|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2024. április
A 750 kilométeres csalinkázós hazaautózás tervezett látnivalóival nem volt kifejezetten szerencsénk. Berethalmon a jellegzetes szász erődtemplom ugyan körbejárva sem néz ki rosszul, de bejutni hiába szerettünk volna, zárva tart húsvét vasárnap és hétfőn. A templom ötszázéves szép szárnyasoltárán kívül főleg a válószobát akartuk megnézni – önérdektől mentes kíváncsiságból –, mert arról híres az a hely, hogy háromszáz éven át nem volt a faluban válás, csak egy. (Az az egy pár nagyon makacs lehetett.) A válószobába másfél hónapra zárták be a férjet és a feleséget. Kis helyiség, mindenből csak egy van benne (párna, evőeszköz stb.), azon kellett osztozniuk. Mire kijöttek a szobafogságból, már nem akartak elválni. (Elsőre kellően romantikusnak hangzik ez, de aztán olvastam, hogy talán gazdasági oka is lehetett, mert ha dologidőben másfél hónapra elhagyták a földművelést és az állatgondozást, akkor utána akár halhattak is éhen, úgyhogy össze kellett fogniuk a munkában.) Múzeum lett a szoba, de nyilatkozta a helyi evangélikus lelkész a BBC-nek, hogy olykor ma is megkeresik őket párok bezárási kéréssel. (Esetleg titkos turisták, szálláskeresőben.) Vajdahunyad nevezetessége a Vajdahunyad vára – a Hunyadi család építtette, az eredetit, aztán lett a Bethleneké, pusztult, leégett, újjáépült, toldozódott, foldozódott, mindenesetre elég mutatós most is, kívülről szebb és érdekesebb, mint belül. (Végül is egy ilyen magaslati várnak ma az a legfontosabb jegye, hogy mit látunk belőle kinézve. Hát itt csupa lehangoló látványelemet.) Szemre nem feltűnő egyébként a külső hasonlóság a városligeti Vajdahunyad vára és a vajdahunyadi között. Harmadik megállónknál, Déván kiderült, hogy a nagypénteken átadott üveglift, amely felvisz a Várhoz, már nagyszombaton elromlott, s most nem működik. Elég volt felfelé nézni kicsit annak megállapításához, hogy ide lábbal felmászni pillanatnyilag esélyünk sincs. Még két dolgot akartam megörökíteni. Az egyik, hogy Vásárhelyen a Maros megyei prefektúra szép épülete előtt egy gyönyörű, csillogó, sötétkék Rolls Royce parkol otthonosan. Mondta egyébként kedves férjem, látszik a román autókon, hogy a gazdaságuk előbbre tart a miénknél. (Bár a falvakban, amiken átmentünk jövet-menet, a házakon ez nemigen látszik.) A másik, hogy az A1-es autópályán sikerült kikerülnöm egy átkelő, méretes teknőst. Még visszatérve Az igazság gyertyáihoz, Székely Csaba munkája fontos színdarab. Nemcsak mert fontos az az igaz történet, amit elbeszél, hanem mert az is kiérezhető belőle, mennyire nem fontos sok minden, amit a mai magyar politika annak tart és ránk oktrojál. Másrészről persze van bizonyos személyes érintettségem is. Történelmi körültekintés (tapasztalat, illetve előrelátás) híján betérni zsidónak – ez nem ismeretlen eset számomra, hiszen Stuber dédapám szintén valamikor a múlt század utolsó évtizedeiben csapott fel zsidónak, magánéleti okból. Ennek enyhén szólva kedvezőtlen családi következményeivel ő személy szerint nem szembesült, mivel még 1913-ban volt szerencséje meghalni végelgyengülésben. Ő már a numerus clausust sem érte meg, nem hogy a fia munkaszolgálatossá avatását. Ami Bözödújfalut illeti, az onnan begyűjtött ősturáni szittyavér magyar fajú zsidók egy csendőralezredes hallatlanul tisztességes és bátor döntése nyomán hazakerültek ugyan, ám a településnek végül az lett a sorsa, hogy a falurombolás keretében odalett. Az 1980-as években nekiálltak gátat és víztározót építeni rá. Ma tó van a helyén. Elsüllyedtek, megsemmisültek a békésen együtt élő románok, magyarok, cigányok, katolikusok, reformátusok, unitáriusok, görögkatolikusok, zsidók, szombatosok házai. A vásárhelyi előadás női főszerepét játszó B. Fülöp Bözse mesélte, hogy évtizedekkel ezelőtt, színinövendék korában véletlenül járt arra, és találkozott az egyik utolsó, még vízzel el nem árasztott ház tulajdonosával. Mostanra csak a templomok romjai maradtak meg. Lehet, legközelebb, erdélyi színházi túrán majd arra kerülünk egyet. Már én úgy vagyok Edward Albee-val, mint Julika a Muskátnéval: nem békélek meg. Fájlalom, hogy a színházak nem szoknak le a Nem félünk a farkastólról, nyilván mert a két főszereplő úgy érzi, hogy komoly, nagy szereplehetőséget kapott. A magam részéről velejéig hazugnak tartom a művet, nem azért, mert sokat hazudnak benne, hanem mert szerintem nem igaz Martha és George házasságának ismertetett dinamikája. Pláne amikor a színészek súlyos megrendüléssel beledrámáznak a darabba, úgy érzem, hogy ha így élik meg a házastársi vetélkedésüket (nem pedig könnyed, cinikus humorral, ami mégiscsak enyhítené az én szenvedésemet), akkor 23 (vagy mennyi) év alatt már kinyiffantak volna vagy kinyiffantották volna egymást. De nem, még mindig itt vannak. Még el sem hangzottak a darab első mondatai Tatabányán a Kamaraszínházban – amely első mondatokban Martha nem Bette Davis-filmet emlegetett, hanem Julia Roberts-eset, amiből rögtön lehetett tudni, hogy frissítettek Elbert János fordításán, és ez várhatóan a trágárságban is megmutatkozik majd –, már többször megbántam, hogy ott vagyok. Utoljára akkor, amikor megláttam az alig értelmezhető, túlzsúfolt, okoskodó díszletet, amely mindenféle konkrét módon igyekezett hangsúlyozni ennek az otthonnak az álságosságát. Ahol egy függöny mögül előkerült fekete táblán fehér krétával vezetik a felek a köztük zajló örökös meccs állását. A színészek munkájával semmi gondom nincs, ám Guelmino Sándor rendezőnek felrovom, hogy fontos tényező lenne itt a korkülönbség: a feleség az idősebb. Tehát nem George-nak kellene ötvenesnek lennie és Marthának negyvenesnek, hanem fordítva. De ettől még Bakonyi Csilla és Crespo Rodrigo szépen dolgoznak, és a pontos, jól szabott alakítást nyújtó fiatalok, Bartos Ági és Csabai Csongor is teljességgel méltányolhatók. Úgyhogy az a levonandó konzekvencia számomra, hogy nem kell nekem Nem félünk a farkastólt nézni, és kész. Mintegy Albee folytatásaképpen megnéztem tegnap, milyen az, ha két magyar házaspár jön össze és iszik. A B32-nek lett az a remek ötlete, hogy egy este keretén belül levetítik Hajdu Szabolcs Kálmán-nap című filmjét, majd utána eljátssza a Látókép Ensemble az Egy százalék indiánt, amit én a véletlenek különös összjátéka következtében mind ez idáig nem láttam. A Kálmán-napot igen, de filmen persze nem ugyanaz, mint színházban, egyrészt mert itt valóban lakásban, házban zajlik, másrészt mert már nem Török-Illyés Orsolya a háziasszony, hanem Tóth Orsi, aki akkora meglepetés volt számomra, hogy időbe telt megismernem őt egyáltalán. Régen láttam. Pályakezdő korában rendkívül idegesítőnek találtam, ennek mostanra nyoma sem maradt. Kisimult, megnyugtató hatású középkorú színésznő lett. Az Egy százalék indiánban pedig Jakab Julit nem ismertem meg, igaz, hozzá eddig csak filmen volt szerencsém, de szeretném, szeretném színpadon is, mert minden pillanata nagyszerű. (Utánanéztem, változott itt is a szereposztás: Pető Kata és Jakab Juli Török-Illyés Orsolya és Tóth Orsi szerepét vették át.) Hajdu Szabolcs tökéletesen tudja ezt, ezt a természetes, közeles, élet- és emberszerű színházat, és érdekes, hogy tulajdonképpen még akkora térben, „ellenlakás-színházban” is ment neki, mint amilyen a Radnóti (A legközelebbi ember). Tudják ezt a színészei is, Szabó Domokos, Tankó Erika, Gelányi Imréről nem is beszélve, akit senki nem nézne ki mondjuk a Moszkva téri illegális munkaerőpiacról (ha van még olyan). És megvitatják a szereplők az Ernelláék Farkaséknál című Hajdu Szabolcs-filmet! Kétfelől ültünk a játéktér oldalán az Egy százalék indián alatt. A közönség egyszer azt hitte, hogy itt a vége az előadásnak – tapsolni kezdett az egyik jelenet után. Nem volt ez a tévedés önmagában sem indokolatlan, ráadásul biztosan összefüggésben állt a Kálmán-nap filmmel. Hiszen az szintén úgy fejeződött be, mintha sosem érne véget. Mintha épp csak kiragadtak volna számunkra egy nagyobb darab részletet hőseink magyarosan szomorú életéből. Nem írtam még végig a szombathelyi Gyévuskáról a cikket, olyan 60%-os készültségi fokon áll, ezért megörültem annak a lehetőségnek, hogy lehet menni megnézni, részemről újrázni. Mentem is. (Azon elméláztam, hogy tulajdonképpen ez volna az optimális, ha az ember alaposabban akar írni egy bemutatóról. Megnézni kétszer, közben megnézni az eredetit, és ahol máshol is műsoron van, Miskolcon. Ennek aktuálisan 80 ezer forint az önköltsége. A cikkért meg talán húszezret is kapok.) Jól láttam elsőre is, hogy ez az előadás megteszi a magáét, nagy erővel vesz be nézői szemet, fület, testet, lelket. (Istenem, ahogy Szerémi Zoltán bejön Von Ziege vezérezredesként – eredetileg ez volt Pintér Béla szerepe az ősbemutatón –, megsárgulthó-fehér kabátban, kalózkötéssel az egyik szemén, németül énekelve! Olyan a hangja, mintha több rozsdás géppuska szólalna meg dörögve-recsegve.) Az előadás után közönségtalálkozót tartottak, ami formáját tekintve – sorban ült a színpadon 13 alkotó, velük szemben közel fél háznyi, ott maradó, érdeklődő néző a Hollósi Frigyes-bérlet tulajdonosai közül, és egy fiatal színész, Sipos László Márk kapta a feladatot, hogy kérdezzen, moderáljon, műsort vezessen – inkább szereplésre adott lehetőséget, mint eszmecserére vagy a nézőknek a véleményük kifejtésére, a reakcióik elmesélésére. De természetesen az ilyen alkalmaknak is megvan a maguk haszna és létjogosultsága. Amit a művészek elmondtak Kovács Endre hadnagy (Nagy-Bakonyi Boglárka) és Halász százados (a szerintem főszereplővé nőtt Domokos Zsolt) viszonyáról, a történtek ok-okozati összefüggéséről, az nem egészen egyezik az én értelmezésemmel, felfogásommal a látottakról, de most ebbe itt nem megyek bele, mert minek. Skót darab, nem az, de mégis: Prudencia Hart különös kivetkezése. David Grieg a szerzője és egy igggazi bölcsészlány a főszereplője. Konferenciaterem és konferenciabüfé a helyszín, meg országút, meg kocsma, meg Tesco-parkoló meg maga a pokol. Závada Péter fordította és alkalmazta vicces mai magyar rímesre, Kovács D. Dániel rendezte, aki kerített vagy talált ehhez energiát, életerőt és játékkedvet a társulatban. Nem is emlékszem, mikor láttam legutóbb ilyen üde dolgot a Stúdió K-ban. Nem a színházteremben adják elő a színészek – vagyis egy időre bevonulunk oda, üres, sötét, mobillal világítunk magunknak és a szereplőknek –, hanem az előtérben, a büfépult környékén. Ügyesen kell leülni, magaslati helyet választani, hogy látni is jól lehessen, meg a lábunk sem legyen letaposva. Lehet közben kocsmázni és fényképezni, míg viharzik körülöttünk a történet, és fiatalos kedély tölti be a teret és az időt. A Prudenciát játszó Pallagi Melitta duzzogban és bezzegben, bakfisos felháborodásban utolérhetetlen. Nagypál Gáborról, aki mindig feketében jár, eleve gondolhattuk volna, hogy maga az Ördög. Különösen szerettem a muzsikus szekciót, Spilák Lajost, aki majdnem végigénekelte Szörényi Levente Utazás című számát (amit mi is énekeltünk valaha a kocsiban utazás közben) és Homonnai Katalint, akit fekete kabátban és rövidhajú világos parókában azonnal felismertem: de hiszen ő a Kis herceg! Csak nem neki lobog a sálja, hanem ő lobogtatja készségesen a motorozó Lovas Dániel sálját. És Samudovszky Adrian (többek között) Koncz Zsuzsa-fejjel táncolt az asztalon. Buli volt, na. Az általam gondosan követett Kelemen Kristóf új munkáját láttam a Trafóban, a Figyelem megzavarására alkalmas című dokumentumszínházi előadást. Izgalmasan indult, mert egy minimális felszereltségű robotfejű Bertolt Brecht mondta a bevezetőt kivetítve, azután pedig öt szereplő kezdett egymás után beszélni arról, amivel foglalkozik, és amivel harcol és agitál abban az online térben, ahol a fogyasztók figyelméért, informálásáért és dezinformálásáért folyik a verseny, titkos mechanizmusok, megengedett és meg nem engedett eszközök alkalmazásával. Kissé esetlegesnek hatott a válogatott csapat összeállítása. Volt egy színész – Baki Dániel –, aki talán ellenpontként a személyes, színpadi jelenlét mivoltát képviselte. Aztán Benedek Kata művészeti újságíró, aki a Trash of Köztér című egyszemélyes kritikai blogot viszi, a köztéri szobrokkal foglalkozik, és mindent pontosan értettem, amit elmondott például arról, miként csinálja, miért nem akar nagyobb fórumot, több követőt stb. Aztán Német Szilvi tényfeltáró újságíró a Lakmusztól, aki hosszan foglalkozott a megafonosokkal, feltérképezendő az elég sötét szervezetüket. Aztán Jeney Orsolya, aki az Amnesty Internationalt vezette hét évig, és áldozata volt egy alaposan megtervezett, súlyos lejárató sajtókampánynak, amit egy izraeli titkosszolgálat hajtott végre feltehetően magyar megrendelésre – az ő történetét ismertem a 444 megrázó, Valótlanul című dokumentumfilmjéből. Aztán Seres Samu, egy influenszer a TikTokon 120 ezer követővel. (Az nem derült ki számomra, hogy ő kereskedelmi vagy világjobbító szándékkal csinálja.) Amikor megmutatta, konkrétan hogyan készít el egy posztot, az eléggé nem érdekelt ahhoz, hogy közben elgondolkodjam magamon. Egyrészt azon, hogy Facebook-függésben szenvedek ugyan, de az instát és a tiktokot nem használom, tehát legalább a kínaiaknak nem adtam át magam. Valamint immunis vagyok a FB-hirdetésekre: soha nem költöttem egy forintot sem Facebookon vagy Facebook-hirdetés nyomán. Evvel nyugtattam meg magam pillanatnyilag. Másrészt azon tűnődtem el, hogy magam is agitátor vagyok az online térben, színházi agitátor, online ős-agitátor, sőt őskövület. A húsz (!) éve működő naplómról el lehet mondani, hogy szubjektív, elfogult, helyenként talán gonosz is, de viszont érdekmentes, nem akar saját haszonra eladni semmit, anyagi megfontolása nincsen, tehát tisztán önmagáért való, és ez benne a jó. Nekem, meg talán annak a pont elegendő számú embernek, aki naponta olvassa. Nemrég akadt a kezembe egy dobozból a Frontátvonulás várszínházi színlapja. (Igen, az úgynevezett Karmelita, ott volt a bemutató 1979 októberében.) Tegnap este próbáltuk felfejteni, vajon együtt láttuk-e először, vagy melyikünk mikor. Arra határozottan emlékszem, hogy megnéztük 1980 nyarán Szentendrén a Nosztalgia presszóban, négyen mentünk Apu kocsijával, a bátyám, Ildikó, kedves férjem és én. De biztos nem akkor láttam először. Előkotortam az 1979-es zsebnaptáromat. Kitetszik belőle, hogy abban az évben is hazalógtam Moszkvából a nagy októberi szocialista forradalom évfordulójának ünnepére. November 4-én repültem haza, 7-én szerdán nem mulasztottam el a Fáy utcában a Vasas-Dinamo Zágráb meccset. 9-éhez ez van bejegyezve: Csetamást felhívni! 7-kor Csetamás. Alighanem akkor láttam először a Frontátvonulást. Aztán még jó párszor, a lemezt pedig rongyosra játszottam. Tulajdonképpen azt hittem, hogy soha nem fogom megnézni-meghallgatni mástól. Nem is akarnám, annyira bennem van minden hangja és hangsúlya, mozdulata, szemhunyorítása. Ha valaki kiállna egy szál gitárral előadni a Frontátvonulást – nem tudom, kinek kellene lennie ahhoz, hogy érdeklődést tanúsítsak iránta. De most, hogy Novák Eszter és Selmeczi György végzős zenés színész osztálya adja, hat fiú nekiesésében, a hetedik rendezésében, rögtön tudtam, hogy ez más. Hogy ez engem érdekel. Furcsa élmény volt. Abban a pillanatban, amikor először elhangzott: „Miklós” – és nem úgy, ahogy a Tamás mondta, mert őnála mindig mintha megbotlott volna a k betű –, elengedtem az eredetit. Átadtam magam annak, hogy ez a hat fiú – köntösben, női harisnyában – kreatívan birtokba veszi a Frontátvonulást. Megmásszák, akár az építményt, amin játszanak. Felhangszerelik, kizenésítik, szétszedik, összerakják a maguk módján. Úgy, ahogy nekik jó, és ahogy nekünk is jó. (Sas Zoltán színészi huncutságát élveztem a legjobban.) Volt ismeretlennek ható rész, akkor összenéztünk kedves férjemmel. A helyszín a Főfotó nevű kocsmaféle, a nézők két szélsősége a hasonkorú fiatalok és a hasonkorú öregek. A pulton üvegdoboz áll, adományt gyűjt az osztály, hogy turnézhassanak nyáron. Dobtunk be pénzt, hadd vigyék az előadást. Ők nyertek, beláttam, jó érzéssel: magukévá tették. Cseh Tamás nem az enyém, és nem is a másé. Hanem mindenkié! Ez volt tehát a komáromi Mefisztó részemről. Tegnap Nincstelenek Debrecenben, Botos Bálint rendezésében, akin tétem van a nagyváradi Platonovja és Lila ákáca óta. Reméltem, hogy a sikerületlen tatabányai Farsangja nem lesz gátja a magyarországi pályafutásának. Most tehát Debrecenben dolgozott, Borbély Szilárd regényén, az új épület Kóti Árpád termében. Jó, hát tudtam, hogy nem lesz méznyalás az este. De kontraproduktívnak találtam ezt a hangos, monokróm, művinek ható, egyszerre fel- és lestilizált, formátumos nyomornyomasztást. A díszlet lágernek is beillett volna: fémrudak és tyúkketreckerítés. Szürkére szürkével, monoton, depis zene, hullára festett színészek. Nem vitatom a produkció művészi értékét, csak nem voltam vevő rá. Közben kénytelen voltam olyasmivel foglalkozni magamban, hogy amikor ekkora szegénységben élnek hőseink, akkor a szenvedő-görnyedő-fortyogó-robbanó anya (Hajdu Imelda) miként hámozhatja olyan vastagon a nyers krumplit, hogy az ötöde pocsékba megy? Ez alkalomból végeztem is a Kaposvári Országos Színházi Találkozóval, mert most már csak egyetlen előadását nem láttam, azt hiszem, a soproni A pacsirtát, aminek nem érzem égető hiányát. A kaposvári program egyébként szakmailag értékesnek, színvonalasnak mondható. Csak hát van itt valami, ami súlyosan, drámaian megkérdőjelezi számomra az egészet. Hogy ugyanis pont a jelenlegi legjobb vidéki színházakból nem hívtak produkciót, Miskolcról és Szombathelyről. És ez sajnos beleillik abba a képbe, amit a tervezett kultúraközpontosító törvény baljósan elénk vetít: Vidnyánszky Attila nem viseli el, hogy létezzen bármi a magyar színházi életben, ami nincs őalá rendelve, és jó. Nem is tudom hirtelen, hogy a most készülő törvények közül melyik a felháborítóbb, kétségbeejtőbb, pusztítóbb és jövőrombolóbb, ez, vagy pedig az, amelyik a pedagógusképzést kívánja átrendezi oly módon (mellékesen az ELTE kinyírását is megcélozva), hogy az elitet oktató pedagógusok kitanítását a Nemzeti Közszolgálati Egyetem biztosítsa, a maradék „elhanyagolható” gyerektömegek tanárait pedig képesítsék az egyházi tanintézetek. Ezek ellen kellene most tüntetnünk, utcára vonulnunk, százezreim! Miskolci Nemzeti Színház, A Kékszakállú herceg vára, Szabó Máté rendezésében, Cser Krisztiánnal és Herczenik Annával (akit nem ismertem meg, pedig jól emlékszem rá a Tündöklő középszerből). Nem szívesen bocsátkozom az előadás ecsetelésébe, mivel értelmezési problémáim adódtak. Illetve már azt megelőzően szövegfelfogási gondom is akadt, mert a Regős szerepét egy kisfiú adta, felolvasta könyvből, és nemigen lehetett érteni. Aztán a kórházfolyosón várakozó Judit bement a kórterembe, ahol az orvos éppen igazgatta az ágyban fekvő Kékszakállút, majd magukra hagyta hőseinket, akik – miután Judit letette a kisasztalra a műanyag edényt a kajával, amit hozott – belefoghattak. Onnantól kezdve kivetítették őket a kórterem falára. Rendben. El tudom képzelni, hogy ez a talányos, tömör, líraian és drámaian balladisztikusan homályos, zsigeri zenéjű történet egy pár szerepjátéka. Akár egy kórházi exitus előtti végső búcsú különös formája, amelyben a férfi az utolsó pillanatig védi a maga szimbolikus zárt ajtóit a lelkén. De hogy aztán Judit egyszer csak felkap az éjjeliszekrényről egy várat (szinte a vásárhelyi vár makettje is lehetne), avval szaladgál, majd leejti (hanghatás), evvel nem tudtam mit kezdeni. A továbbiakban is meglehetősen kevertnek és nehezen összerakhatónak találtam a rendezői ötleteket. Amikor az utolsó ajtó mögül kilenc asszony került elő készségesen, akkor felmerült bennem, nehogy mindjárt elénekeljék a Te vagy a legszebb álmunk című Szörényi-Bródyt. Nem egészen lehetetlen, hogy az előadás voltaképp a magyar egészségügyről szólt – a kórházi „plafonon” lévő neonok közül egy-egy folyton pislogott, ezért ölni tudtam volna –, valamint az áldozatairól, akik közül Judit húzta a legrövidebbet. De ha a két főszereplőre gondolok, akkor mégis az tűnt a miskolci Kékszakállú legerősebb vonásának, hogy van itt egy szörnyű párkapcsolati képlet. Egyfelől Cser Krisztián lezser, közönyös Kékszakállúja – az énekes alkati könnyedsége Darvas Ivánéra emlékeztet –, másfelől pedig Herczenik Anna végtelenül erőszakos, provokatív Juditja. Agresszív „mert szeretlek” szólamokkal követelőzött folyton. Ennek a házasságnak sem jósoltam volna nagy jövőt, annyit mondhatok. Tegnap vetítették Miskolcon a Művészetek Háza moziban a Lefkovicsék gyászolnakot. Ennek kapcsán Markovics Zsolt főrabbi meghívta Máhr Ágit a Miskolci Zsidó Múzeumba A hagyomány útjai című kiállításra, Ági hívott engem is, én hívtam Papp Timit is, így tartott a főrabbi úr egy kis tárlatvezetést nekünk. A kiállítás nem nagy, otthonos, érződik rajta, hogy egy valahai népes közösségből megmaradt kis számú közösség összegyűjtötte és őrzi a tárgyi emlékeket. (1727-ben kért itt három zsidó engedélyt árusítani, utána jött, jöhetett bevándorlási hullám, 1796-ban építették az első zsinagógát. A miskolci zsidók hozták létre az első helyi ipartársulatot, kórházat. Az 1940-es években a város ötvenezer lakosa közül 12 ezer volt zsidó, az elhurcolásuk után kétezren jöttek vissza a semmijükre. A háború utáni évtizedben négy pogrom zajlott le Miskolcon, úgyhogy 1956-ban sokan elhagyták az országot, az 1960-as évekre ezren maradtak. Ma négy-ötszáz főt számlál az izraelita hitközség, és a zsinagóga – amelyet ugyanaz az építész tervezett, aki a Dohány utcait –, beázás után, elég szomorúan néz ki.) A film vetítése után Markovics Zsolt főrabbi vezette a közönségtalálkozót, amelyen a rendező, Breier Ádám, Szabó Kimmel Tamás és Máhr Ági vettek részt. Igen jó hangulatú, kedves, derűs és megható beszélgetés kerekedett belőle. Még javában a közönségtalálkozón ültem, amikor a nagyszínházban elkezdődött sajnos A szálemiek előadása. Evvel szembesültem, miután fél hét előtt felvettem a színház portáján a színházjegyemet és az volt rányomtatva, hogy 18 órakor kezdődik. Ettem a kefét, miközben beosontam a nézőtérre. A darab Arthur Miller A salemi boszorkányokja Rusznyák Gábor rendezésében. A produkció összefüggésbe hozható részint Rusznyák Gábor előző nagyszerű miskolci munkájával, A „K” üggyel, amely a Kohlhaast takarta és szintén Simon Zoltán játszotta benne a főszerepet, másrészt a Mohácsi-féle Salemivel, hiszen Rusznyák Gábornál gyakran átlebeg Mohácsi szelleme, harmadrészt pedig a jelenvalónkkal. Szenvedélyes, éles előadás. Két szomorúság ért tegnap. Az egyik, hogy meghalt Akebono, aki a szumós idolunk volt a kilencvenes években, amikor szumót lehetett nézni a tévében. Ő volt az első, nem japán születéső jokozuna, vagyis nagy bajnok. Egyszerűen imádtam nézni azt a hatalmas testű, vékony bokájú embert, ahogy rezzenéstelen arccal kilöködte az ellenfeleit a dohjóból. A másik, hogy a múlt éjjel elpusztult B17, az idei, mentesítő sasfióka. Este az Ivanov, Szabó Máté rendezésében. Kicsit foghíjas volt a Kamaraszínház nézőtere, ez itt nem jellemző. Egy férfinéző a szünetben a társaságának a Kölcsönlakást dicsérte, frenetikus, mondta, minden idők legjobb előadása. Az is műsoron szerepelt tegnap este, de a kritikusok vagy a Leonce és Lénát, vagy az Ivanovot nézték. Már tegnap is fel akartam tenni egyébként azt az égbekiáltó kérdést, hogy hová lett Keresztes Sándor bajusza?! Két nézőlányok az első sorban, jól láttam a hátukon, meghökkenten, erősen rosszallták, hogy Harsányi Attila Ivanovja azt mondta a beteg feleségének, Mészöly Anna Annájának: hamarosan meg fogsz halni. Megtetszett most nekem Mészöly Anna, volt egy fájdalmas lebegése a játékának. Annyit nyűglődtek ezek a csehovi hősök, hogy az egy idő után át is jött, főleg Gáspár Tibor Lebegyevének erős, dühös értetlensége. De már így is túl sokat mondtam talán, tekintve, hogy kritikaírást vállaltam. Nemcsak az Operaháznak van fantomja, hanem a Miskolci Nemzeti Színháznak is (©Papp Timi), az éjféli zongorista, akit az ágyamból hallottam mindhárom színészházi éjszakán játszani szépen odaát a színházban, amikor egy-kettő-három óra tájban magamtól felébredtem. Rejtélyes, melankolikus, alvászavaros alaknak képzelem. De már nem Miskolcon vagyok, hanem kedves meghívásra Szatmárnémetiben, ahol az Északi Színház Harag György társulata a hetvenedik születésnapját ünnepli miniévados rendezvénysorozat keretében. A szállodám a főtér mentén áll, a parkos főteret most építették át, újították meg, kicsit jobb a térkő-füves terület arány, mint ami nálunk szokásos. Plusz a szökőkút is szökőkút forma, nem pedig megrepedt a főcső vagy feltört a hidegvíz forma. A színház is szép, kábé egyidős a Vígszínházzal, nem olyan rég újították fel. Délután az Ács Alajos Stúdióban a Káoszt láttuk, kortárs finn darab, ment Pesten is többször. Ezt inkább hagyjam. (Amúgy is cikkben leszek beszámolandó az eseményekről.) Este a nagyszínházban Amphitryon Bocsárdi László rendezésben. Avval az elismeréssel néztem, hogy egy ilyen színházban, a szatmári közönségnek Bocsárdit hívják meg, Amphitryonra, ezt nevezem szakmai ambíciónak. A végén le is géppuskáznak bennünket mint thébai nézőket. Meg kell még osztanom azt az empirikus tapasztalatomat, hogy minél idősebb a színháznéző, annál hosszabban csörög a mobiltelefonja előadás közben. Sétáltam kicsit, legalább a szép, nagy, zöld főtér környékén. Pár éve még parkoltam itt Ottíliával egy másik hotel előtt, de most már, helyesen, a gyalogosoké az egész. Az egyik oldalon ékeskedik-csúfoskodik a volt Pannónia szálló. „Rokon”: Zsolnay-kerámiákkal díszített, mint a mi házunk. Kibelezett, lepusztult, felújítandó épület. Dicsőségünkre a magyar állam tulajdonában álló részvénytársaság vette meg 2016-ban, azóta nem történt semmi, romlik, ázik be a szép, szecessziós palota. Odébb római-katolikus székesegyház, bent épp filmeztek egy apácát, állt kicsit zavartan, gyertyával a kezében. A tér túloldalán a Vécsey-ház, Szépművészeti Múzeum honol benne. Ennek helyén állt az a ház, ahol aláírták „Rákóczi fejedelem elcsüggedt kurucai” – így fogalmaz az emléktábla – a szatmári békét 1711 áprilisában. Bolt is esett útba, ahol üveges zöldborsótól kezdve a grapefruitig sok mindent vettem volna, mert jóval kevésbé drága, mint otthon, de végül lemondtam az élelmiszer-szállítmányról, a puliszkatúró kivételével. Abból viszek haza egy gömböcöt. Délután az Ács Alajos Stúdióban az Interaktív című darabot láttuk Lendvai Zoltán rendezésében. Budapesti író, Varga Lóránt műve, öt általános iskolai tanár a szereplő. Az énekkart kísérték el egy versenyre, ez alkalomból ismerjük meg őket egymás közt. Az első rész kicsit zavarba ejtő, amilyen laposkán beszélgetnek az iskolai problémáikról. A második részben merész fordulatot vesz a darab, az máshogy zavarba ejtő, voltaképp politikai parabola válik belőle. Este ünnepi gála a társulat születésnapja alkalmából. Jelen vannak régi és új tagok, régi és új nézők, és lesznek ezen az estén új örökös tagok is. A fiatalabb színészek inkább énekelnek, az idősek inkább verseket mondanak, nem is egyet, hanem verscsokrokat, és jobbára úgy, ahogy ma már nem. A gála nyúlékony színházi műfaj, hosszan tart, pláne ha sok a taps és a köszönőbeszéd. De hát pont ez benne részint a lényeg, részint a felemelő. A múltról szól és a folyamatosságról, a szeretetről, a megbecsülésről, a hagyományról és az összetartozásról. A végén, távoztában mindenki kapott egy kis mécsest, amit letehetett a színház előtt valamelyik fénykép elé. Hosszan sorakoztak ott a színház néhai művészeinek fotói. Felismertem közöttük D. Szabó Évát, Dengyel Iván feleségét, akit sosem láttam színpadon Erdélyben, de ismertem Pesten mint kedves nézőtéri felügyelőt. Elsétáltam Bánhidi László, vagyis Matula bácsi szülőházához. Kompakt kis ház, légkondival, két éve helyeztek el rajta emléktáblát, hogy Ebben a házban született a magyar színház és filmművészet kimagasló alakja, Bánhidy László 1906 – 1984. Délután szakmai konferencia zajlott, amelyen tudós szakemberek mondtak el érdekes és tanulságos dolgokat a szatmári színház múltjáról és régi előadásairól. (Nagybányán kezdték voltaképp, 1953-ban, a végzős kolozsvári színészosztály tizenhány tagja, Harag György vezetésével.) Este My Fair Lady Andrei Şerban rendezésében. Először rendezett musicalt a nagy román rendező, és lehetségesnek tartom, hogy elsőre nem feltétlenül kapott rá a műfaj ízére. Akart ő ettől a darabtól valamit rendezőileg, és tulajdonképpen ki is jött ez a végére, csak talán nézőileg túl nagy árat fizettünk érte a megelőző közel három órában. Annyi biztos, hogy a társulat szinte valamennyi tagját rendesen megmozgatta minden értelemben, és dolgoztak is szépen, derekasan, már csak Bodor Johanna gondos koreográfiája mentén is. (Azt külön értékeltem, hogy Higgins professzor házában nem tudtak más ruhát adni a kimosdatott virágáruslányra, Kovács Nikolettre, mint egy keleti küzdősport öltözéket, és ettől aztán az Eliza számába, a száma táncszerűségébe be is kerültek karateszerű mozdulatok.) Utána még lírai koncertet adott KAF emlékére Jack Cole dalaiból a Transzylvanian Bú Boys zenekar. Nincs most idő többre, megyek gyerekelőadásra a Brighella Bábszínházhoz. Ez volt nekem a nyíregyházi Az öreg hölgy látogatása. A Brighella Bábszínház Világgá mentem, majd jövök című előadása – amelynél időlyukba estem – színvonalas produkció Nagy Regina rendezésében egy nagyon bájos fiúgyerekbábbal. Nyomasztó gondként éltem meg a Michael Ende írta történet csomópontját, miszerint a kisfiút egy hajléktalan férfi csaló, szélhámos módon kifosztja avval az ígérettel, hogy időutazóként majd különböző korokban beteszi a gyerek pénzét a bankba, aztán mindig kiveszi kamattal és kamatos kamattal. Délután megnéztük a helyi tévé portréfilmjét Méhes Katiról, aki 52 éve tagja a szatmári társulatnak. Pályája nagy részében kabarékban és zenés vígjátékokban játszott, de az utóbbi években felfedezték őt a vendégrendezők, Bocsárdi László és Sardar Tagirovsky, jelentős szerepeket kapott tőlük, és egyébként tegnap este a Hegedűs a háztetőnt is végig énekelte-táncolta az anatevkaiakkal, túl Cejtel nagymama konfabulatív szellemszerepén. A Hegedűs a háztetőnt Márkó Eszter rendezte vendégként, és bár ezt sem sikerült kicsit szorosabbra és rövidebbre fogni – van például olyan szám, amit Mótel Kamzolj nem énekel el ugyan, de a zenéjét eljátssza a zenekar –, egyéb rendezői ügyetlenséget is érzékeltem, ettől függetlenül szeretetreméltó előadás. Rappert-Vencz Gábornak kijárt Tevje szerepe és sikere, él is vele. Kovács Nikolett szívderítően életteli, jó humorú Golde, de még a gyerekek is – az öt lány apraja és a falubeli kis legénykék – érzékenységet és játékörömöt mutatnak. Egyébként engem a darabnak mindig az a része rendít meg, amikor Chava távozása után Tevje elénekli a Kicsi madaramat. Egy összezavarodott Tevje rájön egy dal eleje-közepe-végén, hogy már minden odavan, és csak egyre rosszabb lesz. Szépen csinálta Rappert-Vencz Gábor ezt is. Ez volt a fehérvári Csongor és Tünde tőlem. Mostanra kifogytak a Revizornál halmozódott cikkeim, tehát kénytelen vagyok újat írni nekik. Ott maradtam (okkal) abba a naplóban, hogy a szatmári ünnepségsorozat véget ért, s hazaindultunk kedden. Debrecenen keresztül, ahol is este megnéztük a Trójai nők című előadást Szabó K. István rendezésében. Jó, hát háború van (vagyis nem jó, hogy van), de ez túl könnyű, túl kézenfekvő ok ennek az antik drámának a bemutatására, gondoltam magamban. Ahogy mentünk be a Latinovits Zoltán terembe – amely szép és kényelmes, bár ha a rendező vetíteni kezd a függönyre, mint ezúttal, akkor ez az első öt sorban ülők számára nyaktörő mutatvány –, elnéztem körülöttünk a sok középiskolás forma diákot, és azt gondoltam: szegények… Mert ha meg kellene nevezni a két legunalmasabb görög klasszikust, akkor nálam a Trójai nők és A leláncolt Prométheusz versengene ezért a címért. De végül is nem jártunk olyan rosszul. Elejétől fogva világos volt, hogy ez egy lassú, méltóságteljes, artisztikus előadás. Nagy, tyúklábszerű, harcmezei tereptárgyak és hatalmas, kamionszállításra való konténer, amiről utóbb kiderült, hogy belül stilizáltan modern babalakása Helénának. A szereplők a szövegfolyamot különböző cselekvésekkel színezték, amiről nem lehetett pontosan érteni, hogy micsinálnak. Például Tokai Andrea mint katonai bohóc jellegű Talthybiosz behozott egy ételhordót, aminek a különböző emeleteiről kiszórt ilyen-olyan port. Vagy hogy Hajdu Imelda Kasszandrája nagyjából katonai ejtőernyőnek volt öltöztetve. No aztán mégis lett az előadásnak centruma, egy lefegyverző jelenet a figyelemreméltó Szép Evelin Helénája, Nagyidai Gergő délceg katonaember Menelaosza és Ráckevei Anna egyhelybe roskadt trójai királynéja, Hekabé között. Itt jegyzem, hogy egy ilyen klasszikus szóömlenyhez nélkülözhetetlen az orgánum, az artikuláció, a beszédtechnika, a pontos és erőteljes színpadi beszéd. Ennek itt jószerével egyedül Ráckevei Anna felelt meg maradéktalanul, de remélem, hogy a többiek is megtanulják tőle. A tegnapról majd holnap. Amikor hazaértem az egyhetes színházi turnéról, megláttam metróplakátokon meg a postaládában, hogy „Védjük meg Budapestet!”, hangosan felhördültem. Más sem hiányzik már, tényleg, mint hogy az ellenzék is átvegye a miniszterelnök militáns retorikáját. Nevetséges azt gondolni, hogy épp ebben kellene vagy lehetne harcba szállni az állam- és kormánypárttal. Különben azért nem tudtam naplót írni szerdán, mert reggel rögtön szervizbe kellett adni Füzit, a laptopot, másrészt jelenésem (úgy mint két hónapja kapott időpontom) volt a SOTE hasnyálmirigy ambulanciájára. Arra jutott ott a doktor a leleteim és az ultrahangos megvizsgálásom alapján, hogy vagy az a hiperszuper amilázémia forog fenn – több ambuláns lapomon az szerepel diagnózisként, hogy sine morbo, aggódva rágugliztam, hát azt jelenti, hogy egészséges –, vagy pedig a gyomortükrözésből származó szövettani vizsgálat által felfedezett helikopter bakter (vagy kicsoda) okozza a nagyszabású amilázgyűjteményemet. Hogy melyikről van szó, azt várhatóan el fogja dönteni az az erős antibiotikumkúra, amit a hasnyálas orvos előírt: a következő két hétben napi 13 tablettát kell magamba erőltetnem. Vagyis többet, mert van ami akkora, hogy ketté kell törni, különben esélyem sincs lenyelni. Szerdán este elmentem a Stúdió K-ba a K – mint kontroll bemutatójára. Hegymegi Máté rendezte, sőt szerepel is benne, sőt ő zenél (dobol), nem Spilák Lajos. Személyesnek mondott, szerzői színház (de Peer Krisztián is szerző), jól indult, viccesen, két vécékagylóval, sok piszoárral és egy káddal felszerelt mellékhelyiségben. A színészfiúk piros fürdőnadrágban és fekete zakóban, a lányok komplettebben. Viszonylag hamar elveszített engem az előadás. Kénytelen voltam konstatálni, hogy hibáztam. Nem kellett volna erre most elmennem, mert a fáradtságommal szemben esélytelennek bizonyult a produkció. Az jutott eszembe a Csodáról, hogy amikor Schwajda György a ’70-es években megírta, nyilván fel sem merült benne, 50 év múlva a legtöbben nem is fogják érteni, milyen foglalkozás az, hogy betűszedő. A Vígszínház Házi Színpadán mutatták be a darabot Dino Benjamin rendezében, Gyöngyösi Zoltán és Waskovics Andrea főszereplésével. (Örültem nekik.) Nagy Vencel nyomdai betűszedő munkás megvakult. Mivel a betegállomány idejét kimaxolta, a rokkantnyugdíjhoz pedig nincs elég szolgálati ideje, a hivatal keresőképesnek nyilvánítja. Ő pedig fellelkesül, mert akkor biztosan lát. Abszurd. Görgős díszletelemek, szekrények, polcok, falak, amik között Gyöngyösi Zoltán a maga mozgáskultúrájával elegánsan és pontosan esik, kel, ütődik. Kicsit burleszkszerű ez, amit a zene is erősít. Az elején a nézőtér első sorának is nekimegy a színész, majd kilő felfelé a lépcsőn, a nézőtér szűk ösvényén, és vakon-véletlenül kezet csókol épp nekem. Aztán indul haza meg a nyomdába, ahol a brigád Schwajda idejében még önzetlenül támogató, segítő munkásközegnek látszott, most nem annyira. Nem hat különösebben retrónak a darab, a kort enyhén elmaszatolták, bár Borbiczki Ferenc Népszabadságot olvas, és volt még szakszervezet, autókiutalás meg balatoni üdülőbe beutalás, de speciel Karácsonyi Zoltán brigádtag fejhallgatót tart a nyakában. Hullan Zsuzsának akadtak szép pillanatai Törőcsik Mari egykori szerepében. Meglepő módon belekatyvarintották hőseink életébe a Himnusz című Schwajda-darabot is, és azon kívül volt még egy idegen jelenet, amelyben a brigád példamutatóan megverte Vencel feleségét. A toldás szerintem egyáltalán nem illett bele a műbe, elvitte az alkoholizmus és az agresszió felé. Ez egy csendes, szomorú darab. Az előadásban volt némi poézis, igazi pörköltszag és egyfajta gyászos hangulat. A nézők sokat nevetgéltek, vagy legalábbis kuncogtak rajta. A végén feltűnően nagy tapssal köszöntötték a színészeket. Régen volt ez, és úgy volt igaz, hogy nem. Ma már egy Nagy Vencelnek sem lehetnének ideái. Közben persze kiolvastam Márai Ilona naplóját. Harminc évet töltöttem vele Olaszországban, Svájcban, Amerikában, a férje mellett. Meg kell mondanom, nem kifejezetten kedves, rokonszenves nő. De mindent nagyon értettem, amit írt, emberekről, helyzetekről, házasságról. (Egyetlenegyet nem értettem, és rosszul is esett: látta idegenben a tévében a Szerelem című filmet és leszólta, sőt végig sem nézte. {Természetesen ismerte személyesen Déry Tibort is, Darvas Lilit is.}) Felmerült bennem, talán azért értem őt ennyire, mert én sem vagyok kifejezetten kedves, rokonszenves nő. 1978-ban hagyta abba a naplóírást, 79 évesen. Aztán még 8 évet élt, az utolsó egy-kettőt már nagyon betegen, süketen, vakon, rákosan. A Csendes-óceánba szórták a hamvait. Miután meghalt, Márai Sándor elővette a naplóit – úgy száz füzet – és naponta olvasott belőle egy-két oldalt. Ezt jól el tudom képzelni, belemenekült, így folytathatta magában az asszonyt, felfedezve újraélve a közös életüket. (Csak azt nem tudom elképzelni, hogy ilyen fegyelmezetten beosztotta, és nem olvasta egyhuzamban végig.) Két évvel később írta a naplójába az alábbi bejegyzést – amely két év alatt meghaltak a megmaradt testvérei és a fia 46 évesen, borzalmasan elkéste ő azt az 1989-es pisztolylövést, de hát nem érzett addig elég halálvágyat –: Mindennap néhány sor, néha csak néhány oldal L. naplójából. A Csendes-óceán mélyéből egy hang. Csodálatos lény volt – teljesen nő, minden esendőséggel, ugyanakkor valaki előkelő, a sorsa felett élt. És mindent felírt, álmokat, az ebédet, egy találkozást. Hatvankét éven át közel volt hozzám. Tessék, a Szuper Verda. De kié lesz a kutya? – válási komédia Orlainál a Belvárosi Színházban. Teljességgel megfelelő estének találtam. Kicsit meglepett, hogy német szerző műve, könnyed, nem is franciásan könnyed, inkább angolszászosan, ügyes kézzel írt darab. Jól lett kiosztva és jól van csinálva. Paczolay Béla rendezte, akiről már régóta lehet tudni, hogy korrekt szakember. Csak a díszletet néztem rettenettel: telepakolták a színpadot ágasbogas faldarabokkal, zömmel semmi szükség nincs rájuk, ráadásul csúfak is a szürke, gyűrött fóliák, amik talán ablak helyett vannak vagy nem tudom, minek. Pataki Ferenc előrelépett: kapott egy testhezálló főszerepet. Minden igényt kielégítően hozza a (mondhatni) tipikust: a férjet, aki huszonévnyi házasság után beleszeret egy huszonéves lányba és válni akar. Szinetár Dóra a feleség – megörültem neki, az én terepemen nem látni őt gyakran –, hibátlan az összeomlása épp úgy, mint a rögtön érzékelhető nyugalma és növekvő magabiztossága, amikor magára talál és másképp kezd élni egyedül. (Van két felnőtt gyerek, meg egy kutya, na őrajta nehéz osztozni.) Péterfy Bori a neki jól álló fanyarsággal játssza a pszichológusnőt, akihez a házasfelek válási terápiára járnak. Bíró Panna Dominika az új szerelem – színészileg sem hálás feladat. Szerepel még barát státuszban Adorjáni Bálint (aki főhősünkkel valamilyen edzést bonyolít le, amely úgy kezdődik, mintha búvárruhába készülnének bújni), valamint a felesége, Cseh Judit. Hogy mi a vége, azt nem mondom meg. Nem egészen kézenfekvő, de biztató. Voltaképp az volt az egyetlen gondom, hogy a mögöttem ülő ember gyakorlatilag egész előadás alatt folyamatosan hátba köhögött. A mellettem ülő férfi számos alkalommal rosszallóan hátranézett rá, de ez nem járt semmilyen eredménnyel. Remélem, a leköhögtetettségemnek sem lesz eredménye. A szombathelyi Gyévuskát méltatom itt. Most néhány napig kihagyom a színházat, mert a sok gyógyszer közül nem egynél mellékhatás a fáradékonyság és a gyengeség, ezt igazolom is. Nem érdemes színházba menni gyér nézőteljesítményt nyújtani. (Az egyik gyógyszer napi 4x1 adagolású. Már a második napon elvesztettem a fonalat, hogy hányat is vettem be. Úgyhogy elővettem egy gombfocicsapatot, és tablettafogyasztás után kiteszek egy játékost a konyhapultra, a következőket meg rá a fejére, négyig. Konkrétan dr. Inzaghi és dr. Vieri felügyelik ily módon a kezelésemet.) A Tartuffe-ról írok retrospektíven a szinhaz.netnek, ennek kapcsán keresgéltem, mert esküdni mertem volna, hogy írtam valahová kritikát az 1992-es Kapás Dezső rendezte előadásról. A Criticai Lapokban kutakodtam az Arcanumon és nem találtam ugyan éntőlem semmit erről, viszont ráakadtam a Reményi József Tamás és Tarján Tamás alkotta színházi (és színikritikusi) sírfeliratokra 1997-ből. Belefoglaltak. Nem emlékszem, hogy olvastam volna annak idején. Ki légyen itt e díszesen elásott? Stuber, ki igen sok színészt levágott. Hát, lehet, hogy levágtam. Remélem, azóta újranőttek. Visszatérve még egyszer Márai Lolára. Idézi egyhelyütt Virginia Woolfot, a búcsúlevelet, amit a férjének írt az öngyilkossága előtt. „Everything has gone from me but certainty of your goodness. I can’t go on spoiling your life any longer. I don’t think two people could have been happier than we have been! (Tótisz András fordításában: Engem minden elhagyott, csak a jóságod bizonyossága nem. Képtelen vagyok tovább ártani neked. Nem hiszem, hogy bárki boldogabb lehetett volna, mint mi ketten.) Azt fűzi hozzá, „Ezt én írhattam volna!” No, ezt én nem írhattam volna. Evvel szemben rám azt lehetne mondani, amit Székely Csaba új darabjában, Az igazság gyertyáiban Kovács Mózes (Henn János) mond a feleségéről (B. Fülöp Erzsébet): Mártát csak arra lehet rábírni, amit már eleve nagyon akar, s arra is elég nehezen. Kedves férjem rám is nevetett, amikor ez elhangzott a színpadon. A Felszab téri metró mozgólépcsője mellett olyan a fal, mint amilyen a Vidám Parkban a mesecsónak barlangjának fala volt. Ahogy megyek lefelé, szinte várom, hogy előbukkanjon a szuszogó óriás. Török András írt a hírlevelében a Ripley című netflixes sorozatról – gyorsan el sem olvastam, mit ír róla, nehogy túl sokat tudjak, hanem haladéktalanul belefogtam. Mondjuk, ha észreveszem, hogy Andrew Scott a címszereplő, valószínűleg magamtól is nekiálltam volna (elsősorban a Fleabag miatt, de láttam Hamletnek is). Még nem értem a végére, a nyolcadik részhez, ám az már szinte biztos, hogy semmi nem fog annyira lenyűgözni, mint az első rész, az 1960-as New York, fekete-fehérben, olyan képekkel, amikből arra következtek, hogy az operatőr, Robert Elswit igazi művész. Mármint nem pusztán filmművész, hanem képzőművész is. Már csak azért is, mert a különböző helyszíneken – legyen az New York vagy Nápoly vagy Róma – rendszeresen rátéved a kamera egy-egy műalkotásra vagy annak részletére. (Jutott is eszembe az elején, hogy ez a Ripley mintha Máraiékat követné: elutazott nagyjából ugyanabban a korszakban New Yorkból Nápolyba, és ott felszállt a salernói buszra, amivel Máraiék bejártak a nagyvárosba. Ülhettek volna ők is azon a buszon. Egy magas, kicsit gőgös arckifejezésű férfi és a nem tudom, hogy kinéző felesége.) Andrew Scott Ripley-jéről nem mondok többet annál, mint hogy megnyerő a mosolya. Ha belegondolok, voltaképp ez vezetett ahhoz, ami történt. Vagyis nem történt, hanem amit csinált, és ami miatt már részek óta szorul a hurok a nyaka körül. Szóval nem biztos, hogy a kedves, megnyerő mosoly jó szolgálatot tesz az embernek. Ugye. Debrecenbe készültem tegnap az Ördögök premierjére, már csak a rendező Dejan Projkovski miatt is, aki nyújtott nekem referenciát az újvidéki Anna Kareninával. De hosszú az út és hosszú az előadás, és én gyenge lábakon álltam, úgyhogy fájó szívvel lemondtam most erről. Az igazi nevem című Ulickaja-könyvet olvasom. Az életéről és a családjáról ír benne. Arra jutottam magamban, hogy bár ő meg én éltünk egy városban öt egész évig – amíg ott tanultam –, de egyáltalán nem ismerem azt az 1970-es-80-as vagy ’nyolcvanegynéhányas Moszkvát, amiről ő mesél, amit ő őriz. Az egy másik Moszkva volt. (Ahogyan Tambovból is kettő akad, Örkény István Mikor van a háborúnak vége?-je szerint.) Véletlenül teljesen stílszerűen mentem a Katonába a Mefisztóland premierjére: piros nadrágban. (Most, hogy mondom, emlékszem: a berlini verzióban sem volt hangsúlytalan a piros szín.) Egyszer az jutott eszembe közben, hogy ez az expresszív előadás, Dömötör András rendezése, Koltai Tamásnak bizonyosan tetszene. Illik a Katona átformálódó, újgenerációs, fiatalos művészi stílusához is. Nekem is jó volt nézni, bár nem könnyű átlátni. Lám, Nagy Ervin visszajött, hogy eljátssza a darab egyik legmarkánsabb karakterét, Tasnádi Bence színházi rendezőjének náci szobatársát a kórházban. Tasnádi Bence viharos előadás-indítása egyébként úgy hatott, mintha Dömötör András elkezdett volna folyamatosan ütni egy olyan gongot, amit régen a házmesterek. Takátsy Péter hegyes színészi eleganciájával nehéz betelni. Fullajtár Andreát nézni is élvezet, és sorolhatnám a többieket, Kanyó Katától („Pásztor bácsiiii!”) Szacsvay Lászlóig. Külön öröm Máté Gábort látni színpadon, rózsaszín öltönyben, Vidnyánszky forma nagy haj nőtt a fején. Ugyancsak stílszerűen ő játssza a színházigazgatót. Mármint az újat, akit a kormánypárti ideológia és a nép-nemzeti keresztény színházeszmény szolgálatára neveztek ki az addigi, problémacentrikus művészszínház élére. Kicsit mintha visszaköszönne ebben a produkcióban még a Kihagyhatatlan is, 2010-ből az Örkény Színházból. 2010. Hah, mit tudtunk még arról, hogy hová tart a magyar színház és a magyar élet. Ha most erről az előadásról nem írok itt többet, az azért van, mert még nem dőlt el, hogy ebből születik-e a következő hónapban leadandó Mozgó Világ-cikkem vagy másból. A kritikusdíjnál a gyermek- és ifjúsági színházi kategória bizottságát vezetem, elvileg legalábbis, mert ott is Papp Timi a nélkülözhetetlen személy, a jól informáltságával, a dolgosságával, a lelkiismeretességével. Én csak igyekszem megnézni minél több gyerekelőadást. Ennek jegyében jártam tegnap a Pesti Magyar Színházban az Ezeregy éjszaka című musicalen, mivel László Feri kolléga dicsérte nekem a Spirituszon. És valóban, egy zsúfolt ház (dugig pótszékkel) társaságában győződhettem meg arról, hogy ez igen! Geszti Péter, Monori András és Tasnádi István írták, szerintem elférne a Broadway-n a darab, ez a látványos előadás pedig felveszi a versenyt a Madách színházi meg az operettszínházi musicalekkel, ha ugyan le nem körözi azokat. Juronics Tamás rendezte, Kovács Yvette Alida tervezte az igen dekoratív díszleteket és jelmezeket. Kicsipkézték hozzá a színházat. Enyhén keleties benyomást kelt a színpadkép, ahogy olykor a zene is. A leleményes koreográfiának kifigyeltem egy trükkjét: amikor kétsornyi táncos táncol, akkor a második sor általában nem ugyanazt csinálja, amit az első, hanem az ellentétét. Nem egyformák tehát, hanem szimmetrikusak egymásra. Jól néznek ki. Ami a szereplőket illeti, elég messze ültem a színpadtól, és alig volt színész, akit felismertem. Utóbb rájöttem, inkább arról van szó, hogy nem ismerem ezeket a jól éneklő, jól mozgó, ügyesen játszó fiatalokat. Csak az idősebbeket. (Rancsó Dezső adja a királyt, akinek Seherezádé, vagyis Péteri Lilla mesél. Ez a pasas egy második Ivanov.) Kicsit sajnáltam, hogy nem Pavletits Béla Dzsinnje jutott nekem, hanem Szemenyei János, bár rá sem lehet panasz. Nem bántam volna, ha a többszörös szereposztásból Ember Márkot kaptam volna Dzsáfárnak, de Fellinger Domonkost kaptam, és kifejezetten megörültem neki. Nyíregyházi színész volt sokáig, onnan ismerem. Ez idáig nem tudtam, milyen klassz a hangja, milyen jól énekel, és milyen ijesztően, zordan, mégis méltóságteljesen, férfiasan tud gonosz trónbitorló lenni. Ráadásnak dolgozott egy elragadó jeltolmács a színpad szélén. Őszülő férfi spontán színészi eszközökkel. A dalszövegeket a zene ritmusára jelelte. Majdnem ő kapta a legnagyobb tapsot a végén. A miskolci Ivanovról. Elfeledkeztem a statisztikáról, hónapok óta nem néztem. De most rákattintottam, és végigböngésztem a keresőkifejezéseket, amelyekkel látogatók estek be hozzám. Áprilisi kedvenceim: mit mondjak az osztálytalálkozón támolyog ellentéte (Gondolkodtam ezen. A nem támolyog.) milyen gyorsan nő a fügefa legjobb ijedt alakítás nem múló ótvar csiga ilyesmi Pindroch Csaba hol lakik csak este fáj a fogam hová ne menj dolgozni Ilyen nap nincs ebben a hónapban.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*