|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2023. július
Itt harangoztam be ezt a mostani esküvői hétvégét. Még volt hozzá tavaszról reptéri buszjegyem, azóta az 700 forinttal lett drágább. Írják mintegy magyarázatul a BKK honlapján, hogy a reptéri buszjáratot használók 83 százaléka külföldi, és nekik még ez sem drága. Aki magyar és velük tart, az meg így járt. No mindegy, látványos panorámájú esti gép volt, félóra késéssel indult, de behozta menetközben. Stuttgartban tegnap reggel a manzárdablakból az erdő zöldjén, a dombokon, a házacskákon túl a szokásos látvány fogadott: esik eső karikára a kismedencére. Aztán kibarátságosodott az idő, bent a városban pedig belefutottunk a világturnén járó Banksy-kiállításba, egy bevásárlóközpont első szintjén, komfortosan, mindenestül, megtévesztésig múzeumi körülmények közé helyezve. Nagy, gazdag, érdekes és meggyőző anyag, a bécsi Ai Wei Wei-jel/vel tudom párhuzamba vonni, kortárs művész, aki gondolkodik a világ állásáról, és amit lát, azt eredeti és szellemes módon fejezi ki művészi formában. Momentán nincs víz a patakban, az erdőnél, ahol a Luna kutyával sétálni jó, bár ez annyiból előnyös, hogy Luna kutya, ha nagyobb vizet lát, rögtön beleveti magát – így tett nálunk Verőcén is –, de ha nincs mibe, akkor nem. Útközben kiderült, hogy Frankfurtban épp valami sportrendezvény van, ami miatt a fél várost és az összes Majna-hidat lezárták az autósok elől. Úgy tűnt, hogy nem jutunk el az esküvőre. De aztán félórányi ideges telefonálkodás után megkaptuk az egérút koordinátáit, és időben befutottunk a felhőkarcolós belvárosba. Sok köztéri szobrot láttunk, nem olyan unalmas zsánerszobrokat, mint amik nálunk gombamód szaporodnak. Például annak a gyerekkori játékkutyánknak a két embernyi magas szobrát, amit alul kellett megnyomni, mire összerogyott, mert elengedett a végtagjait összefűző gumifonal. Én a mennyegző miatt kicsit aggódtam, mivel a zsidó házasságkötésről való tárgyi és tapasztalati tudásom nem haladja meg a Hegedűs a háztetőnt. Kedves férjem pedig attól tartott, hogy különválasztják a férfiakat és a nőket, és mi lesz, ha a végén sem adnak össze bennünket. De hamar kiderült, hogy a zsinagógában előző nap járt a pár, és ez a szabadtéri szertartás, nézőtér előtt, felvirágozott színpadon, hüpe alatt, fiúk körtáncával, rabbival, beszéddel, áldásokkal, pohártaposással – hagyományos is meg félig világi (félvilági) is. Megható volt már az is, ahogy előbb a vőlegény érkezett a családjával körül ölelve, aztán a menyasszony, majd amikor összetalálkoztak, még a nézőtéren, akkor Dávid becsomagolta a fátyolba Vanessát, aki aztán hétszer megkerülte őt a pódiumon. Utóbb bemenve az épületbe, maga a lakodalom kábé olyan formában zajlott, mint az amerikai esküvők (és választásikampány-vacsorák), kerek asztalokkal, színpaddal, rendes, képességes zenekarral, három szólista énekessel, filmes bejátszásokkal. Az ifjú házasok és barátaik el is énekeltek és jártak egy mazel tovos számot a Hegedűs a háztetőnből. Volt vonatozós tánc, amire el akartak vinni, de engem csak székkel együtt lehetett volna, márpedig a széken vivés az ifjú párnak dukál. Emelgették is őket, ahogy kell. Kedves, vidám, hangos, derűs este volt. Két apróságot még rögzítek. Az egyik, hogy a vécében a mosdósoron nagy tálcában kihelyeztek mindenfélét, ami egy reggelig tartó bulihoz kellhet: fogkefétől borotváig. Épp csak daueroltatni nem lehetett. A másik, hogy az ünneplő teremben a koktélos bárpult mellett felállítottak cukorkabárt is, ahol a gyerekek papírzacskókba tölthettek maguknak sokféle édességet. A karon ülő legkisebbek zajcsökkentő fülvédőt kaptak. Mondhatni, minden igényt kielégítettek. (Lehet egyébként, hogy otthon is pontosan így fest egy kétszáz fős esküvő, csak más a vendégsereg összetétele. Amennyiben mi még nem vettünk részt ilyenen.) Meghívó a Nemzeti Színháztól. Komolyan. (Betűhíven.) A Nemzeti Színház Nonprofit Zrt. és a Ferencvárosi Torna Club hisz abban, hogy mind a kultúrának, mind a sportnak nemzetegyesítő ereje van. Éppen ezért úgy döntöttek, hogy a továbbiakban egymás segítése érdekében egy együttműködési megállapodást kötnek, amely számos területre kiterjed a jövőben. Ezúton tisztelettel meghívjuk Önöket a dokumentum ünnepélyes aláírására, amelyet Kubatov Gábor az FTC elnöke és Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház vezérigazgatója lát el kézjegyével. Az eseményen részt vesz: Kubatov Gábor a Ferencvárosi Torna Club elnöke Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház Nonprofit Zrt. vezérigazgatója Rátóti Zoltán a Nemzeti Színház Nonprofit Zrt. stratégiai igazgatója* Bodrogi Gyula a Nemzet Színésze, Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész *Rátóti Zoltán az SZFE-rektori kinevezésével szinte egyidőben kapott Kossuth-díjat tavaly. Az ő kitüntetését a meghívóban nem említik. Ki tudja, talán visszaadta azt is, amikor idén lemondott a rektori megbízatásáról. Bár most veszem észre, hogy Vidnyánszky Attiláét sem írják itt, pedig az tutibiztos nincsen visszaadva vagy -vonva. Végül is ötvenévenként ellátogathatok a Fradi-pályára – gondoltam a fenti meghívó láttán. Legutóbb 1974-ben jártam ott, amikor a Groupama Aréna előtti Fradi-stadiont ünnepélyesen felavatták egy Ferencváros-Vasas meccsel, ahol is a Vasas 1:0-ra nyert a hosszan felfutó Müller Sándor góljával (5:40). Az nekem olyan, életre szóló élmény volt, hogy úgy gondoltam, tényleg elég egy életre, minek menjek oda még egyszer. Erre az eseményre most elmentem (szolid, nosztalgikus piros-kékben), kíváncsian a Nemzeti Színház és az FTC együttműködésének tartalmára. Arra tippeltem, hogy talán a nemzetisek színészkedésből fogják korrepetálni a focistákat (vagy fordítva). Esetleg a focistáknak kötelező lesz a Nemzeti előadásaira járni, dacára a túlnyomórészt idegenlégiós játékosok feltételezhető nyelvi nehézségeinek. Kubatov Gábor elnök és Vidnyánszky Attila vezérigazgató elmondták, mennyi sok közös van bennük, a Fradiban és a Nemzetiben. Az együttműködésük, úgy tűnik, kevéssé kidolgozott. Kiírják a partnerségüket, és reklámozzák egymást. Az egyetlen konkrét és megvalósított célnak az látszik, hogy a 77 éve Fradi-drukker Bodrogi Gyulát boldoggá tegyék. Kezdőrúgást fog rúgni, és kapott aláírt labdát meg a vezetéknevét viselő Ferencváros-mezt. (Mezt Vidnyánszky vezérigazgató és Rátóti stratégiai igazgató szintén.) Mindazonáltal a boldoggá tevés aligha volt kölcsönös. Mert amikor Bodrogi Gyulát egy sportújságíró arról kérdezte, ki a kedvenc játékosa a mostani Fradiból, akkor ő gyakorlatilag azt válaszolta, hogy ezt a csapatot nem ismeri. Amikor pedig Vidnyánszky Attila épp megajándékozta Kubatov Gábort egy Nemzeti-ábrázolással, akkor Bodroginak megszólalt a mobilja. Felvette, és el is mesélte a közönségnek, hogy azt kérdezik tőle, milyen ajándékot vásárolt az unokájának a születésnapjára. De ő pénzt fog adni neki. Egyszóval Bodrogi ellopta a show-t mindkét megtisztelt, patetikus fél elől. Balogh Gyuszi kolléga feltette a kérdést: mikor járt utoljára focimeccsen Vidnyánszky Attila, Kubatov Gábor pedig színházban. Vidnyánszky Attila azt felelte, hogy a két kisebbik fia igazolt játékos, és ő meccsre járó ember. (Hogy milyenre, azt nem tudatta. Ha fradista lenne, nyilván bevallotta volna.) Kubatov Gábor elárulta, hogy három hónapja látta az Azt meséld el, Pistá!-t, harmadszor. A Nemzetiben két éve járt. Menne ő, de nincs ideje. Mire én legközelebb ellátogatok a Fradi stadionjába, meglehet, már Rátóti Zoltán Színházi Aréna lesz a neve (amint azt Pintér Béla megjósolta a Méregzöld előadásában, és amint erre egy kedves olvasó emlékeztetett). Picit elhúztam a számat, hogy a falu családi napján megint a Magyar Népmese Színházat hívták fellépni a Duna-parti strandszínpadra. Egyszerű és megbízható a tudományuk, de ismerek számos szuggesztívebb és innovatívabb gyerekszínházi truppot és produkciót. (Megnéztem, Zanotta-Art néven összesen 12 millió forintot kaptak múlt hónapban a minisztertől az előadó-művészeti támogatás keretéből. Na jó, de ők a honlapjuk szerint tavasszal vendégül látták az immár 87 tagot számláló Magyar Teátrumi Társaság közgyűlését egy budafoki borpince rendezvényházában, míg Pintér Bélának ilyen nyilván eszébe sem jutott.) Az égigérő cseresznyefát adták, ami egy Tündér Ilona-történet. Azon nevettem magamban, hogy épp előző nap néztem meg online a győri Vaskakas Bábszínház nagyszabású, látványos Tündér Ilonáját, és Dunai Júlia mennyivel szebb Ilona volt, mint Népmeséék bábja. Ez a mese egyébként egy másik fiúügye a tündérlánynak; ebben nem Árgyélus királyfival esik szerelembe, hanem a Szép Jankó nevű kondással. Este a Luxemburg grófja lényegében kecskeméti premierje a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, mivel idén is megkaptam a Revizortól az évi margitszigeti zenés nyári feladványt. Itt jegyzem meg, hogy ez a színház 3000 férőhelyes, de csak a nézőtere. A félig zárt előtere, az korántsem. Ezért roppant kellemetlennek bizonyult, hogy csak 19.50-kor nyitották ki a nézőteret, addig kint, vagyis épp hogy bent kellett fulladozva nyomorogni. A közönség, úgy tűnt, elég jól szórakozott az előadás három órája alatt. Nekik szánták a poénokat, egy kivételével, amit nekem. Magam mint a Luxemburg grófja operett ismerője és már-már kedvelője, végigszomorkodtam az estét. Mivel az átíró-átigazító alkotók szinte teljesen, de minden szempontból eltüntették itt az operett műfajt. (Hírmondónak maradt Bori Réka mint értékes primadonna és Járai Máté táncoskomikus-féleségként.) Az a lehangoló benyomásom már egy ideje, hogy Szente Vajknak mindegy, mit rendez, Meseautót, Puskás musicalt, Macskafogót, Rejtő Jenőt, Shakespeare Rómeó és Júliáját vagy Lehár operettjét, mindent egységesen, lendületesen, lefelé nivellálón szentevajkosít. Még azt nem említettem, hogy a múlt héten tananyaggá avanzsáltam a fehérvári oktatókórház szájsebészetén. Tomi doktor szoros felügyelete mellett, tanácsai mentén egy rezidens vágta, tiplizte, csavarozta, varrta a számat, abból a célból, hogy utóbb beültessen néhány fogat, amire majd híd építhető. Nem sokat láttam kettejükből, mert letakartak zöld lepellel, amely csak a számnál volt kivágva. De amennyire megítélhetem, ügyes volt a lány. Azóta érdekes mintázatok a fizimiskámon: az arcom alsó részén dagadás, színét naponta változtató véraláfutás, odabent fájó csontok és szúrós varratok. Házon kívül maszkot hordok. Napokig sóskát ettem, lágytojást, reszelt almát, mint a kisbabák. Napokig körülbelül úgy beszéltem, ahogy a gégemetszett apukám beszélt. Ezért is nem készítettem vasárnap új Fejfény-műsort. De napról napra jobb, és minőségi ugrást várok a csütörtöki varratszedéstől. Közben beszereztem és megnéztem – ez a rehabilitációm részét képezte – a szép emlékezetű, 1996-os, Ascher Tamás rendezte kaposvári Luxemburg grófját, Bezerédi Zoltán Sir Basiljával, Molnár Piroska Fleuryjével – milyen Fleury? kérdezheti a margitszigeti/kecskeméti néző – a pályakezdő Varga Zsuzsával és Kocsis Palival, frenetikus Lipics Zsolttal. A felvételről is lejön, hogy igazi színházi, műfaji örömünnep volt ez. Koncentrált nap volt a tegnapi, belefért Csontváry-kiállítás, munkaügyi központozás, Füzinek ventilátorcsere (a Laptopszaki nevű boltba járunk, ha olyasmi van, amit bent az egyetemen a mieink nem tudnak megjavítani. Korrekt hely, kedvesek is. A fiú, akivel tárgyaltam, egy idő után odahívta az egyik munkatársát, és mivel már megszokta a maszk mögüli nehézkes beszédemet, ő fordította a kollégájának, hogy mit mondok), továbbá ajándék adása és kapása, végül este Indiana Jones a moziban. Ami a Csontváry-kiállítást illeti, hát aki így járt, mint mi, hogy az utolsó hétre maradt a látogatás, az nem járt jól, annyi biztos. Háromszori sorállás, egyszer kint, egyszer a pénztárnál, aztán még a kiállításra való belépésnél is. (Itt jegyzem meg, hogy az újságíró-igazolványomra kapok nulla forintos jegyet, de be kell állni érte a sorba. Kedves férjem ilyenkor szolidárisan sorban áll velem, jóllehet az ő jegyét megvettük online. Ez egyébként máshol – például Bécsben – nem így megy, ott az újságírójegyet is be lehet szerezni előre online.) Bent a nem túl tágas területű kiállításon meg akkora a tömeg – és a képek is zsúfoltan vannak elhelyezve, a nagyokra nincs jó rálátás, a kisebbek pedig szorosan egymás mellett –, hogy látni még csak-csak lehet valamit, ha az ember türelmes és ügyes, de élvezni alig. (A Baalbeknek például el sem lehet képzelni jobb helyet, mint a Galériában a lépcsőforduló. Alulról, felülről, szemből is rálátás.) Az új Indiana Jones természetesen legalább félórával hosszabb a kelleténél, vannak kifejezetten ásítozós szakaszai, de ez mit sem változtat azon, hogy lényegében elégedett vagyok. Jó, hogy megcsinálták ezt a befejező és összefoglaló részt. Mint egy retrospektív Indiana Jones, illetve Harrison Ford. Az elején, a világháborús előzménynél pont olyan a pasas, mint rég (megcsinálták technice olyanra), és aztán amikor a film jelenébe érünk – ami, igen kedvemre valóan, nem a mostani jelent jelenti, hanem az 1969-es New Yorkot –, akkor rögtön pőrén, félmeztelenül megmutatják nyolcvanévesnek, lottyadtnak, öregnek. De így is szeretnivaló, most is jól áll neki a figura. Pláne helyesek a már-már romantikus befejezésnél. Bevették mellé napjaink legnépszerűbb filmszínészeit – Mads Mikkelsent, Phoebe Waller-Bridge-t –, de mégis Harrison Ford a sztár, az ünnep, a lényeg. Ő az, aki végiglovagolhat az Apollo 11 űrhajósainak díszmenetén és a New Yorki-metrón. Plusz előadhatja a frigyládás pisztolyos poénjának pandant-jelenetét egy marokkói mulatóban, ahol csapkodni kezd az ostorával, mire az összes vendég pisztolyt fog rá. Szálasi Ferenc naplóját olvastam. De odahagytam, mert teljesen érdektelennek találtam. Semmit nem írt sem magáról, sem a napjairól, sem az időkről, sem az eseményekről. Csak a politikai lózungjait és az ideológiai hagymázait rögzítette. Találomra: A totális nemzet akkor van meg, ha az öt nemzettényező, a paraszt, a munkás, a nő, a katona és az értelmiség hatalmában van és a vezetés őket életösszhangban tartja. A Magyar Népmese Színház előadásáról. Tompa Andrea új regényét olvasom, a Sokszor nem halunk meg címűt. Behúzós könyv, az már kiderült. Csinos, komfortos, házi gyártmányú madáritatókat-madárfürdőket helyeztünk el széles ablakpárkányainkon. (Főként régi hűtőszekrény ajtópolca alapút.) Izgatottan várom, hogy használatba vegyék. Nappal nem zárjuk a házat, csak sötétedés után szoktam becsukni a boltot. Kilépek akkor a teraszra, hogy behúzzam a külső faajtót is, és mindig felnézek srégen jobbra, a háztető fölé, a Göncöl-szekérre. Mert ott van. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor anyósom halálának évében télen is itt székeltem, nagyon meglepődtem, hogy este nem találtam a helyén a Göncöl-szekeret. Mit mászkálsz még te is el nekem, mondtam, miközben Frédi kutyát visszahúztam az ajtóból. Horvát Ottília, az autónk 22 évig tartozott hozzánk. Életünk egyharmadában jött-ment velünk. Ismerte a szüleinket, a gyerekeket gyerekkoruk óta, és most, amikor kitakarítottam, láttam, hogy őriz rövid, világító Frédi-szőröket. Pár héttel ezelőtt útközben felmondta a szolgálatot. Hosszú együttműködésünk során ez volt az első alkalom, hogy menetben hagyott cserben bennünket. Akkor a skodás emberünk – akitől vettük, és aki szervizelte mindig – elszállította és megjavította. Nem került nagyon sokba, csak kábé annyiba, mint amennyit ez a kocsi most ér. Beláttuk, hogy vége van; októberben már nem fogjuk Ottíliát újabb jelentős anyagi ráfordítással felkészíteni az esedékes műszaki vizsgájára. Pénzben kifejezhető értéke szinte nincs is – alkatrésznek sem lehet eladni, mert nem futnak már olyan korú kocsik az utakon, amiknek ilyen régi szériájú Skoda Octavia alkatrészeire lenne szükségük. Sokat tűrt szegény a zsúfolt, folyton bontó-átépítő, autókoszoló és -rongáló Belvárosban. Háromszor megbüntették parkoltában, kétszer méltánytalanul, egyszer igazságtalanul, ez utóbbit vissza is vonták. Utolsó heteit – mint afféle hospice háztájiban – a verőcei kertben töltötte szép környezetben, fák, virágok és Denevér Ernő társaságában. Nyilván tudja, hogy állatkedvelő család tagja, alighanem ezért fogadott be a kesztyűtartó és az ajtó közé egy szorgos, dolgos pókot. Ma elköszönünk tőle. Igyekszem majd nem elsírni magam. Emlékét megőrizzük. A Luxemburg grófjáról. Ez lesz az e heti Fejfény: Sarádi Zsolttal egy meleg estén a dunakanyari konyhastúdiómban. (Amikor meghallgatom egy-egy műsorom felvételét, szinte mindig szembesülök a saját korlátaimmal, elégtelenségeimmel. Aztán megcsinálom a következő műsort. Nem is értem, mit nem értek a színészeken.) Más. Én olyan jól elvoltam Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című könyvében a kolozsvári szülők életével! Látni véltem a családi helyzet bizonytalanságának tartós, perspektivikus izgalmait is. Aztán az 1960-as évekre felnőtt a gyermekük, magyar színésznő lett belőle és most – ahol tartok – színházi rendezővel fuzionál úgy emberileg, mint szakmailag. Nem is tudom megfogalmazni, milyen csalódásként ért engem ez a fejlemény. A színház nekem megvan. A másféle közeg sokkal megkapóbb, megragadóbb volt számomra. (Persze egyáltalán nem a regényt minősítem. Hanem magamat.) A Még egy kört mindenkinek bemutatója az a péntek este volt, amikor össze-vissza zuhogott. És bár a Városmajori Szabadtéri Színpad le van fedve, a ponyvatetőjén erősen dobol az eső. Így aztán negyedóra elteltével Benkő Nóra igazgató le is állította az előadást, noha jól lehetett hallani a mikroporttal felszerelt színészeket, de ehhez nyilván kiabálniuk kellett, ami nem normális és egészséges. Mondjuk az sem, hogy – mint azt előrevetítette az igazgatónő – ha megint nekilódul az eső, akkor újra abbahagyjuk, várunk, majd visszalépünk az előző jelenethez. Így nem érdemes kritikát írni az előadásról – gondoltam. Sőt talán megnézni sem érdemes így – gondoltam tovább. De többször szerencsére nem kellett leállni. Tulajdonképpen sejthettem volna, hogy ez az előadás nekem némi csalódást fog okozni. A film legfőbb erényének az eredetiségét láttam, ami a színházi verziónál már csak akkor jön szóba, ha nem láttuk a filmet. Itt nincs más szereplő, csupán a négy tanárember. Ettől kissé epikussá vált a történetük, nem annyira eljátszanak, mint inkább elbeszélnek. Ezen Paczolay Béla rendezése semennyit nem tudott segített. Elkönnyült az egész, eljelentéktelenedtek a következményei is annak, hogy négy tanár tudományos kísérlet címszó alatt alkoholizálni kezd. Maradt egy viccesnek látszó piás sztori. Király Attila, Schruff Milán, Debreczeny Csaba, Epres Attila – jó színészek, hiszen ezért mentem megnézni őket. Lehetőségeikhez mérten jók itt is. A jónál nem jobbak. Most itt ennyiben maradok, mert lehet, hogy írni kell róla. Négy különböző ember (az egyik én) egy-egy apró mulasztásának összeadódásából lett az, hogy a Sarádi Zsolttal beszélgető Fejfény-műsor vasárnap bő negyedórával később kezdődött el, aztán 5-kor értelemszerűen el lett vágva. Úgyhogy a következő, augusztus 6-i adásban újra ez a felvétel jön majd, remélhetőleg teljes egészében. (Itt jegyzem meg, mennyire jólesett, hogy több ismeretlen olvasó/hallgató is írt vasárnap, hogy szeretné végighallgatni.) Tegnap újra beköszönt a faluba a Déryné Program! Az Aradi Kamaraszínház érkezett a művházba két olyan előadással, ami eredetileg békéscsabainak látszik, de az Aradi Kamaraszínház Szórvány Kulturális Karavánjaként már a Déryné Program születése előtt is vitte „a rendszeres színházi előadásokat nélkülöző közösségekhez az anyanyelvi kultúrát”, a Magyar Kormány – Nemzetpolitikai Miniszterelnöksége és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával. Délután A kolozsvári bíró című, eredetileg békéscsabai gyerekelőadást adták, egy híján békéscsabai alkotókkal. Felteszem, nem tudták, hogy egy kábé osztályteremnyi helyiségben fognak fellépni, feleslegesen szereltek mikroportot a játszókra. Hét sornyi magas támlájú szék volt letéve nézőtér gyanánt, a kisebb életkorú nézők az előttük lévő szék magas támláján sem láttak túl. Lehet, azért jók ezek a nem kifejezetten színházi körülmények, mert itt az apuka simán kimegy előadás közben egy pohár vízért a gyereknek, anyuka meg fényképez. (Istenem, volt egy nagymama az első sorban, aki hátrafordult, amikor hőseink felmászást emlegettek, és a fejükkel intettek is előre, fel. Meg akarta nézni ez a csodás, idealista néző!) Mindennek ellenére, főleg Szabó Lajos fékezhetetlen színészi energiája láttán felfedeztem annak nyomát, hogy ez az előadás mégiscsak látott már színházat. Este ugyanitt A Zördög, három pajzán paraszti tréfa Móricz Zsigmondtól. Újra felvehette Katkó Ferenc ugyanazt a fekete hacukáját, amit kolozsvári bíróként hordott. (Álruhás kolozsvári bíró Móriczban.) Ebben az előadásban aztán volt minden, ami népiesszerű: nem létező ikes igék, népzenével vegyített műdalok, képességes öttagú zenekar, két pár szép tartású néptáncos, akik kedvesen civil színpadi jelenlétükkel biztosították a násznépet a szűkös játszóhelyen. Majdnem többen voltak a színen, mint a nézőtéren. Annyi biztos, hogy a szereplők alaposan megdolgoztak a pénzükért, 35 fokban délután, zárt ablakoknál, prémsapkában. Egyéb jót mit mondhatnék erről az elszánt, derekas hakniról. Megjegyzem, már több nyár óta gyűjtöm itt a nézői tapasztalatot a Déryné Programról, és nem erősíthetem meg a kulturális államtitkár asszony minapi állítását, miszerint „a magas kultúrának a minőségi ellátását juttatnák el” a településekre. Van itt még valami. Másodszor jártunk úgy, hogy azt hisszük, jön egy színész, és homályban maradt, hogy nem jött. Ezúttal a program úgy szólt, hogy A Zördög négy színész szereplője közül az egyik Harsányi Attila lesz. Hát nem ő volt. Még csak azonosítani sem tudom, ki volt helyette. Szóval mindabból, amit tudni lehet a Déryné Programról, ki tudja, mennyi igaz. Megérkezett az új autónk. Vagyis nem új, de szintén Skoda Octavia, és sokkal fiatalabb Ottília néninél. Modernebb, erősebb, okosabb, de belső rokonságot mutat: beülve kicsit hasonlít a felmenőjére, ez enyhe nyugtatóként hatott rám. Némiképp tartok tőle, hogy túl sokat tud, mit kezdek én annyi tudással, ami neki van. A rükvercen túl hat sebesség. Édes jó istenem, minek annyi? – gondoltam –, képes egyáltalán egy bot, ami sebességváltó, ennyiféle irányba mozdulni? De kedves tulajdonságokkal is bír, például amikor a slusszkulccsal gombnyomásra becsukom, akkor behúzza a füleit, vagyis a két visszapillantó tükrét. Indexelésnél villog a fülével. Kifejezetten házassági békepárti vonásaival is megismerkedtem. Az egyik, hogy kijelzi, mikor tegyem eggyel nagyobb sebességbe. Na, akkor nincs mit vitatkozni azon, hogy kellene-e már sebességet váltani. A másik, hogy a légkondija zónás: lehet a sofőrülésnél 20 fokra állítani, az anyósülésnél meg mondjuk 24-re. Úgyhogy ezen sem kell huzakodni. A próbautamon eleinte néhányszor belezavarodtam a sebességváltásba, de aztán elég hamar megszelídítettük egymást. Már érzem, hogy jóindulatú: szolgálatkészen a kezemhez simul. Amikor először megláttam a skodás emberünk telephelyén az udvaron, azt mondtam: de nagy fogai vannak! (Az elején lévő hűtőrácsra értettem.) Meséltem aztán ezt szkájpon Annamarinak, mire azt mondta: akkor a neve Horvát Fogi legyen. És lett. Lány ő is egyébként. Velem lesz egy brancs. Hat órát töltöttünk tegnap a fehérvári kórház sürgősségi osztályán. Mármost azt nem tudom, hogy a fehérvári orvosbarátok nélkül bejutottunk volna-e oda – a (helyettesítő) kismarosi doktornő, akihez először fordultunk, nem tartotta valószínűnek, hogy Vácon fogadnak bennünket, vagy hogy Pesten ne több hónapra adnának időpontot, ugyanakkor úgy gondolta, hogy mielőbbi kivizsgálásra volna szükség –, de amit a fehérvári sürgősségin láttunk, arról csak elismeréssel nyilatkozhatom, ezért írok. Sokan voltak a betegek és emiatt mindenkinek sokat kellett várnia. De nem hatott kaotikusnak a helyzet, hanem többé-kevésbé nyugalom honolt, érezhetően szervezett és szakszerű munka folyt. Hat óra alatt jutottunk a szükséges vizsgálatok végére, és az eredmények és a diagnózis birtokában megnyugodva jöhettünk haza. (Kedves férjemet vittem indokolt elővigyázatosságból. Mint az alapos vizsgálat után kiderült, minden rendben.) A 6színben nagy szakmai érdeklődéssel övezett Bodó Viktor-premier zajlott szombat este: A csoport – írták-csinálták-játsszák tizenhárman. Addikt emberek öntevékeny, önsegítő csoportját adják, Zsótér Sándor vezetésével, akin ha fehér köpeny lenne, úgy nézne ki, mint Vámos László A tanúban, amikor Kállai Ferenc Pelikánját vizsgálja. (Tintatartó, aligátor… fogpiszkáló.) Félkörben letett székekre ültek az elején, elkezdtek beszélni. Megijedtem, hogy se hallani, se érteni nem fogom őket, aztán bejött Kerekes József, és hálát ébresztett bennem. Az ő színpadi beszéde arra utalt, hogy tudja, mi az alapigényem: hallottam, értettem. A kezdeti zavarom aztán menetközben elmúlt, amihez az is hozzájárulhatott, hogy idővel a szereplők egyre gyakrabban jöttek ki a rivaldához, középen mondani el a monológjukat. No, hát ahányan, annyiféle dologgal küzdöttek: alkohol, drog, magány, testkép, anorexia, szex stb. És minden bajuknak kábé olyan messzire nyúltak vissza a gyökerei, mint az addigi életük. Van ennek a két órának bizonyos nyomortabló jellege, meg dinamikája és helyenként színes színpadi illusztrációi. A mélységét nem érzékeltem. Avval az első reakcióval távoztam az előadásról, hogy sem az írott anyagot, sem a színházi megformáltságot, sem a színészi kidolgozottságot nem találtam elég átütőnek, noha akadtak szép szólórészek. De nem feltétlenül ez itt az utolsó szavam, még el kell mélyednem a dologban, mert írok a produkcióról.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
