|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2023. november
Székesfehérvárig aligha mentem volna el egy Nem félünk a farkastólért – édes istenem… három színházban játsszák most is, én már nem fogom megérni, hogy végre valahára teljesen elnyűvik?! –, de Angyalföldig elmentem. Már csak azért is, mert Czukor Balázs rendezte. (Aki, mint most megtudtam, leszerződött a Vörösmarty Színházhoz.) Hát… olyan szerencsétlenke este volt. Legfeljebb ha félháznyi néző jött el a József Attila Színházba, közülük is az egyik pont az utolsó, ún. drámai jelenet alatt lett rosszul szegény és ment ki a harmadik sor közepéről. Meg az egész helyszín. Tele volt a marakodó házaspár lakása csupa nagy, széles, vastag ülőbútorral. Mintha legalább húsz fős közönségre számítanának a házi gyilkolászásukhoz. Odahaza, a fehérvári színházban mások az arányok, ott a nézőtér rendesen emelkedik, a közönség felülről láthat rá a díszletre. De itt magasan áll a színpad és a zsöllye van legalul. Többet láttunk a bútorokból, mint a színészekből, pláne hogy rendre kitakarta őket az elöl középen elhelyezett hosszú kanapé. (Most veszem észre, hogy Fehérváron nem is a nagyszínpadon adják ezt az Albee-darabot, hanem a Kozák András Stúdióban. Na, akkor végképp nem értem az áruháznyi bútorfelhozatalt. Viszont értem, hogy miért tűnt időnként túl halknak a szövegmondás.) A színészek szépen teljesítenek. Varga Gabriellát ugyan értetlenül fogadtam – egyrészt mert úgy jelent meg a kevéssé markánsan elindított első jelenetben, mint aki otthonkában ment el bulizni szombat este, másrészt mert fiatal a szerephez is, Sághy Tamáshoz is. Erre azóta magyarázatot leltem, rátalálván a neten, hogy eredetileg Tóth Ildikóval kezdték próbálni a darabot. De mondom: színesen, gazdagon, nagyívűen játszanak a szereplők, ez a páros is meg a másik is: Ballér Bianka és Kovács Tamás. Ballér Bianka precízen, kicsiben kidolgozott Honey-ját külön is méltányolom, a röfögéses röhögésével. A közönség meggyőzően erős tapssal honorálta őket a végén. Az előadás, azt hiszem, azt mondja, hogy a házaspár, Martha és George ilyeténképpen szeretik egymást, ezen a pusztító módon, amit látunk. És félő, hogy ez az ilyeténképpen fertőző manapság. Eszembe jutott tegnap, hogy 45 (!) évvel ezelőtt ezekre a napokra jöttem haza először Moszkvából. Nyár közepén vonatoztunk el Harkovba, nyelvi előkészítő táborba, az egész magyar ösztöndíjas évfolyam, amelyik a Szovjetunióban kezdte szeptemberben az egyetemet. A november 7-i többnapos ünnep környékén engedély nélkül hazalógtam. (Elvileg engedély kellett az utazáshoz, a SZU-n belül is.) Jöttem a havas, hideg Moszkvából az Aeroflot-járattal. Itt sokkolóan szép idő volt, mint mostanában. Sütött a nap, a fekete velúr kabátomat (ujján a Kántor Misi csomójával) csak a karomra vettem. Ültem kábán a buszon hazafelé, bámultam a magyar feliratokat, felkaptam a fejem minden magyar szóra. Napokig fejbe kólintva pörögtem, találkoztam, mászkáltam, nem találtam a helyem. Itt minden olyan volt, mint azelőtt, csak én voltam más. Más világból jövő, és hamarosan oda visszatérő. Moszkvában nem éreztem otthon magam, de már itt sem. Azt hittem, megbolondulok, ha nem találkozom valakivel, akivel egyeztethetem ezt a skizofréniát. Volt egy évfolyamtárs-barátom, akiről tudtam, hogy szintén lefalcol a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójáról, azt is, hogy melyik géppel jön. Kimentem elé, titkon azt remélve, hogy ő is bejelentés nélkül érkezik haza, így nem várja senki, tehát együtt ülhetünk majd kábán a városba vivő buszon. (A Déli pályaudvart célozva meg, mert ő Fehérváron lakott.) Két órát késett a gépe. Nézelődtem, vajon van-e itt valaki, aki rá vár, de nem találtam el. Amikor kijött a fotocellás kapun, család és barátnő szaladtak oda hozzá. Mint kiderült, kocsival jöttek érte, abba én Ferihegyről visszafelé már be sem fértem. Nem bántam különösebben, megöleltük egymást, három szót váltottunk, nekem az elég volt csekkolásul: van 2000 kilométerre egy távoli, furcsa, idegen világ, ami létezik, és barátok várnak ott, amikor így is úgy is vissza kell mennem. Ea ié a eéái áeée eée oa. Ezt most pont úgy mondtam, mint ahogyan a miskolci Csárdáskirálynőben énekelte a közjegyző az Edvin házassági ígérvényét. Azt értettem alatta, hogy tegnap ismét a fehérvári szájsebészet vendége voltam. Úgyhogy nem vagyok túl beszédes néhány napig. Ja, de még itt van ez a cikk a Nemzeti Molnár Ferenc-bemutatójáról. Ehhez úgysem kell hozzáfűznöm semmit. Tegnap ünnepelték a Madách Színházban Az Operaház fantomja-előadás húszéves jubileumát. Jól emlékszem, hogy akkoriban mutatták be, 2003 tavaszán, amikor apukám az agyi infarktusa után több hónapig feküdt a Szent Imre Kórház intenzív osztályán. Mindenki látni akarta ezt a nagyszabású musicalt, kábé egy évre előre nem lehetett rá jegyet kapni. Úgyhogy ez lett a mi kórházi valutánk. Szakmai kapcsolatomat bevetve (a kedves Balogh Erzsi…) párosával vettem a teljes árú jegyeket „pult alól” a Madách Színház pénztárában, és minden ügyeletes orvost, minden gondos ápolónőt avval tettünk boldoggá, hogy paraszolvencia gyanánt hála-Fantom-jegyeket adtunk. A napokban nem mentem színházba, de a Fantom-ünnepről tudtam, annál is inkább, mert az unokaunokahúgom nem kapott jegyet rá, de rettenetesen vágyott látni. Meleg szívvel gondolok a mostani szakmai kapcsolatomra (a kedves Kósa Melinda…), aki lehetővé tette, hogy az unokaunokahúgom és a barátja, nagy boldogságukra, kitűnő pótszékről jól megnézhessék a tegnapi előadást. Színikritikusnak lenni nemcsak átok, de áldás is néha, asziszem. (Hát ööö… egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy írtam a Fantomról annak idején, kritikát a Kritikába. Megengedtem, hogy sikeres széria lesz.) Sepsiszentgyörgyi gyerekelőadásról. A legmesszebbi játszóhely a fővárosban, ahová mehetek: Klebelsberg Kultúrkúria, Buda végében. Ott vendégszerepelt tegnap délután a KL Színház Malac és Libája, Tóth Krisztina meséi alapján, Bartal Kiss Rita tervezte látvánnyal, Cseri Hanna zenéjével és rendezésében. Két szereplő, Berta Csongor és Czéh Dániel. Két jó hang, jó figura, jó karakter és jó kedély – rapben különösen menőnek bizonyultak. Kicsit az volt a benyomásom, hogy az előadás inkább a fiatal vagy idősebb felnőtteket mulattatta, mint a gyerekeket. Legalábbis a balról mellettem ülő nagymamát a 6 év körüli rendes, jól viselkedő lányunokája többször megkérdezte, hogy mikor lesz vége? De hát végső soron ennyi tolerancia igazán elvárható a gyerekektől, hogy ha úgy alakul, kibírjanak egy lyukas háromnegyed órát a szüleik, nagyszüleik kedvéért. Ugye. Este a MáSzínházban láttam a FeLeMás című előadást, amely elsősorban Bakonyvári Krisztina munkája, aki rendezte és írta Fabacsovics Lilivel. Jártam már a MáSzínházban, tehát tudom, hogy mi a társadalmi-művészeti céljük: fogyatékos emberek részvételével csinálnak drámajátékokat és hoznak létre előadásokat, amelyekben ilyenformán eleve téma a fogyatékosság és az evvel élő emberek természetes integrációja. Ebben a darabban egy egyedülálló, demenciával küzdő idős nő (Szalontay Tünde, akit én kicsit nehezen tudok nagymamakorú idős nőnek látni, sokkal inkább nézőpartnernek, amíg a közönség közt forgolódik), kénytelen két hétre magához venni a tizenéves lányunokáját (Demeter Orsolya), akit egyáltalán nem ismer, mert megszakította a kapcsolatot a lányával, amikor az úgy döntött, hogy megszüli Down-szindrómás gyerekét. Történetük szerényen változatos fragmentumokból áll – összecsiszolódnak –, és egyszerű, megrendítő szépséggel végződik. Demeter Orsolya és Szalontay Tünde mellett két rokonszenves profi játssza a további szerepeket, Lisztauszky Lilla és Inoka Péter. (Jaj, de bírtam volna, ha kameóként felbukkan Pájer Alma Virág! Ha már az előadás alapzeneszáma a Ricsárdgír együttes Éndalomja.) Annie Baker John című darabjáról azt írják a Budaörsi Latinovits Színház bemutatójának színlapján, hogy „A Time Out Magazin 2019-ben az 50 legjobb valaha megírt dráma közé választotta.” Ha ezt olvastam volna az előadás előtt, bizonyára azt mondtam volna, hogy ujujuj vagy hogy ajajaj. Amikor a színpadképet megláttam, az érdekesnek tűnt. Nagyon színes, nagyon zsúfolt szobabelső. Utóbb azt mondták rá a szereplők, hogy tele van kacattal a lakás, ettől elpirultam a sötétben a fekete maszkom alatt, mivel ugyanezt el lehetne mondani a mi lakásunkról is. (Legfeljebb nálunk más színűek és formájúak és jellegűek a kacatok.) Eltelt háromnegyed óra az igencsak lassan teldegélő első részből, és arra gondoltam, hogy ez egy tévedés. Később korrigáltam: ez nem egy tévedés, hanem több. Olyan, mintha egész este egy színdarab expozícióját néznénk, és nem jutunk ennél tovább. Találgatjuk, mi lesz ebből. Horror? Vígjáték? Dráma? De egyik sem. Ahogy elkezdődni nem kezdődik, úgy végül vége sincs. Pillanatnyilag elképzelni sem tudom, hogy mi érdekeset, mi fontosat vagy mi bármi mást talált ebben a műben a vendégrendező Máté Gábor. A színészek – Takács Katalin, Hartai Petra, Böröndi Bence és Bánsági Ildikó – tisztességgel teszik a dolgukat. Egyértelműen Takács Katié a pálmám. Abban a különös, gyanúsan jóságos nőben, akit ad titokzatosan sápadt arccal, valahol benne rejlik a misztikus thriller lehetősége. (És van egy megkapó kézmozdulata, amikor arról mesél, hogy miként mesélte el az életét.) A másik végen Bánsági Ildikó, aki már-már kínosan erősen kapaszkodik abba a semmi figurába, ami jutott neki. A közönségnek az a része, amelyik a szünetben elment, tanácstalanul távozott. A maradék vagy tetszésből vagy becsületből, de határozottan eltapsolta a félháznyi közönségek enyhén bűntudatos, bocsánatkérő heves tapsát. Tag vagyok a FB-n az Aeroflot szovjet légitársaságos csoportban – amelyben zömmel férfiak nosztalgiáznak –, valószínűleg ezúton futottam bele az Экипаж című 1979-es filmbe (magyar címe: Katasztrófa földön-égen). Nem láttam annak idején Moszkvában, talán nem is hallottam róla. Mindenesetre ez volt az első hivatalos szovjet katasztrófafilm. Alekszander Mitta rendezte, aki a Ragyogj, ragyogj csillagomat is. Jól megnéztem most, oroszul. (Szinkronizált verziót nem találtam.) Kétrészes – de kicsit rövidebb a Magyarázat mindenrénél –, közel két és félórás, tehát nyilván tartottak szünetet a mozikban, ha vetítették. Az első részben még fel sem szállnak a személyzet tagjai arra a repülőgépre, amellyel aztán bajba kerülnek. Csak ismerkedünk a legénységgel és leánysággal (egy légikisasszonnyal). Elnéztem az 1979-es Moszkvát és az akkori embereket, például a pléhboj másod- vagy hányadpilótát*, hogyan nőzött és menőzött akkoriban egy olyan fiatalember, aki foglalkozásából adódóan meg-megfordulhatott a vágyott külföldön, Nyugaton. Privilégiuma mulatságosan meglátszott a lakásán is. A második rész elején jött a bonyodalom, amikor hőseink elrepültek egy földrengés sújtotta városba, ahonnan evakuálniuk kellett embereket. Csakhogy ott már a repteret is fenyegette az ömlő láva, sárlavina, égő zuhatag. Hosszú képfolyamban menekült a lakosság le a völgybe, zúdult utánuk minden, pörögtek-gurultak vonatkocsik, dőltek villanyoszlopok. Felszállni nem lehetett a reptér roncsairól, de maradni sem, úgyhogy felszálltak mégis, aztán a sérült repülőt, a felhasadt burkolatot a pilóták, a géptestre kimászva, a levegőben javították a szovjet ipar bizonyára kiváló termék jelvénnyel ellátott kalapácsával, fagysérüléseket szenvedve. Végül sikerült leszállniuk Moszkvában, ha nem is épségben, mert a gép hátsó része leszakadt landolás közben, de mindenki életben maradt. Amikor a kapitány hazaért, a felesége alaposan megszidta, amiért késett. A pilóta mentegetőzésül mondott valamit, hogy vesztegeltek egy ideig a célállomáson. Ebből megérthettük, hogy a szovjet hírügynökség, a TASZSZ aligha közölte a szerencsétlenség hírét. Ezt nyugodtan tekinthetjük korabeli rendszerkritikának. Lehet, nem is vetítették emiatt a filmet annak idején, azért nem láttam. *Leonyid Filatov játszotta, Ljubimov színésze a Tagankán, továbbá rendező, író, viszonylag fiatalon halt meg. Ez volt tehát az újvidéki Antigoné nekem. Reagált rá FB-n a horvát rendező, küldött egy kedves üzenetet. Gondoltam, visszaüzenem, hogy adja át üdvözletemet Davor Sukernek… de nem mertem. Csak rámosolyogtam Romano Nikolićra. Bánffy Miklós Erdély-trilógiája olyan hosszú, hogy többször megálltam közben és beiktattam más könyveket, de mostanra azért már a végére értem. Olyasmik merültek fel ebben, amikre sosem gondoltam. Az író ugye politikus (is) volt, és főhőse, a fiatal erdélyi gróf országgyűlési képviselő a múlt század elején. Így aztán sok szó esik a regényben a korabeli politikáról, párt- és parlamenti csatározásokról, kormányválságról, bukásokról, koalíciókról. Volt például egy zűrös időszak 1912-ben, amikor annyit huzakodtak a magyarok Béccsel a hadiköltségek miatt – miközben a Balkán mindegyre puskaporoshordósodott –, hogy Ferenc József azt üzente, ha a véderőtörvények elleni obstrukció folytatódik, ha a magyar parlament az ő főhadúri jogait korlátozni akarja, akkor ő lemond, és jöjjön az új király, Ferenc Ferdinánd. Ezen a magyarok eléggé megdöbbentek és meg is sértődtek kicsit. Aztán nem így lett, aztán 1914-ben meg már pláne nem így lett. Szóval azon tűnődtem, hogy vajon másképp alakultak volna a dolgok a világban, ha Ferenc Ferdinánd átveszi az uralkodást a duális Osztrák-Magyar Monarchiában? Egyrészt a világháború aligha lett volna megúszható. Másrészt Bánffy leírásából kiderül, hogy a trónörökös készült a hatalomba, voltak tervei. Ezek jegyében például mindent elkövetett a választójogi törvény elgáncsolásáért, abból a megfontolásból, hogy avval a reformmal ő akart előállni, amikor magyar királyként debütál majd. No hiszen, gondoltam magamban, ez az ember is inkább politikus lehetett, mint államférfi. Öt órát töltöttem két rendelőintézetben (hát még, ha nem lennék egészséges?!), de nem akarom evvel traktálni az olvasókat. Aztán váratlan hirtelenséggel elmentem színházba. Annál is inkább, mert a következő napokban kritikaírós előadásokat nézek. A Dolgok, amikért érdemes élni – terveztem én ezt eredetileg még Pokorni Liával látni, de ha vele eddig nem, akkor most Bereczki Zoltánnal a Játékszínben, oszt jóestét. Angol egyszemélyes, vagyis nem egyszemélyes, hanem közönségfoglalkoztató. Ahhoz képest, hogy főhősünknek depressziós vagy bipoláris anyja volt, aki a fia gyerekkorában többször kísérelt meg öngyilkosságot, és végül sikerült is neki, továbbá felnőtt főhősünk életéből egy kudarcba fulladt, válással végződött házasságot ismerünk meg, nos, ehhez képest kissé indokolatlanul derűs, jópofa darab. Mivel a főhős és a darab célja azon dolgok listázása, amikért érdemes élni. (Az „amikért érdemes élni” megfogalmazás talán túlzás, mondjuk inkább azok a dolgok, amik szépek-jók az életben.) Bereczki Zoltán – értelmezhetetlen szobadíszletben, amely, meglehet, a Játékszín valamelyik másik produkciójáé – az előadás elején célszerűen elmesél egy sztorit az édesanyjáról. Evvel elősegíti, hogy a közönség ne tévessze össze a főhőst ővele. Annak ellenére se, hogy a szöveget magyarítva (és magyar slágerekkel ellátva) bizonyára személyessé is tették valamelyest. A produkció truvája az, hogy interaktív; felléptetnek benne kijelölt nézőket. Ügyesen, magabiztosan van megírva és megszabva az egész, vigyázva arra, hogy a civil résztvevők ne okozhassanak nagy gondot. Körültekintő konstrukció, nem hoznak senkit kellemetlen helyzetbe, sem a szereplő nézőket, sem a színészt. Még az lehet a legveszélyesebb, gondolom, ha egy néző elragadtatja magát és ambicionálni kezdi, hogy színészpartner legyen. A tegnapi talált nézőkkel viszonylag szerencsénk volt, azt hiszem. Bereczki Zoltán helyesen bánt velük, és flottul vitte az egészet. Pótszékekkel telepakolt, zsúfolt ház tapsolt zömmel állva a végén. Az utolsó perc, a befejező zene keltett bennem hozzáfűznivalót a Dolgokhoz. 1000001. pont: Kerekes László színész emlékezete. Szólt az a Presser-szám 23 évvel ezelőtt a temetésén. Ez tehát az ajánlója az e heti Fejfénynek, Sodró Elizával. Komoly várakozásaim voltak a tatabányai Farsanggal kapcsolatban. Olyannyira, hogy arra tettem fel a jövő havi Mozgó Világ-cikkemet. Ion Luca Caragialéval általában az a gond minálunk, hogy eleve a magyar fordítások nehezen tudják visszaadni a XIX. század végi román szerző sajátos humorát és nyelvezetét – így tudom, és tapasztaltam is a Farsangnál, hogy például Parti Nagy Lajos elpartinagyosítja, Hamvai Kornél meg átformálja –, és ez az előadásoknak is ritkán sikerül. Viszont Tatabányán a Farsangot Botos Bálint állította színpadra, aki fiatal, tehetséges erdélyi rendező, megvannak a kedvező tapasztalataim a nagyváradi működéséről. Le is fordította a darabot Dálnoky Réka szakavatott erdélyi dramaturggal, tehát úgy éreztem, esélyt kaptunk arra, hogy itt egy kitűnő társulattal valaki autentikusfélén tegye elénk Caragialét. Tegnap mentem megnézni az előadást, összeszerveződve, utastársakat víve. Fájó csalódást éltem meg a nézőtéren. Most tehát arról kell majd tűnődöznöm több hasábon át, hogy vajon hogyan, miért is bukott el ez az ígéretes vállalkozás. (Első súlyos tétel: a díszlet.) Úgy bukott el, hogy a csütörtök délutáni nyugdíjas közönség sem volt elégedett – pedig minden bizonnyal beérte volna avval is, ha kicsit színesebb, vígjátékibb előadást kap –, meg én sem, aki körülbelül azt vártam, hogy jön az igazi Caragiale és győzedelmeskedik. De ne fejezzem be úgy, hogy pozitívat nem mondtam a produkcióról. Akiknek a mozgás igazán eleme, mármint a mozgáskészség, a mozgással való kifejezés – mint például Mikola Gergő vagy Figeczky Bence –, ők jöttek ki legjobban a dologból. De egyébként sem a színészeken múlt, úgy hiszem. Gondolom, kiabált utánam a MILF című előadás, Puskás Panni kollegina meghallotta, és felkért, hogy írjak róla a Revizornak. Én ugyan nem vennék mérget a kiabálásra, de persze, szívesen. Pető Kata estje ez, a partnere Rohonyi Barnabás, akivel az életben is partnerek, mint nyilatkozta Pető Kata. Nekem egyébként mindig imponáltak az olyan nők, akiknek számottevően fiatalabb férfi a párjuk, és színésznő esetében több jó okot is tudok erre. Nem csoda, ha Pető Kata – aki nemcsak nőnek exkluzív, hanem független színházi alkotónak is – eléggé leimponált engem evvel a produkcióval. Gergye Krisztián rendezte, és a Kovács Ikrek írták (Dominik és Viktor), akiknek írói munkásságára szinte ráismerni véltem az elhangzó, ötvenes évekbeli családi történetek kapcsán. Szerencsésnek találom, hogy a mű nem feltűnően személyes, legalábbis fikciósnak van kikiáltva-kikiállítva. Nem is színésznő benne Pető Kata, hanem operakritikus! Na hát ehhez majd lesz néhány szavam a cikkben. Hála az égnek, nekem sem éjfélre, sem holnapra nem kell leadnom a kritikát, ellentétben Pető Kata Csanaki Eszterével, aki az Aida című színes, képes operamagazinnál dolgozik. Valószínűleg napilap. El vagyok látva szöges feladatokkal: az István a király juniort is felkérésre néztem tegnap délelőtt az Operában, az Eiffelben. Feke Pál mint rendező és világosítástervező, az Opera gyerekkórusának tagjaival játszatja a rockoperát. A gyerekeket úgy képzeljük el, hogy kábé 6 és 16 év közöttiek. Olyik pici, másik anyányi-apányi, és ez tud bizarr színpadi helyzetekhez és viszonyokhoz vezetni. Laborc például kisfiú, és amikor a Nem kell olyan Istenben a Nem kell! Nem kell! Nem kell!-t énekli, akkor én valahogy rögtön úgy láttam őt magam előtt, mint aki a spenótfőzelék ellen tiltakozik az ebédnél. (Én is tiltakoznék.) A színpadi helyzet kifejezés talán kicsit túlzó, mert ez inkább félig(-meddig) szcenírozott koncert, mint színház. Azon kicsit meg vagyok lepődve, hogy Rosta Mária engedte ezt. Nem a gyerekek miatt, ők rendben lévő énekesi teljesítményt nyújtanak, hanem mert szereplőt is, számokat is, sőt hosszas részt húztak ki a darabból. Úgy nevezik, hogy tömörített verzió. Rendezői koncepcióról csak ilyen vonatkozásban beszélhetünk: mit hagytak ki és vajon miért. (Megjegyzem, már-már szokássá válik, hogy Tordát, a táltost részben vagy egészében nem férfi játssza, hanem nő, sámánasszonykodva. Evvel lassan meg is barátkozom. Hiszen ÚGY úgysem tudja ezt senki, mint ahogyan Ivánka Csaba csinálta.) Este családi okból Barátom, Harvey a Vígszínházban. Hát eléggé meglepődtem, hogy 2023-ban ennyire passzé darabot játszanak Pesten, ugyanabban a stílben, ahogyan hatvan éve játszhatták ugyanitt. Talán tízegynéhány éves gyereknézőknek lehet való ez, gondoltam, de ők meg már más ritmushoz vannak szokva. Jó, akkor tízegynéhány éves gyereknézőknek, de nem most, hanem az 1970-es években. Az lettem volna én. De nem voltam. Hanem aztán a második részre a közönség is belelendült vagy hozzánőtt kicsit, meg Rudolf Péter figurája szeretetreméltóságának sem lehetett ellenállni, úgyhogy a végére siker kerekedett a dologból, és a nézők meleg tapsa zárta az estét. Sokat gondolok Szász Júliára és Horváth Lajos Ottóra, nagyon drukkolok, hogy mielőbb és teljesen felépüljenek a rémes színpadi baleset után. Olvasom, felmerül, hogy Horváth Lajos Ottó talán fáradt lehetett, hiszen hatszor (!) mentett beugrással előadást a Nemzetiben az elmúlt héten, a Nemzeti Színház FB-oldalának korábbi híre szerint (Egy, kettő, háromtól Don Juanon át Ők tudják, mi a szerelemig.) Ebből semmi esetre sem az következik, hogy az esetleg fáradt színész hibás lenne, hanem ellenkezőleg. Azt jelenti, hogy Vidnyánszky Attilának – aki az előadás rendezőjeként felel a díszletért, vezérigazgatóként pedig a munkahelyi biztonságért – azt is mérlegelnie kellene, hogy szabad-e egyetlen színészt ilyen mértékben túlterhelni munkával és stresszel. Nincs elég színész a társulatban, aki beugratható? Érdemes egyáltalán kockáztatni a színész mentális és fizikai épségét azért, hogy ne maradjon el előadás a Nemzetiben? Muszáj, hogy független (a.m. a Nemzeti Színháztól független), alapos vizsgálat tárja fel a tényeket és a felelősök kilétét. Elengedhetetlen, hogy a vizsgálat során megfigyelőként jelen legyen a színészek szakszervezete is, meggyőződhessen arról, dolgozhatnak-e tovább színészek a Nemzeti Színházban, megfelelően fognak-e gondoskodni a biztonságukról a jövőben. Egyúttal történnie kell hivatalos helyzetfelmérésnek az összes színházban arról, hogy megvannak-e a szükséges feltételek az ilyen munkabalesetek megelőzésére, elkerülésére. Tegnap közgyűlést tartott a kritikuscéh a Stúdió K-ban. Utána megnéztük a Dialógusban egymással című kettős portrét a Németh Ilona–Fodor Tamás színházi alkotó párról. Ültek a pilisborosjenői házukban rengeteg báb között, és meséltek sok érdekeset bábról, képzőművészetről, színházról, színháztörténetről. Mögöttük állt egy sublót, annak felső fiókja annyira tele, hogy nem lehet becsukni, kilógott belőle valami. Semmit nem tudnék mondani, ami ennél jobban kifejezné az otthonosságot. Kezdődött tegnap egy forgatókönyv szerinti kommunikációs kampány Vidnyánszky Attila távozása helyett maradása tárgykörben – ehhez nem fűzök hozzá semmit. A sepsiszentgyörgyi Napraforgóról írt cikkem a Revizoron. Este az Örkényben a Freeszfe, a salzburgi Mozarteum és a stuttgarti Tri-bühne közös produkcióját láttam. A királyi útont játszották, magyarul, németül, angolul egyszerre, felváltva, kórusban és egyéniben, tizennyolcan. Annyiban kellemes meglepetés volt ez az amúgy kellemetlenül egyenes előadás, hogy azt hittem, ez konkrétan Elfriede Jelinek azonos című műve lesz. Csakhogy szerencsére nem, noha itt-ott felismerhető az eredeti szövegfolyam. De ez mégis sokkal inkább sajátnak hat. Dühös, lendületes, szarkasztikus, kritikus fiatalok tárják elénk közös világunkat, ahogy látják; tisztán. Az utolsó szakasz, pozitív jövőnk parodisztikus elképzelése, az volt a legfájóbb. Hogy mennyire abszurd ez a végkifejlet, mennyire nem lehetséges, sem a múltban, sem a jelenben, sem a jövőben. Miskolcon jártam tegnap, egyrészt egy Fejfényért Harsányi Attilával. Ennyi volt a Fejfény egyébként, egy év, 25 műsor, ez lesz az utolsó adás jövő héten vasárnap. Azért hagyom abba a rádiózást, mert azt igazolta, amit amúgy is tudok: az írás a kenyerem, nem a beszéd. Nem csinálom én ezt elég jól. Emiatt aztán kevés örömöm telt benne, és időközben a motivációm is nagyjából elfogyott. Azon vagyunk, hogy ez a jó kis műsoridő ne vesszen el a Tilosban, hanem kollégák továbbra is színházi műsort csináljanak ott. Ami ezt az utolsó Fejfényt illeti, Harsányi Attila jó volt. Szeretem az ilyen beszélgetést, amikor a vendég ott morfondírozik a mikrofon mellett a pályájáról. Este Az üvegcipő Keszég László rendezésében, Molnár-hűen, mondom köszönettel. Úgy találtam, nem rossz előadás, de nem is elég jó. Picit szegényesebb a külleme az elvárhatónál, nem annyira a díszlet, a lyukas falak miatt, hanem mert a második felvonás lakodalma annyira néptelen, hogy Violán és Adél anyján kívül más vendég nem is mutatkozik. Szerettem Rudolf Szonja Irmájában azt a szűk kis mosolyt, amivel nézte, ahogy a Drága Mérges eszik. (A teliszájú mosolya mennyire hasonlít az édesanyjáéra, Nagy-Kálózy Eszterére!) Harsányi Attila úgy szakmailag, mint figurálisan megfelelő Sipos Lajos. Talán lehetne egy fokkal kevésbé szétfolyékony az események hatása alatt. Azt egyenesen rossz néven vettem tőle, hogy a csárdásra megroggyanva, összehomolva (ez még a kis Annamari szava volt rég) ment be. Rusznák Adrienn nem az a színésznő, akit Adélnak képzelnék, de bizonyos szempontból igazolta magát a játékával. Van érzéke ahhoz a ritmushoz, már-már zenéhez, amit az első felvonásbeli, Siposhoz intézett szövegfolyama igényel. (Amely felvonásban Harsányi Attila Siposa milyen szépen kovidjárványosan mosott kezet!) Tegyi Kornél nagy szemekkel néző Császár Pálja jó benyomást tett rám. Mint wannabe időutazó, egyszer már kijelöltem ezeken a lapokon, hogy szívesen visszamennék New Yorkba 1940-be megnézni a Broadway-n Ingrid Bergmant Julikának a Liliomban. A másik színházi úticélom a Vígszínház lenne 1924-ben, mert nagyon szeretném látni a fiatal Darvas Lilit Irmaként Az üvegcipőben. Még egy előadást sikerült megnéznem a Freeszfe szemlén az Örkényben, a Nizsinszkij el címűt, amelyet a Kárpáti Péter és Fekete Ádám osztályába járó Balázs-Piri Noémi írt (Vaszlav Nizsinszkij Füzetek és Nizsinszkijné Pulszky Romola Nizsinszkij című műve alapján) és rendezett meg Fekete Patríciával (SZFE, Novák-Selmeczi osztály), Kenéz Ágostonnal és Lestyán Attilával. A stúdióban voltunk, ők egy kétszintes emelvényen, mi pedig igyekeztünk félkörbe ülni őket. A filozófiai eszmefuttatásokhoz nagyon fáradt voltam, úgyhogy érzéki élményként fogyasztottam el ezt a kis estét. Fekete Patrícia Nizsinszkij feleségeként (aki Márkus Emília lánya volt egyébként), tojáshéjszín szettben, mint egy darab napsugár. Sütött belőle – néha már túlzón is – jó adag egészségesség. Kenéz Ágoston két figurát adott, egyikben a magabiztossága, másikban a figyelme volt markáns. És Lestyán Attila Nizsinszkij szerepében, virgoncan. A kék inge mintha egy méternyit omlott volna a felsőtestén. Utóbb csíkos ruhában extrém Ágacskának hatott. Virgoncnak láttam. Tudta, hogyan bánjon a közönséggel. Más. Akartam írni, végignéztem a Netflixen a Testek című sorozatot. (Kábé együtt Annamariékkal.) Izgalmasan indult, a tetszőleges történelmi korszak sikátorában termett azonos holttesttel. Aztán minél többedik rész jött, annál nagyobb baromságnak tűnt az egész történet. Színészben volt örömöm. Az 1940-es évek film noir nyomozója, Jacob Fortune-Lloyd remek figura, az 1890-es évekbeli rendőrt játszó Kyle Soller pedig kifejezetten lenyűgözött. Még az a hülye szabású, félbemaradt korabeli zakó is pontosan úgy állt rajta, ahogy kell, milliméterre úgy. Lefóliázva is átjött volna az alakítás finomsága, a figura óvatossága, fegyelmezettsége és érzékenysége. Megnéztem Vidnyánszky Attilát a Hír-tévében, amint egy lojális, vele együttérző riporter kérdéseire válaszolt. A baleset érthetően súlyosan érintette lelkileg, önvizsgálatra és önmarcangolásra késztette. Mint elmondta, már azon az estén, a sérültek mellett állva tudta, hogy „nagy gesztust kell gyakorolnia” (?). Mégis több napnak kellett eltelnie, hogy hírül adja, „elismerve felelősségét, benyújtotta lemondását*”. Azóta az folyik, hogy a balesetet szenvedett színészeknek jut legfeljebb egy-egy „gyógyuljatok!”, ám ezen túl minden Vidnyánszky Attiláról szól, az ő erkölcsi, szakmai világnagyságáról, nélkülözhetetlenségéről. A vége akár az is lehet, hogy önfeláldozón, mártírként kénytelen továbbra is igazgatni a Nemzetit, amely egyszerűen el sem képzelhető nélküle. „Szívmelengető, hogy ennyien szurkolnak a színháznak és nekem” – nyilatkozta. (Ezt különben nem értem. Pontosan minek szurkolnak itt a szívmelengetők? Annak, hogy a vizsgálat arra jusson: a vezérigazgató rendező nem felelős?) Vidnyánszky Attila elmulasztotta, hogy a tisztes és transzparens tájékoztatás jegyében legkésőbb másnap reggel kiálljon személyesen a nyilvánosság elé a balesettel kapcsolatos tényekkel, a felelősségvállalással és a vizsgálatra vonatkozó részletes akciótervvel. (Ami a sérüléseket illeti, hivatalos közlés híján az a hír járja: nem „egyszerű” kéz- és lábtörésekről van szó, és a kórházból elbocsátás korántsem azt jelenti, hogy Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó meggyógyultak.) De a vezérigazgató kizárólag a NER-sajtónak beszél, és az önvádról, a felelőssége kérdéséről pillanatok alatt lecsúszik. Közli, hogy hozzá nem jutott el az értesülés a díszlet veszélyességéről. Aztán jön a relativizálás (máshol is történnek balesetek, még halnak is, veszélyes üzem, a színészek maguk hajlandóak kockáztatni a színpadon, a sérült színész kért bocsánatot a balesetért stb.), majd rövid úton ismét a sérelmeire lyukad ki dúltan, hogy az ellenségei „nemtelenül” támadják (és ő=Nemzeti Színház), pedig mennyire szükség lenne az összefogásra! Hát megint nem sikerült az összefogást összehoznia mással, mint az alattvalói szolgálatkész és/vagy rettegő hadával. Én magamban még mindig avval vagyok elfoglalva, hogy Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó túljut-e a baleseten maradandó testi-lelki nyomok nélkül. És hogy a többi színházak – amint azt felvetettem – tartanak-e műszaki-biztonsági önvizsgálatot. És a lestrapált, kiszolgáltatott színészek érzéseivel. Csak a gondolataim végére sorolt be egy lehangoló tétel: Vidnyánszky Attila reménytelen. *A lemondás/felmondás jogi különbségeit és törvényszerű következményeit most hagyjuk is. Harminchány évig jártam a Pesti Színházba úgy, mintha hazamennék. Mivel Bakacsi Alice művészeti titkár, a ház asszonya (az egykori Ahol hely van egyik vendége) mindig kedves mosollyal (szemén, száján mosollyal), szeretettel fogadott, és mindig talált nekem valahol egy ülőhelyet. Tudtam, hogy eljön majd az idő, amikor már nem így lesz, mert vagy ő megy nyugdíjba, vagy én, de ezt nem láttam előre, hogy egy este majd a fényképét fogom megsimogatni, amit kitettek egy asztalra, a „fogadóhelye” mellé, gyertyák mögé. A Krum című Hanoch Levin-darabot néztem meg tegnapelőtt, és valahogy olyannak láttam a címszereplő Wunderlich Józsefet, mintha neki is elment volna kicsit a kedve a Pesti Színháztól, a játéktól. Aztán váratlan drámaira fordult a hőse hozzáállása az élethez, onnantól kezdve telítetten szenvedélyesnek hatott. Egyszer azt mondta az anyjának, akit Nagy-Kálózy Eszter játszik, hogy „korcsolyázni? A te korodban?” Na, ezen megsértődtem Nagy-Kálózy Eszter nevében, helyett. Idén egyébként lesz végre megint korcsolyapálya a Városháza parknak nevezett piactéren, november végétől. (A felcsútiról nem is beszélve.) Megyek is majd, naná. (Nem Felcsútra.) Azt akartam még mondani a Valló Péter rendezte Krumról, hogy Ötvös András a csapat eleje. Olyan, mint egy nagy teherbírású, szerelemből szállítmányozó igásló. Húz, mint az istennyila, ráadásul kedvvel. Aztán meghalt egy nagy színész, az erdélyi Czintos József. Tegnap a MU-ban a győri RÉV Színház Belém égsz című részvételi színházi előadását láttam, írta-rendezte Szivák-Tóth Viktor. Az elején számomra kissé riasztóan úgy hatott, mint egy színházi nevelési előadás, de aztán elsimultam. Nem élvezet és tanulság nélkül való ez, megvan a betevő humora is. Párkapcsolati bonyodalmat játszik a három szereplő, Kiss Tünde, Szántó Dániel és Balla Richie. (Utóbbi rendkívül szuggesztív nézéseket produkált.) Bizonyos pontokon a nézők beleszólhattak, tanácsokkal láthatták el a szereplőket. Magam természetesen nem szóltam hozzá. Legfeljebb annyit mondhattam volna, hogy szerintem kellene ide még egy harmadik pasas, akit talán szívesebben boronálnék össze a főszereplő vöröshajú lánnyal, mint ezt a két kifogásos férfit. Nekem színházban halt meg. Elővettem az előadás kezdete előtt a MU nézőterén a telefonomat, levenni a csörgéshangot, és akkor ötlött a szemembe a hír, hogy meghalt Csomós Mari. Azóta is sajog. Ahányszor színpadon láttam őt, mindig úgy éreztem, hogy kivételezett vagyok, amiért láthatom színpadon. Talán azért éreztem így, mert minden szerepében volt benne valami elemi. Például a bölcsesség, vagy a huncutság a szemében, vagy a szenvedés, vagy a tehetetlenség, vagy a remény, vagy az életből levont konzekvencia. Nagy színésznő volt, mondanom sem kell. Úgy húsz évvel ezelőtt zsűritagokként végigültük a kisvárdai fesztivált. Bűnösen ritkán kerestem azóta, évek is elteltek egy-egy telefonhívásom között. Talán tíz évvel ezelőtt avval hívtam fel egyszer, hogy jöjjön el beszélgetni az Ahol hely van című rádióműsoromba. Azt mondta erre, hogy mindig meghallgatja, és bólintgatni szokott közben. Azt bólintgatja magának, hogy bizony ő sem lenne egészen őszinte a nyilvánosság előtt, úgyhogy inkább nem jön el a stúdióba, mert nem szeretne nem egészen őszinte lenni velem. A MU Színházban a Kösszhasznúsági jelentés című közösségi színházi előadást láttam, író-dramaturg Róbert Júlia, rendező Szivák-Tóth Viktor. Első olvasásra azt hittem, Közhasznúsági jelentés a címe, ami passzol is a tartalomhoz: kilenc önkéntes, aktivista mondja el a maga történetét, az ügyét, amivel segítő módon foglalkozik. Nyolc nő (persze) és egy férfi. Egyik-másik esetet, tapasztalatot el is játsszák dramatikusan. Minden tiszteletem az ilyen embereké, akik időt, energiát, fáradságot és magukat nem kímélve másokért dolgoznak. Ki kis fekete iskolásokkal Afrikában, ki a családvédelmi törvény keretében megbélyegzett melegekkel Magyarországon, más mozgássérültekkel vagy lakhatási válságba jutottakkal, sorolhatnám tovább. A legerősebb talán az volt, amikor a kudarcaikról meséltek. Arra is gondoltam közben, hogy ezekre a szereplőkre kellett volna mikroportot adni, nem a Farsangot játszó tatabányai színészekre, akik épp eléggé kiabáltak hangosítás nélkül is. Gábor Miklós-díj bizottsági tisztem szerint mentem a Turay Ida Színházba A makrancos hölgyre. Ascher Tamás szívesen jött velem, már csak azért is, mert a hatvanas évek elején ebben a Kálvária téri színházban működött az Állami Déryné Színház, amelyet akkoriban az édesapja igazgatott, így ő gyerekkorában számos előadást látott itt. Most tehát egy Shakespeare–Maráth Viktor–Topolcsányi Laura művet néztünk, mivel ez zenés változat, Tasnádi Csaba rendezésében, a főszerepben musicalszínészekkel (Bódi Barbarával, akit nem emlékszem, hogy láttam volna már*, és Borbély Richárddal, akire emlékszem a Pretty Womanből mint vehemensen fregolizó szereplőre.) Korrekten klasszikus külalak – a díszlet, a jelmezek; az az archaikus világ (persze színpadra és papírmaséra egyszerűsítve), mint a Zeffirelli-filmé – és a szereplők igyekezetes táncos-zenés-színészies munkája. Ez itt így, ebben a formában rendben van. Ahogy rendben lett volna ugyanígy mondjuk ötven évvel ezelőtt is. Ami különössé, sőt bizarrá tette a produkciót, az a dalbetét-felhozatal. Nem is a zene, mert az olyan, mint a musicalszámok általában, hanem a dalszövegek. Azok ugyanis jószerével lefordították a darab cselekményét, viszonyait, dialógusait egyszerűbbre, konkrétabbra, radikálisabbra, durvábbra. Úgy képzeljük el, hogy itt egy teljes férfikórus énekli az asszonyról: öleljen, mi dolga más, ha ezt felejti, ott a korbács emlékeztetni. (Valahogy így szólt.) Egy másik vegyeskar azt mondja el dalban Katalinról, hogy ő nem egy nő, nem egy lány, hanem igazi sárkányfajzat. No és úgy is játszotta a makrancost Bódi Barbara, agresszívnek, provokatívnak, verekedősnek, testvér- és udvarlóbántalmazónak. A közönség – sok-sok idős asszony, buszokkal hozták őket –, akár azt is gondolhatta, hogy ez a kislány rászolgált a móresre tanításra. Amikor Petruchiónk a dicstelen esküvő végén a vállára dobva elhurcolta az ifjú arát, akarata ellenére, a szülői házból, akkor ez az abgang heves tapsot kapott. Másfelől viszont rittyentettek egy rafinált fel- és megoldást a dalszöveggel. Amennyiben Kata és Petruchio viharos ismerkedő találkozásába beékeltek egy duettet. Azt énekelik, hogy „elönt a vágy”. Ja, hát akkor lehet, hogy nem más ez az egész, mint egy szadista szerelmi előjáték. *De sőt ugyanitt láttam már őt. Raubinek Lili Respect for the 23.000 című előadását láttam a Trafóban. Az elején a koreográfus-rendező hangját hallottuk, elmondta, hogy a kovid alatt elment dolgozni egy budapesti átmeneti gyerekotthonba, ahol a környezetükből kiemelt gyerekek vannak ideiglenesen, várva, hogy nevelőszülőkhöz vagy nevelőotthonba kerüljenek. Megtapasztalt ott egyféle poklot, reménytelenséget, feszültséget, bedarálást, embertelenséget, agressziót, szörnyeteggé válást. A gyermekvédelmi rendszerbe tartozó 23000 (huszonháromezer) gyerekre hívja fel a figyelmet evvel a produkcióval. (Mondjuk ha nem mondta volna el ezt az elején, vagy ha nem olvastam volna az ismertetőt, valószínűleg fogalmam sem lenne, mit láttam. Igaz, így meg volt bizonyos kiszámíthatóság.) Öt táncos: Eyassu-Vincze Barbara, Thury Zita, Gláser Márton, Kelemen Patrik, Asbóth Máté, csöndben. Eleinte olyan mozgásokat végeztek külön-külön, mint a gyerekek, amikor még csak ismerkednek magukkal, játszanak a saját testrészeikkel. Azután elkezdték egymást felderíteni. Majd egyre keményebben kerültek kontaktusba, és hamarosan birkózni, verekedni kezdtek. Ekkor már belehasított a csöndbe időnként valami kellemetlen, fokozódó rezgéshang. A három fiú és a két lány mind durvábban esett egymásnak. Ránéztem az órámra: még legalább húsz percig fogják ütni-vágni egymást. Vágyakozva sandítottam a kijárat felé. (Egyébként nem volt igazam abban, hogy már semmi más nem várható. Tehetséges alkotó munkája ez, tartogatott még egyfajta nyitást.) A legelején a táncosok a négy oldalról szegélyezett játéktér szélén a nézőkhöz fordultak. Választottak a földre tapasztott gyereknevek közül egyet, és azt ráragasztották a szereplő ruhájára, aki utána elhelyezkedett az első sor előtt, érintve a nézőket: fejet ölbe hajtva, vagy átkarolva vagy bárhogy, de érintkezve. Az egyik táncos úgy borult a nézőkre, hogy a kinyújtott karja az ölébe került egy fiatal nézőnőnek, akihez hozzábújt átkarolva párja, a férfinéző. A táncosok kezdésként hosszú perceken keresztül némán ebben a közönséghez fonódó pozícióban maradtak. És az illető nézőlány a hüvelykujjával mindvégig részvevőn simogatta a táncos hozzákerült kezét. Szeretnék ilyen néző lenni.
Minden annyira más lett – gondoltam
Nyíregyházán, a színház melletti Történetesen a Delila is más, mint ahogy Molnár Ferenc megírta, főleg nyelvezetében más, mivel a Mohácsi testvérek vették kezelésbe (amit én Molnár esetében mindig nehéz sóhajjal fogadok). Éppen ezért nem lehetett előadni 2019-ben; a jogtulajdonosok érthető módon nem járultak hozzá az eredeti szöveg megváltoztatásához. Most, hogy idén lejárt a szerzői jog hetven éve, visszanyúltak a nyíregyiek a négy évvel ezelőtt már elkészült, de be nem mutatott produkcióhoz és műsorra tűzték. (Azt fájlalom, hogy a csábító fiatal lányt nem játszhatja az eredeti szereplő, Józsa Bettina, mert nincs már itt. Evvel nem azt akarom mondani, hogy elégedetlen vagyok Szabó Nikolettel, mert nem, de akkor is sajnálom, hogy nem láthattam a darabot Józsa Bettinával.) Ami a Centrálban 1 óra 40 volt, az Nyíregyházán három óra. Sok a szöveg, és nincs az a rohangálás, felfordulás, lövöldözés, ami a laposodó második felvonást vissza tudná tornászni az első felvonás szintjére. Mindazonáltal élvezetes előadásnak találtam, amely felmutatta, hogy a nyíregyházi társulat szakmailag érett, egységes és kompetens. Nyugodtan rájuk lehet bízni Molnár Ferencet (is), nem fognak mellé, tudják a stílust. Például Gulácsi Tamás szeles, nyakigláb suhanc karakterből lett mostanra enyhén deresedő, elegáns úr, Kosik Anita pedig jó érzékű drámai hősnőnek adja el Mariannt, egy adag született humorral. (Fekete címkés Veuve Clicquot pezsgőt iszik, mint egy Csárdáskirálynő.) Aztán ott van elölországgá váló hátországként Horváth László Attila, aki a közbeszóló csapos szerepében igazán mindent tud a színészetből, ami kellhet ide, és elő is vezeti mesteri szinten. (Plusz az irtóztató reccsenésű használt zsebkendőjével megidézi Máté Gábort A szerelem diadalából.) Karikó Katalin Áttörések című memoárját olvasom. Apukája hentes volt. Írja, hogy hentelt. Ezt így még sosem hallottam, úgyhogy máris egy igével többet tudok. Ha már szavak, Markó Béla verse az októberi Mozgó Világból. Azonosulatlanul. Belül maradni Belül maradni a mondaton. Mint akit nem lehet elfelejteni. Állítmányból vagy alanyból kötőszóvá lefokozva. Talán és. Talán is. Talán vagy. Majd megválik. Mintha átvezetnél egy turistacsoportot a túloldalra, és közben megszakítás nélkül magyaráznál. Akár egy ékezetet valamelyik betűn, az összecsukott esernyőt magasba emelve, hogy lássák, merre kell menni. Ennyi elég lesz. Már nem mindig állítmány, amely kimozdítja a helyéből az alanyt, és nélküle nincs értelme, sőt nem is létezik. Legalább kötőszó. Vagy módosítószó. Tiltó, tagadó, kérdő, néha még óhajtó is. Ne, nem, vajon. Bárcsak. Abbahagyom, hiszen nem nyelvtan ez. Olyan a múlt, mint egy földalatti szótár. Lapozgatjuk. Kicsordul a könnyünk. Elmosolyodunk. Maradjunk ott valahol egy mondatban. Mindketten. Hogyha nem és, akkor hát is. Én is. Te is. De nem csak te. Nem csak én. Amikor a mondatból egy kötőszó kihull, összeomlik minden. Figyelem a diktátorok egyes szám első személyét. Hogy én, én, én. Ők már kezdettől fogva egy értelmező szótárban élnek, és a minél részletesebb magyarázatért küzdenek. De nem lesz rájuk szükség a következő mondatban. Sem. Tehát ez lesz a vasárnapi Fejfény Harsányi Attilával. Kicsit olyan vagyok, mint a néhai Gelka: hívnak, megyek. A Fővárosi Nagycirkuszba látogattam el a Csodaláda című előadásra. Attól tartok – nézem a honlapon –, hogy 15 ezer forintos VIP-jegy helyen ültem, de nagy szerencsémre senki nem volt körülöttem, aki fogyasztotta volna a környékbeli ülések előtti asztalkákra kihelyezett zacskónyi pattogatott kukoricákat. (Fekete Péter-es ötlet, ráismerek.) Amikor Lúdas Matyit rendezett Fekete Péter a cirkuszban, arról tudtam kritikát írni a Spirituszra, hiszen az minimum tematikusnak volt tekinthető, de éppenséggel színházi produkciónak is lehetett nézni. A Csodaládáról nem tudok spirizni, mert ez egy tisztán cirkuszi előadás, és nem vagyok cirkuszkritikus. (Olyannak is kell lenni – jön rögtön a számra egy Molnár Ferenc-idézet –, de én nem vagyok olyan.) Hagyományos cirkuszi számokból állt a műsor, és kapott egy fekete-fehér-piros harlequines vizuális keretet, amihez jó szolgálatot tettek a Nagycirkusz balettkarának alkalmasan öltöztetett fiataljai. (A zenekar magasában az estélyis énekes-narrátor hölgy szépészetileg és dalolásilag rendben lett volna, csak olyankor kellett kiiktatnom a fülemet, amikor lírai közhelyekkel árasztott el bennünket.) A nézőtérre érve rögtön éreztem áldásos hatását annak, hogy ma már nemigen mutatnak be állatszámokat – nincs büdös. Mindössze egy cseh artistanő dolgozott elsőül kutyákkal, ami ellen nincs kifogásom. (A kutyák szeretnek játszani, kaptak sok jutifalatot, úgyhogy egyfolytában jókedvűen csóválták a farkukat.) Másodszorra egy hosszú hajú, csillámló szőrű, ébenfekete lóval lépett fel a nő, járatta kicsit. A látott cirkuszművészek csapata nemzetközi, jó néhányan oroszok, és akadt magyar fiatalember is (labdákkal. Először hármat dobált, aztán négyet, ötöt, hatot, stb. Majdnem minden szám hosszabb volt egy picit a jólesőnél.) Színvonalas attrakciókat láttam. A legeredetibbnek a japán jojózsonglőrt találtam, aki egy, majd két jojóval művelt – el sem tudom mesélni, miket. És volt még egy dolog, ami lenyűgözött, nem is értettem, hogyan csinálja a bohóc. Egy bőröndöt vitt, de a bőrönd egyszer csak nem akart tovább menni, megállt a kezében, és hiába húzta, tolta, szaladta körül többször is (hát szinte pörgött a keze a fogantyún, úgy váltott fogást!), a bőrönd mégis mindig ott maradt egyhelyben a levegőben. Ezt írtam tehát a komáromi Koldusoperáról. Azt hittem tegnap, hogy megyek este a Jurányiba, szerencsémre indulás előtt még ránéztem a neten a programjukra, és észleltem, hogy más hónapban, más napon lesz ott nekem jelenésem. Momentán egyéb újságom nincs is, mint hogy a Városháza parkban fizetős a korcsolyapálya. Nem fogok bele több irányú csalódottságom ecsetelésébe. Hamarosan elindulok Szombathelyre előadást nézni. Ezen kívül voltam ebben a hónapban nem fővárosi színházban Budaörsön, Tatabányán, Miskolcon és Nyíregyházán. Ennél többet már nem bírok utazni, viszont szerencsére nem is kell, hiszen a fenti felsorolással körülbelül ki is merítettem a látogatni érdemes vidéki színházakat. (Plusz-mínusz egyes hibahatárral). Ez volt az egri Harlekin Bábszínház Ciróka-marókája. Szombathelyen Légrádi Gergely Énis, teis című darabját láttam Göttinger Pál rendezésében. Mindenekelőtt nagyon helyes, hogy kortárs magyar darab ősbemutatójára vállalkoztak a Weöres Sándor Színházban, jól teszik. A darab dicséretére is válik, hogy kortársi mű: úgy légből kapott, hogy témája, tárgya(i) benne vannak a levegőben. Szinte Zeitstücként is felfogható, lévén szó szexuális abúzusról, agresszióról, sajtóról, nyilvánosságról és mindezek következményeiről. Jó, eddig rendben vagyok, de innentől már kicsit nehezebben keresgélek-találgatok pozitívumokat a produkcióban. A történetet nem mesélem el, érdekesnek mondható és felvet lényeges dilemmákat, de mint színdarab, kissé szimplifikáltnak, konstrukciószagúnak és papírízűnek hat. A színrevitel a maga szikár formájával – például a rideg, hangulattalan díszlettel – szintén a jelzésszerűséget erősíti. Szünet után kicsit fejre álltam az események követésével, mert némely szereplők jelleme hirtelen szöges ellentétben állott avval, amit addig láttunk tőlük. Mondhatni, hibádzott a karakterkontinuitás. A jóravaló, pályakezdő újságírólányról (Nagy-Bakonyi Boglárka) kiderült, hogy miközben gátlásos, egyben teljesen gátlástalan is. A haszonelvű, cinikus, álságos szakmaiságú szerkesztő (Kelemen Zoltán) pedig hirtelen latin (!) szentenciát kiabált, dúltan kikérve magának az újságírói hazugságot. Itt jegyzem meg, bennem van, vagy legalábbis volt egy újságíró, ezért is fáj nekem, hogy a szakmámat ilyen gyalázatosnak ábrázolják színházban, filmen (vö.: Magyarázat mindenre). Még akkor is fáj, ha esetleg a sajtó vagy a sajtó egy része valóban ilyen gyalázatos lett mára. (Fel sem merül például a közvetlen forrásból dolgozás, illetve a másik fél álláspontjának megismerése, legalább háttérbeszélgetés szintjén.) Egy pillanatig sem gondolom, hogy könnyű dolga van a színészeknek ezekkel a nem nagyon mélyen szántott figurákkal. Horváth Ákos például korántsem győzött meg arról, hogy eszköztelenség helyett nem inkább eszközök kellenének ide. Csonka Szilvia a legügyesebb megoldó: behúzódik a szerepébe. Sétáltam a krumplihold alatt a Trafcsiba az Irtás című előadásra, amelyet Bagossy Bálint rendezett, zömmel a negyedéves Horváth Csaba–Rába Roland osztály növendékeivel. Az előtérben kezdődött, ahol a hat szereplő a közönség közt szétszóródva kiabált hadarva, azután a Trafóklubba vonultunk le, ahol a játszók háta mögött foglaltunk helyet. A pengeéles, hűvösen okosan utálkozó Thomas Bernhard szószínháza. Mondták, mondták. Nem kellene nagyon sok ahhoz, hogy értsük a szöveget, elég lenne jól beszélni hozzá, a rövid szótagokat röviden ejteni, a hosszúakat hosszan, a hosszú ű-t hosszabban a rövid ü-nél, a hosszú mássalhangzókat nem röviden (vállalás, semmi, hallod, pillantás stb.), ilyesmi – gondoltam a fülesfotelben. Amikor egy ponton az Auersbergert játszó, Thuróczy Szabolcs-szemű, erőteljes kopasz színész azt kiabálta, hogy a (bécsi) színészek nem tudnak beszélni, majdnem hangosan bólintottam. Aztán amint a házilagos forgószínpadra kezdtek koncentrálódni az események – gőzölgő leves, koporsó, fűrészpor, kék alkohol, minden –, a jelzésesen idős emberre sminkelt fiatalok fokozatosan ledolgozták nálam a hátrányt, amire az elején szert tettek. És ők nyertek. Ez a regényadaptáció jó szöveg, fontos szöveg, kiművelt és irdatlan. Üt, vág. Van itt az előadásához kézügyesség, fantázia és energia. A második részben egyszer csak megjelent a művészvacsorán laza fehér öltönyös szettben Zsótér Sándor mint a Burg színésze, és elvitte a tejfölt. Bagossy Bálintból lehet valami, ezt én még ki fogom figyelni. Nem szalasztottam el a Semmelweis sajtóvetítését. Ez profi munka, ami a sok-sok milliárddal kitömött hivatalos állami filmgyártásban manapság már nagy szónak mondható, Aranybulla viszonylatban legalábbis. Koltai Lajos szakember, a filmje szép nézésű, jól fogyasztható. (Mondanom sem kell talán, hosszú. Pedig ez sem az a film, aminek muszáj több mint két órán át tartania.) A dramaturgia egyszerre az operetté és a hollywoodi katasztrófafilmeké. Egyfelől egy férfi és egy nő, találkozás, szerelem, konfliktus, szakítás (második felvonás vége), majd happy end. Másfelől a nehéz természetű, karakán hős, aki egyedül veszi fel a harcot a világot fenyegető vésszel, már-már elbukik, aztán fordul a kocka és győzedelmeskedik. Amivel nem tudtam a több mint két óra alatt sem megbarátkozni, az Vecsei H. Miklós alakítása. Ahogy ő egy hangon, egy arccal, kifejezéstelenül játszik szinte mindvégig. Képzeljük el vele szemben Gálffi László klinikaigazgatóját, akinek minden érzése és gondolata olvasható, és az ő szájából egy „jaj, de jó” is a karakteréről árulkodik. (A rokonszenves Nagy Katica reked a senkiföldjén.) Nyilván lehet ezt másként is megítélni, talán úgy vélni, hogy amit Vecsei H. Miklós csinál, az maga a modern, eszköztelen színészet. De hogy a különbség leordít a vászonról, vagyis a szereplők játéka egyszerűen nem illik össze, abban biztos vagyok. Este a 6színbe mentünk Ildikóval: Megáll az FM, ami – nem tudtam – nemcsak Falusi Mariannt jelenti, hanem Fáy Miklóst is, akinek ez voltaképp szerzői estje. Falusi Mariann koncertet adott, magyarul énekelt csupa külföldi számot, és mindnek Fáy Miklós írta/fordította a szövegét. (Miután több dalban is szerepelt, hogy „gáz”, gyanakodni kezdtem, nincs-e ott a háttérben valahol Mész. Lőrinc is. Az is eszembe jutott némelyik sor hallatán, hogy nem Fáy Miklós Tibor-e.) Az énekesnőt, aki könnyedén, lazán beszélt és jópofán kezelte a közönséget, négy zenész kísérte. Darvas Kristóf zongorán, Petz Bálint gitáron, Soós Márton nagybőgőn és Szakál Tamás hegedűn. Helyesek voltak egytől egyig. Én ugyan nem vagyok az a koncerten felszabadulós, pláne éneklős fajta, de kellemes másfél órát töltöttünk ott. Bajomi Nagy György. Nem hittem volna, hogy legyőzi őt is a betegség. Szomorúságomban annyi most az örömöm, hogy végignézhettem a pályáját, hogyan lett egyre jobb színész. Onnantól kezdve, hogy ott találtam Nyíregyházán pályakezdőként. Aztán a pécsi évei (a csúcs az volt nekem, amikor Ványa bácsit játszott), majd szabadúszóként itt-ott, Nemzetiben (külön megköszönte, hogy a kritikusdíjban adtam rá egy voksot legjobb mellékszereplőként a Sárga liliomban), aztán Szombathelyen (ahol Asztrov is volt), és ahol a szó minden értelmében király lett, román nemzeti színű frottírköntösben, Székely Csaba Vitéz Mihályában. (Az sem lehet egészen véletlen, hogy elírtam az imént Vitéz Lászlónak a nevet.) A színészete legjellemzőbb karaktere talán az volt, amit Mohácsi Jánosnál adott, komédiákban, például A revizor Polgármestereként. Héthatárban nincs senki, aki nála nagyszerűbben tudna picit görnyedten, alázatosan, drabálisan, aggodalmasan, ziláltan, izzadtan állni bonyodalmak közepén – írtam. Örülök, hogy egyrészt nézője lehettem a 49 évesen eljátszott bölcsen naiv Hamletjének, másrészt részese az ezért az alakításért kapott Gábor Miklós-díjának. Amikor Pestre szerződött Szombathelyről, azt lehetett hinni, most kiszélesedik az az út előtte – amelyen addigra már elindult –, hogy elismert nagy színésszé váljon. Akkor jött a betegség. Tisztem szerint krónikása voltam a munkájának, de evvel szinte semmit nem mondtam arról, hogy milyen kedves, derűs, jólelkű, elragadó humorú fiú volt. Olyannak hatott, mint egy boldog óriáscsecsemő. (De, kicsit talán ezt is jeleztem, interjúval, rádiós beszélgetéssel. Amikor Szombathelyen – ahol a színházban a Bajomi Nagy György Nemzeti Dohányzó viseli a nevét – az Oblom-off címszerepét játszotta, élte, talán akkor mutatta meg az ilyenségéből a legtöbbet.) Tavaly ősszel a Solness után, ahol annyira megijesztett a külseje, írtam neki, váltottunk pár levelet. Visszajött a betegség, igen. De nem adom fel természetesen, nyomom ezerrel – biztosított. Ezer könnyel írom ezt, édes Gyuri. Azt még el akarom mesélni Bajomi Nagy Gyuriról, hogy játszotta Pécsen Geréb Dezsőt, és az egyik előadáson elfelejtette elárulni a Pál utcai fiúkat. Nem is tudom, hogyan lett aztán, talán Áts Feri húzott ki belőle terhelő vallomást végül. De úgy képzelem, hogy tulajdonképpen nem vitte rá a lélek a spicliségre. Ünneplőbe öltöztettem a szívemet (ráfért) és elmentem Újpestre a Titkainkra. Régen láttam, ki sem tudom kutatni a naplómban, mikor és hányszor. A bemutató megvan (két egymás utáni naposan), aztán láttam 2015 márciusában Sepsiszentgyörgyön, és a többit nehem tuhudom. Az is odavonzott, hogy a Szkéné óta két másik jó színésznő lépett be, Szamosi Zsófi helyére Pető Kata, Roszik Helláéra Péter Kata, rájuk is kíváncsi voltam. (Nem csalódtam.) És a többiek. Ha például Friedenthal Zoltán nem tudná a főhőst ilyen mély drámaisággal felruházni, talán meg sem állna a lábán az egész. Ez az előadás egy newtonkányit sem veszített az erejéből. Tíz évvel ezelőtt, a premieren helyből csúcsra járatottnak érződött. Most sincs lejjebb, sőt a téma még élesebb is azóta, az országos környezetváltozás miatt. Nem emlékszem, hogy a kisebb játszóhelyen is úgy lett volna, hogy a színészek a színpad szélén ültek, várva a jelenetbe lépésükre. De kap ettől a játék egy felmutatás jelleget is. Az a benyomásom, hogy Pintér Béla Tatár Imréje az idők során mind súlyosabban elmerült az alkoholizmusban: már elejétől fogva és egyfolytában részeg. Ezt az állapotot aztán úgy játssza Pintér Béla, hogy hatalmasakat reagál, iszonyat viccesen. A többiekről, Csákányi Eszterről, Stefanovics Angéláról, Enyedi Éváról is csak felsőfokban lehetne beszélni. Meglepett, hogy a nagy, teli nézőtéren sok először néző ember ült. Ezt onnan lehetett tudni, hogy amikor Friedenthal Zoltán a vallomásában odáig ért, hogy kibe szerelmes, erős felszisszenést hallatott a közönség. És később, amikor Friedenthal hosszan állt késsel a kezében Stefanovics Angéla fölött, marékkal lehetett volna szedni a feszültséget a teremben. A tapsnál eszembe jutott, hogy már két örkényes színész is játszik a Titkainkban. Talán onnan jött a gondolat, hogy ahányszor kimentek a tapsról, Friedenthal Zoltán mindig átkarolta Csákányi Esztert. Nincs ilyen nap.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
