Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

            vissza a főoldalra

2021. szeptember

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

    1 2 3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. szerda

     Lehetne azt hinni, hogy vége a nyárnak, és szeptember 1-től visszaállok a másnaplóról a naplóra, de ez most nem így lesz. Csak kisebb részben azért, mert még mindig a Dunakanyarban vagyok. Történetesen várom a gázszerelőt, aki becsövezi és üzembe helyezi az új gáztűzhelyt. Mivel eddig gázpalackos tűzhelyünk volt, régi, öreg darab, még anyósom óta. Aztán amikor a legutóbbi palackcserénél több napon át szökdöső gázt éreztünk, akkor úgy döntöttünk, ennek legyen vége, jöjjön egy új, biztonságosabb, vezetékes gázos tűzhely. Sőt új hűtőszekrényt is vettünk, olyan nemfehéret, hanem inoxot(?), amilyenre vágytam, amikor az lett a frigódivat, és lefogadom, hogy azóta már ki is ment a divatból, ami direkt megnyugvással töltene el. Nekibuzdulásunk két dologgal áll összefüggésben. Az egyik, hogy Annamariékat várjuk, akik töltenek majd itt a Dunánál néhány napot. A másik, hogy a pesti lakás több mint időszerű felújítására, kifestésére, mázolására az utóbbi években összegyűjtött pénzünket egyrészt inflálta a kormány, másrészt a gyerekes családoknak adott felújítási kedvezménnyel ellehetetlenítette a tervünket úgy munkaerőileg, mint az anyagárakat tekintve. Ezért döntöttük el, hogy abból a megtakarításból némely beruházásokat finanszírozunk Verőcén. Háztartási nagygépek, korlát a teraszon, szigetelés, kerítéslábazat, kerítésfestés, sőt, talán új kapu is. (Itt jegyzem meg, a jelen helyzetre jellemző módon a gáztűzhely beszerelése sokkal többe kerül, mint maga a gáztűzhely. Ebből arra következtetek, hogy gázszerelőnek lenni talán még akkor sem rossz üzlet, ha az ember nem… ne is folytassam.)

     Naplóilag ebből annyi érdekes, hogy a szeptemberem szokatlanul kevéssé fog a színházra fókuszálni, sokkal inkább az Annamariék által itthon töltött három hétre és a körülmények javítására. Hogy mást ne mondjak, Szusi kutyának beszereztünk sütőtökpürét, mert az kell neki.

vissza a lap tetejére

2. csütörtök

vissza a lap tetejére

3. péntek

     Ma 30 éve házasodtunk, és úgy döntöttünk, hogy folytatjuk. Ennek örömére Veszprémben tartunk kétnapos ünnepségsorozatot, a kedvenc kis hotelünkben, a kedvenc szobánkban, a viaduktra néző erkélyesben. Ma kirándulás a program, mert csak fel kell mászni itt is valami Balaton-felvidéki kilátóba.

     Az évfordulóba most szemérmesen nem megyek itt bele, de azt elmesélem, ami hirtelen eszembe jut az esküvőnkről. Amiképpen az akkor még nem létező Google is megútvonaltervezte volna: a kedvenc villamosommal, a kettessel mentünk otthonról a Ságvári téri házasságkötő terembe. (Se a Ságvári tér, se a házasságkötő terem nincs már meg.) Gondoltam, elsőrangú látvány leszünk, mert szerintem én életemben nem néztem ki olyan jól, mint abban a türkizzöldes nadrágkosztümben, kisfátylas fekete kalapban, fekete csipkekesztyűben, fekete tűsarkúban. Úgy esett, hogy Józsi doktorék is velünk jöttek (Józsi doktor mint kedves férjem tanúja), és a cirka 3-4 éves kis Cila – azóta: fogamhúzó Cila doktornő – olyan gyönyörű volt a fehér ruhácskájában, hogy simán lejátszott engem a villamosról.

     A tett helyszínén egy szőke, lágy anyakönyvvezetővel volt dolgunk, akit megkértünk, hogy ne igen mondjon beszédet, szorítkozzon a lényegre. Ezt nem sikerült elérnünk. De ennyi kudarc belefér egy ilyen házassági vállalkozásba.

vissza a lap tetejére

4. szombat

     Kész szerencse, hogy a Balaton köré megannyi domb és hegy épült, többségükön kilátó is nőtt, így számos helyről lehet megcsodálni a tó és a tájék szépségét. Elindultunk Veszprémből, és rögtön olyan hegyek vettek körül, amiket mintha gyerekkéz rajzolt volna girbegurbára meg bütykösre. Egyszer beleálltam a fékbe és visszafaroltam, mert kedves férjem megjegyezte: szerinte ez volt itt jobbra az út mellett az a csárda, amelyik játszott A Tenkes kapitánya A puskapor című részében. Visszamentünk és megnéztük. Aztán Nemesvita településen felmentünk a hegyre, sikeresen elosontunk a Tenger farkasa nevű útonálló jachtocska mellett, amely az úton állt egy utánfutón, és elértünk a Tücsökdombi kilátóba. (Ez a kilátó olyan új, idén nyitották, még nem is regisztrált a Facebookon.) Felóvakodtunk a géppuskafészekbe, hogy megnézzük, kikeltek-e már a kis géppuskák. A kilátás mindenesetre szép. Ezután közeledni kezdtünk a Balatonhoz, és Káptalantóti környékéről felmásztunk a Tóti-hegyre. Nem volt könnyű menet, de amikor a végén megálltam a csúcson, boldogan kitűztem volna ott egy zászlót. Nem volt kitűznivaló zászlóm, ám ez nem csökkentette az elégedettségemet, mert igazán élmény körbenézni, szemet legeltetni a hosszan elnyúló Balatonon és a hegyeken, amelyek itt-ott megszakítják a tó látványát. Felfelé törekvő utunkat Révfülöpön zártuk, ahol a Fülöp-hegyi Millenniumi kilátó lépcsőin éltük fel utolsó erőinket. Félúton jártunk a kilátó épületében, amikor eljött a perc, hogy megerősítsük a 30 évvel ezelőtti esküvőnk igenigenjét, úgyhogy kikiabáltuk az egyik kis erkélyről. A kilátó tetején aztán felmerült, hogy talán a csúcson kellene abbahagyni, de eszünk ágában sincs. Rögvest le is jöttünk odafentről.

vissza a lap tetejére

5. vasárnap

     Veszprémből jövet meglátogattuk a Velencei tónál az unokaöcséméket. Stuber Franciska már elmúlt két hónapos, több dekával és több centivel több, mint amikor legutóbb láttam. Ha az utcán szembejönne, talán meg sem ismerném. De, megismerném, mert igen tetszetős teremtés.

     Délutánra odaértem a Jókai térre a Kolibri fesztiválra, ahol egyébként orvul előbb kezdték a Bóbita Bábszínház előadását, mint ahogy a programban meghirdették, de rajtam nem fogtak ki, meg tudom majd örvendeztetni a cikkel a Spiritusz olvasóit.

     Este a Vígben a Szerelmesek városa premierje, zsúfolt ház előtt. (Benedek Mari párducmintás ruhához párducmintás maszkot viselt, egyikeként azon kevés nézőnek, aki maszkot vett fel.) A produkció nekem körülbelül olyan, mint A nagy Gatsby. Szintén Vecsei H. Miklós, Kovács Adrián és ifj. Vidnyánszky Attila alkotása. Már többször reklamáltam itt, hogy miért nem kap Gyöngyösi Zoltán fő-, fontos vagy kiemelt szerepet soha a Vígben. Most megkapta, bele is mozgatta minden porcikáját. És Radnay Csilla igen jól jött nekik, nemcsak az éneklés miatt, hanem mert hatékony színpadi személyiség. Ez a Szerelmesek városa egyfajta szerelmes vallomás a színházhoz. Nagyszabású, hosszú, látványos produkció, háromszintes forgó díszlettel, kamerázással, zene-, ének- és tánckarral, rollerezővel, görkorcsolyázóval, szalaggyakorlattal, sok színésszel, lendülettel, energiával, némi mértéktelenséggel. Rám speciel egyetlen, pantomimes jelenete hatott – a lírájával –, az történetesen nem igényelt semmi cicót, pusztán a két főszereplőt meg egy félig telt hátizsákot.

     A nézőtéri sor, amelyben ültem, eléggé megürült az első szünet alatt. Így legalább beülhettek a sor mellett pótszékeken nyüzsgő, bennfentesnek ható ifjak. A Vígszínháznak nem a magamfajta, magamkorú nézők kellenek, hanem sokkal fiatalabbak, ez világos.

vissza a lap tetejére

6. hétfő

     Jaj, de szeretem a szabadkaiakat! – ezt gondoltam tegnap a Városmajorban. A Fekete Pétert játszották a nyári fesztiválon. (Peremartoni Krisztina válogatta a programot, ismerem az ízlését, gyakran találkozunk színházban, és meg is bízom az ízlésében, úgyhogy nekem válogathat.) Nagyoperett hat színésszel és négy zenésszel. Cakumpakk elfértek mindannyian egy méretes szekrényben, abból is kerültek elő az előadás elején. Négy muzsikus nem sok, de jól gazdálkodtak velük: amikor kellett, bejöttek vendégnek az estélyre vagy tagnak a részvénytársaságba. Így is gyakran lépett fel szereplőhiány, ilyenkor az ugrott be, aki épp nem volt színen. Marie szobalány szerepében például szinte mindenki megfordult.

     A díszletszekrény nemcsak a szereplőket tárolta – akik maguk díszleteztek persze –, hanem krétával írni, rajzolni lehetett az oldalára. Így teremtették meg a játszók a különböző helyszíneket. Amikor virágot kellett vázába tenni, akkor Colette (Fülöp Tímea) rajzolt egy vázát a falra. Volt egy lyuknyi szája is a vázának, nini, bele lehetett tűzni a virágot. Aztán akadt, aki később pont ebben a vázában tüntette el a cigarettacsikkjét.

     Pámer Csilla játssza Claire-t, aki már a pályája legelején is hibátlan érzékű színésznőnek mutatkozott, és ez olyan hamv rajta, ami egyáltalán nem múlékony. Ralbovszki Csaba eleganciáját ösztönösség és profizmus együtt adja. Fülöp Tímea is megnyerő. Mi lehet annál kedvesebb, mint amikor konfliktusos testvéri kapcsolatukban Colette-et és Lucient elragadja gyerekkoruk rágógumilufi-fújó versenyszenvedélye? Hajdú Tamás olyan Pierre, amilyennek Dömötör Andrást képzelném ebben a szerepben. De még aki nem jó, az is kapott módot Mezei Zoltán rendezésében arra, hogy legyenek jó percei.

     Ez a szabadkai Fekete Péter ugyancsak egyfajta szerelmi vallomás a színházhoz. Játékos, önerős, önazonos, családias, egészséges, öröm alapú. A közönség gyerek módjára ujjongott, amikor Claire és Lucien egymásra találtak. Nagy létszámú boldog estében volt részünk.

vissza a lap tetejére

7. kedd

     (Ha színház van, napló is van – ez az életem rendje.)

     Amikor jött a Centrál Színház sajtósától az anyag a LIAison című bemutatóról, akkor rögtön megkívántam Pokorny Lia látását. Hogyne hatna hívogatóan, sok benne az élet, olyan színésznő. Úgyhogy elmentem tegnap a premierre. Önálló est, egy harmonikás társaságában. Jól kezdődött, úgy, hogy az első dal közben Lia folyamatosan szellemesen kommentálta önmagát. Aztán másfajta lett az előadás karaktere, sokfajta. Meglepett, hogy az elhangzó sanzonoknak a nagyobb részét nem ismertem. Nem is tudom, mik voltak ezek, talán kortárs sanzonok, de jók. Állt Lia a szép hosszú lábain, tűsarkú cipőben, tüll alsószoknyás kék ruhában, élt a nőiességével, a népszerűségével, énekelt meg beszélt. Mindenféle hangjai voltak, a pokornyliáson belül csákányis, eszenyis, sőt még domjánedites is. Nőkről énekelt nőknek, és érezni lehetett, hogy a nézőtéren ülő lányok-asszonyok megkeresték és megtalálták az azonosságokat a dalokban hivatkozott női sorsokkal.

     Nem mondom, hogy az előadás zenész résztvevője, a harmonikás Babicsek Bernát a produkció adu ásza, de mindenképpen erős ütőlap. El lehet nézni egy ilyen rövid estén önmagában azt is, ahogy ő összenő a saját hangszerével, ahogy a lecsukott szeme alatt látja a zenét. Kedvesnek kinéző, sármos pasas, harmonikus harmonikás, láthatólag összhangban a színésznő partnerrel. Azt hiszem, a tegnapi közönség áldását adta rájuk.

vissza a lap tetejére

8. szerda

     A legjobb dolgokon bőgni kell című Grosan Cristina-film sajtóvetítésére szóló meghívóban nagybetűkkel szerepelt, hogy ne jelentessünk meg kritikát szeptember 17. előtt. És bár én nem írok kritikát, de azért a kérésre való tekintettel inkább nem mondok semmit a filmről. Arról sem, hogy mit gondoltam az ábrázolt párkapcsolatról Rainer-Micsinyei Nóra és Bányai Kelemen Barna (hatnevűek) között. Mindösszesen annyit örökítenék meg itt, hogy az első jelenetben egy hajléktalangyanús figura, Dióssi Gábor a parkban odamegy a padon ülő Rainer-Micsinyei Nórához, ismerkedni vagy tarhálni próbál. A megszólalásaira Rainer-Micsinyei Nóra általában azt válaszolja, hogy Tessék? Na ez pont az a kérdés, amit én is mindig feltennék, amikor Dióssi Gábort színpadon vagy filmen hallom.

     Este az újvidékiek Parasztoperája a Városmajorban. Amikor az embernek egy jó előadáshoz egy különösen jól sikerült, ihletett estén van szerencséje – mint nekem az újvidéki Parasztoperához a júniusi nagyváradi fesztiválon –, akkor mindig van kockázata az újranézésnek, pláne a másnak megmutatásnak. Vállaltam ezt a kockázatot, és úgy érzem, most bebuktam. Vagy legalábbis az én élményem elmaradt a várttól. Kicsit nagynak bizonyult a helyszín – ahonnan mi néztük, jobbról, ott már nem is díszlet volt előttünk, velünk szemben, hanem a feketeség kipótlása a színpadszélig. A hangosítás olykor kifejezetten kellemetlenül hatott. Az sem kedvezett, hogy ez a tér mégiscsak nyitott – zárt színházban biztosan nagyobbat robban. Talán a társulat is tarthatott kicsit a Budapesttől, és a színészek ijedelme könnyen fordulhat abba, hogy túltolják a játékot. Ráadásul nem égett a Kovboj bal lába. (Mármint az égősor a nadrágszárán.) Bár ezt biztos csak én hiányoltam. A tapsból ítélve a közönség szeretettel fogadta az előadást.

vissza a lap tetejére

9. csütörtök

     Végtelenül hálás vagyok ezért a barátságos nyárias időjárásért. Mivel folyamatosan és felváltva takarítok a fővárosban és a Dunakanyarban. Napsütésben, szárazon mégis sokkal könnyebb. Ráadásnak éppen kutyát szittelünk néhány napig megint, Lunát, aki két éve már volt itt nálunk koszt-kvártélyra, mint azt ő is pontosan tudja. Amikor először indultunk most vele sétálni a Duna-partra, akkor a zebránál megálltunk a járdán, és megpróbáltuk arra utasítani, hogy üljön le, mielőtt átkelünk az úton. Aztán egy idő után arra lettünk figyelmesek, hogy már szinte Vácig ér a kocsisor, mert megállt egy teherautó, hogy átmehessünk, és türelmesen várta, hogy a kutya levizsgázzon járdaszéli ülésből. Úgyhogy inkább gyorsan átszaladtunk vele az úton, nagy nevetve.

     Kiegyensúlyozott, nyugodt, derűs kutya, de azért nem mindig értjük egymást pontosan. Erről eszembe jutott ez, amit itt a naplómban olvastam és tetszett: 

     Egy férfi bemegy a kocsmába, a pultos kérdezi:

     – Jó napot! Mit szeretne?

     – Egy nagyobb házat, jobb autót, több fizetést!

     – Nem úgy értem. Mit kíván?

     – Világbékét, szebb feleséget, milliókat.

     – Félreértett, mit szeretne inni?

     – Miért nem ezzel kezdte? Mi van?

     – Semmi különös, itt állok a pult mögött.

vissza a lap tetejére

10. péntek

     Végre egyszer kifogtam egy modern, emeletes vonatot a Szob–Nyugati vonalon! Rögtön mentem is felülre. Szokatlan onnan a nézőpont. Arra emlékeztet, amikor egyszer Józsi doktor erdőbe vitt lovagolni. Akkor is különösnek hatott úgy menni, hogy magasabbról nézek, látok.

     A Városmajorba tartottam megint. Az idei szemle utolsó előadása zajlott, ennek kapcsán a Városmajori Színpad igazgatója, Benkő Nóra mondott pár szót arról is, hogy milyen előadások voltak láthatóak. Emlegette a nagyváradiakét, a szabadkaiakét, az újvidékiekét, és lelkesedett, milyen csodálatos, hogy őrzik a magyar nyelvet. Erre majdnem lenyeltem a színházjegyemet. Utoljára politikusoktól hallottam ezt a szöveget, úgy húsz évvel ezelőtt, a kisvárdai fesztiválon. Azt hittem, azóta ezen már túljutottunk. 

     A szombathelyiek szerepeltek tegnap a Farsanggal, vagyis avval, amit a Mohácsi testvérek a maguk szokott módján csináltak Caragiale művéből. Kicsit szégyelltem magam amiatt, hogy a színészek nagy erőbedobással, sok energiával dolgoztak, én meg fáradtan és kedélytelenül néztem. A fáradtat nem fizikailag értem, hanem hogy már annyiszor láttam az ilyen Mohácsi-színházat, a poénok jó részét is ismerem, a hordozható Mohácsi-színészek (Kocsis Pál, Róbert Gábor, Némedi Árpád) működését szintén, semmi meglepetésre nem számíthatok. Ugyanakkor a közönség hosszan és lelkesen tapsolt a végén. Vagy először találkoztak ilyennel, vagy rettenetesen hiányzott nekik a színház – gondoltam vigasztalódva.

     Nem volt könnyű ott ülnöm az egyre hidegebb estében majdnem 11-ig, de a neheze most jön, mert meg is kell írnom. Erre van a mai napom.

vissza a lap tetejére

11. szombat

vissza a lap tetejére

12. vasárnap

     Most nem tudok. De ül egy vers a kispadon:

     Szép Ernő: A football

     A football az, ami a földön

     Mindenkit őrülten érdekel.

     Hát az F. T. C. Budapestről

     Az ő lábával útra kel.

     Megy az F. T. C. a lábával,

     Megy Bécsbe és Berlinbe megy,

     Az eredmény a mi javunkra

     Hol 2:1, hol 3:1.

     Megy az F. T. C. a lábával

     Hamburgon át, Londonba ki,

     És itt is, ott is nagyokat rúg,

     Isten fizesse meg neki.

     Istenem, áldd meg az F. T. C.-t,

     Mivel ott tartunk már manap,

     Hogy a külföldön legalább

     Lábunkkal szóbaállanak.

vissza a lap tetejére

13. hétfő

vissza a lap tetejére

14. kedd

     A pápa igazán rendes ember, de jobban örültünk volna neki, ha nem ugyanaznap repül Ferihegyre és Ferihegyről, mint amikor az élőben már rég nem látott Annamari, Adrian és Szusi kutya érkeznek Chicagóból.

     Mindazonáltal viszonylag nehézségmentesen zajlottak a dolgok, azt az egy gikszert leszámítva, hogy a Liszt Ferenc repülőtéren átveendő bérelt gépkocsiról nem tudtak a helyszínen semmit, így aztán mindent és mindenkit begyömöszöltünk Ottilia nénibe, és úgy jöttünk ki a Dunakanyarba.

     Az eddig itt töltött két napról legyen elég annyi, hogy mivel vőnk urunk húsipari szakember komoly szakmai érdeklődéssel, és a munkája a hobbija, ezért a környéken kipróbáltunk mindenféle érdekes, számára ismeretlen húsneműt/húsételt, a Tibesz húsbolt disznósajtjától, kolbászától és abált szalonnájától kezdve a Patak vendéglő mangalicaszűzén és vaddisznótarjáján át a Barna Party vendéglő Szapáry májáig és rántott borjúlábáig. El lehet lenni ilyesmivel. Szusi kutya elnézően figyeli. Talán azért is, mert közben élvezettel megtapasztalta, hogy kerti kutyának lenni milyen jó itt.

vissza a lap tetejére  

15. szerda

vissza a lap tetejére

16. csütörtök

     Amikor kislány voltam, a franciák minden igényt kielégítő, hódító kardozó hősöket kínáltak a moziban. A Fekete tulipánban ott volt Alain Delon, a Cartouche-ban Jean-Paul Belmondo. Az előbbi szabályos szépség, a másik férfiasan vonzó. Nem azért nem lettem szerelmes valamelyikbe 8-10 éves korom körül, mert még nem játszott a szerelem, hanem mert nem tudtam választani közülük. Később, az Egy kínai viszontagságai Kínában című filmnél már egyértelművé vált, hogy nekem Belmondo kell, nem Delon.

     Most, hogy meghalt, megnéztem A profit mint kedves filmemet. Jó rég nem láttam. Nem tűnt rossznak most sem. Csak az az egy, hogy milyen hülyén hat Joss Beaumont világosszürke nadrágja a nyolcvanas évek elejéről.

     Amikor Jean-Paul Belmondo temetésén a katonazenekar rázendített A profi, vagyis Ennio Morricone zenéjére, az rúgott, mint egy harangláb. (De korrekt szókép ez? Vagy inkorrekt?) Először Lady Diana temetésekor csodálkoztam rá arra, hogy a gyászoló sokadalom megtapsolja az előtte díszesen elvonultatott halottat. Ám azóta már megértettem, hogy kell valamit csinálnia a szomorú, megrendült embernek. Valami aktívat, láthatót, hallhatót, amivel kifejezi a fájdalom mellett az elismerését is. Tapsban elég tapasztalt vagyok. Tudom, hogy erős, nagytudású és meglepően sokoldalú gesztus.

vissza a lap tetejére

17. péntek

vissza a lap tetejére

18. szombat

     Egyrészt tegnap elkezdődött az eSzínház.hu online színházi fesztiválja, amire kaptam tőlük egy bérletet és nagyon is élek vele. Első körben a gyerek- és ifjúsági előadásokat nézem – eléggé elégedetten –, mert azokat kitűzöm a Spirire.

     Este a Káli holtak keltek életre a Kamrában. Olvastam Térey János regényét két éve, de amikor a premierre menet kedves férjem megkért, hogy meséljem el, akkor elég gyéren tudtam referálni. Az alaphelyzetet említettem és egy-két szereplőt, többre nem futotta az emlékeimből. (Az az igazság, biztos írtam már itt, hogy én speciel mindig csak a hűvös elismerésig jutottam Térey műveivel, de egyik sem ragadott meg különösebben.) Szóval mentünk a bemutatóra, tudtuk, hogy 11-ig tart – fel is merült, ne vigyünk-e tízórait magunkkal –, aztán hazafelé arra gondoltam, örülök, hogy evvel az előadással kezdődött a színházi évadom. Egy ilyen szelessel. Amiben sok friss szél tekereg, kavarog. Bíró Bence és a rendező Dömötör András színpadi adaptációjában jóval erősebb lett a színházi közeg, mint amilyen a regényben, és sokat merít a Katonából. De nemigen akarok most többet mondani, mert kritika lesz belőle.

     Annyit azért: a legjobban szemben ülni szerettem Mészáros Bélával, amikor épp a Füst Milán Színház súgóját játszotta. Lényegében romantikus alkat vagyok, talán ezért is gyengültem el attól, ahogy ő ott mint a színházba és színésznőbe szerelmes, alázatos segéderő, szolgálta az ügyet. De az is biztos, hogy Mészáros Bélán kívül is mindenkit érdemes szemmel tartani.      

vissza a lap tetejére

19. vasárnap

     Vidnyánszky Attila kap a közpénzünkből évi 200 millió forintot arra, hogy nemzetközi színházi fesztivált rendezzen a Nemzetiben. És aztán úgy tekinti a MITEM-et, mint ami személyesen az ő fesztiválja, amire aki eljön szerepelni, az barátja vagy üzletfele, aki pedig nemet mond rá, az megtévesztett ember vagy nímand. Lehet, Vidnyánszky Attila jobban is járt így, hogy Robert Wilson nem jött el a MITEM nyitányára, mert felteszem, a világhírű rendező élőben is kiállt volna nyilvánosan a művészet, az oktatás és az SZFE szabadsága mellett. Ha csak Lengyel Annára gondolok, máris nem értem, miként hihette Vidnyánszky Attila, hogy Robert Wilson előadásán túl a rendező egyetértését vagy hallgatólagos támogatását is megvette, a MITEM költségvetéséből, a fesztivál történetének legnagyobb gázsijával (amint erről volt szíves nyílt levélben tájékoztatni Robert Wilsont és mindnyájunkat).

     Vidnyánszky Attila nemcsak a fesztivált tudja a sajátjának, de még a közönségét is, és attól érzi magát ún. hídépítőnek, hogy a MITEM-en ott ül nála az egész szakma. Pedig a magyar színházi szakma nem nála ül ilyenkor, hanem a fesztivál vendégeinél. Ráadásul ez az ott ülés nem kis mértékben arról szól, hogy a magyar szakma zömének nincs pénze utazni és külföldön nézni külföldi előadásokat.

     Magam mindig igyekeztem élni a MITEM kínálta lehetőséggel. Például avval is, hogy ilyenkor a Nemzeti Színház előadásait a kritikusoknak kínált jegyárnál olcsóbban nézhetem meg. Az idei fesztivált pedig úgy tekintem, mint egyfajta határon túli magyar színházi szemlét, amelyen láthatom Mezei Kinga, Nagy Botond és Sardar Tagirovsky egy-egy engem érdeklő rendezését.

     A Wilson-féle Oidipuszt tulajdonképpen bónuszként vettem igénybe tegnap. Aki látott már Wilsont, azt nem lephette meg a produkció. (Hahh, amikor a delejes nevetésű fekete színésznő másodszor intézett intelmeket Oidipuszhoz, akkor már fel tudtam volna súgni neki a francia szöveget!)

     Nem mondom, hogy ezért a színházért járok színházba. De jó néha látni ilyet, amiben ennyire jelen van a fenségesség.

vissza a lap tetejére

20. hétfő

vissza a lap tetejére

21. kedd

     Most Annamariék Szusi kutyáját szitteljük néhány napig, részletes kezelési utasítás alapján. Első dolgunk volt kilátogatni vele Verőcére, ahol jelenleg a Luna kutya dekkol nálunk a gazdájával. Érdekes szituáció volt, amennyiben egyik is, másik is saját felségterületének tekinti a házat és a kertet. De nem volt köztük konfliktus, nyilván mert mindketten békés, nyugodt, tartózkodó természetűek, noha különben eléggé eltérő az egyéniségük. (Nyelvi különbözőségről is beszélhetünk, mert az egyik angolul ért, a másik németül.) Két sztoikus kutya a Dunakanyarban. Bár csak ugatják a filozófiát.

vissza a lap tetejére

22. szerda

vissza a lap tetejére

23. csütörtök

     Egy Spiri-cikk, egy emléknap – Anyu tíz éve halt meg – és egy emlékest tegnapelőtt, Törőcsik Marié a Nemzeti Színházban. Összességében rendben volt mint szép, méltóságteljes megemlékezés. Felfedezhettük a felidézőkben a szeretetet. A műsor részleteibe inkább nem mennék bele, mert esetleg szakmai kritikai megjegyzésekre ragadtatnám magam, ami nem illene az alkalomhoz. Másrészről arra jutottam, hogy egy ilyen alkalommal valószínűleg nem pont az én ízlésemnek kell megfelelni. (Bár Bérczes László rendezése érezhetően a mindenkinek való megfelelést célozta, és abba beleférhetnék én is.)

     Nem könnyű műfaj ez, a születésnapot, jubileumot ünneplő meg a megemlékező. Alighanem a zene az, ami a legjobb, a legkifejezőbb és a leginkább érezni hagyó megoldás. Például amikor Molnár Piroska arról énekelt, hogy csak átutazók vagyunk itt a Földön. Vagy amikor Érdi Tamás Chopint meg Allegro barbarót játszott. Vagy amikor az SZFE-n Törőcsik Mari-ösztöndíjat kapott fiatalok kórusát hallgattuk. Jólesett Básti Julitól a Hallgass kicsit! is, csak nagyon hiányzott mellőle – és egyébként is – Cserhalmi György.

     Remek volt Zsótér a Pilinszky-szöveggel, elegánsan abszolválta a fellépést Alföldi Róbert, és tulajdonképpen elvitte a show-t Kiss István kaposvári kellékes a szépen kidolgozott magánszámával. Továbbá grátisz megkaptam azt az eddig nélkülözött nézői tapasztalást, hogy milyen lehet, amikor Stohl András televíziós műsort vezet. Majdnem Tordy Géza mellett ültem, gondoltam is a régi Törőcsik Mari-filmekből összeállított anyag vetítésekor, hogy őbenne hogyan élhet, számára talán mindig ilyen fiatal maradt.

     Szerencsés nézőnek tudom magam, mert színes, dús, tartalmas Törőcsik Mari-képem van. Gyengéden fogom őrizni.

vissza a lap tetejére

24. péntek

     Tegnap este vettem észre, hogy a Trafó nagyszínpadi előadásába behallatszik a szemközti parkban találkozó kutyák ugatása. Ez bennem meghitt falusi fílinget keltett. (Ha ugyan nem hangkulissza volt a gyakori távoli ugatás, de ez nem valószínű.) A Tünet együttes Afterparty című bemutatóját, vagy a második előadását láttam. A nézőtéren kábé száz néző, köztük hét maszkos. A három oldalról tribünnel szegélyezett játéktéren öt táncos, csillogó, kicsit retró jellegű, igyekvőn színpadias ruhákban. Két lány, három fiú.

     Szabó Rékának ezen a rendezésén érződik, hogy hosszú ideig voltak összezárva. Ezalatt nyilván műhelymunkát végeztek, elmélyülten kísérletezgethettek hangokkal, hangulatokkal, testtel, mozgásokkal, kontaktusokkal.

     Az előadás úgy kezdődött, hogy Szász Dániel mesélni kezdett egy szakítás utáni költözködésről, és ezenközben a vele szemben a földön ülő Dányi Viktória a kézmozdulataival vezényelte, irányította a férfitáncosnak nemcsak a mozgását, be még a beszéde ütemét is. Lenyűgöző volt. Amikor a jelenet véget ért, tudtam egyrészt azt, hogy nem így fogják folytatni, másrészt azt, hogy most kellene hazamennem. Igazam is lett. A továbbiakban aztán elengedett engem az előadás. De nem panaszként mondom, mert volt kapás – úgy értem, kaptam ettől az estétől –, és meg tudom becsülni, amikor nem üres (lelki) kézzel jövök haza a színházból.

vissza a lap tetejére

25. szombat

     Nemigen tudtam-tudok Kántor Péterről semmit. Egyszer régen láttam a Merlin Színház foyer-jában, meglepődtem, milyen pici ember. Nem tudom, beteg volt-e, tudta-e, hogy meg fog halni. Megjelent a halála után az utolsó kötete, Elegendő ok címmel, versek 2017–2021. Megvettem.

     A HATÁRON

     Nem lesz ott semmilyen jel,

     se egy nagy fa, se egy kőkereszt,

     se egy folyó, se egy híd,

     se egy rozsdás vasúti sínpár,

     nem lesz egy fekete kutya se,

     vagy ha lesz is, egy fekete,

     nem üzen neked semmit,

     se ő, se a gazdája, egy

     szőke, lófarkas fiatal lány,

     aki pórázon vezeti,

     és főként nem lesz egy tábla,

     rajta felirattal, amiből tudnád,

     hogy odaértél, ott vagy,

     úgyhogy lehet, hogy nem is

     veszed észre, és továbbmész,

     anélkül hogy lassítanál,

     megtorpannál, megállnál,

     körülnéznél, hogy valami

     eszedbe jutna, és a szemed

     megtelne könnyel, a határon.

vissza a lap tetejére

26. vasárnap

     Átmeneti kutyás korszakunk végeztével megnéztem tegnap Jean-Paul Belmondo utolsó filmjét, az Egy ember és kutyája címűt. Nem jó film szerintem, dacára a sok Chopinnek, vagy már csak a sok Chopin miatt sem. Melodramatikus, nyálas, miközben evvel együtt vagy ezek nélkül is velejéig szomorú.

     De azt jó volt látni, hogy a 75 éves színész, bár látszik a bal szemén halvány nyoma a korábbi agyi történésnek, mégis egyben van: fehér hajjal, szét nem folyt fejjel, jó tartással. Ahogy látom, ezt a filmet egy színészbarát, Francis Huster rendezte, és felvonultatott benne a főszereplő mellett apró epizódokban egy sor nagy idős színészt, például Robert Hosseint (Rosen felügyelő A profiból, tavaly halt meg, túlélte őt Belmondo), meg Tchéky Karyót, csak őket nem ismertem meg. Aminek bizonyára az az oka, hogy nekik talán nem sikerült annyira megőrizniük magukat, a formájukat, a karakterüket, mint Belmondónak. Daniel Olbrychskit megismertem, bár a nevén gondolkodnom kellett. Igen, az is egy lehetséges verzió, hogy nem a francia színészek hanyatlásának, hanem az enyémnek tudhatjuk be a betudandót.

     Egy kedves olvasó elküldte az MTV archívumából Lukáts Andor Rousseau című 1993-as kisfilmjét, amelyben Ascher Tamás hegyen-völgyön, városban, falun, ágyban elmélkedik magányos, beteg Rousseau-ként Dés László zenéjére. Nagyon nevettem, amikor Molnár Piroska ádáz arccal egy teli injekciós tűvel üldözte őt a kertben. Mondjuk rajta sem igen látszik fogni az idő.

vissza a lap tetejére

27. hétfő

        

vissza a lap tetejére

28. kedd

        

vissza a lap tetejére

29. szerda

    

vissza a lap tetejére

30. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

31. péntek

    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra