Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2020. augusztus

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

         

 

1. szombat

     Idestova tíz éve Vidnyánszky Attila a magyar színházi élet ura. Ennyi hatalom egyetlen színházi ember kezében az ötvenes években sem összpontosult. Vidnyánszky Attila rendelkezik pénzek és pozíciók fölött, igazgatja a Nemzetit, vezeti a Teátrumi Társaságot, szándékai szerint működik színházi ügyekben a Magyar Művészeti Akadémia, az emberminisztérium, a kaposvári színészképzés. Ha kér a miniszterelnöktől, megkapja.

     Feltehetjük a kérdést, hogy ez idő alatt az ő révén milyen eredményekre jutott a magyar színház. Mit tud Vidnyánszky Attila felmutatni? Azt, hogy soha még ennyi közpénzt nem adtak lovas színházra? Vagy a legszívesebben ingyen játszó Nemzeti Színházat? A MITEM-et, amit oly büszkén emleget? (Ami önmagában nem mérhető, hiszen Magyarországon soha senki más nem kapott 200 millió forintokat arra, hogy évente nemzetközi színházi fesztivált rendezzen.) A kaposvári egyetem művészeti karát, ahol nem a tudományos és oktatási teljesítményre, hanem a Kossuth-díjra osztják az egyetemi tanári kinevezéseket? A Kéri Kitty vezette kaposvári Színházi Intézetet? A kiüresített POSZT-ot? A kisvárdai fesztivált, amely gagyi kurzusszínházat ünnepel díszelőadásként? Vagy mit is?

     Most kineveztek a gyors lefolyásúan alapítványi kézbe adott színiegyetem fölé egy szakmailag értelmezhetetlen kuratóriumot, Vidnyánszky Attila elnökletével. Vajon mit fog tenni ezután? Elégedetten végigsétál a folyosókon, termeken, amelyekhez annyi sok magyar színházművészt fűznek emlékek, csak épp őt nem? A kuratórium kiválasztja őt magából rektornak? Vagy osztályt akar indítani, elvégre ide könnyebb bejárni, mint Kaposvárra? Vagy ő nem, de megmondja, hogy kik tanítsanak? Vagy főleg, hogy kik nem?

     Az elképzelhető, hogy innentől kezdve lesz pénz az egyetem épületeire, infrastruktúrájára. És a kuratórium pontosan fogja tudni, hogy ezeket a pénzeket hol kell elkölteni. Aztán majd a működtetéssel, a fenntartással lehetnek gondok – ezt látni mindenhol, ha szertenézünk.

     A Vidnyánszky egyetemén Vidnyánszky irányelvei szerint képzett színészek talán majd elszerződnek a Vidnyánszky vezette szervezet színházaiba. Már csak a nézők fölött nincs feltétlen hatalma, mivel az egyelőre művészeti kérdés.  

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

     Már két-három hete nem láttam lógni Denevér Ernőt a pincefalon. Lehet, nyaralni ment, aztán amikor vissza akart jönni, karanténba* zárták. Kifizetnénk a tesztjét, hazavárjuk.

* Használja inkább a magyar megfelelőt: vesztegzárba

vissza a lap tetejére

3. hétfő

     Akármerre járt is a Denevér Ernő, biztosan olvasta a naplómat, mert tegnap hazajött.

     Az elmúlt egy hét alatt családi okokból megnéztem az összes videófelvételünket, amit pár éve digitalizáltunk. (Sőt már vágni is tudom.) Különös kaland volt, néha álmodtam is ezekről, beléjük álmodtam magam. Az 1991-től 2001-ig tartó tíz évet ölelik fel a felvételek, amiket általában a bátyám kölcsönkért kamerájával készítettem. Valamikor a digitális korszak előtt fél perccel vettünk végre egy saját videókamerát, az azóta szekrényben porosodik.

     Szóval tíz év. Az elején a gyerekek kicsik voltak, a végén nagy kamaszok. Többnyire utazásokon, kirándulásokon, nyaralásokon meg családi eseményeken videóztam. Ez alatt az évtized alatt bejártuk a gyerekekkel Franciaországot, Izraelt – négy tenger mosta ott őket, a Földközi, a Vörös, a Holt és a Kineret, vagyis a Genezáreti-tó, amit a kedvünkért Galileai tengernek is neveznek –, mentünk velük New Yorkba, Olaszországba. Mindezt még azt megelőzően, hogy 2001. szeptember 11. után örökre megváltozott a világ és a világjárás. És persze másztunk diósgyőri meg sümegi várba, egri minaretbe, bóklásztunk Bélapátfalván, Nyíregyházán, Badacsonyban, a Dunakanyarról nem is beszélve.

     Belegondoltam, hogy én még olyasmiket láttam, amik azóta már megsemmisültek. A World Trade Center, a Notre Dame huszártornya, a szöuli Nagy Déli Kapu. Ezért aztán úgy volt vidám nézni, hogy közben szomorú is.

vissza a lap tetejére

4. kedd

     Gondolok az SZFE-re, a diákságra, a tanárságra. Együttérzéssel, mert nagyon nehéz lehet eldönteni most, hogy mi legyen a teendő. Azt már rég tudjuk, hogy bizakodásra vagy bizalomra semmi ok. (Egyébként csodálkoznék, ha a kuratórium pontosan tudná, mit fog csinálni, mit kell csinálnia. Nem lehetetlen, hogy az annektálók szándékainak körvonalazatlansága ad némi manőverezési szabadságot az annektáltaknak.)

     Jöttem persze este premierre a Városmajorba. Dömötör András, Deés Enikő, Benedek Albert és a társulat: Határátlépések, Orlai Produkció. Amikor egymás után besorjáztak a szereplők, Máté Gábor-tanítványok – Ötvös András, Schruff Milán, Mészáros Máté, Járó Zsuzsa, Péter Kata –, azt hittem, hatodiknak Kovács Patrícia lép majd be, és sajnáltam, hogy nem.

     Idén elmaradt az AlkalMáté-premier, és ez a Dömötör András rendezte előadás olyan, mint egy kisebbfajta kárpótlás. Legjobb pillanataiban fel is ér az AlkalMátéhoz. Mindenekelőtt azon a drámai csúcsponton, amikor Péter Kata – aki jellemfestő csilingelő kacagásban is verhetetlen – felolvassa/elmondja a FESZ petíciója helyett a maga petícióját. Vagy Mészáros Máté, amikor eredmény nélkül zárul a csúcstámadása Járó Zsuzsára.

     Köszönettel vettem a tájékoztatást is, 9 évvel a Mészáros Máté-bemutató után, hogy mi is lett a sorsa az abban a produkcióban exponált szerelemnek-kapcsolatnak az egri lánnyal.

     Március óta egy jó színházi délelőttöm volt már, de jó színházi estém élőben – ez volt az első közel öthavi nélkülözés után.    

vissza a lap tetejére

5. szerda

     Ma szabadságot vettem ki.  

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

     Úgy volt tegnap, hogy megyek a Mézesvölgyi nyárba Oz, a csodák csodáját nézni. De aztán az időjárástudósok azt mondták, hogy kábé az előadáskezdés idejére fog odaérni a zuhé. Úgyhogy inkább péntekig prolongáltam a programot. (Sikerült megtartani a premiert egyébként.)

     Így most a fügénkről beszélek, amely titokzatos és bonyolult lény. Soha még két egymás utáni évben ugyanúgy nem viselkedett velünk. Idénre igen megnőtt. Kisebb részt felfelé – már egyáltalán nem érem el a tetejét –, nagyobb részt széltében. Úgy elterebélyesedett, hogy betölti a teret, nehéz körbejárni, mert elérte a falat, a tujákat meg a málnást. Kábé másfél hete már minden reggel belemászom és átvizsgálom. Látom, hogy van rengeteg gyümölcs, nem is kicsik, de zöldek és kemények. Arra gondoltam, hogy ennyire besűrűsödött a növény, talán maga állja el a napot maga elől, ezért nem akarnak érni a gyümölcsök. De az utóbbi két-három napban találtam egy-egy leszedhető szemet. Reggelente, reggelihez egyet. Lehetséges, úgy lesz – és ez a jobbik eset –, hogy most nem fokozatosan, időben elnyújtva (júliustól októberig) fog megérni a termés, hanem egyszerre. Akkor ehhez majd össze kell szedni őket és magunkat.

vissza a lap tetejére

7. péntek

     Semmi érdekes.

     Aki Pestre megy (mármint kettőnk közül), általában vonattal, mert kocsival úgyis nehéz megállni otthon minálunk (ahol mostanában egy kedves rokon időzik). De ezúttal ketten mentünk dologra, ezért autóba ültünk. Úgy alakult, hogy kisebb-nagyobb bevásárlókörút lett belőle. Amikor este 10-kor hazaértünk, ezeket az új szerzeményeket szedtük ki az autóból: egy szék, 10 darab 2,5 méteres karó, díszpárna, ásó, közepes állatnyi szőr (mű-, amivel eltakarom a földön a két égésnyomot, amit anyósom még cigarettával csinált valaha), lapát, két komposztládafedő, hígító, ecset, festék, két 46-os szandál, lakk, smirgli, 3 auchanos sajtospogi. Elégedettségre adtunk okot magunknak. 

vissza a lap tetejére

8. szombat

     Veresegyházra menet Vácrátóton áthajtva az újdonság erejével hatott rám, hogy a botanikus kertet már Nemzeti Botanikus Kertnek hívják, frappáns elnevezés – gondoltam. A Mézesvölgyi Nyárban visszatérő vendég vagyok augusztusonként, a legkellemesebb nyári színházi fogadóhely, ahol a nézőhívó szignál is az Amélie csodálatos élete zenéje.

     Az Oz, a csodák csodája című zenés családi mesejátékot adták – a színlapon az obligát „felhőtlen szórakozás” –, Varga Bálint és Janik László munkáját, de erről szokás szerint nem mondok itt most semmit, majd a Spirin. (Összefoglalólag: nagyjából rendben van.)

     A szünetben elnéztem egy hatéves forma, tüsihajú kisfiút, aki ismerősökkel találkozván úgy köszönt – két ujját a homlokához érintve, majd hirtelen elkapva –, ahogy az amerikai filmekben olykor lezser katonásan tisztelegni szoktak. Bájos volt.

     Hazafelé szép piros felhők között mendegélt le a nap, mígnem bebukott a hegyek mögé. (Árad a Duna, nincs se úszás, se evezés most.)

     Este kedves férjem BL-meccset nézett, én is vele. Nahát, talán évek óta nem láttam már focit! A Manchester City játszott a talpig pink Real Madriddal. Közönség nem volt – tehát Angliában vagy fegyelmezetlenebbek és ivósabbak a futballdrukkerek, mint nálunk, vagy jobban vigyáznak rájuk –, de folyamatosan bejátszották felvételről a morajlásukat. A nézőteret letakarták leplekkel, feliratokkal, Black Lives Matter, Mancity – amit mi Manci tv-nek olvastunk –, és a Mancik nyertek.

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

     Bedobtam tegnap Párisz almáját a Facebookon a Budapest régi képeken csoportba. Az egy olyan alakulat, ahol várostudorok működnek. Előfordult, hogy betettem oda nagyapám fényképét a Hősök teréről, és az autóbusz-megálló tábláján elhelyezett reklám, a térkő és az armatúrák alapján megmondták, hogy legkésőbb 1934-ben készült a felvétel.

     Ezúttal azt szerettem volna tudni, hogy ez a családi fénykép – mert mostanában családi dokumentumokkal foglalkozom – pontosan hol készült Budapesten. A héttérben álló szobor a támpont, ennek mentén két pártra szakadtak a hozzászólók. Az egyik álláspont szerint ez Jókai Mór a Margit-szigeten. A másik szerint Xantus János az Állatkertben. A képes bejegyzésem aztán valahogy eltűnt az oldalról, de addigra már egy másik fotó, ugyanerről a napról, ugyanebben az öltözékben egyértelművé tette számomra, hogy az Állatkertben voltunk ezen a napon a hatvanas évek végén, részemről a kedvenc piros pulóveremben, amit apukám Olaszországból hozott.

     Egy kommentelő beszólt, hogy minek a nevetséges kérdésem, hiszen ahonnan a képet letöltöttem, ott biztos megtalálható az információ a helyszínről. És mire én a magam csöppet ironikus, de udvarias módján válaszoltam erre, addigra a hozzászóló rég megkapta az „elgurult a gyógyszere” jellegű gúnyos és/vagy kioktató rendreutasításokat. Úton-útfélen, és nemcsak a Facebookon, mindig ezt látom fájlalva, hogy nincs semmi tisztelet az ismeretlen emberek közti érintkezésben. Pláne hogy olykor az ismerősökében sem. Megjegyzem, ez is egy olyan hal, ami a fejétől (is) bűzlik. 

     A Barcelona–Napoli BL-meccsen úgy találtam, hogy túl sokat állunk, ülünk, várunk a videóbíróra. Volt egy olasz játékos, aki Jávor Pál-os bajuszt viselt, mint egy eltévedt időutazó.   

vissza a lap tetejére

10. hétfő

     Lehet, az a mi igazi hivatásunk, hogy nyáron családi kutyapanziót vigyünk. Most nem a tavalyi rokonkutyi van nálunk, hanem egy másik, az unokahúgoméktól, egy 3,5 hónapos kölyök golden retriever. Jött teljes menetfelszereléssel, játékcsirkével, alvóskacsával, probiotikummal, habzsolásellenítő evőtálkával. Bemutattuk neki a helyi Dunát. Szimpatikusnak találta. Kedves férjem ágyán keresztben úgy nyúlik el, mint egy nyúl. Fülre támad nyalogatással, igen élesek a fogacskái, és ifjonti szemtelenséggel visszafelesel a kerítésen túl agresszíven ugató szomszéd kutyának. Közben mindketten csóválnak. Mindenesetre elfoglalkoztatja az embert egy ilyen kedves, kajla jószág. Az első éjszakánk jól sikerült, én legalábbis zavartalanul végigaludtam, de a többiek reggel kicsit kábák voltak, így még nem számoltak be a részletekről.

vissza a lap tetejére

11. kedd

     A kiskutya – aki ugatás címén konkrétan azt kiabálja, hogy vau-vau – jól van. Mindent megpróbál megenni, legyen az rózsaszirom, végzetfa ága, kavics, zölddió, törölköző, csiga, póráz, kispárna, hangya vagy a nagylábujjam. Ha megenni nem lehet, legalább alaposan megrágni. Kedves férjem bal fülét szinte kilyukasztotta, kedvességből, fülbevalóhoz. Eleinte picit talán túl élénk éjszakai életet élt, de az ő korában ezt ki venné rossz néven bárkitől is. Azóta már lehiggadt vagy elfáradt. Minthogy a bundácskája olyan színű, mint az idősebb jegesmedvéké, ezért nem ússza meg, hogy Macinak ne hívjam. Meg vagyunk vele elégedve.

vissza a lap tetejére

12. szerda

      

 vissza a lap tetejére

13. csütörtök

      

vissza a lap tetejére

14. péntek

    

vissza a lap tetejére

15. szombat

            

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

17. hétfő

      

vissza a lap tetejére

18. kedd

    

vissza a lap tetejére

19. szerda

      

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

       

vissza a lap tetejére

21. péntek

      

vissza a lap tetejére

22. szombat

    

vissza a lap tetejére

23. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

24. hétfő

    

vissza a lap tetejére

25. kedd

                 

vissza a lap tetejére

26. szerda

        

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

       

vissza a lap tetejére

28. péntek

    

vissza a lap tetejére

29. szombat

       

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

vissza a lap tetejére

31. hétfő

Ilyen sem.

    

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra