Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2021. május

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

         

 

1. szombat

     Marguerite Duras A tér című kisregényében egy húszéves francia cselédlány és egy idősebb, utazóárus férfi a játszótéren megismerkedve arról beszélgetnek filozófusi alapossággal, hogy megváltoztathatja-e az ember az életét.

     Ez az én könyvpéldányom mindenesetre többször megváltoztatta az életét. 1989-ben adták ki, és 1990-ben egy III. c osztályos kalocsai gimnazista (írása alapján: lány) adta ajándékba egy ballagó diáknak (tippem: fiúnak). Van ceruzával ugyanezen az oldalon egy könyvtáriszerű jegyzet is, de pecsét nincs, a 17. oldalon sem. (A könyvtárak a 17. oldalra szoktak pecsétet nyomni.) A következő címoldalon még egy dedikáció áll; Virgínia adta valakinek ajándékba a kötetet a születésnapjára 2003 júliusában. Hozzám pedig úgy került, hogy egy kedves színházi ismerős felszámolta a háztartását és a könyvtárát, mielőtt végleg külföldre költözött. Talán mert vannak olyan országok is, amelyek nem akarják megváltoztatni az emberek életét.

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

     Gondosan nem mentünk tegnap sehová, és a mai másodikai ünnepi ebédet is inkább házhoz rendelem a remetelakba.

     Rácsatlakoztam a miskolci Don Juanra. Még közönség előtt rögzítették, és akadt is hozzá egy-két jó pozíciójú nézőjük, aki kihangosítva tudta végigköhögni az estét. A szünet olyan volt, mint a Metropolitanből közvetített operáknál: érdekes riportot adtak a kulisszák mögül, Varga Andrea beszélgetett Szobonya Ferdinánd színpadmesterrel. Megtudtuk, mire képes a forgószínpad és milyen a zsinórpadlás munkakarzata.

     Maga a produkció formás előadás, fenyegetőn fel-le járó rúderdő – tetszenek nekem Slárku Anett díszletei – és arctalan tanúk csoportja előtt. (Az énekkar férfitagjai ők, akik a második felvonás elején csodálatosan elzajonganak egy vihart.) Számomra nem kézenfekvő, hogy Simon Zoltán játssza Don Juant, de Szőcs Artur rendező tudja, mit akar, és a színésznek megvan a magabiztossága a szerephez, ami fontos. Elegáns, divatos, színes zoknis, nyomulós ficsúr, úgy tűnt, mintha friss női karmolásnyommal az arcán.

     Ahányszor korábban Moličre Don Juanját láttam, mindig erőltetettnek és valósághűtlennek éreztem azt a hazugságözönt, ami a hódításainak alapeszköze. De mostanra beépült a világészlelésembe, hogy van az arcátlan és gátlástalan hazudozásnak tudatos gyakorlata, hogy ne mondjam: politikája.

     A darab ötödik felvonásában a címszereplő elmond egy monológot a praxisáról. Ezt, ahogy kell, a színpad szélén, a közönségnek címezte Simon Zoltán. Meg sem lepődtem, amikor arról beszélt, hogy belekerül az együttműködés rendszerébe. Úgy értem, simán lehet, hogy a fordító Petri György már a kifejezést is tudta előre, vagy esetleg tőle vette később a kormánypárt (haha). Megnéztem a könyvet, eredetileg az szerepel a szövegben, hogy „belekerül a színlelők hálójába”. De megvan a helye ott a nernek, igazán.

vissza a lap tetejére

3. hétfő

     Több mint öthavi kényszerű szünet után színházban voltam tegnap megint. Ez a bő öt hónapos kihagyás megdöntötte az előző, három hónapos színháztalansági rekordomat (2020. március – június).

     Speciális színház volt, számomra most mintegy átmeneti a hagyományos felé, sok menéssel. A Trafó produkciójában az East End társulás Idővonal című előadása sétaszínház. Fiatal alkotók, Gardenö Klaudia rendező és Komán Attila dramaturg munkája, 8-10 gyalogló nézőre méretezve. A Falks Miksa utcában találkoztunk, ott kaptunk vezetőt és hanganyagot, aztán egymástól távolságot tartva nekivágtunk. A fülünkben szöveg, zene, az út mentén pedig várt bennünket ez-az. Lett hamarosan egy pillanat, amikor beleütköztem abba, hogy hiába élő színház, ez is egy rögzített előadás, felvételt hallgatok, amely ebben a formájában nem tud reflektálni a jelen idejű pillanatra. A szöveggel is voltak gondjaim. De aztán amilyen változatos útvonalunk volt – a kettes villcsó vonalán a Duna fölött végig különleges színezetű égbolt adta hozzá az impozáns hátteret –, változatos eseményekkel, időnként erre az érzésemre is rácáfoltak a színházcsinálók. Hat évtizede vagyok pesti, jártunk helyeken, amikhez emlékek fűznek (hol jók, hol rosszak), más helyekre meg rácsodálkoztam, mert nézőbbként néztem most. Írni fogok erről, azért is nem írok itt többet.

     A legjobb talán az volt, amikor a villamoson három fiatal, cilinderben, tangóharmonikával, a Most múlik pontosant zenélte nekünk. Nem, nem is ez volt a legjobb. Hanem amikor néha nem lehetett tudni, hogy egy-egy illető beszervezett szereplő, vagy csak véletlenül hozta elénk az élet.

vissza a lap tetejére

4. kedd

     Amikor a múltkor a Várban mászkáltunk, nézegettem Szent István lovas szobrát. 1906-ban állították fel. Ezt írta akkor Ady Endre:

     Hát álljon a szent király szobra, s áll is már. De ez a szobor is újra a nagypipájú nemzet szobra. Ugyanazé, mely temérdek millióért épített országházat magának. Országházat, honnan két tucat katona kiverte a nemzet képviselőit tizenöt perc alatt. Nekünk telik bőven minden külsőségre. Százezer krajcárunk nincs egy tanító évi fizetésére. A harmadik egyetem még mindig nem létező egyetem. Iszonyúan nagy az analfabéták száma. Egész szellemi életünk koldusnál koldusabb. De sok százezer forintunk van szoborra. Főképpen szentek és politikusok szobraira. Mert Jókaiéra, aki sem szent, sem politikus nem volt, nincs.   

     Budapesti Napló 1906. május 19.

     (Ahogy olvasom, a Jókai-szobor, amire Ady gondol, és amit már 1904 óta terveztek felállítani, szimptomatikusan nehezen jött össze, csak 1921-re. A legmulatságosabb eleme a történetnek, hogy a pályázó szobrász, Strobl Alajos nem szerette a regényírókat, Jókait is beleértve, és ez alighanem hátráltatta a munkában. A királyokat talán szerette. Legalábbis az említett Szent István-szoborral, ami szintén az ő alkotása, nem volt gondja. Rá is szoborta a talpazat domborműveire saját magát, a kedves édesanyját, nővérét és feleségét.)

vissza a lap tetejére

5. szerda

     Természetesen nézem esténként hálásan a 125 éves Vígszínház sorozatát, amelyben régi előadásaikat közvetítik. Bár a nyitányként leadott 1989-es Körmagyarból csak az első felvonás fért bele az elérhetőségem 24 órájába. De abból külön élveztem, hogy Eszenyi Enikő milyen eleven humorral, sikkesen játszotta parodisztikusra a Fiatalasszony figuráját. Látszott rajta a játék öröme. Lendületes párost alkottak a sokhajú Seress Zoltán Fiatal elvtársával.

     Az 1966-os Az udvari kalap-előadás Csiky Gergely nyomán franciás zenés vígjáték Várkonyi Zoltán rendezésében. A munkás geget értékeltem: amikor egy-egy szereplő elindult a színpadfenék felé, a díszlet perspektivikusan kicsinyített háttere irányába, akkor fokozatosan rogyasztotta a lábait, hogy egyre kisebbnek tűnjön. Bilicsi Tivadar a főszereplő – akit Gábor Miklós rossz színésznek tartott, úgy mondanám: korlátozottan használható színésznek tűnt mindig –, még az Apu hod med be dallamára is kapott egy dalbetétet. Ott van aztán Sulyok Mária, Csákányi László, Harkányi Endre, Kovács István és a debütáló Halász Judit. A legnagyobb meglepetést Tomanek Nándor szerezte. Ő bennem úgy él, mint egy elegáns, erőteljes, kicsit száraz, kicsit nyársat nyelt, idős drámai színész. Itt viszont lehengerlő a komikusi működése. Olyan testőrt ad, akinek háromfelé ágazik a bajusza, kalapja és váll-lapja csupa toll. Már a mozgása is hihetetlen, ahogy katonásan bevonaglik, plusz csodálkozó biciklispostás szemek. Énekel, nevet, karikíroz, elragadó. (Ó, most olvasom, hogy ötvenes színész volt még csak, amikor visszavonult a színpadtól, mert az igazgatója, Várkonyi Zoltán nagyon csúnyán viselkedett vele.)

     A harmadik estére kitűzött Macskajátékot már láttuk kedves férjemmel a Pesti Színházban, 42 (!) évvel ezelőtt. Avval folytatom holnap.

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

     Nem csalódtunk az 1977-ben felvett, épp 150. alkalommal játszott Macskajátékban. Átjött a nagymonitoron Sulyok Mária ereje, minden energiája és Bulla Elma finomságai. (Itt jegyzem meg, Sulyok Mária a lehető legalkalmasabb személy lett volna – szakmaiságát, tanári múltját és ideológiamentességét is ideértve –, hogy róla nevezzék el az SZFE Színházművészeti Intézetét. Felteszem, eszükbe sem jutott, hogy színésznőt is választhatnának névadónak.) Magas élvezeti értékkel bírt az előadás szünete is, amikor a rendező Székely Gábor kedvesen feszengett Örkény István mellett, miközben kölcsönösen dicsérték egymást, okos mondatokkal.

     Az 1978-ban bemutatott Az üvegcipő 1979-es előadása eleve felcsigázott a szereposztásával. A főszerepet a frissen végzett Pap Vera játssza – milyen üde, milyen elbűvölő fityfiritty Irma! –, Sipost Benkő Gyula, akire nem emlékszem színpadon. (Picit idős Siposnak. De tud élni vele. Megvettem.) A gyönyörű Béres Ilona tökéletes ritmusban viszi az Adél szólamát, és akkor még ott van Szakácsi Sándor Császár Pálként, átható nézésekkel, Tábori Nóra perfekt Roticsné-betéttel, és szeretettel üdvözöltem Peremartoni Krisztinát Keceli Ilona szerepében. Kapás Dezső rendezése érdekes módon lefelé íveltetett, az első felvonása volt a csúcs.

     A Jó estét nyár, jó estét szerelemet vártam a legjobban. De nem, ez most alaposan elmaradt az eredeti élménytől. Például a színpadkép teljesen áttekinthetetlennek mutatkozott. És a zene is, az ének, technikailag esetlennek tűnt. Mindazonáltal el kell tenni ezt is a trezorba, hogy meglegyen Kútvölgyi Erzsébet Varga Veronikája a becsapottság kétségbeesésével, és Hegedűs D. Géza a szőke angyal korszakából.

vissza a lap tetejére

7. péntek

     Anyagtorlódás

     – Prédikálószék!

     – vígszínházi Csókos asszony

     – a következő nemzet színésze

     De most mindjárt moziba megyek!

     Holnap jövök.

vissza a lap tetejére

8. szombat

     Nem biztos, hogy a Csókos asszony tévéváltozatának megtekintése okot adott ennek feltételezésére, de ez az operettbemutató a Vígszínház nagy sikere volt a ’80-as évek végén. Jóízű, eleven produkciónak hatott annak idején, mi is szerettük. Most annyiból szívszorító volt, hogy hányan zsizsegnek a színpadon abban a józsefvárosi udvarban olyanok, akik még bőven élhetnének, de már rég meghaltak, Kaszás Attilától Prókay Annamárián át Sipos Andrásig. (Az ifjú statisztalányoknak viszont lehetett örülni, Malek Andreának, Sáfár Mónikának, Náray Erikának, Szabó Gabinak.) Természetesen egyetlen rossz szavam sincs Benedek Miklósra és az ő báró Tarpataky-alakítására, mindazonáltal megbocsáthatatlan mulasztásnak tartom, hogy a televízió nem örökítette meg Darvas Ivánt ebben a mostanra kicsit bizarrnak látszó sugar daddy szerepben.

     Emlékszem, a premier után néhány héttel külön rádióműsor foglalkozott az Iglódi István rendezte előadás óriási sikerével. Lelkesen nyilatkoztak a szereplők, hogy ez milyen nagyszerű munka. Megkérdezték Darvast is, aki valami olyasmit válaszolt, hogy eeegen, kedveli ő is, keveset van színpadon, úgyhogy nagyon jókat tud olvasni az öltözőjében a Csókos asszony-estéken.

     Harmadik napirendi pont tegnapról:

     Olvasói kérdésre elárulom, mit gondolok az esedékes nemzetszínésze-választásról. Úgy vélem, a legesélyesebb jelöltek Pogány Judit, Udvaros Dorottya és Lázár Kati. Bármelyikük teljes joggal nyerhet. Béres Ilona is ott lenne a lista elejében, de neki nemzet művésze címe (s apanázsa van), márpedig azt hiszem, hogy evvel kalkulálnak a választó tizenegyek, talán helyesen. (Vajon folyik lobbitevékenység?) Vári Éva és Pásztor Erzsi nevét írom még ide, mert szerintem nekik is helyük lenne a legmegbecsültebbek között, de meglepődnék, ha bekerülne most valamelyikük.

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

     A Dühöngő ifjúságot és A padlást most nem néztük meg, mivel az megvan nekünk – akkor nézzük, amikor akarjuk.

     Már napokkal ezelőtt felálltunk a Prédikálószékről, úgyhogy csak annyit: a lovasoknak kijelölt erdei úton közelítettük meg a magaslati célpontot, ahonnan a legkanyarabb Dunakanyar látszik. Az elején tábla figyelmeztetett a sertéspestisveszélyre, de egyetlen kóbor sertéspestissel sem találkoztunk. Meredeken indul az ösvény, ám aztán szinte könnyedén sétálható. Felfelé két órán át mentünk – sárga virágocskák, ibolyák, fényes kék bogár, egy nem a zebrán áthaladó menyét –, lefelé másfél óráig jöttünk. A kettő között pedig szép kilátások. Jaj, de jó volt!

     Felméri Cecília Spirál című filmjének sajtóvetítésén vettem részt pénteken, olyan 25-30 vállalkozó néző társaságában. Milyen hosszú lehetett az életkép az elején: félóra, háromnegyed? Nekem úgy tűnt, hogy semmi feszültség nem érzékelhető ezen a szakaszon, pedig kellett volna lennie, hogy ne hasson unalmasnak a film. Utána pedig… nem tudtuk, mi történt, de azt tudni lehetett, hogy mi lesz vagy mi lehet. Innentől kezdve egyszerűen viszolyogtam ettől a mozitól. Ezt az érzést néha megszakította a bosszankodás, mert idegesített az a képi megoldás, hogy némely dialógusoknál a kamerának háttal lévő szereplő hátát láttuk élesen, a szemközti színész arcát pedig homályosan.

     Leszögezem, nem értékítéletet fogalmaztam meg a fenti bekezdésben az alkotók munkájáról, pláne nem kritika ez. Csak rögzítem, hogy nekem a Spirál egyáltalán nem jött be.

     Egy szomorú vég sokkal jobb, mint a végtelen szomorúság – ezt valamelyik Farhadi-filmben mondták. Megjegyeztem.

vissza a lap tetejére

10. hétfő

     Be kell vallanom, én azt hittem, hogy a Mai Manó Háznak kreatív fiktív neve van. Valahogy úgy gondoltam, hogy az elnevezés mentén elképzelünk egy nagyon mai alakot, aki kíváncsi, manósapkát hord, és fényképezőgéppel a kezében járja a várost. De most kiderült számomra, hogy Mai Manó létező személy volt, fényképészmester. A Kozma utcai izraelita temető kellett ahhoz, hogy a tévedésemre fény derüljön. Ott van ugyanis eltemetve. Akárcsak Lajta Béla, aki számos nagyszerű házat tervezett, valamint készített jó néhány, a stílusával rá valló síremléket is a Kozma utcai izraelita temetőbe. Csak arra nem volt gondja, hogy neki magának is olyan szép síremléke legyen ott, mint amilyeneket ő csinált másoknak.

     Azért mentem egyébként a temetőbe tegnap, mert a stuttgarti rokonom, aki unokaunokatestvérem vagy dédunokatestvérem vagy minek nevezzem, szóval írta, hogy felújíttatta a közös dédapánk sírkövét. A henczidai csodarabbi ősünk ő, kinek sírját néhány évvel ezelőtt megtaláltam a temető egyik elhanyagolt parcellájában. De annyira szeret bujkálni az öreg, hogy még a naplómban is. Képtelen vagyok megtalálni azt a bejegyzést, amelyben írtam, hogy megtaláltam a sírját. No megtaláltam tegnap is, szerintem pont ugyanúgy néz ki, mint korábban, csak terjeszkedik rajta a zöldnövényzet. Örömmel konstatáltam, hogy mind őt, mind a felesége és a lányai sírját virágzó lila orgona övezi. (Mintha Natasa Prozorova – mert a férje, Andrej után ő is Prozorova lett – mondta volna a Három nővér végéről, hogy „lesz itt illat!” {az én fordításomban legalábbis}.)

     Hazafelé jövet a Kozma utcán végighajtva messziről észrevettem egy oltásos plakátot, Törőcsik Mari portréjával. Mellé érve aztán láttam, hogy nem Törőcsik Mari az fekete kalapban, szemüveggel, hanem Bodrogi Gyula. Végtére is voltak ők házasok, nem lehetetlen, hogy aztán később kicsit még hasonlítani is kezdtek egymásra.

vissza a lap tetejére

11. kedd

     „Mindig tanulságos” rovat

     A honlapomra vezető áprilisi keresőkifejezések javából (ab ovo nem véve figyelembe a nude, akt, meztelen szóösszetételű, színésznők nevéhez társított kereséseket):

     mészáros lőrinc hasnyálmirigyrák

     hova vigyük a kutyát kirándulni

     felszólalás lakógyűlésen

     hogy tudom megnézni ki nézett meg facebookon

     szeletelt téglával kirakott házak

     hogyan írjak rá egy fiúra akit nem ismerek

     ki Udvaros Dorottya fiának az apja

     melyik ló tud írni olvasni

     csaba királyfi apja

     gülüszemű hal

     terence hill meghalt álmában

     merre nyílik a csap

vissza a lap tetejére

12. szerda

     Egyáltalán nem számítottam arra, hogy Lehoczky Zsuzsát választják a nemzet színészének, de örülök neki!

     Gothár Péter Hét kis véletlen című filmjének sajtóvetítésén jártam. Egy vagy másfél év csúszás után most bemutatják. Fura film. Olyan, mint egy zaklatott álom egy nem kifejezetten nyugodalmas nyáréjszakán. Én személy szerint nem sok érintkezési pontot találtam vele. Közben meg egyrészt szinte zökkenőmentes folytatása a korábbiaknak. (Mikor is volt a legutóbbi? te jó isten, 17 éve?) Másrészt szinte retrospektív munka; számos utalást véltem felfedezni benne régebbi Gothár-filmekre. A szereplőgárdában felvonul jószerével az összes olyan színész, aki a rendezőnek kedves/fontos. Egy idő után eszembe jutott, hogy „hát Znamenák István hol van?” És akkor rögtön megjött ő is. A főszereplő Rezes Judit, akit Gertrúdnak hívnak, így passzol hozzá a „Gertrúd, ne igyál!” A másik Mészáros Máté, aki teniszütőt tart a konyhában, avval szűri le a tésztát. A fiuk a főiskolás Börcsök Olivér, akinek mindig mindenki beletúr a hajába. A harmadik Mészáros Blanka. És van még Börcsök Enikő (az a nagy, barna, esdeklő szeme!), Bezerédi Zoltán, Básti Juli, Lázár Kati hangja.

     Bartók-zenéket használ a film, ezt szerettem. Egy londoni jelenetben Schiff András zongorázott. Legutóbb múlt héten láttam őt zongorázni 46 évvel ezelőtt, a Déryné, hol van? című filmben.

     Mire kijöttem a moziból, már nagyon éreztem, hogy általános szomorúság fogott el a Hét kis véletlentől.

 vissza a lap tetejére

13. csütörtök

     Ha Hatos Pál nem most írna történelmi szakkönyveket, hanem fél évszázaddal ezelőtt írt volna – de belátom, ebben akadályoztatva volt, mivel csak akkor született meg –, ez esetben lehet, hogy most történész lennék. Hiszen pont ilyen történelmi szakmunkákra vágytam mindig, az ilyenek tudnak megfogni, mint az ő könyvei. Nem pusztán azért, mert jó tollú embertől valók, hanem mert a tárgynál szélesebb körű humán műveltséget foglalnak magukba, így nemcsak azt tudom meg belőlük, hogy – mittudomén –, micsinált Lukács György népbiztos 1919. július hanyadikán, hanem azt is, hogy Petőfi Erzsikéje, akivel „csillagot választott” a négyökrös szekéren (Vajda Milán emlékezetes verse az Anyám tyúkja-estben), kilencvenévesen halt meg 1918 őszén, és Herczeg Ferenc szép szavakkal emlékezett meg róla a Petőfi Társaság ülésén. (Amikor is kibuktak a fiatalok – a 35 éves Babits Mihály vezetésével –, elegük volt az öreges dolgokból.) Vagy hogy épp Hatos Pál könyve révén találkozom egy kortárs költő, Tóth Krisztina egyik versével, amit nem ismertem. Arról nem is beszélve, hogy elfogulatlan tényleírásai jó szívvel ajánlhatók mindenkinek, aki bármilyen rezsim eszmei-ideológiai propagandájának bűvöletében néz a történelemre.

vissza a lap tetejére

14. péntek

     Majdnem két hónapba telt és kiterjedt levelezésbe, de a tegnapi napon sikerült hozzájutnunk a NAV online számlázórendszerében a béténk nevének elveszett ékezeteihez!

     A másik ügyintézésem a telefon volt. Megtaláltam itt: 15 évvel ezelőtt mondtuk le az egyéni telefon-előfizetést, az adóhivatal rosszhiszemű gyakorlata miatt. Azóta azonban felfejlődött a mobiltelefon, minek következtében a béténk üzleti telefonvonala szinte teljesen kikopott a használatból. Nem is hív azon bennünket senki, csak idegenek, akik el akarnak adni valamit a cégnek, amit úgysem veszünk meg. Illetve nagy néha még „párja” jellegű ajánlatok jönnek. Megszoktuk, elvoltunk a felesleges telefonnal és a herdált előfizetési díjjal, csakhogy az utóbbi 3-4 hónapban ránk kaptak a kínaiak. Nem tudom, hogy a felsőoktatás-gyilkos Fudan egyetem iránt érdeklődnek-e vagy micsoda, de rendszeresen telefonálnak kínai férfiak, nők, reggel, délben, éjjel, hétvégén. Közülük csak elvétve beszél némelyik angolul, annak elmondjuk, hogy rossz számot hív, de úgy tűnik, hogy ez az információ nem terjedt el köztük. A többség a halló után csak hallgat, legfeljebb hebeg valamit kínaiul, nekik reménytelenül azt szoktuk mondani, hogy csing csang csung csing, néha biztatóan, máskor mérgesen. Mostanában hétvégenként már ki is húzom a zsinórt, legalább olyankor ne zargassanak. Végül felismertem: eljött az ideje annak, hogy megváljunk a bété telefonjától és a kínaiaktól. Elmentem a Telekomba módosítani a szerződésünket, vittem egy csomó papírt, mert ahhoz vagyok szokva, hogy az ilyen helyeken mindig kérnek valami iratot, amire pont nem gondoltam. De mostanra már eljutottunk oda, hogy nemhiába van minden a számítógépben – egyetlen papírt sem kértek és nem is adtak.

     Mire hazaértem, már nem élt a vezetékes vonalunk, így nem tudtam megmondani a kínaiaknak, hogy ezentúl a mobilon keressenek.

vissza a lap tetejére

15. szombat

     Ezen a héten nem kedvezett az időjárás annak, hogy kirándulni menjünk, úgyhogy nem mentünk.

     Megnéztem a Stúdió K Színház A Széplélek című előadását, de nem könnyen, dacára a sok Wagner-operazenének benne. Závada Péter írta a darabot, Geréb Zsófia rendezte. II. Lajos bajor királyról szól, erős történelmi/ismeretterjesztő tartalommal, művészetről és hatalomról szóló gondolatok megfogalmazásának lehetőségével, intelligens ki- és beszólásokkal. Szószínház, rétegzetten adták a színészek. Arra jöttem rá közben, hogy a monitorszínházban az unalmasság sokkal gyilkosabb, mint élőben. Mert amikor az ember ott ül a nézőtéren, akkor mindig találhat magának valami néznivalót. Mit tudom én, leköveti Nagypál Gábor idegenvezetőjének összes gesztusát, kifigyeli, mi van a nadrágzsebében és hogy lesz egyre kócosabb a haja. Vagy elmerül Homonnai Katalin melegbarna szemének fényeiben. Vagy élvezettel elnézegeti Pallagi Melitta arcán a kedves durcot. Vagy valami másra lel, ami leköti a figyelmét. De így, ölemben a laptoppal, közénk állt egy téglalap, ami nem engedett oda szórakozott szemlélődésre, vagy őket nem hagyta átjutni hozzám. Elkerültük egymást.

     Észrevételeztem a minap, hogy az elmúlt 14-15 hónapban végignaplóztam ezt az otthonülős, eseménytelen időszakot. Most már talán ideje, hogy naplószünetet tartsak. Vagy esetleg időként egy-egy gólösszefoglaló? Még nem tudom.    

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

     Mit néztem tegnap. Lila ákác, Madách Színház, 1969, Kerényi Imre rendezése. Csacsinszky Paliként Uri István. Gótikus ifjú szépség, azon túl semmi. Szilvássy Annamária a bájával és egyfajta derűs alázatossággal meggyőzött a tóthmanciságáról. Bizonyosné Tolnay Klári. Egyfelől magabiztosságot sugárzott, másfelől enyhe feszélyezettséget. Talán sokallta a korkülönbséget. Angelusz papa szerepében Márkus László a legszakállasabb gegeket vonultatta fel. Minden felvonás végén meghajoltak a színészek. Nyilván hogy a korán lejátszóknak ne kelljen megvárni az előadás végét. Utána úgy éreztem, hogy azért a gyenge minőségű fekete-fehér felvételen is átjött valami múltba veszett költészet. Vagy legalábbis a nosztalgia iránta.

     A Metropolitan Operaház programjában tegnap egy filmet vetítettek a fiatal énekeseknek rendezett hagyományos énekversenyükről, 2007-ből. Középdöntő, döntő. Két tenort favorizáltam. Mindkettő a nyertesek közé jutott végül. Az egyik, Alek Shrader széles arcú, világos szemű, „egyszerű fiú vagyok” típusú fiatalember. (Láttam tavaly a Met A viharjában.) A másik, Ryan Smith nagy darab, fekete, Forest Whitaker alkatú kedves pasas. Úgy találtam, az ő énekhangja vitt legjobban. Közben néztem, hogyan alakult a győztesek pályája. Ryan Smith nemsokára rákos lett és a következő évben meghalt. Kész volt az estém.    

vissza a lap tetejére

17. hétfő

     E hónap végén lesz a pályázatleadási határidő az NKA-nál a színházi folyóiratok éves támogatására. Elbírálás: 60 nap. Ha betartják ezt a terminust. Ha nem mennek akkor nyári szabadságra. Utána a miniszter aláírása: 1-2 hét. Ha nem megy akkor nyári szabadságra. Utána szerződéskötés azokkal, akiknek megítélték a támogatást. Pénzhez jutás szerintem inkább októberben, mint szeptemberben. Ha ugyan nem novemberben. Akkor már lassan hozzá is lehet fogni az elszámoláshoz a pénzzel, hogyan és miként működtettek belőle folyóiratot január 1-től december 31-ig.

      A Magyar Teátrum nem szenved pénzhiányban, de azért nagyon bízom abban, hogy megítélnek neki egy rendes, sokmilliós összeget. Abból majd futhatja rá a lapnak, hogy felvegyen egy külön embert, aki korrigálja legalább a címekben az elírásokat. Esetleg egy másik embert is érdemes lenne foglalkoztatniuk, aki csak arra ügyel, hogy Vidnyánszky Attila neve jól legyen leírva. Nehogy aztán baj legyen az ilyen hibákból.

vissza a lap tetejére

18. kedd

     Ha olykor az elégedettség hangján lehet szólni egy szolgáltatóról, akkor utána sajnos azt is vissza kell szívni. Mert igaz, hogy a Telekomból hazajövet nem élt a vezetékes vonal, de ez azért volt, mert kihúztam korábban a dugót, csak ezt elfelejtettem. Ám amikor visszadugtam, azonnal működni kezdett búgva, és a kínaiak fel is vették a fonalat, tegnap is többször beszéltem velük, vagyis nem igazán sikerült beszélnünk, de egymástól elszakadnunk sem. A másik: igaz, hogy nem adtak semmilyen papírt, viszont azóta sem láttam semmiféle szerződést. Ha bemegyek a frissen létrehozott üzleti Telekom-fiókunkba, egyetlen dokumentumot sem találok ott. És ami még rosszabb: korábban a belépéskor látszottak a mobiltelefon-számlák, amiket minden hó idusáig be is fizettünk ezúton. Most viszont egyáltalán nem látszik semmiféle befizetnivaló számla. Küldtem ez ügyben mailt a Telekomnak, de még automata válasz sem jött rá. Viszont hajnali fél 7-kor sms-t küldenek hasznavehetetlen, általános jótanáccsal. Az üzenet alján ott van az üzleti ügyfélszolgálat telefonszáma. Felhívom. Automata üdvözöl és közli, hogy ez a telefonszám „2019-ben kivezetésre került”, és mi az új szám. Felhívom az új számot, ott egy Vanda nevű női robottal lehet beszélgetni, de nem tudjuk értelmezni egymás mondandóját. Már így is egy csomó idő ment el erre eredménytelenül, és most újra el kell menni az üzletbe, nehogy az legyen, hogy be nem fizetett mobilszámlák miatt megbüntetnek bennünket.

     A pénz nem mindegy. Ha lenne sok, bedobálgatnék egy olyan automatába, amilyet a Theatertreffen fesztivál Büféautomata című előadásában láttam. Kócos, kopottas zenész ült egy üvegvitrinben, és ha pénzt dobtak be az ajtónyitójába, kijött és zongorázott. Az az ülés is egy állás. Csak nekem nincs állásom soha – gondoltam sóhajtva –, most sem, amikor a legjobban kellene, négy évvel a nyugdíj előtt.

     Mondjon három személyes tulajdonságot, amely érzése szerint alkalmassá tenné alkatrészraktárosnak – kérte a személyzetis Kevin Spacey-t a David Gale élete című filmben.

vissza a lap tetejére

19. szerda

     A Magyar Színházi Társaság évadzáró kétnapos Jó kérdés sorozatából többet is megnéztem online, a fiatal rendezőnőköset, a fesztiválosat. Fekete Péter államtitkár ugyan lemondta a maga beszélgetését, de egy másik eszmecserében részt vett dr. Ragány Misa előadó-művészeti főosztályvezető*, Fekete Péter békéscsabai színházának korábbi sajtósa, popénekes, dunaújvárosi színigazgató-aspiráns. Ez a bábszínházakról szólt, Papp Timi kollegina vezette okosan, tájékozottan. Dr. Ragány elmondta, milyen csodálatos dolog a Lázár Ervin program, a mellette ülő három bábszínházvezető pedig azt, mi a gond vele. Tanulságos volt, mármint a diskurzus lehetőségeit tekintve.

     De ma azt akartam elmesélni, hogy ha már van az Arcanum-előfizetés, gondoltam, szép sorban leszedegetem és elteszem a régi cikkeimet, amiket megsárgult papírkivágat formájában őriztem meg és tárolok dobozokban a vidéki rezidencia padlásán. Jelenleg 1993-nál tartok az időrendben, napilapos korszak, Népszava, sok anyag. Van ott egy kritika a Szentendrei Teátrum Pikkó Hertzeg és Jutka Perzsi-bemutatójáról.

     A kánkisasszony kínja

     – ezt a címet adtam neki. (Jutka Perzsi ugyanis a tatár kán leánya.) A megjelent cikk alapján nyilvánvaló, hogy a tördelő vagy a napos szerkesztő két hasábon átmenő kétsoros címet akart. Először az alliterációt elrontva beletett egy jelzőt, azt is rossz helyre. De még így sem találta elég hosszúnak, tehát bővítette egy plusz szótaggal. Így végül ez lett a cikk címe:

     A kánkánkisasszony szentendrei kínja

     Végül az én kínom lett, mivel az én nevem volt aláírva szerzőnek.

*Eltűnődtem azon, hogy mint minisztériumi főhivatalnok, bizonyára került már ez a fiatalember személyes kapcsolatba a Klebelsberg Központ vagy a Klebelsberg Kultúrkúria vezetőivel, munkatársaival. Lehetséges, tényleg, hogy senkitől nem hallotta: a Klebelsberg nevet nem úgy ejtjük, ahogy ő ejti?! (Ravasz név, mondhatom, a leírására is rá lehet vakulni.)

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

     Törőcsik Mari-nézés és -írás közben a legkülönösebb, amit láttam vele, az a Kéktiszta szerelem című 1969-es tévéjáték. Szőnyi G. Sándor rendezte, ahogy az összes többi Fejes Endre-feldolgozást is a későbbiekben. A Kéktiszta szerelem című nem hosszú elbeszélés az 1966-os Vidám cimborák kötetben jelent meg, a tévéváltozathoz kicsit átgyúrták, nemátalakító műtétek is estek. A kisgyerek lányból fiúcska lett – a négyéves Kovács Krisztián játssza, a hahóöcsis –, a nagymama nagypapává vált. A szülők helyére nővér és sógor lépett be. Az MTV ismertetője szerint: Törőcsik Mari és Latinovits Zoltán a gyári munkások világába kalauzolnak bennünket, ahol bebizonyítják: a szerelem ilyen körülmények között is legyőz minden akadályt, ha valódi mély és nemes érzelem, és harcolnak érte.

     Egy esztergályosműhelyben dolgozik Latinovits Zoltán – és olyan zavarba ejtő dolgokat mond, mint pl: külső-belső menetet vágok a csapágyba –, s a munkaidőn túl öltönyt, fehér inget és nyakkendőt visel. De így öltözködnek a melóskollégái is, a párttitkár elvtárs pláne háromrészes öltönyt hord. Ám nem ez a legfurcsább, hanem az a ridegség, ami süt ezekből az emberekből, a kapcsolataikból, különösen a gyerekekkel, mármint a saját gyerekeikkel való viszonylatban. Tulajdonképpen háromszögtörténet: Törőcsik Mari munkásnő elhagyja a szintén a műhelyben dolgozó férjét, Kállai Ferencet a Latinovits esztergályosért. Nem látom a szerelmüket, ha csak nem Törőcsik Mari szemén. De Latinovits mintha csupán át akarná venni a birtoklást az asszony fölött. A gyerek meg nem érdekel senkit, ő járulékos veszteség csupán.

     Ez a tévéjáték nekem 1969-ben túl korai volt, nem láttam akkor és később sem. De most mélyen fájlalom*, hogy nem találkoztam vele a nyolcvanas-kilencvenes években, mert akkor biztosan megkérdeztem volna Fejest, hogy ez hogy, és ő mégis mit szólt hozzá.

*helyesírás-ellenőrző: fájl – használja inkább a magyar megfelelőt: állomány

vissza a lap tetejére

21. péntek

     A Theatertreffen műsorán tegnap zürichi Medea szerepelt, Medea-szerűség, Leonie Böhm rendezésében, nagy fehér lepedősátorban. Tulajdonképpen (csak) az eleje meg a vége fogott meg. Kezdetként a zenélésnek egzaktan talán nem is nevezhető hanghatások a színésznőtől (Maja Beckmann) és a muzsikustól (Johannes Rieder), a játékosan drámai jajongás-énekük. És a végén, amikor a férfi a derékig érő hajával elsimította a lepedő alá bújt Medea-testet. Noha bőven nem ez lett a vége, zajlott még tovább, látványosabb befejezéssel. A zene a legmagasabb hőfokon Tarr Béla-filmekbe méltónak hatott.

     A történet nem éppen az volt, amit ismerünk, amennyire értettem, mert csak elvétve bukkant fel angol felirat. De sokat elárult maga a nőalak: a színésznő, aki már az előadás elejére készre kapta arcára az izzadságot és a könnyeket, plusz egy elmosódó türkizkék csíkot a homlokára, akár egy festett hajpántot. Az operatőr baljós árnyékot vetett Medeára, aki itt nem gyerekeket ölt, hanem illúziókat. A színésznő felsőcombján – ez Máté kiskori meghatározása a felkarra – szembeötlött egy kisebb tetoválás. Azt hiszem, seprűn száguldó boszorkányt ábrázolt.

vissza a lap tetejére

22. szombat

     A tegnapi csúcshódítási tervünknek ismét nem kedvezett az időjárás. Nem pont a tegnapi, de az egész heti. Tartottunk attól, hogy a több napi esőzés után sárosak lehetnek az erdei utak. A májusi eső aranyat ér mondásból arra kell következtetnem, hogy az oligarcháknak ebben a hónapban bizonyára nőtt az aranykészletük.

     Az állatkert is oly drága, nincs most pénz rá. Ezért aztán egyelőre online nézem a három hete született kiselefántot. De tegnap a testvére, a négyéves Arun ejtett rabul, aki félórákon át játszott rendkívül kreatívan egy szétvágott autógumival. Hurcimbálta, feldobálta, falhoz nyomta, fejére húzta, panyókára vetette a hátán, éppen csak nem hulahopkarikázott vele.

     Kedves férjem hallgatójának diplomamunkáját olvasom mint társadalmi korrektor. Idézek belőle (de nem pontos az idézet, nehogy a plágiumkeresőn fennakasszam a fiút): az 5G hálózatot a növekvő adatforgalom igényeinek kielégítése mellett olyan szolgáltatások támogatására tervezték, mint például az IoT (Internet of Things), a felhőalapú szolgáltatások, az autonóm vezetés vagy a küldetéskritikus kommunikáció.

     Nem tudom, mi micsoda, de a küldetéskritikus kommunikáción elgondolkodtam. Hogy azt mi mindenre lehet érteni és nem érteni.   

vissza a lap tetejére

23. vasárnap

     Zalaegerszegi gyerekelőadásról.

     A Theatertreffen tegnapi programján A varázshegy szerepelt a Deutsches Theaterből, Sebastian Hartmann rendezésében. Fehérre festett színészek fehér-meztelen „nagyon kövér emberek” jelmezben hemzsegnek a színen, elölről-hátulról-közelről kamerával övezve. A szemgödrük meg a szájüregük fekete, mint egy barlang. Eltorzított géphangon beszélnek és magas színvonalon mozognak. Technikailag oly bravúros az egész, hogy néha szinte el sem lehet eldönteni, vízszintesen helyezkednek el a színészek vagy függőlegesen, vetítve látom őket vagy élőben.

     Nem állítom, hogy értettem ezt a dolgot, de érdekes volt. Egy darabig. Az jutott eszembe, A varázshegyet alighanem elolvasni is nehezen menne ma. Az élő közvetítés nézőinek folyamatos fogyatkozását a kép bal felső sarkában lehetett szemmel tartani.

     Mi ezennel a nyár és a kímélet álláspontjára lépünk – írta Ady Endre egy színikritikájában.

vissza a lap tetejére

24. hétfő

     Hatos Pál könyvében olvastam Fellner Andorról. 21 éves zsidó vasmunkás, az aradi 33. ezred főbizalmija 1919 elején. A vesztett háború végére a hadsereg már szétzüllött és antimilitaristává vált: zsoldfizetés után a katonák leléptek. A Károlyi-féle népköztársaságnak egyebek közt ezért sem volt esélye megvédeni a történelmi Magyarország határait, eleve a vegyes nemzetiségű haderejével. Alig tudtak kinek fegyvert adni a kezébe, és még az is kockázatosnak bizonyult, mert sokan a fosztogatásnál hasznosították a puskát.

     Amikor Aradon az egyik zászlóalj nem volt hajlandó Soborsinra indulni a románok ellen (a szegedi bakákat felváltani), Fellner Andor főbizalmi hiába nógatta őket, a bizalmiak által fellázított katonák nem engedelmeskedtek. Kijelentette, hogy „ő az egész helyőrség nevében ünnepélyesen megígérte: a fegyelmet fönn fogják tartani. Mint szocialista, adott szavához ragaszkodik, és ha a katonák ellenkeznek, szemük láttára főbe lövi magát”. Amikor ez sem hatott, Fellner a zászlóalj katonái előtt agyonlőtte magát.

     Csak nézek ki hülyén a fejemből az emberi tisztesség ilyen végzetes megnyilvánulása láttán.

     Filmhíradó-felvétel lelhető fel Fellner Andor temetéséről. Úgy tűnik, a tömegre mindenekelőtt a híradó kamerájának jelenléte gyakorolt nagy hatást. A hadügyminiszter beszédet tartott, de hát ez némafilm. Elolvastam Az Est másnapi tudósítását. Abból kiderül, hogy a katonák végül elindultak Soborsinba. A miniszter pedig ilyeneket mondott:

     „A főbizalmiférfiui magasztos erényeknek és kötelességérzetnek erre a példájára mély megilletődöttséggel gondol az egész hadsereg. A demokratikus hadsereg bizalmiférfiai eme kiváló képviselőjének halála pótolhatatlan veszteség a 33. ezredre és az egész hadseregre. Halálával megpecsételte a demokratikus hadsereg bizalmiférfi-rendszerének kiváló érdemeit.” Elrendelte, hogy Fellner Andor emlékét megfelelő emlékművel örökítsék meg. „Az emlékmű költségeit a hadügyi igazgatás fogja viselni.”

     A Népszava tudósításában elírják Fellner nevét. Hónap végén címlapkép a Tolnai Villáglapján, aztán többé nincs szó róla a magyar sajtóban. Emlékműnek nem találom nyomát. Igaz, a szónokló Böhm Vilmos csak március 21-ig volt hadügyminiszter. Lehet, nem betonozta be eléggé a rendelkezéseit. (Ámbár a Tanácsköztársaság alatt is népbiztos, majd a Vörös Hadsereg parancsnoka, aztán bécsi követ. Végül emigráció.)

vissza a lap tetejére

25. kedd

     Megnéztem a Láng és Citrom című 2008-as dán filmet. Nem volt érdemes megnézni, ráadásul bosszantón és feleslegesen hosszan tartott. 130 perces, vagyis 40 perccel lépi túl a szükséges és elégséges játékidejét. De azt az egyet bírtam benne, hogy már jószerével az összes színészt ismertem különböző dán filmekből és sorozatokból, Mads Mikkelsent eleve, meg a többieket is, kit A hídból, kit a Borgenből, kit az Egy gyilkos ügyből, kit a Prágai történetből. Jó érzés kicsit otthonosnak lenni a dán filmszakmában.

     De hogy a főszereplőről eszembe jutott A híd, amit a tavaly tavaszi karantén alatt láttam, rögtön hívó-szívó hatást fejtett ki, úgyhogy visszavonultam A híd-főálláshoz, újranézni. Most már látok persze az első évadban olyan nyomokat, amiket nem szabadott volna elengedniük a rendőröknek. A konkrét hídon való átmenéshez nem kerültem közelebb az elmúlt bő egy év alatt, sőt: a miniszterelnök személyesen gondoskodott arról, hogy olyan vakcinával legyek beoltva, amit jelenleg nem fogadnak el az Európai hidakon Unióban. Nem mintha tudnék utazni, de ha tudnék, se tudnék. Pedig lehetséges, hogy várnak engem a dánok. Ebben a hónapban Dánia az az ország, ahonnan a második legtöbb látogató jött a honlapomra, Magyarország után.     

vissza a lap tetejére

26. szerda

     Kaptam Ildikótól egy brazil paradicsompalántát, aki* egyelőre a két ablak között lakik. Nem lehetetlen, hogy ő egy komolyan edző brazil válogatott felfutó hátvéd Roberto Carlos Futrinka néven, mert olyan ütemben erősödik, hogy két hét alatt két lakást kinőtt, és a második garnitúra karó fölé magasodik immár. Ha néhány órán át szakadatlan nézegetném, lehet, látnám is, ahogyan nő. Izgatott vagyok, mert nem elég, hogy itt jól érezze magát. Hamarosan kiköltözik a Dunakanyarba, találkozik a jó magyar anyafölddel, és majd ott futkározzon nekem felfelé.

*az „aki”-t Pogány Judittól vettem, aki a Színészbüfé 2-ben minden egyes fájára – névvel és életkorral – személyes névmással utalt <3

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

     Jászberényi Sándor: Minden rendben

     A négyes-hatos villamosra vártam.

     Hallgattam: az éjjel elterült lazán,

     s fel se tűnt a kölcsön bőrkabátban,

     hogy fagyni kezdett és elkékült a szám.

     A villamos meg csak nem akart jönni.

     „Nem baj” – gondoltam. „Nincs vonaljegyem.

     Nem vár senki. Nincs mivel törődni –

     Esetleges, mi történhet velem.”

     A körút mellett minden bérlakásban

     az összes alvó fogcsikorgatott,

     s összeadta szépen önmagában,

     hogy álmából levesbe aznap mit rakott.

     Gyalog sétáltam egészen hazáig.

     Fázni kezdtem. A körút gyorsított velem,

     figyeltem szedált országom, hogy ásít,

     majd tűnődtem, hogy mit jelent nekem.

     Az én hazám nem hordoz pluszjelentést,

     de megmondja, hogy súlyom hány kiló,

     hogy nem vagyok eléggé jó keresztény,

     és nem vagyok eléggé jó zsidó.

     Hogy bárhogy élek, nem lesz semmi könnyebb –

     Vágyam sincs, hogy szívem hajtsa szét.

     Nehézkes, átizzadt érdekek jelölnek,

     és én vagyok már minden csőcselék.

     Az utcán, hogyha bárki szembejönne,

     amit szeretne, azt tehet velem,

     bevett dolog, hogy így jutunk mi többre –

     akárki megkap áfamentesen.

     Hazaérek. Minden növényem él még.

     A bérlakás szelíden rám köszön.

     A boldogságot nézem még a tévén –

     Van tiszta ágyam, van néhány söröm.

vissza a lap tetejére

28. péntek

     Mint a Magyar Teátrum törzsolvasója jelentem, hogy a májusi szám tele van friss művészeti díjasokkal készített interjúkkal. (Megjegyzem, majd’ minden kérdés tartalmaz egy-egy „Ön”-t, így, nagybetűsen, mintha levelet írna az újságíró. Mondjuk én még tanultam, hogy a kérdésben lehetőleg kerüljük az önt/magát, de ha nem nélkülözhető, akkor sem nagybetűs.)

     No, tehát beszélgettek például Jászai Mari-díjasokkal, akik „idén év elején szinte egy időben kaptak hivatalos e-mail értesítést arról, ha esetleg ők kapnák a Jászai Mari-díjat, hogyan reagálnának rá.”

     De idézni abból az interjúból szeretnék, amely a cikk címe szerint Szerednyei Bélával, a cikk leadje szerint pedig Szerednyey Bélával készült. Mindenesetre ezt kérdezik a „Magyarország Kiváló Művésze címmel kitüntetett színművész-rendezőtől”.

     „ Ami a kitüntetés indoklásában áll, egybevág-e azzal, amit Ön az utóbbi évekből személyes kiemelkedő pillanatoknak, sikereknek tart?

     Erre is nehéz válaszolnom. Rendkívül nehéz pirulás nélkül olvasni, hogy ’a munkássága megkerülhetetlen érték’, és ha ezekbe a szavakba az ember mélyen belegondol, nem az elmúlt, általa létrehozott sikerek jutnak eszébe, hanem a felelősség az elkövetkező időkre nézve!”

     Volna ehhez mit hozzáfűzni, de egy markáns hanghatású sóhajjal továbblapoztam.

vissza a lap tetejére

29. szombat

     Hallottam ugyan a preraffaelitákról, de nemigen tudtam hová tenni őket. Illetve ha tennem kellett volna valahová, akkor nyilván Itáliában raktam volna le őket a XV. századba. Ez mindenesetre odavonzott hozzájuk a Galériába. Szent Euláliát ábrázolja, John William Waterhouse festette.

     Elnézegetve a Vágyott szépség című kiállítást a londoni Tate Gallery gyűjteményéből, a képeket és a szövegeket, hamar eszembe jutott, hogy az ismert festmény a víz alatti halott Opheliáról bizonyára ebből a festőtársaságból került ki. És valóban, bár az a kép nincs benne ebben az anyagban. Megtetszettek nekem a munkáik, szuggesztíven mesélnek a festményeik és szeretik a részleteket. Én is szeretem a részleteket. Bár egy életrajzi részleten megütköztem. John Everett Millais életéből – a preraffaeliták egyik vezéregyénisége –, aki 11 évesen jutott be a londoni Királyi Akadémia rajziskolájába, és számos díjat nyert, majd sok kritika érte, amikor William Holman Hunttal és Dante Gabriel Rossettivel fellázadtak és megalapították a Preraffaelita Testvériséget.

     Idézem az ismertetőt (javítva a javítandókat): Millais végletekig realisztikus preraffaelita festménye a gyermek Krisztusról apja asztalosműhelyében a közönségből felháborodást váltott ki, amíg a vezető kritikus, John Ruskin mellé nem állt. Az ezt követő, nehézségekkel teli években Millais és Ruskin felesége, Effie között szerelem szövődött, s végül a nő érvényteleníttette a házasságát, hogy hozzámehessen a festőhöz.

     Hát elég kritikusellenes magatartás elszeretni a támogató szakkritikus asszonyát…

     Megnéztem a Sean Scully-kiállítást is – az idő alatt, amíg kedves férjem hazament az oltási kártyájáért, mert anélkül nem lehet belépőt venni –, bár az absztrakt festészet iránti fogékonyságom inkább fogékonytalanságnak mondható.

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

     Nagyon is kedvemre való a tavaly novemberben elvágott kőszínházi fonalat a Katonában venni fel újra, hat hónap után, a Lear király premierjén. (Kábé a Kantin-pult magasságában vettem fel a fonalat, és a csuklómra kötöttem.) A kapuban a beengedő fiatalok igen gondosan ellenőrizték a nézők igazolványait, nem is egyszer, mert a szünet végén a visszatértünkkor újra. A nézőtér nem teljes házas: kettő, illetve négy szék után egy-egy SZFE-szalagos lezárt ülőhely.

     Gondoltam arra az előadás közben, hogy a színészeknek milyen nehéz lehet ez, felborult tervekkel, csúszással, meg-megszakadó próbaidőszakkal, zoommal meg mindennel ami volt és nem volt, elszokva az élő közönségtől, ideállni elénk a ferde és hullámos színpadra Zsámbéki Gábor rendezésében. Az elején hosszan élvezkedtem avval, hogy látom a részleteket, a díszlet anyagszerűségét, a színpad fémmennyezetét, a hepehupás fémpadlózatot. Aztán a továbbiakban kicsit lemondóan néztem ezt a balkezdetű és balvégzetű történetet, a darabbéli figurák ostoba hiszemjeit és szenvedélyes kitöréseit, a vérmaszatos életüket. Vártam, hogy valaki kiemelkedjen ebből színészileg. Picit talán kitüremkedett Tasnádi Bence az Edmundjának kajánságával. Vagy Bányai Kelemen Barna: a még álruhátlan Kentje hosszú, hullámos hajjal, arcszőrzettel olyan, akár egy reneszánsz udvari méltóság. Kulcsfigurának hatott Katona Dániel Péter e.h. Bohóca attól, hogy fiatal. Ő a jövőről beszélt – nem optimistán. Zsámbéki Gábor pedig – meglehet, egyfajta személyességgel – a múltról, a nagyságról és az attól való megfosztatásról. Többször összetört a világ a színen.

     Hegedűs D. Géza impozáns jelenség a címszerepben. Mondjuk azt tőlem nem lehet várni, hogy természetesnek és őszintének találjam Learként, amikor az életben sem látom annak.

     Nagy, hosszú tapssal zárta az estét a közönség. Tulajdonképpen ez is jólesett – ülni ott a maszkban, a maszk alatt fanyalgó arccal.     

vissza a lap tetejére

31. hétfő

     Helyzetjelentés Roberto Carlos Futrinka brazil paradicsomról.

     Hogy mennyivel nő a karója fölé, azt colstokkal naponta mérem, mint ahogy Az üvegcipő Sipos Lajosa a bor mennyiségét a palackban. Kedves férjem pedig naponta vizezi a növényt, mint ahogy a Popovics házmester a Sipos borát.

     Elvagyunk.

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra