|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Volt egyszer ez, a Soltis Lajos Színház gyerekelőadása, meg a Varsói melódia (moszkovita diáktársaknak ajánlva), szokatlanul hosszú nyomdai átfutási idővel. A tegnapi beszámolóból a maiba csúszott A diktátor pont olyan produkció, mint amilyenek ma fémjelzik Eszenyi Enikő igazgató jelenlegi, sikeres vígszínházi korszakát. Vecsei H. Miklós fiatalosan csapongó szövegmunkája, vizuális nagyszabás (Antal Csaba), a vígszínházi ifjak seregének már-már fékezhetetlen színészi energiája (csatlakozott hozzájuk a Hegedűs D. Géza-osztály csapata), ifj. Vidnyánszky Attila pezsgése, nyüzsgése, testbedobása, virgoncsága, fáradhatatlansága (beleértve azt a magabiztos, irányított kommunikációt is, amit a közönséggel folytat és megél). És bár az egész este inkább idézi Chaplint és a filmet, mint akár a darab valóságát – második világháború, Hitler, fasizmus –, mégis kelt végül olyan érzetet (mármint abban, aki ezt szeretné érezni), hogy a mához is szól, inkább ellenzéki pozícióból, mint nem. Az előadás iránt elképesztő érdeklődés mutatkozott, nekem speciel pótszék melletti pótszéken jutott már csak hely. Ami azt is jelenti, hogy nem láttam az egészet, csak korlátozott hozzáférésem volt a színpadképhez. Ha kritikát írnék róla, mindenképpen el kellene mennem megnézni még egyszer, teljesebb képet alkotni. Szinte tomboló sikert arattak a játszók.
Az jutott eszembe hazafelé jövet, nem függetlenül a látottaktól, hogy szívesen
megnézném Úgy gondoltam, ezek az ünnepnapok pont alkalmasak arra, hogy elolvassam Krusovszky Dénes első regényét, a – meg kellett néznem a címét, mivel nem emlékeztem rá, talán mert az öt szó között egyetlen főnév sincs –, Akik már nem leszünk sosemet. Meg is kaptam hamar kölcsön. (Mivel könyvet olvasatlanul már évek óta nem vásárolok, csak ha csekkoltam, és megállapítást nyert, hogy kell a háznál.) A 15. oldalon arra gondoltam elégedett jó érzéssel, hogy ez olyan könyvnek tűnik, amibe kényelmesen elfészkelődve bele lehet kuckózni. Két lapra rá hirtelen meghalt az elbeszélő főszereplő. Tovább most nem mesélem, de olvasom. Ma reggel fél 8-kor arra ébredtünk, hogy a szemközti építkezésen kalapálnak. Szerteágazó levelezést folytatok erről, hogy mikor legális a munkazajuk és mikor nem, a kerületi aljegyző legutóbbi válasza szerint ezek itt felmentést kaptak a polgármestertől a szabályok alól, így szombati napon is dolgozhatnak, 9-16 óra között. (Ja, írtam ezt.) Felhívtam tehát reggel ľ 8-kor a felügyeletet, hogy legyenek szívesek kimenni most a helyszínre és megvizsgálni a helyzetet. Mire közölték, hogy szombat lévén nekik csak 9-től lesz emberük arra, hogy ellenőrizzék, folyik-e munka már 9 előtt. Sakk-matt. Folyt. Felhívtam ám a felügyeletet tegnap 9 óra után is, és kértem, ellenőrizzék, van-e egyáltalán engedélye az építkezőknek a szombati munkára. (Vagyis hogy megkapták-e újra a polgármesteri felmentést, amely október 10-én lejárt tudtommal. Egyszer egy készséges ember vette ott fel a telefont – ellentétben a tegnapival, aki a legkevésbé sem volt az –, tőle tudom. Jó – mondta ez a tegnapi kelletlenül –, ellenőrzik. Két órával később ismét telefonáltam, az ellenőrzés eredménye iránt érdeklődve. Ekkor azt válaszolta undok emberem, hogy ma péntek van, úgyhogy engedéllyel dolgoznak reggel 7-től este 8-ig. Meglepett engem ez a fordulat. Minden létező forrás szerint pihenőnap van, és a mai munkanapot jövő szombaton kell ledolgozni – tudattam vele. Megkérdezte a feletteseit, közölte ingerülten, és azt mondták, hogy péntek van. Akkor remélhetem, hogy jövő szombaton viszont nem lesz péntek és 7 órai munkakezdés? – kérdeztem. Azt ő nem tudja, válaszolta, evvel mintegy megsejtetve velem a NER szabadságát. Én persze biztosra veszem, hogy jövő szombaton is péntek lesz. Azon sem csodálkoznék, ha hétfőn a parlamentben egyéni indítványt adnának be, kedden pedig beírnák az Alaptörvénybe, hogy a Szervita téren ezentúl minden szombat péntek. Tegnap a tanyájukon felköszöntöttük Józsi doktort a 60. születésnapja alkalmából. Elég elképesztő, de szűk másfél éven belül mi is 60 évesek leszünk. Világéletemben másmilyennek képzeltem a hatvanéves embereket, mint amilyenek mi vagyunk. Annamariék ötödik éve házasok, de csak idén jutottak el oda, hogy a magyar szervekkel elismertessék a frigyüket. Kértek tehát időpontot a chicagói konzulátusra, három hónap, és már mehettek is. Közben mailben és telefonon érdeklődtek a teendőkről, tájékoztatták őket, milyen papírokat vigyenek, valamint hogy az eljárás ingyenes. Helyben aztán kiderült, hogy nem jó a hivatalnak az a normál házassági prapír, amit Floridában kiadtak, hanem kell kérni Tampából egy másikat, amelyet 205 dollárért állítanak ki. Valamint le kell fordítani magyarra, amit a chicagói konzulátus 189 dollárért végez el. Mehetnek tehát majd újra. Mindez mélységes otthonosságérzéssel töltheti el az embert. Itthon sincs egyetlen hivatal sem, ahol elsőre bármit el tudsz intézni, akármilyen felkészülten mész oda, biztosan mást fognak kérni, mint amit mondtak, hogy kérni fognak. Megnéztük tegnap a Puksinban Ujj Mészáros Károly X-jét. (De kénytelen leszek leszokni a Puksinról, mert elharapózott a pattogatott kukorica.) Énnekem ez a film jó volt. Már a főcím lenyűgözött, a felfordult Budapesttel, a zenével, a vágásokkal. Rögtön megágyazott a szórakozás kategóriába illeszthető gyomorszorításnak, miközben láthattuk azt is, hol élünk. A szereplőgárda olyan, mintha én lettem volna a kasztingos. Az ugyan lehetséges, hogy Schmied Zoltánt nem választottam volna ki, de hibáztam volna, mert nagyon is jó a szerepre. (Kicsit emlékeztetett Szili Búsz ügynökre /lusta vagyok megnézni, hogyan írják a nevét/.) Vagy például milyen isteni a vásznon a Kőszegi Ákos csontos arca?! Vagy az, hogy Schneider Zoltán mintha ugyanaz az izzadós rendőr lenne, mint a Viszkisben? Vagy hogy Kulka villája mintha ugyanaz lenne, mint a Budapest Noirban? Minden kis részlet – a finom utalásoktól az apró hommage-okig – tökéletesen meggyőzött a rendező fölényes szaktudásáról, észjárásáról, forma- és ritmusérzékéről. Egy hiteltelen tényezőről azonban be kell számolnom. Töreky Zsuzsa a Nyugdíj-igazgatóság alkalmazottjaként előhoz egy tucat kartont, évtizedekkel ezelőtt elhunyt nyugdíjasok adataival. Hogy ezek megvannak egyáltalán, ráadásul rögtön, vagyis vissza sem kell menni értük a Fiumei útra – na ez kizárt! A Váci Dunakanyar Színházat felújították a kormány többszáz milliós finanszírozásában, tegnap adták át a szép, friss, újszagú épületet. (Színpadtechnikát is építettek be az egykori moziba, forgót és süllyedőt.) Az ünnepélyes évadnyitón Rét. Bence államtitkár a beszédében elmondta, hogy a magyar kormány minden ember mellé odaáll, aki a kultúra hídfőjén posztol, minden ember mellé odaáll, aki a magyar ember erényeit mutatja, nem a hibáit, és azok mellé, akik nemzeti darabokat mutatnak be, Molnár Ferencet például. Ezután következett Az ördög premierje, a salgótarjáni és a váci színházak közös produkciójaként, Bakos-Kiss Gábor rendezésében. A 15. sorba szólt a jegyem, ami nekem kicsit messze van, nem láttam onnan nagyon jól, de ha közelebb lettem volna és többet láttam volna, talán még többet szomorkodtam volna ezen a vígjátékon. Persze bele vagyok már törődve abba, hogy Molnár Ferencet nemcsak molnárferencesen lehet játszani, hanem más célra is használhatóak a történetei és a poénjai, de ez az előadás mégiscsak a szolid keretek között igyekezett maradni: volt selyem férfiköntös, korabeli gramofon, kandalló stb. Ehhez képest azonban a magát úrnak vélő János – Fenyő Iván – matrózléptekkel járt, fennakadt a nadrágja a cipőjén, vakargatta a fejét úriasszony – a molnárilag partiképes Bozó Andrea – társaságában, öblögette szájában a kávét stb. A címszereplő pedig – Mészáros Máté pontos poénkezelésű alakításában – inkább hatott szimpla társasági intrikusnak, mint diabolikus figurának. Arról külön vitát nyitnék Ondraschek Péter jelmeztervezővel, hogy hordhat-e lakáj olyan szettet, amelyben simán vendégnek nézhetnék egy estélyen. Vagy hogy funkciójából adódóan milyen lehet egy női belépő. Összefoglalva: lehangolóan stílustalannak találtam az előadást. Finomság helyett drabálisság, titokzatosság helyett egyértelműség, frivolság helyett közönségesség. De lehet, hogy én vagyok az a magyar ember, aki mellé a kormány nem áll oda, mert hibákat lát. Behívattak reggeli kihallgatásra a Nyugdíj-igazgatóságra a távírdai nyaraim ügyében, engem és a két tanúmat; volt osztálytársaimat, diákkollégáimat a néhai 02-ben. Elkülönítve, egymás után szólítottak be bennünket a szobába, és irányított kérdések nyomán jegyzőkönyvbe vették a vallomásunkat. (Általában nem értem, hogy a Salemi boszorkányokban miért nem ilyen módon vizsgálják a sikítozó-vádaskodó lányok sztoriját.) Nem beszéltünk vagy hangoltunk össze előtte, nincs mit konspirálnunk – gondoltam –, hiszen igazat állítunk, legfeljebb majd teljesen különböző dolgokat idézünk fel az egészből. Mondjuk abban biztos voltam, hogy Erzsi barátnőm memóriájára számíthatunk. Ő még arra is emlékszik és belemondta a jegyzőkönyvbe, hogy egy magas, középkorú férfi volt a munkavezető, akivel egyszer nézeteltérése támadt a nekünk kiosztott fejhallgatós mikrofonok minősége miatt :-D (Majd értesítenek az ítéletről.) Nézve délután A bűnös című dán krimit a Puksinban, rögtön láttam, hogy a főhősnek sokkal jobb mikrofonos fejhallgatója van, mint nekünk annak idején a Távíró Hivatalban! No, az elsőfilmes Gustav Möller alkotása igazi minimál, úgy is mint film, úgy is mint filmszínészi alakítás. Kiváló. Mondjuk rádiójátéknak is pont ugyanilyen izgalmas lenne. De nem mondom, hogy nem film, mert a székben ülve elmesélős Az arab éjszakára is lehetne azt mondani, hogy nem színház, aztán mégis mennyire színház volt, amikor az Örkényben úgy játszották. Vagyis bármerre nézek a művészeti műfajokban, több dolgok vannak földön és egen, Horatio, amit igenis a bölcselmetekkel kell álmodnotok. A napom mintegy stílszerűen a Menopauza című produkcióba torkollott este a Játékszínben. Azt most csúsztatom, annál is inkább, mert időre van szükségem. Nem egykönnyen nyeltem le, de még meg is kell emésztenem valahogy. Menopauza. Amerikai musical, bár inkább zenés egyvelegnek nevezném. Áruházban játszódik, ahol négy nő összeakad a liftben, majd végigsoppingolják a házat, s közben ismert világslágerek dallamára eléneklik panaszaikat a változó korról. Nem úgy, hogy mindegyikük eldalol egy-egy problémát, hanem mind a négyen előadnak egy-egy számot a különböző témákról, hőhullámtól hízáson, szexhiányon át depresszióig és tovább, ami azért, lássuk be, mégiscsak sok. (Már maga a „cselekmény” is abszurd számomra, mint egy Ionesco-darab. Soha nem csábított egyetlen áruház sem arra, hogy próbálva-vásárolgatva bejárjam az összes emeletét. Ha egyszer belefognék, már a magasföldszinten elegem lenne.) A nézőtéren elsöprő többségben idősödő nők ültek, és kezdés előtt úgy lármáztak, zsibongtak („было шумно”), mint a gyerekközönség. Az előadás alatt is viharos tetszésüknek adtak hangot. Elismerem, hogy a produkció (Tallós Rita rendezése) nem mentes a méltányolható alkotói innovációtól, mindenekelőtt a dalszövegek (Bach Szilvia, Lombos Márton): ügyesen és szellemesen fordítják le magyar közegre a mondandót. A négy színésznő energikusan, kedvvel és sokat dolgozik. Hárman remekül énekelnek, és külön szerencse, hogy egyikük (Náray Erika) humorral karakterizál, a másik kettőben pedig (Hernádi Judit, Szulák Andrea) erős az önirónia. A negyediket (Tóth Enikő) lefoglalja, hogy lépést tartson velük. Felmerül a jóízlés kérdése, és pozitív megközelítésben azt mondhatom, hogy a Menopauza vagányul kikerüli az ízlés kategóriáját. Egy-egy részt kifejezetten jól sikerültnek találtam, például Hernádi Judit énekszámát a szerelmes idők elmúlásáról, vagy a Bohemian rhapsody-feldolgozást. De azért ez dermesztő este volt számomra. Hajlandó vagyok elvinni a balhé egy részét: van bennem némi prüdéria. Másfelől meg – ez tán puszta szerencse – a hősnők egyetlen problémáját sem éreztem magaménak. Oly idegenül és idegenkedve néztem az egészet, mintha nem is 58 éves asszony lennék, hanem huszonéves pasas, aki hülyét kap, ha öreg tyúkok rinyálnak. Semmi nem tetszik, ami a környékünkön folyik. Most nem is az építkezés, de ott van a Pilvax köz, amit felszedtek, majd nagy sokára újra leköveztek. Eddig még nem hoztak vissza egyetlen dézsában tartott cserepes növényt sem „fa” címszóval. Viszont letettek négy dizájnos padot, a támlátlan fajtát. Itt korábban támlás padok álltak, teljes joggal. A Pilvax köz nem kifejezetten turistás utca. Erre járnak a nyugdíjasok a közértbe, meg a kutyások a Városháza parkba. Úgyhogy azokon a padokon mindig ült egy-egy öregember, kényelmesen. Na hát ne üljön. Ha vannak még egyáltalán öregemberek. Mert itt a házunkban is kihalnak, és külföldiek veszik meg a lakásokat. Már fiatal orosz tulajdonostársunk is van, zengett a ház a lakásavatójakor. Másrészt a kutyásoknak is minek ott mászkálni vagy időzni, a Városháza parkban úgyis felszedték és elhordták a füves dombokat. Nyilván kell minden talpalatnyi hely a pálinkafesztiválnak meg a karácsonyi bazárnak. De azt akartam mondani, hogy elolvastam Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regényét. Merem ajánlani. Valamint megvettem Röhrig Géza Angyalvakond című kötetét, amit hajléktalanok árulnak. Talán azért is csak így, aluljárókban lehet hozzájutni, mert a szerző számít arra, hogy rátesszük a szervizdíjat, úgyhogy rátettem. Meggyőződésem, hogy Röhrig Géza fantasztikus ember. Túl azon, hogy milyen magával ragadó pesti aszfaltlírikus. Hajléktalanokat írt versbe, mindjárt a kezdés a Hajnali részegség parafrázisa – persze nem a Logodi utcában. Csodálatos költői idea. (Részlet: ) éjente mind gyakrabban kínoz már a légszomj egyre többször kell a világűrbe alélnom s bár én is az éden kertjéből valék itt csupán afféle szerves hulladék kit nem véd se nő se vers Radnóti Színház, A művésznő és rajongói. Valló Péter a pályájának eddigi 45 éve alatt több előadást rendezett meg, mint a vele egy osztályban diplomázó, ma is aktív Ascher Tamás, Meczner János és Karinthy Márton együttvéve. Mindig sokat dolgozott. Valószínű, hogy a legnagyszerűbb, fiatal korszakában én még nem láthattam Valló munkáit. Voltak időszakok, amikor vidéki színházak szakmai fénypontját jelentette, ha évente egyszer vendégként színre vitt náluk valamit. De persze Pesten is akadtak jó évei, évizedei. Voltak olyan, hosszas időszakok is, amikor kiégettnek, kiürültnek hatott, és úgy tűnt, hogy mindenki unja, amit csinál, ő maga, a színészek, a nézők egyaránt. De Vallóban mégis mintha lenne valami elemi kíváncsiság az élet, a színház, a kettő sajátos együttese, valamint a kor iránt, ezért voltaképp bármikor előfordulhat, hogy feltűnően eleven előadás kerül ki a keze alól. Ezt az Osztrovszkij-bemutatót ide sorolom. (A darabot mindketten egyszer láttuk magyar színpadon, harminc évvel ezelőtt Egerben.) Persze bizonyos értelemben könnyű dolga van, kiváló színészek állnak rendelkezésére. Lovas Rozi, ne is mondjam. A kivirult Börcsök Enikő. Schneider Zoltánt, ez az a pillanat, kinevezem nagy színésznek. Rusznák András gazdag urának izgalmasan eldöntetlen emberi minősége. Porogi Ádám, a klasszikus Petya (Trofimov is). Az előadás nem XIX. századi orosz vekengés, hanem arról szól, hogy elkurvuljunk-e. És ha megtesszük, mi marad belőlünk azután. Ráadásul az elején, egészen váratlanul, releváns tartalmat kaptam a játékból arról – amire nem igazán gondoltam eddig–, hogy mi van az ismert és rosszul elsült zaklatási attak után, ha tovább is tart a jelenet. Nem írok erről többet, még nem adtam fel a reményt, hogy valaki kritikát rendel tőlem a produkcióról. (Bár egyelőre nem sikerült eladnom magam.) Lett megbízás a Radnóti bemutatójára, ez pedig a Turay Ida Színház gyerekelőadása. Bábkonferencián vettem részt tegnap mint a délutáni szekció vezetője. Azt találtam mondani a bemutatkozáskor, hogy én vagyok a néző, aki ír. (Meg is tetszett ez nekem így, főleg gyerekszínházi vonatkozásban. Célközönségnek mégsem mondhatom magam.) A Budapest Bábszínház drámapedagógusa, Végvári Viktória tartott előadást a Samu nevű bábszínházi báb történetéről. Izgalmas nyomozati anyagot prezentált. Azután a nagyváradi Bíró Árpád beszélt Fux Pál elfeledett forgatókönyveiről, majd Mátravölgyi Ákos bábtervező gondolkodott hangosan arról, hogy hol születik a báb. Olyan… otthonos volt újralátni a bábosokat. Megvettem Pintér Béla Újabb drámák kötetét. Lassan már szabadalmaztatható eljárás, ahogy Pintér Béla csípőre teszi a kezét – ugyanebben a pózban szerepelt az első drámakötete címlapján is. Benne van a könyvben az Ascher Tamás Háromszéken szerzői változata is. Abból idézem Tegerdy Áron rendező átkát. Mert nemsoká minden színházban, színpadon, öltözőben Bizony ott nálatok, az anyaországban, a színészbüfében, nézőtéren, próbateremben, A nyomtatott s az elektronikus sajtóban, de még a kávézókban is a színházakkal szemben, Az én nevem fogjátok suttogni, mert rettegni fogtok tőlem, Rothadó világotoknak inkvizítoraként nézek majd legközelebb szembe veletek, S én vezérlek ellenetek egy majd minden színházat vezető csinovnyik sereget. S akkor lesz majd sírás, s szenvedés s fogcsikorgatás! Mindenkinek! De legjobban neked: Pokolfajzat Ascher Tamás! Családi hírek. Kedves férjemet voltaképp alig látom, hetek óta hajnalban elmegy az egyetemre és késő este ér haza. Nyúzott és lestrapált, úgyhogy mindennap gondosan megborotkozik (ezt a kiskori Máté mondta így), mert borostásan talán elvinnék a rendőrök, amiért életvitelszerűen tartózkodik az egyetemen. Gyerekmunka rovat. Máténk már három éve megbecsült dolgozója a General Electricnek, a turbina szekcióban, ahol a megrendeléseket fogadja. Észak-Amerika és Kelet-Európa régiókat kezel, minden csín-bín ismeretében. Annamarink szintén három év után úgy döntött, hogy elhagyja a pénzügyi szolgáltató céget, ahol mindent elért már, amit elérhet az, aki nem akar menedzser lenni. Az AXA Biztosítóhoz nézte ki őt egy fejvadász, megpályázta a senior training specialist team leader állást és el is nyerte. (Az AXA francia cég, aminek van egy-két nagyon jelentős, egyelőre itt nem részletezem előnye.) Innentől csak fokozta a bámulatomat. Amikor kevesebb fizetést akartak adni neki, mint amennyit megjelölt igényként, nem fogadta el. Rövid gondolkodás után beleegyeztek az általa meghatározott összegbe. Amikor a felmondás ütemezéséről volt szó, abban is a saját elképzelését érvényesítette, nem akarván pácban hagyni az eddigi munkaadóját. Az új állás elfoglalásához amúgy is szükség van néhány napra, például abszolválni kell a kötelező drogtesztet. Na ezen „megbukott”. Ugyanis négy percet adnak arra, hogy a vizeletvizsgálathoz teljesítsen az ember lánya, bruttó négy percet, a vetkezést-öltözést is beleszámítva. Ez nem sikerült szintidőre: öt percbe került, hogy végezzen. Úgyhogy újra neki kellett futnia a pisilésnek. Megcsinálta! Délelőtt a Hatszín Teátrumban jártam a Zichy Szín-Műhely Utazás a szempillám mögött című előadásán. Jobbat vártam, mert Dolmány Attila az egyik alkotó és a rendező. Nem volt ez kellemes élmény számomra, fájt a produkció vizualitása is, a színészi játék is. Majd a Spirin részletezem. Este a Budapest Bábszínházban A vihar, Szikszai Rémusz rendezésében, fent a stúdióban. Abszolút lenyűgözően kezdődött: a színpadkép, a fények, a hangok, a zene, a mozgás – teljes érzékletességgel odajátszották elénk a hajót, a tengert, a vihart. (Jó nehéz lehet ebben a díszletben játszani, színészpróbáló próbaidőszakot képzelek el.) Nem mondom, hogy nincsenek az előadásban hullámvölgyek, mert akadnak, de számos izgalmas pillanat és sok jó is van benne. Érdekes a bábokkal való munka gazdagsága. Nemcsak az, hogy mennyi különböző féle-fajta bábot használnak, hanem az a játékviszony is, amit színész és báb közt kialakítottak. Teátrális volt kicsit Fodor Tamás Prosperója, de huncut is, amiért szerettem. Annak is van bukéja, gondolom, hogy Hannus Zoltán a Calibanja, nyilván beleépül a közös múltjuk a Stúdió K-ból. Meghatóan szépnek és egészségesen rómeó és júliásnak láttam Pájer Alma Virág és Barna Zsombor Miranda – Ferdinánd találkozását, valamint kifejezetten tetszett Tatai Zsolt Trinculóként. A ritmusát is megtalálta a figurának, meg valami hétköznapi elesettséget hozzá. A három Ariel, úgy éreztem, némi áthatás a Szikszai Rémusz tatabányai Macbethjének három vészbanyájától. Hogy a végén Fodor Tamás Prosperója egy Blasek Gyöngyi korú és törékenységű Arielt engedett szabadon, arról tudtam, hogy mit gondoljak hazafelé, meg-megállva. Villamossal mentem a Vígbe (szeretem a kettes vilit), és hallgattam, amint a mögöttem ülő ember telefonál. Azt mesélte valakinek, hogy a munkahelyétől kapott két 30 ezer forintos VIP-jegyet Ákos-koncertre, és még két-két hamburger is beletartozik. Nyilván vannak intézmények, ahol valamilyen okból pont ilyesmivel boldogítják a dolgozókat. Azon gondolkodtam, mennyit kellene fizetniük nekem, hogy elmenjek Ákos-koncertre. Igen, a 30 ezer talán elég lenne, végül is az két kritika ára. A vándorkutyára tartottam a Vígbe, írta-rendezte Pass Andrea. Eszenyi Enikő igazán fogadókész, ha tehetség bukkan fel. Ez a darab, mondhatni, folytatja egy szálon a Bebújóst, esetleg ugyanazoknak az óvodás korú gyerekeknek a szülei tömörülnek a színen, láthatatlanul keresztbe-kasul egymáson. (Bár itt a gyerekeket nem játsszák el.) Van a történetnek egy fura stichje. Lehet, jót tett volna neki egy őrültebb rendező. A színészcsapat vegyes, és különbözőképpen járnak el. Tar Renátának a vehemenciáját bírtam, Hirtling Istvánnak az eleganciáját – a Hirtling által játszott férfi sötét ügye voltaképp elég függetlennek hat az egész sztoritól –, meg ahogy úgy próbált táncolni, hogy minél távolabb tartsa magától a partnernőjét. És ott volt még a maga sejtelmes vonzerejével Petrik Andrea. Azt hiszem, hogy a vendégség estéjén fekete ruhát viselt fehér kutya mintával, és az áramszünet után pedig fehér ruhát fekete kutya mintával. De egy idő után elbizonytalanodtam, hogy vajon tényleg ruhát cserélt-e, nem tévedek-e, vagyis tulajdonképpen nem az történt-e, hogy a vándorkutya mondott nekem valamit, ami nem is igaz. Bámulatos, hogy az Egy nap, Szilágyi Zsófia munkája egy elsőfilm. Nemcsak hibátlan, de tökéletesen arányos is. Nincs benne túlzás és nincs hiány. Elkezdi nézni az ember, már az első öt percben elfogja a „hogy úgy van” érzés, néhány centit folyamatosan szorul a gyomra, és közben reméli, hogy a filmben a helyzet ilyen marad és nem fordul rosszabbra. Emlékszem egyébként a mindent kitöltő családétkeztetés érzésére: reggelikészítés, terítés, reggelizés, elpakolás, mosogatás, főzés, terítés, ebédelés, elpakolás, mosogatás, uzsonna, és így tovább, el is fogyott a nap. Amikor Szamosi Zsófi a boltban vett valamit, majd visszatette és választott helyette a leértékeltből, akkor elpirultam a sötétben, mint akit tetten értek. Van a Lehel téri piacon egy üzlet, ahol mindig árulnak akciós élelmiszert, mindjárt lejáró vagy lejárt szavatosságút, hát ott én némely időszakokban törzsvásárló vagyok. A film keltette finom szomorúság kapcsán, épp olvasom Nagy Endrénél az Öregek kalauzában, hogy csak a műveletlen ember irtózik a szomorúságtól. A bölcs ember tudja, hogy a szomorúság az élet legdrágább, legnemesebb érzése. A világegyetem leitmotívja a szomorúság. Szomorúak a kerengő csillagok, a havas hegycsúcsok, a végtelen síkságok, az erdők, a legelésző állatok és a világ sorsán tűnődő emberek. Vidámság csak ott terem, ahol az élettől elszórakozik az ember. A vidámság mindig csak fodrozódás; az élet alapvonala a szomorúság. Mondjuk én nem vagyok bölcs ember. Tehát az országgyűlés november 13-án eltörölte a színházak taóját, visszamenőlegesen, hiszen a cégek által 2018 januárjától kitermelt és a színházak által erre az évadra betervezett pénzhez sem jut már hozzá senki. Bizonyos büszkeséggel mondhatom, hogy az egyik első járulékos vesztes vagyok, mert tanulmány írását vállaltam, amelyet egy színház tervezett a jövő évi jubileumi kiadványába, ám rögtön úgy néz ki, hogy nem lesz rá pénz, odaveszett. Ugyanakkor az országgyűlés úgy döntött, hogy ezentúl a sok, sokmilliárdos, fenntarthatatlan és kihasználatlan stadion üzemeltetésébe is lehet önteni a taót. Egy ország adózik a miniszterelnök semmirekellő hobbijának. Gondolkodtam már azon, jobban jártunk volna-e, ha vezetőnk gyerekként nem futballista szeretett volna lenni, hanem színész. Mélységében és széltében elképzelve, hogy mikre terjednének ma ki az ambíciói és vágyai –, talán inkább beletörődöm a labdarúgásba. Láttam annak idején ezt a Woody Allen-filmet, a Férjek és feleségeket, de nem emlékszem rá. (Pedig – ahogy most nézem – Judy Davis játszik benne, akit mindig is imádtam.) Valószínűleg így leszek majd a színházi verzióval is. A Belvárosi Színházban mutatták be tegnap, Szabó Máté rendezésében, egy olyan, idegenszerű műanyag díszletfal előtt, amin előadás-hossziglan visszatükröződött valami színes fénycsík. Házaspárok, házasodnak, elválnak („különb féle jerekekkel kísérleteznek”, de a jerekekre itt nem terjedt ki a figyelem, mintha nekik, már felnőttek lévén, semmi közül nem lenne ehhez, hozzájuk). Elég jó volt a fiatal lány is, és megélt Radnay Csilla figurájának nőies álnaivitása meg Járó Zsuzsa Sallyjének zaklatott fanyarsága is, de az egész arra volt a legjobb, hogy rájöjjek: ebből a színitársaságból én Ötvös Andrást szeretem a legjobban. Az ő magabiztos esetlenségét például. Na most ő egy író volt, aki íráskurzust tartott az egyetemen, és járt hozzá egy rajongó lány, akiről úgy vélekedett, hogy nagyon tehetséges. Hát az ő ún. szakmai vagy tanulmányi dialógusaik arról árulkodtak, hogy itt Woody Allen nem tud vagy nem akar semmit elárulni. Zseniális, meg sziporkázó – ilyeneket mondtak szakavatott hőseink a szóban forgó művekről, egyszóval semmi konkrétat vagy érdemit nem, csak egy-egy jelzőt, mint valami… színikritikus. Az előadás különben helyénvaló, a helyén van. Megnéztem még egyszer A művésznő és rajongóit a Radnótiban, kritikaírás céljából. Nem az a fajta gazdagságú előadás, ami másodszorra sok új felfedezést kínál, de jól ment tegnap is. Ezt akartam mára, a mostani ÉS-ből, mert foglalkoztat a hét eseményei kapcsán (is). Takács Zsuzsa: Ha körbejárnak majd Ha körbejárnak majd egy kiállításon minket, ha szótagolják kiejthetetlen nevünket és nevetnek, ha olvassák a talapzatunkra írt jóslatot, mely szerint: a sírt, hol nemzet süllyed el... Nem, nem vették körül a sírt – tiltakoznak –, el se mentek a temetésre. Nem ült gyászkönny a szemükben, megkönnyebbültek inkább – mondják. Szégyenteljes persze egy ország vesztén örülni, de annyi balszerencse közt, oly sok viszály után miért nem éltek a lehetőséggel – kérdezik. Miért vágytak vissza folyton Ázsiába? S vissza- fogadta-e volna őket Ázsia? Rabszolganépnek, gyaurnak talán, bár nem követték a krisztusi utat. Talán nem is hallottak felőle? – tűnődnek Szent Mihály útján halk lombok alatt. (Elolvastam most a tegnapi verset, és kicsit nyugtalanít az e kérdőszó ott a visszafogadta után. Nem-e a volna után volna-e a helye-e?) Az egri Harlekin Bábszínházban jártam tegnap a Diótörő és a patkányok bemutatóján, a színház jóvoltából. Éry-Kovács András rendező elképzelése minimum érdekes, de működőképesnek hatott: Csajkovszkij musical-feldolgozásban. Gyerekek a gyerekszereplők, és ahogy múltak a percek, egyre jobban vágytam bábszínház után. Folyt. köv. a Spirituszon. Megjött a tél. Ezt onnan lehet a legbiztosabban tudni, hogy a napokban elkezdtek kisebesedni az ujjaim. Jelenleg 3/10 a helyzet, de lesz ez még rosszabb. A kocsink már két hete áll a szerencsésen kifogott parkolóhelyén a téren, két építkezés között. Úgy néz ki, mint egy marsjármű – vöröses por borítja. Valaki a motorháztetőre ráírta (a biztos nem sebes) ujjacskájával, hogy POROS. Másvalaki meg kijavította SOROS-ra. Olyan világot élünk, amiben egyáltalán nem lehet tudni, hogy ez vicc vagy vádirat. Székesfehérvár, Pelikán-udvar, meglepő módon két darab egy estén, pedig önállóan szokták ezeket bemutatni: Az arab éjszaka és a Camus-féle Caligula. Odavonzott a produkció a fiatal rendezők miatt – Widder Kristóf, Nagy Péter István e.h., utóbbi a Soltis Lajos színházas fiatalember –, meg mert Az arab éjszakát megszerettette velem az Örkény Színház annak idején. Kedveltem ennek a mostani Schimmelpfennignek a díszletét; a derékig meg nyakig érő, kockaházas lakótelepet, amelynek összes ablakából ugyanaz az arc bámészkodott, meg a sok üres és nem üres borosüveget. (Bár a darab szövegéből ez nem derül ki, de az egyik szereplőnek, aki váratlan fordulattal egy konyakosüvegben találja magát hirtelen, Peter Karpati a neve. Ült a nézőtéren is egy Kárpáti Péter, mosolyogtam ezen, ő persze üveg nélkül.) Nagyon izgalmas ötletnek tűnt ezt a fantáziamozgató szövegdrámát a fizikai színházzal összeboronálni, legalábbis így gondoltam előtte. Aztán az előadás mégis inkább olyan benyomást keltett bennem, mintha a mozgáskoncepció lehúzta volna, a földhöz ragasztotta volna az egészet. Nem szárnyalt fel. Persze nem biztos, hogy igazam van, talán az én nézőteljesítményemen ment el az este. A Caligulára meg végképp passzt mondok. Csak lettem egyre és egyre fáradtabb tőle, ami azért is nem szép tőlem, mert nem én dolgoztam-fáradoztam, hanem egy csapat energikus, lendületes, komoly fiatal színész. Mit csinálok én itt – kérdeztem magamtól tétován. Ha most kérdezem meg ugyanezt, akkor az a válaszom, hogy türelmetlenül írok ide gyorsan valamit, mert menni kell nyomtatni, ma lesz a kritikuscéh tisztújító közgyűlése. Ez a hír. Hálás tisztelettel köszöntöm az utódokat. Este a nagyváradiak vendégjátéka a József Attila Színházban, a Szentivánéji álom, Tarnóczi Jakab rendezésében. És bár a hintás Szentivánéji Szabó Győzője óta nem tetszett nekem annyira Zuboly, mint most Dimény Leventéé, az alapvető érzésem az volt az este, hogy én alighanem nézői válságban vagyok. Úgyhogy lehet, körülnézek itt a kockás füzetben, mikor is tartottam legutóbb naplószünet. (Úgyis olyan színházi turnéra indulok, amit újságnak kell megírni.) De nem ígérek semmit! Mármint nem-írást sem. A Macbeth Nyíregyházán, a kamaraszínházban, ami kicsit meglepett, mármint a helyszín, mert a teatralitás stúdió méretekben mindig kicsit kockázatos. Túl közelről nézni, a technikai megoldásokat is látni nem ajánlott. De Horváth Illés rendezése teljesíti, amit vállal: fiatalos, thrilleres/fantasys, fotogén, sikeres. (Engem személy szerint kicsit elszomorít, ha a sikerességnek ez az útja: a húzás, a lefaragás, az egyszerűsítés, a célirányosítás. A húzásról jut eszembe: nincs fordító megnevezve a színlapon, pedig nem angolul játsszák a darabot.) Nagyidai Gergő Macbethje belehevülő erős katonaember. Bűnsorozatában szerintem annak kellene lennie az első lépésnek, hogy megöli azt az agresszív, arrogáns Ladyt, akit László Lili játszik energikusan, a megszaladt fekete harisnyát idéző szettjében. Három figyelemreméltó, sőt felvillanyozó részletet emelek ki. Az egyik nem is részlet, hanem egész: a feketére testfestett, légies vészbanyák hármasa: Jenei Judit, Horváth Sebestyén Sándor és Fridrik Noémi. Kísértetiesek, de közben afrikai törzsi táncosokra hasonlítanak, Noémi pedig úgy hat a szőke loboncával, mintha egy fehérbőrű, feketehajú lány negatívja lenne. Szép, átszellemült és súlyos a jelenlétük. Izgalmas gondolat, hogy amikor a király megölése utáni hajnalon jön a kopogásra a vár kapusa, akkor őt éppúgy Horváth László Attila játssza, mint a királyt. És ahogy bölcselkedve-viccelődve beszél össze-vissza, nemcsak a közönség, de majd egy pillanatra maga Macbeth is azt hiszi, hogy ő a megölt király szelleme. Az előadás voltaképp két befejezése közül az elsőt találtam érzékletesnek. Mindenki letörten konstatálja magában, hogy a Fellinger Domonkos játszotta új királlyal még rosszabb jön. Még az ébenboszorkányok is arra gondolnak, hogy evvel a palival ők sem tudnak majd mit kezdeni. Amióta két nappal ezelőtt beültem a volán mögé – telekocsi akcióban vagyunk –, azóta egyfolytában esett az eső. Nagyváradon tartózkodunk, a Sebes Körös partján álló szállodában. Tegnap este az Idegen című előadást láttuk, táncszínházi passiójáték Borges novellája alapján. Négyen táncolták, három férfi és egy nő, a címszereplő Jézus-figurát a koreográfus-rendező Györfi Csaba adta. Most erről csak annyit akarok mondani, hogy ha zongorázni tudnám a különbséget, ami egy előadás élő és nem élő zenéje között van, akkor nagy zongorista lennék – neveket nem mondunk. Két rézfúvós (klarinét és pozan, izgultam, hogy helyesen identifikálom-e a hangszereket, de igen) és három vonós játszotta a Boros Csaba szerzette muzsikát, és ült ott még egy fehér ruhás, szép énekesnő, gömbölyödő hassal, ha jól láttam, ami még adott egy árnyalatot az egésznek. Hajnali negyed négykor arra ébredtem, hogy kétségbeesetten ordítva kukorékol egy kakas. Eléggé nem tudtam mire vélni. De mivel legalább háromszor megszólalt, így valószínűleg megtagadás történt. Azt én egyszer már írtam innen, hogy nagyon rokonszenves a folyópart, a vizet két oldalról szegélyező szakaszok. Egy árva autóút sincs rajtuk, hanem fák, bokrok, füvek, padok, gyalogos és bicikliutak. Olyan fatörzset is láttam, amelyikben műanyag ajtó mögött könyvlyukat találhatni, benne Sütő András-kötet, Utunk és egyéb olvasnivalók. Szépen felújított a zsinagóga, amelyben találkoztam olyan, turista jellegű látogatókkal, akik tiszteletteljesen levették a kalapjukat odabenn, ahelyett, hogy pont ellenkezőleg. Rögzítem, hogy eddig még minden nap megbízhatóan ettem pacallevest. Délben kedvesen tartottak nekünk és egy csapat gyereknek munkabemutatót a Lilliput Társulat jövő héten esedékes premierjéből. Este az Apátlanul (Platonov) ment a Szigligeti Stúdióban. Négyórás előadás Botos Bálint rendezésében. Sallangtalan, minimál eszközű játék. Igen jó bizonyítványt állít ki a társulatról. (Azt biztos említettem már, hogy cikket írok a nagyváradi sorozatnézésről, azért vagyok itt ilyen szűkszavú.) Elmentünk Nagyszalontára, ahol én jártam már kisvárdai fesztiválogató koromban, és láttam akkor az Arany János szülőház replikaváltozatát. Most is szépen, rendezetten áll a néhai helyén, viszont az Arany fagyizó eltűnt mellőle. Felkerestük ezúttal a Csonka tornyot, ahol Arany János Emlékmúzeum található több mint száz éve – Arany Laci felnőtt- és országgyűlési képviselő korában gründolta –, és idén tavasszal adták át felújítva. Válogatott gyűjtemény képekből, kéziratokból, tárgyakból, az akadémiai dolgozószoba berendezéséből. Nézegettem Arany János papírjait: a Hamlet-fordításában a nagymonológnál az első verziója így fest: „Ham. A lét vagy a nem-lét kérdése ez.” Ahogy az ember emeletről emeletre mászik fel a toronyba, egyre kevésbé érzi csonkának. A teteje a gyerekeket várja, ott például memory játék is van a Családi kör állataiból. Szépen elgondolt, jól kitalált kiállítás. Este Kövek a zsebben, Balogh Attila rendezésében, Kardos M. Róbert és ifj. Kovács Levente előadásában. Már az első percben, amikor a szereplők besétáltak közös tehénjelmezben, majd előrekerültek alóla fehérre festett bohócarccal, úgy éreztem, hogy ez egy tévedés, és az idő múlásával csak súlyosbodott.
Szombaton átvágtunk a Királyhágón, Kolozsvárra tartva, ahol Interferenciák fesztivál zajlik. Este A velencei kalmárt adták épp, ami értelemszerűen a Gábor Miklós-díj érdeklődésébe vág. Örömmel konstatáltam, hogy a kolozsvári színház bizonyára jól áll anyagilag, mert hatalmas, drága díszletet csináltattak Tompa Gábor rendezéséhez. Valószínű, hogy a jegybevétel keveset térít majd vissza, már csak azért is, mert a földszinti nézőtér mindkét oldalán letakarták, kiiktatták az 1-4. székeket. (Gondolom hálásan, hogy láthatósági okból járnak el így. Én a 6. helyen ültem, de így sem láttam Portia papájának portréját, csak amikor kivitték. Úgy tűnt akkor, mintha Berlusconit ábrázolná.) Szóval ahol ez a modern, göcsörtös előadás játszódik, az egy nagy világcég (bank talán?) amerikai (? a dollármilliók miatt gondolom) elegáns központja, irodaháza, amibe néhány bútorral beletolják Belmontot, ahol Portia papa arany, ezüst és ón színű laptopokban hagyta ott a lánya kezét, a passwordöt beíró kérőknek. Énnekem ez a rendezés azt mondta, hogy mindenki rossz, és a boldog végkifejlet után az összes szereplőnek lesz mit igyekezni elfelejteni, illetve megbocsátani. (Bogdán Zsolt Shylockjának azt, hogy minden reményét vesztve mégiscsak leszúrná Viola Gábor Antonióját, aki pedig önfeláldozó, szerelmes szíve ellenére úgy menekül Shylock kése elől, mint disznó a vágáskor.) Valamint felhívta a figyelmemet arra, hogy bár Velencében a többség diktatúrája uralkodik, a törvényhez, amijük van, ahhoz legalább aggályosan komolyan ragaszkodnak. Györgyjakab Enikő Portiáját a tárgyaláson, fiúruhában, ijedt szemmel igen helyesnek láttam. Mint egy fiatal Kossuth Lajos, úgy festett. Imre Éva Jessicája a végén sután elsiratta apját, Shylockot. (Kicsit bénának találtam a felvonásvégeket.) Ha valami, akkor ugyanez a megoldás nagyon rendben volt a Nemzeti Színház 1986-os bemutatójában. Ahogyan ott Papadimitriu Athina velőtrázó énekléssel elsiratta Gábor Miklós Shylockját. Vasárnap reggel indultunk haza Kolozsvárról, nem azon az útvonalon, amin odafelé mentünk, így módunkban állt kitérni a románul Ady Endrének nevezett Érmindszent (Adyfalva) felé. Mivel három napon belül még biztosan érvényes a születésnapi jókívánság. Annyiban más most, mint legutóbb az Ady szülőháza, hogy nem fehér a teteje. Az újabbik porta külső falán kiolvastam egy emléktáblát, amit Érdmindszent lakosai állítottak az Ady szülők aranylakodalma alkalmából, 1927-ben. Akkor már sok éve nem élt a költőfiuk. Délután hazaérve eléggé fáradt voltam, ám oly előzékeny kiszolgálással hívtak Budaörsre Az arab éjszakára, hogy nekivágtam, és nem is bántam meg. Érdekes ez, rövid időn belül másodszor látom még tovább stilizálva ezt a színdarabot. Fehérváron Widder Kristóf a mozgással, ugye, itt pedig Forgács Péter énekkel. Kéménczy Antal többszörös jóvoltából gyakorlatilag egy kortárs operát adnak elő a játszók. Picit aggaszt az, hogy a kettősök, hármasok, négyesek és a szimultán cselekvések miatt a művet nem ismerő nézők esetleg nem tudják lekövetni a szereplők történetét, ami pedig van nekik. De ha esetleg akadnak is elkeveredő nézők, ez nem lehet akadálya annak, hogy jól érezzék magukat ebben a különleges színházi élményben, gyümölcsöt majszolva ülve-heverve egy színházi szeráj lenge sátra alatt. Öt elegáns öltözékű szereplő kelti az elején azt a finoman tréfás tévképzetet, hogy énekestre jöttek fellépni. Földes Tamás m.v., Szabó Irén m.v., Horváth Csenge e.h., Brasch Bence e.h. és Chovan Gábor keringenek körülöttünk a lakótelepi tízemeletesben. Múlhatatlan örömmel néztem Földes Tamást mint mokány házgondnokot, világos szemét, áthatóan olvadékony tekintetét. De meg egyáltalán, a többiek is, az egész. Jó estém volt. Volt ez a felnőttelőadás és ez a gyerekelőadás. A várható időjárásra tekintettel menni kellett Verőcére téli ruhát adni a fügefára. Megküzdöttünk vele alaposan, mert kinőtte a tavalyi holmiját, úgyhogy nádból, kartonból, fóliából, karóból kellett új szettet összeállítani neki, hogy meg ne fagyjon szegény. Megmutassam? Azért nem egy haute couture darab. A késő őszi Duna-partról aztán végképp nagyon hiányzik a Frédike. Egy fárasztó nap után a legjobb, amit tehettem, hogy elmentem este a Hatszín Teátrumba az operabeavatóra. Két éve a Kamra-sorozatban a Cosi fan tuttéval foglalkoztak, idén a Figaro házassága szerepel napirenden, Dinyés Dániel és Göttinger Pál élvezetes elővezetésében, Kolonits Klára és Balga Gabriella illusztrálásában-interpretációjában. Ezúttal Cherubinót pertraktálták, és tulajdonképpen csak három részt vettek át: Cherubino Asszonyok, lányok… kezdetű kis áriáját, amit én emberemlékezet óta untam mint operaslágert. Még hogy untam, hah?! Csak mert semmit nem tudtam róla eddig! Azután a Grófnő magányos áriája éjjel a kertben, majd egy rövid, gyors, eseménydús kettős a Grófnő és Cherubino között. Minden remek volt, amit csináltak, Dinyés Dániel átszellem(es)ült kommentárjaitól kezdve odáig, hogy Balga Gabriellának a civil nevetése is operai hangfekvésű volt. Havonta egyszer van egy-egy ilyen alkalom, milyen jó lenne mindet látni-hallani, de már a decemberi és a januári jegyek is elfogytak. Megnéztem délután a Tündér Lalát a Magyar Színházban. Már csak azért is, mert Gabnai kollegina azt írta a Spirin, hogy Bede-Fazekas Szabolcs „lassú röpte közben úgy dörgi bele a levegőégbe, hogy ’Simon vagyok! Sas vagyok!’, hogy egyszerűen lehetetlenség meg nem ismételni, kitárt karral és most azonnal, majd napok múlva is, akár a metrólépcsőn lefelé”. Én bármikor kész vagyok menni (metrólépcsőn föl, le) lelkesedni Bede-Fazekas Szabolcs színészetéért. Kicsit sokat kellett várni rá, mert csak a második részben repült be. Addig is berzenkedtem magamban egy sort amiatt, hogy nem lehet megúszni a gyerekelőadásban a popzenét, a musicalszerűséget. Halasi Dániel rendezése egyébként ügyesen, látványosan kínálja ezt, el is akadt a kis krampik szava a nézőtéren. Voltak fura dolgok, anyányi gyerek meg gyereknyi anya, vagy ahogy Tahi József Omikronja beszél, hiszen ember úgy nem beszél, hacsak nem Tahi Tóth László-paródiára gyakorol mondjuk, sok elnyújtott szótaggal. Akkor meg szinte én restellkedtem, amikor a rendezés hosszan állva hagyott mozdulatlanul egy államtanácsnyi színészt, csináljanak úgy, mintha ott sem lennének, mert előttük egy másik jelenet zajlott épp. Szabó Magda története igazán tanulságos, voltaképp egy demokratikus tündérköztársaságot ismerünk meg, ahol a fügefa választja az uralkodót. Hőseinknek ki kell alakítaniuk az emberekkel kapcsolatos álláspontjukat – épp szembetalálkoztak a migránskérdéssel. Győz-e az autokrata Aterpater? Hát nem győz! Úgy gondolom, Felhőfi-Kiss László kaján élvezettel játszhatja azt a Csill-Simicskát, akinek módjában áll belenyúlni a múltba, és visszavenni egykori iskolatársától, Aterpatertől mindent, amivel támogatta és hatalomra segítette valaha. Este megnéztem Pozsgai Zsolt Gina és Fideljét a Marczibányi téren, mert a mindenevő színikritikus az ideálom. (Én még az Újszínházba is el-elmennék olykor, ha nem róna rám túlzott anyagi megterhelést a félárú szakmai jegyük.) Folyt. köv. holnap. Pozsgai Zsolt szokta tudni minden szempontból, hogy mi kell. Gina Lollobrigida és Fidel Castro 1974-es kubai találkozását kétszemélyes darabra írni, ez olyasmi, amiért már látatlanban is két kézzel kaphatnak szerephiányos negyvenes színésznők. Elegáns ruhákban, lollós sminkben-frizurában társalogni egy nagy darab, szőrös, egyenruhás, gáláns dúvaddal a színen – a világ minden táján akadnak erre vágyó művésznők. Megnéztem a szófiai és a grazi Gina és Fidel-bemutatók fotóit: ötvenes színésznők, és nekik is olyan ordítóan paróka van a fejükön, mint minálunk Fésűs Nellynek. Egy díszlet, elsőre szállodai szoba (Gináé), bőr ülőgarnitúra, alatta a könyvkupacokat nem tudom, mire vélni, hacsak nem az intellektualitást jelzik. A hátsó falra vetít Pozsgai Zsolt rendező, néha állóképként kilátást az ablakból, máskor mozgóképeket. Dokuk: Fidel interjút ad spanyolul, Gina franciául. További filmecskék – Fidel tömeg előtt beszél, nyitott autóban utazik, integet –, ezek ellentmondani látszanak Fidel egyetlen markáns vonásának, amivel hősét a szerző felruházta: állandó bujkálásban, takarásban van, mert folyton merényleteket kísérelnek meg ellene. Gina interjút készíteni jött Kubába, ám idővel feladja ezt az ambíciót – ez is egy szakma, mondja. Én is így gondolom egyébként, sőt erre gondoltam már az elején is, amikor Ginánk a maga gyerekkoráról kezdett mesélni Fidelnek. Árpa Attilát jó figurának találom, de hogy színésznek tekintsem, azt már első lépésben gátolják a beszédtechnikai problémák, a „fóradalom”-ok, „fügetlen”-ek meg „lakóság”-ok. Az előadás láthatólag a színház élményét keltette a közönségben. Ráadásul Fidel egyszer csak azt mondta Ginának, hogy nem tőle kell tartani, hanem azoktól a tömegektől, amelyek egyszer majd megindulnak Afrikából meg máshonnan az ő nyugati országa felé. Erre összenéztek és nagyot bólogattak az előttem ülő nézők. Mondom, hogy Pozsgai Zsolt tudja, mi kell.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
