|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Ezen a héten Simkó Kati a Fejfény vendége. A Mézesvölgyi Nyárban jártam megint, a Szép nyári nap című Neoton-musicalen. Épp csak a nyár nem volt sehol, búcsút intett a fesztiválnak a zárónapon. Olyan hideg volt tegnapelőtt este, hogy nem is bírtam végignézni a késő éjszakába nyúló előadást. Hiába voltam felszerelkezve meleg holmival, nagyon fáztam. Igazság szerint a Böhm György rendezte produkció sem marasztalt engem ellenállhatatlanul. Magáról a darabról nem tudok többet mondani, mint amit az első találkozásunk után írtam. Annyit fűzhetek hozzá, hogy Janza Kata orosztanárnői nyelvi teljesítménye (kiejtésileg) meg sem közelíti Szulák Andreáét. Nem tudom, miért nem említettem annak idején, de kicsit meg vagyok sértődve a mű építőtábor-ábrázolására. Építőtáboroztam ugyanezekben az időkben, és nem emlékszem, hogy valaha is Internacionálét kellett volna énekelnünk zászlófelvonás közepette. Az előadás díszlete a gurulós emeletes ágyakon kívül kábé haszontalan és nem is tetszetős. Egy álló felvonáson át néztem jobb oldalon egy akasztófát (vörös csillaggal a derekán), de lehet, hogy lengőteke, csak az alja nem látszott, és már sosem fogom megtudni, lett-e funkciója a játékban. Problémásnak tűnt, hogy az építőtáborozók zömét táncosok alkotják, akik szakszerűen abszolválják Bakó Gábor nem nagyigényű koreográfiáját, viszont színészi játékban, figurateremtésben sehol sincsenek. De mondjak jót is! Invencióhiány felróható ugyan, de a szereplők energiabefektetésére nem lehet panasz. Énekelni körülbelül mindenki tud, az például feltűnő, hogy micsoda hang jön ki a női főszerepet játszó kicsi, vékony lányból, Gadó Anitából. Csáki Edina múlhatatlan csáblánymosolyát szerettem, Bajor Lili pedig joggal aratta le a mellékszereplői babérokat. Még egy kellemetlenségről számot kell adnom, ha mégoly hálátlan kutya vendégként is. Az a benyomásom, hogy a színpad előtti szektorban egy széksorral többet raktak le, mint a korábbi években. Nyilván érthető anyagi okból, de súlyos árat fizetünk komfortérzetben. Nemcsak az összezsúfolódás miatt, hanem mert a sorba való bemenés kész atrocitás. A székek nem felhajthatók, tehát ülő nézők között kell beférkőzni. Több tucatnyi emberen átbirkózni test test elleni küzdelemben – rém kínos. Ez azonban nem csökkenti elismerésemet ennek az állami támogatásban, pályázati pénzben nem részesülő színházi fesztiválnak, amely idén több mint 36 ezer nézőt fogadott és tett láthatólag boldoggá. Nem terveztem, hogy máris felhagyok a nyári üzemmóddal és belevágok a színházi szezonba. Még most sem tervezem, de hirtelen úgy alakult, hogy két előadást is láttam tegnap. A Nemzetiben a fotós főpróbán Vidnyánszky Attila legújabb Bánk bánját. Írtam az első nemzetis Bánk bánjáról, írtam a másodikról is, most kritikaírásra nem készülök, csak a benyomásaimat rögzítem itt. Az előadás vizualitása, kavargása egyéni, markáns, hatásos, vörös és fekete (nem találtam díszlettervezői nevet a színlapon), miközben a rendező mondandója a régi. A részletek tekintetében olyan a produkció, mint egy gyűjteményes Vidnyánszky-Bánk, tele idézettel a korábbi Bánk bánjaiból (az operákat is beleszámítva). Például a párka-szövőnők, a Gertrudist kiállító üvegikon, a gyilkos trónhinta a Bánk 1.-ből, az üvegvitrin, a nagy-Magyarország puzzle, az üres képkeret a Bánk 2.-ből, de folytathatnám a már látott elemek sorát a merániak koronaégetésével, bikafejjel, Soma eltört fakardjával, Erkellel, Felkelő nap házával és tovább.
No, annyit mondhatok, hogy Ács Eszter játssza Gertrudist, körülbelül olyan szövegmondással, mintha operát adna elő prózában. Már-már orgazmusig élvezi az uralkodást. Bánk bán Berettyán Sándor. Örültem neki, számomra ő az érdekesebb és átszellemültebb a testvérpárból. Küllemileg okvetlenül kiállítható László Zsolt és Mátray László szereputódának. Szép ember, szép a mozgása, a mozdulatai. Kicsit trillesen beszél, lehet, hogy ez mind általánosabb lesz a fiatal színészek körében. Ha jól értem a kicsit sem bújtatott utalásokat, akkor a vége ráadásul ajvé: a végig ott sertepertélő izmaelita (Nagy Mari) ül a trónra, jut hatalomra. Este a Hamlet premierjén jártam a Karinthy Színházban, arról majd holnap. Történetesen két rendező közt ültem a Karinthy Színház nézőterén, mindketten rendezték már a Hamletet. Hümmögtek. Nekem az volt a gondom, hogy nem értettem sok mindent, amit Ilja Bocsarnikovsz rendezése elénk tár, tárat a színészekkel. Hogy mi történik és miért éppen az. Mindössze öt színész szerepel, ami vagy színészhiányból ered – hát hiszen behoznak ember nagyságú, felöltöztetett rongybabákat, hogy azok legyenek nézői az egérfogó-jelenetnek –, vagy truváj akar lenni. Ha öt színész ad bő tucatnyi szerepet a Hamletből, ez óhatatlanul feltételezi, hogy a közönség ismeri a darabot. Ez esetben viszont az is feltételezhető, hogy hiányolni fogja Poloniust, aki nélkül mégiscsak inog némiképp a cselekmény. Ráadásul itt Polonius csak addig nem létezik, amíg létezik. Addig nem is említik a nevét, amíg Hamlet meg nem öli. Onnantól kezdve viszont áldozat, és keresik a hulláját. Erre épp úgy nem tudok gombot varrni, ahogy például arra sem, hogy Hamletet az atyja szelleme leönti egy lavór vízzel, majd a kezébe ad egy jégbe fagyott tőrt, amelyet aztán nem láttam többet. Amúgy a színészi létszám méretarányos, hiszen itt a tragédia egy málló falú szobában zajlik le, ahol a falon zöldnövény, emberi koponya grafikája több nézetből, gyermekfejrajz. Némi keresettséggel bekerülnek különböző tárgyak, tájmódosító kiegészítők, de ez inkább csak fontoskodás; a hangsúly az emberi viszonyokon. A szenvedélyesség és a patetikusság az alaphang. Bokor Barna színes és teátrális, Dobra Mara egyszerűbb, viszont idegenül hangzik szájából a klasszikus forma szöveg. Karácsony Gergely játssza a címszerepet. Zaklatott idegállapottal és erős fizikai megterheléssel kezd: futkos, ugrál, fetreng. Alulról látjuk a feszülő arcvonásait és a fölöttünk mindig elnéző szemét – mert magasan van a színpad a Karinthyban –, soha nem irányul felénk a tekintete. Egy ideig úgy fest, hogy ebből a felfokozott fizikai aktivitásból talán kikeveredik egy átütően egzaltált Hamlet-figura, de aztán nem. Pedig bírja a fiatal színész szusszal, csak mintha a rendező nem biztosítana muníciót, vagy annak látszatát. Mégis, ha valami megmarad bennem az előadásból, az az lesz, a kép, ahogy Karácsony Gergely Hamletje összehúzza magán a fekete zakóját. Beborítja magát a ruhájával, mint aki nincs is. Mint ahogy egy kisgyerek bújócskázik. Nagy örömömre szolgál, hogy sikerült immár hároméves múltúra növesztenünk azt a hagyományt, miszerint a házassági évfordulónkat a kedvenc veszprémi szállodánkban, a Villa Mediciben, a viaduktra néző erkélyes szobánkban ünnepeljük. Az a támaszpont. Aztán a tegnapi kiránduló programunkban a cseszneki vár és a pannonhalmi lombkorona tanösvény szerepelt. Ez utóbbinak van némi pénzelköltéses stichje – amely pénzelköltésesdinek egyik szép példáját a héten majd bemutatom itt: a verőcei „Limes Múzeumot”, mert az minden bizonnyal indítható a „hogyan mutassunk fel valamit, bármiakármit, a főleg az EU-tól kapott százmilliók eredményeként” versenyszámban. Az előbbiről, a cseszneki várról kedvezően nyilatkozom. Szépen megcsinált, tágas, élvezetes, látványos hely, a történelmi tényezőkön túl jól kitalált kis nevezetességekkel. Van például az őrtorony mellett egy szerelmesek sziklája nevű pontjuk, ahová a szerelmeseknek fel kell mászniuk csókolózni, mert különben jaj lesz nekik, vagy nem tudom, micsoda, mindenesetre anélkül nem lehetnek örökké együtt vagy boldogok. Kiderült, hogy az útról elég nehezen megközelíthető, magasan fekszik, ezért úgy döntöttünk, hogy csökkent képességű, idősebb szerelmesek bizonyára beérhetik egy alacsonyabb, már-már nyugdíjas kedvezményes sziklával is, amit kijelöltünk e célra, és csak oda másztunk fel. Továbbá megismerkedtünk a cseszneki manókkal, akik köré bágyatag kis legendát szőttek: a várkapitány nagymamája valaha a vár környékén randevúzott a várkapitány nagypapájával, ahogy más fiatalok is, de az ő emléküket, Terikéét és Karcsiért megőrizték, ők lettek a cseszneki manók, akiket Kolodko stílben odaszobortak (tavaly) a vár fogára. Közelebbről csak a hátuk látszik. Kedves a hátuk. A szálloda étterme melletti fán egy mókus lakik, néztem a desszertem közben, ahogy fut fel. Kikerestem a naplómban azt, amikor 2005 augusztusában töltöttünk itt pár napot. Akkor írtam a festményről, amelyik a medence mellett függ a falon. Még mindig ott van, de már szinte semmi nem látszik belőle. Már talán csak én tudom, mit is ábrázolt fénykora sötétjében. Nem volt érkezésem írni tegnap. Mivel a veszprémi ünnepi nyaralásocska nem úgy ért véget, mintha elvágták volna, hanem még átmentünk Aszófőre. Kedves rokonaim élnek ott (kétlakian), akik csináltak egy pompás kis panziót. Családi/baráti összejövetelek számára tökéletes helyszín, négy-öt szoba – szeretem az ízlésüket, a dizájnt, a bohókás, leleményes népies-praktikus lakberendezési megoldásaikat. Nagy közös tér bent és a szabadban, kert, medence, biciklik, grillező, pingpongasztal, miminden. A mi tágabb családunk számára is ideális, testvérek és másodunokatestvérek főzéses találkozójához. Májusban már volt egy ilyen hétvégénk ott, csak akkor a számítógépem maradt távol, szervizben időzött, így az az alkalom nem lett itt megörökítve. De most, hogy megismételtük, ez már igen. Aszófő igen csinos, rendezett, jómódúnak látszó Balaton-felvidéki község. Újabban lett egy exkluzív romtemplomja is. Vagyis a templom persze eleve nem új, hiszen 1260 körül épült, román kori, egyhajós volt, és még mindig több maradt meg belőle, mint a Kövesd nevű településből, ahol állt. (A falu is, a templom is 1552-ben, a török hadjárat alatt semmisült meg.) Úgy tudják a tudósok, hogy a templomot annak idején egy római kori villa maradványaira vagy mellé húzták fel, annak az alaprajza nagyjából sejthető, de nem tárták fel a régészek soha. A romtemplomot tavaly felújították, vagyis inkább állagmegóvták, és most kifejezetten csinos látványosság a távoli balatoni panoráma és az erdő között. Olyan hangulatos hely, hogy nemrégiben egy család ott tartotta a kisgyerekük keresztelőjét. Ez erősen megosztotta a helyi közvéleményt, hogy megengedhető-e az ilyesmi. Én tartózkodtam. A nyári Mozgó Világban közli Széchenyi Ágnes (zömmel) Sárközi Márta leveleit, amelyeket (zömmel) az édesapjának, Molnár Ferencnek küldött New Yorkba, 1945-46-ban. Leírja bennünk a háború utáni Budapestet. Budapest egyre jobban hasonlít valami bagdadi vagy tifliszi külvárosra. Ha az ember megáll egy ház előtt, csupa fényes kirakat, békebeli dugáru és ínycsiklandó csempészáru minden. Ha az ember följebb néz, csak üvegtelen ablakokat lát, és fölöttük egy szál dróton lógó mázsás gerendát, lecsúszni készülő háztetőt, egy szál pertlin himbálódzó balkont és pisai ferdetornyokat, és bombakrátereket kifordult belű zongorákkal és horpadt fürdőkádakkal. Ha most eszedbe jutna „ücsörögni” a Hungária előtt, csupa üszkösre kiégett kulissza volna mögötted, előtted pedig valami Aquincum-szerű panoráma, szép festői romokkal. (…) Az emberek egyfelől fantasztikusan életerősek és életképesek, másfelől elképzelhetetlenül ütődöttek és eszelősek. Mindenki azon van, hogy elfelejtse a halottait, „verdrängolja” az emlékeiből az ostromot és a bujkálást. Közben, mint az eszelősek, keresik egymás társaságát, és semmit nem tudnak kezdeni olyan emberrel, aki „kívülről” jön, és nem élte át velük a múlt évet. Külön eszelős és elmebajos szekta lettünk, akik nem tudunk többé beilleszkedni azok közé, akik nem tudják, mi az, hogy ostrom, Szálasi proklamáció, aknatámadás, szőnyegbombázás, sziréna stb. Félelmes az, amit mindnyájan kibírtunk, és a nyugalom, amivel mindenki beszélni tud róla. Félelmes, hogy az ember el tudja képzelni a férjét ötszáz hulla között egy tömegsírban, ruha, jegygyűrű, minden ismertetőjel nélkül elkotorva örökre -- és a legjobb barátait, barátnőit, agyonverve, tarkón lőve, elgázosítva, gyerekestül, családostul -- azután tud nevetni, gőzfürdőbe menni, állás után nézni és jövőre gondolni. Pedig tud, és teszi is, csak időnként megijed saját magától és a többiektől. A napokban jutott eszembe, idén van negyven éve annak, hogy közgazdász és politikai gazdaságtan tanárként végeztem a moszkvai Lomonoszov Egyetemen. Igazi értékálló diplomát szereztem: körülbelül ugyanannyit ér most is, mint amikor kaptam! Mostanában sorozatban jártam úgy, hogy hosszú Mozgó Világ-cikket terveztem írni egy előadásról, a jegyem meg olyan messzire szólt a színpadtól, hogy onnan már nem látni rendesen a színészek arcát. Márpedig nekem kell látnom a játszó színész arcát, az a legfontosabb. A városmajori szemlén jártam a tatabányaiak Jógyerekek képeskönyvején, Szikszai Rémusz rendezésében. Engem ez a darab, úgy emlékszem, akkor sem lelkesített, amikor az Örkényben néztük, pedig az is jó előadás volt. Ez lendületes, profi munka, és dörzsöli valamelyest a mai minket. Mindenki jó, Kardos Róberttel, Danis Lídiával, Király Attilával az élen, de mindenki. Két kedvencem a családból Dévai Balázs bűbájosan bávatag kislánya és Bartos Ági jó mozgású manócskája. Crespo Rodrigo a készséges tanú-segéderőt játssza, talán végig jelen is van. Arra gondoltam, milyen jó érzés lehet ez neki, színész-igazgatóként részt venni az előadásban és közben nézni, látni, hogy milyen kompetens a társulata. A Ki az az Erin Carter? című Netflix-sorozatban két tanárnő beszélget az iskolában, az egyik mondja, hogy egy embernek négy éven át volt dallamtapadása. Kérdezi a másik, hogy mi lett vele. Belehalt – feleli az egyik, – bár lehet, hogy összetéveszti egy csuklásos esettel. Na remélem is, hogy összetéveszti, mert tavaly márciusban láttam Nyíregyházán a Kurázsi mamát, és azóta nem tudok szabadulni az egyik songtól, újra meg újra azon kapom magam, hogy éneklem. Ez szörnyű. Brecht bosszúja rajtam. A Játékszínbe mentem az Aranylakodalom című előadásra. Írta-rendezte-játszta Szente Vajk. És igen, azt hiszem, ezt írom ebben a hónapban a Mozgó Világnak – talán A Szente Vajk-jelenség címmel –, már csak azért is, mert szereti P. Szűcs Juli, ha olyan előadásról van szó, amit a tömegek néznek. Sok-sok használt anyaggal dolgozik Szente Vajk ebben a klasszikus bohózatra hajazó, prózai vígjáték műfajban, és jóval ügyesebben műveli, mint amire számítottam. De azért mégis… A földszinti nézőtéren ülő teljes teltház nézői mindannyian több mint tízezer forintot fizettek a jegyükért. (Csak szubjektíve sokallom ezt, arányosítva nem. Úgy értem, ma már az Örkényben is van tízezer forint fölötti jegy, úgyhogy a kommerszért egy üzleti alapú magánszínházban többet kérjenek szerintem. És akkor talán nem kellene annyi adóforintot szánnunk a Játékszín „előadó-művészeti többlettámogatására”.) Nyilvánvalóan nem bánták meg a nézők a jegyre költött pénzt, hallhatóan igen jól szórakoztak, végigkacagták a nem rövid estét és a tapsnál tomboltak. Én háromszor elmosolyodtam az előadás alatt. Lehet, ez is Brecht bosszúja rajtam. Pintér Béla új darabjában, a Réka és az oltatlanokban kétszer is mondják a TEK-esek, hogy mindenki menjen haza és soha, sehol ne beszéljen arról, amit látott. Legszívesebben ennek jegyében járnék el. Afölötti csalódottságomat, hogy Pintér Béla újrahasznosította Az imádkozó díszletét és figuráit, egyedül az enyhíti, hogy örültem viszontlátni Jankovics Pétert Kádár Gábor zenészként, szőke parókában. Értem én, hogy Pintér Béla dühös, fékezetlenül gúnyos, elege van, és végső kétségbeesésünkben már csak az erőszakot, az általános elmeroggyantságot, a tébolyt ábrázolja. De a fület, a farkat, a velőt hiányoltam a darabból. Egy-egy mondat három szereplőről. Végtelenül jóleső, hogy immár itt van Pintér Béla színházában Péter Kata a maga minden szempontból mélyen egészségességével. Gálvölgyi János imponálóan pontosan állítja elő a visszafogottság és a hatékony komédiázás elegyét. Enyedi Éva virgoncan virul. Az előadás minden pillanatát élvezi és kijátssza. Őt kell nézni. Amikor Fogi jött, kedves férjem úgy döntött, hogy erre az újszerű autóra nagyon fogunk vigyázni. A Dunakanyarban betolat a kertbe. Pestre vonatkozóan is ki lett mondva, hogy nem állhat a téren, nyilvános környéken, csak a behajtási engedélyes utcákban. Nem tesszük le azokon a helyeken, ahol nagy a forgalom és a fluktuáció, mert ott szegény Ottíliát is gyakran érték atrocitások. Na jó, de akkor mit csináljunk vele szeptembertől? – merült fel a kérdés. No, megtudtuk a szomszédasszonyunktól, hogy az ő autójuk a Vigadó garázsban áll, mert az önkormányzat ad félévekre parkolóházi helyet a lakosoknak. Megnéztem a neten, tényleg lehet igényelni. Írtunk tehát az illetékeseknek. Válaszlevelükben ajánlották a József nádor téri mélygarázst, kedvezményes áron – de hát az nem tud elég kedvezményes lenni. Térítésmentesen helyet jelenleg csak a Szabadság téri mélygarázsban tudnak biztosítani, január 31-ig. (Annak fejében természetesen, hogy innentől kezdve a felszínen nem parkolunk, és a behajtási engedélyes utcákban legfeljebb 30 percet időzhetünk, ki-bepakolás céljából.) Vívódtunk kicsit, mert ez negyedóra séta tőlünk, ráadásul kocsival elég körülményesen közelíthető meg és hagyható el a preferált irányainkban, de úgy gondoltuk, megpróbáljuk. Végül is mi alkalmilag autózunk csak, akkor majd kicsit több időt kell szánni rá. Mi ez ahhoz képest, hogy ezentúl nem kell kalkulálni a hazaérkezést – mert a tapasztalat alapján itt nálunk parkolóhelyet nagy biztonsággal és kis szerencsével 17-18 óra között, valamint hajnali 4-5 óra tájban lehet találni. Hanem akkor jövünk-megyünk, amikor csak akarunk! Pénteken vettük át a parkolókártyát, akkor vittük be Fogit, épp csak nem a karunkban emeltük át az új otthona küszöbén. Nagy ez a mélygarázs, az egész Szabadság teret elfedi alulról. Három vagy négy kijárat, rögtön eltévedtem benne szombaton a kihajtásnál. Na de majd kitanuljuk. Ott áll most odabent a Fogi, fedél alatt, tágasan a mínusz negyedik szinten, fittyet hányva esőre, hóra, csúcsforgalomra és parkolóhely-kereső kocsikra. Ezúton értesítem a kedves kritikuskollégákat, akik vidéki színházi utakra szoktak betársulni, hogy mostantól a jelszavunk a találkozásnál: Szabadság! (Tér.) Tegnap fogazni voltam kénytelen Várpalotán, de már a Dunakanyarban vagyok, egyedül, cikkírva. Nehezen válok meg a nyártól. Amikor legutóbb indultam a városmajori szabadtéri színpadra, kedves férjem rám nézett és megjegyezte: Az én pulóverem van rajtad és az apukád inge. Igen, de mit akart evvel mondani vajon? Bánffy Miklós Erdélyi történetét olvasom. Az olvasgán is látszik, hogy jó hosszú regény (trilógia). Mindent nagyon alaposan, részletesen ír le. Például egy fácánvadászatot. „A titka ennek az, hogy a hajtó sor előtt állandóan három-négy tanult ember jár, mint az előcsatárok a futballnál, kik teregették az ide-oda szaladgáló fácánt és azt is, hogy a sűrűben alacsony ciroksövények zegzugosodtak, melyek mint valami tölcsér, éppen a fő vendég elé vezették a vadat.” Bánffy Miklós sok mindenhez értett – grafikus, díszlet- és jelmeztervező, színházi intendáns, politikus, külügyminiszter is volt –, vajon a focihoz is értett-e. Nincs kétség, Denevér Ernő társra talált! Amikor a veszprémi út előtt távoztam innen, benéztem Ernőhöz, hogy rábízzam a házat. Láttam, hogy míg ő lóg a szokott helyén, addig lent a pince mélyében valaki elszáll keresztbe. Egy másik denevér. Felvillanyozott a lehetőség, hogy talán becsajozott az Ernő, de nem lehetett tudni, lesz-e ebből komoly kapcsolat. Most azonban az a helyzet, hogy láttam este, amint a két denevér köröz a terasz fölött, a kertben. Csak azért nem fogták egymás kezét, mert nincs nekik. Nappal óvatosan benézve azt tapasztaltam, hogy Ernő „ágya” üres, és odalent ketten repkednek. Úgy tűnik, ott rendezték be a közös hálószobájukat. Éljen az ifjú pár! Alig várom a még kisebb denevéreket. Azt terveztem, hogy mára megírom, kivesézem, leleplezem itt a verőcei Limes Múzeumot. Mint egy Hadh. Ákos. De nem jutott idő rá. Így most magam lettem a megbízhatatlan szerző, aki egyébként nem vagyok. Menni is kell már. VALLOMÁS Mint a gépeket: önmagamat sem értem, csupán használom. (Fodor Ákos) Vasárnap, a színikritikusok díjátadója napján a gála két meghívottja a Fejfény vendége, Szaplonczay Mária egyetemi hallgató (legjobb női mellékszereplő kategória, Örkény: Solness) és Fodor Annamária (legjobb női főszereplő kategória, Pintér Béla és Társulata: Az imádkozó). Az utóbbi hónapokban arra lettem figyelmes, hogy sem a vasúti kalauzok, sem a BKK-ellenőrök nem kérik tőlem a jegyet-bérletet. Nehéz sóhajjal tudomásul vettem, hogy megszavazták nekem jóval idő előtt a 65. életévet. Hanem tegnap a Deák téri metróból sietve kifelé, megállított az ellenőr. Nem látja rajtam? – kérdeztem enyhén felvillanyozva, de legalábbis őszinte érdeklődéssel. Az attól függ, honnan származik, mert ha angol, akkor megpótdíjazom – mondta. A Belvárosból származom, feleltem és elővettem a bérletemet. Még örülhetek, hogy nem vagyok angol.
Olykor hívnak egy-egy tévéműsorba
vendégnek. Ezeket az invitálásokat általában elhárítom, mivel az írásbeli a
műfajom, nem a szóbeli. (Evvel kéthetente Vitt a taxis oda a semmibe, ahol a bemenet kicsit bonyolultabbnak tetszett, mintha egy ellenséges repülőtérre kellene bejutni, vagy mondjuk egy űrhajó egyik moduljából a másikba. A kísérő lány – akinek ez volt az első munkanapja – izgult, hogy odatalál-e velem a sminkszobába, de odatalált. Hamar végeztünk, mondtam, hogy hatvan éve nem sminkelek, nem most szeretném elkezdeni, úgyhogy csak egy kis púdert kaptam. Fodrászt szeretnék-e? – kérdezte a sminkes. Mire gondol? – kérdeztem vissza, mire rám nézett. Talán egy kis hajlakkra. Nem kértem. Egy nagy, modern hodály az egész épületkomplexum, és talán nem mindenki hírhamisító, aki ott mászkál. A büfében meglepve láttam, hogy az árakkal kissé elmaradtak a rohanó világ mögött. Sajtos roló, mignon, ischler kb. 2021-es árfekvésben. A két műsorvezetőnő egyikéről a bemutatkozásnál kiderült, hogy ismerem apját, nővérét. A másikról pedig az, hogy ügyesen olvassa Fejes kis zöld bolhabetűit. Mert vittem mutatóba két kéziratlapot. Csiszár Imre volt a megemlékezés másik résztvevője, míg félórát vártunk, jól elbeszélgettünk odakint a szolnoki színházról. Bemenvén a stúdióba megjegyezte, hogy ha a színházi ember felnéz itt a mennyezetre, elfogja a sárga irigység. Úgyhogy megszemléltem én is a fenti lámpaparkot. Kilenc percig voltunk adásban. Engem Fejesről kérdeztek, Csiszár Imrét a Thália Színházban 1995-ben rendezett Rozsdatemetőjéről. Szerencsére arra már nem volt idő, hogy engem is megkérdezzenek ugyanarról. De a kézirat belefért, a végén még pont sikerült azt mondanom, hogy freeszfe. Hogy milyen szépen megvettek pár lapnyi kéziratot a tavalyi licitáláson. Remélem, elég jól sikerült ahhoz, hogy Fejes Endre 150. születésnapjára is engem hívjanak majd be a tévébe. A tévéből aztán a taxi a Madách Színházba vitt. (Magamtól sosem taxizom, de a tévék-rádiók ezt általában nyújtják, a kuncsaftok szállítását.) A Pretty Woman musical premierjére mentem, amit Szirtes Tamás rendezett hármas szereposztással. Én vagyok az az ufó, aki nem látta a filmet, bár tudom, miről szól. Például azt is olvastam, hogy Richard Gere spontán csapta rá az ékszeresdoboz tetejét a nagyot kacagó Julia Roberts kezére. Ezt itt reprodukálják. Az előadás világa pont olyan, mint az utcára kitett plakátjáé. A szcenika a Szirtes-féle. A zene akár az összes többi mai musicalé. A dalszöveg hiánytalan közhelygyűjtemény. Ha prózában mondanák, a közönség visítva-röhögve kiszaladna a nézőtérről (remélem). Küzdj álmodért, mert van miért. Nem hátrálok meg, ne add soha fel. Ilyeneket énekelnek, viszont mindenki tud énekelni. Az előcsarnokban kitett szereposztás láttán megörültem a szerencsémnek: Gubik Petrának és Molnár Gyöngyinek. A nézőtéren csappant, csappangatott az örömöm. Egyrészt mert nemcsak fölöslegesnek, de idegesítőnek találtam, hogy a két színésznő ugyanazt a karaktert adja: nyers, harsány, hangos, közönséges lányt. Jó, prostik, de akkor is. Azért csak nem egyforma minden utcanő! Másrészt mert Gubik Petra, akit úgy 15 éve láttam először zenésekben Békéscsabán, attól volt elragadó, hogy valami egyszerűség, tisztaság és természetesség sugárzott belőle. Ezt vagy felemésztette a zenés színészi-énekesi karrier, vagy direkt mellőzték a szerephez. Ez utóbbira utal egyébként a második rész, ahol azt játszotta el bizonyos szolid szépséggel, hogy meglágyította, kifinomította őt ez a bizarr szerelem. (A My Fair Lady Elizája piszkosszájú virágáruslány és úri tudós jut neki. Vivian és a milliárdos üzletember között nagyobb a szakadék.) Nem lehetett egyébként nehéz dolga a férfi meghódításával, mert Solti Ádám Edwardként egyszerre hatott akarattalannak és merevnek, nyársatnyeltnek. Legjobb rész: Gubik Petra azt énekli dögösen ordítva az I can’t go back magyar fordításaként, hogy Van választás! A végén kábé tizenöt percig ültem tapsolva, miközben fölém magasodva körülvett az állva, sikítva tomboló-tapsoló földszinti közönség. Felteszem, a nézők megkapták a pénzükért, amit vártak. Engem a színház kedvesen ingyenjeggyel fogadott. Kicsit meg vagyok csúszva, hiszen még ott sem tartok itt, hogy szombat délelőtt az Eötvös10-ben megnéztem a Veres 1 Színház Tengertánc című babaelőadását Márkus Judit és Janik László előadásában. Rögtön meg is írtam, mert a tapasztalás arany bányáiból azt fejtette ki az idő, hogy az a biztos tartalékanyag, amit magam adok le magamnak. Tegnap este zajlott a 44. kritikusdíj ünnepélyes átadó gálája a Katona József Színházban. Talán ez volt az első évtizedek óta, aminek az előkészítésében semmilyen ponton nem vettem részt. Jöjjenek is már a fiatalok – bólogatom. Mindössze az a megtisztelő feladat hárult rám, hogy átadjam a legjobb női főszereplő díját, a díjazott, Imre Éva küldöttjének, mert ő maga nem tudott jelen lenni. A gálaműsort a tatabányai Jászai Mari Színház prezentálta, és eleinte igen lehangolóan hatott rám, hogy a díjak átadása közti műsorszámok gyanánt részleteket játszottak el a repertoárjuk különböző élő vagy már archív előadásaiból. Úgy éreztem, ennél azért állhattak volna kreatívabban a feladatukhoz. De speciel a Szutyokból elővett amatőrszínházi fesztiváli résznek nagyon örültem, és később aztán akadtak olyan pontok – például a csodálatos Danis Lídia kirobbanó újgazdag-monológja A revizor polgármesterének feleségeként – amelyek tudtak rezonanciát kelteni. Maguk a díjak – díjak. Ebben is jöjjenek a fiatalok (alkotók és kritikusok), gondoltam egy fokkal ingatagabban bólogatva. Fájt a szívem Az imádkozóért, hogy sem előadás, sem színészi díjat nem kapott. Örültem például annak, hogy Szabó Tibor szombathelyi színháza ilyen hamar a beérés látványos jelét mutatta (három díj). Utána a zsizsegésben itt-ott gratuláltam egy-kettő győztesnek, olyannak, akire szavaztam is. És megöleltem egyet-kettőt, akire szintén szavaztam, de nem nyert. Rövidre nyúlt ez az éjszaka, Székelyudvarhelyre tartok az idei dráMA fesztiválra. Tavaly ilyenkor is Udvarhelyen voltam dráMA-n. Az időjárás különbözik (szebb!), meg hogy ezúttal azt kérték, írjunk a fesztivál honlapjára személyes blogot, ki-ki egy-egy napról. Hát személyes blogot aztán igazán nem tudok kétfelé írni, úgyhogy akkor itt most ne arról a két, formátumos előadásról legyen szó, amit tegnap láttam (a román Visul a kolozsvári Reactortól és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Napraforgója), hanem elmesélem a debreceni Polgármesteri Kabinetiroda által küldött meghívót a felújított Csokonai Színházat megnyitó díszelőadásra. A program: a történelmi egyházak képviselői megáldják a színházat, beszédet mond Láz. János, a polgármester, a színházigazgató, majd gálaelőadás. A sajtómeghívó további részét, a „technikai információkat” idézem: Nyomatékosan kérünk mindenkit, hogy az eseményen sötét, ünnepi öltözékben jelenjen meg! Az előzetesen regisztrált sajtómunkatársak az épület Művészbejáró feliratú bejáratán keresztül léphetnek be és legkésőbb 18:45 óráig foglalhatják el helyüket a színházterem számukra kijelölt részén. (…) Az esemény ideje alatt a sajtó számára kijelölt részt elhagyni, a színházteremben mozogni nem lehet! Az ünnepi gálaesten a beszédeket követően az első 15 percben van lehetőség fotók és vágóképek készítésére. Ezt követően megkérjük a sajtó munkatársait a színházterem elhagyására. A tudósítói munkára rendelkezésre álló időt követően az eseményen nézőként való maradásra a sajtó munkatársai számára nem tudunk lehetőséget biztosítani! Az embernek kél odarohanni kedve. Nagyon vívódtam, hogy menjek-e, de végül inkább a kritikusdíj-átadó gálát választottam vasárnap estére. Még egy mondat erejéig vissza is térek a díjátadóra, a műsorra. Konkrétan: a SPAR szatyorra, amit az amatőr színjátszófesztiválon zsűriző Regős János szerepét játszó Kardos Róbert hozott be magával. Nem fogom megtudni, így van-e, de remélem, az a szatyor azért jött be, hogy húzzon egy láthatatlan szálat addig az AlkalMáté-előadásig, amelyben eljátszottak egy reklámszatyros kritikusdíj-átadót. Értékelem, amikor poén a poénnal mintegy kezet ráz. Akkor tehát ezt írtam a dráMA kortárs színházi találkozó élményteljes első napjáról. Tegnap a nyitónap előadásairól szóló szakmai beszélgetés első felében elhangzott valami olyasmi a szentgyörgyiektől, hogy Radu Afrimmal nagy egóval rendelkező színész inkább ne is dolgozzon, mert a rendező tud durva lenni, de érdemes beengedni magunkba, amit mond vagy csinál, mert jó lesz belőle. A beszélgetés második felében pedig a román előadás alkotóival arról a súlyos problémáról folyt a szó, amit az ő musicaljük dokumentál: az abúzus jelenségéről a színészképzésben, a színházi munkában. Hát bonyi ez. A tegnapi programot Gubás Gabi Teljes lényeddel című Polcz Alaine-estje nyitotta. Bejött a színésznő (Clayderman-zongoraszóra), és elkezdték adni a szövegét felvételről. Nem az egész előadás folyt így, de jelentős része. Nyilván úgy volt ez elképzelve, mintha az emlékező Polcz Alaine gondolatai kapnának hangot, de az lett belőle, hogy Gubás Gabi hallgatta saját magát, és minden szót illusztrált az arcjátékával. Sőt, amikor eltemette az emlékeit, akkor konkrétan is temetett egy homokos tálcán. Pont annyira mesterkéltnek, kicsináltnak, valódiatlannak találtam az egészet, mint ahogy a színésznő felöltözött a hősnő szerepéhez. Fekete szettjére rávett egy színes sálkendőt, amelynek végét egy-egy kis hurokkal két kezének középső ujjára húzta. Még hátul, a tarkója alatt is akadt a kendőnek valami rögzítője, hogy ne csússzon le a hátára. (Csinglingling sálkendő.) Szép sikert aratott az előadás, a közönség hosszan tartó, meleg tapssal honorálta. Ezt a színésznő meghatottan fogadta és csókokat dobált fel a mennyezetre Polcz Alaine-nek. A temesváriak Visky András Caravaggio című művével érkeztek Visky Andrej rendezésében. Hát ez egy ilyen elmélyült művészdráma, alighanem. Még ha fogékonyabb lettem volna rá, valószínűleg akkor sem boldogultam volna vele, mivel a címszereplő Balázs Attila szövegének kábé a felét sem értettem. Általában csak a mondatainak első szavát vagy a szavainak első szótagját hallottam. Ráadásul a rendező divatos módon zenét eresztgetett rá a játékra, és nem buzdította színészeit arra, hogy legalább ilyenkor koncentráltabban és artikuláltabban beszéljenek. Felmerült bennem a gyanú, hogy talán én vagyok már egyre nagyobbat halló, de szerencsémre ott volt a színpadon megnyugtató cáfolatnak Bandi András Zsolt, akinek minden szavát értettem. És még hozom pozitívumnak egy fiatal színész, Jancsó Előd jól sikerült monológját. Végül Bakos-Kiss Gábort láthattuk a Győri Nemzeti Színház Frankie, a király és a kárhozott című előadásával, amely Frank Sinatra életét taglalja, dalok közepette. Nincs semmilyen kötődésem sem a tárgyhoz, sem az előadóhoz, legyenek egymáséi az áldásommal. Abszolváltatott. Igyekeztem a fáradtságomat nyitottsággal ellensúlyozni. Észrevettem, hogy vannak a színésznek szép, finom kézmozdulatai éneklés közben. A keddi két egyszemélyes előadás amolyan off-programként volt jelen a dráMA-n, így szakmai beszélgetést nem tartottak róluk, ahogy a temesvári Caravaggióról sem. Ehelyett szerveztek egy eszmecserét arról a fenyegető törvénytervezetről, amelyet jövő héten valószínűleg át is nyomnak a román parlamenten. Széles kört érintő megszorító csomag ez lényegében, és azon belül az ötven főnél kevesebb embert foglalkoztató kulturális intézményekre nézve körülbelül halálos: megszüntetéses vagy összevonásos. Például itt Hargita megyében magyar színházak és táncegyüttesek esnek bele ebbe a kategóriába. (Udvarhely, Gyergyó, Csíkszereda színháza. Mint most megtudtam, a kézdivásárhelyi színház már nincs is.) A törvény homályos, kétségesen értelmezhetők a kivételek, de az biztos, hogy módot teremt arra az önkormányzatoknak, hogy levessék magukról a színházfenntartás terhét, ha amúgy is szeretnének megszabadulni tőle. Senki nem tudja, mi lesz. Este egy Matei Vișniec-darabot láttunk a szucsávai Matei Vișniec Színháztól, Nagy Botond rendezésében. A fiatal rendezőtől megszokott módon erőteljes gesztusokat használó, füstködös, hangos, radikális vizualitású előadás. Afféle háborús színházi ballada. (Ahogy a térképen nézem, Szucsáva közel esik az ukrajnai frontvonalakhoz.) Amennyire az angol feliratozást láttam (az előttem ülő nézői fejek között) és érzékeltem, ez egy repetitív, szikáran költői szövegfolyam – patria-homeland-acasă-haza vonalon –, amit a mozgásban is precíz színészek pontos és akkurátus módon adtak elő ebben a kissé talán művien művészi produkcióban. Különös módon sok gyerek ült a nézőtéren. Mögöttem egy apa a kábé hatéves kislányával, aki nem is ült, hanem állt, szorongatva és rángatva az előtte lévő széksort (az enyémet). Mondjuk nem nézték végig az előadást – egy részben ment természetesen, az ilyen bemutatóknál több okból sem lehet szünetet tartani –, de mielőtt kimentek, azt még láthatták, ahogy az egyik szereplő letolta a nadrágját és a díszlet magaslatán meghágott egy virágos sírkoszorút. A szakmai beszélgetésen megtudtuk, hogy bár a Vișniec-előadás nehéz és nyomasztó, az alkotók, a játszók számára öröm és nagyszerű munka. Délután vásárhelyi színinövendékek produkcióját láttuk. Három román lány (a műsorfüzet információja szerint négy) ült-állt a közönséggel szemben és beszélt magáról, a színházról, merész interaktivitásba bocsátkozva a nézőkkel. Egy kicsi, törékeny, bájos babaarcú, egy izgalmas, bármikor madonnásítható vörös démon és egy megnyugtató testes barna. A román szövegből keveset fogtam, de az világos volt, hogy talpraesettek és bátrak, és innentől kezdve nekik már aligha lesz gondjuk szemérmességgel, gátlásokkal. Este a helyi társulat lépett fel, a Tomcsa Sándor Színház az Ábel. Rengeteg című produkciót adta elő, amely értelemszerűen Tamási Áron, nagyváradi vendég, Tóth Tünde rendezésében. Nem mondom, hogy nem szenvedtem meg ezt a több mint három órát, mert de. Ábelük – beszélni, mosolyogni és sugározni tudó fiúszínészük– mindenesetre van Wagner Áron személyében. Az egészen érződik az autenticitás. Tamási Áron az övék, tudják, mit ábrázol és milyen is az, amit. Majd igyekszem összeszedni magam, megírni a Spirinek. Most meg már itthon vagyok. Hazahoztam a fesztivál-ajándékszatyorban talált míves, festett fa vágódeszkát, amiről kiderült, hogy ottani véreink nem vágódeszkának nevezik, hanem lapítónak. Miközben ez lényegében inkább edényalátét.
A Gólem Ifjúsági Társulat bemutatóján jártam a Gólem Színházban, az Erkély című előadáson. Négy fiú, négy lány, mai 17 éves fiatalok, osztálytársak buliznak egy lakásban, és mindig akadnak köztük többen, akik kitévednek az erkélyre – az a darab színtere. Írta, rendezte Kalmár Emma, illetve rendezte Németh Virág is. Mit tagadjam, a gólemes fiatalok a szívembe lopták magukat a Értelem és érzelem-előadásukkal. Ez a dolog, meglehet, sokkal közelebb áll hozzájuk. Jól működnek, ügyesek. Persze nem egyformán ügyesek, ki jobban, ki kevésbé. Nyilván kialakult a csoportjuk dinamikája és hierarchiája, a szükséges fazonokkal, színészi karakterekkel is rendelkeznek: van Lengyel Tamásuk, Csányi Sándoruk és folytathatnám. Nagyon kortárs színház tinédzsereknek – írja a színlap –, meg azoknak, akik szeretnék őket jobban megismerni. Tény, hogy nemigen ismerek mai tinédzsereket, de az volt a benyomásom az előadás láttán, hogy olyan nagyon nem különböznek attól, mint amilyen tinédzserek (vagy korahuszonévesek, egyetemisták) mi voltunk. Konkrétan a lakásban lakó Kincsővel a teljes azonosulásig jutottam el, amikor a földet locsolta meg az erkélykorláton lógó virágládában, amiből a növények rég kipusztultak. Mondjuk mi a mi időnkben még nem áll(hat)tunk egymás mellett némán, mobiltelefonba mélyedve és nem rendelhettünk sehonnan pizzát, de amúgy mi is buliztunk, cigarettáztunk, ittunk, káromkodtunk. A baráti társaság volt a legfontosabb közegünk, vitatkoztunk, hülyültünk, nagyszájúskodtunk, röhögtünk, kiabáltunk, hevültünk, veszkődtünk fiúkért (a lányok) és lányokért (a fiúk) és ezekben az irányultságokban nem tettünk vargabetűket. Az alapérzemények – például a jaj, csak le ne maradjak valamiről! –, azok ugyanazok. A vígszínházi Az üvegcipő* hírére két öröm fogott el. Az egyik, hogy Waskovics Andrea végre kap egy főszerepet. (Itt jegyzem meg, ez olyan különös szerep, nem lehet előre látni, hogy kiben lakozik Irma. Kiben van meg egyrészt a naivitás és az erő speciális elegye, másrészt a negéd természetes, önmérséklő határa. Hosszú nézői múltam két legkiválóbb Irmája Spolarics Andrea és Hámori Gabi voltak. És nem tudhattam előre, hogy épp ők lesznek azok.) A másik örömöm: Adél Kovács Patrícia, akinek eddig talán csak egyszer adatott meg Molnár Ferenc, pedig szerintem való neki. Mindehhez képest az bizonyult az estém meglepetésének, hogy Stohl András mennyire tökéletesen tudja, hogyan kell ezt játszani. A drága mérges Sipost. Mohácsi János rendezése, a Mohácsi testvérek átdolgozása. Ez természetes aggodalommal töltött el, mivel az az alapállásom, hogy Molnár Ferenc némi húzást elvisel ugyan, de átírást egyáltalán nem igényel. Gyorsan el is olvastam, mit írtam Moha első Üvegcipőjéről, a vásárhelyiről, és az szerencsére nem hatott kedvelvevőnek. Ezúttal visszafogottabbnak tűnt a beavatkozásuk, bár így is akadnak oda nem illő, jellegzetes mohácsis dumák. Azért meg ütni tudnék, amikor átírnak és elrontanak Molnár-poént. (Például azt, hogy Siposnak tegnap volt az esküvője. De nem folytatja.) Mindazonáltal az előadás jól működik, a színészek szépen végzik a dolgukat, és komoly esélyt látok arra, hogy a produkció siker lesz. Waskovics Andrea megmutatja, mennyi mindent megtanult mára a szakmából. Kevés választja el attól, hogy sok legyen – főleg a grimaszai, szájbiggyesztései veszélyesek –, de megállja. A világoskék ruháján a rövid ujj helyén a vállat fedő rész a kulcselem talán: egyenesen kívánja a vállrándításokat, vállemelgetéseket. Medveczky Balázs Császár Pálja igazán előnyös: már a mozgása kész jellemfestés. Mozgás- és vonzáskörzete van. A második és harmadik felvonás azonos sokadalmából a plébánost játszó Zoltán Áront emelném ki, a humora, a ritmusérzéke, a bája, az aurája megkapó. De rátérek Kovács Patrícia Adéljára. Talán azért nem a fölényesen magabiztos, feszes, kottázott Molnár-stílben játssza a szerepet a színésznő, mert tudja, hogy ő lesz az előadás drámai, sőt tragikus főhősnője. Az első pillanattól kezdve zaklatott, léleknyugtalan. Mohácsiék átírták a sorsát. A grófi zabigyereke nem intézetben nevelkedik, hanem meghalt. Az anyja… inkább ne is lenne. Császár Palit nem tartja meg végül, hanem kirúgja. És amikor Sipost a lakodalmukon a botrány után „elintézés” céljából berendeli csárdásozni, akkor abból nem formális színjáték lesz, hanem durva büntetőtánc. Lehet, hogy ez a mi Adélunk pár évet nyugodtan letagadhat a korából az első két felvonásban, de a harmadikra ráöregszik tízet. Hogy ez az Adél más, mint a többi, hogy újfajta szülemény, ezt nem bánom. Ez szép. *A „száz év után visszatér a Vígszínházba Az üvegcipő” hírelés bántóan ignorálja az 1978-as előadást a főiskolás Pap Verával. Egyáltalán nem tudtam, miről szól Göttinger Pál Fekete-fehér című monodrámája, csak azt tudtam, hogy egyrészt díjat nyert vele tavaly tavasszal Tatabányán a MOST fesztiválon, másrészt láttam már Göttingertől egyszemélyes produkciót, a Telefondoktort, és azt sem bántam meg. Úgyhogy amikor észleltem, hogy a Sufniban játssza este, sutty, gyorsan beiratkoztam az előadásra. Áhhá, szóval ez alapjában véve a Sakknovella Stefan Zweigtől. Mármint abból írta, annak mentén írta Légrádi Gergely. Tartogat azért meglepetést. Ujj Mészáros Károly rendezésében egyszerű az egész konstrukció: egy fém bordázat előtt egy gömbölyű ember elkoszolódott sötét öltönyben, enyhén roncsolt ruhában ül egy széken, feszült előre-hátra dülöngélés közepette. Vagyis színész ő jelmezben, aki mindjárt rákezdi, megkeresve a megfelelő hangot az esedékes figurához. Göttinger Pál avatott színész. Nem is abból lehet ezt tudni, hogy könnyedén és ügyesen megmutat, elkülönít három-négy karaktert, váltogatva az őket jellemző hangot, beszédmódot, gesztusokat. Hanem abból, hogy ezekre sincs feltétlenül szüksége, mert pusztán szemmel is képes megcsinálni, nézéssel. Ahogy például a sakkvilágbajnok szerepében néz, nem néz úgy senki. (Beszélni beszél úgy más is, amolyan Básti Lajos-osan.) Egy szűk, lekötő óra. Arra gondoltam a végén, aki focizni nem tud, annak esetleg ajánlott is megtanulni sakkozni. Van egy megbízatásom a Revizortól Tatai Zsolt-interjúra a Budapest Bábszínház Péntek úr csodálatos barátai-bemutatója elé, úgyhogy a Bábsziba mentem ismerkedni és beszélgetni tegnap. Mivel sürgős postamunka, meg is írtam rögtön, már csak aludnom kell rá két éjszakát és cizellálni két napot. Ezen kívül bevásárlókörutat tettem, mert a múlt héten, míg nem voltam itthon, kiürült a hűtőszekrény. Akartam már mondani, hogy a Lehel téri metróállomás peronjával szemben, a sín túloldalán, a sejtelmesen megvilágított lila falon van egy sejtelmesen megvilágított lila ajtó. Néha azt hiszem, hogy a Kékszakállú herceg tartja mögötte azokat az asszonyait, akiket már Bartók Béla halála után vett feleségül. Kicsit sem lep meg, hogy Janikovszky Éva naplójában – amit itt olvastam – a színháziak színházi lehetőséget láttak. A 6szín találta ki és találta meg az ideális alkotógárdát: Sodró Elizát a főszerepre és Keresztes Tamást rendezőnek. Már ahogy kijön a színésznő csíkos ruhában, fonott copfokkal, majd gyereklányként dívásat játszik napszemüvegben, ceruzacigarettával a kezében, amelynek végéről leceruzahegyezi a hamut, világos, hogy teli itt a találat. Sodró Eliza humora szívderítő és elragadó, szertelen és fékezhetetlen. (A fiatal Eszenyi Enikő jutott eszembe róla.) Kedvenc részem, amikor a világ minden színházba cipelt iskolása nevében előadja dúlt beszámolóját a Peer Gynt előadásáról. Közben aztán kibakfisodja magát hősnőnk a szemünk előtt, felnő, kopogtat a háború, és ráborul végül a világ, amit sokáig észre sem vett. (1938 és 1944 közötti naplók ezek.) Kedvesen, bájjal asszisztál Sodró Elizának Martinkovics Máté a mindegyik fiú szerepében, Keresztes Tamás pedig szépen ágyazott meg ennek az egésznek. Az előadást végig és egyfolytában bizonyos szolid alapzaj kísérte a nézőtérről. Tudniillik a közönség halk, meghitt kuncogása, nevetgélése. Szeretetteljes estét töltöttünk egy ragyogó színésznő társaságában. A két Molnár Ferenc-egyfelvonásos egyik premierjét néztem a Nemzeti Színházban, odalent a mélyben, a Gobbi Hildában. Egy, kettő, három és Az ibolya. Ha csak két szót kellene mondanom erről a szép kiállítású előadásról: hosszú és unalmas. De ennél többet kell majd, kritikailag. Azon tűnődtem közben, hogy vajon konkrétan mit csinálhatott itt a produkció rendezője, Rátóti Zoltán. Lehangolt engem ez a negyed 11-ig tartó este. Mindenekelőtt abból adódóan, hogy egy színészosztálynyi egyetemista játszik benne különböző szerepeket. Harmadévesek – most csekkolom: Szarvas József és Rátóti Zoltán növendékei –, összeszorult szívvel néztem őket. Szépek, fiatalok, biztosan tehetségesek is (ezt nem úgy mondom, mint Arkagyina a Nyina Zarecsnajára). Korai még szerintem, így kitenni őket, félkészen, védtelenül, főleg támasztalanul ide, a Nemzeti Színházba. Nyilván tanulni vannak ebben az előadásban (bár…), tapasztalatot szerezni, ismerkedni. Ez rendjén is volna, csak talán rám, szemtanúra, nézőre nem lenne szükség a képzésnek-képződésnek ebben a közép-korai stádiumában. Zsótér Sándort láttam a nézőtéren, ő tanít az SZFE-n, képzelem, mit mondhat erről az előadásról a diákoknak. Ja, nem, nem tudom elképzelni. Beültünk négy kritikus a Fogiba, Szolnokra indulva. Az egyikük rögtön tudatta, hogy a szolnoki rokonainak, akik imádták a Balázs Péter-korszakot, nagyon tetszett a Lila ákác. Evvel elhintette a gyanakvás magvát.
Hát az történt, hogy Csiszár Imre
rendező orfeumi díszletbe, környezetbe helyezte Szép Ernő darabját. Kis kerek
asztalok, énekesnő, énekes, táncosnő-konzumnők, hátul középen lámpafüzéres
színpad, azon a városligeti pad, ahol Tóth Manci és Csacsinszy Pali találkozik.
És az ismerkedő jelenetükben, ahányszor csak a szöveg asszociatíve behoz valami
korabeli slágert, kuplét vagy operettet, dalra és táncra fakadnak. Azt sem
mondhatom, hogy hozzá lehet szokni ehhez, mert az előadás második részében (a
harmadik felvonásban), amikor már drámai helyzetek és dialógusok adódnak, akkor
különösen idegesítő és Mégsem teljesen és egészében rossz kitalálmány – most eltekintve attól, hogy nyilván közönségsiker –, egyrészt mert van abban valami derekas heroizmus, hogy odakerült szinte a teljes társulat a színpadra azért, hogy zömmel némán asszisztáljon a fiatalok történetéhez. Másrészt ha nagyon ritkán is, de adódik ebből színházi pillanat, színházi két perc. Amikor Manci és Arany Hédi (Cseke Lilla Csenge) krémest tömve magába, sírva énekli a Te szőke gyereket. Vagy amikor Angelusz papa (Zelei Gábor) transzvesztita dizőzként dalol. Ámde alapjában véve szomorúságra ad okot a rendező eljárása, amennyiben arra utal, hogy nem bízott eléggé a műben és a két főszereplőben. Akik viszont azt igazolják, hogy nyugodtan rájuk lehetett volna bízni a dolgot puszta prózában is, mert nagyszerűek. Csákvári Krisztián ahogy megjelenik, már első pillantásra kész Csacsinszky Pali. Bíró Panna Dominika pedig szépen, pontosan, energikusan, érvényesen megcsinálja Tóth Mancit. (Milyen minuciózus például a lábtartása! Úgy ül a padon /nem rövid szoknyában/, hogy kamaszosan szétveti a lábát. Mint aki még a növendék nő korszaknál sem tart – illik ez Mancihoz. Aztán az orfeumban visszajön ennek az ülésnek a továbbfejlesztett változata, székkel, ami már majdhogynem Liza Minnelli-idézet a Kabaréból.) A két fiatal színész a fény az előadásban. Örülök, hogy láttam. A Tatai Zsolt-interjú. (Én azt a címet adtam a cikknek, hogy Figyelem! Szerintem ennél figyelemfelkeltőbb cím nincs is. De a szerkesztőknek megvannak a maguk címadási elvei és gyakorlata, micsináljak.) Ez pedig a Fejfény lesz vasárnap. Most hétvégén lógok a színházakból, nincs programom. A Dunakanyarban húzok bizonyos házi igát. De itt megéri az erőfeszítések utáni csendes, szép pihenőért. Ezt Éva mondta-írta egy színházi blogban a Még egy kört mindenkinek kapcsán, eltettem magamnak: Ötvenen felül mindenki saját élete hiánydramaturgiájának avatott tudója, problémáit nem oldja meg már, csak jól eligazodik közöttük.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
