Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

 

2021. június

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

  1 2 3 4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. kedd

     Nyilvános beszélgetésre én nem vagyok jó, vonakodom is tőle. Olyankor szoktam elvállalni nagy nehezen az ilyesmi felkérést, ha tényleg muszáj. A Partizánt becsülöm, és Gulyás Mártonról azt a tapasztalatot szereztem például a tavaly ilyenkor készített több napos színházi programjuk (Pandémia Okozta Színházi Találkozó) nézőjeként, hogy jól kérdez. Most is összehoztak egy hasonló színházi sorozatot PASZT néven, Lengyel Anna emlékére.

     Jött egy mail, szeretnék, ha részt vennék a színikritika helyzetéről szóló beszélgetésben. A vendégek: x, y, z, v, w. Visszaírtam, hogy a címből nem világos számomra, mi a téma. A résztvevők listájából úgy tűnik, hogy ez és ez. Márpedig ha erről és erről lesz szó, akkor érdemes lenne helyettem mást hívniuk, mondjuk a-t vagy b-t, mert ők ebben a tárgyban járatosabbak, mint én. Pár nap csönd, hhhhu, ezt megúsztam, gondoltam. Aztán válasz érkezett: mérlegelték (!), amit írtam, és ennek fényében módosították a meghívottak listáját. Hát így lett belőle „muszáj”.

     Túléltem, tulajdonképpen a beszélhetnékem is megjött közben, Puskás Panni és Kovács Bálint kollégák társaságában. Sajnáltam, hogy Uj Péter csak a legvégén, az utolsó körben jött elő avval, hogy szerinte nem hogy színikritikára, de színházra sem kellene az államnak közpénzt költenie. Azt vártam, hogy evvel kezdi majd és akkor erről fogunk vitatkozni.

     Még három napig tart a Partizán programja, érdekes témájú beszélgetésekkel, életútinterjúkkal, koncertekkel.

vissza a lap tetejére

2. szerda

     Semmit nem tudtam az Ígéretes fiatal nő című filmről, de éreztem, hogy van körülötte egyfajta pozitív hűha. Ha beütöm a gugliba, az ott kijövő ismertető szerint thriller/vígjáték. Azt elég nehéz értelmezni, ha a műfajmegjelölők nem tudták eldönteni, melyik. Mindenesetre elmentünk megnézni Erzsi barátnőmmel a Puksinba, bő egy évvel azután, hogy legutóbb a Zárójelentést láttuk ott. (A pénztárfülkében egy idős, ősz hajú nő ült. Két öregasszonyjegyet kérek – mondtam. – Tessék, itt a két tinédzserjegy – mondta.) Rajtunk kívül volt még a nézőtéren egy idős pár és egy sebtapasszal leragasztott homlokú, mackónadrágos öreg bácsi. Mondhatni, válogatott közönség voltunk ehhez a filmhez :-)

     Hosszan, sokáig fészkelődtem, miután a vetítés elkezdődött világosban. (Elfelejtették lekapcsolni nekünk a villanyt.) Alapjában véve a főhősnővel volt problémám; sehogy sem tudtam megérteni az élethelyzetét és a családi körülményeit. Ez a kudarcom nagymértékben abból fakadt, hogy a színésznőt negyvenesnek néztem. Aztán egyszercsak hősnőnk 30. születésnapját ünnepelték a szülei, onnantól kezdve kicsit jobban boldogultam. Félelmetessége csúcspontján Wagner-zenével tunningolták fel a nőt, hogy barátkozzam vele. (Éjszakánként titkos kettős életet él írja róla a port.hu, de ahhoz osztódnia kellene.)

     Durva film, nem idegen tőle sem a dramaturgiai, sem a filmes, képileg ellenjátszó bátorság. Az biztos, hogy benne vannak Emerald Fennell rendező munkájában a kor foglalatjai és rövid krónikái.

vissza a lap tetejére

3. csütörtök

     A PASZT második napján a Fiatal társulatok küzdelmei című beszélgetést nem hagyhatom szó nélkül, mert szimptomatikusnak találtam. A vendégek: Kis Domonkos Márk, a Déryné Kft. ügyvezetője, Darvasi Áron, a Déryné Programban elutasított produkciójú Klakker Társulat vezetője és Hegymegi Máté a Narratívától. Az általuk képviselt három fiatal társulat küzdelmei nagyon eltérőek. A színházaktól elvett tao-pénz elköltésére kitalált előadó-művészeti többlettámogatásból tavaly egymilliárd (1 000 000 000) forinttal megtolt Déryné Program küzdelmei talán művésziek lehetnek. A többieké finanszírozási. Kis Domonkos Márk ebben a partizános órában többször emlegette a kommunikáció és „a barikádok beásása” szükségességét. Ezen túlmenően áradozott a Déryné társulat működéséről és élményeiről, valamint többször felhozta magát mint a váci Dunakanyar Színház alapító igazgatóját példának. Hogy ő nulla forinttal indult, és öt-hat év alatt kiemelt státuszig és 400 milliós költségvetésig juttatta el a színházát*. Ez a felfejlődés valóban meglepő volt, és félő, hogy a művészi munkánál vagy az üzleti sikerességnél jóval nagyobb szerepet játszott benne Kis Domonkos Márk elhelyezkedése a nerben (Bakos-Kiss Gábor – Vidnyánszky Attila vonalon), vagy például Rétv. Bence államtitkár, helyi országgyűlési képviselő támogató tevékenysége.

     Darvasi Áronnál a sértődöttség elkerülhetetlennek látszott a kialakult beszédhelyzetben. Hegymegi Máté roppant fegyelmezetten, tárgyszerűen és hiába vetett fel valós problémákat. Az eszmecserét Kis Domonkos Márk propagandaszólamai uralták. Bizonyítva, hogy „kommunikáció!” „kommunikáció!” jelszóval milyen eredményesen lehet elejét venni a „kommunikációnak”, vagy ahelyett inkább fontos dolgok nyílt megbeszélésének.

* Gulyás Márton talán nincs eléggé képben ahhoz, hogy rákérdezzen mondjuk a Dunakanyar Színház említett költségvetésére és gazdálkodására, amelynek kapcsán felmerültek problémák, furcsa szerződések, szabálytalan ügyletek. Amikor azt mondom, hogy a színikritika dokumentál, abba azt is beleértem, hogy a színikritikus fejében a színház művészeti teljesítményén túl az ilyen információk is rögzülnek.

vissza a lap tetejére

4. péntek

     Észrevettem, hogy sosem használom a pandémia szót. Lehet, azért, nehogy bárkit tévedésbe ejtsek. Esetleg azt hinnénk (hihetnők): ahogy pomeránia a pomeránok országa, úgy pandémia a pandáké.

vissza a lap tetejére

5. szombat

     1930. november 6-án tartották a Feketeszárú cseresznye ősbemutatóját a Vígszínházban, és engem meglep az az indolancia, amivel Kárpáti Aurél, a jeles kritikus a másnapi Pesti Naplóban a maga másfélhasábos kritikájának közel felét avval töltötte ki, hogy elejétől végéig elmesélte a cselekményt. Na jó, hát ő tudja…

     Én azt tudom, hogy tavaly Miskolcon láttam kiváló előadását a darabnak. A József Attila Színház 2012 óta játssza (még Kerényi Imre rendezte), és Trianon évfordulóján, június 4-én mindig ezt tűzik műsorra. Tegnap online adták, megragadtam az alkalmat a megtekintésre. Elég különös módon közvetítették. Mintha a színpad elejében egy sínpáron száguldozott volna a kamera, de néha úgy rohant, mintha ott felejtett volna valamit a túloldalon. És hogy nem találta, hosszan sugározta Nemcsák Károly meztelen lábát papucsban. A színpad hátsó felében is suhangatott keresztül egy operatőr, ő egyszer be is lógott a képbe. Meglepett az előadás végén a taps, mármint hogy ezek szerint a zsöllyében nézők ültek, akiknek a színészeken kívül a közlekedő operatőrök látványát kínálták?

     Kicsit talán járogat el az idő a szereposztás fölött, Nemcsák Károly például akkor lehetett jó Dusán szerepére, amikor 1997-ben a Kamaraszínházban megkapta. Most nehezen viselhető, gyakran tört ki belőle a mértéktelen drámaiság, ilyenkor fokozottan nézhetetlennek találtam. Rékasi Károly helyett Zöld Csaba játszotta a főszolgabírót ebben a bácskai szerb-magyar szerelmi háromszögtörténetben, amelyben a férfiak Pikali Gerdáért veszkődtek, még fojtogatták is egymást bent a szobában erős szélfúvásban. A színésznő energiáit vettem és értékeltem.

     Rafináltan zenés, mulatós-cigányozós darab egyébként, és lehetett fokozni, részint ahogy Korponay Zsófi rágyújtott az Ederlezire, részint a Megjöttek a fehérvári huszárokkal – itt legalább nem a meghágásos szövegváltozatot preferálta Nemcsák Károly  –, és a befejezés a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország. (Csak hogy én is megírjam a végét.)

vissza a lap tetejére

6. vasárnap

     A nagyváradi Szigligeti Színház bajban van, miután azt találta ki a Bihar megyei önkormányzat, hogy költségtakarékosságból összevonná a Szigligeti Színházat, a román Regina Maria Színházat és a Nagyváradi Állami Filharmóniát. Ez az intézkedés a magyar színház mint autonóm intézmény megszüntetését jelentheti. Egyébként sem vagyok járatlan a nagyváradi színházi életben, de ebben a helyzetben pláne úgy éreztem, hogy mindenképpen itt a helyem a HolnapUtán nevű fesztiváljukon, amit kilencedik alkalommal rendeznek meg idén.

     Eltömegközlekedni Nagyváradig, az olyannyira nem egyszerű, hogy jelenleg szinte lehetetlen. A püspökladányi állomás falán emléktábla hirdeti: a Püspökladány-Nagyvárad vasútvonal 150 éves. De az 2008-ban volt, az emléktábla-állítás, most viszont háromnegyedórát vártunk Püspökladányban a vonatpótló buszra (Papp Timivel), aztán Biharkeresztestől már átültünk a színház mikrobuszába, így futottunk be a városba, bő félórával előadás előtt. A Grand Hotel Astoriában szállásoltak el bennünket. Meg vagyok illetődve az épülettől. Nem elég, hogy Ady a földszinten, a kávéházban ismerkedett meg Lédával, de később állítólag szobájuk is volt a harmadikon, illetve egy-egy szobája mindkettejüknek, csak nem tudjuk, melyik ment át a másikhoz.

     A nagyváradiak A tigris című előadásukat játszották el, Tóth Tünde rendezését. Gianina Cărbunariu darabja tény alapú – 2011 decemberében etetői gondatlanság következtében meglépett egy tigris a szebeni állatkertből és órákig grasszált a városban –, majd ettől a ténytől elszakadva vizsgálódik. Öt, néző kezdőhelyzetű színész a színpadon (egy lány és négy fiú), játszanak és reflektálnak jelen helyzetükre is. Még ott van a lábuk alatt a talaj, de mindjárt kihúzzák.

     A temesváriak a Kilenc című musicallel érkeztek, Györfi Csaba rendezésében. Bátor vállalkozás; nagy személyzetű, igényes zenés mű. Énszerintem nem kiemelkedő darabja a musicalirodalomnak. (Egyszer valamikor megadóan végignéztem teljes hosszában a békéscsabaiaktól.) A műfaj követelményeit kell minél színvonalasabban teljesíteni hozzá – ének, tánc, látvány, esetünkben a temesvári színházteremre emlékeztető díszoszlopokkal –, és az elég is. Ambiciózusan dolgozik a társulat, ez szolid eredményekre vezet. Ott van mondjuk Vajda Boróka vagy Lőrincz Rita műfajazonos stíljátéka. Vagy Tokai Andrea revü üzemmódban is működő, sajátos nagyasszonyisága. Több most nem jut eszembe.

vissza a lap tetejére

7. hétfő

     Annyira kijöttem a gyakorlatból, olyan rég nem utaztam, hogy nemcsak tollat és jegyzetfüzetet felejtettem el magammal hozni, de mackót is.

     Az itteni járványügyi szabályozás értelmében a színházaknak minden előadást egyben kell lejátszani, szünet nélkül, és nem lehet hosszabb két óránál. (Ez előnyösnek bizonyult számunkra a Kilenc című musical esetében.)

     Délután a Lilliput Társulat A négyballábas kisegér című bábelőadásának premierjére mentünk. Jó érzés volt hét hónap után újra gyerekközönséggel találkozni teljes életnagyságban. Mondjuk úgy festett, hogy csak közönséget látunk, előadást nem, mert elment a villany. De aztán bő félóra alatt visszahozták, így lezajolhatott a bemutató. Megjegyzem, legfeljebb két ballába volt az egérnek – hozzá külön lábfelelős bábos – és gazdag tapasztalata. Például ismerte a különbséget az indiai és az ázsiai elefánt között.

     Este az újvidékiek léptek fel a nagyszínházban a Parasztoperával Keresztes Attila rendezésében. Parasztoperista vagyok (és imposztorológus – tette hozzá Papp Timi), alighanem minden magyar nyelvű bemutatóját láttam ennek a Pintér Béla-darabnak. Erről az újvidékiről kritikaírandó leszek, kész örömmel. Kitűnő produkció.

     Utána a színház erkélyszintjén a foyer-ban ültünk a közös vacsoránál, odébb egy hosszú asztalnál a színészek, mi egy kisebbnél hárman-négyen hivatásos nézők, tollforgatók, ilyesmik. Arra gondoltunk, hogy a legjobb lenne odamenni hozzájuk és megkérdezni: nem jönnének-e vissza velünk a földszintre, hogy eljátsszák még egyszer az előadást. Boldogan azonnal újra megnéznénk.

     Ehelyett a frissen felújított Léda-házba indultunk, amely a társulat munkaterepe lesz a továbbiakban. Itt megnéztük Tárnoki Márk háromnapos zenés színházi workshopjának eredményét; félórás ízelítőt tíz színiegyetemistával. Ez az esemény zárta a négynapos HolnapUtán fesztivált.

vissza a lap tetejére

8. kedd

     Nem írtam tegnap, milyen megpróbáltatást jelentett számomra a Parasztoperán a jobbomon ülő két, nem fiatal nézőnő. Amikor elkezdődött az előadás, beszélgettek egymással. Nyilván úgy voltak vele, hogy amíg zene szól, addig nyugodtan beszélgethetnek, majd ha csönd lesz és próza, abbahagyják. De nem maradt abba a zene, és ők sem. Bár egy idő után már az előadás adta nekik a témát, azon háborogtak. Bosszantottak ugyan, de aztán lényegében megsajnáltam őket, végtére is ők voltak az este vesztesei.

     Több átszállás, csatlakozás, késés – hat és fél órába telt Nagyváradról háztól házig hazajutnom. Kocsival a fele lett volna, csak nem tudom, Ottília mit szólt volna hozzá. Meg parkolni sem lehet most ott a színháznál.

     Megnéztem az Örkény Színház dokufilmjét az elmúlt egy évéről. Jó volt látni. Különösen azt megtudni és megérezni, hogy milyen volt a Vers csak neked akció – a színészek fejenként nagyjából száz színházvágyót hívtak fel telefonon, hogy verset mondjanak és beszélgessenek kicsit. Hogy milyen élmény volt ez a színészeknek és a telefon másik végén levőknek.

     Az Örkény nyerte ezt az elmúlt színháztalan szezont, azt hiszem.

vissza a lap tetejére

9. szerda

     Hét hónap után szokatlan a brutális elszakadás: az estét színházban töltöttem, kedves férjem pedig egyedül volt otthon. A Bethlen Téri Színházba mentem, ahol az Art-Színtér tartotta A testőr premierjét. A honlapjukról nem derül ki, hogy kik állnak e mögött az új színházi vállalkozás mögött, vagy kik állnak benne, mindenesetre A testőrt Debreczeny Csabával és Járó Zsuzsával tűzték műsorra, és ezt vonzónak, sőt sanszosnak találtam.

     Mivel talán nem vagyok egészen fejlődésképtelen, ma már azt is el tudom képzelni, hogy Molnár Ferencet ne úgy játsszák, ahogy a nagykönyvben meg van írva, hanem valami mást akarjanak tőle. Csak az aztán álljon helyt magáért a megvalósításban. A testőr egyébként alkalmas lehet arra, hogy kicsit alánézni próbáljanak a színházi alkotók. Végtére is maga a történet – a színészférj álruhában megpróbálja visszahódítani színészfeleségét – már-már abszurd. A fordulatokat pedig éppenséggel meghatározhatják az emberi érzelmek és kapcsolatok legkétségbeejtőbb mélységei.

     Az Art-Színtér előadásának külsőségei: a konvencionális, bordó bársonyos díszlet és az annak tökéletesen ellentmondó extravagáns jelmezek akár szolgálhatnának különleges szándékot. Pláne hogy a színésznő zongorázás helyett cimbalmozik. De Vass György rendező végül is pusztán a darab mérsékelt ritmusérzékű lebonyolítására szorítkozott. A főszereplők, amint azt várni lehetett tőlük, igazolták, hogy jó színészek. Járó Zsuzsa sikkes és stílusos, Debreczeny Csaba színes és a virtuozitás sem áll távol tőle. Mindazonáltal enyhe csalódást okozott számomra az este. Annyira egyfedelűnek mutatkozott a játék. Nem volt benne titok. (Ha csak az az egy nem, hogy a Mamát játszó Kútvölgyi Erzsébet miért abban a ruhában pucol ablakot, amiben az Operába megy.) Semmi finesz, semmi sejtelem, semmi varázs. A közönség – kihagyásosan, érintésmentesen ültetve – elégedettnek látszott.

vissza a lap tetejére

10. csütörtök

     Három napig tartott, vonaton, biciklin, tornászva, takarítva, félszemmel, két füllel, de végignéztem a Partizán teljes, 5 óra 36 perces Ascher-életútinterjúját, élvezettel. Gulyás Márton öntudatos, markáns partner volt. Ascher Tamás pedig nyílt és önreflexív (a kritikus szót kerültem evvel a megfogalmazással, azt hiszem). Lehetett érezni, hogy ő nem egy rossztét lélek – gondoltam a végén, amikor befejezésül felolvasta Eino Leino A megrémült fiú című versét (Képes Géza fordításában), és abban szerepelt ez a kifejezés, ami megtetszett nekem, a rossztét lélek.

     „Sátán settengett a kertben,

     pitvarban a pokolfajzat*,

     kerítésnél Kártevő állt,

     rossztét lélek az ajtónál”

     Szóval elégedett voltam, ráadásnak még magammal is, mert 95%-ban be tudtam mondani azokat a neveket/címeket, amik adott pillanatban nem jutottak Ascher eszébe. (No és persze bekiabáltam volna, amikor a Cate Blanchett-es ausztrál Ványa bácsi New York-i vendégszerepléséről mesélt.)

     A műsor egyébként nem tűnt túl hosszúnak – érdekes archív bejátszásokat is szerkesztettek bele –, és a résztvevők sem látszottak fáradni. De az idő múlását azon is lehetett mérni, hogy az első órában még csak egy darab ősz hajszál tekergett Ascher zakóján, a harmadik órában már három.

* Ááá… hogy pont pokolfajzat

vissza a lap tetejére

11. péntek

     Roberto Carlos Futrinkáról kiderült, hogy remekül érzi magát a két ablak közötti üvegházi viszonyok között. Jókedvében naponta 4 centit nő! Az is látszik, hogy elsőre még csak amolyan tejleveleket növesztett, azok vannak alul. Feljebb aztán, minél magasabban, annál bonyolultabb szegélyű, egyre cizelláltabb leveleket hozott. A termés még csak kósza gondolat sem lehet a nemlétező fejében, de már határozottan paradicsomszaga van az egész növénynek.

     Nemrég újabb karócsere történt, ismét hosszabb botokat kapott, de már azokat is kinőtte. Szemmel láthatólag elkezdte szétfeszíteni az ablakkereteit. Így aztán – bár még nem terveztük kiköltöztetni – kénytelenek voltunk sürgősen internálni, mert félő, hogy eltelik még egy kis idő és már nem fog beférni a kocsiba a szállításkor. Emeletes buszt meg nem tervezünk venni. Kartonba hengerelve utazott a Dunakanyarba tegnap, ahol egy nagyobb dézsába telepítve elfoglalta helyét a teraszon.

     Egész nap kertet rendeztünk, gyomoltunk, hogy minden szépen várjon majd bennünket. Denevér Ernő már otthon van. A kisdiófa akkorát nőtt, hogy az elnevezése „Öcsi bácsi”-szerűnek hat. A fügére pillantva megállapítottam, hogy idén felhőkarcoló-technikával kell majd téli palotát emelnünk neki.

     A be nem fejezett lakóház eredetileg nappalinak tervezett, majd raktárrá lett félkész helyiségében a szekrény tetején fekvő, hosszú kartondoboz végén nyitva maradt a fedőlap. Beköltözött oda egy madár költeni – az nem világos, hol jár be, mármint nem a dobozba, mert az világos –, és most a kis fiókája csipog odabenn. Nemigen tudtam felvenni az adatait, nem akartam sem zaklatni, sem elmozdítani a dobozt, úgyhogy alig láttam belőle valamit. Tájékozódva azóta, úgy gondolom, rozsdafarkú lehet. Még nem tudom, hogy fog ez menni, de készen állok részt venni a felnevelésében.

vissza a lap tetejére

12. szombat

     Egyszer voltam premieren a Vidnyánszky-érában a Nemzetiben. 2014-ben, amikor Gombrowicz Operettjét rendezte lengyel rendező, és ez alkalomból a lengyel követség ragaszkodott ahhoz, hogy kritikusokat is hívjanak meg a bemutatóra. Nem tudtuk akkor, hogy az invitálás így és ezért történt, csak ráköszöntünk és rácsodálkoztunk egymásra kollégákkal az előcsarnokban.

     Most viszont a Rómeó és Júlia bemutatójára egy kedves ember elvitt magával, a második jegyével. Részint a Shakespeare iránti fokozott, Gábor Miklós-díjas érdeklődésem vitt oda, részint erről írok a júliusi Mozgó Világba. Így aztán nem is leszek itt most bőbeszédű. A produkció kapcsán előzetesen annyit mondtam volna: érthetetlen, hogy nem Szűcs Nelli kapta a Dajka szerepét, aki pedig arra született.

     Impozáns előadás, amelytől kézen-közön néhány új gondolatot is nyertem a darabról. Gábor Miklós-díj szempontból szerintem nem játszik. Ahogy Vidnyánszky Attilánál lenni szokott: nagy díszlet, füst, szimultán jelenetek, szinte folyamatos zene, a színészeken mikroport (hogy kihallatsszanak), ami elveszi a természetes hangjukat, a modulációt – mindez nem azt szolgálja, hogy kiemelkedő színészi alakítások szülessenek.

     Nem fedném fel a kártyáimat, de a leghatásosabbnak azt találtam, amikor a bálban a tömeg Rómeóval és Júliával az élen előre-hátra vonult, hullámzott. A leghatástalanabbnak pedig az erkélyjelenetet. Mintha ez a két szép, fekete hajú fiatal – Szász Júlia és Herczegh Péter – nem tudnák, hogy az ember lánya/fia milyen nekihevült, megittasult és felspannolt egy frenetikus buli hajnalán, miután épp beleszeretett valakibe. Úgy adták elő a dialógust, melankolikusan rázongorált Adagio* alatt, hogy majdnem elaludtunk rajta, ők is, mi is. De voltaképp nem akartam ilyen negatívan befejezni, úgyhogy holnap majd folytatom.

* Csekkolván: nem az Adagio volt. Még egy ilyen félreazonosítás, és legközelebb talán be sem mehetek.

vissza a lap tetejére

13. vasárnap

     Spiritusz-cikk.

     A Nemzeti premierközönségéről nem akarok beszélni, de… Nem akarok.

     Már korábban szereztem egy jegyet a szombati Rómeó és Júliára, visszaemlékezve arra, hogy hosszabb, alaposabb cikkhez mindenképp ajánlatos kétszer nézni meg az előadást. (Ennek a gyakorlatnak az vetett nagyjából véget, amikor a színházak bevezették a szakmai jegyet, aztán az egyre drágább lett.) Tegnap kevesebben voltak a nézők, kisebb volt az átlagéletkoruk (gyerekes családok), és többen viseltek maszkot, mint a premieren.

     Rokonszenvezem a két fiatal színésszel. Nehéz a szerepük, és nincsenek még eléggé felvértezve ahhoz, hogy ennyiféle elterelő rendezői elem ellenében mutassák fel magukat. Szemben mondjuk Blaskó Péterrel, akin természetesen nem fog ki semmi. Ő fölé megy bárminek. Olyan lehengerlő kedvességgel, olyan joviálisan adja Lőrinc barátot, hogy avval teljesen elkeni a pap súlyos felelősségét a történtekért.

     A második rész elején Szász Júlia-Júlia a Robogjatok, parázspatájú mének… monológ közben mackókat dugott egy fekete nejlonzsákba. Tulajdonképpen ez volt számomra az előadás legmegrázóbb pillanata. (Amivel nem azt akarom mondani, hogy később a két fiatal halála nem keltette fel bennem is az elvárható érzéseket.) De hogy mit csinált itt Júlia. Úgy döntött, hogy ő most már felnőtt? Asszony lesz az éjjel, és ideje a mackóit elraktározni? Vagy csomagolt, mert kiköltözni készült? Ezen muszáj morfondíroznom.

vissza a lap tetejére

14. hétfő

     Ültem a Szkénében este a Kartonpapa premierjén, és eléggé ígéretesnek láttam, amit látok. A szoba, aminek mindene kék. A tárgyak, amik picit furák. A teríték szalvéta nélkül, a borospoharak üvegcsengés nélkül, a polcok otthonosságtalansága, a festménykeretbe ágyazott tévéképernyőn a Vénusz születése. Udvaros Dorottya Évájának éles hangjai és almamintás ruhája. Scherer Péter alig hangú, totyorgós Károlya. A minden körülmények között belevaló Parti Nóra. Varga Ádám mint frusztrált fiúgyermek. És Mosolygó Sára e.h., akiben első pillanattól kezdve gyönyörűségem telt, a szépségében és a bakfisundokságában.

     Húsz perc után az a zavarba ejtő érzésem támadt: mégse lehet azt mondani a rendező Tasnádi Istvánnak, aki maga írta a darabot, hogy talán nem így kellene játszani ezt. Már csak azért sem, mert úgyis egy nagy parabola lesz belőle a végére. Hanem valahogy… kevésbé konkrétan, nem pszichologiko-realistán. De mégsem túlzottan elrajzoltan. Nem tudom, hogyan. Megfoghatatlanabbul.

     Idővel aztán nagyjából elült bennem ez az érzés. Ami arra utal, hogy a játék végül kiforogta magát. Mű és színrevitel a kisebb vargabetűk közepette egymásra találtak, és többé-kevésbé igazolták magukat, inkább többé, mint kevésbé.

     Nyolcvan perc, nyári világosban hagytuk el az egyetem épületét, elhúzódó csíkokban pirosló felhők kísérték a villamosutat, és pont hazaértünk valamilyen meccsre, aminek második félidejében a hollandok és az ukránok szép gólokat rugdostak egymásnak.

vissza a lap tetejére

15. kedd

     Arra érkeztem a nyári lakba, hogy a pályát tévesztett nappaliban három rozsdafarkú repked, csicsereg, üldögél a magasban a gerendán. (És láthatólag ürít is.) Ketyergő hangjuk van. A fészkes dobozban nem volt senki, ebből arra következtettem, hogy itt már mindenki tud repülni. Arról sajnos nem vagyok informálva, hogy a három madár közül melyik milyen generációt és családi státuszt képvisel, ki gyerek, ki szülő, miféle leosztásban. Mindenesetre azonnal kitártam a duplaajtót a teraszra, hadd repüljenek ki. Bár kicsit tartottam attól, hogy holnap már öten lesznek bent nálunk, mert valamelyik elhozza a menyét vagy a barátait. Napközben aztán kifigyeltem, hogy hangoskodva kirepülnek az ajtón, és feljebb, az eresz alatt egy téglahiánynyi lyukon visszajönnek. Meglátjuk, mi lesz ebből. Kicsit aggódom, hogy talán elüldözték a szomszédságukból Denevér Ernőt, mert ő most nem lóg a helyén. Rosszallnám, ha ezek a befogadott kismadarak nem tartanák tiszteletben a házigazdák denevérjét és nem tudnánk itt szépen megférni hármasban, háromfajtaságunkban; rozsdafarkú, denevér, ember.

     Még az történt, hogy ünnepélyesen leszüreteltem az első négy szem málnát.

vissza a lap tetejére

16. szerda

     Kész a Rómeó és Júlia-cikk – hálás vagyok, amiért bőven kínált írnivalót, mert nem vagyok az a típus, aki könnyen mond semmit semmitmondó előadásról tízezer leütésben. (Egy ágyban az ellenséggel – ez lett a címe.)

     Májusi díjnyertes keresőkifejezések a honlapomra érkezéshez:

     Lyukas foggal álmodni

     Süt a nap helyesírása

     Fenyő Miklós lakása

     Milyen mélyen megy a csalagút

     Hegyi Barbara hol lakik

     Tükörtojás meddig áll el

     Zárható napló felnőtt

     Egy feles pálinka mennyi idő alatt megy ki

     Továbbá számosan elolvasták az elmúlt héten a Ternyák Zoltánról szóló két cikkemet – az egyiket a pályakezdésekor írtam, a másik nekrológ –, ami avval függhet össze, hogy Ascher Tamás említette őt a partizános interjúban.

vissza a lap tetejére

17. csütörtök

     A váci Dunakanyar Színházban jártam a Liliomfi premierjén. Ilyenkor amúgy is az a hozzám legközelebb eső színház kilométerben. Érdekes, amikor az utóbbi években részt vettem ott színházi eseményen, szinte mindig jelen volt, sőt beszédet mondott Rétv. Bence államtitkár, a körzet országgyűlési képviselője. Most azonban nem láttam, úgy látszik, alább hagyott a színházi érdeklődése. A Dunakanyar Színházat már nem Kis Domonkos Márk vezeti, hanem Molnár Bence, akit legutóbb temesvári színészként láttam a Hedda Gablerben. Azóta testesebb lett, színészileg nagyobb kiterjedésű, magabiztosabb.

     Amikor felment a függöny, rögtön meg lehetett állapítani, hogy ez a színház kicsi. Legalábbis a színpadot agyonzsúfolta díszlet, tucat szereplő, plusz még a három fős zenekar. Térhiányban látszott szenvedni a produkció. Aztán bejött idősb. Schwartzként Felhőfi-Kiss László, és annyira rettenetesen sok volt minden, amit csinált, hogy arra gondoltam: ő már tudja, hogy baj van. Később a baj, ha volt is, oldódni látszott. A szünet után már a közönség is egyre jobban belenevetgélődött a játékba. A második rész elejét egyébként is feldobta Gémes Antos Kányai és Medveczky Balázs Gyuri pincér kettőse. Passzoltak egymáshoz, a nagy hangú, minden hájjal megkent, súlyos komikus, meg az egészet aprólékosan komolyan vevő, nyílt színészetű, nyúlánk fiú.

     Horváth János Antal rendezte és írta a darabot a Mohácsiakéból. Letagadhatatlanul Mohácsi ez, a tobzódásával, a már alaposan ismert poénjaival, a gazdaságtalanságával, a bőkezűségével. Takács Gézához illik a főszerep, és fokozatosan tettek kedvező benyomást rám a lányok is: Trill Beatrix Erzsiként, Varga Fekete Kinga a Szandtner Anna-szerepben.

     Hogy ez a szeleburdi, fékezetlen habzású aktuálszínház bejön-e majd a váciaknak, az minimum kétesélyes, de drukkolok nekik.

vissza a lap tetejére

18. péntek

     Egyik végétől és végletétől a másikig színház jegyében zajlott a tegnapi napom. Délben megnéztem a bábrendező szakos Fodor Orsolya freeSzfe-s vizsgaelőadását, az Orlandót a Reáltanoda utca 12-ben.

     Nahát, amikor a bölcsészkarra jártam, naponta sétáltam el ezelőtt a lepukkant épület előtt! És nem tudtam, hogy a Kincsem-tulajdonos, Nagy Ervin-es Blaskovich Ernő palotája volt. Évtizedek óta omlik-bomlik, foszladozik, rogyadozik, de még így is jól látható, hogy belül milyen gyönyörű lehetett. Vándorló produkció ez, követjük a vezetőnket-narrátorunkat, Dénes Emőkét, aki után eleve szívesen megyek, mert tudom róla, hogy csodaszínésznő. Némelyik szobában épp csak hárfázik valaki, máshol szembetalálkozunk Gyabronka Józseffel, amint ül Erzsébet királynőként a trónon, némi uralkodói ruha, azon kívül csak egy félszájnyi rúzs, meg a tartás, a tekintet, a felhúzott fél szemöldök – és tökéletes. Van, hogy csak a sziluettjét látjuk Barta Ági Bartos Ági* Orlandójának – zavaros nemű személy, nem is tudom, nem törvénytelen-e már meg ilyesmit nézni középiskolásoknak –, máskor fizikai színházzá lényegül a csapatmunka. 23-25 nézők baktattunk a házban helyiségről helyiségre, talán túl sokan is voltunk ahhoz, hogy mindig mindent lehessen látni, de ez is része a dolognak, ahogy a kétórányi, kicsit fárasztó menés-állás is. Kell némi erőfeszítés, de jó, hogy kell. Így követi le az ember a duplán is poétikus alkatú Orlando történetét, és így teszi magáévá ezt a szépen kitervelt, kompaktan kidolgozott, kalandosan és ihletetten megvalósított szín-házbejárást.

     Este – vízben hagyván a MÜPA-s Rajna kincsét – a Margitszigeten volt jelenésem a Puskás, a musicalen. Elvállaltam a kritikaírást, de le kell higgadnom, mielőtt hozzáfogok. Igen nehezen viseltem ugyanis rögtön az első háromnegyedórát a nézőtéren. Akkor még el sem kezdődött az előadás. Jó ideig reklámokat vetítettek, amelyek ajnározták a produkciót és az arculatos termékek széles választékát kínálták. Majd színre lépett Szabó László producer és Szente Vajk rendező. Hosszan-hosszan rengeteg jó szavuk volt az alkotásról és az alkotótársakról. Ugyan, mit lehetne ahhoz nekem hozzáfűznöm.

*Már amikor először láttam, tudtam, hogy keverni fogom ennek a két, tehetséges fiatal színésznőnek a nevét! Bocsánat.

vissza a lap tetejére

19. szombat

     Még a tegnapi témákhoz visszatérve: örültem látni az Orlandóban Nagyabonyi Emesét. Vajdasági előadásokból ismerem ezt a vadmacskaszemű színésznőt – talán Sardar Tagirovsky mutatta be őt a bábos növendékeknek –, mindig majd’ szétvetette az erő és az energia, és most előnyösnek mutatkozott kis szobákba szorulnia.

     A Puskás-musicalt megelőző színpadi Szabó László–Szente Vajk produkció részét képezte, hogy a közönség előtt köszöntötték fel azokat a szereplőket, akiknek állami művészeti díjakat adtak idén. Így már előre színpadra léphetett, tapsot arathatott, valamint átvehetett az előtérben található shopban is árult Puskás-szerű mezből egyet-egyet a Jászai Mari-díjas Nagy Sándor, a kiváló művész Szerednyey Béla és a Kossuth-díjas Cseke Péter. Erről eszembe jutott, hogy miután Cseke Péter megkapta a maga Kossuth-díját, talán már nem is volna igazán szükség arra a művészeti irányváltásra, amit végrehajtott a kecskeméti színházban. Ahol korábban például Zsótér, Mohácsi, Szász rendezett, és evvel párhuzamosan ment a Szente Vajk–Szerednyey Béla fémjelezte szórakoztató színházi vonulat. Mostanra, úgy tűnik, Szente Vajk főrendezése alatt revideálódott és redukálódott ez. Ugyanerre gondoltam aztán tegnap este is, amikor a kecskeméti színház fullasztóan meleg nézőterén végignéztem A revizor-előadást, amit érdektelennek és unalmasnak találtam. Pataki András rendezte, Kocsis Pál a Polgármester, akinek ez az utolsó színészi feladata Kecskeméten. A Katona József Nemzeti Színház már nem tart igényt egy olyan formátumú színészre, mint amilyen Kocsis Pál. Hát ja, minek is nekik.     

vissza a lap tetejére

20. vasárna

     Arra nem számítottam, hogy szombaton késő délelőtt milyen nehéz lesz kijutni a városból, hogy hirtelen lezárják előttünk az Andrássy utat, mivel a magyar szurkolók a Hősök teréről fognak vonulni a Népstadionba. Kerülőutakon szabadultunk verejtékesen.

     Észak-Kelet-Magyarországnak vettük az irányt, szemnek jóleső hegy-domb, zöld, sárga, vidám felhők, meleg. Nem szándékosan, de utunk mentén kerülgettük-nézegettük a Mátrai Erőművet, ami a miénk, miután a nagy hiányt, amit termelt, megvettük a felcsúti milliárdostól. Hát nem egy látványpékség. Szép viszont, szépen felújított és kistafírozott a kisnánai vár. A Kompolti családé volt valaha. Az 1500-as évek elején kihaltak, de előtte még voltak három testvérek, Kompolti Péter, Kompolti Pál – vagyis el lehetne énekelni velük a Hajmási Pétert –, a harmadik fiút pedig Kompolti Kompoltnak nevezték el a vicces szülők, talán nem is csoda, ha már nem vitte tovább senki a nevet. Az utólagos odatapasztású kilátótoronyból kedves látvány a falu. Benéztem a vár romjai között a várnagy szobájába is, amit többé-kevésbé berendeztek korabelinek. A várnagy elnevezés erős túlzás, mert aki abba az ágyba belefért, az inkább várkicsi lehetett. Befogadták ide valaha Móré László rablólovagot, akit az Egri csillagokból ismerhetünk. Állítólag itt ásta el a kincseit, mielőtt lefogták és elvitték a konstantinápolyi Héttoronyba. Kincskeresővel nem találkoztunk, pláne nem kisködmön formájában.

     Kápolnán megcsodáltam ezt a zsánerszobrot. C elem a Lovas Színházban, gondolom, ez a címe, de lehet, hogy nem.

     A tegnapi este vesszen homályba.

vissza a lap tetejére

21. hétfő

     Az M3-as autópályán jövet az út fölött két műholdat láttunk. Mármint nem olyan műszaki dolgot, hanem két kicsike, fehér, kör alakú felhőt, ami megpróbálta kiadni magát nappali holdnak. Megjöttem a Dunakanyarba. Úgy terveztem, hogy eddigre már bezárom a színházi szezonomat, de hát a színházak nem hagyják. Sokhelyütt most akarják bepótolni az elmaradást, úgyhogy még ezen a héten is lesz két munkaszínházam, csúsztattam az évadzárót.

     Futrinka lassan fa. 15 centit nőtt egy hét alatt. A rózsasor piros, sárga színben pompázik, és van egy rózsaszín tő is, ami nem oximoron, hanem az ellenkezője, vagy mondjuk tautológia. A rózsaszín rózsa.

     Denevér Ernő az igazak álmát alussza. A madarak vagy némasági fogadalmat tettek vagy nincsenek itthon. Valószínűbb az utóbbi. Lehet, hogy csak életkezdési segélyt nyújtottunk nekik.

vissza a lap tetejére

22. kedd

     Bauer Hilda (1887-1965) tanítónő volt, Balázs Béla húga, Bauer Ervin nővére, tehát Kaffka Margit sógornője. A múlt század elején szerelmes lett Lukács Györgybe, bár nem sokszor találkoztak. Leveleztek.

     „Egy levél akár milyen forró, mindegyiknek külön élmény, nincs meg benne az együttátélés harmóniája, igazsága. Én már régen tovább vagyok, mikor a másik megkapja a levelet és ezért találom én minden levelemet, ha átolvasom elküldés előtt olyan butának, esetlennek és kicsit nem igaznak. És azért bizonytalan minden levelezés, és azért vannak benne félreértések és nyugtalan sejtések. Nincs meg bennük a pillanat igazsága. És azért írunk mi egymásnak szomorú leveleket most. Mert mi levelekben sokkal tovább jutottunk, mint mikor együtt voltunk és egy olyan nagy érzésoszlop van most közöttünk a minek helyet, nevet nem tudunk adni. ’Vértelen melegség van még csak köztünk, my dear, sötétben vagyunk csak közel egymáshoz’, mondja maga a mi egész szép viszonyunkat. Az egész mostani sírásom azért volt mert éreztem, hogy valamibe bele kell nyugodni, és nem tudok, nem akarok; látni kell ott ahol én már leakartam csukni a szememet. És most jön a mindennek alapja: nő vagyok, lustább vagyok, mint ti férfiak, kevésbé törekszem mindennek a tisztázására, a bizonytalan a tér amelyen a legkönnyebben mozgunk. Mert mi olyan hamar belefáradunk abba, ha nem adhatjuk magunkat!

     Gyuri, Gyuri, miket fecsegek én itt magának! És maga milyen jó, türelmes, hogy végighallgat, pedig annyi dolga van. Lássa ilyen bőbeszédűek leszünk, ha valaki meleg szívének egy részébe befogad és így visszaélünk a szólásszabadsággal. De ha nekem egyszer valami eszembe jutott, akkor így kergetőznek a gondoltak (gondolatoknak nem merem őket nevezni) a fejemben.”

     Vajon az e-mail találmány hogyan hatott volna a kapcsolatukra.

vissza a lap tetejére

23. szerda

     A 6szín Teátrumba mentem SZFE-s vizsgaelőadásra, a Székely Kriszta-osztály növendékei adták elő Hargitai Iván rendezésében az Ernelláék Farkaséknált. Tulajdonképpen már rég vártam, hogy mások is bemutassák Hajdu Szabolcson kívül a Hajdu Szabolcs darabját, annyira jó kis szöveg, olyan jót lehet játszani vele. Amikor odaértem, ľ 7 körül, már be lehetett menni a nézőtérre. Belestem az ajtón, és láttam, hogy a színészek egy nagy nejlonnal letakarva ülnek a színen.  A jelenlegi időjárási viszonyok között. Na ez szívás – gondoltam. A többiről majd máshol.

     Éjjel 2-kor felébredtem a melegre, kinyitottam az ágyam fölött az ablakot, erre a bedőlt a meleg. Ja, hogy onnan jön.

vissza a lap tetejére

24. csütörtök

    

vissza a lap tetejére

25. péntek

    

vissza a lap tetejére

26. szombat

          

vissza a lap tetejére

27. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

28. hétfő

    

vissza a lap tetejére

29. kedd

    

vissza a lap tetejére

30. szerda

vissza a lap tetejére

31. csütörtök

Ilyen nap nincs.

    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra