|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2018. október
A kiválasztottak, a Gólem Színház bemutatója a Jurányiban. Borgula András rendezése természetesen. Voltaképp rögtön be lettünk vonva: a nézőtérre érkezéskor Magyar nemzeti zsidó felmérés és listázás tábla alatt vártak bennünket, önbevallásos kategorizálásra kértek. Nézegetvén a lehetőséget épp az érdekzsidónál tartottam, amikor elejét vették az elmélyülésemnek: kultúrzsidó, tovább – mondták, és már bévül is kerültem. Nagyra értékelem a Gólem ambícióját – kabaré ez, amit csinálnak, mégpedig politikai kabaré, az volt a Zs-kategória is –, és hogy tudják: jó írókkal és jó színészekkel kell dolgozni ehhez. Kiss Judit Ágnes, Maros András, Nényei Pál, Szabó Borbála a szerzők, Egri Márta, Katona László, Nádasi Iván, Sipos Vera, Tasnádi Bence a játszók és az Ed is On zenél. (Nádasi Ivánt, aki nem László?, a Stúdió K óta nem láttam és nem hallottam, illetve most sem hallottam, mert egy szót sem szól, csak a figurájával érvényesül.) (És Sipos Vera milyen szép! Milyen kecses a hajhátravető mozdulata!) Na most az anyagot, színvonalát tekintve minimum egyenetlennek mondanám, némelyik jelenetet gyengének vagy ízlésében zavarbaejtőnek is, de ez a műfaj már csak ilyen, alighanem. Volt viszont egy már-már zseniális betét, ami szerintem messze a többi fölé nőtt. Négy értelmiségi összeült, hogy tegyen valamit, mert most már igazán elég, ez így nem mehet tovább! Aztán hosszas és jellegzetes tanácskozás nyomán egy nyílt levélig jutottak el, meglehetős körülményesen. Ez a jelenet minden ízében – szövegileg és színészileg is – olyan telitalálat volt, hogy zokogva, ordítva, torokszakadva kellett volna röhögni rajta. Tegnap kétszer voltam rosszul teljesítő, megbízhatatlan, hasznavehetetlen néző. Először, amikor a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) című filmet láttam. Schwechtje Mihály állami támogatást nem kapott első mozifilmje ez, fontos, kiváló, jó kezű, biztos érzékű munka. Csak én nem úgy fogadtam érzelmileg, ahogy kellett volna. (Egy vénasszony naplójából fejezet: könnyedén tudnék azonosulni egy csendes, magába forduló gimnazistalánnyal, aki szerelmes az angoltanárjába. Ha nem lenne lila a haja. De a lila haj közénk állt, micsináljak.) A film első fele alatt kényelmetlenül éreztem magam a cselekménytől. A közepe felé a briliáns dramaturgiai fordulat következtében végtelenül megnyugodtam. Majd engesztelhetetlen gyerekgyűlölővé lettem. Nem tudom, mit várhatnánk egy olyan, tizenéves fiútól, akiben a saját kölyökkutyájával szemben sem alakult ki semmiféle pozitív érzelem. A felnőttekről ne is beszéljünk. A társadalmi kép nyilván valós és riasztó. Borzalmas lehet szülőként együtt élni olyan gyerekekkel (ráadásul nevelni őket), akiknek a tekintete sosem szakad el a mobiltelefon vagy a laptop képernyőjéről. Este a Belvárosi Színházban a Három esős nap című darab bemutatója. Családi nap New Yorkban, a három színész hat szerepben, mert elhunyt apjukat-anyjukat is játsszák. Nincsen énnekem semmi szemrehánynivalóm az alkotóknak, Kovács Patrícia, Schruff Milán és Szabó Kimmel Tamás játszóknak, Novák Eszter rendezőnek (na, Richard Greenberg szerzőnek talán igen), csak egyszerűen nem érte el az ingerküszöbömet ez a dolog, hiába ültem két órát a zsöllyében (egy ülésben már megint). Többször emlegettek egy régi, szörnyű napot, 1972. május 12-ét. Az pont a mellettem ülő partnerem születésnapja. Nekem ez volt a legérdekesebb. Engem eléggé zavar az a szemmel láthatóan szinte csak Magyarországra jellemző gyakorlat, hogy nincsen következménye semminek. Minden lecsúszik, a legnagyobb hazugság, gazemberség, tisztességtelenség, a legnyilvánvalóbb korrupció, a legátlátszóbb csalás is. A hatalmi oldalon bármit megtehetnek. Ma már mindent lehet, szóban, hangnemben és tettben. A lebukás nem jár megbukással. A politikusok legyintenek vagy előállnak valami hajmeresztő állítással – ha egyáltalán –, mi pedig lenyeljük, továbbmegyünk, elfelejtjük. Elhatároztam, hogy legalább egy szemérmetlen lopásra, amin máris túlléptünk, emlékezni és emlékeztetni fogok. Arra, hogy a Magyar Villamosművek félmilliárd (500 000 000) forinttal támogatta a CÖF nevű úgynevezett civil szervezetet. Az pedig ebből a pénzből 433 116 367 forintot a „saját anyagi forrásaiból” kiegészítve, összesen 508 000 000 forintért gyártatott 5 perc 46 másodpercnyi, amatőr híradó színvonalú ismeretterjesztő propagandafilmecskét. Az összeg jóval több, mint akár a Saul fia, akár a Testről és lélekről költségvetése volt. Őrizzük meg ezt a memóriánkban és a nemzeti filmarchívumban mint a gátlástalanság, az igénytelenség és a tehetségtelenség mementóját. Tessék, ez volt az első epizód. (1 perc 40 másodperc benne a törzsanyag, amit átsmitteltek további részekbe is.) A Ciróka Bábszínház nagyvonalú meghívásával élve naponta tíz kritikus van jelen a magyarországi bábszínházak négynapos, 14. kecskeméti találkozóján. (Sőt tíznél több.) Én hoztam tegnap hármat közülük, 10-re jöttünk, amikor is Fekete Péter kultúráért helyettes államtitkár, volt színi- és cirkuszigazgató, a Magyar Teátrum alapító főszerkesztője megnyitotta a rendezvényt megmunkált kis beszéddel, egyben felhívva a figyelmet egy kulturális értékre, a Cseh Tamás archívumra, Cseh Tamás tomahawkjával a kezében. Utána a Ciróka társulata megnyitó gyanánt zenés egyveleget adott elő az előadásaiból – ó ezek a betétdalok most sokkal átütőbben hatottak rám, mint előadásokban egyenként –, pláne avval az erőteljes fináléval, hogy „Szabad élet, szabad madár, de szép az, ki szabadon jár”. Azután öt előadást láttunk közel éjfélig, közben kétórányi szakmai beszélgetés. A pécsi Bóbita Bábszínház Lúdas Matyija volt az induló darab, Markó Róbert rendezésében a hatalom természetéről, veszélyeiről. Lendületesen zúduló, felvillanyozó produkció, szép színészi összmunkával. Azután a Budapest Bábszínház egyszemélyes A Csomótündére (Ellinger Edina), a debreceni Vojtinától A só, a Kabóca Bábszínház Miú és Vaúja, végül a Tintaló Társulástól a Horgászni tilos. Azért nem írok most ezekről többet, mert egyrészt tudósításra tartogatok, másrészt nincs időm, harmadrészt a "kis színesek" ecsetelésére való energiáim is le vannak szívva. (Lehet, hogy a felhívva és a szívva szavaknak csak egy v dukál?) Helyes a szállodánk. Bírom különben, ahogyan a bábos színésznők civilben kinéznek, számosan közülük előszeretettel öltözködnek manónak. (Most visszanéztem a naplómban a két évvel ezelőtti fesztivált, hogy vajon akkor is így láttam-e, és meglepetésemre azt találtam, hogy már négy évvel ezelőtt is itt voltam ilyenkor Kecskeméten.) Tegnap öt előadást láttunk. Éjfélkor az off programra, a bábszakos rendezőnövendékek bemutatkozására már nem bírtam elmenni. A találkozó mostanra (erre az évre, a 14. alkalomra) annyira kifejlődött már, oly sok társulat oly sok előadása szerepel – lassan vigyázni kell, nehogy befogadhatatlanná váljon a mennyiség. (De maga a bábszakma jól bírja, csak én vagyok öreg, rozzant vagy nyápic.) A békéscsabai Napsugár Bábszínháztól A helység kalapácsa, a miskolci Csodamalomtól A manógyár, a pécsi MárkusZínháztól A hős Miklós, Kovács Domokos H.A.N-ja és a házigazdáktól A lepkeoroszlán, ezek voltak műsoron tegnap, ezeket fogom áttekinteni a Spirin. Az esti szakmai beszélgetés keresi a helyét, a szó mindkét értelmében talán. Második nap más helyszínen zajlott, mint az elsőn. Papp Timi mint moderátor fáradhatatlanul iramlott a mikrofonnal. Erősen számítanak a kritikusok véleményére, ami engem személy szerint kicsit frusztrál persze, mint olyan személyt, akinek nem kenyere a beszéd. Úgy képzelem, hogy a kritikusi jelenlétnek nem feltétlenül ez a primer hozam a lényege vagy a haszna. (Ahogyan az sem, hogy 10 előadás és 5 óra alvás után reggel naplóbejegyzést írok.) A magam részéről azért ülök ott a bábművészekkel a szakmain, hogy tanuljak tőlük. Nem fordítva. Nagyra becsülöm a bábosok közegét. Már csak ezért is helytelenítem, ha valaki lekezelően reagál itt elhangzó kritikusi véleményre vagy kérdésre. Pláne ha esetleg amiatt lekezelő, hogy a kritikus fiatal, vagy hogy zöld a haja. (Fú, ez kicsit talán zavaros lett, de már mindegy, idepöttyent, helyi érdekű közlés.) Igen bírom Boráros Szilárd tervezőt, aki rendíthetetlenül és makacsul mindig elmondja, amit gondol a látottakról. Ezen a ponton most kifulladtam reggeli előtt. Most ők még mind a bábosok ott vannak Kecskeméten, de én már nem. (Kicsit hiányoznak.) Karsai György ment a helyemre. Tegnap délelőtt még megnéztem két előadást, bár azok már Török kolléga tudósítói kurzusába tartoznak a Spirin. Itt jegyzem meg, Zappe kollégának elragadó ötletei vannak: gps-szel keresett kecskeméti fodrászt, de csak fodrászkellék-szaküzletet talált. Úgyhogy elment hajnalban saját lábbal saját szemmel szétnézni, talált is boltot, tehát a reggeli előadásra már megkopasztva érkezett. Az egri Harlekin Bábszínház Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfijával indult a nap, ez voltaképp a Csongor és Tünde elődmeséje. Szép az előadás, talán olyanformán is szép, mint a musicalek: kicsit nyálas. De volt egy pillanat, ami máshogy szép, nekem is szép. Ahogyan Tündérszép Ilona arany hajfonata lefejtve kötél lett Árgyélus számára, amivel a szerelmes nő szó szerint kihúzta a bajból a fiúját. Másodikként a szegedi Kövér Béla Bábszínház Hurka Gyurka-előadása szerepelt, operettsikert aratva a szakmai közönség körében. Valóban jól sikerült, lendületesen derűs előadás, amelyben egy képzett hentes és mészáros, civilben hurkabolond szögedi szakmunkás oroszlánná, sassá és hangyává változva legyőzte a hétfejű sárkányt, amely kicsit hasonlított egy menórára, és elnyerte a királylány kezét, akinek édesapja kb. Breugel Bábel tornyát hordta a fején. (Michac Gábor tervezte a bábokat, és a kecskeméti felkonferálások jóvoltából most megtudhattam, hogy Mihácsnak kell ejteni a nevét.) Még azt mindenképpen megörökíteném Kecskemétből, hogy a Katona József Könyvtár beszél. Akárhányszor elmentem az épület előtt, minden alkalommal egy férfihang harsogott hangszóróból az utcára. Volt tavaly egy igen jó kis Gézagyerek a Pinceszínházban. Nyilván ez adta a munka folytatásának ötletét, a mostani A Herner Ferike faterját, amit A Gézagyerek női főszereplője, Börcsök Enikő rendezett. Engem ez azért némi aggodalommal töltött el, mert Háy János darabjai ingoványos terep, pláne egy debütáló rendező számára. Tavaly óta sajnos meghalt a Herda Pityut játszó Tóth Zoltán, Borbiczki Ferenc tetszetősen és ambiciózusan dolgozik a helyén, de azért itt most semmi nem olyan. Hogy gond van, az leginkább talán Kaszás Gergőn látszik, aki Krekács Bélaként nagy erőkkel túlzó és modoros, mintha attól tartana, hogy ha nem hangoskodna, vágná a pofákat, váltogatna időigényes szüneteket és kirobbanásokat, akkor kiderülne, hogy gond van. A három munkásember jelenetei merítenek a kabaréműfaj dialógustechnikájából, és bizonyára húzza is a játszókat a kabaré felé eleve, amikor a kocsmapultnál dülöngélnek, ez mindannyiunkban jobb-rosszabb telepódiumos reflexeket indít be. Nem azt mondom, hogy az egész előadás el van szúrva, mert az például termékeny ötlet, hogy Börcsök betotyorásztatja nekünk a Krekács Béla idős édesanyját, abroszba csomagolt ebédet hozni a Bélának. És ha van némi megfoghatatlan, egyben nagyon is kívánatos lebegés a játékban, akkor azt pont ez a figura, Tallián Marianné, aki a múltbeli családi szcénában hegedűt tisztogat. Helyénvaló az is, hogy a Papi Jóskát adó Jánosi Ferenc valami gyengéd, tiszta fényt sugároz. Miközben a rendőr feleségét játszó Búza Tímeát mindenestől tévedésnek érzem, az úrinős szettjét is beleértve, amiben leül cipőt pucolni. Nem akarom elspoilerezni, úgyhogy csak annyit mondok: az előadás végén van egy váratlan rendezői ötlet. Találnak valamit hőseink. Soha nem találtam volna ki, hogy mit. De gazdag gondolat, úgyhogy magamban még bányászok körülötte, hogy én személy szerint pontosan mit is termelek ki belőle magamnak. Az angol font szép. Az egyik oldalán mindig a királynő van. A másik változatos. Az ötmukison Churchill látható. A dupláján, a tízmukison Jane Austen. Londonból hazajövet Agatha Christie-t akartam (újra)olvasni, direkte londoni történetet. A Bűbájos gyilkosokat vettem le a polcról (László Zsófia fordítása). Egyszer csak belefutottam a főhős, Mark Easterbrook váratlan kis esszéjébe a gyermekszínházról: Süllyesztők és szellőztetők okádták az ördög pokoli erejét, dacolva a Jó Tündérrel vagy ilyesvalakivel, aki viszont egy vacak kis pálcával hadonászott, és szépreményű banalitásokat mondott unalmas hangon a Jó végső győzelméről, s ily módon előre jelezte az elkerülhetetlen búcsúdalt, aminek még véletlenül sem volt köze az adott gyerekdarab történetéhez. Hirtelen az jutott eszembe, hogy az előadásokon a gonosz szükségszerűen keltett mélyebb benyomást, mint a jó. Végül is rajta állt vagy bukott az előadás! Meg kellett a nézőt döbbenteni, hitében kellett megingatni! A bizonytalanság támadta meg a biztonságot. És a végén, gondoltam, a biztonság mindig győz. Az állhatatosság elbírja a Jó Tündér közhelyeit: a színtelen hangot, a rímelő versikéket és az effajta lényegtelen szóbeli közléseket is: „Kanyargó hegyi ösvény vezet hőn szeretett kis falumba.” Noha ezek igen gyenge fegyverek, mégis valamennyi érvényben maradt. A színházi gyerekelőadások mindig egyformán fejeződtek be. Egyenként előjöttek a rangsorba állított szereplők, köztük a Jó Tündér is, aki a keresztényi alázatot gyakorolta és nem akart mindenáron első (ez esetben utolsó) lenni, ezért a sor közepén állt utált vetélytársa mellett, aki már nem vicsorgó, tüzet és kénkövet okádó Gonosz volt, hanem csupán egy piros harisnyanadrágba öltözött férfi. (Mi vaaan?!) A debreceni Csokonai Színház az Oszkár és Rózsa mami című előadásával vendégszerepelt tegnap a Nemzeti Színházban. Ingyen adták a jegyet, csak regisztrálni kellett hozzá valami jegyes portálon. Regisztráltam, bár nem szívesen regisztrálok sehol. Nem helyeslem egyébként, hogy a Nemzeti ingyen adja a színházat. Felteszem, Vidnyánszky Attilának nincs szüksége a bevételre, ahogy TAO-ra sincs szüksége, úgyhogy azt is elviheti az ördög. Vagy ami rosszabb, besöpri maga alá a központ, és majd kegyként osztják. A színházak talán tönkremennek bele, de hátha csak azok, amelyek Vidnyánszky Attilának úgysem fájnak.
Szóval Oszkár és Rózsa mami, írta Eric-Emmanuel Schmitt, akitől eddig csak
érzelgős, melodramatikus vagy titokzatoskodó bulvárdarabokat láttam. Ez egy
tízéves leukémiás kisfiú és egy idősebb asszony (talán hospice segítő?)
kapcsolata, majdnem kétórás egy ülésben, Tengely Gábor rendezésében. Michac
Gábor jóérzékű díszlete első pillantásra pont úgy hat, mintha a magyar
egészségügyben lennénk: lepukkant kórterem, ótvar Rózsa László és Kubik Anna játsszák a darabot. Gondolom, hogy szeretik, pláne ha egymást is megszerették a munka közben. Láttam azt is, hogy a nézők meghatottan, megrendülten nézik az előadást, törölgetik a könnyeiket közben. Talán csak egyedül én viseltem nehezen, eleinte legalábbis. Később gyűlölni kezdtem. Feltorlódott bennem a tehetetlen düh, hogy a jóistent propagálják itt a lehető leglehetetlenebb helyen: egy gyógyíthatatlanul beteg fiúcska kórházi ágya mellett. Lehet, hogy az istenhívők elnézik a Mindenhatónak a rákos kisgyerekek hosszú szenvedéssel súlyosbított halálát. Én nem. Lett volna tegnap egy szabad estém, de amikor befejeztem a kecskeméti cikket, kinyitottam a színházműsort és ráböktem erre: Első kétszáz évem, Jurányi. Az volt az egyetlen, ám jó okom, hogy tavaly a Földi paradicsomnál megvett engem Szabó Zoltán, vagy én vettem meg őt, mindenesetre el vagyunk adva. (Amint azt a szavazatom is mutatja, tényleg, a szavazatom, mutatom.) Már a lépcsőházban zsúfolódva is gyanús volt, hogy mi valami ínyencségnek nézünk elébe, mert igen jelentős szakmai érdeklődést lehetett konstatálni ott a sorban. Az egyszemélyes előadást Bánki Gergő rendezte, Kuthy Ági tervezte a terét. Egy négyajtós szekrénynyi fadoboz áll rendelkezésre, mindennek alkalmas, akár a bábosok központi díszleteleme, büfébódétól gázkamráig. Forgatja is sokat a színész, aki természetesen egy tucat figurát játszik még el a kopaszodó, szemüveges, kockás inges, kopott zakós Királyhegyi Pálon kívül. Egyfelől nagyon pontosan pepecsel ezernyi kellékkel, segédeszközzel, másrészt igen magabiztosan uralja a tárgyakat, a helyzeteket és a szöveget. (Megvan az összes ban-ben-jének a n-je – ez ritka manapság.) A figura lendülete, humora, slemilsége, életszeretete – meggyőző színészi teljesítmény. Hazafelé jövet a lépcsőházban meghallottam, hogy a Rózsavölgyiben az Emberi hang megy, s Molnár Piroska épp belefog elmesélni a kaposvári Csárdáskirálynő-beli fináléja történetét. Úgyhogy beálltam a bejárati korláthoz a kedves nézőtéri felügyelő mellé, és a függöny kis résén átlátva együtt néztük-hallgattuk, ahogy elmondja Piroska, miként írta meg a Kvittek vagyunk-os szöveget Majakovszkijból és Jeszenyinből idézve. Aztán jött a dal, megkoronázandó az estémet, majd elégedetten beszálltam a liftbe. Most akkor kiüti a színházi jegyzetet a felháborodás: hónapok óta levelezek különböző illetékesekkel, de eddig mindig elmismásolták a pontos információt a velünk szemben lévő építkezésekről, melyek jóvoltából immár másfél éve élünk porban, koszban, állandó zajban, és nemcsak mi lakók viseljük rosszul, de maga a házunk is: az erkélyen potyognak le sorban a Zsolnay-csempék. Szóval az derült ki, hogy az önkormányzat felmentést adott nekik a zajrendelet alól: ők engedélyt kaptak a hétköznap 7-20 óra, hétvégén 9-16 óra közti munkavégzésre, és hát nem hímzőrámán dolgoznak. Egyébként ezt sem tartják be, nemegyszer ennél később is dúlnak még, előfordult, hogy este fél 10-kor riasztottam rájuk a területfelügyeletet, aztán szabálysértési eljárást is indítottak ellenük, és akkor mi van, nyilván kifizették a büntetést, valószínűleg a zajrendelet alóli felmentést sem a hímzőrámájuk szépségéért kapták. Miért nem zavarjuk szét az önkormányzatot, ha ilyen látványosan nem képviseli a mi érdekünket?! Tegnap az Eötvös10-ben jártam a Soltis Lajos Színház A mindentlátó királylány-előadásán, erről azonban értelemszerűen nem itt, hanem a Spirin fogok beszámolni. Ahol ezt írtam Kecskemétről. Este a Belvárosi Színházban ünnepelték-ünnepeltük Vári Évát abból az alkalomból, hogy napra pontosan 60 éve lépett először színpadra. Nagyon szépen, gondosan, szeretettel összerakott műsor volt. Például hogy Máthé Zsolt milyen odaadással végzett mindenféle munkát. Sokan eljöttek, ki a színpadra, ki a nézőtérre. Emlékek felelevenítése, dalok, táncok, tisztelgések. Talán azt szerettem a legjobban, ahogy Csuja Imre beviharzott és elmondta torokszorongatón a Már vénülő kezemmelt. De a legjobb az egészben, a legjobb mégiscsak Vári Éva volt, az ő szépsége, meghatottsága, törékenysége, élettelisége, figyelme, humora. Ahogy az elején a nézőtéren leülve azt kérdezte a körülötte ülőktől, hogy már most sírjon-e vagy majd csak később. Áj szív Vári Éva! Székesfehérvárnak van polgári öntudata. Jellemző ez is, hogy a színház október 6-án ősbemutatót tart egy megyei érdekeltségű történelmi kisregényből készült színdarabból. Perelj, Uram! – ez a címe, úgyhogy az ember már látatlanban látta, hogy majd itt… na de hagyjuk, hogy mit lát az ember látatlanban. 1849-ben két csákberényi papot kivégeztek, mert kihirdették templomukban a Habsburg-ház detronizációját. (Ez milyen érdekes szó! Tényleg a trón van benne?) Erről írt regényt Sobor Antal, színpadra írta Román Károly. Azt nem mondanám, hogy dráma. Hogy színdarab, azt is elég bizonytalanul, inkább amolyan tanúságtétel, dramatizált honismeret, dokumentumillusztráció. Szikora János rendezőt kicsit nem értem, hogy ehhez a rászoruló anyaghoz miért nem mozgósította a formaérzékét, a vizuális fantáziáját, vagy legalább valamiféle imponáló kézügyességet. A díszlet mintha a Pál utcaiak grundjának fakerítéséből állna. (Játsszák Fehérváron A Pál utcai fiúkat is.) ’70-es évek színháza – súgtam oda a mellettem ülő idősebb, tapasztaltabb kollégának. Á – felelte –, 100 évvel ezelőtti. Ilyenkor minden tiszteletem a színészeké, akik egy mérsékelten ígéretes előadásban is fegyelemmel, odaadással és erőbedobással végzik a dolgukat. Vagy húsz férfi a színen, hozzá pár nő mellesleg. Két érdekes dolog volt. Az egyik, hogy az elején bemondták: a szereplők valódi fegyvereket használnak, vaktölténnyel. Csudálkoztam ezen, minek a valódi fegyver, színházban vagyunk, a fegyver az fegyver, ki nem tudja elképzelni? A másik, hogy a katonák elénekelték a Gott erhaltét, díszletezés közben. Eszembe jutott, mi lenne, ha felállnék, elvégre Himnusz ez, és szokták a Himnusszal felállíttatni színházban az embereket. Hallottuk később, hogy ez egy nehéz este volt, rosszul lett az egyik szereplő előadás közben, mentőt kellett hívni, tehát nem egészen lehetetlen, hogy amit láttunk, az nem mérvadó, és amit ideírtam, az sem. Nem nagyon emlékszem, hogy Hegedűs D. Géza valaha is tanújelét adta volna olyan, áradó humornak, amitől kézenfekvőnek érezném, hogy ún. fergeteges vígjátékot rendezzen. A Pesti Színház tegnapi Bíborsziget-bemutatójának főleg az első felvonása nem is annyira Hegedűs D. Gézára emlékeztetett, inkább ifj. Vidnyánszky Attilára. Mintha olyasfajta dzsemborit kívántak volna létrehozni a színen, amilyeneket ő szokott csinálni. Nehéz kenyér ez, kell hozzá sok muníció, ötlet, parádé, nyomulás, energia, ráadásul mindez önzetlen csapatmunka jelleggel. Nem árt, ha van hozzá önirónia is – volt is egyébként, az ezernyi áthallás között akadt több olyan, ami kifejezetten a Vígszínházra vonatkoztatható. (Egyebek közt például az, amikor Kern András színházigazgatóként úgy mentegetőzött Fesztbaum Béla konkrét Sztálinra vett diktátora előtt, hogy tavaly valaki meg akarta rendezni nála a III. Richárdot, de neki nem kellett egy ilyen ellenzéki darab.) Kern egyébként jól működött, végtére is direktorként gyakran kívül volt az előadáson, nem kellett elszakadnia a nézőtértől, a közönségtől, ami egyébként is mindig leküzdhetetlenül vonzani látszik őt. Énszerintem meglehetősen szimpla maradt ez a dolog – ettől még lehet persze sikeres –, de azért volt egy s más, amit méltányoltam. Például Varju Kálmán komolyan vett fádságát. Vagy ott van Dino Benjamin, akin az Ahogy tetszikben is látszott, hogy különleges karakter – ez talán nem is szerepel itt a naplómban, hogy megnéztem szeptemberben az Ódryn az Ahogy tetsziket –, és ha majd könnyedebb lesz, ha majd nem erőlteti ennyire, akkor még remek lehet ez a fiú. Szombathelyi színházlátogatás zajlott, a havi műsor kedvező konstellációja jóvoltából. Délután Revizor, Mohácsi-művek. Nem rendezte még Mohácsi János ezt a darabot, amely portörlés nélkül is elég frissnek hat egyébként, de azért persze alaposan át lett írva. Lényegében ugyanaz a Gogol, miközben voltaképp talán egyetlen jelenet nincs, amelyik – akár dramaturgiailag is – megegyezne az eredetivel. 3 óra 15 perc az előadás, gazdaságosnak nem mondható a rendezés, amint azt már megszokhattuk. Azon tűnődtem, Mohácsi működése normális rendjében egyre hosszabbaknak kell lenniük az előadásainak, hiszen mindig mindenféle bekerül az egyre több korábbi előadásából. (Most már Molnár Ferenc-idézetek és motívumok is vannak.) Ha az eddigiek ócsárolásfélének tűntek, hát nem: a produkció ha egyenetlen is, de virulens, mulattató, kegyetlenül valós, és láthatóan élvezetes csapatjáték. Bajomi Nagy György a polgármester, héthatárban nincs senki, aki nála nagyszerűbben tudna picit görnyedten, alázatosan, drabálisan, aggodalmasan, ziláltan, izzadtan állni bonyodalmak közepén. Lábodi Ádám vendég-Hlesztakov szőkén-vörösen, egyszerre sunyin és kisfiúsan őszinte sodródás közepette. Hartai Petra vérfagyasztóan mai Marja Petrovna akkor is, amikor össze van nőve a mobiljával meg akkor is, amikor fellázad és patáliát csap meglehetős színészi erővel. Mindenki igen szépen dolgozik, kiemelném például azt a már-már karikaturisztikusan bánatosbohóc-arcú figurát, akivé Nagy-Bakonyi Boglárka válik a polgármester jobbkezeként. (A polgármester persze nem válik érte.) 7-től Médeia Lukáts Andor rendezésében, Németh Judit főszereplésével, aki az intonációjával Vass Évára emlékeztetett. Nem volt egészen könnyű komolyan venni a dolgot, elsősorban a díszlet miatt, amely műsziklákkal operált; ezek láthatóan mű-anyagok, természetellenes vágásokkal és könnyű meg-megbillenésekkel. Majdnem nevetnem kellett, amikor egy érkező szereplő nehézkesen átmászott a papundekli sziklaormon, noha egy méterrel odébb meg is kerülhette volna. De ezeket leszámítva a lényeg megvolt: az a tragikus szenvedély, ami meggyőzően süvített végig a történeten, és amit bizonyos életkor fölött valószínűleg minden nő ki tud csiholni magából, akit hagyott már el férfi más nőért. Múlhatatlan színészi élményem erről Lázár Kati Médeiája egy 1988-as pécsi szabadtéri előadásból. A legutóbbi 2000-ben van Spiró Györgynek egy kisebb tanulmánya, Csehov és Füst Milán, a komédiaírók címmel. Nagy érdeklődéssel és élvezettel olvastam. Külön foglalkozik benne a Három nővérrel, azt pláne faltam. Nem mindent erősítenék meg az állításai közül. De elégedetten konstatáltam, hogy jutottam olyanokra én is, mint ő – pl. a paphiány a Csehov-darabokban, erről elmélkedtem egyszer valamelyik kritikámban –, valamint úgy gondolja, ahogy Verebes István is gondolta a nyíregyi Három nővér kapcsán: miszerint Versinyinnek Moszkvában viszonya volt a lányok mamájával. Aminek a legjobban örültem, nevetgélve: az első felvonásban Versinyin felveti a kérdést, hogy vajon miért van húszversztányira a vasútállomás a várostól. Erre senki nem felel, illetve Szoljonij agresszíven előtolakszik egy rossz vicc-cel. De Spiró tudja, miért van húszversztányira az állomás! Azért, mert ez egy fejlődő, már-már prosperáló város, színházzal, gimnáziummal, dandárral, és abban bíznak itt, hogy az építkezések ki fognak terjedni a ma még üres területekre is, és el fognak érni az állomásig. Most azt nem tudom biztosan, hogy vajon ki látja ilyen optimistán azt a várost, Csehov vagy Spiró? Olvasván nagyon vehemens és nagyon eltérő reakciókat Nemes László (így írják a nevét a vásznon) Napszállta című filmjéről, erősen vacilláltam, kell-e ezt nekem megnézni. Tartottam attól, hogy olyan néző leszek, aki alulmarad a filmmel szemben. Már az is, hogy a hírek szerint a Saul fia technikáját használja, némi gyanakvással töltött el: lehet-e ennek megint ugyanaz a funkciója, vagy pláne lehet-e egészen más funkciója? (Erre a kérdésre utólag az a válaszom, hogy praktikus okokból is logikusnak bizonyult a döntés: nehéz lenne az 1910-es Budapestet éles totálokban vászonra vinni.) Igyekeztem alávetni magam az alkotóknak. Felfogtam ennek a minden értelemben nagy formátumú filmnek a kalandját: a lehető legérzékletesebben belevinni a közönséget a főszereplővel együtt egy kaotikusodó világba. Elfogadtam, hogy nem fogok mindent megérteni, és a kérdésekre, amik az események kapcsán kézenfekvően felmerülnek bennem, nem jön majd válasz. A magam öreges, mértékletes módján mentem velük. (Bár kötelességemnek érzem rigorózusan ragaszkodni ahhoz, hogy nem kellene filmeknek két és fél órán át tartaniuk, ennek sem kellene.) A hatások, amik értek, egyszerre voltak idegesítőek és lenyűgözőek. Külön örömöt leltem olyan részletekben, mint amikor mondjuk Bodolai Balázs arca vált ki kontúrosan a film sötétjéből. A főszereplő Jakab Julit én speciel jól fogadtam. Szerettem nézni elölről a makacs kis állát, hátulról a finom nyakszirtjét, a fehér blúza bizonytalan állású gallérját. Nem feltétlenül tudom pontosan, hogy hol, de ott voltam vele. Egyszer el is indult a kezem, hogy kisimítsam a ráncolódó homlokát. A Gózon Gyula Kamaraszínház nem az én színházam, abban az értelemben, hogy leginkább a helyi lakosoké (XV. kerület), akik a sajátjuknak is érzik, és ez mindig fontos tényező egy színház életében. Tőlem 3,5 óra sétára esik. Látszik rajta egyébként, hogy nem stadion, mert akkor nyilván fel lenne újítva. Különösen a homlokzat elszomorítóan ramaty állapotú, ahol Gózon Gyula szobra áll kint egy kis hamiskás erkélyen. Bent a nézőtérre szólító hívás stílusos módon Gózon Gyula fütyülőszáma. A Sirályt adták tegnap Hajdú László rendezésében, tulajdonképpen nem is a színpad szélességében, hanem a terem mélységében. Ondraschek Péter díszlete hosszan kinyúlt, ráépült a nézőtérre, több sávban, mintegy kifutó gyanánt, miközben a résekben láthatóvá tette a zsöllyét. Ezt jó ötletnek találtam: egyrészt végig érzékeltette a színház motívumot, másrészt akár párjelenetekben is plasztikusan elválasztotta egymástól hőseinket. Markánsnak ható rendezői invenciót és innovációt nem fedeztem fel, és dinamikai problémák is vannak szerintem, de egyrészt szimpatikus a munka komolysága, másrészt létrejöttek jó helyzetek, szép színészi pillanatok. A nők a szó szoros értelmében színfoltok; egyszínű, azonos fazonú, mellszorongató hosszú ruhákban, Arkagyina vörösben, Mása feketében, Nyina halvány rózsaszín, Polina tojáshéj(?) (Polina Túróczi Éva – nem ismertem meg, évtizedek óta nem láttam.) Nagyváradi Erzsébet Arkagyinája kapcsán felvetem, hogy túl sokat mutat meg – például azt, hogy Nyinától már az első pillanatban félti Trigorint, vagy azt, hogy a visszahóditó jelenete színészi magánszám –, miközben hősnőjének, színész lévén, tudnia kellene fedni az érzéseit. A Trigorint játszó Kálid Artúrt kicsit egyszínűen láttam alámenőnek. A két fiatalt találtam figyelemreméltóbbnak. Hermányi Mariann e.h. Nyináját a nevetéseivel, Szurcsík Ádám e. h. Trepljovját pedig a negyedik felvonásbeli néma, dermedt összeomlásával. A Chicagónak szezonja van, az már biztos: egy éven belül harmadszor láttam tegnap. Most Székesfehérváron mutatták be, Horváth Csaba rendezésében. Nagy, impozáns produkció sok zenésszel (Székesfehérvári Helyőrségi Zenekar!), táncossal, fekete-fehérben, ami nekem nem annyira a sakktáblát idézi, mint a konyhakövet, de az sem távolvivő asszociáció szerintem. Plusz a vörös. Két különleges érték feltűnő: az egyik a Forte Társulat léte és univerzális használhatósága – az elsőosztályú táncosok, akik elsőosztályú színészek is –, a másik Horváth Csaba szaktudása: úgy vegyít színészt, táncost és fortést, hogy mindenki megfelelően teljesíteni tud, mégsem kiegyenlítő vagy lebutító a koreográfia. Az előadás rávilágít például arra, hogy Sághy Tamás (Billy Flynn) milyen kompakt színész, vagy hogy Horváth Csaba milyen hibátlan érzékkel látta bele Mary Sunshine-t ebbe a Vásáry André nevű fiatalemberbe, akit én sosem láttam (a tévében), de a sajátos szopránján túl is tökéletes eleganciával adja a riporternőt. Varga Gabit évtizedek óta ismerem és kedvelem a nézőtérről, de soha nem gondoltam volna, hogy benne van egy ilyen dögös Velma Kelly. Már a nyitószámnál eldőlt, hogy magabiztosan hozza ezt a nőt: figura, ének, tánc – stimmt. Hiányérzetem, ha van (van), az Kiss Diána Magdolna énekteljesítményben kifogástalan Roxie-jához kötődik. Nem éreztem azt a pluszt, amitől épp ez a csaj van nyerésre ítélve. Kellene pedig lennie benne valami dilinek, vagy bohókás bájnak, vagy szexepilnek, vagy valami firlefrancosságnak, amitől kiválik. De olyan három óra ez – a fehérvári közönségnek talán még szoknia kell, érezni véltem némi hűvösséget –, amire az ember tapadni tud. Ha a néző annyit tesz, hogy kiválaszt valakit a karból és egész idő alatt csak őt nézi – Fehér Lászlót, vagy Pallag Mártont, vagy Pálya Pompóniát, vagy Varga Lilit –, már akkor is igen jó estéje lesz. Hirtelen elindulásból a Nemzeti Színházba mentem, Caligula helytartóját nézni. Meglepő látványelemként szirénás fekete autók álltak a színház oldalában, valamint zsinórfülű emberek is mutatkoztak, ebből arra következtettem, hogy valami politikus is ott járhatott, de lehet, hogy nem ugyanazt láttuk. (Mármint a Caligula helytartójában.) Óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon mit akar a Nemzeti Színház Székely János mélyen morális indíttatású, zsarnokságellenes, vagyis ab ovo ellenzéki drámájával. Nem derült ki számomra az előadásból, hogy mit. Szász János rendezte, ez garantál szakszerűséget: hatásként funkcionáló díszlet, zene, világítás. (Nézem a fotókat, nahát, a színpad üvege alatti szobor nem látszott a 3. sor széléről, ahol ültem.) Trill Zsolt játssza Petroniust (jött félarchaikus katonaként, nadrágon szoknyában, ujjatlan föliben – megörültem, milyen szálkás, jól néz ki), Horváth Lajos Ottó Barakiást, Bodrogi Gyula hangjavesztett Agrippát ad. Megütköztem az előadás megmagyarázhatatlanul durva tónusán. A jeruzsálemi főpap élesen, gúnyosan beszélt a római helytartóval, kifejezetten kiabált vele. Petronius szintén ordított helyenként, s úgy tudta mondani, „zsidaauuk”, mint aki mindjárt effektíve zsidózni kezd. Ahogy ez a két ember fizikai és hangi erőből párbajozott (Horváth Lajos Ottó még tartotta is entestével kötélen a hatalmas szobrot), az alapvetően ellentmondani látszott a darab lényegének – az egymás megértésére törekvő, higgadt, józan, közös szellemi erőfeszítésnek. Ilyen körülmények között az tűnt volna hiteles megoldásnak, ha az első 15 perc után Petronius azt javasolja: figyelj, ha a templomot az istenetek úgyis elhagyja, amikor bevisszük a szobrot, akkor nem tök mindegy nektek, hogy egy üres házban bent van-e a szobor vagy nincs?! Na látod, beviszem, osztjónapot, mindenki mehet haza. De persze nem ez történt, hanem a színészek – jó színészek – vitték tovább a dolgot a végéig. Téttelenül. Ezt a produkciót nyugodtan megnézheti bármelyik hatalmon lévő politikusunk. A belga Peeping Tom Moeder című előadására mentem tegnap a Trafóba. Szellemes és kísérteties. Egy múzeumban jártunk, vagy a múzeumőr álmában, esetleg a múlt-jelen-jövőjében. Soha nem láttam még ilyet, hogy a mozgásszínház ennyire színház legyen. Próbálom pontosítani: hogy a mozgásszínház ennyire funkcionális és organikus része legyen a színháznak. A test mozgáskészsége itt maga a dramaturgiai fordulat, meglepetés. Például ahogy egy nő, aki a síró csecsemőjét ringatja-csitítgatja, egyszercsak ugrik egy szaltót – kétszercsak –, hátha az megnyugtatja a kisbabát, aki egyébként az összegöngyölt kendője voltaképp. Volt, hogy úgy estek-keltek a szereplők, mintha a Feketeszakáll szellemével bunyóznának. Nyolcan játszottak, idősebb férfi és éneklő idősebb asszony, gumitestű táncosok, szőke kislány. Az egyikük keleti származású fiatal nő, hosszú, majomszerű (pót)karokkal, nagy hassal, pattogva a földön – szürreális pillanatok. Az elején ott egy halott nő a színen – mindig rossz érzés fog el, amikor színpadon koporsóban fekszik valaki, pláne ha rá is teszik a koporsó fedelét. Ha színész lennék, az ilyen szerep lenne a halálom… Hogy konkrétan mi történt a darabban, nem tudom. Született egy gyerek – uristen, micsoda szülés volt az, hogyan robbant ki belőle a Janis Joplin Cry babyje! –, megnőtt, meghalt. Vérzett a szív. Milyen üdítő néha teljesen mást látni, mint általában. Mentem tegnap délelőtt a Turay Ida Színházba a Csingiling és a kalózok című gyerekelőadásra, és szokás szerint megtartom magamnak a Spirire. Mivel kedves rokonaim élnek Stuttgartban, ezért komolyan latolgattam az odautazást, tekintettel a Schilling Árpád rendezte Lohengrinre, aminek nemrég volt a bemutatója a stuttgarti operában. A Wagnerek közül a Lohengrin a kedvencem (vagy inkább a Trisztán? vagy a Tannhäuser?), és kiváló színházi élményem Katharina Wagner… de ezt már írtam, itt. Roppant előzékeny jótéteményként fogadtam, hogy tegnap a színház honlapján közvetítették élőben az előadást, 5-től fél 10-ig. A nagymonitoron néztem, ami egy kicsit meghúzza széltében a képet, ettől mindenki pufinak látszott, így emlékeztetve engem kedvesen a gyerekkori operaházi élményeimre, tonnamuci Mimikre és pókhasú Manricókra. Élveztem az előadást. Szikár keretek között tárgyszerűen szenvedélyes. (Milyen szép volt például az a momentum, hogy az esküvő alkalmából a nők lehántották a férfiakról a szürke dzsekiket-kabátokat, mindegyiknek kék volt a bélése, s a földre leterített kék bélések adták ki egy kanyargó folyó képét, amire hattyúkat helyeztek!)
Azt hiszem, a nép volt a főszereplő, a tömeg, vagyis a majd’ százfős kar,
amelynek minden egyes tagja külön eljátszott minden érzelmet, reakciót, ez jól
látszott közelről a közvetítésben. A nép, amely Még visszatérnék egy kicsit a Caligula helytartójához. (Különben az jutott eszembe a minap, szemembe nézendő: túl sok előadásról ide írok ahelyett, hogy kritikát írnék és jelentetnék meg. És ettől nem egészen függetlenül: alig van kritikaírási munkám, s ami rosszabb, ennek következtében alig van jövedelmem.) Érdekes, hogy a ferencvárosi Nemzeti Színház 16 éves történetében immár másodszor mutatják be a darabot. Ez volt az első. Székely János nem írja, hány évesek a hősök, de van az a fixa ideám, hogy Petronius nem lehet javakorabeli ember. A múlt hónapban ezt fel is róttam, amikor a zalaegerszegiek előadásában Farkas Ignácot túl idősnek találtam a szerephez. Most ahogy a Nemzetiben hallgattam a szöveget, egy ponton megerősítést is nyertem. Barakiás zsidó főpap firtatja a hatalom határait, kérdezi a római helytartót, mit tenne meg a császár parancsára. Ha azt parancsolja, hogy öld meg apádat? Mármost ilyet csak fiatal embertől lehet kérdezni – gondoltam –, aki apányi férfi, az inkább arra válaszoljon, hogy megölné-e a gyerekét, ha arra kap parancsot. (Update: gyorsan újraolvastam a művet. Petronius gyerekkorától fogva ismeri Deciust, négyévtizedes barátságukra hivatkozik. Rendben. Negyvenes a pali.) Trill Zsolt épp belefér még a képzeletembeli Petronius-korosztályba. Volt néhány mondat a szerepében, amit kifejezetten a közönséghez intézett. Pl. ez: Az alattvalók / Kis türelmét egy polgárháború / Kilátása a végtelenbe nyújtja. Lehet, ő úgy gondolja, ezért játsszák ezt a drámát. Még annyit fűzhetek hozzá ahhoz az estéhez, utólag értesülvén, hogy az országgyűlés elnöke volt jelen az előadáson. Elég sok hete olvasom Az olvasó országát, lassan, meg-megállva, vagyis inkább hogy falatonként. Így aztán már huzamos ideje van az a folyamatos fájdalmam, hogy mennyire hiányzik ez az ember. Mindenekelőtt úgy hiányzik Esterházy Péter, mint egy normális hang, amely időről időre megszólalt. Egy keresztény magyar úriember a nemzeti oldalról – mert igenis az, nemzeti oldal, dacára annak, hogy a kormánypártok ez alatt kizárólag magukat szokták érteni –: normálisan érez, normálisan gondol, normálisan szólal meg a nyilvánosságban. Meghalt, és nem pótolja senki. …az életünk szinte minden tere, köz-és magántere át van politizálva (amúgy a diktatúra ilyen), ami nem azért baj, merthogy valami rosszal volna átitatva, hanem valami sajátossal, és azután ennek a törvényszerűségei, reflexei érvényesülnek mindenütt. Ez a nem jó. Alig gondolunk az előttünk álló történelmi léptékű lehetőségekre és az ezekből adódó felelősségre, feladatokra és nehézségekre (az EU semmit nem old meg helyettünk) – tekintetünket lefogja a pártok, a politikai oldalak horizont nélküli nívótlansága. Az átpolitizáltság adta totalitás miatt rossz a kettészakadtság – mert egy kis kettészakadtság kell, mit ketté?!, százzá, ezerré, én személy szerint például okvetlenül ragaszkodnék bizonyos árkokhoz. De nem lehet megkettőzni az országot, csak egy Magyarországnak van hely a Földön, kettőt akarni vagy akartatni felelőtlenség. Egy áporodott jobboldal áll szemben egy áporodott baloldallal. Az átpolitizált tekintet, ha bal, azt mondja, milyen medve, nincs is ápor, ha jobb, azt mondja, ez balápor, szavazzatok ránk, és minden jó lesz, mint a nagy Mátyás idején. De nem így van, az ápor az ápor (az ápor). Egy ápor van, és juszt se mondom, hogy: eltakar. Pedig lassan eltakar. (2003) Hát nem biztos, hogy jó alany vagyok a Woyzeckhez. Nézői életem során nem egy mázsás Woyzeck nehezedett már rám. Számosnak köztük itt a lenyomata ebben a füzetben, meg bennem. Ott volt mindenekelőtt a kolozsvári, Bogdán Zsolttal. Aztán az Ascheré a Katonában, a Keresztes Tamás–Jordán Adél párossal. Aztán Simonyi Zsuzsannáé a hajléktalanokkal! Jó emlékem a miskolci előadás is. És a Nemzeti Színházban ifj. Vidnyánszkyé, szintén nyomós. Mindegyik mindenhogy más – hiszen a Büchner-darab mint töredék eleve igényli az alkotóktól a szöveg strukturálását. Most a Szkénében rendezte meg Hegymegi Máté, hét színész játssza, a két főszereplő egészen fiatal színiegyetemista. Artisztikus előadás, intenzív is, de rám speciel szemernyit sem hatott. Érdektelenségembe torkollott. Van valami markáns földközelisége vagy földszaga a produkciónak, ez fejeződik ki a tárgyvilágában is: kő, kötél, a testi erővel helyettesített forgószínpad, és ugyanezt a természetes nyersességet éreztem a Marie-t játszó Tóth Zsófia alakjában is. A Woyzecket alakító Major Erikről szinte azonnal a fiatal Hegedűs D. Géza jutott eszembe. A széles, kemény arcán a száj és az áll vonalának lágyságáról. Meg az egész embernek a sűrűségéről. Terhes Sándor, Csoma Judit, Horkay Barnabás és Nagypál Gábor, utóbbi inkább csak mint színpadi jelenség. No és nem mehetek el szó nélkül a Bolondot adó Bánki Gergő mellett. Milyen nagyszerű színész lett! Úgy tartotta fenn a figyelmével, a helyben megszülető gondolatnak ható beszédével és a szeme villanásaival az estét, mint egy intellektuális erőművész. Ritkán érzi az ember azt színházban, hogy ma este pont ott van, ahol lenni kell, és az előadás pont arról szól, amiről szólni kell. A csRSnyést láttam a tao-elvétel estéjén az RS9-ben, Botos Éva átiratában és főszereplésével. Simán, csont nélkül átment Csehov Cseresznyéskertje mai tárgyú színdarabbá, amelyben egy független színházat egyre pénztelenebbül vivő család könnyelműen fittyet hány a birtokuk gazdaságos működtetésére vonatkozó lopahini javaslatokra, s el is veszítik a bulinegyed közepén székelő színházukat. Mózes András amúgy rokonszenves új-Lopahinja szerzi meg az intézményt, lesz majd itt a helyén angol vacsoraszínház, orosz védelmi pénz. A szereplők száma kicsit csökkent, de a jelenetek szinte mind megvannak, könnyedén átfordultak analóg csevejekbe arról, miként élnek az emberek, hogyan áll az aszcendens, mi a helyzet Bécsben, az anyegin múlik-e minden, és folytathatnám. Az egész játék személyesnek érződik, ami nyilván elősegíti, hogy minden szereplő jó, mindegyikük megtalálja a maga színészi-emberi kifejezésének legjobb formáját. Búza Tímea például az eredeti mű Dunyasája szerepében (plusznak egy kis Jepihodovval színezve) úgy hat, mint egy frappáns paródia. Karakterizál Csáki Rita is egy olyan Várja testhezálló szerepében, aki ennek a teátrumnak lelke, motorja és mindenese. Botos Éva Ranyevszkajája csupa vonzó, finom idegesség. (Ab ovo örömmel nézem Botos Évát – szeretem retrospektíve látni a kedvelt színésznőimet: jól emlékszem rá, ahogy 19 éve az Új Színházban Várját játszotta.) Firszet természetesen Lábán Kati adja, micisapkában és fekete frakkban. Ott felejtik, ahogy kell, bent marad egyedül a színházban. Ennek itt vége, mondja, és leereszti a függönyt. Egyszerre mulatságos, szomorú, és kicsit megindító este. Mondhatnám, hogy ajánlott nézmény Vidny. Attilának. De minek. Hát persze hogy egy angol színésznő találta ki ezt: egyetlen színésznőre és színészre írni színpadra a Büszkeség és balítéletet. És működik, hiába nehéz elképzelni – egyáltalán nem nehéz elképzelni, még úgy sem nehéz, hogy az ember közben persze elképzeli Mr. Colin Firth Mr. Darcyját is a vizes fehér ingében, de hát a képzelet világa elég nagy birodalom, sok minden elfér benne egymás mellett, legfeljebb kicsit összehúzzák magukat. A Centrál Színház mutatta be ezt a kamara-Austent Balsai Mónival és Schmied Zoltánnal, Ujj Mészáros Károly rendezésében. Okosan és gondosan tervezett külalak, pontosan vezetett színészek. Az egész produkció jó ízlésű és jó arányérzékű: a megfelelő mértékben bájos, finom és játékos, miközben hagyja kicsit a nézői fantáziát is játszani. Tizenvalahány karakterben mutatkoznak a színészek, nemüktől függetlenül adnak hol férfit, hol nőt, fiatalt, időset, és akkor a legmaguk, amikor Miss Elisabeth Bennett és Mr. Darcy állnak egymással szemben. Némelyik figurát egy-egy kellék jelzi, máskor csak a hang vagy a száj- vagy a testtartás, de minden váltás követhető, áttekinthető. (Van olyan szereplő is, aki van, de nem látjuk, és akad, aki csak egy párna a kereveten.) Arra gondoltam hazafelé, szerencsés a színészileg szépen gyarapodó Schmied Zoltán, hogy lett neki színpadi partnere a Centrálban ez a varázsos színésznő. Nyilván jó vele játszani, ellenpontozza, színezi, húzza őt Balsai Móni. Ebben a hónapban én már harminc színházi előadást láttam. Lehet mondani, hogy megdolgoztam az utóbbi két jó estémért. Tatabányán Nagypál Gábor és Danis Lídia játsszák Macbethet és Macbethnét. Oly vonzó, oly izgalmas házaspár, rohantam megnézni. Aztán mint vert sereg tértem haza. Fájó csalódás ez nekem. Nem gondolom, hogy a színészeken múlt persze. Szikszai Rémusz rendezte, a nagyszínpadon, miközben az előadás lényegében kamara jellegű. Beleértve azt is, hogy eleinte sem hallani, sem érteni nem nagyon lehetett Nagypál Gábort. A művészien alulvilágított színpadképben préselt ruha felszínű, fehér és fekete, gurulós fachokkal, akárha ajtótlan szekrényekkel mászkáltak a szereplők. Rajzon vagy fotón jól mutathat ez a díszlet, de így élőben, a maga feltűnő anyagszerűségével inkább nevetségesnek hatott, akárcsak a nagy bútor, amelynek a közepén átbújtak a boszorkányok a kilyukasztott habszivacson, kvázi megszülettek. Ez az áttüremkedés úgy gondolatilag, mint képileg fontos jegye a rendezői elképzelésnek. Problémám volt a szöveggel, amelyet Szabó Lőrinc, Kállai Géza és Szabó Stein Imre fordításai alapján készített Szikszai Rémusz. Felteszem, hogy Szabó Steintől és/vagy Szikszaitól származnak a durvább kifejezések, de nekem nem nagyon jön össze a „csuklyás éj” meg a „kiafaszom”. Az ember, legyen akár Macbeth a neve, nem váltogatja az „életem száradó holtágba lépett” fordulatokat a „te pöcs” jellegűekkel. Szerintem. Hogy miről szól ez a Macbeth? Olvastam, hogy a rendezőt nem a hatalom érdekelte. Akkor nem tudom, mi. Talán az, hogy a vészbanyák bennünk vannak, a legbelsőnk béna gurulós fachjaiból másznak elő. Vagy talán a házasság tönkremenetele. Danis Lídia Ladyje itt nem a király megölésébe őrül bele, hanem Macduff családjának, gyerekeinek lemészárlásába. Szép a néma vacsorájuk a férjével. Aztán még kibontja kettejük meghalt kisgyerekét a koporsójából, vele távozik – jelentős abgang. Lelkesen és hosszan tapsoltak a végén a nézők. Megörültem ennek. Különben erősen aggódtam volna, hogy evvel a lagymatag dologgal épp elriasztják a tatabányai közönséget. Máté Gábor nemrég megjelent színházi naplóit hajlamos vagyok szubjektíve kicsit úgy tekinteni, mint viszonzást az én naplómért. Azt írja a bevezetőben, hogy a naplója mindig igaz szöveg, néha ugyan elhallgat, de amit állít, az akkor éppen úgy volt, ez biztos. Tehát nem hazudik. Ugyanez szó szerint elmondható az enyémről is. Kedves férjem lapozgatta a kötetet, és azt mondja, talált benne közös vonást Máté Gábor és köztem. Nevezetesen a mit evés fontosságát. Hogy tudniillik az étkezés minősége erős állapothatározó tényező. Hát az tény, hogy ha étteremben olyat hoznak ki, ami nem ízlik nekem, akkor sírni tudnék (pláne ha drága; vizualizálom is a pocsékba ment sok pénzt), és odavan az estém, a társasági kedélyem rögtön. Hosszabb távon kifejlődött a védekezési mechanizmus: abból áll, hogy ha én bármi kockázatosat rendelek, akkor kedves férjem rögtön kér magának valami biztonságit, amire szeretettel kicseréli a balul elsült fogásomat. Az első bekezdésbeli idézet jegyében nem fogok ideírni semmit a Máté Gábor naplójáról, amelynek némely fejezetei egyébként megjelentek* korábban a Színház folyóiratban. (Mondjuk első dolgom volt megnézni a névmutatót, nem vagyok-e benne véletlenül. Nem. Hhhhh… Hopp, ennyit sem akartam mondani, de most már mindegy.) *Nem pont ebben a formában jelentek meg, hanem meghúzva, a privát részt szűkebbre véve. Én beértem volna annyival. Nem igazán tudom már, vagy nem emlékszem, hogy mióta és miért, de bizodalmam van Baksa Imrében. Nyilván ezért is vitt az utam tegnap az RS9-be, ahol A szerecsen című előadás ment, írta-rendezte Baksa Imre. (Volt benne Boldizsár.) Dénes Viktor, Kadlót Zsófi, Botos Éva, Jászberényi Gábor (az a férfihang!) és Álmosd Phaedra játsszák, zenélve is (Friedenthal Zoltán), másfél órában. Mese is volt, valós is volt, egy idő után azt találtam például szórakoztatónak benne, hogy nem lehetett kiszámítani, mi fog történni. Pedig az ember gyakran sejti. Mert az is egy jó írói eszköz, ha a szerző engedi előre kitalálni a nézőnek a cselekmény egy-egy fordulatát. Itt azonban nem így volt, drámai, sőt tragikus szélsőségekbe hajlott a történet, és tulajdonképpen az sem lehetetlen, hogy lényegében egy álmot láttam, esetleg kábítószeres révületben, bár természetesen nem én voltam az, aki beálltam, vagyis be voltam állva, én csak ott ültem érdeklődve és szórványos élvezettel. Mennem kell, sietek a verőcei vonathoz. Muszáj, hogy legyen fügénk! A füge élvezi az október végi indián nyarat. Már úgy egy hónapja az a helyzet, hogy heti egy szüret – egy-másfél kilónyi termés. Verőce egyébként rajta van a szemétnemszállítási listán. Nagyon kíváncsi lennék, hogy ennek az erősen jobbos falunak a kormánypárti választói vajon mit gondolnak ilyenkor. Sorost? Brüsszelt? Nem tudhatom. Megnéztük Az első ember című filmet a Puskinban, mert szeretjük az űrhajózós mozikat. Mondjuk én ezt kicsit untam. Majdnem két és fél óra, ceterum censeo, nem kellene ennyire hosszúnak lennie. Ha csak a rázkódásokat felére húzták volna, már az is nagy időnyereség lett volna. Nem látom rendkívülinek a filmet, szerintem ez kábé olyan, mint amilyenek az ilyenek lenni szoktak, szinte receptre. Talán a pátosz picivel kevesebb, és hiányzik (fájón) a humor, pedig szoktak máskor a párbeszédekbe itt-ott poént vegyíteni. Bombasztikus zene, hogy a néző aztán hálás legyen a bombasztikus csendért a Holdon. Érdekes lenne végigolvasni az Armstrong-házaspár dialóglistáját, azt találhatnánk, hogy nincs benne talán egyetlen, valós kapcsolatra utaló mondat sem. Szenvedhetett vele a forgatókönyvíró. Szép operatőri és meglehetős színészi munka (főleg a feleséget játszó Claire Foy). A konklúzió, ami a Gagarin-film láttán is – csoda, hogy élve visszajöttek. Énnekem jólesett volna futó utalás az Apollo 13-ra, mármint a filmre. Mittudomén, benéz az irányítóterembe Ed Harris, mellényben, ilyesmi. Arra gondoltam hazafelé, ez az ember, Neil Armstrong hosszú évtizedeken át úgy élt, hogy minden nap látta a holdat és minden nap eszébe jutott róla, hogy járt ott és milyen is valójában. Csodálatos lehetett. Amikor tegnap délelőtt a Rózsavölgyiben a Diplomácia című előadásban elhúzták a színpad hátsó falán a függönyt és egy rajzos Párizs-térkép bukkant elő, nagyon megörültem neki. Pont olyan, mint a kávétérképem, amelyen x-szel jelöltem a helyeket, ahol kávéztam 1995 március és szeptember között, amikor Párizsban éltünk. Boldog dohányos is voltam akkor még, szerettem ülni a presszók teraszain, az utca felé fordított székeken, ivva a kávét, szívva a cigeretát (anyósom vagy apósom mondta így?). Az én térképem csupa-csupa x. Erre a Rózsavölgyi-belire színes pöttyök kerültek az előadásban. Háborús témánkhoz a csatazajt a szemközti építkezés munkásai biztosították. A történelemtudományom jellemző hiátusa, hogy nem ismertem ezt az esetet: miként úszta meg Párizs városa azt, hogy 1944 augusztusában a vesztüket érző német megszálló seregek megsemmisítsék. Mondjuk ha így zajlott le a dialógus a német városparancsnok tábornok és a svéd diplomata között, ahogy Cyril Gely a színdarabjában írja, azt én nem találnám különösebben meggyőzőnek, de a történelem mindenesetre őt igazolja. Sztarenki Pál rendezte, és játssza a német katonatisztet, észre sem véve, hogy kisfiúkat vezényel a háborúban. Alföldi Róbert adja a svéd konzult, aki fázós lehet, mert fekete télikabátot hord augusztusban. Rendben van a kettősük, főleg szemre. Sztarenki snájdig, feszes katonaember, Alföldi pedig milyen szépen korosodó férfi lett a fehér hajával! Ha Sztarenki Pál kívülről látná a jeleneteket, mint egy rendező, akkor talán feltűnhetett volna neki, hogy valószínűleg az a visszafogott, pontos, józan, értelmes, szordínós beszédmód a kívánatos, amit Alföldi Róbert alkalmaz. Tematikus nap lett a tegnapi, mondhatni, mert este A diktátort láttam a Vígszínházban. Azt prolongálom holnapig.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*