|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
A Turbina nevű, VIII. kerületi játszóhelyen még sosem jártam, talán diszkó eredetileg, vagy másik műszakban az. Már ha egyáltalán van még olyan, hogy diszkó. Biztos van olyasmi, de talán más a neve. Egy nagy, négyzet alakú betonplaccot ültünk körül (négyzetül) három oldalról két sorban, ott játszotta el a freeszfe-s Komáromy Bese írta és rendezte történetet Pereznyák Nikolett és Nyomárkay Zsigmond, Soha jobban címmel. Eleinte azt hittem erről a feszültséggel, elégedetlenséggel és haraggal teli párosról, hogy a volt pasija állított be több év szünet után váratlanul a lányhoz. Ám idővel kiderült, hogy testvérek ők, akik kamaszkorukban együtt szöktek el otthonról. Néhány akkori jelenet beékelődik az előadás mostjába. Közben végig erős búgás-zúgás hallatszott a térben, nem tudtam, mire vélni, de mivel olykor pláne felhangosodott, lehet, hogy ennek köze volt a Hunyadi Máté jegyezte zenéhez. Én tudom, mi az, ha az ember lányának bátyja van. Most ez nem tudom, hogy jön ide, de magamtól értetődően. Nekem minden, ami itt zajlott, idegen volt, az összes részletében, a összes elemében idegen és taszító. Ami a történetet, a jeleneteket, a színészi játékot illeti, abban sem találtam semmi… hagyjuk.
Kedvesen hívtak erre az előadásra, ami
megtisztelő. El sem tudom képzelni, miből gondolhatták, hogy a begyöpösödött vén
Volt jó pillanat? Volt. Amikor hőseink, Ábris és Réka megtáncoltattak egy régi, csúf plüssállatot. Annak volt jelentése, abban néhány másodpercre felvillant valami kis rongyos meghittség a gyerekkorukból. Máshol meg történt olyan az előadásban, hogy legszívesebben azonnal elhagytam volna a nézőteret tiltakozásul. Klaus Mann Mefisztója a komáromi Jókai Színházban – ez volt a tegnap esti program. Akárcsak a legutóbb ott látott Koldusopera, ez is igen hosszú és némiképp göcsörtös előadás, nem halad könnyen előre. Kritikát fogok írni róla, abban kell majd szétszálaznom a szétszálaznivalóit. Mármint azt, hogy egyfelől Hendrik Höfgent Gál Tamás alakítja, aki a Jókai Színház igazgatója, és bele is játssza a szerepbe itt-ott a Jókai Színház igazgatási ügyeit. Másfelől Höfgen berlini színidirektor monológjaiba itt-ott könnyen bele lehet érteni az előadást rendező miskolci színigazgató, Béres Attila lehetséges igazgatói dilemmáit is. Harmadrészt el kell helyeznem az egészben a közönség reakcióját: ha nem is rögtön és nem is egyöntetűen, de álló taps fogadta végül a produkciót, ami, meglehet, állásfoglalás. Talán az váltotta ki, hogy a helyi nézők a szlovák belpolitika jelen állása alapján – hát ennek majd utána kell néznem, mi is ott a helyzet – közéletileg, közérzetileg érintve vagy megszólítva érezhették magukat. De vannak más lehetőségek is. Erről most ennyit. A héten kellett leadnom a Spirtuszonline.hu 2023-as évfolyamáról a szakmai beszámolót a lap kiadójának. A megírásához kikerestem a korábbi beszámolóimat, és meglepve észrevételeztem, hogy már több mint tíz éve (fő)szerkesztem ezt az orgánumot. Soha életemben nem tartott ki ilyen sokáig egyetlen megbízatás, pozíció, folyamatos állandó munka sem. Felvettem tegnap a Spirinek egy zoomos beszélgetést a csecsemőszínház témájáról két avatott színésznővel, Török Ágival a Kolibriből és Szőts Orsival Budaörsről, akik egy csomó érdekeset meséltek. Egy ideje már Márainé Lola naplóját olvasom, de még mindig alig tartok benne valahol, mert olyan 1500 oldal. Az emigrációjuk évtizedeit öleli fel. (A férjé, Márai Sándoré tovább tartott, mert neki nagyon hosszan sikerült élnie, bár ebben aligha telt sok öröme.) Élvezettel olvasom, és jó darabig el fog tartani. Szeretem a naplókat, na. 1948-ban hagyta el Márai Sándor és felesége az országot. Eleinte Svájcban időztek, aztán Nápolyban éltek három évig – kiszámíthatatlan anyagi helyzetben mindvégig –, majd elszánták magukat arra, hogy meg sem állnak Amerikáig. Itt tartok most. Gyakran csak jegyzetszerűen ír az asszony a napok eseményeiről, rövidítésekkel (a sz-m, ezt idővel kitaláltam, azt jelenti: szerelem, szerelmezés), a férje nevét nem írja le, ő egyszerűen egyes szám harmadik személy, Ő. A kisfiukról egyfajta rácsodálkozással és bizonyos szemérmes meghatottsággal számol be. Sok barát, ismerős, tisztelő, kiterjedt levelezés haza és szerte a világba. Miután 1948 nyár végén elutaztak Budapestről, az első állomás Genf volt. Ezt írja, érzékletesen: Bavariában narancslé és olajbogyó! Szinte megrettenés ennyi gyönyörűségtől! A folytonos tudat, hogy illanó anyag vagyunk, akinek a föld szépségei még egyszer feltárulkoznak a „változás” előtt! Hálaérzés és imádkozás. Megérkeztek! Mármint az ötvenes házaspár, Márai Sándor és felesége, valamint örökbefogadott gyerekük 1952. április 21-én, hajóval, New Yorkba. Sok barát, ismerős, tisztelő fogadja őket. Molnár Ferenc nem sokkal ezelőtt halt meg, fájlalja ezt Lola. A Szabad Európa Rádióban a rendszeres vasárnapi felolvasások, ez egyelőre a biztos férji kereset a megélhetéshez, havi 500 dollár fix. A hajóút a nagy óceánjárón több napos, kényelmes dőzs. Órák előretolása, hajnali ébredés. 7-kor misén (a templommá alakított moziban). Toilette-szerek csomagolása, 8-kor reggeli. Búcsú a szerecsen pincértől. 9-kor pontos érkezés, messziről a Szabadság-szobor, New York ismerős kontúrjai, felhőkarcolói. Másfél órás vízumvizsgálat, a szokásos amer. bürokrácia, végre 11 körül kiszállás. Várnak Lax és Klári és Teddy (Gellért). Újabb kétórás csomagösszehordás, vámvizsgálat, rendetlenség, bürokrácia. 20 csomag kinyitása – Teddy segít kinyitni, becsukni, elszállítani. Megható kedvességek. Laxék hazahoznak 86. utcába, West 2 Peter Stuyvesant szálloda. Két szoba, fürdőszoba, teakonyha. Kényelem, franciás bútorok, kézimunkák (Klári), virág, berendezett frigidaire libamájkonzervtől magyar borokig, minden ennivaló, kenyér, vaj. Berendezett lakás. Laxéknál első ebéd, Lax mama főzött töltött papikát. Migrén (két empirin, valamit enyhít). Du. haza szállodába. Aztán pár nap Washingtonban, ahol „álomszerű forgatag az élet”, majd vissza New Yorkba. Május 14-én: Lakásnézés Klárival. Kibéreltük két évre! Üres lakás, 120-ért! Merészség és elsietés 3 hét után. Még a hellyel sem vagyunk tisztában, és már üres lakásba menni 2 éves szerződéssel! Rosszkedv. A környék szép, valamelyik subway végállomásánál. Alacsony, modern lakás. Mi leszünk az első lakók, ezt sem szeretem (babonás előítéleteim). Amerikában másképpen van. A finn Mika Myllyaho Pánik című színdarabját láttam már, és nem keltett bennem különösebben pozitív benyomást. Arra sem emlékeztem, hogy írtam róla annak idején, amikor 2009-ben bemutatta a Nemzeti Színház, de megtaláltam most a cikket. A B32 Galériában játsszák tavaly ősz óta, Tárnoki Márk rendezésében. Mondta kollegina, hogy ez egész jó lett, elmentem hát csekkolni tegnap este. Látszott Molnár Anna díszletén eleve, hogy ez egy ilyen kis otthonos tér, ahol a három szereplő, a három férfi, a három K – Katona László, Kovács Krisztián és Kovács Lehel – kedvére elpepecselhet színészileg. És tényleg, annyira elevennek hat az egész! Élvezetes. (Amikor rádiókban beszélgettem, először a Rádió Q-n, aztán a Tilosban, mindkét műsornál rajta volt az „Akiket majd meghívok” listámon történetesen mindhárom színész. De aztán egyikükre sem került sor. Lehet, egyszer még neki kell majd veselkednem harmadszor is a rádiózásnak.) Szóval ez a három szereplő, akit úgy hívnak, mint a színészeket, tulajdonképpen egyfajta muszájból, kényszerből van egymásra utalva. Katona László és Kovács Lehel testvérek – egy nagyon magas apukát és egy nagyon pici anyukát képzelek melléjük –, Kovács Krisztián pedig a szerencsétlen barát, aki nyilván mindig jön, ha problémája van, és sosem lehet lerázni. Nyűgök egymáson, mégis kikeveredik valami meghitt szeretetreméltóság a kapcsolatukból, a jobb híján segítésükből. Három jó színész dolgozik itt, nem nehéz megadni magunkat nekik. Kovács Lehel játssza a menő műsorvezetőt, aki bebukja a youtube-csatornáját hányszázezer követővel, és az előadás legvégén felhívják őt egy tévétől, hogy eljön-e egy verekedős vagy bokszolós műsorba. Ahogy kimegy, még megkérdez valami olyasmit, hogy kivel lenne dolga. Szente Vajkot kellene szétvernie vagy Bodrogi Gyula bácsit? Hm, remélem, jól megy Kecskeméten a Három nővér próbafolyamata – gondoltam hazafelé a villamoson. – Kovács Lehel fogja Andrejt játszani. Manapság nehéz bármin is meglepődni, de nekem tegnap sikerült. Konkrétan a Horváth Lajos Ottó-interjú azon mondatán, hogy nem beszélgettek még Vidnyánszky Attilával a novemberi nemzeti színházi baleset óta. Ezek szerint csak fényképezkedni sietett be a direktor a kórházba, nem beszélgetni? Küldött HLO-nak is sms-t, „tudod a telefonszámom” alapon? És nem szaladt aztán meglátogatni az otthon lábadozó színészét? Ki érti ezt. Én nem. Persze lehet, hogy maga a vezérigazgató nem áll még készen a vizitre. A riporter szerint „lehetett tudni, hogy őt nagyon megviselte az, ami történt”. Ja, ja, magam is idéztem a Mozgó Világban megjelent A revizor-írásomban a grúz rendezőt, aki szerint „minél alkotóbb lelkületű és szellemiségű egy művész, annál sérülékenyebb, annál intenzívebb a belső megélése, átélése. Vidnyánszky Attila is ilyen: sokkal érzékenyebben, sokkal több együttérzéssel éli meg az eseményeket, mintsem azt sokan gondolnák.” Talán Horváth Lajos Ottónak kellett volna már meglátogatnia a színházvezetőt, aki nem felelős semmiért, viszont önveszélyesen empatikus. A feje tetején áll ez a mi világunk, és már alig is kapálózunk kézzel-lábbal. Ahogy Márai Sándor, úgy Lola is bírt egy jó nagy adag polgári gőggel. De különben csípem a nőt. Átérzem a szimbiózisát a férjével. Tessék: Nekünk már minden életforma idegen. Be vagyunk zárva a betűbe, az írásba, ebbe a mindent kizáró magányos műfajba! Minden más már idegen számomra. Az írás életmód! Ezt a kívülállók soha nem érthetik meg. Most, ahol tartok, évek óta New Yorkban élnek, és már meghalt Sztálin. (San Diegóba költözésről még nincs szó.) Felvitték egyszer a gyereket, Jánoskát az Empire State Building tetejére. (Ahogy mi is a mi pipijeinket, mindössze negyven évvel később.) Voltak élményeik. Nyaralás például: Reggeli köd. Csomagolás. Kibúvó napsütés. Reggeli Echo Vista tóparton. Lobster-vásárlás halászoknak. 11-re repülőtéren Bar Harborban. Elrepülés 40 személyes gépben. (Előző életbiztosítások, mindenre gondolás.) Ő izgatottabb volt, én nyugodt. Ha vele esem le, nem bánom. Jobb lenne együtt felnevelni Jánost. Rövid utak, leszállások Bangorban, Portlandban. Bostonban repülőgép-átszállás. Folyton kínáltak, lunchot, frissítőt, cukorkát. 3-ra érkezés New Yorkba, La Guardia repülőtérre. Naponta 400 gép érkezik. Úgy szállnak le-fel, mint az autók egy garázsban. New Yorkban eső, humidity. Autóbusz 42. u-ig. Taxin haza. Lobster vacsorára. Ez tehát a beszélgetés a csecsemőszínházról a két színésznővel. A Közeleg az időt néztem a Szkénében a Nézőművészetitől, bár nem vonzott Line Knutzon darabja, mivel láttam valaha, és az az előadás nem hagyott jó emléket. (Vidnyánszky Attila rendezte az Új Színházban.) Úgyhogy dacára az ígéretes szereposztásnak, nem siettem megnézni ezt a mostani bemutatót. Volt, aki tudta, mivel csábítson: Földeáki Nóra dánul énekel benne. Ezt már csak nem hagyom ki! (Nem értettem belőle egy szót sem. Mármint a dán dalból. Vagy az ő dánjával van gond, vagy ami valószínűbb, az enyémmel.) Abszurd komédia, félig felhúzott szemöldökkel, valami egészséges őrültséggel. Most éreztem először, hogy Kovács Lehel rendező. (A kecskeméti Macbethnél még csak azt, hogy mutatja, de itt már mutatás nélkül is.) Eleve végtelenül hálás vagyok, amiért kiszöktették Soltész Bözsét a Magyar Színházból erre a szerepre. Katona László iszonyú vicces, szakmai parádét tart előzékenyen, Kovács Krisztián bája szépen érvényesül (van egy monológja, hát milyen az, amikor az ujjaival játssza el az esőt?!), a Scherer Péter szerepébe beugró Gazsó György egy magát jól tartó, idősödő kiránduló képében ötéves kislány, és még táncol is, lehengerlő Nagy Dóra vehemenciája, de minden és mindenki előtt elsősorban Soltész Bözse. Ő Rebekkaként nem egyszerűen az abszurd vígjátékot adja, de azon belül egy abszurd drámát is. Az elveszett világ elveszett asszonyát. Kicsit hosszú, és a második rész némiképp leül, de evvel együtt is, szerintem ez egy jó előadás. Kár lett volna kihagyni. Egyszer valahová autóztunkban elmentünk Szarvason a Cervinus Teátrum előtt, de nem jártam még ennek a színháznak előadásán. Láttam színpadon felvidéki, illetve győri színésznő korában Dósa Zsuzsát, aki dr. Dózsa Zsuzsa néven művészeti igazgatója az intézménynek. (Honlap: A Cervinus Teátrumban a kultúra különböző színtereit és szolgáltatásit egyedi módon hangoljuk össze, így különböző igényeknek megfelelő kínálattal várjuk Önt, családját, barátait. Országszerte és külföldön is sikeres színházunk előadásainak sorában talál musicalt, operettet, prózát, táncszínházat, mesejátékot.) Lehet tudni, hogy a ner valamiért szereti ezt a színházat, mert minden évben kap több tízmillió forintot az előadó-művészeti többlettámogatásból, az újraosztott taóból. Például „kiemelt művészeti értékkel bíró szakmai programok támogatásaként”, „családbarát előadóművészetre”, vagy „társadalmilag érzékeny, szórakoztató színházi produkciók létrehozására”. Megragadtam az alkalmat tegnap, hogy megnézzem az Édes Annájukat, amivel a Nemzeti Színházban vendégszerepeltek, Dósa Zsuzsa rendezésében. Thuróczy Katalin adaptációja, mondhatni, afféle bírósági tárgyalási drámába ágyazza a történetet. Kis színpad a Gobbiban, rajzolt bérházkulisszákkal. A rendező hosszan odaállította a szereplőket háttal a színpadra. Nem is tudom, mintha attól tartott volna, hogy amelyik színész kimegy, az már vissza sem jön. Tulajdonképpen csak akkor tisztult ki a tér, amikor Anna és Patikárius Jancsi arra a néhány napra kettesben maradtak a Vizy Kornélék lakásában. (A tárgyaláson Anna nem ismerte be az affért a fiatalúrral.) Komótos, levegőtlen, tisztességes előadás. Színészileg egyenetlennek mondanám. Van aki teljesen elnagyolt és üresen kong, van akinek futja rafinériára, apró finomságokra. Tetszett a címszerepet játszó fiatal békéscsabai színésznő, Kiss Viktória. Nagy, ívelt, dallamos nemeket mondott. Csak a tapsnál ismertük meg a mosolyát. Az elmúlt három napomat a háziorvosunk rendezte, aköré a kérdés köré, hogy mégis mit keres a véremben elképesztő mennyiségű amiláz. (Amely egyébként semmilyen tünettel nem jár nálam, úgyhogy véletlenül derült fény rá.) Ha megtudom, majd megírom. Jólesett este az Örkény Stúdióba menni Takács Nóradia T’N’D’ című koncertjére. A tenyérnyi színpadon rengetegféle hangszer. Öt zenész sompolygott be az eleve ott uralkodó Kákonyi Árpád mellé: Egervári Mátyás, Urbán Marcell, Rigó Márton, Oláh Márton, Heigl László. Volt köztük átszellemült, buzgó, élvező, kötelességtudó, belefeledkező. (A kedvencem a dobos. Nálam az tulajdonképpen bakancslistás lenne: egyszer egy jó számban a megfelelő pillanatban nagyot ütni a cintányérra.) A lényeg persze Takács Nóradia és a dalok. Nagyszerűek a dalok. Kákonyi Árpád a zeneszerző, a szövegeket javarészt Kiss Judit Ágnes írta (éneklő hősnőnk megölelne egy fehér bálnát, na itt egyesültem!) Van egy jó adag Tina Turner is. Jellemzően rokonszenves és önérzetes vonása a műsornak, hogy nincsen számvégi tapsra rendezve. Nem kell külön biztatgatni ezt a színésznőt, tökéletesen magabiztosnak és önazonosan látszik a színpadon. A lehengerlő energiája, humora, az öniróniája, a huncutsága, a kifejező szeme, és az énekhangja, az énekstílusa hajlékonysága, változatossága. Nem borult sötétbe a nézőtér, jól lehetett látni a közönség réveteg mosolyát és a fejek, lábak önkéntelen mozgását a ritmusra. Értágító este volt. (Talán még az amilázok is érzékelték, felpezsegtek vagy valami.) Annamarink már több mint tíz éve él az Egyesült Államokban. Ez alatt az évtized alatt nem volt olyan esztendő, hogy ne láttuk volna őt élőben. Illetve egyedül a tavalyi év, 2023 volt ilyen. (Minthogy 2022 novemberében találkoztunk legutóbb, Chicagóban.) Ám ennek a hosszú kényszerszünetnek most vége. Tegnap este megérkezett Budapestre. Bő egy hétre jött, és ez időre kiveszem magam a munkából, a színházból, nemkülönben a naplóírásból, hogy teljes rendelkezésre állást biztosítsak a családnak. Majd jövök! Ha véletlenül színház is keveredik a programba, utólag beszámolok. Addig tartsanak ki a kedves Olvasók! Remek ötletnek bizonyult, hogy Annamari itt tartózkodására kivontam magam a forgalomból. Ez módot adott arra, hogy a horribilis amiláz nyomában minden nap több órát töltsek el orvosi rendelőkben, várókban, vizsgálatokon. Minálunk most jött el az ideje a szembenézésnek avval, hogy az állami egészségügyre nem bízhatod az egészségedet, az életedet. (Dacára annak, hogy kórházakban és rendelőkben számtalan kiváló, alapos, lelkiismeretes, sőt kedves szakember és szakasszony kariatidaként tartja fent az omladozó rendszert.) Az állami egészségügynek azonban politikai döntés nyomán intézményesen nincs pénze és kapacitása a bajod tisztázására és megoldására. Rászorít tehát, hogy magánorvoshoz fordulj. De nem ám úgy, hogy mivel évtizedeken át fizetted az egészségbiztosítást, ezért legalább részben finanszírozza az ellátásodat. Hanem „Minek ment oda?” alapállással. Hiszen épp csak ki kell várni, míg sorra kerülsz az államiban. (Aki addigra meghal, magára vessen. Tetszett volna tovább élni.) Sajnos számunkra a magánegészségügy nem pálya, sosem volt magánbiztosítás felépítésére alkalmas jövedelmük. Marad tehát a harmadik utas megoldás: az állami egészségügy, kapcsolatokkal, kiskapukkal, ügyeskedéssel, „okosba'”. El sem mesélem például azt, hogyan juttattuk be a véremet gyorsan egy budapesti kórház laboratóriumába, veszélyes lehetőségeket kizáró fontos vizsgálatokra, amiket a háziorvos nem írhat fel, csak a területileg-kerületileg illetékes szakorvos, akinek a rendelésére két és fél hónap múlvára kaptam időpontot. Ez az a helyzet, amikor az ember rákényszerül, hogy ha kell, hát felhagyjon a szabály- és jogkövető állampolgári magatartásával. Úgy tűnik, van szénám, de azért nem áll olyan rosszul, mint ahogy eleinte sejlett. Egy-két pocsék eshetőség már kiesett. De nincs még magyarázat az amilázra. A legbizarrabb élményem a szemklinika volt, ahová ultrahangra küldtek a belvárosi szemészetről, elsősorban melanoma gyanújával. (Szemmelanoma – milyen szép, dallamos név a ronda, agresszív szemfenéki daganatnak, amelynek kezelését brahiterápiának /!/ hívják. A vizsgálatot végző klinikai szakorvos szerencsére kizárta, hogy ilyenem lenne.) Szóval a szemklinika illetékes részlege egy szűk, sötét folyosó az alagsorban. A mennyezeti világítás hiányos, olyik lámpa ég, olyik nem, az ülőhelyek és az állóhelyek mind foglaltak, az embertömeg némán vár, sokan leragasztott szemmel, néha egy-egy asszisztens nevet kiabál, hív valakit. A falakat végig nagyméretű, színes, bekeretezett fényképek, a világ felhőkarcolói díszítik. Időm engedte oda-vissza bejárni a folyosókat, ott lóg a jelenkor minden csodája Chicagótól Dubajon, New Yorkon át Torontóig. Akinek még van szeme, látja és örülhet neki. A szabadságolásomnak Annamari ittlétére az is részét képezte, hogy nem készültem elmenni Kecskemétre a Három nővér premierjére. Hanem kicsit később gondoltam megnézni az előadást. De aztán egyrészt a kíváncsiság…, másrészt a leletek, amelyek kétségessé tették, hogy rajtam múlik-e, milyen programjaim lesznek a következő időkben. Hirtelen úgy döntöttem, hogy siessünk mégis oda a bemutatóra. (Szente Vajk kedvesen azonnal intézkedett.) A produkció sokkal jobban hasonlít bármelyik Szente Vajk-rendezésre, amit láttam, mint bármelyik Csehov-előadásra, amit láttam. Magán viseli a rendező munkáira jellemző jegyeket: dolgosan kitalált, direkt, színes, pörgős, nyomulósan vicces, zenés. (Bár nem úgy, hogy betétdalokat írtak volna bele a színészeknek, de Slágermúzeum vagy Poptari Top jellegű számok hangzanak el.) A poénok kitettek, egyértelműek, válogatatlanok. Szente Vajk biztosan ismeri a sejtetést, az utalást, a csendet, a türelmes rávezetést is, csak talán nem szereti. Úgyhogy igazán örültem annak az egy finom jelzésnek, hogy a Prozorov lányok anyjának portréja a falon Básti Julit ábrázolja. A rendező vígjátékként interpretálta a Csehov-darabot (szíve joga), és az is érdekelte, hogyan lehet valamelyest ráhúzni a Jóbarátokra. Ez azért felvet problémákat. Mert egy sitcom-sorozat 89., majd 115. része esetében (vegyük úgy, hogy a 89. a Három nővér első felvonása, a 115. pedig a második felvonás) a karakterek már rég fel lettek építve. Itt azonban nincsenek megalapozva. És az, hogy a színészek maguk elé meredve eléneklik a Boldogság, gyere haza! című számot, nem azonos értékű avval, mint ha mind eljátszaná a hőse boldogtalanságát. Szabó Dorottya Irináját találtam a legérdekesebbnek. Olyan nyers, olyan száraz elejétől fogva, mintha a Cseresznyéskert Varjájának készülne. A vígjátéki, már-már bohózati játékmódnak felfedezni véltem hátulütőjét. Ha ugyanis az összes férfi nevetséges pojáca, akkor nemcsak a drámájuk vész el, de a méltóságuk is. Ami különösen Tuzenbach esetében fájó (őt a fiatal kecskeméti bonviván, Koltai-Nagy Balázs játssza bőrbetegségsminkkel elcsúfítva). Hiszen a báró a végén mégiscsak elmegy meghalni egy nőért. A Jóbarátoktól értelemszerűen elszakadó negyedik felvonás állt hozzám a legközelebb. Becsülöm az alkotók munkáját. Öröm és büszkeség számomra fordítóként egy picit részesévé lenni annak, hogy a kecskeméti Katona József Nemzeti Színház Csehovot játszik – amint ezt írtam is a premierre küldött oroszkrémtorta kísérőlevelében. Korrekten bánt Szente Vajk a drámaszöveggel. Fordítóként az a legfantasztikusabb élmény, amikor a színész alakításában hirtelen megvilágosodik egy általam fordított szónak vagy mondatnak olyan tartalma, rétege, amire én talán nem is gondoltam, de lehet, hogy Csehov igen, és a színész kitalálta! Volt ilyen pillanat a nyíregyházi előadásban, volt az Örkényben, és van most is, a Mását játszó Zsigmond Emőke jóvoltából. Hamarosan megnézem – az eredeti tervem szerinti napon – még egyszer a kecskeméti előadást, akkor folytatom. Kertész Imre 1929 novemberében született, akárcsak az apukám, aki 1944-ben 15 éves fiúként szintén járta a várost sárga csillaggal, majd a gettóból kiszökve anélkül is. Felteszem, a magyar rendőröknek-csendőröknek teljesen mindegy volt, hogy éppen kiket szednek le buszról, gyűjtenek össze és transzportálnak hová. Úgyhogy… Olvastam természetesen a Sorstalanságot, és biztos voltam abban, hogy nem fogom még egyszer elolvasni. (Tegnap este színházból jövet mégis levettem a polcról, csak hogy megnézzem, tényleg ezt írja-e Kertész Imre: „nem szívleli a zsidókat”. Hát nem ezt írja, ő szívelt ír, ahogy kell, csak az előadásban hangzik el szívlel.) Láttam a filmet is természetesen, és biztos voltam abban, hogy nem fogom még egyszer megnézni. (Utólag úgy gondolom, egyedül a Citrom Bandit játszó Dimény Áron jött ki jól a dologból.) Most a Katona József Színház Sufnijában a Behívó program keretében műsorra tűzték a regény színpadi változatát, egyfajta színiérzékeltetését Bagossy Júlia rendezésében. Persze mentem tegnap a premierre, mivel egy pillanatig sem kétséges, hogy el kell ezt játszani, be kell ezt mutatni az ifjúságnak (és mindenki másnak). Méghozzá így: fiatalok által, tisztán, határozottan, természetesen, a történetmesélés alatt lappangó elementáris indulattal és kézenfekvő értetlenséggel. Siheder forma fiúk, Gloviczki Bernát és Jakab Balázs adják részint az összes szerepet, részint magát Köves Gyurit, fej fej mellett, vállt vállnak vetve, hol narrálva egymást, hol ki-be ugrálva a főhősbe, váltva egymást. Szürke ládák, szürke ingek – sárga csillag helyett egy körrel a szív fölött. Ettől aztán tulajdonképpen a másik kört, az ég kivágott darabját is kiterjedt sárga csillagnak néztem. Nem biztos, hogy mindaz az eszköz, kellék, amit használ az előadás, tényleg szükséges – a loopert a maga hanghatásaival, azt biztosan nem engedném el –, de nem gond, ez a rendezőlány tudja, mit csinál, mi pedig tudhatjuk már, hogy van benne a csináláshoz két fontos dolog: érzék és mérték. Arra emlékszem, hogy láttam moziban a Lavina című film előzetesét, és az annyira ütős volt – magával a lavinajövős-menős jelenettel –, hogy jobban megragadt bennem, mint a film, amire beültem. Okvetlenül megnézem, gondoltam, de aztán ez valahogy elmaradt, és csak évekkel később volt szerencsém Östlundnak ehhez a munkájához online, alighanem a covid alatt, amikor filmek jöttek-mentek a monitoron, és az úgy, abban a formában nem volt elég hatásos. Ezért aztán örültem most egy újabb, ezúttal színházi találkozásnak a Belvárosiban. (Orlai- és Katona-koprodukció, Pelsőczy Réka rendezésében.) Jelzésszerű díszlet, egy viszonylag praktikusan használható, átvilágítható szállodai szobadobozrészleg és hókupacszerű fehér babzsák ülőkék. Jópofa az a gondosság, ahogyan a szereplők beöltöznek fehér sífelszerelésbe, és precíz koreográfiával mímelik a síelést. Általában is a szereplőknek lehetünk hálásak. Járó Zsuzsa és Mészáros Béla játsszák a házaspárt, és mert Orlai Tibornak megvan az a kedves tulajdonsága, hogy szívesen gyűjt a színpadra alkalmátésokat, Száraz Dénes a barát, akit (Száraz Dénest) talán évek óta nem láttam élőben – elsőre, egy futó figura alakjában meg sem ismertem. Nemcsak jólesett újra látni, de magabiztosan, hiánytalanul helyezte el ezt a színpadi alakot a szolidan mulattató és a kínosat átéreztető között. László Lili ügyesen replikázik mellette, több szerep a darabban, lássuk be, nincs, hiába van. Járó Zsuzsa és Mészáros Béla kettőse a lényeg természetesen, ami esetünkben nem tűnik különösebben bonyolult képletnek. Annyira jól látszik első pillanattól kezdve – ha ugyan nem már az előadást megelőzően is –, hogy ez a férfi, bár családapa, egyszerűen nem nőtt fel. És véletlenül adódik egy váratlan helyzet, amikor ez látványosan kiderül. Aztán a helyzet csak fokozódik, miközben a dráma könnyed marad, nem válik megterhelővé (számunkra). Finom és készséges partneri munka, ahogy Járó Zsuzsa megágyaz a válságnak. Mészáros Béla pedig szépen, gazdagon, nézésekben mutatja be a folyamatot, az alapjáratú nemtörődömségtől a felszínes figyelmen át a lebukásig, aztán az elbukás fölötti őszinte megrendüléstől az összeomlásig. Élvezetes színészeti másfél órát kínálnak itt. Nem mondhatni, hogy hiányom lett volna holokausztból, de valahogy mégis megnéztem az Érdekvédelmi terület című angol-lengyel filmet. Jonathan Lazer munkája marokra szorítva tartja az ember gyomrát elejétől végig. Kiválóan szenvtelen film, megtudhatni belőle konkrétan azt is, hogy mi, magyarok a 700 ezer magyar zsidót tartalmazó szállítmányunk ígérvényével egyrészt feladtuk a logisztikai és megsemmisítéstechnikai leckét a náciknak, másrészt hozzájárultunk ahhoz, hogy egy sokgyerekes német család – az auschwitzi táborparancsnoké, Rudolf Hössé – békésen, boldogan együtt élhessen a gázkamrák kéményeinek árnyékában. Este a Szkénében – jaj, hát voltam a Szkénében Annamari közben is, a Sárga csikót láttam, de erről majd máskor, pótlólag – Elise Wilk szótehetős drámája, az Eltűntek ment, az általam jól jegyzett Dohy Balázs rendezésében. A fiatal román-szász drámaírónő darabját harmadszor láttam – egyszer korábban még román előadásban is, úgy rémlik –, és most csúszott a legnehezebben. Négy oldalról szegélyeztük, nézők, a színpadot, de nemcsak ott játszottak a színészek, ha mindenhonnan mondták, oldalról, hátulról is beszéltek, ami okozott némi beszéd- vagy hallástechnikai nehézséget. Az előadás folyamán hosszas időkig volt teljesen sötét, miközben ment a szöveg. A villanyoltás nem bizonyult túl jó rendezői ötletnek, mert ez nem egy Dohány utcai seriff, ebből a textusból nem süt olyan feszültség, ami a nézőt felajzva tartaná. Márpedig ha az ember a sötétben lecsukja a szemét, akkor nem áll jót magáért. De lehet, hogy ez az ember csak én vagyok, a többiek meg nem, ezt főleg abból gondolom, hogy az udvariasnál vagy az elvárhatónál hosszabban tapsolt a közönség a végén. Mindazonáltal én sem ültem ott hiába, mert egy lányt, Gellért Dorottyát felfedeznivalónak találtam. Most jutottam csak hozzá, koradélután, de ha így, akkor már elengedem a mai bejegyzést. Csak aláírom. (Olvashatatlan és megismételhetetlen Kriksz vezetéknév Kraksz keresztnév.) Az elmúlt két napban az egészségügy dzsungelében küzdöttem, bozótvágóval. Felhívtak ugyanis hétfőn a rendelőből, hogy nem mentenék-e meg beugrással egy gyomortükrözést, amit keddre jegyeztek elő, ám a kuncsaft…. Nem tudom, mi lett vele. De, de, készséggel beugrom! Hiszen az én időpontom még messze, messze. Mondjuk az örömöm csak a vizsgálatig tartott, és utána is elég lassan tért vissza, mivel még este is forgott a gyomrom, úgy felkavarták a lámpavégű csövükkel. (Ezért aztán fájó belsőségekkel és szívvel elálltam attól, hogy délután Kecskemétre menjek, nézőket vive magammal, Három nővérre. Átkértem magunkat márciusra.) De legalább nem találtak semmi érdekeset a nyelőcső-gyomor-patkóbél vonalon. Na, egy kicsi gyulladást a gyomorban. Két újabb vizsgálatra utaltak be, egyik kellemetlenebb lesz, mint a másik, de szó szerint, tehát úgy is mondhatom, hogy az egyik kellemesebb lesz a másiknál – ez jobban néz ki. Időpontért harcoltam, mert rájöttem, hogy ha nem vagy ügyes, határozott, jól értesült, fifikás és rámenős, akkor a jövő ködébe veszel. Nem várhatod tétlenül, hogy a szádba repüljön a sült… vizsgálat, proaktívnak kell lenned, akárhogy utálom ezt a divatos szót, és azt sem tudom, mit jelent. (Édes istenem... vajon mit csinálnak azok az emberek, akiknek nincs internetjük, idejük, tájékozott tanácsadójuk, és ráadásul betegek, úgy, hogy rosszul is érzik magukat...?!) Tehát szereztem közeles időpontot MRCP-re, és mindjárt megyek beutalóért hasnyálmirigy ambulanciára meg pajzsmirigy-ultrahangra. Meglepő, hogy mennyi szerve van az embernek, ami szóba jöhet, ha bajt kell keresni! Így azonban most megint csak Márainé Lolával tudok jönni, akinek a naplójához oly jólesik esténként, elalvás előtt néhány nap, hét erejéig visszatérni. És jó sokáig ki fog tartani, most értem be velük az 1960-as évek New Yorkjába. Nóra bókolni akar: „Miért nem ismertelek 15 év előtt! Milyen szép lehettél”. Ilyen gorombaságot rég nem hallottam, de nevettem rajta. Itthon elmondom: „Nekem mindig olyan vagy” – felelte! Ennél szebbet soha nem hallottam!
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
