|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2023. március
Elmentem a Műcsarnokba megnézni az Antal Csaba-kiállítást. Aztán álltam ott az épület feltört lépcsője mellett, az elég nehezen megtalált bejárat előtt meglepődve, hogy nincsenek nyitva. Én voltam körültekintetlen persze, mert eszembe sem jutott, hogy egy nagy állami múzeum a hétfő mellett kedden is zárva tarthat. Ha már kiállításra voltam programozva, átspuriztam a Nemzeti Múzeumba a Yoko Onóra (A háborúnak vége – ha akarod). Egyrészt kicsit soványkának találtam az anyagot, másrészt amiket olvastam… Ugyanis több helyütt irkálhatnak a látogatók, ragasztós cetlikre, egy fehér falú, csónakos teremben pedig kék filctollakkal a falra. Sok az idegen nyelvű firka, a magyarok közül pedig nem kevésen lemérhető a kormánysajtó durva orosz propagandájának hatása. Akadt, aki ezt rótta a falra: Vége lesz, Amerika befejezi a lázítást és a fegyverek küldését. Nem folytatta, pedig érdekelt volna, hogyan képzeli. Az ukránok kivonulnak a saját országukból vagy alávetik magukat a hódítónak? Este a Jurányiban a Ki ölte meg az apámat? bemutatója. A tavaly végzett bábosok Szenteczki Zita és Kovács Domokos rendezésében, Füge és ESZME produkció. Édouard Louis írta az alapul szolgáló regényt, aki három olyan művel robbant be egészen fiatalon a francia kortárs irodalomba, amiben a gyerek- és ifjúkorát írta meg: szegénységet, erőszakot, a közeg intoleranciáját. És a bonyolult érzelmi viszonyát a bántalmazó édesapával, aki mégiscsak fejlődőképesnek bizonyult, miközben a politikusok által hozott törvények, a szociális ellátás leépítése ellehetetlenítették és tönkretették őt. A hét színész félig munkásruhában, félig csillogó alkalmiban dolgozik, és az volt az alapérzésem, hogy ritkán látni színészcsapattól ennyire szép, összehangolt mozgást. A végén az előadás kissé váratlanul és kissé hosszasan, viszont teljes joggal magyarra vált. Magyar viszonyokra mármint. És hát van miért szégyellni magunkat, ahogy ott ülünk. A szabadkai Kosztolányi vendégjátékáról. A József Attila színházbeli Amadeus még 2020-as, járványos bemutató. (Hopp, most látom a színlapon, hogy tegnaptól bő 30%-kal megemelték a jegyárat.) Megkésve bár, de megnéztem tegnap. Egyrészt mert nem szerettem volna lemaradni Tasnádi Bence Amadeusáról. (Hát igen, a középszer és a zseni párharcára vendéget kellett hívni.) Másrészt a Salierit játszó Fila Balázsban van bizodalmam, harmadrészt Koltai M. Gábor rendezői művészete sem szokott taszítani. Az előadás olyan hosszú, hogy 6-kor kezdődik. Bár ez a hosszúság szerintem nem indokolt, hanem sőt mértéktelenség, ennek ellenére nincs panaszom a végigülhetőségre, ritmusra vagy unalomra. Működött a játék. Ugyanakkor az első félórában azon bosszankodtam, hogy az amúgy is magas színpadra feltettek jobbra előre egy álcsembalót, amelynek utóbb több funkciója is lett ugyan, de a legfőbb vonása mégis az maradt, hogy kitakart. A jobb 4. sor 3. székéről és környékéről láthatatlanná tette a hátul elhelyezett énekesnőt, a négy vonós közül legalább kettőt, valamint az összes, hátul középen lebonyolított antrét. Idővel változott a díszlet, amitől valamit javultak a kilátásaim. De ezt leszámítva már szinte csak jót tudok mondani. (Túl azon, hogy nem értem, Chajnóczki Balázs miért egy pallérozatlan pojácát alakít II. József szerepében.) Tasnádi Bence tökéletes mint vihogós, idétlen Mozart. Azt is tudja – enyhén reflektálja is –, hogy nem kell őt szeretnünk. Én azért szerettem, a legjobban akkor, amikor a Szöktetés a szerájbólt vezényelte. Ugyanis a mozgáskultúrája is ideális a szerephez. Fila Balázs kicsit talán renyhén vágott bele Salieribe, de aztán lassan, gondosan felépítette és megemelte. A Mozarttal, Istennel, Mozartistennel való felvállaltan unfair küzdelme tette naggyá. Széppé és fájóvá pedig az, amilyen arccal Mozart zenéjét hallgatta. Az e heti Fejfény előzetese. Amikor elkezdtük vendéglátóipari látogatással ünnepelni a másodikát – Utolsó Találkozásunk És Azóta El Nem Válásunk Napját –, gyakorlatilag azonnal megteremtve a családi hagyományunkat, akkor nem hittem volna, hogy az örömön túl ez kicsit nyomasztó gond is lesz még. Tavaly decemberben arra gondoltam, hogy a Halkasastól két fish and chipset remélhetőleg hosszabb távon is be tudok még iktatni a havi költségvetésbe. Hanem idén januárra végleg bezárt a Halkasas. Azóta pláne problematikus kijelölnöm helyszínt, s az ünnepi fogyasztás mind szimbolikusabb. Talán eljutunk még a kínai szükségkonyháig, a talponállóban kikanalazott csípős-savanyú levesig is. Ez azonban semmit nem von le örömünkből afelett, hogy megemlékezhetünk a kezdetünkről. Tegnap immár a 414. alkalommal. (Három és fél évtized alatt volt, hogy Pesten, Budán, Tiszán innen, Dunán túl, határon kívül és tengeren túl, Amerika-London-Párizsban, egyszer online, egyetlen egyszer pedig – nehéz időkben – elfelejtettük, egy-két nap késéssel jutott csak eszünkbe.) – Mikor lesz az ötszázadik? – Hét év múlva. – Hetvenéves korunk körül? Azt még simán. Hát a hatszázadik? – Az már kérdéses. Megleszünk-e, tudunk-e még menni és enni. Vagy mi leszünk a szonda két apródja. A mozi kimaradt mostanában a naplóból, pedig láttam kurrens filmeket, A sziget szellemeit, A Fabelman családot, a Tárt. Kiosztottam néhány Oscar-díjat. Barry Keoghannek mint legjobb férfi mellékszereplőnek. A legjobb női alakítás díját már kiadtam Ana de Armasnak Marilyn Monroe-ért, de most akkor Cate Blanchettnek szó nélkül megítélem a dupláját: két Oscar-díjat. A Tár egy finoman felépített, nem szájbarágós, gondolkodni hagyó mű. Csak az ellen tiltakozom egyre kétségbeesettebben, hogy a filmesek lassan már nem hajlandóak terjedelmi korlátokat szabni maguknak. Több mint két és félórás mozi! Nem igaz, hogy ez szükséges. (Még azt ideírom zárójelben, lehet, hogy én vagyok szörnyeteg, de nem találtam szörnyetegnek a Cate Blanchett alakította karmesternőt, pedig mindenhol azt írják, hogy az.) Az ember, akit Ottónak hívnak című film Tom Hankssel – csoda, hogy a svéd eredetit nem láttam, pedig biztos megvan annak a maga utánozhatatlan skandináv íze – némiképp traumatikus hatással volt rám az első negyedórában. Még a főcím előtt lezajlik ugyanis egy áruházi jelenet: Tom Hanks balhézik a pénztárban. Egy ilyen szcéna, ha nem is szó szerint evvel a személyeskedő szöveggel, de simán elképzelhető lenne velem. Tehát én is vagyok szörnyeteg, igen. Míg békésen állt Ottília néni a belvárosi parkolóhelyén, valaki az autójával nyomott rá egy gödröt, a sofőr felőli ajtajára. Régen ilyenkor a tettes hagyott a szélvédőn egy betétlapot vagy egy cetlit a telefonszámával. De ma nem ilyen időket élünk. Vagy nem ilyenek már az emberek. Viszont mégis sikerült szerencsésen megnéznem a Don Juant Pécsen, ahová rég nem jutottam el színházba, úgyhogy igazán ideje volt arra járni. (És akkor együtt fogom a két előadást, a nemzeti színházit és a pécsit megírni a Criticai Lapoknak.) Telihay Péter rendezte, furcsa, füstös, lila fényes, vadnyugatos, graffitis világban. Mélyen egyetértek avval, hogy Moličre főszerepeit a társulat legjobb színészeire bízzák, ugyanakkor ha Don Juant és Sganarelle-t már erősen őszülő férfiak játsszák (Köles Ferenc és Urbán Tibor), akkor kicsit még dolgozom magamban az értelmezésen. Közben meghatott örömmel láttam viszont a Donna Elvirát Csehó Jenny (by Papp Timi) stílben adó Darabont Mikoldot. A telt háznyi közönség – amint az olykor előfordul velem – némiképp rám pirított, amennyiben határozottan jókat nevetgélt az előadáson. Tegnap délelőtt a Jurányiban jártam a Mese habbal! sorozat Medveálom madárszárnyon című bemutatóján, amit Kárpáti Pál és tettestársai hoztak létre. Ezt a Spiritusznak írom. Este a Radnótiban ültem fél 11-ig, A vége premierjén, amiről pedig a Mozgó Világnak cikkezek, tehát ezekről itt hallgatok. A kettő között lezajlott egy rádióbeszélgetés Nagypál Gáborral a Tilosban, ami nem volt bonyodalommentes, mert tévedésből nem háromnegyed négyre hívtam őt, hanem háromnegyed ötre. Szerencsémre a jelenlévő szakemberek rögtönzésével feloldhatónak bizonyult a helyzet. Mivel az ötórai műsor eleve felvételről ment (konzerv, így mondják), így hirtelen sorrendet cseréltünk, az beugrott négyre, és utána jött ötkor a Fejfény. Már csak azt kell korrigálni, hogy az archívumban is minden a maga helyére kerüljön. Hatvanon túl egyszer csak elkezdődik, hogy az ember időről időre szembesül avval, hogy nem bír már annyit, mint korábban. Fizikailag, agyilag, bárhogy, mindenhogy. Nekem például, ha fáradt vagyok, újabban még a számat is nehezemre esik nyitogatni a beszédhez. Nem öröm beleütközni ilyen korlátokba, de jobb tudomásul venni, mint nem. Na például tegnap úgy éreztem, hogy ez a nap túl sok volt nekem. Mostanában nemritkán csinálok tejbegrízt, amiben az a jó, hogy különböző barátoktól különböző házi lekvárjaink vannak, és azt teszem a tányérban alulra, felülre meg kakaóport. Gyerekkoromban is volt nálunk tejbegríz, általában anyukám készítette, akinek folyton sokat kellett dolgoznia, plusz minden napra főzött és idős rokonoknak is gondját viselte. Hát az ő tejbegríze szinte mindig csomósra sikerült. Felteszem, sietett. Apukám nemigen ügyködött a konyhában, de az előfordult, hogy ő főzte a tejbegrízt, precízen, türelmesen és csomómentesen. Mondanom sem kell, anyukám tejbegrízére pofákat vágtam – mert a csomó undorító! sőt Gustafson–, apukámét favorizáltam. Azt hiszem, ez egy apró, de jelentős része volt az ő könnyű népszerűségének :-) Úgyhogy nekem az élet korán megtanította: az ember ügyeljen a tejbegríz csomómentességére. Vannak színdarabok, amikhez kötődöm, veszem észre. Nem is az, hogy Csehov, de kortárs művek, amiket mindig megnézek, ha bemutatják valahol. Ilyen mondjuk Az imposztor, a Parasztopera, a Szutyok, és A mi osztályunk, amire tegnap mentem az Eötvös10-be. Tadeusz Słobodzianek drámáját a Másik Produkció Gulyás Hermann Sándor rendezésében tűzte műsorra. Amikor megláttam a színpadon a deszkafal díszletet, rögtön a pajta jutott eszembe róla, amit aztán a lengyelek rágyújtanak a zsidókra. A többi nézők biztosan nem gondoltak erre, ezt abból sejtem, hogy az első rész végén úgy tapsoltak, mintegy abban a meggyőződésben, hogy ha kitartóan tapsolnak, akkor talán kijönnek a színészek meghajolni és hazamehetünk. De ekkor még csak ketten vagy hárman haltak meg, és a darab a tíz fős lengyel iskolai osztályról kicsit olyan, mint a tíz kicsi néger. (Egyébként Szabó Lajos – akit legutóbb, nem tegnap, békéscsabai színészként láttam – Jakob Katzja nem helyesen jelent oroszul. Szasztav klassze-t mond kétszer is, szasztav klassza helyett.) Sokfelől érkező színészcsapat játssza a darabot, nem egyenlő erők, és ez nem utolsósorban a színpadi beszéd minőségének különbözőségében nyilvánul meg hátrányosan. Márpedig itt a tíz színésznek szinte kórusműszerűen kell megszólaltatnia a szöveget. (A toplista élén Jászberényi Gábor.) A deszkafaldíszlet meglepően sokat tudott, még a Rachelkáék malomjának is elment. Továbbá tíz hokedli szolgált mindenféle célra, pakolták, rámolták, használták, építkeztek belőle. Általában is a rendezés tobzódó, kreatív vehemenciát tanúsított, sok ötlettel, nagy gesztusokkal. Lehet, hogy a kevesebb több lett volna. Akadtak szép pillanatok – például egy nőt ért pofon hangját adó, közbevetett férfikéz –, ám összességében az előadás pusztán a korrekt feladatteljesítés szintjén maradt. De ezt sem áll szándékomban lebecsülni. A Nemzetibe készültem a Valerij Fokin által rendezett, a fia által írt REX című politikai sci-fi délelőtti főpróbájára. Viszont este jött egy mail a színház sajtósától, hogy áttették délutánra, és nem a teljes előadást játsszák el, csak jeleneteket fognak adni belőle. Erre nem mentem. De úgy vettem ezt, mint lyukas órát az iskolában, és ahelyett, hogy nekiálltam volna cikket írni (ami pedig teendőm), elindultam újra a Műcsarnokba, megtekinteni Antal Csaba tervező életmű-kiállítását. Nem nagy területű kiállítás és zömmel fényképeket tartalmaz, de azt érzékelteti, hogy milyen nagyszabású ez az alkotói pálya, prózai és operaműfajban, itthon és a nagyvilágban egyaránt. (Feltehetőleg pedagógusként is – legalábbis ezt vettem le abból, amit az egyik fotóra lógatott fehér szalagról olvastam: Bagossy László foglalta írásba az SZFE rendezőhallgatójaként szerzett tapasztalatait Antal Csaba tanárukról. Lehetne talán több ilyen, személyes szöveg.) Jó ideje úgy gondolom, Antal Csaba díszletei annyira dominánsak, hogy szinte mindig ráismerhetünk a tervezőre, de itt azért értek meglepetések. Mivel nem tudtam, hogy a szolnoki színházban kezdett, volt egy korszaka Paál István, Csizmadia Tibor, Árkosi Árpád rendezéseivel. Meg is lepődtem, hogy ő jegyezte az 1989-es, számunkra családilag emlékezetes szolnoki Ahogy tetszik díszletét (Fodor Tamás rendezését). Sőt arra sem emlékeztem, hogy Szász János 1998-as nyíregyházi Ványa bácsijának tere is őt dicsérte. El is lágyultam rögtön a fotókra nézve: Kerekes Laci, Horváth Lackó, Szabó Márti, Varjú Olga, meg a díszlet. De ha már kritikus vagyok, akkor nem hallgatok el két kritikai megjegyzést. Az egyik, hogy egy debreceni előadás képaláírásában Csokonay Színház szerepel. A másik, hogy a padlóra ragasztott nagy, színes feliratozások nem tapadnak elég jól, és a felkunkorodott sarkukban könnyű megbotlani. Más panaszom nincsen. Tegnap tehát megírtam A vége-kritikát, nagy könnyebbség vett erőt rajtam utána, mivel arra számítottam, hogy igen küzdelmes lesz. Most akkor kimenőt kapok, megyek, meg is nézem Stuber Franciskát, aki mindjárt egy és háromnegyed éves, és lassan már kész nő. Ezt a Spiró-verset még itt hagyom: Csak nyugalom. Már tervezgetni kár. Jövőnk, belátásomtól, elapadt. A régimódi rím most arra vár, hogy elsirassam olvasóimat. Mögöttünk némi élet. Ami volt, bár kurta volt, már tudjuk: nyereség. Csoda, hogy nem zuhant még ránk a Hold. Csoda, hogy nem fogyott még el az ég. Most fellázad a hús, amint szokása, ha vakságára döbben épp a szellem s az evilágba olvadt másvilága már nem lel érvet ellentéte ellen. Mért élnénk boldogabban, mint a szépek, a rég-halottak? Létünk csúcsa ez: mocsarak mélyén fuldoklik az élet. Utánunk hosszú, boldog béke lesz. Uristen, három napja nem voltam színházban! De azért néztem előadást távszínházilag, a szabadkai Népszínház Puskás Zoltán rendezte Othellóját Magyar Zsófiával, Budinčević Krisztiánnal és Csernák Árpáddal. Kamarásították, szűkítették, húzták a darabot, alig több az egész, mint másfél óra, cakkpakk. Ilyenkor én hajlamos vagyok jóhiszeműen és sajnálkozva arra gondolni, hogy a színészek játszanivalóját is erősen megnyirbálták. Láttam aztán a marosvásárhelyi Szentivánéji álomot, no ott rövidségre nem lehet panasz, Mohácsi-rendezés lévén. Az eredetije a szombathelyi esős, gumicsizmás Szentivánéji volt (Bajomi Puck Nagy György szerelmével a kávéfőző iránt). Akadt egy nagy nevetésem, amikor a színjátszó Zuboly(-szerűséget, nem tudom a szerep aktuális nevét) játszó Varga Balázs azt mondta fojtottságból kicsattanóan, hogy mocskos stúdiósok. Nem tudnám megmondani, mitől volt ez roppant vicces, de az volt. A Budapest Bábszínház fantasztikus vállalásáról, a Dekameron 2023-ról két dolgot előre lehetett sejteni: nem lesz rövid és zsúfolt ház lesz a premieren. Elvégre tíz író története alkotja a darabot, és tíz szerzőnek eleve sok a vendége. Most vicceltem, mert nemcsak ennyit tudhattunk; az előzetes filmecskéből az is világos volt, hogy izgalmas és látványos dolog készül. De tény, hogy fél tizenegyre lett vége az előadásnak, amit egyébként számtalan leküzdött kis gixer tett esendővé tegnap este. Nyilván nem fog a nézőnek mindegyik részelem egyformán tetszeni (az én ízlésemmel sem minden klappolt), de külön jólesés volt némelyik szerzőt sztori vagy stílus alapján ottültő helyemben felismerni, mivel nem volt meg konkrétan a fejemben, hogy pontosan kik írtak ebbe és mit. Engem gyönyörködtetett az este változatossága. Nemcsak a történeteké (nem olyan Dekameron ez, hogy csupa pajzánság, inkább afféle problémasorozatdarab), hanem az előadásmódé is. Ahogy például a bábműfaj lehetőségeit és tágasságát felmutatják. Azt, hogy a báb mennyi mindenre jó: a praktikumtól kezdve a humoron és a líraiságon át a lehetetlenig. (Kedvenc képem, amikor a Háy János írta Istenháta című bábos „tévésorozatban” két-három bunraku bábjátékos elkapja a következő férfiáldozatot.) Alapszinten egy repülőtér a helyszínünk, ami rendkívül változékonynak mutatkozik. Imponálóan elegáns a képi világ, és a meséken túl villanásnyi játékos ötletek, gegek sorakoznak. Képzeljük el például azt lenyűgöző betétet, amikor az ukrán-orosz fronton egy katonai sátorban a harcos és a magyar haditudósító egy slágeren vitatkoznak (Jászberényi Sándornál természetesen), hogy ki énekli azt, mire balra pódium világosodik ki, és azon Pallai Mara, Spiegl Anna és Podlovics Laura profin előadják a dal klipjét. Szikszai Rémusz rendezte a produkciót, Hoffer Károly a bábtervező, Zöldy Z Gergelyé a díszlet, Szelei Mónikáé a jelmez. Tizenkét hazai színész, plusz egy vendég, Fodor Tamás. Nagyszerű teljesítményt nyújtanak mindannyian. Különösen a színésznők dolgoznak tüchtigen, és közülük is kiemelkedik Blasek Gyöngyi, a doyen, illetve doyenne. Szabó Dezső az Újszínházban kapott egy társszerzőt Fazekas István személyében, aki a Feltámadás Makucskán című, 1932-es elbeszélést húsvéttól visszavezette karácsonyig. Egyrészt hogy kitegyen az anyag egy háromórás színházi előadást, másrészt hogy bővítse némi innen-onnan Szabó Dezsővel, valamint új szereplőkkel és előéletükkel. Egy zalai faluban játszódik a történet, ahol feltámadnak a halottak, különböző bonyodalmakat okozva az élőknek. Úgyhogy a lakosság, majd egyenesen a parlament úgy dönt, hogy törvényileg ne legyen magyar feltámadás. Nem mondhatni, hogy a produkció ne tartaná az ujját a magyar valóság ütőerén: van korrupt államtitkár szereplő, beruházások eltérítése, borszőkítés, odamondás („Nálunk az állam csak a korrupció törvényes kerete”), kommunistázás, antiszemitázás, elkúrtuk, nem kicsitezés, moszkvai hóhérozás, Internacionálé, Kossuth-nóta, minden. Ezenközben a darab kissé túlírtnak és túlbeszéltnek mutatkozik, szerkezete zilált, dramaturgiailag ingatag. Az például megmagyarázhatatlan, hogy a Halálnak mint újonnan bevett szereplőnek (Viczián Ottó fehér arccal, fekete monoklival, keménykalapban) miért nincs egyetlen szava sem az egzisztenciáját veszélyeztető tömeges feltámadáshoz. A Nagy Viktor rendezte előadáshoz Rózsa István tervezett festett, dülöngélő kinézetű (talán épp elsodort) faludíszletet. Leszűkítette a fatemplomfallal a színpadot, így én szélről a FELTÁMADUNKból csak a TÁMADUNKot láttam. A produkció népies népszínmű jelleggel bír – inkluzíve nyelvtanilag nemlétező „álljék oda” és „csituljék el” –, a jelenetek közt átvezetésképpen három zenész és néptánckar dolgozik. Az Újszínház társulata részint a kaposvári egyetem felvevőhelyének tűnik, részint vannak idősebbeknek ható, általam nem ismert színészek is, akiket nem tudom, honnan szereznek be. Este a Farsangot láttam a Tháliában, Keszég László rendezésében, de arról kritikát írok. A legsajátosabb vonás, hogy Hamvai Kornél új fordítása áttette Caragialét az 1992-es Romániába. Bár nem mondhatnám, hogy ez osztana-szorozna és eltérítené az egyenbohózati stílt. Zömmel kortárs magyar irodalmat olvasok. De már kicsit megelégeltem, hogy olyan ritkán telik örömöm, élvezetem ebben a tevékenységben. Arra jutottam, hogy mivel a hátranövő életem nem olyan nagyon hosszú, ezért már szigorúbban kell bánnom az időmmel. Épp tegnap szerepelt a duolingós orosz nyelvleckémben ez a mondat: I am tired of useless books. (Mert csak angolról van orosz kurzus.) Я устал от бесполезных книг. Belefáradtam a haszontalan könyvekbe. Így hát újabban nem olvasok mindent végig. 33% próbaidőt kötöttem ki. Ha az olvasgámon 33%-ig eljutván a könyv még nem keltette fel az érdeklődésemet, a kíváncsiságomat, a vonzódásomat, akkor nem folytatom. Legutóbb, ha jól emlékszem, Darvasi László Az év légiutas-kísérője című kötetét olvastam végig. Még életemben nem láttam annyira kihaltnak a ferihegyi repülőteret, mint tegnap reggel. Nem tudom, ez mit jelent. Hogy az emberek nem utaznak, vagy csak annyit, hogy ilyen a kedd. A repülőgépünkön is legfeljebb félház. Az erősen szeles időben kicsit táncikált a gép a levegőben, billegtette szárnyait, de nem hatott ez zavaróan vagy felkavaróan. Jöttem a hegemón, elnyomott, békétlen, elfajzott, elszegényedett Nyugatra, ahol provokatív módon szivárvánnyal fogadtak. Stuttgartban vagyok. Kedves, itt élő rokonaim biztosítanak meghitt családi hátteret ahhoz, hogy megnézem a Tri-bühnében Pintér Béla Miststück címen bemutatott Szutyokját Bagossy László rendezésében, aki szeptembertől igazgatója lesz ennek a színháznak itt. Természetesen írni fogok az előadásról, úgyhogy most csak annyit, hogy egy belvárosi kisszínház ez, rendes nézőfogadási körülmények között. Elégedett voltam a tegnapi publikummal (leszámítva egy notórius köhögőt, akire Eszter unokaunokahúgommal többször szúrósan odanéztünk). Nem úgy nevettek, mint az otthoni Pintér Béla-közönség, harsányan, rákészülve és mindenáron, hanem halkan, szolidan, mint aki nem feltétlenül akar nevetni, de muszáj neki. A tér egyszerű, fekete, alig néhány tárggyal, barna faszékekkel. Persze maga a tér is díszlet, a színpadon színpad, a fekete függönyök, az ívelt kazettás-mintás fekete fal, amin avatott szemmel rögtön kiszúrtam a fogantyút, ami jelezte, hogy itt lesz a kemence. Összességében elégedett vagyok az előadással is, a főszereplők többségével. Németek, csak a címszereplő magyar, Bálint Natália, aki részint énekesnőként tanul Stuttgartban, ha jól értem, részint – meglepő módon – politikai-közéleti megmondólány a Facebookon, negyvenhatezer követővel. Jó fogásnak bizonyult a szerepre. Itt Ágiéknál a ház mögött van egy kis kert, abban egy nem nagy medence. Néztem a manzárdszobám ablakából, ahogy esik az eső, és a medence vizén karikát csinál minden cseppje. No lám, gondoltam, esik eső karikára. Lehet, hogy a közkedvelt Kossuth-kalapos nóta is így született, hogy a szerzője nézte a manzárdablakból a medence vizére hulló esőt. Tegnap meglátogattuk Johannát, aki ugyancsak unokaunokahúgom, neurológus és Aalenben él a családjával. A város kábé 80 kilométer Stuttgarttól, ez a magyar-német szülői-nagyszülői folyamatos offline kapcsolattartáshoz sok ugyan, de hopp, oda lehet hirtelen autózni mégis egy délután. Aalen szintén Baden-Württemberg tartomány, Stuttgarthoz képest kisváros, tizedannyi lakossal. Kedves, némiképp ódon hangulatú a belvárosa, favázas kézművesházak – így mondják –, amelyek Normandiára emlékeztetnek. Aalenben az optikai ipar a legjelentősebb, Zeiss gyár van itt. A céget Carl Zeiss mikroszkópgyártásra alapította még a XIX. század közepén Jénában, onnan jutott el egyebek közt a fényképezőgépeken át a csillagászati távcsövekig. A második világháború után a vállalatot kettészakították, mint Németországot, azután huzakodhattak a márkanéven. Mostanra elültek, termelnek. Johanna férje fejlesztőmérnökként dolgozik a Zeissnél. Van két helyes, tizenéves fiuk, akik már a tavaly áprilisi ittlétemkor is tetszettek nekem. Az e heti Fejfény vendége Bagossy László. Itt tegnapra lett szép az idő. Elhajtottunk egy érdekes, kerek, spirális formán emelkedő emeletű épület előtt. Mondták, hogy ez a Mercedes Múzeum, és hogy érdekel-e, megnézzük-e. Hát nem. Mit keresnék én egy Mercedes Múzeumban, amikor még azt sem észrevételeztem, hogy az autó, amiben ülünk, éppúgy Skoda Octavia, mint Ottilia néni. Csak sokkal-sokkal fiatalabb generáció, azért is nem volt ismerős számomra. Elkirándultunk két közeles városba. Az egyik Esslingen, ahol gépipart telepítettek a XIX. század közepén kissé meggondolatlanul a folyójuk mellé. A belváros itt is kedves, némiképp ódon hangulatú, sétálóutcás, favázas házakkal, Neckar folyóval, hidacskákkal. A másik pedig Plochingen. Ide családtörténeti túra jelleggel is vitt engem Ági, mert a férje itt született, és ők mint fiatal házasok itt éltek fent a hegyen az első három-négy évben, az anyósáék pedig halálukig. Azóta építettek a városban egy Hundertwasser tervezte kis lakótelepet, pontosabban egy udvart körbe ölelő színes, hullámos épülettömböt, amit egyébként csak korlátozottan lehet megnézegetni, mivel érthető módon zárják az udvart a lakók. Félő, rögzülni fog bennem, hogy Németországban mindig húsvét van vagy lesz. Mivel tavaly is ilyenkor jártam erre, amikor a kirakatok és a boltok tele vannak csoki- és porcelánnyulakkal. Bagossy Lászlóval úgy volt, hogy kérdeztem tőle messengeren, eljön-e ide, vagy én menjek valahová, felvenni a rádióbeszélgetést. Kérdezte, hol van az ide. Mondtam, tartottam ettől a kérdéstől, mert fogalmam sincs, konkrétan hol is vagyok én Stuttgartban, de nincs messze a tévétorony. Mire mondta, hogy kapcsoljam be a tartózkodási helyemet jelző funkciót a Facebookon. Nahát, nem is tudtam, hogy van ilyen. Bekapcsoltam, és akkor rögtön látszott, hogy kábé két ellenétes végen vagyunk, köztünk a város. Úgyhogy a színházba mentem be, ott fejfényeztünk, az olvasópróbák színhelyén. Jól beszélt. Tegnap zárva volt a város repülőtere, sztrájkoltak a dolgozók. Biztos megvan rá az okuk, szolidáris vagyok velük, de azért örülök, hogy nem akkor láttak hozzá az akciójukhoz, amikor én gurulva hazarepülni készülök. A gurulás azért merül fel, mert Ági engem rendesen felhizlal. Nem is az, hogy kicsi az ellenállásom a bőséges választékú reggelikkel szemben (de, az is; sajtkánaán), hanem hogy például csinált egyik napról a másikra két kiló vérnarancsból lekvárt, és az olyan finom, hogy kanállal eszem. Szóval Stuttgart veszélyes város, ideje lesz hazamenni. A legutóbbi gyerekelőadásról. Tegnap Zoli unokaunokabátyámék elvittek a tévétoronyba. Pontosabban -hoz, mert fel csak én mentem. Ez volt Európában az első ilyen jellegű, turisztikai célra is hasznosított tévétorony, 1956-ban állították. Stuttgart házakkal sűrűn beépített dimbjein-dombjain-völgyein túl egészen a Fekete-erdőig ellátni a körbekilátójáról. Ezután a kedves rokonok elvittek a Liszt Intézetbe, a magyar kulturális központba. Ott egyrészt Váli Dezső kiállítása látható épp, másrészt öntevékeny csoportba szerveződött férfiak és nők a reformkor ruháit mutatták be. Városi séta után érkeztek, miután a történelmi öltözékükkel érdeklődést és sikert arattak az utcákon. Megismerkedtem az éppen most újabb négy évre kinevezett, magyar huszár egyenruhát viselő intézetvezetővel, akivel beszélgettünk egy keveset. Vagyis én csak hallgattam, amiket mondott, erős tartózkodással. Ezután megkóstoltam a város legjobbnak tudott pizzáját, és kedvezően fogadtam. Az este megint a Tri-bühnében ért, megnéztem még egyszer a Szutyokot. Kritikaíráshoz sosem árt, ha az ember átismétel. Ezúttal gyengébben ment az előadás, mint kedden, és átéreztem, mennyire nem mindegy egy rendezőnek (meg a nézőnek persze), hogy milyen iskolázottságú, képességű és színvonalú színészekkel dolgozik. Ahogy a rádióműsorban Bagossy László mondja, kicsit olyan, mintha a Bundesligából a (vár)megye kettőbe szerződött volna. (Azt hogy mondják németül, nem tudom.) Viszont minél többet látom ezt a darabot, annál többre értékelem. Úgy értem, annál világosabb, milyen briliánsan írta meg Pintér Béla, például az orvosos vagy az intézeti jelenetet. Este repültem haza (dugig megtelt géppel), és az utolsó napra tartogattak Ágiék egy meglepetést. Ők is digitalizálták a családi videókat és filmeket, minek köszönhetően megnézhettem az esküvőjüket, amit egy amatőr filmes vett fel 1975 nyarán Budapesten. Szekfűkkel díszített fehér Zsiguli szállította őket a házasságkötő-teremből a templomba, majd a Hungáriába vacsorára. Az állami esküvőn apukám volt Ági tanúja, már csak azért is, mert a családban ő volt a házasságokhoz a jó ómen. Elbűvölve néztem a felvételt, a szép ifjú pár (tolmáccsal a német vőlegény mellett), a sok régi rokon, akire még emlékszem. No és főleg apukám meg anyukám. Apukám megilletődötten ült az anyakönyvvezetővel és az operatőrrel szemben. Anyukámat a vacsoraasztalnál láttam, SZTK-szemüvegben, sötétkék dzsörzékosztümben (aminek a tapintása az ujjamban rejtőzik), épp cigit nyom el a hamutartóban! Mire lefutott a film a monitoron, el is határoztam, hogy igent mondok az idei nyári német esküvői meghívóra. (Tavaly nyáron is volt egy, arra nem mentem.) De most az itteni unokaunokatestvéreim gyerekeinek nemzedékének utolsó tagja nősül (úgy értem, a többiek már mind családosok), és ezt nem hagyom ki. Pláne sokvendéges zsidó esküvő lesz ez, amilyet még sosem láttam, történetesen Frankfurtban, mert odavalósi a menyasszony. Biztosan tudom, a szüleim támogatnák, hogy képviselem a családunkat a lakodalmon. Tehát ennek szellemében fogok eljárni, vagyis elmenni, vagyis elrepülni. Tavaly februárban egy szakaszon beszakadt a járda a házunk előtt. Konkrétan az 50 évvel ezelőtt megszüntetett angol akna (szénledobó) rogyott meg. A ház előtti rész természetesen nem képezi a társasházunk tulajdonát, hanem közterület. Maga a valahai angol akna nem szerepelt a ház tervrajzán, a műszaki leírásában és a közös tulajdonunkba került elemek között akkor, amikor harminc évvel ezelőtt az önkormányzat eladta a lakóknak a lakásokat és megalapította a társasházat. (És ezt most tekintsem úgy, hogy hajdanában elkövettek egy adminisztrációs hibát, amivel úgysem lehet mit kezdeni.) Tavaly egy kormányrendelettel, egy augusztusi törvénymódosítással a miniszterelnök elvette a mi terünket a fővárostól és átadta a belvárosi önkormányzatnak. (Ez egy a számos olyan fortélyos ötlet közül, amivel a kormány az ellenzéki településeket szívatja.) A változó gazdáink hosszan nem tudták eldönteni, melyikük illetékességébe tartozik a tavalyi beomlás, az azóta elkerített rész helyreállítása. Abban azonban illetékesnek találta magát az egyik, nevezetesen a kormányhivatal örökségvédelmi osztálya, hogy előzetes egyeztetés nélkül, hatósági eljárásban kötelezze a társasházunkat a munka elvégeztetésére, utóbb már végrehajtási eljárással fenyegetve. Ebben az az örömteli, hogy eszerint az Örökségvédelem újra működik, és szigorúan fellép a városunk épített örökségének védelmében (legalábbis bizonyos esetekben). A végzésük ellen fellebbezésnek helye nincs. Tehát mi vagyunk kötelesek megcsináltatni, mint erről a tegnapi társasházi közgyűlés alkalmából a múlt héten értesültünk. A sürgős munkálatok költségeibe nekünk, a mi lakásunkra eső haladéktalan célbefizetésként 158 ezer forinttal kell beszállnunk. Ezentúl majd úgy járjatok erre, emberek (oroszlánok, kiv.: sasok és foglyok), hogy én adom a talpalávalót. Kell időről időre Erdős Virágot olvasnom, már csak a mentálhigiéné miatt is. (Vagy épp ellene. Társadalmi lelkiismeret-csiholó.) Egy részlet az Erdős Virág Könnyei kötetből. belefutsz egy falba hoppá megütközöl magadon lehetett-e volna vajon* szebben jobban szabadon senki nincs a téren mégis elindul egy hinta most egy ezredmásodpercig egész olyan mintha *Elbizonytalanított az e kérdőszócska helye, rákerestem, és bár nem egészen értettem a magyarázatot, de úgy tűnik, hogy így jó. Azt is szeretem a magyar nyelvben, hogy bármikor szolgálhat rácsodálkoznivalóval. A tegnapi kecskeméti turném a Ciróka Bábszínházzal kezdődött, ahová eleve jó bemenni. A János vitézt adták Vidovszky György rendezésében, és amint megláttam, hogy Petőfi meséje önkiszolgáló mosodában játszódik, azonnal szívderülést vettem észre magamon. Mivel hasonlít a díszlet a Vízkeresztéhez, amit Dömötör András rendezett az Örkény Színházban 2006-ban. (Benne Pogány Judit a Bolond szerepéért Gábor Miklós-díjat kapott, amely díj az idei aktualitása felé halad épp, léptekkel.) De erről itt most ne többet, a János vitéz hadd képezze Spiri-kritika tárgyát. Este Macbeth a Katona József Nemzeti Színház Ruszt József Stúdiószínházban, Kovács Lehel rendezésében. Szintén lerítt a modernitás a színpadképről, lift, erkély, partiasztal, partiarcok, pufimellényre felvett zakók, prostivészbanyák. Két mellékhelyiség ajtaján (én legalábbis mellékhelyiségnek értettem) egy-egy sakkfigura képe: király és királynő. Rögtön pozicionálva lett Lady Macbeth „szoptattam csecsemőt” kezdetű mondata: vad, lázálomszerű karácsonyi dzsembori közepette felbukkant Macbethék néhai kislánya, halottfehér arccal, lőtt sebbel a homlokán. No, hát lehet, hogy ez a Skócia egy maffiaállam, s a királyi udvarban és környékén egymással le-leszámoló maffiacsaládok praktizálnak. Bár mindez inkább külsőségekben nyilvánult meg, mint a szereplők kapcsolataiban. Kovács Lehel rendezése akárha a thriller műfaját próbálná a színpadon, és ebben a zene a legfőbb segítsége. (Nahát! Nézem a stáblistát, Krisztik Csaba a zeneszerző! Még ilyet!) Az előadás egésze nem hatott meggyőző, konzekvens koncepción alapulónak, de lendületet és ügyes megoldásokat mutat. Lelkiismeretes színészi szolgálat zajlik, Lakatos Mátét szeretném kiemelni, mert ahogy ő mozog – még egy stroboszkópos táncjelenetben is –, nem mozog úgy senki. A Macbeth házaspárt Märcz Fruzsina és Orth Péter adja. Én Orth Pétert eddig mindig görcsösnek találtam. Most először láttam szinte felszabadultan dinamikusnak, már-már féktelenül energikusnak. Lelki szemeim előtt kedvesen megjelent, ahogy Kovács Lehel előjátszhatott neki. Amikor hazajöttem az Örkény Stúdióból a Szaturnusz gyűrűjéről – egy zenekar neve a cím, lehet, hogy ők nagy Gy-vel írnák –, elolvastam a műsorfüzetet, és akkor tudtam meg egy csomó dolgot arról, hogy mit láttam. Olyasmiket, amiket nem láttam. Félre is tettem aztán ezeket az információkat rögtön. Kárpáti Péter darabja a színészekkel együtt, improvizációk alapján született, kollektív alkotás, amiben én, a néző úgy veszek részt, ahogy értelmezem. Ahogy a múltamból, jelenemből, a tapasztalataimból, a nézőpontomból, a hangulatomból adódóan rezonálok rá. (Ez nem azt jelenti, hogy nincs történet, mert van, ha nem egyértelműen rakható is össze.) Ez a fajta játék a természetességet, az életességet és a személyességet keresi, és ennek varázsát meg is találja a produkció. Nekem az első, hosszú jelenet szolgált leginkább a gyönyörűségemre. Amelyben Nagy Zsolt és fiatal, állapotos kedvese, Józsa Bettina meglátogatták a Láng Annamária – Novkov Máté párt, egy autóbaleset után. Nagy Zsolt és Láng Annamari között szerelem dúlt valaha, tíz évig éltek együtt és zenéltek egy sikeres zenekarban, amelynek ügyeit Novkov Máté intézte. Aztán Zsolt végzett a zenéléssel, elment kamionsofőrnek, Annamari pedig szólókarriert csinált. Hiába hogy közben kiderült, a jelenet valójában nem az, ami, nekem mégis ez adta a maradandó élményt. Ennek a találkozásnak az óvatosságai, fedettségei, rejtett feszültségei, leplezett és leplezetlen kíváncsisága, tapogatózása, gyengédsége, érzékenysége, sértettsége, és minden egyéb érzés, ami csak felmerülhet ilyen helyzetben. Egy ócska kanapéra telepedtek le hárman, középen Zsolt, jobbra Annamari, balra Betti. A két nő egymás felé fordulva ül. Köztük a férfi és a majd’ húsz év különbség. Hosszú barna hajú, tiszta arcú nők, egyszer csak hasonlítanak is egymásra. Mintha ugyanaz a nő lennének ők, az életük szerelme előtt és után. Azt hiszem, hogy ez a behúzó előadás az elmúlásról szól. Barnán, rozsdás hangon, mollban. Vacsoravendégekre készülve takarítottam és rendezkedtem tegnap, és ahogy elmozdítottam egy bútort, mögötte a könyvespolc aljában sorakoznak a naplóim. Kiesett egy kötet. Lássuk csak, gondoltam, és felcsaptam a 35 évvel ezelőtti március 25-ét. (Mivel takarítás közben mindig készen állok arra, hogy ezen tevékenységemben bármi megakasszon és feltartson.) 1988 tavaszában vagyok, a Film Színház Muzsika munkatársaként, mint plátóian szerelmes elvált asszony (néhány hónappal leendő kedves férjem érkezése előtt). Délelőtt jópofa volt egy filmgyári telefon, aminél ugyan össze-vissza kevertem a filmes ügyeimet, de a forgatási ripcsiről volt szó, és ennek kapcsán kiderült, hogy bár fogalmam sincs, ki az a nő, akivel beszélek, de ő nagyon örül, hogy én csinálom a Gazdag-filmet, mert én milyen jó forgatási riportokat szoktam írni, annak ellenére, hogy nem szívügyem, és még a Palásthy-filmről is milyen jó cikket produkáltam (bő féléves anyagom). Az a másik, hogy lassan rám kerül a sor tévékritikailag, alig várom már régóta. Mondtam az Iszlainak (Iszlai Zoltán, a Film Színház Muzsika főszerkesztője – a Szerk.), nagy mosolyára, hogy előttem még tán ki kéne próbálni ebben a műfajban a hivatalsegédeket is. Mentem Chorus Line-ra a főiskolára, az előadás, mint tudjuk, jó, épp csak Tomasz most eliminálta a magas hangokat, Eszter pedig pont olyan kínlódva szólózott, mint legutóbb. (…) Úgy hiányzik a láthatása folytonossága… Meg valami megmagyarázhatatlan érzésem van, hogy most mintha lehetne belőlünk valami. Ez persze minden alapot nélkülöz, nem is miatta érzem így, hanem magamtól. Talán mert épp csinosnak látom magamat, vagy mert eléggé jókedvű vagyok, feldobott, felfokozott, ami úgy is érthető, hogy szerintem történnie kellene valaminek, és hát persze hogy köztünk, köztünk legyen az! Indokolatlanul várakozó vagyok, nem is értem, és ordítoznivaló, hogy nem, ne, egy pillanatig se higgyük (én), hogy van mire várnom. Alaposan lekéstem a mai naplapzártát. Az úgy volt, hogy már két hete tavasziasra vetkőzött a fügefánk, csak hát jövő héten éjszakánként többszörösen mínuszok lesznek, ezért menni kellett átmeneti télikabátot adni rá, nehogy megfagyjon ez az érzékeny lélek. Azt gondoltam reggel, hogy majd a vonaton megírom a mai naplót. Ám a peronon belefutottam Máté Gáborba, aki Zebegénybe tartott, így aztán az útközi naplóírásból semmi sem lett. A fügefapalota építésének technikai nehézségeit és fáradalmait most nem mesélem el, késő délutánra értünk haza. Úgy döntöttem, hogy a tegnapi napot már inkább holnap mondom el. Vagyis a tegnap esti színházat. Szerencsére a kedves olvasók úgysem rám vártak tűkön ülve ezen az egy órával megrövidített vasárnapon, hanem kirajzottak és élvezték a jó időt, az átmeneti tavaszt, gondolom. Minálunk kint a kertben egy darab jácint váltotta a múló ibolyákat, és már ágaskodnak a nárciszok meg a tulipánok zöldjei. Szóval együtt írok a Thália két bemutatójáról, a már korábban abszolvált Farsangról és a szombaton látott Ványa báról, úgyhogy itt most épp csak jegyzetelek egy kicsit. Az első kérdés, ugye, még látatlanban, hogy miért nem Zayzon Zsolt játssza Asztrovot. (Ásztrovot, ahogy Hamvai Kornél fordítása nyomán mondják, ami szerintem mulatságos makacsság, mármint az orosz kiejtést próbálni követni, ráadásul némiképp következetlenül.) Szabó Győző kapta a feladatot, nem mondom, igyekvő, van is tartása, de azért Asztrov nem igazán az ő szerepe. Elaléltam Bagossy Levente díszletének idejét múlt szépségétől. Legszívesebben beköltöznék ide, egy májusi hónapra. (Télen azért túl hideg lehet. Nyáron meg túl meleg.) Görög László játssza Ványa bácsit, szépen szenved, líraian, drámaian. Szerebrjakov Szervét Tibor, okozott némi meglepetést nekem. Czakó Julianna volt nálam az abszolút nyerő, az ő Jelenája („Jeléna”) az ezével meg azával (ideírtam eredetileg, hogy mikkel, hogyan és miért, de jobban teszem, ha meghagyom magamnak a cikkembe). A tegnapi kései bejegyzést most némiképp kiegyenlítem a mai koraival, mert hajnalok hajnala van, csak már itt ülök a Liszt Ferihegyi reptéren, Sepsiszentgyörgyre tartva, egy kis időre, a Reflex fesztiválra. Említettem már, milyen rossz az, hogy az embernek az életkora növekedésével csökkennek a fizikai képességei és a terhelhetősége, ennél csak az kellemetlenebb, ha egyre hülyébb is lesz. Én például tegnap, miután megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre… (A marosvásárhelyi leszállás után három óra nem gyorsasági autózás következik; közben láttuk a Fogarasi-havasokat, amiket már a repülőről is. A hírek szerint harminc évi készülés után hamarosan megnyílik a brassói repülőtér, az jóval közelebb hozza majd Szentgyörgyöt.) …és elmentünk Papp Timivel ebédelni meg boltba, elveszítettem a szállodai szobám kulcskártyáját. Adtak helyette másikat persze, de innentől kezdve minden értékemet magammal cipeltem egész nap, nehogy a kártya esetleges nem becsületes megtalálója vigye magával a szobámból. Este, a második előadás közben akadt a kezembe a kulcs, a táskámban, amit többször átkutattam, kiürítettem, kiszórtam, de ez a kártya megbújt a jegyzetfüzetem lapjai között. Cikket fogok írni, gondolhatni, ezért most csak annyit: délután a Rimini Protokoll Uncanny Valley című előadását láttuk. Talán azért is, mert a hajnali 3-kor kelés nyomán annyira fáradt voltam, hogy a legfőbb dolgom a koncentrálás volt, ne forduljak le a székről, ne essen le a fejem és ne guruljon el, szóval nyilván ennek is része volt benne, de én lettem az ideális néző. Ugyanis elhittem, hogy egy színészt nézek, aki egy robotot alakít tökéletesen, miközben egy robotot láttam, akivel szerepet adatnak elő. Már az előadás vége felé jártunk, amikor egyszer csak a lábfejét úgy fordította lefelé, ahogy élő ember nem, na akkor csudálkoztam rá. (A végén megnézhettük a komplett kütyürendszert a hátában.) Este a Gyévuska Hegymegi Máté rendezésében. Nahát, ez a darab már húszéves! 2004-ben vittem el rá anyukámat, ez volt az egyetlen Pintér Béla, amit látott. Formátumos az előadás, mindenki magas színvonalon járul hozzá, a zenekarvezető billentyűssel bezárólag. Szeretem a Tamási Áron Színház társulatát. (Hirtelen nem is tudom, mi a tetszési indexem sorrendje most. Kónya-Ütő Bence, Korodi Janka, Kolcsár József {a hangja!}, Gajzágó Zsuzsa, Pálffy Tibor, Szalma Hajnalka, Mátray László – találomra ez az eleje, de folytatódik is.) Két apróság jutott eszembe szó szerint menetközben. Az egyik, hogy a Thália Ványa bájának utolsó jelenetében majdnem felsikkantottam, amikor Szonya végre munkára fogta a bácsikáját. Mivel pontosan olyan kis zöld táskaírógépet vett elő, mint amilyen nekem volt, vagyis van, csak már nem használom. A másik: a Gyévuskát olyan régen láttam, hogy elfelejtettem, amivel most szembesültem. Hogy ugyanis szerepelt benne a Mátuska moja című orosz népdal, amit aztán Az imádkozóban a Fodor Annamária játszotta Láng Réka szerelmi vallomás jellegű magyar szöveggel látott el. Tegnap a zakopanei Witkiewicz Színház A mészárszék című előadását láttam, Mrożek elvont abszurdja alapján, de tovább lépve belőle végeredményben egy konkrét proklamációhoz, amely a művészet, egyben a világ végével foglalkozik. Két óra tíz perc egyben, megdolgoztunk vele mind, színészek, nézők. (Mondtam utána egy interjúban, milyen fura volt az előadásból megtudni, hogy lengyelül a művészet: stuka, ami egy második világháborús német bombázó repülőgép neve egyben.) Már hazafelé tartok a rövid sepsiszentgyörgyi fesztiválozásból, amit természetesen mindenestül a kedves, szakmai vendégszerető színház tett lehetővé. Megjelent a cikk a stuttgarti Szutyokról. (A címe részemről annyi lett volna, hogy Üt, de nyilván rövidellették.) Mást most nemigen tudok idetenni. Hazaértem tegnap a külföldről, mentem egy kört, hogy feltöltsem a hűtőszekrényt, aztán alvással foglaltam el magam. Ma lesz két színház, ígérem. Az e heti Fejfény ajánlása. Mindig szerettem volna megnézni egy olyan, görögös előadást, amiben Karsai György közreműködik. Ez lett az: a Médeia a Pinceszínházban, Szenteczki Zita rendezésében, pontosabban ennek főpróbája tegnap délelőtt. Még kint álltunk az előtérben, de már hallottuk, hogy elkezdi mesélni az előzményeket, mint a sorozatoknál Az eddigi részek tartalmából részt. Azután ül a színpad szélén egy asztalnál, hajszínéhez passzoló öltözékben, és néha megállít, közbeszól, magyaráz. A címszerepet Ágens játssza, jó régen láttam. Erőteljes, extrém asszony. Médeia ott van, a szája keserű vonásában. Úgy gondolom, ha a szöveget biztosabban tudja majd, lesz módja mélyebbé, bonyolultabbá formálni a hősnőt, hogy ne csak a mondatok legyenek jól elmondva. A férfiakat Makranczi Zalán játssza, kedveltem a humorát. Karsai bevezetője alatt váltottunk két szót a partnernőmmel, erre az előttünk ülő nézőnő hátrafordult és szúrósan nézett ránk. Öt perc múlva az őelőtte ülők fordultak hátra és néztek rá szúrósan, mert megszólalt a telefonja. Este a Trafóban: Aurélien Bory (Compagnie 111)(FR) / Mladen Materic (SR): Emlékszem „Az Ég messze van, a Föld is”. Avval kezdődött ez a beszédtelen, látvány alapú előadás, hogy beöntöttek a színpadra tízezer pingponglabdát. Ahogy gyűltek, pont úgy viselkedtek, mint a pingvinek a sarkvidéken, amikor hatalmas körré tömörülve összebújnak, hogy melegen tartsák egymást. Még azt is tudták a pingponglabdák (talán a szó eleji egyezés miatt), hogy a pingvinek ilyenkor szolid nyüzsgő mozgásban vannak, mert a legszélen lévők igyekeznek beljebb jutni. Aztán nagy bútorok jöttek-mentek akárha maguktól (mint Eötvös Péter bécsi Három nővérjében) és hihetetlen módon monstruózus díszletfalakat mozgatott meg könnyedén egy-egy játékos. Nem tudom, ennek mi a titka, talán a pingponglabdaszőnyegen csúsztak a tárgyak, ahogy a szereplők is. Az előadás egyébként egy huszonöt évvel ezelőtti előadást idézett meg, de ahogy én értettem, egy felnőtt gyerekről szólt, aki elvesztette a szüleit. Ilyet csak a Trafóban látni, hogy akad két-három néző, aki előadás közben távozik. Ehhez végig kell trappolnia a színpad és a nézőtér első sora között. Na erre sosem lennék képes.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
