Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2021. május

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

         

 

1. szombat

     Marguerite Duras A tér című kisregényében egy húszéves francia cselédlány és egy idősebb, utazóárus férfi a játszótéren megismerkedve arról beszélgetnek filozófusi alapossággal, hogy megváltoztathatja-e az ember az életét.

     Ez az én könyvpéldányom mindenesetre többször megváltoztatta az életét. 1989-ben adták ki, és 1990-ben egy III. c osztályos kalocsai gimnazista (írása alapján: lány) adta ajándékba egy ballagó diáknak (tippem: fiúnak). Van ceruzával ugyanezen az oldalon egy könyvtáriszerű jegyzet is, de pecsét nincs, a 17. oldalon sem. (A könyvtárak a 17. oldalra szoktak pecsétet nyomni.) A következő címoldalon még egy dedikáció áll; Virgínia adta valakinek ajándékba a kötetet a születésnapjára 2003 júliusában. Hozzám pedig úgy került, hogy egy kedves színházi ismerős felszámolta a háztartását és a könyvtárát, mielőtt végleg külföldre költözött. Talán mert vannak olyan országok is, amelyek nem akarják megváltoztatni az emberek életét.

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

     Gondosan nem mentünk tegnap sehová, és a mai másodikai ünnepi ebédet is inkább házhoz rendelem a remetelakba.

     Rácsatlakoztam a miskolci Don Juanra. Még közönség előtt rögzítették, és akadt is hozzá egy-két jó pozíciójú nézőjük, aki kihangosítva tudta végigköhögni az estét. A szünet olyan volt, mint a Metropolitanből közvetített operáknál: érdekes riportot adtak a kulisszák mögül, Varga Andrea beszélgetett Szobonya Ferdinánd színpadmesterrel. Megtudtuk, mire képes a forgószínpad és milyen a zsinórpadlás munkakarzata.

     Maga a produkció formás előadás, fenyegetőn fel-le járó rúderdő – tetszenek nekem Slárku Anett díszletei – és arctalan tanúk csoportja előtt. (Az énekkar férfitagjai ők, akik a második felvonás elején csodálatosan elzajonganak egy vihart.) Számomra nem kézenfekvő, hogy Simon Zoltán játssza Don Juant, de Szőcs Artur rendező tudja, mit akar, és a színésznek megvan a magabiztossága a szerephez, ami fontos. Elegáns, divatos, színes zoknis, nyomulós ficsúr, úgy tűnt, mintha friss női karmolásnyommal az arcán.

     Ahányszor korábban Moličre Don Juanját láttam, mindig erőltetettnek és valósághűtlennek éreztem azt a hazugságözönt, ami a hódításainak alapeszköze. De mostanra beépült a világészlelésembe, hogy van az arcátlan és gátlástalan hazudozásnak tudatos gyakorlata, hogy ne mondjam: politikája.

     A darab ötödik felvonásában a címszereplő elmond egy monológot a praxisáról. Ezt, ahogy kell, a színpad szélén, a közönségnek címezte Simon Zoltán. Meg sem lepődtem, amikor arról beszélt, hogy belekerül az együttműködés rendszerébe. Úgy értem, simán lehet, hogy a fordító Petri György már a kifejezést is tudta előre, vagy esetleg tőle vette később a kormánypárt (haha). Megnéztem a könyvet, eredetileg az szerepel a szövegben, hogy „belekerül a színlelők hálójába”. De megvan a helye ott a nernek, igazán.

vissza a lap tetejére

3. hétfő

     Több mint öthavi kényszerű szünet után színházban voltam tegnap megint. Ez a bő öt hónapos kihagyás megdöntötte az előző, három hónapos színháztalansági rekordomat (2020. március – június).

     Speciális színház volt, számomra most mintegy átmeneti a hagyományos felé, sok menéssel. A Trafó produkciójában az East End társulás Idővonal című előadása sétaszínház. Fiatal alkotók, Gardenö Klaudia rendező és Komán Attila dramaturg munkája, 8-10 gyalogló nézőre méretezve. A Falks Miksa utcában találkoztunk, ott kaptunk vezetőt és hanganyagot, aztán egymástól távolságot tartva nekivágtunk. A fülünkben szöveg, zene, az út mentén pedig várt bennünket ez-az. Lett hamarosan egy pillanat, amikor beleütköztem abba, hogy hiába élő színház, ez is egy rögzített előadás, felvételt hallgatok, amely ebben a formájában nem tud reflektálni a jelen idejű pillanatra. A szöveggel is voltak gondjaim. De aztán amilyen változatos útvonalunk volt – a kettes villcsó vonalán a Duna fölött végig különleges színezetű égbolt adta hozzá az impozáns hátteret –, változatos eseményekkel, időnként erre az érzésemre is rácáfoltak a színházcsinálók. Hat évtizede vagyok pesti, jártunk helyeken, amikhez emlékek fűznek (hol jók, hol rosszak), más helyekre meg rácsodálkoztam, mert nézőbbként néztem most. Írni fogok erről, azért is nem írok itt többet.

     A legjobb talán az volt, amikor a villamoson három fiatal, cilinderben, tangóharmonikával, a Most múlik pontosant zenélte nekünk. Nem, nem is ez volt a legjobb. Hanem amikor néha nem lehetett tudni, hogy egy-egy illető beszervezett szereplő, vagy csak véletlenül hozta elénk az élet.

vissza a lap tetejére

4. kedd

     Amikor a múltkor a Várban mászkáltunk, nézegettem Szent István lovas szobrát. 1906-ban állították fel. Ezt írta akkor Ady Endre:

     Hát álljon a szent király szobra, s áll is már. De ez a szobor is újra a nagypipájú nemzet szobra. Ugyanazé, mely temérdek millióért épített országházat magának. Országházat, honnan két tucat katona kiverte a nemzet képviselőit tizenöt perc alatt. Nekünk telik bőven minden külsőségre. Százezer krajcárunk nincs egy tanító évi fizetésére. A harmadik egyetem még mindig nem létező egyetem. Iszonyúan nagy az analfabéták száma. Egész szellemi életünk koldusnál koldusabb. De sok százezer forintunk van szoborra. Főképpen szentek és politikusok szobraira. Mert Jókaiéra, aki sem szent, sem politikus nem volt, nincs.   

     Budapesti Napló 1906. május 19.

     (Ahogy olvasom, a Jókai-szobor, amire Ady gondol, és amit már 1904 óta terveztek felállítani, szimptomatikusan nehezen jött össze, csak 1921-re. A legmulatságosabb eleme a történetnek, hogy a pályázó szobrász, Strobl Alajos nem szerette a regényírókat, Jókait is beleértve, és ez alighanem hátráltatta a munkában. A királyokat talán szerette. Legalábbis az említett Szent István-szoborral, ami szintén az ő alkotása, nem volt gondja. Rá is szoborta a talpazat domborműveire saját magát, a kedves édesanyját, nővérét és feleségét.)

vissza a lap tetejére

5. szerda

     Természetesen nézem esténként hálásan a 125 éves Vígszínház sorozatát, amelyben régi előadásaikat közvetítik. Bár a nyitányként leadott 1989-es Körmagyarból csak az első felvonás fért bele az elérhetőségem 24 órájába. De abból külön élveztem, hogy Eszenyi Enikő milyen eleven humorral, sikkesen játszotta parodisztikusra a Fiatalasszony figuráját. Látszott rajta a játék öröme. Lendületes párost alkottak a sokhajú Seress Zoltán Fiatal elvtársával.

     Az 1966-os Az udvari kalap-előadás Csiky Gergely nyomán franciás zenés vígjáték Várkonyi Zoltán rendezésében. A munkás geget értékeltem: amikor egy-egy szereplő elindult a színpadfenék felé, a díszlet perspektivikusan kicsinyített háttere irányába, akkor fokozatosan rogyasztotta a lábait, hogy egyre kisebbnek tűnjön. Bilicsi Tivadar a főszereplő – akit Gábor Miklós rossz színésznek tartott, úgy mondanám: korlátozottan használható színésznek tűnt mindig –, még az Apu hod med be dallamára is kapott egy dalbetétet. Ott van aztán Sulyok Mária, Csákányi László, Harkányi Endre, Kovács István és a debütáló Halász Judit. A legnagyobb meglepetést Tomanek Nándor szerezte. Ő bennem úgy él, mint egy elegáns, erőteljes, kicsit száraz, kicsit nyársat nyelt, idős drámai színész. Itt viszont lehengerlő a komikusi működése. Olyan testőrt ad, akinek háromfelé ágazik a bajusza, kalapja és váll-lapja csupa toll. Már a mozgása is hihetetlen, ahogy katonásan bevonaglik, plusz csodálkozó biciklispostás szemek. Énekel, nevet, karikíroz, elragadó. (Ó, most olvasom, hogy ötvenes színész volt még csak, amikor visszavonult a színpadtól, mert az igazgatója, Várkonyi Zoltán nagyon csúnyán viselkedett vele.)

     A harmadik estére kitűzött Macskajátékot már láttuk kedves férjemmel a Pesti Színházban, 42 (!) évvel ezelőtt. Avval folytatom holnap.

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

     Nem csalódtunk az 1977-ben felvett, épp 150. alkalommal játszott Macskajátékban. Átjött a nagymonitoron Sulyok Mária ereje, minden energiája és Bulla Elma finomságai. (Itt jegyzem meg, Sulyok Mária a lehető legalkalmasabb személy lett volna – szakmaiságát, tanári múltját és ideológiamentességét is ideértve –, hogy róla nevezzék el az SZFE Színházművészeti Intézetét. Felteszem, eszükbe sem jutott, hogy színésznőt is választhatnának névadónak.) Magas élvezeti értékkel bírt az előadás szünete is, amikor a rendező Székely Gábor kedvesen feszengett Örkény István mellett, miközben kölcsönösen dicsérték egymást, okos mondatokkal.

     Az 1978-ban bemutatott Az üvegcipő 1979-es előadása eleve felcsigázott a szereposztásával. A főszerepet a frissen végzett Pap Vera játssza – milyen üde, milyen elbűvölő fityfiritty Irma! –, Sipost Benkő Gyula, akire nem emlékszem színpadon. (Picit idős Siposnak. De tud élni vele. Megvettem.) A gyönyörű Béres Ilona tökéletes ritmusban viszi az Adél szólamát, és akkor még ott van Szakácsi Sándor Császár Pálként, átható nézésekkel, Tábori Nóra perfekt Roticsné-betéttel, és szeretettel üdvözöltem Peremartoni Krisztinát Keceli Ilona szerepében. Kapás Dezső rendezése érdekes módon lefelé íveltetett, az első felvonása volt a csúcs.

     A Jó estét nyár, jó estét szerelemet vártam a legjobban. De nem, ez most alaposan elmaradt az eredeti élménytől. Például a színpadkép teljesen áttekinthetetlennek mutatkozott. És a zene is, az ének, technikailag esetlennek tűnt. Mindazonáltal el kell tenni ezt is a trezorba, hogy meglegyen Kútvölgyi Erzsébet Varga Veronikája a becsapottság kétségbeesésével, és Hegedűs D. Géza a szőke angyal korszakából.

vissza a lap tetejére

7. péntek

     Anyagtorlódás

     – Prédikálószék!

     – vígszínházi Csókos asszony

     – a következő nemzet színésze

     De most mindjárt moziba megyek!

     Holnap jövök.

vissza a lap tetejére

8. szombat

     Nem biztos, hogy a Csókos asszony tévéváltozatának megtekintése okot adott ennek feltételezésére, de ez az operettbemutató a Vígszínház nagy sikere volt a ’80-as évek végén. Jóízű, eleven produkciónak hatott annak idején, mi is szerettük. Most annyiból szívszorító volt, hogy hányan zsizsegnek a színpadon abban a józsefvárosi udvarban olyanok, akik még bőven élhetnének, de már rég meghaltak, Kaszás Attilától Prókay Annamárián át Sipos Andrásig. (Az ifjú statisztalányoknak viszont lehetett örülni, Malek Andreának, Sáfár Mónikának, Náray Erikának, Szabó Gabinak.) Természetesen egyetlen rossz szavam sincs Benedek Miklósra és az ő báró Tarpataky-alakítására, mindazonáltal megbocsáthatatlan mulasztásnak tartom, hogy a televízió nem örökítette meg Darvas Ivánt ebben a mostanra kicsit bizarrnak látszó sugar daddy szerepben.

     Emlékszem, a premier után néhány héttel külön rádióműsor foglalkozott az Iglódi István rendezte előadás óriási sikerével. Lelkesen nyilatkoztak a szereplők, hogy ez milyen nagyszerű munka. Megkérdezték Darvast is, aki valami olyasmit válaszolt, hogy eeegen, kedveli ő is, keveset van színpadon, úgyhogy nagyon jókat tud olvasni az öltözőjében a Csókos asszony-estéken.

     Harmadik napirendi pont tegnapról:

     Olvasói kérdésre elárulom, mit gondolok az esedékes nemzetszínésze-választásról. Úgy vélem, a legesélyesebb jelöltek Pogány Judit, Udvaros Dorottya és Lázár Kati. Bármelyikük teljes joggal nyerhet. Béres Ilona is ott lenne a lista elejében, de neki nemzet művésze címe (s apanázsa van), márpedig azt hiszem, hogy evvel kalkulálnak a választó tizenegyek, talán helyesen. (Vajon folyik lobbitevékenység?) Vári Éva és Pásztor Erzsi nevét írom még ide, mert szerintem nekik is helyük lenne a legmegbecsültebbek között, de meglepődnék, ha bekerülne most valamelyikük.

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

     A Dühöngő ifjúságot és A padlást most nem néztük meg, mivel az megvan nekünk – akkor nézzük, amikor akarjuk.

     Már napokkal ezelőtt felálltunk a Prédikálószékről, úgyhogy csak annyit: a lovasoknak kijelölt erdei úton közelítettük meg a magaslati célpontot, ahonnan a legkanyarabb Dunakanyar látszik. Az elején tábla figyelmeztetett a sertéspestisveszélyre, de egyetlen kóbor sertéspestissel sem találkoztunk. Meredeken indul az ösvény, ám aztán szinte könnyedén sétálható. Felfelé két órán át mentünk – sárga virágocskák, ibolyák, fényes kék bogár, egy nem a zebrán áthaladó menyét –, lefelé másfél óráig jöttünk. A kettő között pedig szép kilátások. Jaj, de jó volt!

     Felméri Cecília Spirál című filmjének sajtóvetítésén vettem részt pénteken, olyan 25-30 vállalkozó néző társaságában. Milyen hosszú lehetett az életkép az elején: félóra, háromnegyed? Nekem úgy tűnt, hogy semmi feszültség nem érzékelhető ezen a szakaszon, pedig kellett volna lennie, hogy ne hasson unalmasnak a film. Utána pedig… nem tudtuk, mi történt, de azt tudni lehetett, hogy mi lesz vagy mi lehet. Innentől kezdve egyszerűen viszolyogtam ettől a mozitól. Ezt az érzést néha megszakította a bosszankodás, mert idegesített az a képi megoldás, hogy némely dialógusoknál a kamerának háttal lévő szereplő hátát láttuk élesen, a szemközti színész arcát pedig homályosan.

     Leszögezem, nem értékítéletet fogalmaztam meg a fenti bekezdésben az alkotók munkájáról, pláne nem kritika ez. Csak rögzítem, hogy nekem a Spirál egyáltalán nem jött be.

     Egy szomorú vég sokkal jobb, mint a végtelen szomorúság – ezt valamelyik Farhadi-filmben mondták. Megjegyeztem.

vissza a lap tetejére

10. hétfő

    

vissza a lap tetejére

11. kedd

    

vissza a lap tetejére

12. szerda

    

 vissza a lap tetejére

13. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

14. péntek

    

vissza a lap tetejére

15. szombat

            

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

17. hétfő

    

vissza a lap tetejére

18. kedd

    

vissza a lap tetejére

19. szerda

    

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

21. péntek

   

vissza a lap tetejére

22. szombat

      

vissza a lap tetejére

23. vasárnap

   

vissza a lap tetejére

24. hétfő

    

vissza a lap tetejére

25. kedd

    

vissza a lap tetejére

26. szerda

    

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

28. péntek

   

vissza a lap tetejére

29. szombat

    

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

31. hétfő

    

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra