|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Innen kerülnek ki az idei kritikusdíjasok. (Sok-sok szavazottam van köztük.) Vicces (kicsit), hogy míg gyerekkoromban a banán és a narancs volt a drága luxus, most azért veszek banánt és narancsot a zöldségesnél, mert még mindig kevesebbért adják, mint a szezonális magyar gyümölcsöt. Cseresznyét, meggyet, sárgabarackot nem ettünk idén. (Legalábbis itthon. Stuttgartban igen.) De nem baj, a narancsot mindig kedveltem, és a banánt is megszerettem mostanában a fogproblémás időkben. Sok évvel ezelőtt növesztettünk a terasz mentén évelő kékeslila virágot. Naponta vagy kétnaponta csipkedem le az elnyílt, elszáradt virágait. Vajon bírja ez a kékike valameddig vázában? – kérdeztem magamtól nemrég. Levágtam egy szárat és a konyhaasztalon helyeztem el üvegben. Meglepő módon egy hétig állt a kinyílt virágaival együtt mint a cövek. Sőt egy hét után egyszer csak egy kis bimbója is kitárulkozott. Ki gondolta volna. Egy titkos szobanövény. Nagyon szerettem Takács Timótot, a Trabantomat annak idején. Tíz évig jártam vele, a gondolatomra is ugrott. Kedveltem aztán a családi autóinkat is, jól megvoltam velük, Pepinnel és Hofival. Ottília pedig kifejezetten a szívemhez nőtt az évtizedek alatt. (Végül egyébként a kőműves segédje vette meg egy kevés pénzért, és büszke is rá, mindenki dicséri, milyen szép autó. Szokott errefelé dolgozni, akkor itt parkol vele az utcánkban, olyankor integetünk neki. Amikor először megláttuk a kocsit a kapunkkal srévizavé, azt hittük, visszaszökött hozzánk.) De azt akartam mondani, hogy ilyen autóélményem még nem volt, amilyen a Fogi. Úgy fekszik az úton, mint aki úton született. Nem is megy, hanem siklik. Közben mindenre gondol, folyton apró meglepetésekkel szolgál. Például ha este, sötétben szállunk ki belőle, akkor a visszapillantó tükör alján fény gyúl ki, hogy lássam, hová lépek. Merő élvezet vezetni. De akarjuk is ám vezetni, barátkozni, összeszokni. Menjünk, menjünk! (Ez volt a vezényszó, amire Frédi vadul csóválni kezdte a farkát.) Még mielőtt gondolkodni kezdtem volna, hová is menjünk vele, kedves férjem rábökött egy programra: augusztus végéig látható Csíkszeredában Nagy István életmű-kiállítása. Nagy István festészetét kultiváljuk, legutóbb a Kieselbach Galériában néztük végig a képeit. Csíkszeredában van énnékem kedves kritikuskollégám! Odafelé, visszafelé, úton és útfélen pedig vendégfogadó kedves színházi emberek! Úgyhogy már el is indultunk.
Jártam egyszer Bözsééknél – akikkel aztán Pesten is összejöttünk –, és mióta elmeséltem kedves férjemnek a Cinege-tetőt, azóta vágyott oda. Meghívással bírtunk évek óta, most jött el az ideje. Úgy tudtam, hogy Marosvásárhelyre az út autóval 6-7 óra lesz, hát nekünk kilencbe telt, de nem vettük rossz néven. Eleve a határon átjutni egy órát vett igénybe, bár két uniós tagállamról van szó, ám ha sok a kocsi, akkor sok, mit lehet tenni. Jókedvű időt, két élvezetes estét és egy élvezetes élménydús napot töltöttünk Bözsével és állatorvos férjével. Terepjáróval jártuk be a Nyárád mente szép vidékét, végigdöngettünk dombokon és a völgyön, ahol a házukat fogják felépíteni. Gyógynövényekkel ismerkedtünk, láttunk őzeket – három medve is lakik a völgyben, de ők a nagy melegben nyilván hűsöltek valahol az erdősebb részekben, nem mutatkoztak. Megfürödtünk Szovátán a Medve-tóban, amely vulkanikus eredetű és a világ legnagyobb heliotermikus tava, bármit jelentsen is ez. Sókarszton alapul, tehát sós, mint a tenger, melegvízű és vagy 40 méter mély. Vicces látvány, hogy főleg felnőttek pancsolnak benne úszigumival. Pompás pacallevest ettünk, és koraeste még felmentünk a Bekecs-hegy tetejére – a szép nevű Görgényi havasok déli vonulatának része –, ahol a gyönyörű tájon kívül a végén egy nagy, sötétbarna medvét is láttunk. Tőlünk olyan 50-60 méterre jött ki az erdőből. Futás a kocsihoz, mondta Miklós, és futottunk. Nem jött felénk, még szerencse, mert ő a gyorsabb. Hazaérve megnézegettük a számítógépen a telefonos fotóimat, és akkor a Nagyításnál láttuk, hogy már azokon a képeken is kivehető a medve, amiket fent a kilátóban csináltam, bár akkor szemmel még nem észleltük az állatot. (Brumi mackó nálam volt. Lehet, vele akart találkozni.) Csíkszeredába tartva bementünk Székelyudvarhelyre, mert szeretem, hogy abban a városban bármerre nézel, minden utca végén hegyet látsz. (Kicsit olyan ez, mint hogy New Yorkban mindenhol a one way és a one way utca sarka van.) Meg azért is bementünk, hogy lássa kedves férjem a színházat, a szállodát – hogy hol vagyok, amikor épp itt vagyok fesztiválon. Tovább indulva felvettünk egy autóstoppos anyát és kamaszfiát. Nem kellett messze vinni őket, csak a második vagy harmadik faluba. Amikor kiszálltak, előrenyújtottak egy tízmukist. Meglepve hárítottuk el. Csíkban a Csíki Székely Múzeumba menet elkapott minket a zuhé, de aztán a kiállításon volt mód megszáradni. Mondta kedves férjem, hogy átutazva ezen a vidéken az ember kicsit másképp nézi Nagy István tájképeit, meg az adjátok vissza a hegyeimet! is árnyalódik némiképp. A kiállítás más képet mutatott Nagy Istvánról, mint a korábban látottak. Színesebbet, változatosabbat. Az például jól látszik, hogy a kisfia születése derűsebbé és bizakodóbbá, vagy legalábbis megengedőbbé tette a művészt. Még a téli, csupasz fás festményei feketéje és fehére közé is belopta magát a kék szín. Este Boros Kingával és Máté fiával játszottunk két parti Fedőnév nevű játékot, amit meg is jegyeztünk magunknak. Visszafelé Homoródra indultunk, ahol a szászok a XIII. századi templomukat később erődítménnyé építették át. Az erődtemplom kulcsa a 29.-ben található, szerencsénk volt, épp jött a kulcsárnő, és megmutatta nekünk belülről is. Meghitten impozáns. Onnan Kőhalomra vezetett az utunk, ahol a falu melletti hegytetőre korrekt várat emeltek még valamikor a XII. században. Román zászló lobog ott, ami helyénvaló, de barátságosnak tekinteném, ha az ismertető feliratokat nemcsak románul, angolul és németül írták volna ki, hanem magyarul is. Így most nem tudok semmi izgit mondani róla. Nagy-Küküllő megye egykori székhelyén, Segesváron felsétáltunk az óvárosba, amely szépen megőrzött középkori városrészlet. Átnéztem a szuvenírbolt hűtőszekrénymágnes-készletét, de elesett Petőfi egyiken sem volt. Koraeste Nagyadorjánban kötöttünk ki, ami ma már csak egy hatvan fős falu. Itt él Gáspárik Attila, a falu szélén, egy elnéptelenedett utca végén, az utca és az aszfalt az ő kapujáig tart. Rögtön csináltunk egy Fejfény-beszélgetést, azután pedig el lettünk kényeztetve étellel, itallal és kellemes társasággal. Mi amúgy elég zárt életet élünk, úgyhogy alighanem ez volt a legjobb ebben a hosszú hétvégében: az emberek, akikkel együtt voltunk és beszélgettünk. Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta posztapokaliptikus Műanyag égboltja. Fantasztikus film! A szó minden értelmében. A rajzfilmet az élőfilmmel varrja össze láthatatlan cérnával. Animáció, de közben az ott mégis Szamosi Zsófi és Keresztes Tamás a maga (ha nem is teljes) színészi valójában. Valami különös, életszerű villódzás köszönhető annak, hogy a rajzolt alakokon a fények és árnyak markánsabban jelennek meg, mint bármilyen reáliában. Lélegzetelállító a film egész világa, a 2123-as Oktogontól kezdve az értelmét vesztett miskolci pályaudvarig, ahonnan már rég nem mennek vonatok. Amikor Keresztes Tamás egy futurisztikus járművel átment a szépen megőrzött Lánchídon, felnevettem. Lehet majd átmenni rajta kocsival! Mindeközben a rendezők még egyéb zsánerekkel is kacérkodnak, egyebek közt autós üldözés is zajlik. Noha a történet összességében akár csalódást is okozhat, hiányérzetet is kelthet, a mélye nagy gazdagságot rejt, bármerre gondolja tovább a néző, akárhogyan értelmezi egy-egy pontját. Két momentumot ragadnék ki példának okáért. Az egyik az, hogy úgy tűnik, Magyarországon a korrupció örök. (Ahogyan Keresztes Tamás bejut és kilop.) A másik: a férfierőszaknak az a formája, ami még csak fel és el sem ismerszik. De ha engem kérdeznek, hogy miről szól leginkább a film, akkor azt mondom, az olyan szerelemről, amiben nem lehet elszakadni egymástól. Végül is mindegy, hol, hogyan, milyen formában, de együtt kell lenni. Evvel azonosulni is tudok. Zamárdiba tartva, nézelődve úgy találtam, hogy Romániában szebbek voltak a felhők. Persze nincs kifogásom az itteniek ellen sem, pláne a Balatonnál, moszkovita találkozón, ahol ezúttal a legtöbb szó a nyugdíjaz(tat)ásról esett. Van aki mostanra hirtelen rá is szánta magát. Gábinak már csak kilenc svájci munkanapja van hátra, aztán fájront. Mások jövőre érnek a végére, vagy 2025-ben, mint én. Ami tuti: Györgyi finom mákos-meggyes süteménye. Arra számítottam idén és számítok a következő augusztusban is, ennyi legalább legyen biztos. Ez idő tájt a lomtalanítás során előkerült és megtartott krimiket olvasok. P. D. James Már megint egy csalogány című könyve különösen tetszett. Abban a rendőrnyomozó, a Scotland Yard főfelügyelője egyben kortárs költő, akinek verseskötetei jelentek meg. A nyomozó irodalmi munkásságának a világon semmi jelentősége nincs a cselekményre, az ügy felderítésére, vagy a főfelügyelő nem túl alaposan megírt karakterére nézve, épp csak azt érzem rajta, hogy lehet a szerzőben, P. D. Jamesben valami szép, sóhajos vágyakozás a költészet iránt. Szombaton este a vácrátóti botanikuskertben denevérhang-vadászati tudós túrát tartottak. Olyan 25-30-an jelentünk meg zárás után, online jegyvásárlók. Nem véletlenül jöttek a többiek sem, az egyik családnál a kisgyereknek denevér alvósállat volt a kezében, és mind, akik kérdeztek, jókat kérdeztek. Túravezetőnk, egy fiatal denevérésznő válaszolt, aki mostanra, PHD után átállt a szúnyogokra (amit én meg nem érthetek). Látni nem sok denevért láttunk a kétórás séta alatt, csak amikor az elején néhány egyed ott körözött fölöttünk. (Akkor azonnal rájöttem, hogy én tehát szoktam látni Ernőt a kertben szürkületkor, csak eddig nem ismertem fel repülve.) Hallani viszont hallottuk, ahogy cincogva kommunikálnak egymással, mert volt a kísérőnknél denevérdetektor, amellyel azonosítani lehet a közelben lévő denevéreket és a hangmintájuk alapján a fajtájukat. A műszer felvette, majd hallhatóvá tette a hangjukat. Meg is lehetett különböztetni, hogy más mondjuk a koraidenevér ciripelése, mint a törpedenevéré. Vészjelzést is tudnak adni. Olyankor a többiek nem lefalcolnak, hanem ellenkezőleg: jönnek segíteni. A denevérek ugyanis szociálisan igen fejlettek. Például a vámpírdenevérek – amik nem tartoznak a Magyarországon élő 28 denevérfaj közé – megetetik vérrel a rá nem érő anyakolléga kölykét is, ha kell, az pedig nem felejti el a szívességet, és adandó alkalommal viszonozza. Nézelődtünk a patak meg a tavacska partján is, de nem láttunk sem ivó, sem úszó denevért. (Kerestem felvételt a neten, a denevér szépen hasítja a vizet, olyan szabályos a mellúszása, indulhatna olimpián.) Megtudtuk, hogy a denevér egy immunológiai rejtély, mert begyűjtheti ugyan a betegségeket, de maga nem betegszik meg, rákos sem lesz soha, e nemben az egyetlen az emlősök közt. Jó híreket is kaptam Ernőnkről, a kis patkósdenevérről, aki immár öt éve lakik nálunk. Egyrészt egyetlen éjszaka alatt több ezer szúnyogot megeszik, ami kedves tőle. Másrészt negyven évig is elélhet. Harmadrészt pedig a szakértő szerint aligha zavarja, hogy napközben rányitom a pinceajtót és kedvtelve megnézegetem őt. Négyezer forintba került egy jegy, és nem tudom, a többiek elégedettek voltak-e végül. Sok mindent megtudtunk a denevérekről, de személyesebb találkozást reméltünk velük. Kicsit irigyen néztek ránk a többiek, hogy mi nem szorulunk rá idegen denevérek nézdigélésére. Petri György: Hagyjuk Hagyjuk a vén negyvennyolcas retorikát A Csészényi Istvánt, Befőti Sándort, s a jó Kisüth Lajost a Haza Napját Hagyjuk a meszes csigolyákként sajgó forradalmakat a tábeszes zászlórudakban. Nem érdekesek. Hazug haza sem kell. Legyen mindenki maga. Amennyire tud, nem ámítva magát, s mást. Kiművelhető és szétlőhető fejjel figyelve bokor és cserép mögül, s szükség esetén a fejet behúzván. Vasárnap a Gáspárik Attilával készült Fejfény megy a Tilosban. A rám maradt krimik közül az egyiket lett szerző írta, Viktors Lagzdins nevű. 1982-es kiadású könyv, az eredetije 1978-ban jelent meg Moszkvában a Szovjet írók sorozatban. Úgy is tüntetik fel az erre vonatkozó információnál a szerző nevét cirill betűkkel, oroszos formában, apai névvel, és elhagyva a szóvégi jellegzetes lett s-eket. A könyvben egy negyvenéves mérnököt ölnek meg a saját tanyáján, a születésnapi ünnepségén. Ugyanekkor ellopják a hálószobájából, a fiókjából 500 rubeljét. Utána a felesége azt mondja a nyomozónak – aki meghívottként vett részt az estén, mivel gyerekkori barátja az áldozat –, hogy a férjének nemrég megjelent Moszkvában egy kisebb tudományos munkája, ez a pénz a honorárium része volt. Itt megálltam az olvasásban. Hogy micsoda? Ezek szerint a hetvenes években egy kisebb tudományos munka megjelenéséért 500 rubelnél számottevően többet fizettek? Amikor az én havi ösztöndíjam 90 rubel volt, és az átlagbér ennek a duplája? De egy vállalatvezető sem keresett 250-300-nál többet? (Kikutattam.) Ha ez így van, akkor igen szépen megbecsülték az értelmiséget a Szovjetunióban, vagy esetleg a lett szerző úgy gondolta, hogy legalábbis Moszkvában. Vagy ironizált. A könyv végén, az epilógusban a nyomozó összefut az utcán a színésznővel, aki szintén jelen volt azon az estén, és most szeretné megtudni, hogyan jutott el a rendőr a megoldásig és a letartóztatásig. Abszolút inkorrekt egyébként a megfejtés. Az a vendég a gyilkos, akiről a legkevesebbet tudtuk meg, és az indítékául egy olyan, régi ügy szolgált, amiről egyetlen szó sem esett a történetben. De nem ez az érdekes, hanem hogy hőseink az első útjukba eső helyre ültek be, hogy fagylaltozzanak és beszélgessenek. De rögtön kiderült, hogy a fagylalt elfogyott! A végére tehát egyértelművé vált számomra, hogy a lett szerző rendszerkritikus művet írt. Annamariék nyolc év után elhagyták Chicagót és átköltöztek Amerika nyugati partjára, Portlandbe. Idővel ugyanis egyre fontosabb lett számukra a természeti környezet, és ebben Szusi kutya is maximálisan egyetért velük. Tudatosan választották tehát a természeti szépségekben dúskáló Oregont, amelynek az összes állam közül a legnagyobb a zöldterülete. Hegyek, nemzeti parkok, óceán, minden, ami kell. Jószerével az ágyuk volt az egyetlen nagyobb darab (plusz Annamari otthoni irodája), amit bepakoltak a kisebb furgonba, amit béreltek. Négy napig autóztak keresztbe Amerikán, hét államon át, 2114 mérföldet megtéve (kiszámoltam: 3400 km). Annamari tudósítása alapján: átkeltek a Mississippi és a Columbus folyókon, valamint indián rezervátumokon, például az északi cheyenne törzs területén. Láttak pöttyös vadlovakat, medvét a Yellowstone-nál, és ahogy egyre nyugatabbra haladtak, mind sötétebb lett a marhák színe, a fehértől a barnán át a feketéig. A táj eleinte lapos volt, aztán sziklás, majd hirtelen nagyon zöld és dimbes-dombos. Odaérvén Portlandbe elfoglalták a lakást, amit kinéztek és kibéreltek, egy városi parkerdő oldalában. A munkáltatójuk nem változott, Adrian áthelyezést kért, Annamari home office-ba ment, és kéthavonta két napra „berepül” Chicagóba. Csodálatosan mobilak a fiatalok, bámulom őket. Egy röpke nehéz sóhajt is küldtem utánuk. Nemcsak mert imádtam Chicagót, a házukat, a környéküket, hanem mert Portland még plusz 4,5-5 óra repülés Budapesttől. Rövid összefoglaló. Volt ez a rádióműsor, ez a cikk (sürgősségi nézéssel és írással. De jó kis gyerekelőadás! Arra gondoltam, nem először, nézzük itt a Duna-parton ugyanazok a nézők nyaranta, havonta, amivel az önkormányzat „kedveskedik” itt a gyerekeknek és nekünk. Látják a többiek is, ugye, hogy a Ziránó Színház produkciójában mennyivel több az invenció, az innováció, a munka, mint abban, amikor a törzsmeghívottnak tekinthető Magyar Népmese Színház a gyereknézőkkel operál?) És onlájnizálódott a legutóbbi Mozgó-cikkem. Megnéztem a Novák Péter rendezte István a király közvetítését. Amennyire az ágyamból meg lehetett ítélni, impozáns előadás, és elsősorban közösségi élmény, csak utána színház, rendezői értelmezés értelemben. (Tetszett nekem az az elképzelés és megvalósítás, hogy a küzdőteres állóhelyes nézőket bevonták a táncos megmozdulásokba.) A szereplőknek csak kisebb része állt helyt az én színpadomon. Amit viszont lenyűgözőnek találtam, az a koreográfia, a tömeg táncos mozgása. Még ilyen izgalmas, esztétikus, jól szervezett, pontosan koreografált zarámbolást Istvánban nem láttam. Kunderát vettünk le a polcról. A Tréfát olvasom újra. Mindjárt az elején, hősünk elfoglalta gyér szobáját egy szállodában. A portás odaadta neki a fakörtéhez erősített kulcsot. Ó, az a fakörte! Érzem a tenyeremben. Luna kutya velünk van a héten. Nyilván ő is öregszik, régebben belevetette magát a Dunába, most meg csak befekszik a kisvízbe hűsölni, mint egy nyugdíjas. Csak nincs másik kutya, aki sakkozna vele.
Gondoltam, így nyáridőn adok megint egy
hónapot a Netflixnek, hiszen minden máshoz viszonyítva egyre olcsóbb az
előfizetési díja. (Leszámítva Aztán az első negyedóra után az aggódó tekintetű Tóth Ildikó Antall József feleségeként kimerte a levest a családi ebédnél, majd feladta a kabátot távozni készülő férjére és ezt mondta: Ígérd meg, hogy legalább gondolkodsz rajta. – Min? – kérdezte a miniszterelnök. – Azon, hogy kiveszel pár hónap szabadságot. A kedvemért! – mondta az asszony és megcirógatta a férje arcát. E második felnevetésemmel egyidejűleg lekevertem a filmet. Folytatólagosan Kundera, valami szerelmes: A szerelem pszichológiai és fiziológiai gépezete olyan bonyolult, hogy a fiatalembernek – élete egy bizonyos szakaszában – majdnem minden erőfeszítését összpontosítania kell, hogy úrrá legyen rajta, s így háttérbe szorul a szerelem tulajdonképpeni tartalma: a nő, akit szeretünk. Nem láttam az Átrium 2014-es, színházalapító bemutatóját, Az őrült nők ketrecét. (De olvastam, hogy Koltai Tamás nagyra értékelte, úgyhogy szerettem volna megnézni, kétszer kértem jegyet rá az évek során, nem tudtak adni.) Gondoltam, most vagy soha, amikor kínálja a kiváló alkalmat a kedvenc nyári színházi helyszínem, a veresegyházi Mézesvölgyi Nyár fesztivál, amelynek logójában egy mackó is üldögél. Nem mondhatni, hogy az ízlésem közepébe találna ez az előadás. Az is tény, hogy mértéktelen. Meglehet, eredetileg nem volt az, csak a praxisban terjeszkedett, de sem az nem normális szerintem, hogy fél kilences kezdéssel éjfél utánig tartott, sem az, hogy 3-4 bemutatóra elég finálét rendezett bele Alföldi Róbert. Miközben némely figurák és helyzetek elnagyoltak. Ám ezek a kifogások eltörpülnek a produkció erényei mellett. Egyrészt van éle, ereje, svungja. Ez Az őrült nők ketrece mindenekelőtt természetes és határozott emberjogi kiállás. Nem proklamáció, nem demonstráció, nem hőbörgés. Nincsen benne agresszivitás. Csak egyszerűen: kiállás, ahogy kiállás minden élő, érvényes színház, amely a valósággal foglalkozik, és színpadi ábrázolás révén megfogalmaz valami fontosat valami mellett vagy ellen. Másrészt magas szakmai színvonalon teljesített zenés szórakoztatás. Színészileg abszolút szabatos munka. Hevér Gábor és Stohl András kettőse lefegyverző. Mindkettejük játékát ugyanaz jellemzi: felszabadultság, merészség, kedély. Stohl uralma az elsődleges: a hatásgyakorlás a kisujjában, a közönség a markában. Hát én nem láttam jönni ezt a ragyogó dívát, transzvesztita meleg férfiként, akit Stohl András hoz. De nemcsak a két karakter van meg, ízesen és gazdagon, hanem a kapcsolatuk is. Az ő húszéves házasságuk, szerelmük, életstratégiájuk, napi gyakorlatuk. Csupa emberi melegség, zsört és durc, figyelem, érzékenység, árulás, sértődés, megbocsátó szeretet. Érdekes, hogy a végefelé, a bonyodalom csúcspontján bejön a kereszténynépnemzetikonzervatív politikus feleségeként Söptei Andrea, a Nemzeti Színház színésznője. Talán csak azért, hogy eszembe juttassa, milyenek voltak ők ketten Stohl Andrással, amikor 34 évvel ezelőtt főiskolásként megálltak egymással szemben a Katona Vízkereszt-előadásában mint elveszett ikrek, akik végre újra találkoztak. Azért tegnap olyan hőség volt, hogy még itt is olyan hőség volt. Eredetileg eljöttek volna Luna kutyáért, de jobbnak láttuk, ha a gazdija nem áll neki utazni vasárnap délután. Inkább mi visszük ma haza vonattal. Ehhez szabály szerint szájkosár kell, ami nincs neki, úgyhogy kértünk kölcsön. Szívességi boxerszájkosárra tettünk szert, ami persze nagy neki, de úgyis csak szimbolikus tárgy ez. Gyakorlatilag semmi szükség rá, de lássa a kalauz, hogy szájkosarat visel az ebecske. Mondjuk olyan nagy neki, szinte az egész feje belefér. A zártabb része eltakarja a szemét. Vakvezető kutya vagy vakkutyavezető, nem olyan nagy differencia. Nem kedvelem a tegeződést; voltaképp a bizalmas viszony jelének kellene lennie, de ha a tegeződő emberek idegenek egymásnak, azon nyomban ellenkező értelmet kap, a durvaság jelévé válik, az a világ tehát, ahol az emberek közt általános a tegeződés, nem az egyetemes barátság világa, hanem az egyetemes tiszteletlenségé. Írta Kundera, Rubin Péter fordításában, de már túl vagyok a Tréfán, aztán a nagyon figyelemreméltó Vonnák Diána érdemes novelláskötetén, a Látlakon is, épp Visky Andrásba fogok. Tudom, hogy Peremartoni Krisztinára bízvást számíthatok, most is jó előadásokat válogatott a városmajori színházi szemlére, köztük két olyat, amit nem láttam az évadban, pedig szerettem volna megnézni, ám nem jutottam el az illető vidéki városba. Amikor a dunaújvárosiak elhozták a Szerelemjüket a Klebelsberg Kultúrkúriába, akkor bejelentkeztem, de elrettentettek a jegyárral. Most azonban örömmel tettem tiszteletemet a városmajori vendégjátékukon. Czajlik József rendezte meg Barta Lajos kedves darabját (kedves darabom, úgy értem) válogatott csapattal, dunaújvárosi szereplők és szabadkaiak, örkényes és marosvásárhelyi. Jó az ilyen összeeresztés, még akkor is, ha nem egyenletes a színvonal. A szakadatlan nézői kéj nem minden, hadd tanuljon a dologból az is, aki fiatal, tapasztalatlanabb és járatlanabb még a színpadon, mint mások. Még ilyen érdekesen bizarr kezdést nem láttam Szerelemben, mint itt: Őze Áron Szalay papaként hosszan gyakorlatozott japán szamurájkarddal, mint harcművész egy magyar nyugdíjastelepről. De a következő jelenete Szalay mamával annyira szívmelengető volt, hogy abból rögtön érthettük: a címszereplő szerelem ezúttal nem a Szalay lányokra vonatkozik, hanem a szüleikre. Amit roppant kedves gondolatnak találtam. Maga az előadás inkább érdekes, mint jó. Vagy jó, mondjuk talán jó, de nem eléggé. Színészileg Kerekes Éva Szalay mamája az ékköve a produkciónak. Azok az „hihetetlen, hogy ekkora lányok anyja vagyok” típusú hangocskái, meg a nézései: a párás, szeretetteljes, nosztalgikus, boldog, bánatos, mosolyos, megadó, reménytelen, szolid örömtől felfénylő pillantásai! Kalmár Zsuzsa szépen kidolgozott, kórószerű Nelli-alakítását is igen jól fogadtam. Annak külön örültem, hogy Komoróczyt a vásárhelyi László Csaba adja, bár menetközben az örömöm fokozatosan csökkent. Markáns, karakteres sikerszámot fabrikál a szerepből, nem vitás. Nekem speciel az lett volna kedvemre való, ha kevésbé látványosan, ha belülrőlebbről fogalmazza meg, ha mélyebbről hozza fel ezt a figurát. De alighanem én vagyok a kisebbségi néző.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
