|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2020. szeptember
A Függöny című előadásról. Húzom, halasztom, de előbb-utóbb ki kell szállnom abból a könnyű, szivárványos nyári buborékból, amiben lakom. Nem örülök, hogy Vidnyánszky Attila „nem örül”. Ha az SZFE ellen folytatott hadművelet nem az ő örömét szolgálta, akkor mit is? Most, hogy az SZFE vezetőinek és szenátusának lemondása után a diákok elfoglalták az egyetemet, pláne nehéz elképzelni, hogyan lesz ez. Mi módon fog Vidnyánszky Attila bevonulni? Utat vág neki a rendőrség? Ki fogja fogadni? Mihez kezd majd az oktatókkal és a diákokkal? Pedig most már ugye előveszi majd a „sok-sok tervet a tarsolyból”, amit elmulasztott ismertetni azokkal, akikkel együttműködni kívánt? Minimum eléjük kellett volna tárnia. A minimumon túl a szakmai nyilvánosság elé. Nem, sajnos nem tudok hitelt adni az együttműködési szándékának, pusztán a nyilatkozatait tekintve sem. Mondta, úgy értesült, hogy a minisztérium találkozót szervez az egyetem vezetésével. Minek ehhez a minisztérium? Ő maga mint a kuratórium elnöke nem tudta felvenni a kapcsolatot? Azután mire a minisztérium az egyeztetést megszervezte, addigra Vidnyánszky Attila már alá is írta az egyetem működésének új szabályzatát mint diktátumot. Felteszem, pillanatokon belül lesz új vezetés. Egy nap alatt találtak hetven színházi embert, aki aláírta a cinikus inverz levelet a miniszternek az egyetem modellváltása ügyében. Az a lista maga egyfajta választék. Ámbár ha a kuratórium – legutóbbi közleménye szerint – „elfogadhatatlannak tartja” a vezetők lemondását, és talán a maga alkotta dokumentumok alapján kötelezheti és kötelezi őket az intézmény irányítására, akkor ez vagy azt jelenti, hogy nincsenek még embereik, vagy azt, hogy vannak, csak nem alkalmasak a munkára. Nem készültek el a bemutatóra. És akkor azt már érteni sem merem, mit jelenthet Vidnyánszky Attilának az a kijelentése, miszerint a nemzeti és a keresztény gondolat/létezés az egyetemen nincs jelen. A legjóhiszeműbben: az ilyen mondások magyarországi akusztikájáról talán nincs neki elég történelmi ismerete. Úgy tapasztalom az utóbbi hetekben, hogy a szárnyvonalunkon a vonatkalauzok mintha ódzkodnának az utasok felszólításától a maszkhasználatra. Alighanem kerülik a konfliktust. Inkább egyáltalán nem jönnek jegyet kezelni. A Deák térnél a metrókuckó előtt tegnap a vasútbiztonság szirénázó-villogó gépkocsija állt. Nem tudtam mire vélni. Talán kisiklott egy vonat, ennyire. A falu vasútállomásának aluljárójában újabban egy polcon, dobozban használt könyveket és újságokat helyeznek el az emberek, szabadon lehet venni belőlük. Átnéztem tegnap a kínálatot, és eltettem egy Maigret-kötetet, még a régi, fekete címlapos sorozatból. Olvastam néhány Maigret-t, van egy világa, szeretem a stílusát. Sosem gyűjtöttük, így talán ha összesen két Georges Simenon-kötetünk van otthon. Hazaértem, letörölgettem a könyvet, bementem a könyves szobába, megnéztem, hát nem pont ugyanez a kettő közül az egyik, ami megvan nekünk? Kár volt belé a fertőtlenítő. Valamikor a 2000-es évek elején egy éjszaka Gergely-naptárat ültettek be a kezembe. Azóta amikor beáll a szeptember, elkezd hasadozni a bőr az ujjaim végén. Végtelenül szomorúvá tesz ez az egész. Mármint az SZFE eltörlése. Nem hinném, hogy visszavonják. Vidnyánszky Attilának akad néhány megegyező vonása a miniszterelnökkel. Nem sorolom, de az az egyik, hogy ha ellentmondanak neki, az nem készteti újragondolásra, hanem erőből reagál. Nem csak hogy nem lehet igaza a másiknak, de mérlegelni sem hajlandó, mert azt a gyengeség jelének véli. Tehát csak makacsabb és dacosabb lesz. (Lényegében a POSZT szakmai tanácsában is kábé azt nevezték egyeztetésnek meg tárgyalásnak, hogy megmondták, mi lesz.) A kommunikációs technika is hasonlatos. Elhangzik mindenféle állítás, amiről sok egyszeri ember tudja, hogy nem igaz, de sima X-ként vagy Y-ként nincs módja megcáfolni. Na most itt azért van egy fontos különbség, amivel Vidnyánszky Attila talán nem számolt. Hogy ugyanis ő konkrétabb közegben mozog, mint a miniszterelnök. Tiszteletreméltó volt az SZFE elszánt küzdelme, hogy tényekkel és pontos adatokkal válaszolt a vádakra. Vidnyánszky Attila a színházi szakmáról beszél, ahol mindenkinek neve van, arca és szája is. Meglepő a nyilvános megszólalások áradata. De ha esetleg visszavonnák is. Az eltörlést már nem lehet egészen eltörölni. Jóvátehetetlen károkat okozott, töréseket, szakadásokat, mélypontokat. Kinéztem, hogy megnézem a Fehérvár tévén online a Szikora János rendezte Koronázási játékok idei epizódját, a Kun László életét. (Már csak azért is, hogy lássam Sarádi Zsoltot, aki földim a Dunakanyarban. Tíz éve nincs színháznál, de most leszerződött Fehérvárra, és van bennem manósapkányi aggodalom, hogy milyen lesz az neki.) Na de jól kiszúrtak velem, mert a tévéújság szerint 19.55-kor kezdődött, odaklikkeltem, és akkor már vagy 15-20 perce ment. Így aztán nem szabályos írnom róla. Azt mindenesetre láttam, hogy nagyszabású, színes, szélesvásznú szabadtéri produkció, amely képeskönyv jelleggel mutatja be ennek a királynak az életét. Vagyis dehogy képeskönyv, hiszen az nem mozog, itt meg volt vetítés, tánc, zene, mozgás minden szinten a domboldalon. Az alsó színpadon az egyszeri élet, Mihályi Győző írnoki narrációjával, feljebb a koronázó egyház, legfelül óriásbábok. Így hirtelen nem találok kritikát a produkcióról a helyi lapban, de ha volt, akkor felteszem, azt írta, hogy látványos, színpompás, magasztos, ilyesmi. (Kortarsonline.hu, ajánló: Az előadás az egész család számára ideális és az államalapítás ünnepéhez illő program sok karddal, királyi jelmezekkel, koronával és talán még állatokkal is.) A Nixon Kínában című kortárs operáról (a Metropolitanből) majd máskor. Meg majd Marina Abramović müncheni streamoperájáról, a Maria Callas 7 haláláról is máskor. Most arról, hogy nem vagyok járatlan az élőláncolásban. Kései egyetemista koromban, 2013 februárjában, a forradalmi ifjúsági napok idején körbeláncoltuk az ELTE bölcsészkar kampuszát, és voltam szem a láncban a CEU-nál is 2017 tavaszán. 2013-ban azt is latolgattam, hogy ha Balázs Péternek adják pályázat útján a Vígszínházat, akkor a Vígszínházat is szeretném élőlánccal védeni, de erre szerencsére nem került sor, mert lehet, hogy az aztán igazán megpecsételte volna a Vígszínház sorsát. (Úgy értem, eddig nem sok pozitív eredményt tudtak felmutatni az élőláncaim.) Bár nem tudom, hogy a Vígszínház sorsa és a megpecsételés milyen viszonyban állnak egymással azóta. A tegnapi élőlánc, az SZFE-től a parlamentig, az igazán klasszul lett kitalálva. Együtt is voltunk, mégsem érintkeztünk szorosan mi, a tömeg (sok ezer ember), de mindannyiunk kesztyűs kezén keresztül ment a Charta, amit a diákok el akartak juttatni a parlamenthez. (Úgy is nézett ki a végére a papírtekercs, rokkantan, mint amit... öö.. kutyakezek szájából húztak ki.) Mi először az Astoriához mentünk, onnan kerestünk aztán a sorban lyukat, és valahol a Múzeum mögött tudtunk beállni. A köztes időzés könnyed volt és vidám, mellettünk a Soharóza tagjai ékeskedtek Az ügy-előadásuk extrém jelmezeiben, Szirtes Áginak pedig irigyletesen piros tornacipője van a piros, katonás maszkjához. (Mivel nekem is piros katonás maszkom van, felmerült bennem, hogy letépem a lábáról a cipőjét, de úgyis kicsi lenne rám.) Elfelé jövet még szembetalálkoztunk a sorral, amelyik az egyetem és az Astoria felől jött, fogva a piros-fehér kordonszalagot. Helyesek voltak, úgy néztek ki, mintha nagycsoportos óvodások lennének, akiknek színház a jele. Úgy terveztem, hogy majd csak hétvégén kezdem a színházi szezont, de aztán máshogy alakult ez a hét. (Talán érdemes is igyekezni. Ki tudja, meddig lesznek nyitva a színházak, csak a gond van ezekkel. Hé, ne adjak tippeket!) Két napig most üzemen kívül vagyok, viszont tegnap elmentem a Magvető Caféba a Horváth János Antal írta-rendezte Kicsi című előadásra. (És egy futó fuvallatnyi hálát éreztem a vírus iránt: nincsenek már egymásra rátolva a székek. A maszk sem ellenségem, olykor nem is bánom, ha nem látszik az arcom kifejezése.) Ügyes kezű, jól fogyasztható darab, amelyben egy bölcsészkari szerelmi kaland bontakozik ki előttünk a tanár és a diáklány között. A tanár természetesen családos, a lány természetesen kiszámíthatatlan és be nem illeszthető. Bárkivel megeshetik ebből a bonyodalomkomplexumból bármi. (Vagyis hát… ha én egy tanár szobájában kénytelen lennék meghallgatni, hogy idegesen telefonozik a feleségével, és azt mondja az asszonynak, hogy bazmeg, úgy kimennék abból a szobából, hogy vissza se térnék, liezonra végképp nem, asziszem.) Meggyőző esettanulmány ez, minden tanár megtanulhatja belőle, miért ne kezdjen tanítványával. Úgy szakmailag, mint emberileg, különös tekintettel a saját, jól felfogott érdekére. Kellenek a produkcióhoz fölöttébb néznivaló színészek, és meg is adattak nekünk. Hartai Petra a lány, Gémes Antos a férfi. A lánynak a zavara volt a legszebb, amikor például egy autóúton kereste a beszélgetnivalót, és felteszem, legszívesebben egész életre bent ragadt volna abban a kocsiban. A férfinak pedig az a kis önfegyelmező mozdulata, ahogy kidugta olykor a nyelve hegyét, csak hogy nehogy kimondja, ami kikívánkozna belőle. A taps végén rajtunk ütöttek az egyetemisták – kellemes meglepetésként ért ez –, és lehetett velük énekelni a Titkos egyetemet.
Na
itt vagyok Azt még nem mondtam, hogy láttam a Foxtrott című német-izraeli filmet Samuel Maoztól 2017-ből. Hát lenyűgözött. A drámaisága, a ritmusa, a bujkáló humora, az operatőr felülnézete és mindenekelőtt a színészek. Néznivaló, komolyan mondom. Néha az ember dühében is tud röhögni. Arra gondoltam, hogy ilyet talán még Örkény István sem talált volna ki: egy járvány kellős közepén az egészségügyi dolgozók – zömmel ápolónők, gondolom – jutalom gyanánt futballmeccsre mehetnek, 6000 külföldi és 13500 magyar szurkoló közé. Itt van, mire vágytál, világító ágytál. (Picit túlírva Kosztolányi Dezsőt.) Jellemző módon a Kolibri Tipli című bemutatója kapcsán valami szerelésest vártam – vö: Szomjas György A falfúró című filmje –, bár ismerem a szó szlenges jelentését is. Na, ebben az ifjúsági előadásban az utóbbiról van szó. Krausz Attila könyvéből készült, Tasnádi István keze nyoma van rajta, Vidovszky György rendezte. Láttam benne ihletett színházat (helyenként), színészetet is, főleg Kőszegi Máriának voltam hálás néző. A részleteket hagyjuk meg nekem a Spirire. Este a hamarosan bezáró Hatszínben Orlai-bemutató, a Határátlépések bevonulása négy fal közé. Meghittebb itt, mint a Városmajorban volt, lakályosabb. Ami szellemes volt, mostanra kirobbanóan mulatságos lett. (Milyen érdekes egyébként, hogy a matek házifeladat, úgy látszik, mindig bombasiker.) Persze bővült a produkció egy-egy aktuális bemondással is. A sárga-fekete szett, a hátsó csíkozással talán csak véletlenül nem piros és fehér. Minden egyébről majd a Criticai Lapokban. Amikor Schruff Milán meglátogatta a nagymamáját – valahogy úgy érzem, Schruff Milán le van maradva kicsit, nem éri be a többieket –, akkor kedves férjem odasúgta: emlékszem a nagymamára, vagyis akkor még anyukára. (Fehérvári lévén ő is. Akárcsak a darabban játszó összes fiúk, amint azt a Second Life-ból tudhatjuk.) Az előadás végén nem jöttek az SZFE-sek énekelni, de a rendező, Dömötör András felszaladt a színpadra és felkötözött a díszletváz rúdjára egy piros-fehér szalagot. (Még nem említettem azt a könnyebbséges gondolatomat, hogy a piros-fehér csíkokról nekem most már soha nem a nyilasok zászlója fog eszembe jutni.) Este a Jurányiban voltam A Jelentéktelen című, nem jelentéktelen előadáson – Pass Andrea rendezte Gogolból, Friedenthallal, Hajdukkal, Pallag Mártonnal például, Narratíva-produkció –, de arról itt most nem nyilatkozom. Abban a teremben játsszák, ahol nyaranta az AlkalMáté-előadásokon szoktunk hőguta és légszomj tüneteket produkálni kb. ugyanilyen 1 óra 40, 1 óra 45 percben. Na most képzeljük el ezt ebben a szeptemberi nyárban, ráadásul maszkban. Az élvezetig nem jutottam el. Igaz, a színészeknek még rosszabb, mert ők kabátokat meg szőrmesapkákat is viselnek a pétervári télben. (A Pétervári Fagyot Hegymegi Máté játssza fehér bundában és fehér, tűsarkú csizmában.) Nagyon imponálnak nekem a színiegyetemisták. Határozottak, elszántak, fegyelmezettek. Nem reagálnak sértésre, lekezelésre, nem ócsárolnak, hanem fórumoznak és dolgoznak. (Hámori Gabi írta találóan: ők a fiatal demokraták.) Ez is milyen nagyszerű ötlet: a vádra, hogy bezárkózó az egyetem, csináltak tegnap egy nyílt napot, ahol bárki megnézhette, milyenek a tanárok, mit tudnak, mihez kezdenek. Mi kedves férjemmel két pompás órát töltöttünk az SZFE parkolóban, ahol először Dinyés Dániel avatott be a Don Giovanni áriáinak előjátékaiba, majd Ascher Tamás beszélt Cate Blanchettről és a vele rendezett sydney-i Ványa bácsijáról. (Láttuk, láttuk!) Este is volt szó a lázadó egyetemistákról, a Kamrában, A császár című előadásban. Zsámbéki Gábor, a tiszteletreméltó kérlelhetetlen, rámutatott Ryszard Kapuścińskival a rámutatandókra, az emberek és a rendszer működésére. Jó lehangoló este volt. Amikor elkezdődött az előadás, mintha egy fekete-fehér film kezdőképébe estünk volna be. Színháznak ez olyanfajta, ami nem méznyalás a nézőnek, a színésznek meg egyenesen rémálom, gondolom. Szövegfolyam leosztva nyolc szereplőre, karakterek és főleg szituációk nélkül. Ráadásul nem játszották fél éve, akkor is csak párszor. Úgy tűnt most, hogy az ehhez szükséges rendkívüli színészi koncentrációhoz vissza kell még kondicionálódniuk. (Szacsvay, Bezerédi, Elek Ferenc, Bán János, Dankó István, Kocsis Gergő, Vizi Dávid és a Dér Zsolttól átvett szerepben debütáló Szécsi Bence e.h. – nem fogja elfelejteni.) Megvan nekünk Kapuściński könyve, a nyolcvanas évek végén olvashattuk, „Jó, persze, Afrikában!” érzettel. Most meg arra gondolok, hogy amikor Hailé Szelasszié megbukott, nyolcvan vagy kilencven fölött járt. Aki egész életében idősebb volt nála pár évvel, az ezt már aligha érte meg. Ráadásul arról is meggyőzött Zsámbéki Gábor Kapuściński és Kocsis Gergő útján, hogy utána sem lesz jobb. (Most olvastam ezt. Végtelenül tisztelem ezeket a fiatalokat azért, hogy megpróbálták.) Milyen jó lenne, ha a színházban beadhatnánk a maszkunkat a ruhatárba. Ja, nem. Visszaszöktem a kanyarba. Az idő szép, a füge is éreget egyesével, a diófalevelek meg kegyetlenül esnek lefelé. Csendes, nyugodt a part, és a víz úsznivaló. Mondjuk már olyan vagyok, mint az Illés zenekar; többedszer búcsúzom a nyártól. Pallag Zoltán: Azt mondja AZT MONDJA nem lesz semmiféle ősz főleg nem november se sapka se sál se puszi a szádra mi nem futunk össze sehol ahol látszik a lehelet szemüvegeden a pára nem lesz köd reggel induláskor ne is reménykedj telefon cigi kulcsok pénztárca semmi sem lesz meg a telefonomért nem szaladok vissza amíg a kocsiról a leveleket söpröd mert én ide többet úgy sem állok leszarom ezt a fát is te velem nem leszel türelmes te engem nem fogsz siettetni hagyjál a romantikával mi nem fogunk sehova se menni és most már mindig augusztus marad és mindig a hasadon fogok feküdni egyáltalán nem is értem hogy jön ide az ősz Büszkén tudatom, hogy a színiegyetemisták meghívták a kritikusokat őrködni. Aki tudott / akart / megengedheti magának, jött tegnap a tetőre félórás turnusra. Két lány a kapuban meghőmérő-revolverezett bennünket, aztán fent felsorakozott női csapatunk, Papp Timi a legtetszetősebben, piros-fehér népi hímzésesben, zöld nadrággal. Amikor korábban néztem az őrség fényképeit, kicsit csodálkoztam a mindenki terpeszén. Gondoltam, talán A Pál utcai fiúkat játsszák előszeretettel. De az a helyzet, hogy muszáj terpeszben állni, mert ez egy tető, egyenetlen betongerendázattal, és nemigen van annyi hely egy sávban, hogy az ember alapállásban egymás mellé tegye a talpait. („Talpaink egymásra lépnek” – ha emlékszünk még erre.) Két gerenda elejében kis műanyagkatonák és tankocskák vannak elhelyezve szép rendben. De lehet, hogy ezt nem kellett volna elárulnom, hogy adott esetben meglepetésként érje a támadókat a védekező hadosztály. Kicsit izgultam, nem pont akkor akarja-e majd a kuratórium elfoglalni az egyetemet, amikor mi őrködünk. Ez esetben, gondoltam, mi egyebet tehetek, legfeljebb ráomlok fentről Vidnyánszky Attilára, mint Nemecsek az Áts Ferire. …azt mondják, rajtunk is múlik minden. Rajtam ne múljon. (Tandori Dezső, Szonetkosz, 11, részlet) Tegnap voltam 60,5 éves, jajaj, az már majdnem 70, ha nem jól számolom. (De most rájöttem, hogy eleve nem jól számolom, mert augusztusban volt esedékes, nem most. Végtére is jó régen esett, hogy matekból vizsgáztam Kosztrikin professzornál, és hát nem is tettem le elsőre.) A héten elmaradt először egy fehérvári színháznézés, aztán tegnap egy tatabányai. A Ha elállt ez esőt már kétszer nem láttuk a Jászai Mari Színházban, de hátha majd eláll még. Esnek el sorban a színházak, én meg akarok nézni, amíg lehet, úgyhogy beugrásként a Kamrába mentem a Pelsőczy-Rába osztály vizsgaelőadására. Tudtam, mire számíthatok, Ördög Tamás rendezésében az Angyalok Amerikában. Az egyetlen olyan darab, aminek a nézői között általában több a férfi, mint a nő. Nemigen vett le a lábamról engem ez a dolog. Talán az az egy, ahogy Major Eriket, az őáltala játszott pasast borzolta a kétségbeesés. Meg hogy Kenéz Ágoston tud lefegyverzően hisztérikus lenni. Végül is szépen dolgoztak mindahányan, megduplázva szereposztásilag. A végén jött az egyetemisták kórusa. Már nem is Titkos egyetemet, hanem Szabad egyetemet énekelnek, az kezdődik titkosan, és folytatódik egyre több szólamban. Tompa Andrea Haza című regényét olvasom. 10%-nál tartok, de még mindig nem érzem úgy, hogy elkezdődött. Tegnap délután a Színház- és Filmművészeti Főiskolánál jártam, amikor a ház előtt a Vas utcában átadta Upor László leköszönt rektor az aranydiplomát Detre Annamáriának és Papp Jánosnak. Papp János ezt a verset mondta el, aztán Béres Attila beszélt kicsit, majd Zsótér Sándor olvasott fel Brechtet, az Utódainkhoz címűt, miközben odafent a tetőn egy régi Székely-Zsámbéki osztály növendékei álltak sorfalat. Azért is jártam arra, mert amikor Papp János a rádióműsorom vendége volt, akkor nagyon megvettem őt. Interjúról jut eszembe, azt szerintem írtam már, hogy a nyolcvanas években, amikor huszonéves voltam, akkor a színházi ismeretségekben tegeztem a férfiakat. Aztán amikor 30-35 éves koromban egy frissen végzett pályakezdő színész makacsul csókolomozott, akkor áttértem a magázódásra. Onnantól kezdve három olyan alkalom volt, már ebben az évezredben, amikor az interjúbeszélgetés annyira revelatívan jól sikerült, hogy végül összetegeződtem az alannyal. Történetesen csupa Zsoltokkal alakult így: Anger, László, Trill. ’84 az Örkény Stúdióban, ahol prapírt töltetnek ki a nézőkkel az esetleges kontaktkutatáshoz. A darabot Mikó Csaba írta George Orwell regénye alapján. Mivel Widder Kristóf rendezte az előadást, a díszlet a falra szerelt hangfalszerű dobozaival némi aggodalommal töltött el: nem kell-e majd a színészeknek azokra felmászni. Bajomi Nagy György, Mácsai Pál és Zsigmond Emőke a három szereplő. Három világos szemű, érzékletes ember, szürkében. Most, hogy Bajomi Nagy György tagja lett az Örkénynek, a társulat hivatott arra, hogy eljátsszon egy retrospektív vagy flashback Micimackót, amelyben Vajda Milán adja a fiatal medvét, Bajomi a középkorút és Csuja Imre az érettet. Most ez talán úgy tűnik, hogy viccelek vagy gúnyolódom, de szó sincs róla. Komoly vagyok és nagy örömmel fogadom Bajomi Nagy Györgyöt Pesten. Ebben az előadásban is úgy tudja mondani, „igen”, hogy az embernek eszébe nem jutna nem hinni neki, nem bízni benne. Amint elkezdődött a játék a gyűlöletpercekkel, rövid úton elfogott egyfajta kellemetlen, feszengő hangulat, miszerint egyáltalán nem szívesen nézem még a színházban is azt, amit odakint sem szívesen nézek. És ez a kelletlenség voltaképp el sem múlt belőlem az előadás 90 perce alatt. Augusztus vége óta elég sok színházban jártam, és elégedetten láttam, hogy a közönség rendesen, fegyelmezetten maszkot visel. Tegnap szereztem először olyan tapasztalatot a Magyar Színházban, hogy ha három méter sugarú kört húztam magam körül a nézőtéren (félkört csak, mert legszélen ültem), akkor abba öt olyan ember esett bele, aki az orra alatt hordta a maszkját. Ez kellemetlenül érintett, és arra késztet, hogy átgondoljam a kockázatvállalásom mértékét. A Rómeó és Júliát láttam Eperjes Károly rendezésében, megírom majd a Spirituszra, de sajnos nem sok jó szavam lesz róla. Találkoztam ott Peremartoni Krisztina nézőtárssal, rögtön gondoltam és mondtam: tegnapelőtt volt, de legfeljebb a múlt héten, hogy ő játszotta Júliát ezen a színpadon, Mácsai Pál Rómeójával. A Magyar Színházból a József Attilába mentem, ahol a 9-től 5-ig című, azt mondanám, irodamusical heroikus premierjét tartották; öt beugróval. Itt maszkproblémám nem akadt, viszont úgy indult az este, hogy nyílt színen tartózkodott több mint egy tucat szereplő (tánckar), és amikor beálltak a kezdőpózba és sötétedett, akkor bejött Nemcsák Károly igazgató, majd behívta Szente Vajk rendezőt is és hosszú percekig beszéltek. Ezt én érzéketlenségként és súlyos tiszteletlenségként éltem meg a rendkívüli körülmények közötti fellépésre készülő játszó személyek iránt. Az előadás jellegzetesen Szente Vajki-i zenés produkció: vetítés, füst, színes fények, forgószínpad, pörgés, nyüzsgés, lendület, energia. Tudom méltányolni, sőt élvezni az olyan, magabiztos műfaji jártasságot, mint amit például Auksz Éva vagy Náray Erika mutatott itt. És a Légy jó mindhalálig után most másodszor figyeltem fel Korponay Zsófira: dögös a hangja és dögös a színpadi jelenléte. Mindazonáltal nem az én világom ez. Úgyhogy amikor a főnökébe szerelmes titkárnő (Náray Erika) és a fallikus szimbólum-szerű gyertyákat hordozó táncosnők tomboló sikert aratva elénekeltek-eljártak egy maszturbisztikus betétszámot, akkor már éreztem, hogy az én szakmai érdeklődésem kielégül az első rész folyamán. A Tipliről. A Jelentéktelenről. Töprengek a megírandó Rómeó és Júlián, amit a Magyar Színházban láttam. Szemre amolyan korhűszerű, klasszikus formácska előadás, kissé tempótlanul, helyenként ügyetlen szervezéssel. De végiggondolva nem hangsúlyos részleteket, nagyon úgy tűnik, hogy a rendező Eperjes Károly mondani akart evvel valamit. Mégpedig azt, hogy a testi szerelmen, a bujálkodáson nincsen áldás – kivéve ha gyermekáldással jár –, és minden szereplőnek jár is érte a halál. Tybalttal kezdve (aki mindig két nővel mászkál) Mercutión át (na, azt ki sem merem mondani, ő micsinál) Rómeóig és Júliáig. Eperjes büntet. Két idén végzett kaposvári színész lett beküldve ebbe (második szereposztás), Kovács Panka és Kocsis Gábor. Mondjuk a fiúban alkatilag nem látok egy hajszálnyi Rómeót sem. A lányt a rendezői koncepció szerencsére nem muszáj, hogy zavarja. Legfeljebb a segítség, a megtámasztás hiánya. Mély együttérzéssel néztem őket. Anyu ma kilenc éve halt meg. Egyszer nekiállt lejegyzetelni az életét, de csak 1950-ig jutott el. Abból idézek: 1933 – apám nővérének férje alkalmi állást szerez a gödöllői Grassalkovich kastélyban: lakatos, altiszt – kulcsár. Két gyermek, anyám háztartásbeli. Talajvizes láposban penészedő ház, ahol a HÉV fordul. Jövedelemhiány, havi egy vásárlás Spitzeréknél. Szegényételek, szűkös öltözködés, Nagykovácsitól részletre fülhallgatós rádió. Később jobb lakás a kastély árnyékában. Könyv, mozi zéró. Gazdagabb rokonok kiszolgálása. 1938 – iskola. Elemiben szorgalom, utána polgári. Szomorúság, nincs pénz továbbtanulni. 1938-ban váratlanul húgom születik. Eladósodás, éjjeli viták. Három évvel idősebb nővérem varrni tanul. Anyám: kastélyi fehérneműk gépi stoppolását csinálja. Mi a kormányzósági testőrség tiszthelyettesi körével vagyunk szomszédságban. Bizalmatlanság. Láttam kikötött katonát. A polgári után ősszel Lentiben, rokonoknál (pékség) sírva nézem az iskolába járókat. Adóhivatalban kisegítő leszek, tízórait vásárló kislány, bagóért. Utálom. Hírlett, hogy a honvédség felvesz 16 éves kortól telefonközpont-kezelőket. HM-be írtam, felvettek tanfolyamra. HM telefonközpont, 3-4 100 kapcsolóhelyes tábla. Minden idegen. Soha nem vártam úgy szülinapot, mint a 16-odikat. 1943 – I. Honvéd Hadtestparancsnokságnál helyeztek el. Sokszor éjszakai ügyelet. Reggel haza Gödöllőre. Megismerek egy telefonműszerészt, aki szervizeli a központunkat. Gyakran bejelentés nélkül és sok időt tölt ott. (1945 után magas beosztású törzstisztként láttam viszont, híradótiszti iskolaparancsnok.) Életem első saját könyvét kaptam tőle (Görög mitológia), szeretetteljes ajánlással, amit sajnos kitéptem. Néztem a magyar dráma napján a Tragédia-közvetítést Székesfehérvárról, annál is inkább, mert annak idején nem láttam ezt élőben. (És aztán elmaradt a múlt hétre tervezett folytatás.) Úgy tűnt, teljességgel lehetséges a megközelítés, főleg formailag, képileg keresőn és találón is nemritkán, az egész társulat és az összes rendező reprezentatív munkájaként. De azt be kell vallanom, hogy közben elraboltak a színiegyetemisták. Amikor láttam egy videópartin, hogy a Nemzeti Színház előtt csoportosulnak és egyikük szöveget kezd mondani a mikrofonba, két-három sor után felismertem, hogy ez a Kassai polgárok Máraitól. Sejtettem, hogy a színházban is ez a darab megy épp, hétvégén mutatták be. Azonnal lenyűgözött a gondolat, az ötlet ereje. A dráma szép szavú főhőse, János kőfaragó mester sokat vívódik azon, hogy szembe kell-e neki szállni a nagy hatalmú úrral, aki a városra támadt. A végső, nehéz döntése az, hogy igen. „Úgy tanítottak, hogy minden veszély ellen van fegyver. S a leghatalmasabb a jog és a lelkiismeret.” Úgy érzem, hogy kint hitelesebben hangozhattak az ilyen szavak, mint odabent, Rátóti Zoltán szájából. De azért majd megyek és megvizsgálom persze, ha egy mód lesz rá, a Nemzeti előadását. A kegyelmes időjárástól kaptam még négy napot a Dunára, teraszon ebédelésre, hintaágyban cikkírásra, fügeérlelésre, gereblyézésre, alkonyi fényekben és színekben gyönyörködésre a parton. Denevér Ernőt nem láttam, lehet, elvitték magukkal a fecskék. Azt álmodtam éjjel, hogy otthon, egy lakásban, ami nem a mi házunkban volt, Znamenák Istvánnal és egy másik, ismeretlen emberrel pakoltunk. (Znamenák úgy kerülhetett bele, hogy este a Hétdombfesztivál kisfilmjeit néztem online, és az egyikben, a Második kör címűben ő volt az ellenszenves és korrupt bizottsági elnök ott, ahol Lovas Rozi és Molnár Áron állami gyermekáldási projektre jelentkeztek.) Valamelyikük odadobta nekem a kis ékszeres dobozkámat, de megpattant és kiesett az ablakon. (A dobozka.) Meg se vártam a liftet, hanem zokniban, lélekszakadva rohantam le az utcára. Kiértem a kapun és láttam, hogy idősebb emberek hajlonganak a fűben, egyikük a kezében tartotta a dobozt. Amikor megláttak, azonnal elindultak az út szélén álló, közepes forma busz felé és beszálltak. Mentem utánuk, felszálltam, eléggé tele volt emberekkel, és megállva a két sor között beszélni kezdtem. Valaki azonnal felhangosította a busz rádióját, hogy ne halljanak. Kiabálva elmondtam, hogy ezek az ékszerek, több fülbevaló, néhány gyűrű, nem különösebben értékesek, inkább csak érzelmileg, nincsenek bennük gyémántok vagy ilyesmik. Életem hatvan éve alatt ezekre tettem szert, kaptam a férjemtől vagy örököltem anyukámtól. Kérem, adják vissza. Nem adták. Letuszkoltak a buszról. Hát eléggé lehangoló, hogy még egy álomban is ilyenek az emberek. Tavasszal, a „maradj otthon” idején volt egy hónapig próbából Netflixem, akkor megnéztem A két pápa című filmet, de eléggé hidegen hagyott. Most, amikor a Rózsavölgyi Szalon bemutatta Jordán Tamással, Lukács Sándorral és Molnár Piroskával, persze mentem látni. Bár járványilag a Rózsavölgyi is egy va banque színház, értelemszerűen maszk nélkül evő-ivó nézőkkel mellettem. Így élek én veszélyesen. Vecsei H. Miklós rendezte az előadást, sokat vetít a falra, az néha már-már kísérteties. Kedves pillanat, amikor Jordán Tamás frissen megválasztott pápaként – ő Benedek pápát játssza, Lukács Sándor pedig Ferenc pápát, nem mintha nem lehetne akár fordítva is –, kiáll az ablakba és beszél a néphez. Esetünkben a Szent Péter teret a Szervita tér alakítja. Molnár Piroskát kedvtelve néztem, szigorú, de kedélyes szemüveges apáca, egyszer majdnem táncol is a Bella Ciaóra. (Kicsit meglepett itt a Bella Ciao, mert amennyire tudom, ez egy olasz partizándal a háborúból – emlékszem rá gyerekkoromból mint a mozgalmi nótatár darabjára –, de meghozta a reneszánszát A nagy pénzrablás című spanyol sorozat, amit szintén megnéztem a tavaszi Netflixemen.) Trokán Anna vesz még részt az előadásban egy semmi szerepben, de bizonyára érdekes és tanulságos számára estéről estére végignézni az idős kollégákat, adott esetben azt, hogy miként keverednek ki, ha történetesen galiba adódik. Volt egy nézőnő, aki mackós maszkot viselt! Barna színű maszk középen világosabb kerek folttal, abban kis fekete orrocska, alatta rajzolt vonalka a mosolygós cérnaszájig: pont mint a játékmackókon. Elsárgultam az irigységtől.
Elmentem a Belvárosi Színházba a Hogy
szeret a másik? című darab premierjére. Színészből lett regény- és
bulvárvígjáték-író, a sokdíjas Alan Ayckbourn írta ötven éve, Keresztbe-kasul
címen is játszották magyar színházak. (Ulmann Mónikának például megvolt már a
mostani szerepe másfél évtizede a József Attila Színházban.) Göttinger Pál
rendezte a produkciót, és némi torok Annyit mondhatok, hogy Edvi Henriettát nem láttam évek és Szombathely óta, és most örömmel láttam viszont, úgy értem, az ő örömével is. Szimpatikusan és eredményesen élvezte, hogy játszhat, barna parókában, nyomi nőt. Kétórásnak írják az előadást, gondoltam, az egy rész. De amikor 8 után öt perccel felkapcsolták a villanyt és kinyitották az ajtókat, az a felszabadulás útjának tűnt fel előttem. Úgy hiszem egyébként, hogy egy évvel ezelőtt még biztosan végignéztem volna ezt az előadást. Az alkotók és a munkájuk iránti tiszteletből, valamint a meghívásnak szóló köszönettel. De most más, élesebb a helyzet. Most nem töltök el egy teli színházban még egy órát, ha már tudom, hogy az számomra – hangsúlyozom: személy szerint számomra, és nem állítva, hogy másnak ugyanígy – kecsegtelen. Én természetesen az a fajta néző vagyok, aki ha egy Gina című kortárs magyar színdarab bemutatójára megy, akkor azt hiszi, hogy ez egy Gina nevű lányról fog szólni (lásd: Vitay Georgina). De hát nem. Radnóti Tesla Labor, lambériás díszlet – van annak egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli hangulata. Mai történet, mai világ. Jobban illenének hozzá lakásszínházszerű körülmények, közelebbség, pláne hogy rosszak a látási viszonyok a nézőtéren, túlságosan lent vannak az ülő szereplők ahhoz, hogy ne takarják őket a nézők. Nem különösebben árnyalt a darab, nincs benne nagy írásművészet, de a témát – gyereknevelés mint zsákbamacska – fontosnak, izgalmasnak és átélhetőnek találom. Schwechtje Mihály írta és rendezte, lehet, hogy kritikamegbízásom lesz rá, úgyhogy nemigen mondok most többet. Annál többet legalábbis nem, hogy örülök Nagy Márknak. Szavaztam is rá mint pályakezdőre valamelyik évben, és most konstatálom, hogy ő afféle precedens: Kaposváron végzett, rögtön vitte Vidnyánszky Attila a Nemzetibe, és most onnan elszerződött a Radnótiba. Szívesen fogadtam a helyi erőkön túl Török-Illyés Orsolyát is, aki mindig rendkívül imponált nekem – de még civilben is, márciusban a marosvásárhelyi reptéren –, és érződik rajta az a szomorkás elégedetlenség, amire szükség van ehhez a figurához, akit játszik. A Három Hollóban rendezett programsorozat keretében régi színházi előadások felvételét lehetett megnézni, utána pedig mindig beszélgetés zajlott a közönség előtt az alkotókkal, az emlékeikről, külön vonulatként Ruttkai Évát megidézve. Utolsó epizódként az 1982-es vígszínházi Sirály volt látható tegnap délután (Ruttkai Éva Arkagyinájával és Darvas Iván Trigorinjával), majd Kútvölgyi Erzsébet (Mása) és Gálffi László (Medvegyenko) érkeztek a kávéházba, hogy moderáljam őket. (Így mondják, nem?) Megnéztem a vetítést, bár sajnos a negyedik felvonás alatt elakadt a gép, így lényegében lemaradtunk arról, amire én az egész előadásból emlékeztem: hogy Hernádi Judit Nyinája mintha tényleg lesoványodott volna az utolsó részre. Elolvastam mindent, amit annak idején írtak erről az előadásról. (Hát, úgy találtam, kevés köztük a haszna-, illetve komolyan vehető kritika.) Nem erősíthetem meg a korabeli bírálatok szinte egybehangzó állítását, miszerint ez a Horvai István rendezte előadás unalmas volt. Persze lehetséges, hogy ilyen közeli felvételek kellettek az apró, érdekes részletek felfedezéséhez, mint amiket most láttam. Hogy csak egyet mondjak: amikor Hernádi Nyinája odaadta Darvas Trigorinjának a medált, a Nappalok és éjjelek című Trigorin-mű megjelölt soraival, akkor a lány arcán futólag átvonult a meghökkenés, a csalódás és a durc felhője. Látszott, hogy ő úgy képzelte, Trigorin tudja, mit írt azokban a sorokban. Nyinánk nem számított arra, hogy ez ilyen lassan, nehézkesen megy majd: a palinak ki kell keresnie a könyvtárban, vagy beütnie a gugliba, hogy megértse az azonnali felajánlkozását. Azt a kritikai elemet sem erősíthetem meg, sőt a leghatározottabban visszautasítom, hogy Darvas Iván modoros lett volna Trigorin szerepében. Tökéletesen egyetértettük ebben (is) a beszélgetőtársakkal, akik minden szempontból helyesek voltak. Voltak terveim, például menni fügét begyűjteni a Dunakanyarból, meg színházat is írtam be a naptárba ezekre a napokra. De vasárnap éreztem, hogy a leüléssel, felüléssel és felállással gondom van, tegnapra pedig már minden mozgás fájdalommal járt. Nagyon úgy fest, hogy ez az egy évvel ezelőtt lefülelt porckorongsérv újrajelentkezése. Meg is vagyok sértődve, mert nem adtam okot erre, rendesen tornáztam minden nap. Most nem tudom, hogyan leszek. Melegen tartom, fekszem, beszereztem a háziorvostól gyulladáscsökkentő fájdalomcsillapítót. Úgy döntöttem, ennek muszáj segítenie rajtam, mert bevonulni a gerincklinikára vagy bármi más egészségügyi intézménybe – hát azt most igazán nem, kösz szépen. Ez is milyen csodálatos ötlet a Színház- és Filmművészeti Egyetemtől! (Mármint amikor még nem állt katonai irányítás alatt.) Hogy kétnapos online filmfesztivált rendezett tegnapra és mára, itt. Ötven év vizsgafilmjei láthatóak, sőt, a legrégebbi, amit megnéztem, 1955-ös, Ötven címmel, Gaál Istvántól, Szabó Ernővel a főszerepben. Bár akkor még a szereplőket nem írták ki a stáblistára, így csak erősen gyanakszom, hogy Gyöngyössi Imre 1959-es 1956 november című filmjében Tímár Éva a fiatalasszony, aki disszidálni készül a Mécs Károly játszotta orvosférjjel. Megnéztem legalább egy tucatot. Először a régieket. Fekete-fehérben azok a hatvanas és hetvenes évekbeli enteriőrök! És hát a színészek. Nagy öregek középkorúan (Major és Garas, Az ítélet, Gazdag Gyula 1973, Sulyok Mária és Kőmíves Sándor, Skorbut, Maár Gyula 1967) és a mostani nagy öregek fiatalon (Cserhalmi, Félálom, Jeles András 1975, Fogalmazvány a féltékenységről, Monori Lilivel, Bódy Gábor 1972, Tahi Tóth Szomjas György Szabad szombatjában 1967-ben) Maár Gyula 1966-os Ablak című vizsgafilmjében egy öreg, beteg ember mellett a jómódúnak megmaradt polgári lakásban egy fiatal nő – nem derül ki, hogy rokon vagy fizetett segítség. A végén az orvos (Somogyvári Rudolf), aki igazi úriember – és akkoriban ez még nem mondott ellent annak, hogy cigaretta lóg a szájában, miközben leül a beteg ágya szélére – mielőtt elmegy, lesmárolja a lányt. Érdekes arcú, hallgatag szépség, nézem, ki ő, mert nem ismerek fel benne egyetlen korabeli vagy utánai színésznőt sem. Rákeresek a nevére, aligha lesz belőle egynél több: Wieromiej Beatrix. Látom, 1965-ben végzett a Vas utcában, a Széchenyi István Közgazdasági Technikum Kereskedelmi tagozatán. Talán ott találta Maár Gyula, az utcában. Azután Bollók Csaba 1996-os, színes, megmozdított diafilmszerű Winnetouja lassan átvezetett ebbe az évezredbe, ahol Csányi Sándor zseniális Az ember, akit kihagytakban (Tóth Barnabás és Litkay Gergely, 2000), és Haumann Péter meg Margitai Ági feldarabolják Újvári Zoltánt (Fasírt, 2014, Hartung Attila), és Nagy Zsolt hát hogyan nézi a túlspilázó csaját, Zsigmond Emőkét?! (Játszótársak, Visky Ábel 2014.) Maradt még mára is bőven. Ilyen nap nincs.
|
|
|
