. Szemterápia: jólesik ránézni a csinos, türkiz színű szállodai szobámra, jólesik kinézni az ablakon a dombokra, házakra, jólesik a folyóparti sétányon (kis alsó, felső rakpart) negyedórát sétálni a színház terére (és mivel ez háromszor történik, így a napi másfél órával a kilométerem is megvan), jólesik a színes, szecessziós épületek látványa. Valamint szájterápia: vegetáriánus ebédmenüt kértem, mivel hússal aligha boldogulnék. (Egy ideig inkább mellőztem is az evést. Csak rágni, rágni fájdalmasan azért, hogy aztán a lenyelés is fájjon? Minek.) Mindehhez a színházi kalandok. Mondjuk a reggel az Árkádiában a Verselő verserdő című gyerekelőadásról jobb, ha hallgatok. Egyrészt mert úgy estem be oda (mint aki az eltérő programinformációk nyomán azt sem tudta, lesz-e ez most vagy sem), másrészt mert pont az ért, amit nem kedvelek a gyerekszínházban. A beszédmodor édessége, valamint a közönség bevonása, tekintet nélkül a hajlandóságára. Igaz, nem lehetett könnyű a játszóknak, mert több szakmai felnőttnéző ült a nézőtéren, mint kisgyerek. Este a nagyszínpadon a Figaro házassága Botos Bálint rendezésében. Ezt nagyon vártam, aztán menetközben a várakozás halk fájdalommal lecsengett bennem. Erős, modern forma, külsőség, benne bizonyos elrajzoltság, és mintha ez lenne a lényeg. Úgy éreztem, hogy nemcsak a mélyére nem jutottunk a darabnak, hanem az emberek emberi vonásaiig sem. Egyvalami ragadott meg, ami tulajdonképpen három valaki. Kocsis Anna hetyke Suzanne-jának bőfonatos frizuráját, kék napozócskáját és fekete bakancsát viselte még három lány. (Tánckariak.) Hogy ők háznép voltak, az első éjszaka jogának áldozatai, Suzanne elődei a komorna pozícióban, vagy általában az emberiség női fele, azt nem tudom. De olyan gyönyörű aggodalom, melankólia, érzékeny szomorúság ült az arcukon (különösen a legmagasabb lányén), hogy az puhán beburkolta az estét. Amikor legutóbb időztem Nagyváradon (pont két éve), akkor még nem volt kész végig a sétány a folyónak ezen a partján. Az Árkádiáig a másik, szintén zöld parton szoktam elsétálni. Most ott is kiépítenek, rendezik az alsó rakpartot. Mert mint a jó városokban általában, itt is rájöttek, hogy egy folyó partján a legjobb, ami lehet, az a fű, fa, virág (liliomok pompáznak az utcanévtábla alatt), a sétány és a bicikliút. Ezen az oldalon a táv középtáján egy játszótér mellett áll egy kis filagória, zongorával. Ahányszor arra járok, szinte mindig akad valaki, aki épp odaült zongorázni. Tegnapra már csak egy előadás jutott, a Nagyvárad Táncegyüttestől A Schmürz. Boris Vian Birodalomépítők című utolsó drámája alapján készült, Györfi Csaba a koreográfusa, akinek már több munkáját láttam, és azt is elégedetten konstatálom mindig, hogy Boros Csaba a zeneszerzője. Én táncszínházi előadásnak mondanám (a magam hozzá nem értésével), ők fizikai színházi őrületnek nevezik a színlapon. Kétségtelen, hogy a szokványos táncelőadásoknál markánsabb színészi munkát követel a szereplőktől. Akik elég szépen meg is felelnek a feladatnak. A talányos Schmürzöt Törteli Nadin játszotta tetőtől-talpig fekete posztóba varrva, kúszott, mászott, bottal meghosszabbítva a karjait, mint egy földönkívüli nagy pók, olyan volt, ennek megfelelően félelmetes is. Jött az előadásra nézőnek egy igen idős, nehéz mozgású házaspár. A férfi halkan a rossebbe kívánta a színházat, míg elért a helyéig. Utána ott maradtak a kritikus órán, amit Szalay Tamás táncos, koreográfus, pedagógus tartott. Az idős férfi egy idő után kiment. Az asszony maradt és a végén hozzászólt. Azt mondta, nem szabad ilyen nyomasztó dolgokat játszani a fiataloknak. Nem tudják feldolgozni. A fiatalok még csak hagyján – gondoltam magamban –, de én hogy dolgozzam fel. Amikor tegnap ebédet rendeltem, a pincérnő kicsit döbbenten nézett rám. Mint olyanra, aki (saccra) harminc év vegetarianizmust ad fel hirtelen. De hát csak nem mehetek úgy haza, hogy nem ettem pacallevest! (És utána még túrós, szalonnás puliszkát.) Végül a Novák Eszter rendezte Csinibaba-előadás szerepelt műsoron, zsúfolt, pótszékes ház előtt. Bőven lehetne ugyan rövidebb és összeszedettebb, de ettől még biztosan megfelel annak a célnak, hogy örömjáték legyen színésznek, örömnézés a közönségnek, és közös ünnep keretében zajoljon az évadzárás és a számos évados díj átadása, a legjobb önkéntestől a gyerekszereplőkön át a három társulat (a bábos, a táncegyüttes és a prózai) legjobbjainak kitüntetéséig. A két zsűrortárs rám bízta a nyilvános értékelést és a díjazottjaink megnevezését. Nem mondhatni, hogy csábított a színpadi fellépés lehetősége/kötelezettsége, de abszolváltam. Ezen a hosszan elnyúló estén volt egy ütőkártyám: rövid voltam. Mint azt észrevételeztük, amikor átnéztük az utóbbi öt év díjazottjainak listáját, elődeink az elmúlt pár évben már kitalálták, hogy nem konkretizálják a díjakat, nem neveznek meg mellékszerepet, főszerepet, alakítást, hanem egyszerűen színészi nívódíjat adtak két nőnek és két férfinak. Mi is így jártunk el, különböző szakmai érdemeket és teljesítményeket figyelembe véve. Tóth Tündét, Trabalka Cecíliát, Balogh Attilát és Scurtu Dávidot díjaztuk. (A négy közül tulajdonképpen csak Scurtu Dávidé klasszikus „egy alakítás” díj, a Játék a kastélyban Ádám zeneszerzőjéért. Azt a figurát ez a nyúlánk, jó mozgású, tiszta arcú, érzékeny fiatalember – akire egyébként vásárhelyi egyetemista korában felfigyeltem, amikor az Ariel Völgyhídjában játszott – telis-tele töltötte szívvel. Vége van, elvégeztük, ez ilyenkor mindig megkönnyebbült jó érzés, abban a reményben, hogy másoknak sem rossz. Nagyváradon egy kétkocsis vonatra szálltam fel, amin rajtam kívül senki nem látszott utazni. Jött a román kalauz, kérte a jegyet, vettem elő a telefont, mire ő rögtön kérdezte: online? Igen. Erre legyintett egy nagyot és távozott. Püspökladányban átszálltam intercityre, onnan már sínen voltam. Az is történt Nagyváradon, hogy van egy kedves évfolyamtársam még Moszkvából, a Lomonoszovról, történelmi nemesi névvel. Amikor Váradon voltam korábban egyszer, említette, hogy az édesapjáéknak házuk volt a Kapucinus utcában, amit 1959-ben elvettek, és rendszerváltás után sem adta vissza nekik a román állam, hiába pereltek. Kérte, hogy nézzem meg. Elmentem akkor, 2018-ban oda. (Persze már nem Kapucinus utca, hanem egy román generálisra nevezték át.) Egy hálós lepellel letakart romos házat találtam, amire talán építeni akartak, de mégsem tették. Eszembe jutott most a cím, elmentem oda újra, hadd lássam, van-e valami előrelépés. Hát annyi történt fél évtized alatt, hogy már rohadozik a hálós lepel is. Sonkástésztát csináltam tegnap a bátyám kedvére. Mivel sok volt a sonka és kevés az idő, ezért nem két jénai tálban sütöttem egymás után, ahogy szoktam, nekik és nekünk, hanem egyszerre, a Vas Piroska nevű nagy vasedényben, amit marhapofához vettünk. Anyukám is egy nagy vasedényben készítette mindig a sonkástésztát (na hogy az hová lett…, pedig minden hozzánk került a konyhájából, de azt nem találtam meg, rejtély). Anyukámnak gyakran látszott az alkarján, csukló fölött kis égési seb, piros csík. Kérdeztem egyszer, mi történt, mondta, hogy amikor a nehéz vasedényt kiveszi a sütőből, akkor. Meghatottam konstatáltam tegnap, hogy beszereztem az anyukám-féle égéscsíkot. Csináltunk egy zoomos beszélgetést a Spirire Kocsis Rozival és Bartal Kiss Ritával így a színházi olimpia végeztével. Kicsit talán mentegetőztek is, tudván, hogy annyi helye lett volna ennek a pénznek, önmagában véve a magyar színházban is, de ami a Bábművészeti Világtalálkozó keretében történt, az legalább csodálatos volt. Meg is érdemli a bábszakma azt, hogy ha ennyi energiát, munkát és együttműködést feccöltek ebbe a programsorozatba, akkor ne csak a közönség, hanem ők maguk is profitáljanak belőle szakmailag, emberileg és kollegiálisan. Különben meg öröm beszélgetni evvel a két nővel. Befejeztem egyébként az idei színházi évadot, még nem számoltam, vizsgáltam, de bőven 200 előadás felett. Online-t nézek is majd még számosat a kritikusdíj-szavazásig, mert sok mindent bekért a vezetőség vidéki meg határon túli színházaktól, hogy tájékozódjunk, lássuk, amit csak lehet. Ezt fogom tenni. Shakespeare és Moličre, Schiller és Csehov a mi igazunk mellett bizonyítanak akkor is, ha nem követjük el rajtuk a hamis aktualizálás, modernizálás bűnét. Annak bizonyítását, hogy nekünk igazunk van, Shakespeare és Schiller korának, a múltnak reális és igaz ábrázolásával érjük el. Shakespeare a mi igazunk mellett bizonyít, mert reális, hatalmas ábrázolója volt annak a kornak, amelyben a feudális társadalom összeomlott, amelyben összecsaptak a társadalom leghevesebb ellentétei. Ha ezt megmutatjuk Shakespeare-ben – és ez nem kevés –, akkor egyben megmutatjuk a mai nézőnek a feudalizmus összeomlásából levonható tanulságokat a mai korra vonatkozólag is, amelyben egy másik társadalom, a kapitalista társadalom omlik össze. (Révai József pártkorifeus felszólalása a Magyar Színház- és Filmművészek Szövetségének II. konferenciáján, 1951. október 12-én.) Tantermi előadásokról a Spirin. Nem volt ez szándékos – mármint a tegnapi kimaradás –, de akkor most így véletlen- és időszerűen kialakult a nyári üzemmód, a kétnaponta. Ez lesz ma a Fejfényben délután, bár az én Misi technikusom nincs Pesten, de Lillám beugrik segíteni. Hát azt azért nem lehet mondani, hogy nagyon írtam volna ma ide, kétnapontára. Mint tudjuk, a rangos és valami nemeset, tartalmasat bizonnyal jelentő nemzeti színházi cím nemcsak a fővárosi intézményt illeti meg, hanem Budapesten kívüli színházakat is. Nézzük csak egy-egy Nemzeti Színház jövő évi programját. Fedezzük fel a tervezett prózai bemutatókban a nemzeti színházi eszmét. Vagy ha azt nem, legalább valami innovációt. Pécs. Nagyszínház: Pécsi Balett: Faust, az elkárhozott – táncdráma, Lehár Ferenc: A víg özvegy – nagyoperett, Neil Simon: Furcsa pár – komédia, Robert Thomas: Nyolc nő – bűnügyi komédia, David Seidler: A király beszéde – dráma. Kamaraszínház: Jörg Hilbert–Felix Janosa: Rozsda Lovag és a kísértet – musical gyermekeknek, Yasmina Reza: Az öldöklés istene – vígjáték, Pécsi Balett: Hófehérke és a hét törpe – mesebalett, Tallér Zsófia: Mátyás király vándorúton – meseopera. N. Szabó Sándor terem: Václav Havel: Audiencia – társadalmi szatíra Kecskemét. Nagyszínház: Szikora Róbert–Lezsák Sándor–Zsuffa Tünde: Az ég tartja a földet, musical (rendező: Cseke Péter), Bolba Tamás–Szente Vajk–Galambos Attila: Meseautó, musical (rendező: Szente Vajk), Giacomo Puccini: Gianni Schicchi, opera (rendező: Cseke Péter), Carl Orff: Carmina Burana, balett (rendező-koreográfus: Barta Dóra), Marc Norman & Tom Stoppard forgatókönyve alapján Lee Hall: Szerelmes Shakespeare, vígjáték (rendező: Pataki András). Kelemen László Kamaraszínház: Ray Cooney és John Chapman: Ne most, drágám!, bohózat (rendező: Szerednyey Béla), Patricia Highsmith regénye alapján Mark Leipacher: A tehetséges Mr. Ripley, thriller (rendező: Kovács Lehel), Anton Pavlovics Csehov: Három nővér, színmű (rendező: Szente Vajk), Tim Firth: Naptárlányok, színmű (rendező: Lévay Viktória). Ruszt József Stúdiószínház. Csokonai Vitéz Mihály: Az özvegy Karnyóné, vígjáték (rendező: Márkó Eszter), Felhangolva egy Koltai-nagyszekunddal koncertszínház (rendező: Kovács Lehel) Hát mi ez, ha nem a megvalósult remény színháza? Ez volt tehát a Fejfény Novák Eszterrel, ez pedig az Előtér Bartal Kiss Ritával és Kocsis Rozival. (Ezek most jók lettek, persze nem tőlem.) Referálok kicsit távszínházilag. A legjobbak, amiket láttam a héten: a miskolci A „K” ügy, ami nem Kafka, hanem mába oltott Kohlhaas, Rusznyák Gábor átiratában és rendezésében, Simon Zoltán szép főszereplésével, szubsztanciálisan tiszta mosolyával (eleinte). Valamint az Újvidéki Színház Antigonéja Romano Nikolić átiratában és rendezésében. Ez utóbbi felvétele a színészek rendes szemügyre vételére és megítélésére sajnos alkalmatlan, de még így is átjön az előadás eredetisége és különös ereje. Az e heti merítésemben a Horváth Illés rendezte nyíregyházi Jó estét nyár, jó estét szerelem bizonyult az ellenpólusnak, mert azt minden elemében igen kellemetlennek találtam. (Kivétel: Horváth László Attila a Juhász Katalin papája szerepében.) Ez idő tájt a szombathelyi Mesebolt Bábszínház idei bemutatóit nézem sorban. Arról szólnak, amiről kell, úgy, ahogy kell, magas szakmai színvonalon. Kedvencem talán a Galuska László Pál írta A tó titka, Kovács Géza rendezésében. Van ott egy pillanat: a négyszemélyes baráti gyerekcsapat lány tagja hallgatja, amint a fiúk tárgyalják, hogy elvégezheti-e ő a közös kaland egyik veszélyes feladatát. Ő egy (lényegében) kesztyűsbáb – a többiek is azok –, akinek a két karja pálcikával mozgatható. Áll a paraván fölött ez a festett, felöltöztetett baba, aki annyira képes mozogni, ahogy a benne lévő, felemelt kéz mondjuk ihaj-csuhajt tud inteni, plusz a karja megemelhető, és ez a báb az apró mozdulásaival, állásával, rezdüléseivel, dőlésével, kis odafordulásaival mindent kifejezett a kislány lelkiállapotából: izgalmat, feszültséget, várakozást, alázatot, kíváncsiságot, reményt. Csuda. És még csak nem is tudom, ki csinálta ezt a lányszereplők közül: Kolozsi Angéla, Gyurkovics Zsófia vagy Varga Bori. Ilyen nap már megint nincsen.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
