|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2021. február
Zaklatott előadás ez – gondoltam a Katona József Színház Nóráját nézve a Lessingtage fesztiválon. Meglepett, hogy Ónodi Eszter Nórája – akit itt Kocsis Gergő Rank doktora is csupán egy leteperhető nőként kezel végül – milyen sokáig milyen sokat nevetgél. Pedig már hamar látszik, hogy álságos a családi idill a Helmer házban. Még nem is tudja ez a Nóra, hogy baj lesz, de már akkor fél a férjétől, és nem bízik benne. Tehát tulajdonképpen nem indokolt, hogy csalódik az ő Torvaldjában. Tudja ő, hogy ez a hideg szemű férfi, akit Fekete Ernő nagyon formálisnak és kicsit talán nyálasnak mutat, mindig magával van eltelve. Meg sem igen lepheti Nórát, amikor kritikus helyzetben a férje önzése spontánul és leplezetlenül megmutatkozik. Most úgy láttam, hogy ebben a Székely Kriszta rendezte előadásban Nóra végül el sem megy innen. Nincs se miért, se hová, se minek. Olykor hasznos információkra lel az ember a Facebookon. Most például Gabnai Kati ismerőseként megtudtam, hogy az Új Start Alapítvány szívesen fogad régi, már nem használt szemüvegeket. A keretek felhasználásával és jóérzésű optikusok munkája révén rászorulókat juttatnak megfelelő szemüveghez. El is mentem tegnap hozzájuk, vittem egy szatyorban az elmúlt 25 évünk lejátszott szemüvegeit. Háy János Vietnámról ír a Mozgó Világban. Mérsékelt vietnámi tartalommal. Amikor ott állnak egymással szemben, és azt mondja az egyik, hogy emlékszel, milyen jó volt Vietnámban, hogy felidézzen egy közös emléket, utal egy estére Saigonban, a Dong Khoi utca környékén, ahol hát mekkora élet volt. Mire a másik, mondjuk, a férfi, bár nem látod őket magad előtt a jövőben, hiszen az az idő még nincsen, csak elképzeled. Azt mondja a férfi, hogy nem, neki már akkor is rossz volt, csak nem tudta megfogalmazni, meg rossz is lett volna ilyet mondani, amikor látta, hogy a nő nem így gondolja. Már akkor is, kérdezte a nő, még nem sírt, csak belül folytak a könnyei, rá a belső szervekre. Reggelinél valahogy szóba került Kaszás Attila. Hogy mit csinálna, hol lenne most, ha nem halt volna meg 14 évvel ezelőtt. Latolgattuk. Ott lett volna-e az Alföldi Róbert igazgatta Nemzetiben. Szerintem igen. Maradt volna-e Vidnyánszky Attila érkezésével. Szerintem igen. Ott lenne-e ma is. Szerintem nem. Elképzelhető persze, hogy mégis. A szép családjában, gyerekeiben sok örömöt lelne. De amikor ismertem, fontos volt számára a színészi munkája. Úgy gondolom, néhány év után már nem érte volna be azzal, hogy a Vidnyánszky-féle zenés, képes, ideologikus rendezői színház cserélhető alkatrésze legyen. Komolyabb feladatokra vágyott volna. És hát őszinte, egyenes ember volt. Talán ő igazgatná most a komáromi Jókai Színházat. Nem tudom. Még ideteszem mára Röhrig Géza Honvágy című versét magyarul és olaszul. Az egész miatt. Azon belül még ezért a két sorért is: szöges botjával egy parkőr a kossuth téren avart öl Talán nem illendő dolog főzés közben nézni vizsgaelőadást, de nekem jólesett tegnap délután a konyhában a Pacsirták tűzben című előadás bemutatójának közvetítése a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem stúdiójából. Kovács Géza szerkesztette és rendezte – kitűnő választás a szombathelyi Mesebolt Bábszínház igazgatója, vezető alkotója –, finom dolog, háborús női történetek, Cseh Tamás-os akkordok tangóharmonikán, színésznők tablója. (Amikor már volt szabad kezem, kikerestem, ki az a frufrus lány, aki a legjobban tetszett nekem, és láttam is már valahol, valamiben: Darvas Emőke.) A konyháról jut eszembe: szokott Annamari felhívni bennünket szkájpon olyankor, amikor főz. Letámaszt minket a pulton a falhoz, és munkálkodik, amíg beszélgetünk. De mi néha rendetlenkedünk, felborulunk. Ezért aztán nemrégiben a kedves vőnk meglepte Annamarit egy szülőtartó polcocskával, amit felszerelt a konyhában. Így most már biztosan nem fogunk soha beleesni a salátába vagy köretbe vagy szószba. Este ráesett a pillantásom a tévéképernyőre és elcsodálkoztam, hogy mennyi sok bíró szaladgál a focipályán. De kiderült, hogy azok a fekete ruhások a Barcelona játékosai. Így mégis izgalmasabb volt a játék. Mondta a szpíker, hogy ilyet forgatókönyvírók nem tudnak kitalálni, ez a sport csodája. De pont nincs igaza szerintem, mert a forgatókönyvírók mindig épp ilyet találnak ki a filmekhez, hogy a csapatok felváltva fordítsanak a meccs állásán. (És a végén úgyis a Barcelona nyer.) Lassan beletörődtem a könyv nélküli irodalomba; a monitor- és e-book olvasásba. Az utóbbinak a kényelmét és korlátlanságát már értékelem is. De van amit most is csak papírszagú könyvben, lapozgatva tudok-akarok bevenni, az pedig a vers. Úgyhogy tegnap Orbán Ottó-kötet vásárlásával váltam meg az unokahúgomtól a tavalyi születésnapomra kapott ajándékkönyvkártya maradványösszegétől. Georges Simenon Maigret-krimijeit olvasom épp, egyiket a másik után. Hat-nyolc darabon túlvagyok, most értem A londoni férfihoz. (Meglepően sokat iszik ez a rendőr-főfelügyelő, munka közben is. És maga lehet a dögunalom a feleségének lenni.) Ez a könyv egészen különleges a sorozatban, Tarr Béla biztos kézzel választotta A londoni férfi című filmjéhez, azt már látom. De az első örömöm az olvasása során nem is ez volt, hanem hogy Dieppe-ben játszódik. Párizson kívül is sok helyen megfordult Maigret, amióta ismerem, de most először jut el olyan vidéki helyszínre*, ahol jártunk és megszálltunk annak idején, a párizsi fél évünk alatt 1995-ben. *De hát nem jutott el Dieppe-be, hiába vártam, hogy jöjjön nyomozni. A londoni férfiban, mint olvasás közben kiderült, Maigret egyáltalán nem szerepel. Az elmúlt három, egymást követő napon megjött postán a Magyar Teátrum novemberi, decemberi és januári száma. (Talán kicsit összecsúszott a negyedévük.) Rajta lehetek egy listán, ingyen kapom, megköszönöm a postaládának, és elolvasom. Ebben az újságban – amelynek nincs élő felelős szerkesztője – olvashatóak másodközlések kolumnás méretben, színházi PR-osztály által szignált anyag, Fővárosi Nagycirkusz aláírással közölt cikkek. Tipikusan alcímeket adnak címnek, és két cicerós címsorban írják rosszul a színész nevét. Plusz az évadmustra nehezen emészthető szövegei. (Nem szeretnék linket tukmálni senkire, de ha valaki érdeklődik az aktuális művészi és kritikai irány iránt, esetleg olvassa el a Magyar Teátrum online oldalán Balogh Tibor recenzióját Pataki András soproni A padlás-rendezéséről.) A lap finanszírozása feltehetően eddig sem jelentett súlyos gondot a kiadónak, a Magyar Teátrum Közhasznú Nonprofit Kft-nek, amely csak a tavalyi taópótló támogatásból százmilliós nagyságrendben jutott pénzhez. Egy 2020. novemberi kormányrendelet pedig név szerint rögzíti, hogy erről az orgánumról – egyetlen színházi lapként – okvetlenül gondoskodjon az emberminiszter az évi 1,8 milliárdos többlettámogatási keretből. Közben Balogh Tibor és Bodolay Géza felvettek szakírói kurzusukra fiatalokat, 300 ezer forintos havi ösztöndíjjal. Azt hiszem, lassan minden adott ahhoz, hogy a Magyar Teátrum folyóirat 11 évvel az alapítása után végre valamiféle szakmai fejlődésnek induljon. A határ a csillagos ég. (Csak az még a jövőbe vész, hogy vajon elérni kell majd vagy lehazudni.) Szilágyi Ákostól, az Élet és Irodalomból. de szeretnék oltakozni oltás ellen tiltakozni sino-pfizer-astra-szputnyik – egy urbánus egy narodnyik de szeretnék oltakozni vakcinákkal töltekezni sokféleség táplál laktat – variatas sej delectat!* míg az oltást kapogatnám felkaromat mutogatnám oltás helyén piros foltot holtak közt egy boldog oltott dicsekednék jobbra-balra nem kerültem ravatalra forog fejem mozog lábam világok legjobbikában de szeretnék oltakozni évszakonként váltakozni egyik évszak lenni rontás másikban meg elmebontás de szeretnék oltott lenni ötforintért pfizert venni hat forintért sinopharmát hét forintért kiló almát de szeretnék örömömben táncot járni börtönömben szabad lélek szabad égbolt kiszökni én-karanténból de szeretnék oltakozni még egy kicsit éltekezni mint ki tudja − vírus kaput – halál ellen oltást kapott *Nincs kétségem: ahogy a regisztrációt rám kényszeríthették, rám kényszeríthetik azt a fajta vakcinát is, amit nem szeretnék kapni. Elvileg választhatunk, gyakorlatilag azonban úgy fest, hogy mindenek fölött áll a kormányfő politikai érdeke, pláne ha a köreinek esetleg gazdasági érdeke is fűződik hozzá. Mentem piros-fehér szalagos gyertyát gyújtani az Ódry Színpadhoz. Tehát bezártak, megszüntettek egy színházat, ahol nem pusztán a színe-java, de jóformán a teljes kortárs magyar színészszakma koptatta a deszkákat. Nekem bő harmincöt év odajárásra telt a nézői életemből, és nem egy-két emlékezetes produkció jut eszembe, hanem rögtön tucatjával. Kezdve a János királlyal természetesen. Tóth Ildikó és Széles László a Lessing Minnájában. Chicago Malek Andreával. László Zsolt mint Sötétruhás fiú a Jó estét nyár, jó estét szerelemben. Zsámbéki Gábor Kasimir és Karolinéja Bertalan Ágival, Stohl Andrással. Kerényi Imre rendezte Chorus Line, vagy Edward Bond Learje Szervét Tiborral, amely próbidőszakot lényegében végigültem egy riportért. Börcsök Enikő Muskátné a Schilling vizsga-Liliomjában. A Kabaré Kovács Patrícia Sallyjével. Szamosi Zsófi, Hámori Gabi és Kovács Martina az Alkésztiszben. Hajduk Károly mint Willy Loman. Horváth Csaba-féle Vérnász. A Novák Eszter-osztálybeli csajok a Nyíregyháza utcában. Jeles András rendezte Haikuk egy ZsáZsó-osztálytól. Gimesi Dóra Szemenszedett meséje Markó Róbert és társai munkájaként. A Brémai muzsikusok kicsattanó állatsereglete. Bach Kata és ifj. Vidnyánszky Attila a Zsótér kristálytiszta Hamletjében. Figeczky Bence mint abszolút Nyilas Misi. Folytathatnám még. Amikor már évek óta kistermekbe jártunk, egyszer egy nagyszínpadi előadásnál, A félkegyelműnél oldalt ültünk, keresztbe a nézőtérnek, és hirtelen észrevettem, hogy ez a terem – szép. Egyetemet, színházat el lehet törölni. Emlékeket nem. Sem a jók emlékét, sem a rosszakét. Így jártak. Épp olvastam Standeisky Éva Népuralom ötvenhatban című könyvében: „A Színművészeti Főiskola Vas utcai kollégiumát, amelyben korábban a Keresztény Ifjak Szövetségének székháza volt, a régi tulajdonosok a forradalom napjaiban vissza akarták foglalni. A birtokon belül lévők pedig a honvédelmi tanszék demonstrációs célokat szolgáló fegyvereivel igyekeztek elriasztani a támadókat.” De sikerült? – kérdem anélkül, hogy egy kort akarnék azonosítani máskorral. Keresőkifejezések, amelyek januárban a naplómba ejtettek látogatókat: Rudolf Péter megbocsátott Sarádi Zsolt felesége honnan tudom, hogy lefényképeztek miért akasztja fel magát valaki Szőcs Artur magánélete Bernarda Alba lányai verőcei tükör mufurc szó jelentése Ortutay Gyula szeretői Horváth Alexandra meztelen hol tudom megnézni, hogy bar listán vagyok-e Börcsök Enikő (nagyon sokszorosan) kukulok Lassan elvész itt a fonalam, hogy mit láttam. Be kell jegyezni, mert különben honnan fogom tudni. Szóval néztem például moszkvai Cseresznyéskertet a Művész Színházból (igaz, arról írok kritikát), meg Hinta-palintát az egri Harlekin Bábszínházból (igaz, arról is írok). Meg Ájvonne a berliminszki menyasszonyt, szerzője „Bodolay”, Gombrowicz Yvonne-ja után szabadon. Herczeg T. Tamás rendezte, a szegedi REÖK-ből vetítették, általam nem ismert szereplőkkel. Mondjuk a történet az volt, mint az eredeti, ám elnök-főtitkár úrnak hívták a pirosruhás, kitüntetésekkel ékesített királyt, és Jenőnek nevezték Fülöp herceget. Ez utóbbinak bizonyára az volt az oka, hogy így az apja megkérdezhette tőle: Jenő, ki ez a hülye nő. Lassan fokozódó ingerült értetlenséggel figyeltem az egészet. A kis lengyel filmhetemről majd máskor, amellett viszont megnéztem A londoni férfit. Erre a Tarr Béla-műre a maga idejében is vevő voltam, és most ugyancsak. Azonban így, hasamon a laptoppal úgy éreztem, hogy minden jelenet lehetne icipicivel rövidebb. Egyet kivéve. Amikor a végén Szirtes Ági ül a falnál, tudva már, hogy a férje meghalt. Hosszan-hosszan mutatja a kamera premier plánban. Nem egyszerűen minden rajta van az arcán, de még csak nem is pislog egyet sem. Úgy éli meg a tragédiáját, mint aki egyetlen szemhunyásnyit sem akar elveszíteni belőle. Azóta, hogy a szemközti házból a réginél magasabb házat építettek, és evvel elvették tőlünk a Városháza tornyát (amelynek óráján mértem nyári reggeleken a napozóidőmet), nem jár az a toronyóra. Ezt a szolidaritás jelének tekintem.* *Vette, hogy vettem a gesztust, úgyhogy most már újra jár. Tegnap reggel jelentkezett a háziorvosunk, hogy délelőtt 10-ig be kell nyújtania erre a hétre öt fő 60 pluszos egészséges embert, aki elmegy az orosz vakcinát beadatni. Gyorsan meghánytuk-vetettük a kérdést. Ha tényleges szabad választásunk lenne, akkor inkább olyan oltást szeretnénk, amely az Európai Gyógyszerügynökség engedélyével bír. Az nyilván azt is garantálja, hogy Európában-Amerikában elfogadják, utazás esetében. Ámde nálunk a jelenleg érvényes verdikt szerint aki válogat, azt az állami hatóság a sor végére utasítja. Ezt jó lenne elkerülni, pláne amikor a fertőzési adatok megint romlanak. Konzultáltam a háziorvossal, valamint egy orvos barátunkkal. Egybehangzóan azt mondták, hogy az orosz vakcina elfogadható, egyébként pedig bármelyik oltás jobb a nem-oltásnál. Mire visszajelentkeztem, az ötfős keretből már kicsúsztunk, de mi lettünk a tartalékűrhajósok az e heti Szputnyikra. Felkerestem aztán az önkormányzat ügyfélszolgálatát, mert lejár jövő héten a személyim. E-személyit kapok, bármit jelentsen is ez. Azon nevettem, hogy az iroda három alkalmazottjának félórás megfeszített munkájába telt a nyolc rongyos ujjam közül egy párról ujjlenyomatot levenni. (A legjobb állapotú kisujjaim nem számítanak nekik.) Gondoltam már arra, talán hasznosítanom kellene ezt a tulajdonságomat, hogy az ujjlenyomatom szinte megfoghatatlan.
Talán szép fegyelmezetten ültünk a
kispadon. Vagy a többiek sikítva elmenekültek. Mindenesetre értesítettek, hogy
ma, 13-án 13 órakor várnak bennünket a Szputnyik Írnivaló néznivalóim voltak tegnap, a Katonából a Kortárs sorozatának első részeként a Végre egy kis csönd és a Kolibriből az Emma csöndje. Az utóbbinak láttam az online premierjét, csak elmulasztottam akkor megírni a kritikát róla. (Meg tartottam is attól, hogy az emberek helyett erősebben koncentráltam a tengeri állatokra, és ettől esetleg túlságosan delfinbe és lamantinba hajlana az írásom.) Ezért aztán váltottam most jegyet, hogy újra megnézzem, mielőtt hozzáfogok a cikkhez. Jut eszembe, február 27-tel úgy járok, mint a boldog békeidőkben a szokásos októberi premierhétvégével, amikor több bemutató esik ugyanarra a péntekre. Aznap ugyanis egyidőben adják a Kiváló dolgozókat az Örkényből (amit az áprilisi Mozgó Világba szánok) meg a Nemzeti Kassai polgárokját, amit csak úgy megnéznék. Választási időszak tehát, papírforma eredménnyel. Plusz még a Katona Kortárs programjának második darabja is akkor lesz (bár tovább nézhető), az Egyformák vagytok Szécsi Noémitól. Éppen azt olvasom. Egyelőre idegenkedem a stílusától. Nagyon fölényes. Egy folyosón hét szobában hét oltóhely – kicsit zsúfolt. De viszonylag flottul ment, háromnegyed óra alatt végeztünk. Az élénk, kíváncsi, szimpatikus doktornő „mivel foglalkozik?” kérdésére érdemes volt „színikritikus vagyok” választ adnom – röviden kitárgyaltuk az online színházi kínálatot. Ő kérdezte, mit nézzen meg, én kérdeztem egyrészt azt, hogy ez az oltás elkötelez-e engem egyszer s mindenkorra az orosz vakcina iránt. Mondta, hogy csak a három hét múlvára előjegyzett ismétlő oltásig. De ha bármikor később újabb oltás lesz esedékes vagy szükséges, az akármelyik másik is lehet. Azt szerettem volna még tudni, hogy ezt az oltást akceptálják-e mondjuk Amerikában. (Nem mintha… De mégis, jó tudni.) Mondta, nagyon reméli, mert New York-fan, és augusztusban készül legközelebb menni oda. (Erre röviden kitárgyaltuk New Yorkot. Biztattam, nézzen Chicagót is. Nekem mint szintén New York-istának bejött.) Úgy tudja, hogy például a szállodák megkövetelik az oltottságot, de bármilyen vakcinával. Meg vagyok elégedve. Itthon aztán ágynyugalom, alvás, renyhe munkamorál. Zeneileg a TRIP 14 karátos autó extrájával melegítettem be (jelzem: nem tudok betelni Mentes Júlia Virginia szemöldökének szépségével), valamint Darvas Kristóffal, aki Valentin-napi kívánságműsort adott otthonról bárzongorán. Azután csatlakoztam be a Madách Színház Szomorú vasárnapjába. Kérdeztem magamtól, láttam-e ezt a Müller Péter-darabot valaha, de hát miért pont ezt ne láttam volna. Idővel eszembe is jutott, hogy egyszer rég, még a nyolcvanas években valahol vidéken – kinyomoztam: Szolnokon, ahol Mucsi Zoltán játszta a pincért –, majd a szabadkaiaktól Pálfi Ervinnel és G. Erdélyi Herminával. Megjegyeztem akkor, hogy ha valaki zenélni tud, az módfelett előnyös a Seress Rezső szerepében. Az előadás elejét ijesztőnek találtam, mert úgy festett a színeivel, fényeivel, a fehér frakkos, fájón megvastagodott Nagy Sándor nyitódalával, mint egy musical az Operettből a Kerényi-korszakban. Nyilván kellett virítania mindenfélét Horgas Ádám rendezőnek, ha már nagyszínpadi a produkció dacára annak, hogy egy háromszereplős, intim, mondhatni zugdarabról van szó a Kispipából. Bár a méreteknek nincs különösebb jelentősége onnan, ahonnan én néztem – a monitoron át. Az mindenesetre látszott, Rudolf Péter színészete nem szorul rá arra, hogy odavetítsenek mögé vagy körülményes piros vérszalagokat kötözzenek köré, mert akár egy megcsomózott fehér zsebkendővel eljátszik bármit. A szerep igényli is ezt a virtuozitást. Ráadásul a slemil figurája mindig jól állt neki. Nagy-Kálózy Eszter a színészi intelligenciáját, a szívét és a női jóérzését adta a Helén szerepéhez. Élőben ment, színészi cinkossággal, és a dalok végén szinte kiáltón hiányzó tapssal. Mondta Rudi (aki Seress is), hogy mindenkinek van az életében három csoda. Ezt az állítást azonnali vizsgálat tárgyává tettem. Egy biztosan megvan, de háromig se tudok számolni. Nézni terveztem este a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulattól az Abszint című, Olt Tamás írta-rendezte előadást. Közben valamikor gyanút fogtam, hogy nekem ez a dolog nem is ismeretlen – láttam még Debrecenben. No de aztán fellépett a „néha mintha el lennék átkozva a linkekkel és kódokkal” helyzet: sehogy sem sikerült elfogadtatnom a jegyem jelszavát. Küldték aztán Vásárhelyről a támogató energiát meg a tartaléklinket, és végül a harmadik bevált; beestem az előadásra, amely akkor már félórája ment. Vonzóan sejtelmes színpadkép tárult elém, csillagfények, festőien ferde falak és dőlő ablakokok. Ez a kisterem, megismertem, és nézők ültek előttem, valós idejű nézők a monitoromon! Felderültem a láttukon. Legalább laptopon lehet élőben magyar nézőt látni. A színpadon Tollas Gábor épp szalonnázott a tangóharmonikája mögött, aztán László Csaba – cicafüles cilinderrel a fején – belefogott a Ne me quitte pas! sanzonba. Vagyis ő magyarul énekelte: Kérlek, ne menj el! Jaj, Csabika, dehogy megyek, dehogy megyek, örülök, hogy végre megjöttem! Sebestyén Aba piros mellényben, könnyed elnagyoltsággal, kócos-borostásan, viszonylag szép franciasággal énekelve. Berekméri Katus megfiatalodásba kezdő anyaként olyan volt, mint egy virágos zöldmezős beruházás. Tollas Gábort kaptam végül nagyon kellemes meglepetésként. Ahogy a befejező énekszámával pontot tett az estére. Úgy hangilag, mint dinamikailag markánsan uralt mindent, és rám hagyott egy továbbzengő záróhangot. Megnéztem Mészáros Márta 2011-es tévéfilmjét Ármány és szerelem (Anno 1951) címmel, Bajor Giziről szól, Kováts Adéllal a főszerepben. Rémesen közhelyesek a párbeszédek, a színészhősök (Börcsök Enikő Gobbi Hildájától Fekete Ernő Gábor Miklósáig) úgy társalognak, mintha szerepidézeteken kívül semmi mást nem tudnának mondani egymásnak. (Czinkóczki Zsuzsa játssza a személyzetet a Bajor-villában. Családtagként kezelik, magának is tölthet pezsgőt, de az asztalhoz nem ül le.) Van a filmben egy jelenet az Ármány és szerelemből a Nemzetiből anno, szépen lemásolták hozzá a korabeli jelmezt, díszletet. Amikor végül Lady Milford távozik, akkor a rivaldánál leveszi a kalapját. Tudom, hogy olvastam valahol valakitől erről a kalaplevételről. Megbolondulok, nem emlékszem, ki írta, hol. Talán Gábor Miklós a valamelyik naplójában? (Igen, megtaláltam, Gábor Miklós írja le a Szerelmes levél Bajor Gizihez című előszavában, amely levél nagyon is kétes a szerelmi mivoltában, sőt. Gábor Miklósnál ez nem derül ki, de a film egyértelműen úgy ábrázol, hogy Bajor Gizi a hódolatot perfektuálta is.) Mindenesetre úgy gondolom, hogy a film alkotói is olvasták, olyan míves Kováts Adélnak az a mozdulatsora a színpad elejében a kalappal. Miközben a szövegre is ügyel, hogy ne úgy mondja, mint ahogy ő maga mondaná, mert az nem olyan lenne, mint az igazi. Elképzelhető egyébként, hogy az eredeti Bajor Gizitől ma kirohannánk a nézőtérről. Már ha egyáltalán bemehetnénk a nézőtérre, ugye. Elég lehangoló már önmagában az is, hogy minálunk a kormányzó hatalom vezérelve a politikai haszonszerzés. Pláne amikor az ellenzéknél is felüti a fejét ugyanez. Nem tudom máshová sorolni azt sem, amikor egy kerületi polgármester visszavonatja az előző polgármester által adott kitüntetést, vagy amikor egy másik polgármester körültekintés nélkül ad oda egy másnak ígért és másnak felújított épületet. Jellemző módon megint az SZFE az, amelyik a tisztán tisztességes utat követi. Éljen a freeszfe, minden értelemben! A tegnap esti BL-meccsen csak azt nem értettem, hogy a Juventus-focisták anyukái miért nem mondták a gyereküknek: kisfiam, ilyen piszkos, foltos, összefröcskölt mezt nem vehetsz fel, amikor a fél világ lát, mit szólnának hozzá az emberek. Turbuly Lilla kollegina Az Alaszkai-öböl című gusztusos novelláskötetét olvastam el kedvtelve. A legmeghittebb találkozásom a Fürdés című darabbal volt. Jóllehet én nemigen fürdettem az apukámat, mert ő a fürdést mindig maga intézte. Még akkor is, amikor járni egyáltalán nem tudott. Kedves férjem vitte ki a fürdőszobába, beletette a kád vízbe, aztán érte ment. Egy másik novellában megálltam a bizbasz szónál, csodálkozva. Mivel én biztosan biszbasznak írtam volna. Olyankor használjuk mi ezt a szót, amikor külföldön szuvenírüzletet nevezünk meg, úgy mint biszbaszbolt. Ahány ház, annyi szó, és akkor ez még csak a háztáji. Tehát itt az ún. nemzeti konzultáció a nyitásról, amelyben koncertekről meg sportrendezvényről szó esik, de sem „vannak, akik”, sem „mások” nem említik a színházakat, miszerint kívánatos lenne, hogy működjenek, éljenek, és emberek meg szeretnének a nézőtereikre beülni. (Hiába, no, a színház nem bizniszük nekik. Legfeljebb kifizetőhelyük.) A Szegedi Szabadtéri Játékok tavaly nyári bemutatója az impozáns Dóm-díszlet előtt az Akárki volt. (A magát per Bodolayként jegyző alkotó munkája.) Megnéztem a felvételt. Hegedűs D. Géza játszotta (a Bölcs mellett) a Halált is, tetőtől-talpig fekete műbőrben. A ruha mindenét beborította, még a szakálla felét is elnyelte, épp csak az arca látszott ki belőle. A nadrágrészen ágyéktájon egy függőleges fekete zipzár. Ettől az ember rögtön kénytelen volt elképzelni, hogy jön a Halál, jön, közelít egyre, aztán egyszer csak megáll egy fánál, odafordul, lehúzza a sliccét és hugyozni kezd. Már ágyban voltam a Marsra szállásnál, így a telefonomon néztem, míg landolt a Perseverance és elküldte az első fotóit. Telefonméretben a kép rosszul látható, így némiképp hasonlított az élmény az 1969-es Holdra szálláshoz. Amikor a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház már készült a januári Boldogtalanok-bemutatójára Albu István rendezésében, akkor lehetett a Facebookon tippelni a szereposztásra. Én hibátlanul eltaláltam (bár nem küldtem be), pedig nem a papírforma szereposztás ez szerintem, de pont ilyennek szerettem volna, mint ami, úgyhogy nekem már eleve köszönöm szépen. Tegnap lehetett megnézni a produkció filmváltozatát, ami „egy különleges szemszögből bemutatott hangulatkeltő” – mint írták. Közvetítés gyanánt, élőben, a közönség előtt zajló előadás közepette készült ott helyben ez a filmváltozat, ami eleve nem kis teljesítmény. Mielőtt elkezdődött, hosszan mentek a Youtube-csatornájukon a repertoár-előadások klipszerű reklámjai, már abból is világos volt, hogy a filmezéshez is van tehetsége ennek a társulatnak. Fekete-fehérben adták, és egy nagy, világító fedelű asztalnál, asztalon játszódott Füst Milán drámája, a felvonásközökben Füst Milán-i kommentárokkal. Húber Vilmos ezúttal tévés gyártásvezető: Moşu Norbert-László sokat nevetett, teljesen kietlen nevetéssel. Kányádi Anna – akit korábban Sándor Annának hívtak – szépen kiélesedett (vagy beélesedett) mostanra, a Gyarmaky Róza szerepére. Sosovicza Anna bakfisos hosszú karokat biztosított Vilmához. Tamás Boglár pontosan az a bohóc típusú színésznő, amilyet özv. Húberné követel, és Szilágyi Míra elrajzolt Rózsija, dacára annak, hogy a szavát alig értettem, üde szürke színfolt volt a fekete-fehérben. Nem mondom, hogy lelkesített ez a produkció. Eszembe jutott a Katona József Színház Boldogtalanokja, Székely Gábor rendezése, szintén készült filmváltozata úgy negyven éve. Az volt egyfajta csúcsszínház abban az időben. Ez a gyergyói pedig mutatja, hogy az eltelt évtizedek alatt merre ment a színház. Mert erőteljes ez is, és jellemző is a mai színházra: a folyamatos zenével a játék alatt, a nagyméretű kivetítéssel, a jól szabott, a kieresztett és a temperált színészi szenvedélyekkel. Verőce-külsőn, a Fenyves-hegyre másztunk fel, ahonnan szép a kilátás a Dunára. A folyó egyenes vonalára, meg oda, ahol a kanyar épp senderedni kezd. Bár ennél bizonyára többet és szebbet is tud mutatni tisztább időben, napsütésben. De így sem rossz, ha az ember már nem a zihálással van elfoglalva. Amióta a vírus jóvoltából rászoktunk némi természetjárásra, azóta komoly támogatói lettünk az Ofotértnek. Tegnap már másodszor vesztettünk el erdőben szemüveget. Olvasom a híreket. Mozgófénykép színház. Ma délután 5 és este 8 órakor a színkörben tartandó mozgófénykép-előadások műsora a következő: A majomember Ádám (mulattató); A mulató paraszt (nevettető); A halászat az édes vízben (természet után); Az amerikai házasság (kacagtató); A kerekes korcsolyázás Amerikában; A kremondi hegedűs (megható, színes kép); A hegedűs talizmánja (színmű, színes kép). Mohács és Vidéke, 1910. július 31. Még nem telt el negyedóra a moszkvai Szatirikon Színház 2011-es Sirályából, de már világos volt, hogy ez nem az én világom. Túl voltak a szereplők a díszletjelzésszerű díszletben a darabindító, de itt hátrébb tolt Mása-Medvegyenko jeleneten, amelyben mindketten üvöltöttek, verekedtek, nekivetkőztek szeretkezésnek, aztán Medvegyenko ordítva felmászott egy kötélre, Mása pedig úgy csimpaszkodott az érkező Trepljovra, mint druszája a Három nővér negyedik felvonásában Versinyinre. Mindez alatt végig zene szólt természetesen. Megértem persze, hogy ha egy olyan formátumos, élvonalbeli rendező, mint Jurij Butuszov Csehovot visz színre, akkor abba beleviszi a szerző elleni-melletti indulatait, és okvetlenül másmilyet akar dobni vele, mint mások. (A Művész Színházban hátrafelé Ivanovot csinált, amelyben a címszereplő minden jelenet végén főbe lőtte magát.) De nekem ez a rendezés túl direkt, túl zabolátlan és brutálisan árnyalatlan. Erősen negyvenes színész és színésznő játssza Trepljovot és Nyinát. Az utóbbi korosságának van is haszna, amikor megejtően éltes alt hangján szenvedélyesen előadja Trepljov darabját. Amikor a Kosztya-premier dugába dől, bejön egy ember és (zenére) leszaggatja az utolsó cafatig a tavi színpad festett-rajzolt díszletét. Ő maga a rendező, Butuszov. Két felvonás között is színre lép és vadul táncol. Máskor trepljovi fejsebet viselve festéket spréz a meztelen mellére. A negyedik felvonásban – ahol már mindegyik nő gyászolja az életét – álló mikrofont zúz, mint egy rocksztár. Így hergeli, hevíti az előadást. A negyedik felvonás a dekonstrukció csúcsa: ugyanaz a jelenet többször lemegy különböző szereplőkkel. (Elsőre Trepljov helyett Medvegyenko fogadja Nyinát, aki valójában Mása. Van ennek értelme?) Butuszov alighanem azt mondja az előadással, hogy a művészet gyötrelmes, önemésztő tevékenység. De nem öncélú ez? A Szatirikon Színházat a híres Rajkin fia, Konsztantyin Rajkin vezeti. Interjúztam vele a Film Színház Muzsikában 1986-ban, amikor az apja leningrádi Miniatűr Színházával Pesten jártak. Azt mondta akkor: nem lesz gyereke. Aztán tessék: a bohócarcú huszonhány éves lánya, Polina Rajkina játssza Arkagyinát. (Képzelem, a társulat idősebb színésznői mennyire megörültek a szereposztásnak.) Csak jelezni kívánom, hogy ezekben az időkben nem is olyan könnyű minden nap írni ide valamit. De tegnap kigombolt kiskabátban mentem vásárolni, a Dunakorzót útba ejtve, és ez minden szempontból jólesett. Lesz tavasz, lesz vigasz, lesz… minden, ami hiányzik. Vagy majdnem. Most belefutottam László Ferenc kolléga remek kezdőmondataiba az e havi Mozgó Világban, ahol a Keresztanyuról szedi le a keresztvizet. Így indul: Neked most tényleg ez a legnagyobb problémád? A kritikusi ténykedést időtlen idők óta kíséri ez a szimpla kérdés, amely hol külső, hol meg belső hangon szólal meg. Még soha életemben nem láttam csicsókát. Vagyis elképzelhető, hogy láttam a piacon, csak azt hittem róla, hogy gyömbér. Tegnap viszont letett az ajtónk elé a szembeszomszédasszony egy szatyor csicsókát. Aztán lefényképezte és átküldte mailben (a fényképet). Onnan tudtam – a subjectből –, hogy ez csicsóka, és hogy ki kell mennem a lakásból úgy 20-30 centiméterre. Hát jó, gondoltam, legyen, akkor ma csicsókafőzelékkel várom haza a munkából az embert. Végtére is a csicsókafőzelék… már önmagában a szó kiejtése auditív élmény. Felcsaptam az internetet és a szokásos problémába ütköztem: volt vagy nyolc recept és mind más. Melyikkel próbálkozzam. Választottam egyet, amihez minden volt itthon, a tejszíntől mézen és mustáron át a tejfölig. De hát ez is milyen tipikus eset nálam: a tejszín a hozzávalók közt még szerepelt, a készítési leírásban viszont nem. A tejszín maradt. A csicsókáról azt most már el tudom mondani, hogy elég nehéz pucolni, mert az az életcélja, hogy minél több kitüremkedést növesszen. Meg valamiképpen morzsalékosabb is a kockázáskor, mint a krumpli. Végül is sikerült az előírásnak megfelelően csicsókafőzeléket főznöm. Nem volt rossz. Igaz, jó sem. Kicsit olaszosan al dente lett. Pedig amelyiket megszurkáltam, az mind puha volt. Lehet, a szúrástól puhul. Mindenesetre kedves férjemet a csicsókafőzelék úgy érte, mint Horger Antal intelme. (Gyorsan, nyersen.) A szolnoki Szigligeti Színház sűrűn sztrímel. Ámde 5000 forintos jegy egy online Kőműves Kelemenre – az sajnos nem jöhet szóba nálam. A színház azonban kedvesen, készségesen fogadta a szakmai érdeklődésemet, így láthattam Radó Denise rendezését az este. A színlap Trianon 100. évfordulóját említi, a 13 kőműves pedig első blikkre úgy festett, mintha ruháik a magyar történelem egy-egy korszakát idéznék. De rögtön az elején felbukkant még tizennegyediknek egy sámánkőműves, Torda táltosra emlékeztető, a szereplők pedig a Szarvasűzés című dalt énekelték Szörényi Hazatérés című lemezéről. Szóval kicsit misztikusan ősmagyarnak hatott a dolog, a történelmi időben pedig meglehetősen szerteágazó asszociációkat keltett, ezért talán nem is csoda, ha egy idő után arra eszméltem: ez a Kelemen nem egy NER-ideológus, egy NER-kommunikátor, egy NER-propagátor? Bár színészileg ez nem volt hangsúlyos, hiszen Bot Gábor a címszerepet – hallhatóan képzett módon – énekesileg abszolválta főleg. Színészi, pláne fanatizáló erőt keveset mutatott. Ellenfele, Boldizsár szerepében Barabás Botond határozottan különbözött a kollégáitól: nyakában kendőt, fején kötött sapkát viselt, orrán kerek szemüveget. Úgy nézett ki, mint egy „vérliberó” – ezt a szót épp tegnap olvastam egy harci cikkben. Még szép, hogy pont ő javasolta a véráldozatot, amihez Kelemen csak azért csatlakozott, mert „hit kell most az embereknek”. Fémkockákból várfal, vérszerződés, plexilap, vetítés, táncospár álomkűrje, hentes- és mészárosok késes száma – picit katyvasztikusnak találtam ezt. Nincs a rendezésben fogékonyság a mű szikársága iránt. Nem mondhatni fiatal, éhes, kirobbanó színészcsapatnak a szolnoki kőművesbrigádot, de tisztességes erőbedobással dolgoztak. Mindent nagyon eljátszottak. Megjegyzem, a közvetítés fájón nem vett tudomást arról, hogy a Vándort nem Karczag Ferenc adta, hanem Horváth György. Karczagot írták ki a főcímnél is meg a végén is, de nem ő volt. Ezúton szeretném korrigálni a téves információt. Szintén a szolnoki Szigligeti Színházban beosonhattam a Lázár Ervin Program keretében az iskolás csoportoknak kínált Mátyás király juhásza online előadásra délelőtt. Magam most nem nyilatkozom a produkcióról, mert cikknek szánom a Spirire, de a megyei napilap kritikusa ezt írta: Minden mellékzönge és gyermeki szétszórtság mellett a Szigligeti Mátyás király juhásza alapvetés egy valamire való, de nagyzoljunk is akár, a jövőre cseperedő kiskölök számára. Legfeljebb annyit mondanék itt mint szakmailag irreleváns benyomást, hogy a címszerepet játszó nagyon ifjú Horváth Ábel a kiállásával emlékeztetett a fiatal Funtek Frigyesre. Színre világosabb verzió. Egészen más vonatkozásban felmerült bennem egy kérdés. Ha a lépcsőházban telelő verőcei zöldnövényeinken váratlanul levéltetvek bukkantak fel, akkor azokat a postás hozta vajon? Valamelyik délután néztem a tévében a Miami helyszínelőket. Mindjárt az elején tűz ütött ki egy házban, ahol hőseinknek dolga volt. Beszaladt segíteni egy rendőrnő – mármint nem a nyomozócsapatból való, hanem egy ismeretlen, egyenruhás rendőrnő. Mentett valakit, közben ráomlott valamelyest a tető, és a lába beszorult. A vörös hajú Horatio hadnagy szabadította ki és a karjaiban hozta ki az épületből. Betették a rendőrnőt a mentőautóba, az elhajtott vele. Többé nem láttuk. Pedig ha a filmkészítők tudták volna, hogy a színésznő pár év múlva feleségül megy egy brit királyi herceghez – mert Meghan Markle játszotta ezt a kétmondatos epizódszerepet –, akkor még biztosan bementünk volna hozzá a kórházba csekkolni, jól van-e és hogy néz ki. Az Emma csöndjéről. Valóságos színházi dömping ez a hétvége. Kicsit meg vagyok csúszva az idővel, úgyhogy nem írok most azokról, amikről írok (a Kiváló dolgozók és a Katona Kortárs sorozatában az Egyformák vagyunk). Meg azokról sem írok, amikről nem írok (a Kosztolányi Színház Pass-port Európa című jellegzetes Urbán András-előadása a 2012-es szegedi Thealter fesztiválról, bár technikailag sajnos eléggé kevéssé hasznavehető felvételről, de hát hogy énekel Mezei Kinga népdalt (is)?! Meg a Kiállok magamért projekt felolvasószínházi bemutatója, ahol ezek a klassz színházi+real nők pozitív életpálya-történeteket hoztak nevelőotthonból indult fiatalokról). Szerettem volna megnézni a magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház Andrási Attila rendezte Kié ez az ország? című előadását is, de azt válaszolták, hogy „az online produkcióinkhoz kötődő internetes fejlesztések még nem jutottak el a kedvezmények rendszerének kidolgozásáig”. Semmi baj, gondoltam, amennyi rengeteg pénzt kapnak az állami költségvetésünkből (ismeretlen okból), előbb-utóbb biztosan eljutnak majd a fejlesztésnek arra a fokára is. Közben egy, a születésnapom alkalmából Barbi által készített répás-sajtkrémes torta kapcsán eszembe jutott, és ünnepélyes szomorúsággal átállítottam a szobabicikli 2. számú versenyzőjének adatait 61 évesre. A további napok nincsenek ebben a hónapban.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*