Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2008.  október

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

    1 2 3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. szerda

Üzent a minap egy szerkesztő-riporter az RTL Klub Fókusztól: olvasta a CompLex Magazinban ezt a cikkemet, hívjam fel ezen és ezen a számon. De hát akarok én tőle valamit? A világon semmit. Úgyhogy visszaüzentem, hogy keressen meg, ha gondolja. (Nem olyan nehéz kapcsolatba lépni velem.) Tegnap reggel aztán telefonált egy hölgy, hogy akkor ők erről a témáról – meztelenség a színpadon – csinálnának a héten egy tévéműsort, és szeretnék, ha én mint szakértő, ebben szerepelnék. Azt válaszoltam, hogy ha megfizetik. Mondta, hogy nem szoktak fizetni interjúalanyoknak. Mondtam, hogy pedig ez munka, és a szakértelmet nem adják ingyen. Végtére is ők egy kereskedelmi televízió. (Az olvasó és köztem szólva: én a jótékonysági dolgozást inkább tartogatom csóró színházi szaklapoknak vagy éhező színházi fesztiválújságoknak.) Erre megismételte, hogy interjúalanyoknak nem szoktak fizetni. Jó, hát akkor a viszonthallásra. (Azért igazán bevethette volna még a reklámértéket mint csábítást! Hogy majd utána szebb húst ad nekem a hentes, vagy olcsóbban jön ki a verőcei kéménybélelő!)

vissza a lap tetejére

2. csütörtök

Milyen meghitt, zártkörű klub lett a színház! Egy szűk réteg extrém sportja. Vajon mond valamit az emberek számára azoknak a neve – Ladányi Andrea, Dolmány Attila, Herczeg Adrienn, Pálffy Tibor –, akik „legjobb színészi alakítás”-díjat kaptak idén a színikritikusoktól? Lehet, most hallanak róluk először. Illetve most sem. A Népszabadság például olyan röviden közölte a hírt a Röviden rovatban, hogy a díjazott színészek neve nem is szerepelt benne. (Én személy szerint azt vártam, hogy majd valahol megjelenik olyan fotó, amelyen valamelyik nyertes hölgy látható, bukétával a kezében. És akkor én a képet elküldöm kedves férjem virágosának, aki a csokrokat kötötte. De nem találtam megfelelő dokumentumot.)

            Mai:

Idevág, Bródy Sándor Színészvér című könyvét olvasom (idegesítően nem tudva, mit jelent az a szó, hogy padmaly, pedig többször is előfordul, pl.: „A padmaly nagy csillogója, vászon burkában, olyan volt, mint egy megfordított léghajó…” Nem visz közelebb a megfejtéshez a megfordított léghajó sem. Telefonos segítséget kérek!) Vagy tízoldalnyi szöveg ecseteli a főhős első pesti színházlátogatását. Mámor, varázs, csoda.

ECSEDI ISTVÁN EGYIK KEZÉBEN A JEGYET SZORONGATJA: „ISTENEM, HA ELVESZNE! HA NEM VOLNA JÓ, HA FELÜLTETETT VOLNA A REPORTER, HA NEM VOLNA ÉRVÉNYES!

DE A JEGYSZEDŐ UDVARIASAN MOSOLYOG RÁ, NAGYSÁGOS ÚRNAK SZÓLÍTJA, GUKKERT KÍNÁL NEKI, A LÁNY FORRÓRA SZORÍTJA A KEZÉT – BELÉPNEK.

TÁMOLYOGVA, ZAVARTAN, VÖRÖS RAGYOGÁSON KÍVÜL ALIG LÁTVA EGYEBET, MENNEK HELYÜKRE. MINTHA HINTÁN SZÁLLNÁNAK.  

vissza a lap tetejére

3. péntek

Másodika alkalmából a Hét vezér pizzérián volt a sor. Az összes vezért felsorolja az étlapjuk. Kedves férjem Huba vezér valamijét ette. Álmát, ha jól emlékszem.

Kerti híradó:

Fagyálló végzetfa, ilyenünk is van. Bokorszerű dolog, erős illatú virággal. Mellette kibújt négy-öt apróbb végzetfácska is, de ahogy olvastam, azok pár évig még nem fagyállóak. Vajon milyen szociális ellátást kell nyújtani nekik a fűtési szezonban? Fagyálló folyadékkal locsolni őket?  (Két végzetfácskának az lett a végzete, hogy a múlt hétvégén elvittük őket Gödre, Csuriéknak.)

Akad négy-hat málnabokor, az egyik közülük le van maradva, későn érő típus, most terem. Minden nap megörvendeztet néhány szem gyönyörű, hatalmas málnával, amely önként a tenyerembe esik, ha alá tartom.

Láthatóan szert tettünk egy mutáns óriásvakondra is. (Obr krtk.)

Mai:

A padmaly ügyében több opció is érkezett, úgyhogy mielőtt kialakítanám a végleges álláspontomat, kiolvasom a Bródy-kötetet, hadd lássam, milyen padmalyokkal állok még szemben. Itt egy másik:

ÉS A GŐZBE BURKOLT NAGY ÜSTÖK KÉPÉT LÁTJA EGY PILLANATRA, AMINT AZ ASZTALOK FÖLÖTT EMELKEDŐ FÜSTBŐL EGY-EGY GOMOLY MEGINDUL, S A PADMALY ALATT LASSAN SZÁLL FÖL S ALÁ.

vissza a lap tetejére

4. szombat

Tegnap Békéscsabán Lüzisztraté-bemutató, élőzenés szexblokád két részben. No mit is mondhatnék, elég távol esik az ízlésemtől. Jópofán indult egyébként: ókori görög dolgozószobában a korabeli perzsa szakos egyetemi tanár kénytelen bevallani estélyi tógás feleségének, hogy megszüntették a tanszékét, aztán pedig behívót is kapott, s háborúba kell mennie a spártaiak ellen.

Hamvai Kornél írta át Arisztophanészt, szellemességtől nem mentesen. Helyi zenész, Gulyás Levente szerzett muzsikát, Nádasdy Ádám költötte a dalszövegeket. Vaskos az egész, és húsban gazdag az előadás. (Rendezte: Pinczés István.) Dobó Kata igen dekoratív vendég a címszerepben, ám száraznak, merevnek és mesterkéltnek találtam. De hát ez is egy járható út: bemegy a bcsabai közönség Dobó Katára, és avval jön ki, hogy „a mi Paczuk Gabink sokkal jobb volt, mint a Dobó Kata”. És csakugyan.

Ui.: A padmaly megmozgatta a várost. Jelzem, még nem járt le a beadási határidő.

vissza a lap tetejére

5. vasárnap

Nem akartam kommentálni Albert Györgyi halálát, de hát eszembe jut, nyomasztólag. Lehangoló, hogy bevégezte ilyen fiatalon, de még ennél is lehangolóbbak voltak az utolsó évei. Valaha egy szakmailag jegyezhető kolléga volt (mint kulturális újságíró), végül pedig lett belőle bulvárbóvli. És ebben ő maga nem kevésbé volt elkövető, mint áldozat. (Bár lehetett olyanformán beteg, hogy ezt esetleg nem tudta reálisan felmérni és megítélni.) Nem Katharina Blumnak látom őt tehát, hanem egy olyan „médiavállalkozónak”, aki maga eresztette magára a sajtót és hiénáit, és velük együtt falatozott a saját testéből. Nyugodjon most már békében. („Minden jól van immár” – ha nem tévedek, ezt mondja Baltazár szolga Rómeónak az ötödik felvonásban, bár ez speciel Júlia vonatkozásában sem bizonyult igaznak.)

Más. A vakondunk megvadult (divoký krtk), hadüzenetet küldött és már a lövészárkokat ássa.

(Annamari reklamálta a hulló faleveleket. Essenek neki jól!)

vissza a lap tetejére

6. hétfő

Lehet, hogy soha többé nem jutok el huzamosabb időre a fényes fővárosba, mindörökre szám leszek űzetve vidéken, odavesznek a színházbérleteim, és át kell nyergelnem tévé- vagy rádiókritikusnak.

Mai:

Úgy tűnik, Bródy Sándor nem rossz, de nem elég jó ahhoz, hogy ne maradt volna benne a korában. Kedvenc mondatom:

KIRÍ BÁR AZ ELBESZÉLÉS KERETÉBŐL – AMELY CSAKNEM KIZÁRÓLAG BECSÜLETES VAGY LEGALÁBB FORMÁS EMBEREKET ZÁR MAGÁBA –, MÉGIS PÁR SZÓVAL JELZEM AMAZ ÜZÉR ÉLETRAJZÁT.

Ami pedig a padmalyt illeti, meglepően sokjelentésű szó. (De volt, aki azt mondta: Arany János találta ki, és nem is jelent semmit.) Egyrészt a családi temetkezés egy formája: olyan sír, amely mellékhelyet is mondhat magáénak, plusz egy halott számára. De lehet folyó menti, víz mosta üreg is. Bródy pedig mennyezet értelemben használja. Padmoly változata is van, szlávgyanús, ez esetben oroszul: pad = alatt, moj = enyém. (Kettévált padmaly, 1981, rendezte Gábor Pál, főszereplő Básti Juli.)  

vissza a lap tetejére

7. kedd

Ha írnék ma naplót, arról írnék, hogy én már amíg élek, dühödten gyűlölni fogom ezt a magyarországi vadkapitalizmust, amelyben én, az antivállalkozó, a megbízható és lelkiismeretes alkalmazott, csak egy végsőkig kiszolgáltatott gályarab lehetek.

Tegnap reggeltől estig, szemkifolyásig cikkek. Napról napra gyarapszanak mennyiségben is, terjedelemben is. Oly mértékben kiszívták az agyamat, hogy amikor 19 há-kor lementem a kiskutyával a Duna-partra és telefonoztam kedves férjemmel, nem sikerült felidéznem, mely gombokat kell megnyomni a billentyűzárhoz.

(Megjegyzem, nem szeretem, ha valaki sajnáltatja magát, és ezen lényegileg az sem változtat, ha én vagyok az.)

vissza a lap tetejére

8. szerda

Nem kellemetlen este A kellékes a Pesti Színházban. (Úgy gondoltam, rávezetésül legyen a színház nem hosszú és nem messze.) De jócskán alatta marad a lehetőségeinek. Egyrészt nem igazán aktuális, mert mostanra már csak kevesek számára őrződött meg varázsnak, csodának a színház, ahová izgalmas bepillantani egy kellékes segedelmével. (Jellemző, hogy ezt az egyszemélyes dolgot ma csak egy olyan sokoldalú, máshonnan is ismert médiaszínésszel lehet bemutatni, mint amilyen Kern András.) Másrészt nehéz megítélni magát a darabot, egyfelől azért, mert a hős magyarul úgy beszél, mint aki kijárta a Parti Nagy-féle nyelvi óvodát, másfelől mert bizonyára társtettes benne a színész is. Tehát nem tudni, mi honnan van, mindenesetre nagyon egyenetlen a szöveg, és arra utal, hogy a szerző nem elég profi egy kompakt, kiszámított, hatásos bulvármonológhoz. Sokkal változatosabbnak-líraibbnak-drámaibbnak-érdekesebbnek-fordulatosabbnak kellene lennie a műnek. Kern pedig meglehetősen egyszerűen – hogy ne mondjam: egysíkúan – bánik vele. Mint aki nem akar ettől semmit azon kívül, hogy másfél órán át szeresse őt a közönsége. Nekem úgy tűnt, nincs a játékában semmi személyes. Amitől aztán végképp üresnek éreztem ezt az igen kis horderejű alkotást.

Színház után jöttünk vissza Verőcére, kis kitérővel: áthajtottunk (meg vissza) az új, sapkás hídon, amelyet a kedvenc unokahúgoméknak építettek. Nagyon látványos, elegáns híd! Itt az várt, hogy hiába tettem a Chappit viszonylag elérhetetlenné, Frédike roppant leleménnyel legyőzte az akadályokat, és kiadósat „amáliázott”. Momentán oly másnapos, hogy nem öröm nézni.        

vissza a lap tetejére

9. csütörtök

Nekem csak egy nappal később esett le, hogy ez az IC, amibe belement a másik vonat, ez nyíregyházi volt. Márpedig az különösen rossz érzés. Annak idején az 1994-es szajoli vasúti katasztrófa – 31 halálos áldozattal – szintén egy nyíregyházi vonatot sújtott. Emlékszem, Mucsi Zoli, aki akkor nyilván a Marat-t próbálta Nyíregyen, aznap épp utazott Pestre, és volt néhány óra, amíg nem lehetett tudni, hogy hol van. (Bár az a járat nem intercity volt, és ez eleve csökkentette az esélyét annak, hogy ültek rajta színháziak.)

Tulajdonképpen folyton el kellene vinnem a fényképezőképet sétáltatni a Frédivel együtt. Reggel, este, mindig máshogyan szép a Duna, a táj, az ég, no meg a kiskutya. Néha nem lehet biztosan tudni, hogy mi hegy és mi felhő.

Háy János A gyerek című regényét olvasom. Hah, de fájóan szomorú könyv ez is. Mindazonáltal Háy egyre nagytudásúbb és egyre jobb.

vissza a lap tetejére

10. péntek

Öööö…. Voltaképp zavarban vagyok. Mióta beállt az október, valósággal özönlenek a látogatók. Én meg ilyen eseménytelen életet élek, a semmiről írok. Biztos elégedetlenül távoznak. Tartsanak ki, most már majd mindjárt történik valami!

Az adatok alapján színes társaság klikkelget itt. A fényképek nézegetőivel külön felmérés foglalkozik – a kedves unokaöcsém állított össze statisztikát róluk –, jönnek Romániából, Görögországból, Svájcból, Belgiumból (tudom, kik), az USA-ból, Franciaországból, de még Dél-Koreából is megfordultak erre (és nem én voltam az). Ami a hazaiakat illeti, bekukkantanak minisztériumokból, főiskolákról, nagyvállalatoktól, nonprofit szervezetektől és rengeteg egyéb azonosítatlan helyről. Szívesen látott vendégeim valamennyien. 

Mai:
 

JÖNNEK ÉS JÖNNEK

ÖSSZERÁZVA, SISTEREGVE

CSILLAGPORBAN MEGFÜRÖDVE

SUTTOGÁSNÁL CSENDESEBBEN

SZIVÁRVÁNYNÁL SZÍNESEBBEN 

(Rádióüzenetek A padlásból)

vissza a lap tetejére

11. szombat

      Kétségkívül szarkasztikusan látja Kovalik Balázs a Fideliót. A Florestan-Jézus párhuzamot kissé erőltetettnek érzem ugyan, meg beértem volna avval, ha a rendező kevesebbszer utal rá (végtére is az ilyesmit épp elég egyszer az eszembe juttatni, nem fogom elfelejteni akkor sem, ha nem jegyzetelek az előadás alatt), de felháborodást egyáltalán nem kelt bennem. (Tegnap, ellentétben a premierrel, nem volt búúzás, csak szép siker, ugyanakkor egy-két néző menet közben felháborodottan távozott.) Nem látom be, hogy egy operát – amit annak rendje és módja szerint elénekelnek az énekesek –, miért ne mutathatna másnak egy rendező, mint amilyennek mások szokták mutatni. Még ha vitatható például az is, hogy itt egy férfiszínész (Horváth Virgil) játssza Fideliót, és a címszerepet éneklő Leonóra az ő magyar hangja, illetve német hangja, vagyis hát szinkronhangja.

Szikár, szabatos, trendi német előadás. És mégis: el sem tudom mondani, mennyi szépség, érzékenység, szenvedés és lelki finomság volt abban a vissza-visszatérő képben, ahogy ez a nagyszerű, mély érzésű Leonóra (Szabóki Tünde) az uszályos vörös ruhájában, a falhoz simulva-tapadva mászkált egy vörös szegélyen. A majális hangulatú utolsó harmadot pedig felemelőnek találtam: úgy éltem meg, mint az időskori szerelem himnuszát.

Egyszóval élveztem az estét, különös tekintettel arra, hogy a lehető legjobb helyen ültem; az első sor szélén, ahonnan kilátásom (vagy belátásom) nyílt Fischer Ádám vezénylésére, nem hátulról, hanem profilból kapva őt. Gárgyult mosollyal néztem. Ilyen élet- és zenekedvet, ami ott belőle kizúdult, zenekari árokban én még nem láttam.

Az Operából jövet még elcsíptem a végét a 30 éves – ez a szám elég rémesen hangzik – érettségi találkozómnak. Nem teszek ide fényképet erről az eseményről, mert félő, hogy a külső szemlélő nem azokat a taknyosokat látná a képen, akiket én.

vissza a lap tetejére

12. vasárnap

Még egy mondat erejéig visszatérve a Fidelióra: hogy egy operaénekest a rendező cigarettára gyújtasson a színpadon, ezt olyan hihetetlen pimaszságnak tartom, hogy muszáj volt nagyot nevetnem rajta.

Míg pénteken a Fidelión ültem, Pécsen bemutatták a Mohácsi-féle A salemi boszorkányokat, és 11-ig tartott az az előadás. Tegnap, amikor én néztem, már csak ˝ 11-ig. Nem tudom, hová vezet ez!

Mohácsi János a kilencvenes évek közepén Kaposváron már megrendezte a Miller-drámát (a maga módján persze), és bár azt nem láttam, de gyanítom, hogy ez a mostani produkció annak a remake-je. (Ennek majd utánanézek.) Feltételezésem szerint jót tett a pécsi bemutatónak, hogy maga az alapanyag ezúttal kész volt, vagyis nem a próbaidőszakban vacakoltak az összes alkotók a szöveggel.  Ámbár nyilván nem egy az egyben a régi a darab, például belekerültek mondatok azóta készült mohácsiádákból (felismertem egy-egy dumát a Krétakörből, a Sárga liliomból). Hogy mi honnan való, annak talán csak Kocsis Pál a megmondhatója, aki szinte mindig benne van a Mohácsi-darabokban.

No, lendületes előadás, Mohácsi szemlátomást javára válik a társulatnak: mintha itt jobb formát mutatnának a pécsi színészek, mint más darabokban. Proctor Zayzon Zsolt, Proctorné Herczeg Adrienn. Zayzon kapcsán most már szöget üt a fejembe, hogy nincs ebben a fiúban valami leküzdhetetlen belső gát? Mert  jó, jó – most is jó – , de ezúttal sem igazán átütő.

Más. A napokban olvastam a kultura.h-un, hogy filmet forgatnak Louis Armstrongról, és Forest Whitaker játssza a főszerepet, akit szeretek a Szellemkutya óta. Armstrong kis ember volt, Whitaker meg nagydarab. Biztos alacsonyító sarkú cipőt adnak rá.     

vissza a lap tetejére

13. hétfő

A kubikosmunka szépségeivel ismerkedtem. (Nem feltűnő szépségek.) Délután már azt hittem, elájulok, és nem is tévedtem. Persze nem lett volna muszáj lapátolnom, de önként jelentkeztem, mivel most nem volt más segítsége kedves férjemnek. Előző nap – amíg mi Annamarival Pécsre mentünk ­–, Mátéval csinálták, aki bámulatosan kemény és szívós fizikai munkás. 

Ma a szellemi tevékenységen a sor. A két héttel ezelőtti kultura.hu-s cikkrekordot (204 db öt nap alatt) a múlt héten máris átadtam a feledésnek (233 az új csúcs), ámbár jól emlékszem, milyen sok volt az is.

A héten leadási határidőm lesz a CompLex Magazinnál, és egyelőre fogalmam sincs, miről írjak. Pályázatot hirdetek kreatív olvasóknak! Valami találkozásmentesen feldolgozható, érdekes színházi témára volna szükségem. Jó, ha van aktualitása a november 20-i megjelenés környékén, de ha nincs, az sem baj. A használható ötlettel jelentkezők a későbbiekben kigondolt és meghatározott díjazásban részesülendenek.

vissza a lap tetejére

14. kedd

Praktikusnak tűnik, hogy a lapátolásról írjak cikket. Tegnap Fellini 8 és 1/2 mázsa szenét lapátoltuk be a pincébe. Azért volt szükség a szénhozatásra, mert hetekbe telik, mire a gézhasználatot gázhasználatot engedélyezik az új kazán számára. (Erről Kosztolányi Dezső jutott eszembe, aki amikor haldokolt a kórházban, és már nem tudott beszélni a ráktól, papírra írta a nővérkének, hogy „Gézcsókom!”)

A ködös reggeli sétának is megvannak az ilyen és olyan szépségei. Arra gondoltam közben, hogy ha egy idegen civilizáció tudósai valami különös véletlen folytán mindössze két dolgot ismernének a Földről, az egyik a Háy János összes művei, a másik az én házasságom, akkor feltehetőleg azt mondanák, hogy ilyen bolygó nincs is!

vissza a lap tetejére

15. szerda

A 7. Kortárs Drámafesztiválról írtam. Küldök a tippadónak köszönettel egy szál rózsát:

@---------------)----------------

vissza a lap tetejére

16. csütörtök

Megnéztem videón az 1995-ös kaposvári Istenítéletet. (A salemi boszorkányok Mohácsi-féle verzióját.) Hasonlít nagyon a mostani pécsi bemutatóra. Egyet s mást elhagytak belőle, szövegileg viszont tovább turbózták itt meg ott. Kaposváron Kelemen József játszotta Proctort, tetszett nekem. Egyenes és tisztaszemű. (A Zayzonéban érzékelni véltem valami bujkálást, szűkölést.) És többre tartom Csapó Virág Abigail-alakítását is – ez a lány szerelmes Proctorba –, mint  a pécsi  Märcz Fruzsina sírdoga Abbie-jét.

Este utolsó pillanatos beesés a Bárka Piaf Piaf-előadásának főpróbájára. Hát nekem ez egy katyvasz. Musicalnek mondják a műfaját, de nem esküdnék meg, hogy az. Sem helyzetbe hozva, sem csúcsra járatva nincsenek a dalok. Ami pedig szöveg gyanánt elhangzik, az elég gyenge anyag mint műalkotás. Mondanám inkább műdrámának. MűNEMnek. Igyekeztek persze kihozni belőle mindenfélét – a szerző-rendező-koreográfus Jorma Uotinen –, és leltem is két örömömet. Az egyik a Varjú Olga edithpiafsága. Hihetetlen, hogy mennyire olyan lett, egyrészt részletesen a külsejében (még a kis kopaszodó vörös hajú parókája is tökéletes), másrészt lényegileg: csúnya, izgalmas, érzékeny, finom, közönséges, törékeny létére is drabális. A másik pedig Telekes Péter jelenléte, aki a Lila ákác Csacsinszky Palija óta jobbára olyan szerepeket kap a Vígszínházban, amelyeket mindegy, ki játszik el. Ezek után jó érzés számomra, hogy a Bárkának viszont pont ő kellett ehhez a darabhoz. Igaz, ezt maga az előadás végül is nem igazolta, de nem kizárt, hogy neki van a szerephez a legszebb ballába.   

vissza a lap tetejére

17. péntek

Családi ügyek, rövid összefoglaló:

A helyzet nyomasztóan aggasztó.

1. Anyagi csőd, adósságba verődés.

2. Lassan végére érünk a verőcei teendőknek, a ház immár fogadóképes, anyósomat bátran kitessékelhetik a kórházból. Csakhogy nem lehet idehozni, mert testi és szellemi állapota miatt 24 órás felügyeletet igényel, és ez már valószínűleg így is marad.

3. Mi nem költözhetünk hozzá Verőcére, mert nincs hely. Őt nem vihetjük Pestre, mert az ottani lakás nem egyszerűen kicsi négy ember számára is, de konkrétan egyetlen helyiségünk sincs, ahová az ágya beférne.

4. Verőcén nem fogunk tudni állandó nagymama-felügyelőt felfogadni, mert korábban is próbálkoztunk segéderő alkalmazásával, de ezek a kísérletek már akkor is elbuktak, amikor kevesebb volt a teendő körülötte-vele. Most, hogy csak fekszik, pláne kevéssé kooperatív.

5. Úgy tűnik, nincs más megoldás, mint valamilyen intézet vagy otthon számára, de ezt a döntést nagyon nehéz meghozni.

6. Ha a nagymamát elhelyezzük és mi végre hazamegyünk, akkor itt marad a ház üresen és gazdátlanul, a kiskutyával, aki idős kora és megrögzött életmódja miatt nem alkalmas az áttelepülésre.

Szóval nem tudom, mi lesz.

vissza a lap tetejére

18. szombat

Nem akarok nekrológot írni Törőcsik Mariról, kérem ezt odafönt maximálisan figyelembe venni.   

vissza a lap tetejére

19. vasárnap

Csütörtökre egyébként azt terveztem, hogy a városban maradok és este színházba megyek, de aztán közbejövetel lett. Így hát délután odatelefonáltam a Vígszínház pénztárába és lemondtam az esti jegyemet a Tündérlaki lányokra. Fél órával később felhívott a művészeti titkár aggodalmasan, hogy csak nincs valami bajom?, és ezt kedvesnek találtam.

Tegnap viszont eljutottam az Új Színházba, a Júliusi éjszaka című Hunyady Sándor-vígjátékra. Megállapítottam, hogy a Paulay Ede utcában nagyon erős lehet a büfés lobbi, ha ezt a darabkát – amelyet voltaképp egy díszletben játszanak – két szünettel adják, pedig így sem tart ki fél tízig, sem hosszában, sem széltében, sem tömegében.

Láttam, láttam Bogdán Zsoltot! Előadás előtt a színpadon osztották ki a gyulaiak a várszínházi díjakat; Bogdán Őze Lajos-díjat kapott a III. Richárdért.

(Néha rájövök egyre és másra, e pillanatban például arra, hogy Bogdán ittléte nem is meglepő, hiszen mindjárt vendégszerepelnek a kolozsváriak a Nemzetiben a Ványa bácsival. Meg azt is felfedeztem, hogy Telekes Péter elszerződött a Vígből a Bárkába, bár ez nem csökkenti a fölöttei örömömet, sőt inkább sőt.)    

vissza a lap tetejére

20. hétfő

Ma szlovén szellők fújdogálják a kultura.hu cikkeit. Bledben vagyok. Gondoltam, nem is hozok fényképezőgépet, minek. A régi jó olvasók úgyis ismerik az ablakon túli látványelemeket. Alighanem le is tudnák rajzolni. (Erzsi barátnőm legalábbis biztosan, mert ő mindig kap tőlünk képeslapot innen.) Most már majdnem végig autópályán lehet jönni. Ljubljanán túl hegyek szegélyezik az utat, olyanok, mintha óvodások vágták volna ki őket papírvágó hegyvágó ollóval. 

Mai:

Balogh Robert Hollandi mártás című kötetét olvasom. VAN EGY KAGYLÓNAK SZEME? FÜLE? MILYE VAN EGY KAGYLÓNAK? – kérdezi.

vissza a lap tetejére

21. kedd

Mégis hoztam fényképezőgépet. Csak az esti látképnél – a bledi vár a tó fölött – mindig bemozdul. Talán cukrozom már az epret – ahogy a franciák mondják az öregkori kézreszketésre.

Közben Verőcén Irénke szomszéd a Frédi-szitter. Meg kellett volna tanítani számítógépezni a kiskutyát. Most elmehetne a faluházba, vehetne negyedóra internetet és megírná, hogy jól van-e. Tényleg, rá is keresek a Skype-on, véletlenül nincs-e Frédi kutya nevű felhasználó. Sosem lehet tudni.

Mai:

Megfigyeltem az írott sajtóban egy viszonylag új, rémes nyelvi divatot: harapóznak el a felesleges visszautalások, ráadásul durván személytelen formában. Épp tudok hozni példát egy tegnapi kéziratból:

A munka arra is kitér, hogy az orvosok a kúrát nem a betegnek, hanem annak családtagjainak javasolták, hogy azok "oldják meg a gyógyulás körülményeit".

Tessék, kérem, megnézni, hogy az „annak”-ra mennyire nincs itt szükség, és milyen sértő, hogy a családtagok nem „ők”, hanem „azok”.

vissza a lap tetejére

22. szerda

Hanyatlásnak vagyunk szomorú tanúi.

Egyrészt a konferencia. Kedves férjem azt mondja, úgy tűnik, nincs itt ennyi érdemi szakmai mondanivaló, mint amennyi konferencia van Bledben. Egyre szűkkörűbb, belterjesebb az esemény, elmaradoznak a külföldi szakemberek, s a minap az egyik szlovén szereplő mindjárt avval is kezdte, hogy ugye nem szükséges angolul mondania el a referátumát?

Másrészt a hotel. Talán begyűrűzött a válság, mindenesetre spórolnak erősen. Az előző napi konferenciaebéd maradék csokitekercseit adják fel friss cukrászsüteménynek a reggelinél, engedtek a narancslé minőségéből, és egyáltalán nem fűtenek. Pont, ahogy a sepsiszentgyörgyi szállodások csinálták: az udvarias panaszra megígérik, hogy most már igazán be fognak gyújtani, de csak nem kezdenek langyosodni a radiátorok. A szobánk legmelegebb pontja a minibár belseje, a kis hűtőszekrény ugyanis nem működik, és ezt is hiába tettük szóvá. Hát nem nagy élvezet húsz fokos szobában ülni egész nap a számítógépnél, bármily szép is a kilátás, ezúttal havatlan hegyekkel. (Fázós személy vagyok.) 

Délután betüremkedett a takarítónő, erre udvariasan elhagytam a szobát, lementem úszni egyet. (Az uszodaparadicsom, az még mindig nagyon rendben van.) Amikor visszaértem, ott várt kétségbeesetten, mivel véletlenül kiszaggatta a falból az internetes vezetékemet. Nem is lehetett helyrehozni. Bólintottam: eddigre épp megérett az elhatározásom úgyis, hogy a konferencia tegnapi végeztével és a tervezettnél bő másfél nappal előbb – jöjjünk haza. Beültünk a kocsiba és éjjel egykor már körbe is ugrálhatott bennünket egy boldog kiskutya Verőcén.

vissza a lap tetejére

23. csütörtök

vissza a lap tetejére

24. péntek

Nem volt kedvem írni tegnap. Naplóm halódik. Sosem is gondoltam, hogy a bloggerség nyugdíjas állás.

De az orrszarvúújszülött ne maradjon említetlenül! Remélem, Layla jól viseli a féltestvérke érkezését. Itt a kis pisze, akit Lábaskának neveztünk el, mert olyan, mintha a szükségesnél két számmal nagyobb lábat csavaroztak volna rá.     

vissza a lap tetejére

25. szombat

Amikor még látogattam Lappantyú blogját – miután jelszavas lett, lassan leszoktam róla, mert sosem jut eszembe, mi a felhasználónevem és a jelszavam –, ott olvastam Dr. House-kedvelőket. Gondoltam, hogy egyszer majd belenézek ebbe a tévésorozatba, de ez általában csütörtökön vagy pénteken jutott eszembe, aztán szerdára rendre elfelejtettem. Itt Verőcén azonban, ahol a tyúkokkal fekszem és kelek, akadnak számomra ismeretlen tévécsatornák, és az egyik betűnevűn minden este 8-tól adnak egy háromnegyed órás részt Dr. House-ból. Így aztán megnéztem néhány darabot, és a főszereplő Hugh Laurie-n kívül semmi nem tetszett belőle. De olyan keskeny, szűk és kicsi az a kaptafa, amire ráhúzzák a dramaturgiát – a modor- és gátlástalan orvos megfejt egy extrém orvosi esetet –, hogy nem értettem, miként lehet ebből rengeteg részt, több évadot csinálni. Kíváncsi lettem, hosszabb távon történik-e valami, jutnak-e valahonnan valahová a főszereplők, akiket egyébként – Hugh Laurie-n kívül – nem szerettem meg. Így hát az elmúlt két napban belevetettem magam a Dr. House-maratonba a tévécsatornán, és két nap alatt megnéztem úgy 10-12 részt. Aztán amikor este fél hétkor végre történt volna valami – dr. House és a volt barátnője között, akit egyébként Harrison Ford egykori és néhai felesége játszik A szökevényből (igen, egy sorozatban mindig kell egy olyan férfi meg nő, aki valaha egy pár volt, és az ember érzi, hogy egymáshoz húznak, ezért aztán várjuk, hogy összejöjjenek) –, akkor pont lett valami dolgom, és most már sosem fogom megtudni, mire jutottak.

Volt egyébként az egyik részben egy rövid jelenet, amelyik kétszer egymás után ment le, azt hittem, talán tévedés, de később rájöttem, hogy nem, direkt ismételték meg, ott halt meg Szakácsi, és attól kezdve adta a magyar hangot Kulka.

vissza a lap tetejére

26. vasárnap

Be kell vallanom, jól mulattam az Elektra-előadáson, amelyet nagyjából félház társaságában néztem tegnap délelőtt az Operaházban. (Gimnazista-bérlet. Sütött a nap, a fiúk talán focizni mentek.) Már ahogy elkezdődött: ül a fürdőben, homokzsákok rejtekében a báli gyászruhás Elektra és sistereg. A vizes helyiség miatt gondoltam, hogy homokzsákból van az a suta kupac a színpadon, de utóbb rájöttem: virágföldes zacskók. Mivel Elektra kertészkedik, vagy legalábbis magával hord egy facsemetét, amely áttételesen az apukája. Az anyja meg a mostohája (a királyi frottírköpenyes Aegistos) annyira zsarnokok, hogy az egész udvart a fürdőbe zárták, az összes férfit és nőt arra kényszerítve, hogy éjjel-nappal egy szál törülközőben – vagy még annyiban sem – járjon, ami a tipikus opera-énekesnői alkatot figyelembe véve meglehetős galádság.

No jó, nem ironizálok tovább, hanem leszögezem: igen jólesett olyan nagyon csinos nőt és hercegnői jelenséget látni a címszerepben, mint amilyen Rálik Szilvia.

Ami Kovalik Balázs rendezését illeti, elképzelhető az a végkifejlet, hogy Orestes mindenkit kinyír és puccsal veszi át a hatalmat. De mert Strauss Elektrája (szerintem) rögeszmés őrült, ezért adekvátabbnak éreznék egy olyan befejezést, ahol Elektra nem jár diadaltáncot az anyja és a fél udvar lemészárolt holtteste felett, hanem ugyanolyan dühödten boldogtalan és nyughatatlan marad, mint volt. Talál magának egy másik, egy újabb fixa ideát. Mondjuk azt, hogy Orestes meg akarja ölni őt.

Este jártam a Szkénében a Honvéd Színház Vérnászán, de ezt már bespájzolom magamnak. (Nem mintha nem lenne mindegy, hiszen úgyis egyszerre fogom feltenni a naplóba, ha ugyan sikerül majd valaha. Napok óta nem tudok kapcsolódni a szerverünkhez, és a szolgáltató a füle botját sem mozdítja. Most már bezzeg szeretnék naplót írni, hogy útját állja a T-Online!)

vissza a lap tetejére

27. hétfő

Úgy képzelem, Törőcsik Mari felébredt a kómából, és csengő-reszelős hangon cigit kért. :-) Köszönöm!

Horváth Péter mondta Kisvárdán – ahol a Bernarda Alba háza és a Yerma is szerepelt műsoron –, hogy ő ha csak meghallja García Lorca nevét, máris elalszik. Én meg nem, én fogékony vagyok a drámáira, sőt kifejezetten megilletődöm tőlük, ha a játszóknak sikerül megteremteniük azt a baljós, sötét, levegőtlen, költői, balladisztikus világot. Honvédéknak eléggé sikerült, porondnézőtér körül, kalákában, zenékkel-zörejekkel, Tóth Ildikóval, Rusznyák Gábor rendezésében.

vissza a lap tetejére

28. kedd

Szombat este láttam ám egy keveset a Megasztárból, és elhűltem. A zsűri zavaróan nem tűnt meggyőzőnek. Hökkenten néztem a 13 éves versenyzőt, aki úgy volt dizájnolva, mintha 30 éves nő lenne a hatvanas évekből. És az I will always love you-t énekelte, igyekezvén hajszálra leutánozni Whitney Houstont. Eme törekvését ingerült értetlenséggel fogadtam. Nyilván el lehet énekelni ezt a dalt máshogyan jól, mint ahogy Whitney Houston, de speciel a Whitney Houston módra való eléneklésében biztosan nem lehet megközelíteni Whitney Houstont. Akkor meg minek.

Erről jut eszembe, Verőcén van egy olyan tévécsatorna is, ahol folyton régi klipek mennek. Például a hatvanas-hetvenes évekből. Szűk öltönyös, megfésült gitáros fiúk lépegetnek jobbra-balra, ilyesmik. Nagyon bírom. Többségükben olyan számok futnak, amelyeket hallomásból ismerek, de a tévés felvételeit mi annak idején nem láthattuk, így azt sem tudtam, hogy néznek ki az előadó énekesek vagy együttesek. A minap megjelent Rod Stewart, kifestett szemmel, 1975-ben, amint a Sailinget énekelve hajózik Manhattan alatt. Hihhhetetlenül édes volt. /Ráadásul ott böködte az eget a távolban a WTC is, ugye./)

Visszatérve alaptémánkhoz, a színházhoz: vasárnap délután megnéztem a Bárkán az Istentelen ifjúság előadását.  Nem tudtam, milyen Ödön von Horváth ez, de menet közben rájöttem, hogy olvastam kisregényként, Hogyan lettem én néger címmel. (Az jobb cím. Bár Ö.v.H. kétségkívül ifjúsággal és istennel operált az eredeti címben. A filmváltozaté volt a négeres verzió.) Vidovszky György rendezte a produkciót, szakszerűen. Kiérződik a játékból a döbbenet, a rémület, a fenyegetettség: vadállatiasodnak el az emberek, tömeges méretekben. (1930-as évek. Vagy kétezresek?) Kardos Róbert szövegében sok mondat egymás után kétszer hangzott el. És mindig nagyon jól csinálta az ismétléseket.

Mai:

KI LELKESEDIK EGY HÁTIZSÁKOS VENUSÉRT? – kérdezi egy pasas a regényben és a színdarabban, leszólván a mai (akkori) nőket.

vissza a lap tetejére

29. szerda

Kedves férjem membert faragott Mátéból. Még nyáron regisztrált a bankkártyájával a Juventus pártolói körében, aztán érkezett nemrégiben egy elegáns csomag Máténak, tagsági oklevéllel (Del Piero aláírásával), jelvénnyel, fényképekkel, igazolvánnyal.

Mai:

Állambiztonság és olimpia 1956-1988 – ezt a kötetet olvasom. Összességében véve nem túl érdekes, de van, ahol erősen lehangoló:

„Tájékoztató jelentés Budapest, 1964. december 8-án

(…) Miután a vízilabda csapat bejutott a négyes döntőbe, (…) – Kutas nevű vezető intenciójára – felvette a kapcsolatot az olasz válogatott vízilabda csapat vezetőivel és 1500 dollárt ígért arra az esetre, ha a szovjet válogatottat legyőzik. Miután a mérkőzés olasz győzelemmel ért véget, először a magyar játékosoktól szedték össze a pénzt és átadták az olasz csapatnak. A későbbiekben az 1500 dollárt reprezentációkra elszámolták, és ekkor Kutas átadta a pénzt (…)nak, aki 2 nappal az olimpia befejezése előtt a kölcsönkért összegeket visszaadta a játékosoknak.

A magyar-jugoszláv mérkőzés előtt ugyancsak Kutas utasítására (…) felvette a kapcsolatot Dirnweber osztrák játékvezetővel és arra kérte, hogy a mérkőzést úgy vezesse, hogy az legalább döntetlen eredménnyel érjen véget. Dirnweber az ajánlatra azt felelte, hogy a magyarok játszanak minél jobban, és a többit bízzák rá. A mérkőzésen a jugoszláv csapat már 3:0-ra vezetett, mikor a magyar csapat erős bírói segédlettel kiegyenlített. A közönség, amely általában szimpatizált a magyar csapattal, Dirnweber szubjektív bíráskodása miatt többször erősen tüntetett. A mérkőzés után Dirnweber megkereste (…)t és kérte a kialkudott összeget. (…) megkereste Kutast, aki azt a választ adta, hogy Dirnweber egy legközelebbi alkalommal megkapja a pénzt, de jelenleg – az olimpia idején – nem tudja a pénzt kifizetni, mert a költségeket túllépték. A játékvezető ez ideig az összeget nem kapta meg. Dirnweber az osztrák Belügyminisztérium alkalmazottja.”

Jól nézhettek ki, ha már csaló a csalóban sem bízhatott.

vissza a lap tetejére

30. csütörtök

Annamarink nyomatékos felszólítására gyökeres karácsonyfánk volt tavaly. Az ünnepek elmúltával hosszan időzött a kis fenyő a fővárosban, majd végül kiültettük Verőcén a kertbe. Pesti ideiglenes otthonát, a dézsát kilöktem az erkélyre, és le is takartam fekete fóliával, hogy ne áztassa a benne maradt földet az eső. Aztán mostanra kihajtott belőle valami erős, bátor, makacs fácska. Hát nálam szívósabb az élőlénykolléga, annyi biztos.

Ez meg a Duna-part tegnap este. Azt szeretem itt, hogy amerre látok (nézek), minden házatlan, építetlen. Csak a természet, á lá natúr.

vissza a lap tetejére

31. péntek

Tegnap kevesebben voltunk a Színikritikusok Céhe közgyűlésén, mint májusban, amikor a kis létszám miatt elhalasztottuk a tisztújítást. Van rengeteg „alvó” tag, aki nemcsak nem jön céhezni, de már nem is praktizál kritikusként. Ám az igazi rejtély az, hogy hol vannak a fiatal kollégák, akik dolgoznak a szakmában, fel is vesszük őket a céhbe, azután nem látjuk őket többet. Már rég át kellett volna venniük a „hatalmat” és a saját képükre formálni a szervezetet. De úgy tűnik, nem akarnak ők ettől semmit, csak a tagságot, annak igen szerény előnyeivel.  Egy jelenlévő szerint jól mutat a céhtagságot említő mondat az önéletrajzukban, amit különböző pályázatokhoz csatolnak. És ennyi, egy szalmaszállal sem több.

A régi vezetőség lett újraválasztva.

Le kell vonni belőlem, hogy a fáradt és gondterhelt néző nem jó néző, de úgy láttam a Stúdió K-ban a Skalpoljuk meg szegény Józsit! tegnapi bemutatóján, hogy ez itt egy nagy megoldatlanság. Egyfelől az, hogy Tolnai Ottó szellemes és bizonnyal mély értelmű szövegeiből darabszerűség legyen. Másfelől még előadásnak is kell kerekednie abból, hogy szerepükről, funkciójukról, tennivalójukról nem igazán meggyőződöttnek tűnő színészek hosszasan időznek a közönség szeme előtt.

Annyi jót mondhatok, Homonnai Kati és Nyakó Juli kedvvel, lédúsan játszottak, és Hannus Zoltánt sosem láttam még ilyen könnyed, megnyerő komikusnak.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra